Dzsekim ujját az orrom elé húzva, fintorogva, hányingerrel és már-már az öklendezés kellemetlen egyvelegével viaskodva tolom be magam előtt a ház ajtaját és lépem át a bejárati küszöbét. Nem tagadom, két pillanat erejéig megfordult a fejemben, hogy inkább sarkon fordulok és elhúzok innen a büdös francba, mielőtt ez a penetráns bűz a ruháimba vagy a hajamba issza magát. Mintha valaki megdöglött volna a házban, de legalábbis egy nagy konténer állati tetemet szórtak volna el a helyiségekben. Szinte fogni lehet a nyomott, áporodott levegőt, azt pedig, hogy mi a picsa csordogál a padlón amibe kis híján sikerült az imént belerongyolnom, nem szeretném találgatni. Anyu három héttel ez előtt elutazott. Barátnőivel vették a fáradtságot, hogy férjeik nélkül eltöltsenek egymás társaságában néhány szórakoztató, gondoktól mentes hetet. Ezért se mondtam el neki semmi olyat az elmúlt napjaimról, amit nem akart volna hallani, hiszen tudom, hogy milyen. Egyetlen egy szavamat értené félre, máris repülőre ülne csak, hogy itt lehessen. És hát azt hiszem, hogy ezt a napot se fogom neki emlegetni. Fintorogva, a kabát ujját egyre csak szorítva rá az orromra lépkedek beljebb, akárha egy jól nevelt agilitys kutya lennék, úgy szlalomozva a földön lévő mocsok, nagy adag szennyes ruha, és Isten tudja, hogy milyen kajamaradványok között. Ahhoz legalább van esze az állatnak, hogy tálcán és- vagy tányéron rohassza a csirkét, egyéb otthagyott moslékot. Ezt a csodálatos egyveleget látva, komolyan mondom, annak örülnék a legjobban, ha kipurcanva találnám a szerencsétlent, ami a szagokból ítélve talán tényleg elképzelhető. Nem jártam itt már második hete, ki tudja, hogy mivel itta tele magát, mi akadt meg a torkán, vagy éppen ki lőtte agyon… viszont három lépést követően meghallom a szobájából kiszűrődő „műsort”, amit nézni szokott. A tompa beszédhez nyögdécselés, sóhajtozás és egyéb, egy bizonyos aktusokhoz tökéletesen passzoló hanghatás társul, hozzá pedig csattogó hang. Komolyan? Szobájának ajtaja tárva nyitva, mert ugyebár ki a faszomat érdekel az aki netán betéved a házba. Ki lenne az illetékes mi? Maximum az anyám, vagy én. Termetes testével – értsd úgy, hogy valójában jókora emberről van szó, azt mondjuk nem tudom eldönteni, hogy izomzata vagy a rajta telepedő háj dominál leginkább – az ezer éves, elnyűtt foteljában terpeszkedik. Tarkóján apró izzadtságcseppek gyöngyöznek. Nem szeretném elképzelni, hogy hány napot töltött el idebent recskázással, de bevallom, nem is érdekel. Az már annál inkább, hogy szalad a ház, nem lehet megmaradni itt a bűztől, ami az ő szobájában se tűnik kevéssé elviselhetetlennek. - Remélem nem arra számítasz, hogy majd anyu hazajön és kiganézza utánad a házat – köpöm oda neki félvállról, hangomban mérhetetlen mennyiségű maró gúnnyal és undorral. Arra persze komoly figyelmet fordítok mind ez idő alatt, hogy még csak véletlenül, egyetlen egy porcikám se érjen hozzá az ajtófélfához, vagy az ajtóhoz, esetleg a kilincshez. Ki tudja, hogy milyen- és mennyi redva szaporodott el rajtuk. - Mi a…? – kapja fel a fejét, s helyre igazítva a cerkát, úgy pattan fel a fotelből, mintha seggbe szúrták volna valamivel – mit keresel te itt? Ellenőrzöl? - Gondoltam megnézem, hogy mekkora trágya ette már meg a házat vagy a hulládat, mióta anyu nincs itthon. Nem csalódtam benned – csúsztatom a kezeimet jó mélyre a farmerzsebemben – sőt, ami azt illeti alábecsültelek. Ekkora szemétre és mocsokra nem számítottam… és most komolyan, mit keresel te az anyám mellett, ha ezekre a nőkre vered ki magadnak? – biccentek a laptop képernyőjének irányába, ahol egy darabonként öt kilós csöccsel megáldott, két széket elfoglaló seggel alátámasztott nő tolja magába könyékig a kezét. Nem érdekel, hogy kinek mi a szíve vágya, kire és mire gerjed. De akkor kérdem én… mi a franc köze van az én apró, vékonyka és ártatlan anyámnak ehhez a méretes, százhúsz kilós állathoz? - Mi közöd ehhez? Takarodj inkább innen! Még mindig az én házamban vagy, ajánlom, hogy válogasd meg a szavaidat! - A te házadban, ahol egy nyomorult szék nem illetne meg téged, barom! – és ezzel már fordulok is sarkon. Úgy eszi meg a mocsok ahogy neki jól esik, de arra mérget vehet, hogy az anyámat ide nem fogom vissza engedni. - Mit mondtál?... – dobogó léptei méretei és tettei ellenére gyorsabban érnek el hozzám, mint arra számítottam, és még az előtt, hogy megtudnám szaporázni a lépteimet vagy szembe fordulhatnék vele, cipőm talpa megcsúszik valami ismeretlen állagú valamin a padlón. Így sikerül robosztus alakjával teljes erővel nekem csapódnia, és úgy ken fel arccal a szemközti falra, mintha egyike lennék annak a mocsoknak amit eddig a földön nevelgetett ki tudja, hogy miféle organizmust tenyésztve vele. - Javaslom kölyök, hogy ne kekeckedj velem, ne jártasd azt a nagy pofádat, mert irányba állítalak, de abban nem lesz köszönet. - Jó ég… - szűkölöm erőnek erejével fordítva el a fejemet – mosd meg inkább a pofádat, mert kihullik a hajam. A faszodat meg vágd le vagy csinálj vele valamit – mert ugyebár nincs ínyemre a tudat, hogy a még mindig felálló hímtagja ha nadrágon keresztül is ugyan, de hozzám ér. Maradjunk annyiban, hogy maga a tény, hogy úgy ahogy van ő hozzám ér, baromira nem tetszik. Néha komolyan elgondolkozok azon, hogy miféle beállítottsága van az emberünknek. Nőket néz a tv-ben, face to face mégis úgy méreget akárhányszor itt vagyok, mintha buzi lenne. - Hordd el magad innen! - Szíves örömest – sziszegem, és amint elenged, még vetek felé egy gyilkos pillantást, de már ballagok is tovább. Hogy meglennék félemlítve? Dehogy… egyszerűen nincs ínyemre a viselkedése – mert most már igen, féltem a seggemet tőle – és komolyan reménykedtem abban, hogy kipurcanva találok rá. Hát, eddig csalódás ez a mai nap…. Már csak egyetlen egy helybe tudom fektetni a mai bizalmamat így napnyugta előtt nem sokkal. A Brooklyn híd alatti kis köves szigetbe, ahol egy jókora szikladarabon sikerül némi nyugalmat lelnem.
A nap még mindig meleget áraszt magából, annak ellenére, hogy már lemenőben van. Már lassan egy hete nem mentem be dolgozni, mert nem szeretnék kék-zöld foltokkal megjelenni mindenki előtt, hogy aztán sorban válaszoljak minden kollégámnak a felmerülő kérdésekre. Az igazat úgy sem mondhatom el, hazudni mindenkinek pedig nincs kedvem. Szerencsére a főnöknő minden szavam elhitte a titokzatos betegségről, ami megtámadta a szervezetem és biztosított afelől, hogy bármikor mehetek, amikor jobban érzem már magam. Gyanítom, hogy leginkább azért volt ilyen elfogadó, mert nem akarta, hogy a személyzet vagy a vendégek nehogy lebetegedjenek. Igazából nem is különösebben érdekel. A testem csúfító sérülések, szépen gyógyulnak, már nem fáj az egyszerű levegővétel, nem okoz gondot a séta, bár tény, hogy hamarabb elfáradok. A lelkem sérülései viszont talán soha nem fognak begyógyulni teljesen. Soha nem éreztem még magam ennyire elveszettnek, igaza van Charlie-nak, el kell fogadnom, hogy nincs, aki segítsen rajtam. Mindkét kezem farmernadrágom zsebébe csúsztatom és úgy sétálok végig a kavicsos parton, tekintetemmel a Brooklyn hidat bámulva. Nagyon fiatal – mondhatni szinte kislány- voltam még, amikor legelőször elhozott ide Jax, a srác, aki életemben először dobogtatta meg a szívem. Ez volt a törzshelyünk, ha menekülni akartunk az otthoni káoszból mindig ide jöttünk. Hosszú évek teltek el azóta, hogy utoljára láttam őt, de ez a hely megmaradt a nyugalom szigetének, tudom, hogy itt soha senki nem találna rám. Zsebemben megrezzen a telefon. Remegő ujjakkal veszem elő a készülőket, hogy néhány másodperc múlva megpillanthassam a kijelzőn Charlie nevét. Ujjam automatikusan csúszik a piros telefonkagyló irányába. Két nem fogadott hívás. Azt hiszem érthető, hogy nincs kedvem beszélgetni vele, azóta, hogy megtalálta azt a bizonyos ruhadarabot, és ezt tette velem, egyáltalán nem beszéltünk. Lehet, hogy majd ennek is meglesznek a következményei, de egyelőre egyszerre csak egy problémára szeretnék figyelni. Meg kell állnom egy pillanatra, mert éles fájdalom hasít bordáim közé. Lassan és mélyeket lélegzem, mindkét kezem a fájó pontra tapasztva, mintha ezzel sikerülne tompítani az éles fájdalmat. Ismét érzem ahogyan zsebemben rezegni kezd a telefonom, de most még arra sem veszem a fáradtságot, hogy kinyomjam a hívást. Eltelik néhány perc amíg csillapodik a fájdalom és képes vagyok arra, hogy tovább sétáljak. A legjobban talán azt szeretem ebben a helyben, hogy nem forgalmas. Nyári időszakban talán a kelleténél picit zsúfoltabb, mert a romantikázni vágyó szerelmes párok itt rejtőznek el a szülői tekintet elöl, de ezt leszámítva eléggé kihalt szokott lenni. A készülék ismételt jelzésére kelletlenül nyúlok be érte a zsebembe. Négy nem fogadott hívás, egy hang üzent. Undorral az arcomon nyomok rá a törlésre gombra. Nem vagyok kíváncsi sem rá, sem a „sajnálom szerelmem, elborult az agyam, megígérem soha többé nem fordul elő ” szarságaira. Mindketten nagyon jól tudjuk, hogy legközelebb is megüt, és azután is, mert ő egy vadállat és ettől érzi magát férfinek. Felőlem holnap hajnalig hívogathat, eszem ágában sincs beszélni vele, ha tehetném még a városból is elköltöznék, hogy soha többé ne kelljen találkoznom vele. Gondolataimba merülve, a vizet kémlelve sétálok céltalanul a partszakaszon, egyáltalán nem figyelek arra, hogy hová lépek, csak azután, hogy mellkasommal nekiütközöm valaminek. Ijedten ugrom félre, annyira elragadtak a gondolataim, hogy észre sem vettem, hogy valaki ücsörög előttem. Az ÉN sziklámon. - Ne haragudj. szólalok meg végre, és kíváncsian lépek közelebb hozzá. Az ismerős érzés csak ezen a ponton vág orvul pofán. Kikerekedett szemekkel bámulom Őt, szívem gyorsabb tempóban dobog a mellkasomban, és úgy érzem magam, mint egy idióta, tátogó fóka. - Jax! Tényleg te vagy az? ölelem magamhoz miután sikerül ismét szóhoz jutnom, majd mint akit fejbe vágott a felismerés elfordulok. Nem szabadna így látnia. Szemem alatt még véraláfutásos, kékes-zöldes-lilás ökölnyomok csúfítják arcom, úgy nézek ki, mint aki közelebbről ismerkedett meg a betonnal. Nem is tudom hány éve nem láttam már őt, és őszintén, nem is így terveztem az újra találkozásunk pillanatát. Életem legelső szerelme, még az az igazi, gyermeki, amit nem rontott meg a társadalom, egymás iránti őszinte rajongás. Pont ugyanitt, ezen a sziklán kaptam meg életem legelső csókját. Már nagyon régen volt, de még mindig emlékszem minden pillanatára, az illatára, a szavaira amiket előtte mondott, az érintésére, ajkának ízére és a pillangókra, amik most is odabent röpködnek a hasamban. Szégyellem magam, hogy így kell látnia, bármennyire is örülök, hogy látom, most szeretnék láthatatlanná válni. - Ugye emlékszel rám? győzöm le magamban a félelmet és pillantok rá ismét. Az idő múlása jó hatással volt rá, mindig is jól nézett ki, de kifejezetten jól állnak neki a férfiasabb vonások.
Rengeteg emlék köt ehhez a helyhez… főként gyermekkorom legnagyobb és legboldogabb pillanatai, vagy éppen a szomorú valóság, mikor a szüleim a válás mellett döntöttek, én pedig órákon át képtelen voltam innen elszabadulni azt követően, hogy velem is tudatták a helyzetet. Mondhatni itt éltem a mindennapjaimat. Ide jártam iskola előtt, a köztes szünetekben, mikor két tanóra között lyukak voltak, mert éppen üresen maradtak ott az órarendek beosztásai. Itt írtam meg a leckéket, itt tanultam a következő napi dolgozatra és szóbeli számonkérésre. És természetesen ide jártam ki Vioval eleinte csak arra fogva, hogy barát mellett szeretnék lenni. Én mutattam meg neki ezt az apró, szívemnek kedves helyet. Idővel komolyabb témák felé evezve osztottuk meg egymással ezt a jókora sziklát. Itt ücsörögtünk egymás mellett, majd egymásba gabalyodva, mert igen… szerelmesek voltunk. Pont annyira és pont olyan tisztán, ahogy csak két gyerek, két fiatal lélek képes szeretni. Őszintén, igazán… és talán örökké. Mert lehet, hogy azóta sok minden történt mindkettőnkkel és talán elmúlt az a bizonyos bizsergés, az az igazi, magával ragadó szeretet és vágyakozás, de az első szerelmet semmi nem tudja feledtetni az emberrel. És az igazat megvallva, valahol azóta is a lány után vágyakozok. Számtalanszor eszembe jutott azóta, hogy nem találkoztunk egymással, mert ennek valójában már hosszú-hosszú éve. Ő nem keresett, én pedig nem kerestem őt viszont. Mert biztos vagyok benne, hogy nem tetszene neki az az ember, aki lettem. Az a megkeseredett, a saját világát és céljait nem ismerő és nem is találó valaki, aki olyan alvilági körökbe keveredett, ahonnan egyszerűen képtelenség kimászni. Testem rendszerint ezer sebből vérzik… hegek, foltok, repedések és törések, szememben élettelen pillantással. Ennyi maradt nekem. Se élet, se boldogság, se barátok csak alakok, akik próbálnak egy bizonyos űrt kitölteni a jelenemben, de a jövőm ugyan olyan zord és elviselhetetlen marad, mint amilyennek az előre látszik. Mert való igaz, mibe tudok ebben a világban kapaszkodni a saját magam kitartásán és lelki erején kívül? Az anyám bele van savanyodva a szánalmas kis életébe, amit egy hatalmas, trehány és erkölcstelen disznó mellett tölt el abban a házban, ami az én szülői otthonom volt addig, míg az apám is velünk volt… mert ő is kilépett az éltemből, elvéve ezzel mind azt a rengeteg, dédelgetett és féltőn óvott álmot, amit szőtt nekem. Amivel utamnak akart engedni ebbe az amúgy is velejéig romlott, bűnös világba. A barátaim – akik régen azok voltak – ma már messze járnak, ki-ki a maga útján. Ezért se tettem igyekezetet annak érdekében, hogy netán felkeressem őket, ezzel ismételten magaménak tudni valamit. Talán a legtöbbnek boldog, sikeres élete van. Férje, felesége, gyermekei… családjuk. Valakik, akikért érdemes élni, boldognak lenni. Felkelni reggelente, hogy aztán azzal a tudattal hajtsák álomra a fejüket, hogy másnap ismét találkozhatnak. Bármilyen keservesen is akarok tartozni valakihez, egy igazi közösségbe, egy valós baráti társaságba, nem engedhetem meg magamnak. Veszélyes. És nem rám, hanem rájuk nézve, mert minden pozitív törekvésem ellenére csak egyre inkább áll szarul a szénám és haladok a pusztulás irányába. Innen talán már nincs ki kikanalazzon. Tommy talán ott van. Vele bizonyos alkalmak adtán tudok társalogni, értelmes és érdembeli beszélgetéseket folytatni. De mind ahányszor elcibálom őt magammal valahova, mint egy üldözési mániában szenvedő szerencsétlen, idegszálaim teljes egészével a környezetemre összpontosítok. Hogy vajon mikor, melyik sarkon melyik ház mellett vagy fának takarásában jelenik meg Tyson egyik-másik embere. Így miként élhetnék boldogan és lazán? A víz tükrét figyelve, az apró, fodrozódó hullámokat vagy a hídon elhaladó járműveket, fel se tűnik a közeledő alak, aki mintha nem lenne képes arra, hogy nyitott szemmel járjon, egyszerűen csak nekem sétál. Meglepetten húzom össze magam, tekintetemet azonnal az idegen felé irányítva, akiben mégis hamarabb hasít valamiféle felismerés, mint, hogy én végigtudnám őt mérni. Igazából csak felfogni vagyok képtelen azt, hogy látom, és csak gondolnom kellett rá korábban… … azt pedig főleg, hogy érinthetem a következő pillanatban, mikor magához ölel. - Én?... – kérdezek vissza, mintha legalábbis én magam se tudnám, hogy én vagyok én vagy, hogy tőlem kérdezi. Pedig ki mástól, hiszen engem ölelget, nyilván nem a harminc méterre odébb sétáló öregembert és a rokkant kutyáját interjúvolja – én – vágom rá aztán némi fáziskéséssel amivel ez idő alatt már ő is képbe került. - Persze, hogy emlékszek – húzódik egy aprócska, igen csak szegényes mosolyra a szám, mely minden bizonnyal egyáltalán nem emlékezteti őt arra a mindig fültől fülig érő széles, jókedvű vigyorra amivel megörvendeztettem. Már elmúltak azok az idők. Ma már nincs akinek mutogassam a jókedvűségemet. Sőt. Nem is érzem úgy, hogy az elmúlt években lett volna valami – legalábbis józan állapotomban -, ami igazán örömöt okozott volna. - Jó ég, hány éve már? – teszem fel a kérdést egészen közelről tanulmányozva az arcát, s némiképp elkomorodva állapodik meg a tekintetem a szeme alatt – ez évek alatt vehettél volna sminkelési leckéket – talán van egy kis éle és ócska, gyenge „humora” a szavaimnak, de láthatja a szememben, hogy végig tanulmányozom azokat az árnyalatokat.
Nagymamám mindig mondogatta, hogy a múltat el kell engedni, tovább kell lépni és a jövővel foglalkozni. Valószínűleg azért mondta, mert attól félt, hogy ha nem nevel jól, akkor olyan megsavanyodott nő legyen belőlem, mint a saját szülőanyám. Hiába mondogattam a nagyinak, hogy nem ő tehet arról, hogy anyám iszik, szerintem minden egyes alkalommal amikor végignézett a lányán arra gondolt, hogy valamit sikerült elrontania. Egyet kell értenem vele, a múltat tényleg jobb elengedni, egyszerűen vannak olyan dolgok, amiket lehetetlen. Ilyen az első szerelem, a tiszta és őszinte szerelem, amit még nem fertőz meg a külvilág, amit csak azok érezhetnek, akik valóban egymás lelki társai. Ilyen volt nekem Jax, rajongtam érte, olyan volt nekem, mint szomjazónak egy pohár víz. Bármennyire is próbáltam őt teljesen kiverni a fejemből, nem sikerült. Magányos perceimben, amikor nem kellett Charlie miatt félnem folyamatosan ő járt az eszemben. Vajon hogy van? Mit csinálhat? Biztosan gyűlöl, amiért soha nem kerestem fel. Próbáltam, akartam, és akkor kaptam a legelső pofont, most már tudom, hogy akkor kellett volna kilépnem a kapcsolatból, nem szabadott volna engednem, hogy ennyire rám telepedjen és kiszívja belőlem az életet. Utólag mindig okosabb az ember, mostanra már derékig gázolok a szarban, talán nekem már késő új életet kezdeni. A felismerés olyan erővel ver mellkason, hogy alig bírok megállni a lábaimon. Bevallom, titkon azért jártam vissza ide évek óta, mert mindig abban reménykedtem, hogy itt majd találkozhatom vele, ez olyan tudat alatti gondolat, vagy inkább vágyakozás, ami akaratom ellenére is ott motoszkált a fejemben, minden alkalommal amikor megpillantottam ezt a sziklát. Négy évnek kellett eltelnie, hogy a sors, vagy univerzum, ismét összetereljen minket. A hirtelen mozdulattól, amivel átölelem, éles fájdalom nyilall a bordáim közé, de ebben a másodpercben most még ez sem érdekel. Csak élvezem a közelségét, ölelését és régi, szeretett illatot ami ismételten emlékek áradatát indítja el bennem. Emlékekét, amik olyan nagyon kedvesek a szívemnek és amikre igazán jó érzés gondolni. - El sem hiszem, hogy tényleg itt vagy... engedem el végül, hogy ismételten szemügyre vehessem őt. Kezem automatikusan indul útnak, hogy ujjaimat végigártassam arcának vonásain. Érintésem azonban nem tart tovább néhány másodpercnél, időben észbe kapok és rántom vissza kezem a testem mellé. - Négy? Talán egy kicsit több? igazából szerintem napra pontosan meg tudnám mondani, hogy mikor találkoztunk utoljára, az ember nem felejti el a pillanatot, amikor először vágják pofán. Elpillantok róla, hogy ne lássa a szomorúságot megcsillanni tekintetemben, és még véletlenül se tudja leolvasni arcomról a gyötrelmet. Mindig is túl jól ismert, mintha egy nyitott könyv lettem volna előtte. Óvatosan megkerülöm, hogy leüljek a sziklára. Ugyanoda, ahol mindig is ülni szoktam. - Az már nem fért bele az időmbe. Ne is foglalkozz vele, csak volt egy kis balesetem. legyintek, mintha tényleg nem számítana és tekintetemmel a vizet kémlelem. - Mesélj, mi van veled? Anyukád jól van? miközben beszélek, eszembe jut az említett személy pici és vékony testalkata, mosolygó szemei. Kedveltem őt, és azt hiszem, hogy ő is kedvelt engem, legalábbis arra merek következtetni azokról a napokról, amikor Jaxet várva társasjátékoztunk a nappaliban. Ezernyi kérdés kavarog most a fejemben, nem is tudom, hogy hol kezdjem, mit kérdezzek. - Emlékszel, amikor...hmm, arra a napra, amikor életemben először ittam meg egy pohár bort, aminek következményeként jól berúgtam? Csak megsúgom, azóta sem bírom jobban a piát. Akkor is itt sétáltunk én pedig rá vettelek arra, hogy egy szál semmiben ugorjunk bele a vízbe. Befagyott a seggem. nevetek fel, ahogyan az emlékek elöntik elmémet. Nem mertem hazamenni a nagyihoz, mert tudtam, hogy iszonyatosan dühös lesz rám, így Jax azt mondta velem marad amíg kijózanodok. Elkomorodik a tekintetem. - Nagyon gyűlölsz? Minden oka meglenne rá, hiszen sosem kerestem, de azért remélem, hogy maradt benne szép emlék rólam, ami miatt örömmel emlékszik vissza rám. Óvatosan megérintem a kezét, de tekintetemmel még mindig kerülöm az övét.
Violet egy különleges fejezete volt az életemnek és félek, hogy ha ő talán tovább is lépett ezen a fejezeten és megírta a saját maga regényét, de legalábbis belekezdett abba, én még mindig abban az egyben sanyargatom magam. Talán ő volt az egyetlen olyan nő az eddigi életemben – akkor persze inkább volt nevezhető lánykának – aki iránt igazi, valós érzelmeket tápláltam. Akire szükségem volt, aki úgy fogadott el és olyannak, amilyen voltam. Ha éppen nem bírtam mit kezdeni az örökös energiáimmal, hagyta, hogy félrevonuljak és kosárral, futással vagy mással vezessem le a feszkót. Nem kötött magához. Nem az a fajta barát volt, akit önös érdekek hajtottak, aki ki akarta a másikat sajátítani magának. Tiszteletben tartotta a magánszférámat. Később mikor komolyabbá vált a kapcsolatunk, végig mellettem volt és én ott voltam neki. Egyszer se éreztette azt, hogy túl sok amit csinálok, hogy kezdek túlzásokba esni a hízelgés terén. Mikor pedig a szüleim a válás mellett döntöttek, én meg jól láthatóan egyedül maradtam a két szülőm viszálykodása és hajtépése között, ő volt az egyetlen, akit nem űztem el magam mellől. Hogy miért? Mert nem sajnálkozott. Soha nem éreztette velem azt, hogy nekem milyen szar, hogy most milyen szegény gyerek lettem, amiért a továbbiakban elmarad az apai szigor és neveltetés az életemből. Tudta jól, hogy nagyon apás kölyök voltam egész életemben és ez hatalmas törést jelentett. De nem sajnált – talán magában igen, de ki soha nem mutatta – egyszerűen mellettem volt. És ez számított a leginkább. Érezhettem a támogatását, a szeretetét és a kitartását lejtőn robogó énem személyének irányába. Mikor eltávolodtunk egymástól, kicsit meghalt az egész lényem még megmaradt józansága is. Azzal, hogy ő kilépett az életemből, hogy tovább gurította az élete rollerét, kiszakadtam abból a könnyen élhető és szeretetteljes világból, amit ő alakított számomra. Egyet viszont biztosan kijelenthetek: soha nem felejtettem el, és talán eltemettem az érzéseket a távolság miatt, de úgy néz ki, hogy nem szűntek meg ezek teljesen. Jelen állapot szerint is nem azért nem ölelem őt magamhoz rögtön, vagy simítok rá a hátára, mert nem szeretnék, nem akarok. A meglepetés, a döbbenet ereje erősebb annál, mint, hogy képes legyek irányítani a mozdulataimat és befolyásolni a tetteimet. Bele telik néhány másodpercbe, mire kapcsol az agyam és úgy tesz, ahogy azt normális esetben már az elején várná az ember. Ha csak az egyik kezemmel is ugyan, de átkarolom őt, és közelebb húzva magamhoz szippantom be jól ismert illatát. Talán még mindig ugyan azt a sampont használja, vagy csak én képzelődök? Leheletnyit benedvesítem kiszáradt ajkaimat, így tanulmányozom őt, miután elhúzódik tőlem. - Nem gondoltam, hogy még emlékszel erre a helyre, vagy … hogy kijössz ide – én magam elég sűrűn járok ide még most is. Itt van lehetőségem gondolkozni, egyedül lenni és átértékelni, magamban megválaszolni az élet megannyi fel nem tett kérdését, ami nyomja a szívemet. Itt lehetőségem van nyugodtan, csendben végignézni a körülöttem örökösen rohanó embereket. Mindig, mindenki siet. Munkába… haza…barátokhoz, vagy szimplán csak „valahova”. Mert ugyebár akkor is rohannak, nem látnak semmit, csak néznek ki a fejükből vagy éppen bújják a telefonjaikat. - Négy. Plusz három és fél hónap – nézek bele komolyan a szemeibe, nem küzdve tovább azzal, hogy hamis álarcként fent tartsam a mosolyomat és jókedvemet. Gyanús pislogással figyelem az arcát és fordulok én is, ahogy megkerül, hogy leülhessen a szikla azon oldalára, ahol mindig ő foglalt helyett régebben is. - Nem tudom. Három hete nincs a városban, pár barátnőjével elment „kora nyaralni”. Gondolom, jól van – vonok vállat mintha nem is számítana maga a téma – vannak hülye dolgai amit egyáltalán nem tudok megérteni és felfogni, szóval agyilag szerintem már megpunnyadt szegény – kocogtatom meg a halántékomat. Lehet, hogy most úgy tűnik, hogy szidom a tulajdon anyámat, ami alapjában véve nem áll távol az igazságtól, mert tényleg fel lehet róni nála néhány dolgot, amivel nem csak, hogy nekem ártott korábban, de saját magának is folyamatosan. De ettől eltekintve imádom őt és tisztelem is, amiért kihúzza egy ilyen ember mellett. Csak azt nem értem meg, hogy miért? - Hogy ne emlékeznék? De nem baj… nem túl szép és elegáns, ha egy nő úgy vedel, mint a gödény. Az maradjon meg a pasiknak. Viszont én se változtam, ha ez nyugtat… én a mai napig jól bírom. Egy rekesz sör meg se kottyan. Viszont a kevert dolgok hamar pofán vágnak – mutatok rá a lényegre, mert azt tényleg nem bírtam soha, nem csak most – többet nem ugrálunk bele úgy a vízbe. Meg amúgy se. Még mindig ott van a nyoma annak amikor bevertem a fejemet a sziklába – kapom le a baseballsapkámat, hogy a hajam takarásából előkandikáljon a kis fehér vágás – ez mind az enyém maradt akkorról – újabb kis félhold alakú mosolyra görbül az ajkam, de lohad le onnan azonnal, mikor meghallom a kérdést. - Tessék? – csúszik a homlokomba a szemöldököm – miért utálnálak?
Az elmúlt években nagyon sokat változtam, kislányból nővé cseperedtem. A hajam sokkal hosszabb, a cicim megnőtt, csípőm kiszélesedett és talán még néhány kilót magamra is szedtem, amit nem bánok, hiszen így sokkal nőiesebb lettem. De nem csak kívülről, a testem változott, hanem a lelkem is. Nem vagyok már az az ártatlan kislány, mint aki Jax mellett volna. Az életnek és Charlienak köszönhetően már nem látom a világot magam körül olyan színesnek, mint évekkel ezelőtt. Sokkal bizalmatlanabb lettem és vágyakozó. Egy valami viszont nem változott, nem múlt el és nem is merült feledésbe, pusztán eltemettem mélyen magamban, oda, ahol biztonságban vannak: az emlékeim és érzéseim amiket Ő ébresztett fel bennem. Soha nem akartam, hogy megszűnjön az életem részének lenni, de Charlie első féltékenységi jelenete után jobbnak láttam elengedni őt. Igen, talán gyáva voltam, nem ez volt a megfelelő megoldás, de akkor ez tűnt a leghelyesebbnek. Most, hogy annyi hosszú év után ismét láthatom, érinthetem, hogy illata megannyi szép emléket idéz fel bennem, akaratom ellenére is elgondolom, hogy mennyire más lenne az életem mellette. Boldog lennék és mindent elkövetnék azért, hogy ő is az legyen. Talán megtapasztaltam volna mellette a szerelem olyan mélységeit is, amit Charlie mellett soha nem volt lehetőségem. Belekóstoltam volna a testiség örömeibe, nem éreznék kényszert, vagy undort. Talán már együtt élnénk egy kis lakásban, fiatalon, szabadon és boldogan. Ki tudja, az is lehet, hogy esküvőt, közös életet terveznénk együtt. Megrázom a fejem, hogy messze űzzem elmémből a képzelgéseket, semmi értelme annak, hogy fájdalmat okozzak saját magamnak. Soha nem lett volna szabad Charlie mellett lehorgonyoznom helyette, de mint olyan sok embert, engem is megszédített a humorával, a sármjával és udvariasságával, amik mögött tökéletesen el tudja rejteni igazi arcát. - Amikor időm engedi, mindig eljövök. Szeretek itt ücsörögni, gondolkodni, emlékezni. Rád emlékezni. mosolyodom el halványan. Ez az a hely, ahol talán a legboldogabb voltam eddigi életem során bármikor. Itt találtam barátra, szerelemre, támaszra. Ide menekültem, ha elegem lett az alkoholista anyámból, ha magányra vágytam, vagy csak rossz passzban voltam. Minden út ide vezet. Az elmúlt évek során, abban is reménykedtem, hogy itt majd találkozhatok vele, de soha nem jött el. - Meglep, hogy ennyire pontosan emlékszel. pillantok rá néhány másodpercig, majd tekintetemmel a néhány méterre elszaladó kutyát figyelem. Dorothy is imádja ezt a helyet, amikor hosszabb sétára van szüksége, mindig elhozom ide, imád a kövek között szaladgálni, belegázolni a vízbe. - Legyél türelmes vele. nem szoktam prédikációt tartani, sem beleszólni mások dolgába, viszont átérzem, hogy mire gondolhat most Jax, az én anyám kerekei is megszaladtak a fejében. - Nálam is ugyanez a helyzet. Anya még mindig piál, mostanra már le is mondtam arról, hogy valaha megváltozzon. Sokat meséltem Jaxnek anyáról, sőt arra is volt már példa, hogy ő segített hazavinni anyát és ágyba dugni, miután egész délután őt kerestük. Pontosan tudja, hogy mit éreztem akkor, ez mostanra sem változott, csak talán egy kicsit átalakult. - Azt hiszem az volt a legőrültebb dolog, amit azóta is csináltam. Elég unalmas lettem. mosolyodom el, miközben figyelem ahogyan a sapi lekerül a fejéről. Ujjamat óvatosan a sebhelyhez érintem és a kelleténél tovább felejtem rajta. - Legalább van valami, amiről mindig eszedbe juthatok. A Többi karcolást, sebhelyet, foltokat, hol szerezted? engedem le végül a kezem, mosolyom lehervad az arcomról és a vizet pásztázom tekintetemmel. Nem vagyok képes rá nézni. - Amiért nem kerestelek. igazítok a fülem mögé egy kósza hajtincset. - Igaz, hogy hosszú ideje nem tudok rólad semmit, de nem felejtettelek el. Soha. talán most jött el annak az ideje, hogy mindent őszintén elmondjak neki, de képtelen vagyok beismerni a csúf igazságot, azt, hogy Charlie hogyan viselkedik velem, és hogy azért nem kerestem, mert félek. Minden nap félek felkelni, kimenni az utcára és lefeküdni. Sosem tudhatom, hogy mikor jelenik meg, mikor kattan valami az agyában és történik az, ami legutóbb is. - Emlékszel még arra a napra, amikor először találkoztunk? Annyira izgultam, amikor szóba álltál velem, hogy remegtek a lábaim és össze vissza beszéltem. Most is ugyanígy érzem magam, csak már nem mondható aranyosnak a dolog. fordulok felé mosolyogva, majd kiveszem a kezében tartott sapkát és a saját fejemre húzom. - Naaa, nekem is jól áll? próbálom oldani kissé a hangulatot, de olyan bénának érzem magam. - Sokszor elképzeltem, hogy milyen lesz újra találkozni veled, de...soha nem így képzeltem. Valami olyasmi járt a fejemben, hogy sétálunk majd itt a parton, rajtam valamilyen iszonyatosan dögös cucc lesz, nem ez a kissé kopott farmer. Találkozunk, átölelsz, megnézzük együtt a napnyugtát, pontosan ugyanúgy, mint akkor este amikor először csókoltál meg. húzom kissé jobban a fejemre a sapit, hogy ne láthassa a tekintetem. - Nem ment el az eszem, mielőtt ilyesmi fordulna meg a fejedben. Talán kissé álmodozóbb vagyok.
Sokan érzéketlennek, bizalmatlannak és nemtörődömnek gondolnak. Valakinek, aki más se csinál mint lélektelenül járja az utcákat, akit elkönyvelhetnek suhancnak vagy semmittevőnek. Nem látnak bennem semmit, nem is gondolnak semmit…. vagy úgy összességében nem gondolkoznak el egy kicsit se azon, hogy mi történhetett az életemben, ami miatt ezt az életmódot, ezt az életformát választottam. Könnyen meglehet, hogy nem érdekel senkit. Az is lehetséges, hogy nem akarnak hozzám hasonlóakkal foglalkozni, amiért nem is vetem meg őket. Ezt az életet választottam és nekem nincs szükségem senkire ahhoz, hogy megreformáljam, vagy új nézőpontot próbáljak szerezni magamnak. A régmúlt árnyai kísértenek mindmáig. Az apám magas, szálkás alakja, mikor reggelente a hívásomnak eleget téve, benézett a szobámba. Az ajtó halkan, sipákoló nyikorgással nyílt ki annyira, hogy fekete üstökét bedughassa a nyíláson és egy szórakozott kis mosollyal tegye fel a kérdést: mi van, kis haver? Ugyan ez a magas alak kísért álmaimban mind a mai napig azóta, hogy magamra hagyott. Elhidegült tőlem, egyik napról a másikra szakította meg közöttünk a kapcsolatot. Az a hihetetlenül erős apa-fia kötelék, ami az előtt tizenhat éven át élt közöttünk, egy kisebb csettintésre szűnt meg létezni. Én pedig képtelen voltam dacolni ezzel a hirtelen jött változással. Ezt követően sorra veszítettem el mindenkit, aki valaha is számított. Az anyámat, aki egy agresszor mellé költözött, fogalmam sincs, hogy milyen okokból. Talán feledtetni akarja magával azt az időszakot amíg az apámmal élt együtt. Emlékeztetni akarja magát arra, hogy nem minden az, aminek látszik. Talán azt gondolja, hogy az a kedvesség ami házasságuk legjelentősebb részét átjárta, az a szeretet és ragaszkodás, csak egyféle paradoxon. Valami, amit beképzelt, amit elhitt és aminek megsínylette minden egyes pillanatát a válás után. Azt hiszem azért kell neki az az ember akivel összekötötte az életét, hogy elhitesse magával: az emberek nem jók. És az amit mutatnak, csupán egyféle ócska, buta hitegetés, hogy megnyerjék maguknak a kiszemelt félt. Apámban csalódott – mert igen, csalódtunk benne mindannyian. De ebben az emberben… ebben a velejéig romlott, gusztustalan vadállatban már nem lehet. Nála nincs lejjebb, ő az emberiség legalja. Ő talán csak jó irányba tud változni, ami egyféle megnyugvás lehet az anyámnak, mert elhiheti mind ezek mellett, hogy az emberi lény mint olyan, talán mégis fejlődő képes. És tud is változni, amennyiben akar, vagy rá van kényszerülve. És elveszítettem Violetet is. Azt hiszem, hogy pont emiatt is ér olyan váratlanul a megjelenése. Ezért se vagyok képes azonnal reagálni, és ezért is kényszerülök rá arra, hogy pislogjak még néhányat, mielőtt bármit mondok vagy éppen cselekszek. - Furcsa, hogy ez idáig egyszer se futottunk itt össze – vallom be cseppet leszegett fejjel, szám szegletében aprócska mosollyal. Szomorúbb mosoly ez, mint amilyennek látszik. Egyszerűen nem akarom, hogy szomorúnak vagy elveszettnek lásson, de ettől függetlenül minden egyes együtt töltött pillanat a jelenben, felér egy valódi késszúrásnak a szívembe. Talán azt gondolná az ember, hogy haragszok Viora mind a mai napig azért, mert kiadta az utamat, rám adta akkoriban a kabátot, de valójában nem. Miért is táplálnék iránta haragot, mikor eddigi életem legszebb pillanatait neki köszönhettem, még ha csak fiatal bohó koromban is? Mindig azzal nyugtattam magam, hogy biztosan megvolt az oka… talán nem voltam neki elég. Nem voltam elég jó. Ez a gondolat pedig mind a mai napig velem él. Mert tudom, hogy soha senkihez mérten nem lehetek innentől kezdve elég jó. - Van, amit nem felejtek el – vonok egyszerűen vállat, mindvégig kerülve a tekintetét. Mert igen, vannak olyan események az életemben, amit álmomból felébredve is fel tudok idézni, dátum, sőt! Óramű pontossággal tudom azt elhelyezni a naptáramban. - A káros szenvedély egy olyan valami, amiről soha nem fog tudni az ember lemondani. Lehet ideig-óráig tiszta, amíg kirángatja belőle valaki. De én még nem hallottam olyan történetet, aminek ne az lett volna a vége, hogy ismét ott tart az illető, ahonnan elindult. Sajnálom tényleg, hogy át kell élned – mert miért ne sajnálnám? Amennyit kínlódtam és szenvedtem én, ő is ugyan ezeket a köröket futotta le a családjával. Mindketten szívtunk éppen eleget. Na most, hogy a boldogság megtalált-e bennünket?.... Egész testemben megborzongok, mikor ujja hozzáér a korábban említett, régről megmaradt heghez. - Fiatalság, bolondság… hidd el, kismilliószor kívántam, hogy bárcsak ennyi bajom lenne az életben. És ezerszer reméltem, hogy egyszer megint csak annyi lesz a bajom, hogy miattad verem be a fejemet valamibe – tanulmányozom korábban levett sapkámat, amit jobb kezemben tartogatok még egy jó ideig. Szabad kezem ujjai a kérdését követően gyorsan átfésülik egészen hosszú tincseimet, csak ezután rázom meg a fejem. - Nem számít. Volt néhány olyan időszak az életemben, aminek emlékét ilyen módon hordom magamon… nem túl jó emlékek – ingatom meg a fejem, miközben dzsekim gallérját eligazgatom, nehogy többet lásson a nyakam-vállam környékén, mint az szükséges lenne. Nem szeretném, ha aggódnia kellene. - Violet, én soha nem fogom neked felróni vagy számon kérni rajtad azt, hogy nem kerestél. Mert én se tettem meg. Viszont azt tudnod kell, hogy a saját érdekedben… a te jólléted érdekében talán jobb is, hogy ez így történt – tudatom vele halálosan komoly hangon, és annál is őszintébb arckifejezéssel. Mert való igaz, ha akkor nem hagy ott, minden bizonnyal nem kerülök olyan közegbe, amilyen Tyson bandája. Viszont ha mégis… beledöglenék, ha bármi bántódása esne miattam. - Most azért nem tűnik úgy, hogy annyira zavarban lennél – kacsintok rá játékosan, majd nézem végig ahogy kiveszi a sapkát a kezemből és a saját fejére helyezi – jól áll – valamivel lágyabb mosollyal fordulok felé és igazítom a füle mögé néhány hajtincsét – tökéletes. Mesés felvezetését hallva először csak elképedek, aztán fülig érővigyorral megrázom a fejem. - Miféle álomvilágban élsz, kislány? Mit olvastál tegnap? Valami nyálas lányregényt? – húzom kicsit az agyát játékosan, de aztán csak megrázom a fejem – nem kell ahhoz dögös ruhát felvenned, hogy gyönyörűnek lássalak. Viszont az is igaz, hogy ennyire gondtalan életet se tudhatunk magunkénak, ebben biztos vagyok. Nem fér bele a vágyott lányregény – mert tényleg nem. Nincs már, mi elűzze a fejemből a gondolatot, hogy mások érdeke, testi épsége és boldogsága miatt nem fűzhetek komoly reményeket egy szebb és jobb életre vágyva. - Az viszont igaz, hogy a naplemente most is kijár nekünk – biccentek a hatalmas égitestre, mely egyre mélyebbre bukik a házak rejtekében.
Életem legnagyobb hibáját követtem el, amikor Charliet választottam Jax helyett. Mentegethetném magam, hogy fiatal voltam, hiú és legyezgette a büszkeségem Charlie közeledése, de fölösleges lenne. Egyszerűen sikerült megtévesztenie és elhittem, vagy inkább elhitettem magammal, hogy ő a tökéletes. Nagyon hamar rádöbbentem arra, hogy hibát követtem el, hogy Jax mellett lenne a helyem, hogy őt szeretem. Meg akartam keresni őt, bocsánatot kérni tőle, de Charlie nem engedte, hogy így tegyek. Akkor kaptam az első pofont, amikor megpróbáltam elmenni hozzá. Azóta pedig a pofonok csak sűrűsödnek én pedig mélyen elzártam magam minden gyengéd érzelmet, hogy legalább Ő ne keveredjen bajba miattam. Sokáig azt is gondoltam, hogy egyértelműen megérdemlem amit kapok, hogy Charlie a büntetésem. Elfogadtam és azt hiszem azt is mondhatom, hogy beletörődtem. Szeretnék kilépne ebből a kapcsolatból – ki nem szeretne- de nem tudom megtenni az első lépést. Hová mehetnék? Barátaim nem igazán vannak, a kollégáim előtt szégyellném a problémáimat, anyámat csak a vodka érdekli, pénzem pedig nincs új életet kezdeni. Tudom, hogy amúgy is megtalálna, hamarabb, mint, hogy kimondjam „viszlát.” Nem a szerelem láncolja őt hozzám, hanem a birtoklási vágy, a tudat, hogy van valaki aki fölött uralkodhat, aki lesi minden kívánságát és akin levezetheti a felgyülemlett energiáját. Megrázom a fejem, hogy elűzzem gondolataimból Charlie arcát, most, ebben a percben nem akarok rá gondolni, csak élvezni szeretném Jax társaságát és a naplementét. Kicsit félszegnek és kicsit esetlennek érzem magam, mintha most találkoznánk életünkben először, és talán egy icipicit így is van, hisze azóta, hogy utoljára láttuk egymást, mindketten egy újabb szakaszába léptünk az életünknek. - Talán most jött el az ideje... rántom fel a vállam és hosszú másodpercekig csak figyelem őt. Megváltozott. Hiányzik a tekintetéből a huncutság és az öröm, nincs már benne az a fény, amit annyira szerettem. Az ajka mosolyra húzódik, de úgy tűnik, hogy sem a lelke, sem a szíve nem mosolyog. Nem úgy, mint régen. Fura szorongás nehezedik a mellkasomra, ha belegondolok, hogy talán én öltem meg benne a boldogságot, hogy most miattam ennyire...üres a tekintete. - Mindegy, ne beszéljünk az anyámról. kémlelem tekintetemmel a víz apró hullámait. Négy évvel ezelőtt sem szerettem róla beszélni és most sem. Úgysem fog változni semmi, nekem kell összepakolnom a cuccaimat és elköltöznöm, mert mindaddig amíg él, nem lehet nyugtom mellette. Tudom, de képtelen vagyok megtenni, nem tudom magára hagyni, hiszen belegondolni is szörnyű, hogy akkor mi lesz vele. Szavait hallgatva ráncba szalad a szemöldököm és úgy nézek rá. - Miről beszélsz Jax? A saját érdekemben? Az én jóllétem érdekében? Bajban vagy Jax? érzem ahogy hirtelen izzadságcseppek futnak végig a hátamon, a szívem kiugrani készül a mellkasomból és mintha szédülne velem a part. Valami történt, érzem, sejtem, hiszen másképp nem beszélne így és főleg ilyen hangnemben. - Megrémisztesz Jax! pillantok rá szemem sarkából. Tudom, hogy ennyi év távlatából nem kérhetek rajta számon semmit, nem avatkozhatok bele az életébe, de a bennem tomboló aggodalmat és kíváncsiságot nem tudom magamban tartani. Fülem tövéig elvörösödöm ahogyan fülem mögé simít néhány hajszálat. Rá mosolygom zavartan, de az előbbi aggodalmam nem múlt el, láthatja a tekintetemben, hogy szavaival felkorbácsolta bennem az aggodalmat. - Ne nevess ki, naaa... hajtom le a fejem, ismét fülig vörösödve. Ha tudná, hogy bennem napról napra az ilyen elképzelések tartják a lelket, talán nem nevetne. Ha tudná, hogy csak azért nem lettem még öngyilkos, mert az ehhez hasonló álomvilágból merítek erőt. A képzeletemben minden egészen másképp van, ott boldog vagyok, és nekem szükségem van erre az érzése, különben megbolondulok. Talán kislányos álmodozás, talán butaság, talán elmondanom sem kellett volna neki, de az életem minden napján azt kívánom, hogy bárcsak a képzeletem valósággá válna, bárcsak ez az egész egy rossz rémálom lenne és felébrednék végre belőle. Tekintetemmel követem az övét, némán bámulva a vöröses korongot az égen. Megannyi emlék jut eszembe, és pillanatnyilag úgy érzem, hogy most teljesen az életem. Fejem óvatosan hajtom Jax vállára, jobb kezem a combján pihentetem és csak bámulom a lenyugvó napot. - Olyan csodálatos nem? halkan beszélek, mintha azzal elijeszthetném Őt vagy akár a napot. Nem is tudom már, hogy mikor éreztem magam ennyire békésnek, hogy egyáltalán éreztem-e ezt valaha, az elmúlt évek során. Egy pillanatra lecsukom a szemem és átadom magam a jóleső érzésnek, ami átjárja egész lényem. Nem merek megmozdulni, mert attól félek, hogy akkor felébredek és ez az egész eltűnik, hogy nem lesz már mellettem Jax, nem érezhetem közelségét, nem leszek ennyire gondtalan és boldog. - Mire gondolsz most? kérdezem még mindig szinte mozdulatlanul és az egyre kisebb napot figyelem. Ugye most még nem kell véget érnie ennek az álomszerű pillanatnak? Még nem kell felébrednem, hogy visszatérjek a rút valóságba. Ugye még nem?
Tényleg rejtély számomra, hogy ha ez alatt a négy különtöltött év alatt mind a ketten kijártunk ide… ráadásul ha ennek volt egyféle rendszeressége mindkettőnk részéről, akkor hogy a fenébe nem futottunk össze mind idáig? Mit rontottunk el? Mit nem vettünk észre? Talán elsétáltunk egymás mellett egyszer-egyszer, vagy tényleg teljesen más napszakban, más napokon jöttünk? De hát… ha övé a naplemente és minden egyes alkalommal én is itt voltam naplementekor… akkor? Szinte kellemetlen, görcsös érzés kerít hatalmába és indul el a gyomromtól a torkomba egy idegesítő gombóc, mely fojtogatón kezd el ott növekedni. Az élet maga mint olyan, most tényleg ennyire el akar bennünket választani egymástól? Ennyire nem szabadna együtt lennünk? Tényleg nem találkozhatnánk, nem érinthetnénk egymást? Azt hiszem tényleg így van, és ennek az érzésnek most feltétlenül utat kellett törnie mi?! Csak most az egyszer… csak ezen az egy kicseszett napon hagyott volna békén a pánik és a félelem. Az örökös tartózkodás és kimértség. De talán ha jobban belegondolok, pont ez a normális nem? Pont, hogy a mai alkalom a normális a pánikra tekintve, hogy most vagyok a legsebezhetőbb annak az embernek a társaságában, akit a legjobban féltek nem csak az életemtől, de saját magamtól is. Tudom, hogy ha Violetnek baja esik, akkor igen! Képes lennék én is ölni… meg merném kocáztatni még a börtönt is, hogy bosszút álljak. A korábban érkező sötét köd mely teljesen elhomályosította a tudatomat, csak azután látszik elúszni, hogy megpillantom sokadik témánk legbaljósabb pillanatánál érkező ijedt, aggodalmas arckifejezését. Csak ekkor múlik el a fülem csengése, csak ekkor hallom meg őt ismételten, és ekkor vagyok képes összetenni a hallottakat fejben is. - Erről… erről nem beszélhetek Violet, sajnálom – hajtom le a fejem, de képtelen vagyok kiverni belőle azt a pánikot, amit az imént láttam az arcán. Mintha egy pillanatra meg is változott volna az arcának a színe, egészen elkékült, elszürkült. Talán emiatt is, ennek köszönhetően veszem rá magam arra, hogy mégis felé forduljak és néhány szót azért elmondjak, mielőtt végképp magával ragadja őt a félelem. - Anyám feleségül ment egy fazonhoz nem egészen két évre rá, hogy apámmal elváltak. Tudod… - húzom el a számat már-már fájdalmasan, és egy jókora sóhaj kíséretében megrázom a fejem – nem méltó ahhoz, hogy anyu férje legyen. Úgy is lehet mondani, hogy egy utolsó mocskos, igénytelen senkiházi. És a mai napig képtelen vagyok megérteni, hogy mi a francért van mellette. Lehet, hogy így nyugtatja magát, hogy nem álomvilágban élünk és az, ami apuval volt több mint egy évtized alatt, valójában nem is létezett. Talán ő is az emberiség negatív oldalát keresi, hogy többre értékelje a kedvességet és a megbecsülést, ha kap egyáltalán… - magyarázom mind ezt úgy, hogy tudat alatt saját magamat helyezem előtérbe és így, anyámon keresztül próbálom tudatni Vioval, hogy mit is érzek én magam valójában. Mert igen. Elvesztem. - Azóta nem élek otthon. Nem tudok otthon ezzel az emberrel egy fedél alatt tartózkodni, és ezzel ő is így van. Velem kapcsolatban. Eleinte sokszor emelt rám kezet és volt, hogy komolyan el is agyalt… idővel viszont védtem az anyámat és saját magamat is. És igen! Nem tagadom, nem is vagyok rá büszke, de elég csúnyán elláttam a baját párszor. Azóta nem tűr meg maguknál… saját lakásom van, nem túl nagy, de nekem pont elég. Viszont ezzel egyidejűleg… bekerültem egy olyan… társaságba, mondjuk úgy, ami… - hebegek össze-vissza mert ez már tényleg egy olyan része a sztorinak, amibe nem szívesen vonnám bele. Ezért is rázom meg végül a fejem. - Már nem olyan az életem Vio, amiben biztonságosan helyet kaphatna bárki is. És félek, hogy minél többet tudnak azok akik mellettem vannak, minél többet engedek nekik magamból…hogy ismerjenek, annál inkább teszem ki őket bajnak és veszélynek. Sok mindent elrontottam és sok minden történt úgy, ahogy nem kellett volna. És még több olyan dolog történt, amire nem vagyok büszke mert tudom, hogy alapjáraton jobb lennék ennél… - emelem rá egészen vizenyős, ködös tekintetemet, mintha legalábbis beakarnám bizonyítani neki azt, amit én se hiszek el. Hogy jó vagyok. Hogy mind az ami történik körülöttem, nem az én hibám, egyszerűen rosszkor voltam rossz helyen. Nem véletlen, hogy most is ide-oda pislogok, nem vagyok képes arra, hogy folyamatosan őt nézzem. Szinte méregetem és térképezem a környezetünket, hátha erre jár Tyson, vagy ha ő nem is, de valamelyik kutyája, aki utánam szimatol. Ha pedig most nem is lépnének közbe, nem másznának elő, hogy kérdőre vonjanak, ki ez a szőke kiscica, egészen biztos ő lenne az első, akivel fenyegetnének és sakkban tartanának. Mert tudnák, hogy van gyenge pontom. Pont ezért is, mintha egyféle kényszercselekvés lenne, valami, hogy le tudjam kötni a figyelmemet mikor felveszi a baseball sapkámat, a füle mögé igazítom aranyló tincsének néhányát csak, hogy tökéletes legyen az összkép, én pedig annál is jobb rálátást biztosítsak az arcára. Arra az arcra, amit mindig mosolyogni akarok látni…addig, míg világ a világ. Míg áll a világom. - Dehogy nevetlek ki! Veled együtt nevetek. És a kettő teljesen más. Amúgy meg – vonok vállat – nem hibáztatlak érte, de főleg nem nevetlek ki. Inkább nevetek, amiért még valaki képes arra, hogy így szőjön magának álmokat. Nem változtál semmit, Violet – egy apró sóhaj kíséretében fordítom felé a fejem, miközben két térdemen támaszkodva alkarjaimmal, ujjaim egymással játszadoznak - és ez tetszik. És pont ennyire tetszik, ahogy fejét a vállamra hajtja, keze pedig az ölembe kerül. De ugyan akkor egyfajta kettős érzést is kelt bennem, hiszen a védekező receptoraim ismét bekapcsolnak. Mi van, ha valaki meglát minket? És mi lenne akkor, ha most az egyszer nem foglalkoznék ezzel? Ha most az egyszer, csak egyetlen egyszer a jelennek élnék? Annak, hogy újra itt van? Talán újabb négy évet kell majd várnunk egymásra, de az is lehet, hogy soha többet nem látjuk a másikat… - Valóban az – biccentek, fél szemmel a lány arca felé sandítva. Csak ekkor simítok rá finoman a kézfejére, majd fonom össze ujjainkat igyekezvén elfojtani és a háttérbe szorítani minden félelmemet, kellemetlen és rossz gondolatomat. Most csak a pillanatnak akarok élni. Most az egyszer. Ugye szabad? - Rád…
Úgy érzem magam, mintha az univerzum valamilyen oknál kifolyólag teljesítette volna a legbelsőbb, legféltettebb és legtitkosabb vágyamat. Azt, hogy még egyszer láthassam őt és a közelében lehessek. Mindketten rengeteget változtunk, ezt kár is lenne tagadni, mégis, az érzések amik felszínre törnek bennem régiek. A vágy, a kislányos zavar, a mellkasomban vadul dobogó szívem és a gyomromban repdeső pillangók, mind annak a bizonyítékai, hogy még ennyi év elteltével sem múltak el az érzések, csak nagyon mélyre lettek temetve. Elmém és szívem legrejtettebb fiókjába, amit mindenki elől gondosan elzártam, hogy még véletlenül se kerüljenek felszínre, így védve saját magamat és Őt is. Nem is tudom hányszor bántam meg már a döntéseimet, hányszor zokogtam magam álomba arra gondolva, hogy összetörtem a szívét, pedig ő sosem érdemelte meg. Megszámolni sem tudom, hogy az elmúlt évek alatt hányszor akartam felhívni telefonon, vagy hányszor sétáltam el a lakásuk előtt azzal a céllal, hogy becsöngetek. De sosem tettem. Nem tehettem, mert a félelem megbénította az agyam, a testem és csak arra bírtam összpontosítani, hogy távol kell őt tartanom Charlietől. Magamtól. A reális gondolkodás, már azóta nem jellemző rám, hogy a verések folyamatosak lettek, minden tettem és minden szavam a félelem határozta meg, és ebben a percben nem is vagyok biztos abban, hogy ez valaha változni fog. Talán csak egyetlen kiút van ebből az életnek nevezett pöcegödörből, csak egy módja annak, hogy végleg megszabaduljak életem megkeserítőjétől, a halál. Erre viszont egyáltalán nem szeretek gondolni, azt mondják, hogy az öngyilkosság gyávaság, viszont szerintem hatalmas akaraterő kell hozzá, ami belőlem hiányzik. Bár néha megfordult már a fejemben, de nem vagyok képes megtenni. Miért? Az ilyen apró örömökért, mint az, hogy most itt vagyok életem első és talán egyetlen szerelmével, hogy hallhatom a hangját és láthatom a mosolyát. Szeretném azt hinni, hogy vannak emberek, akiknek a hiányom hatalmas űrt hagyna az életében. Szeretném azt hinni, hogy valakinek én is fontos vagyok. Jax szavait hallva sikerül kiszakadnom gondolataim kuszaságából. Rápillantok és nem tudom leplezni, hogy mennyire aggódom érte. Csendben hallgatom miközben beszél, minden egyes mondatára figyelve. Tekintetem hol rajta, hol pedig az előttünk elterülő kékségen ugrándozik. Nem mondanám, hogy sikerült megnyugtatnia, sőt, még inkább elhatalmasodik rajtam a kétségbeesés. Azt hiszem abba beleőrülnék, ha vele valami történne. Miközben beszél néha-néha felsóhajtok, ha figyelmes, akkor észreveheti az arcomon átsuhanó érzések kavalkádját. Próbálok minden darabot a helyére rakni, mintha csak egy puzzle lenne, hogy megismerjem az új Jaxet. Azt már tudom, hogy nem boldog, hogy sokkal inkább jellemzi őt a kétségbeesés és bár próbálom elfojtani a hangokat a fejemben, azt szüntelenül egy dolgot suttognak: a te hibád Violet! Miután elhallgat még néhány, iszonyatosan hosszúnak tűnő másodpercig én is csendben meredek magam elé. Annyi kérdésem lenne, hogy magam sem tudom, hogy kellene kezdeni. Egyáltalán jogom van kérdezni? Jogom van megkérni arra, hogy szálljon ki amíg nem késő és ígérje meg, hogy vigyázni fog magára. Óvatosan, két kezem közé fogom arcát, hogy a szemeibe nézhessek, hogy elvesszek a tekintetében és ismét azt lássam benne, hogy hozzám tartozik. - Nagyon jó ember vagy Jax Harris. Ne hagyd, hogy bárki az ellenkezőjét mondja neked. Te vagy a legjobb ember akit ismerek. engedem el végül, hogy kezeim aztán tehetetlenül hulljanak az ölembe. - Van esély arra, hogy magad mögött hagyd ezt a...társaságot? most nem nézek rá, inkább a vörös égboltot figyelem. - Jax...én nem akarom, hogy bármi bajod essen, én azt nem élném túl. Inkább ne találkozzunk évekig, csak tudjam, hogy jól vagy, hogy boldog vagy. nyelnem kell egy hatalmasat, hogy a kitörni vágyó könnyeimet elfojtsam. Most hálás vagyok, hogy a sapka eltakarja szemeimet és nem láthatja a fájdalmat a tekintetemben. Legalábbis ebben reménykedem. Nem vagyok teljesen nyugodt, ezek után talán már nem is leszek, de erőt veszek magamon, hogy kiélvezhessem az együtt töltött idő minden pillanatát. Ezt is szeretném elraktározni abba a fiókba, ahol a vele kapcsolatos emlékeimet őrzöm. Lehet, hogy kicsit önzőnek tűnök, de szeretném, ha ez a nem várt találkozás szép emlékké alakulnak át holnapra. - Van ami soha nem változik. mosolygok rá, mielőtt fejem óvatosan a vállára hajtom és kezem az ölében pihentetem. Agyam racionálisabb fele azt suttogja, hogy nem helyes, amit csinálok, hiszen csak hiú ábrándokat keltem magamban és felszínre hozom azokat az érzéseket, amik miatt hosszú ideig szenvedtem, mert képtelen voltam elengedni. Az agyam nagyobb része- az álmodozó féltekém, viszont minden másodpercet ki akar élvezni ebből a tökéletességből. Négy év alatt megszámlálhatatlanul sok napnyugtát láttam, még innen a szikláról sem, de mind közül ez a leggyönyörűbb. Lepillantok összefonódott ujjainkra és ettől mosolyogni támad kedvem. Mutatóujjammal apró köröket rajzolgatok kézfejére. Némán bámulok magam elé, de a lelkem és a szívem mosolyog, szavakkal ki sem lehet fejezni, hogy mit érzek most pontosan. Ez nem egyszerű öröm, vagy boldogság, ez annál sokkal több és ezerszer értékesebb. A nap lassan eltűnik a horizonton, csak a vörös égboltot hagyva maga után, mire óvatosan felemel a fejem, hogy ránézhessek a mellettem ülőre. - Rám? olyan hangosan dobog mellkasomban a szívem, hogy nem is hallom a saját hangomat. - Tudod, hogy én mire gondolok? mosolyodom el kissé zavartan. - A csókodra... nézek bele tekintetébe, majd mielőtt valami olyat tennék, amit nem szabad ismét visszahajtom fejem a vállára. - Most szeretném, ha képes lennék megállítani az időt. Örökre itt maradnék veled.
Három perc… Ennyire van szükségem ahhoz, hogy elveszítsem a kapcsolatot a Földdel, saját magammal, a témával és ezzel együtt Violettel is. Mert mint az esetek legjelentősebb részében, ismét Tyson kapja a főszerepet. Mert tőle félek… tőle tartok jelen állás szerint a legjobban. Ő képes egyedül igazán hatást gyakorolni az életemre, ő az egyetlen, aki megtudja változtatni azt. És nem jó értelemben, mert arról soha nem beszélt, hogy mikor és milyen feltételek mellett fog engem elengedni. Arról nem is volt szó, hogy én majd egyszer kiválthatom magam ebből a csürhéből, csak és kizárólag azt tudja hajtogatni mióta közöttük vagyok, hogy mivel, mennyivel tartozok még neki és, hogy milyen hosszú időre kell, hogy mellette maradjak csak, hogy törleszteni tudjak. Egy kérdésem van, jelentkeznék én állandóan zavart, értetlen kisfiú módján. Mivel tartozok és miért? Azért, mert azon a bizonyos ketrecharcon nem épp úgy alakultak a dolgok, mint azt szerettük volna? Tovább megyek… mint ahogy azt ő elvárta volna? Mégis mit gondolt? Majd az én tömény 175 centimet és képzetlenségemet – de paraszterőmet - fogja tudni egy MMA harcos ellen felhasználni? Ugyan már! Maradjunk annyiban, hogy abban reménykedett, hogy ki fog nyírni, neki meg nem kell majd kezeskednie értem és pikk-pakk megszabadul minden problémától. Nem lesz, kit sakkban tartson annak érdekében, hogy az kussban maradjon és egy büdös szót ne szóljon a zsaruknak. Nem lett volna senki, akit állandóan szem előtt kellett volna tartania, élhette volna a maga megnyomorodott kis életét a srácai között. A háreme kedvére szórakoztathatta volna, és úgy szórta volna a drogokat és fegyvereket Amerika szerte, ahogy éppen nem szégyelli. De a nyakán maradtam és még a pénzt is elveszítettem – mily meglepő. Hosszú, fáradhatatlan darálásomból a szőkeség hangja ránt ki és a mozdulat, ahogy apró tenyerei az arcomra siklanak ezzel érve el azt, hogy rá, és csak is ő rá figyeljek. Néhány pillanat erejéig sikerrel is jár. Benedvesítem az ajkaimat melyek a korábbi megállás nélküli beszédemnek köszönhetően egészen kiszáradtak, s egy nagy nyelés kíséretében nézek bele a szemeibe. - Nagyon kevés embert ismerhetsz – csupán ennyire futja első körben, de azt is elég savanyú, kétségbeesett hangon sikerül kinyögnöm – nem. Nincs… illetve, nem tudom. Mármint… – rázom meg a fejem, és a tarkómat vakarva húzódok hátrébb, mintha legalábbis szükségem lenne egy kis térre, de legalábbis valamivel több levegőre. Egyetlen kérdése elég ahhoz, hogy teljes zavartságomba veszve kezdjek el azon agyalni, hogy miféle lehetőségek állnak előttem azt illetően, hogy megszabaduljak Tysontól és a bandájától. Rendőrök. Másik banda…pénz. Jó sok pénz. De talán nincsenek is igazi lehetőségek. Talán itt fog érni a vég. Az viszont biztos, hogy mindent meg fogok tenni a szabadulásom érdekében, ha úgy látom, hogy van egy csepp kis esélyem. Mert nem mellettük akarom leélni az életem még megmaradt, hátralevő részét. - Esély mindig van – vágom rá végül – csak az nem mindegy, hogy mikor és hogyan élünk ezekkel az esélyekkel. Minden bizonytalan, Vio… semmi se biztos. Ha csak egyetlen egy olyan dolgot teszek, ami nekik nem tetszik, ami ellenkezik a szabályaikkal, vagy ténylegesen tiltott, nekem annyi. Egyedül marad az anyám azzal a fazonnal, soha az életben nem lesz, aki kimenekítse onnan és jobb, szebb élete legyen. Pedig megérdemelné, de tudom jól, hogy egyedül nem fogja azt megtenni. Egyedül képtelen lenne rá – és ekkor juttatom végre a tüdőmet némi oxigénhez, ám az is leginkább egy tüdőbajos, végstádiumú tüdőrákos „levegővételére” emlékeztet. Szúr, sípol és reszelős. - Az, hogy boldog vagyok vagy sem, még nem jelenti azt, hogy nem sérülhetek meg, vagy nem eshet bajom valaki miatt. De az biztos, hogy amíg olyan a helyzetem, mint amilyen a mostani, semmi sem biztos… az se, hogy holnap életben leszek még – biggyesztem le az ajkaimat, mert sajnos így áll a szénám. Nem elkeseríteni akarom vagy még jobban megijeszteni, csupán sikerült elérnie azt, hogy az őszinteség így vagy úgy, de kikívánkozzon belőlem, még ha valamelyest sarkítva is. Némiképpen lehiggadva, egészen lelassult pulzussal figyelem miként apró köröket formál a kézfejemen. A fel nem tett kérdésemre előbb válaszol, mint gondolnám vagy felkészülhettem volna rá. Először kis híján rávágom, hogy az se most volt, de nem teszem. Helyette rövid hezitálást követően húzódok el tőle annyira, hogy fel tudja emelni a vállamról a fejét. Ha megteszi, jobb kezemet a nyakára simítva húzom őt közelebb magamhoz, jó ideig még figyelve a szemeit, majd lehunyva a sajátjaimat, ajkamat finoman az övéhez érintem. - Állítsuk meg akkor az időt – suttogom rájuk épp, hogy csak érintve puha ajkainak felületét. Nem vagyok és nem is akarok követelőző lenni, mégis a mélyen bennem lapuló, ezer éve elnyomott érzéseket képtelen vagyok teljes mértékben magamban tartani. Így azok erejétől vezérelve húzom őt még közelebb magamhoz, valamivel határozottabban mélyítve el a korábban kezdeményezett, talán régebbi énünkre emlékeztető finom kis csókot. Szinte érzem a bordáimon, hogy majd kiugrik a helyéről az amúgy kifejezetten jól, most viszont meglehetősen rakoncátlanul működő szívem… alig bírják szerencsétlent visszatartani, pedig tisztán érzem, hogy minden egyes dobbanást követően majd’ megszakad. Mert nem tehetném ezt. És tudom, hogy több ilyen lopott csókot, ilyen meg nem érdemelt kegyet, nem engedhetek meg magamnak. Violet biztonsága az első. Csakis az övé. Így, ennek tudatában, ezzel a lemondással hagyom, hogy kínjaim apró könnycseppje utat törjön magának. Mert félek, ha rajtam múlik nem lesz közelebb.
Egyszerre érzem magam a világ legszerencsésebb és egyben a legszerencsétlenebb nőjének ebben a percben. Szerencsésnek, amiért ilyen hosszú és reménytelenül magányos időszak után újra itt van mellettem az a férfi, aki olyan sok mindenre megtanított: a szerelemre, a barátságra, reményre, kitartásra, szeretetre, hitre, és legalább holnap reggelig sorolhatnám, hogy még mindenre. Szerencsétlennek érzem magam, mert látom tekintetében a szenvedést, azt, hogy már nem olyan, mint régen, hiányzik belőle...a boldogság. Nem akarok belegondolni, hogy abba, hogy talán nem közvetlenül ugyan, de az én hibám is, hiszen azok után, hogy az apja elhagyta még én is eltaszítottam őt magamtól. Bárcsak vissza tudnám forgatni az idő kerekét és képes lennék arra, hogy megmásítsam a döntéseimet. Akkor minden bizonnyal mindkettőnk élete másképp alakult volna és más jövő elé néznénk, mint most. Nem tudok rá pillantani, a bűntudat szorongatja a torkom és kedvem lenni messzire szaladni, mintha azzal képes lennék elűzni fejemből a gondolatokat és szívemből a fájdalmat. Tudom, hogy a menekülés nem megoldás, megtanultam, hogy szembe kell néznem a valósággal, még akkor is, ha fájdalmas. Inkább arra próbálok koncentrálni, hogy itt van, minden bizonnyal okkal sodort össze minket az élet, most jött el az ideje annak, hogy találkozzunk. Szeretném ezt hinni. Szavait hallgatva egyáltalán nem sikerült megnyugodnom, sőt a félelem és aggodalom eddig nem tapasztalt mértékeket ölt bennem. Könnyektől csillogó tekintettel nézek rá. Szeretném mindkét kezem a fülemre tapasztani és sikítani, hogy ne halljam amit mondd, de megmozdulni is képtelen vagyok. Nem akarom elhinni, hogy mindaz amit mondd igaz, hogy megtörténhet az, hogy...egyszer csak nincs már többé. Azt remélem, hogy könyörgő tekintetem látva majd felnevet, és azt mondja, hogy csak viccelt, pedig tudom, hogy minden szava őszinte és igaz. - Jax... sóhajtom nevét a pillanatnyi csendbe. - Ne mondd ezt kérlek...biztos van valami módja annak, hogy megszabadulj tőlük. A rendőség? próbálok kiutat keresni a reménytelen helyzetéből, de igazából kétlem, hogy bármi olyant tudnék mondani, amire ő már nem gondolt ezelőtt. - Pénzre van szükséged? Mert, ha igen...van egy kis félretett pénzem, nem sok, de szívesen odaadom. Segítek neked megoldást találni. Nem vagy egyedül Jax. Többé már nem. nem csak úgy mondom, komolyan is gondolok minden egyes kiejtett szót. Legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy ilyesmivel kell majd szembesülnöm a találkozásunk alkalmával. Bármit szívesebben hallanék tőle, mint ezt. Megpróbálok nyugalmat erőltetni magamra, mert tisztában vagyok azzal, hogy nem segít rajta, ha idegbetegként viselkedek, erősnek kell mutatkoznom, szikla szilárdnak, még akkor is, ha belülről majdnem szétrobbanok. Tekintetem ismételten a vörös korongra szegezem az égen, hozzá bújok, mintha semmi más nem lenne fontos ezen a földön rajta kívül. Némi megnyugvást lelek, amikor összefonódnak ujjaink, érzem, hogy valóságos, hogy nem csak képzelem őt és emlékek milliónyi jelennek meg lelki szemeim előtt. Jó lenne ismét olyan boldognak lenni, mint akkor, amikor részese volt az életemnek. Jó lenne, ha ismét részese lenne. Teljesen átadom magam az érzéseknek és pillanatnak, megpróbálok minden zavaró tényezőt kizárni a fejemből és csak rá összpontosítani, erre a gyönyörű pillanatra, ami csak a mienk, és amit senki nem vehet el tőlünk, történjen bármi. Mocorogni kezd én pedig felemelem a fejem, hogy kíváncsi tekintetem találkozzon az övével. Elveszek ebben a pillanatban, ahogyan szemében látom fellobbanni azt a vágyat, amit annyira szerettem benne. Testem átjárja a remegés, ahogy hozzáér a nyakamhoz, nyelek egy hatalmasat, de továbbra sem fordítom le róla a tekintetem. Ajkam megremeg ahogyan hozzáér. Lecsukom a szemem, mélyeket lélegezve, mellkasomban felrobbanni vágyó szívemmel, finoman viszonozom csókját. Elmosolyodom szavait hallva. A lehető legközelebb simulok hozzá, jobb kezem óvatosan fonódok nyaka köré és egyre követelőzőbben, szenvedélyesebben csókolom őt. Sikerült. Az idő megállt és ebben a pillanatban rajtunk kívül senki más nincs ezen a földön. Nincsenek bandák, nincs Charlie, nincsenek problémás szülők. Csak mi ketten létezünk és ez a tökéletesebbnél is jobb pillanat. Levegő után kapkodva húzódom el picit tőle, de csak annyira, hogy homlokom az övének támaszthassam. Szabad kezemmel óvatosan törlöm le könnyeit. Talán ő is ugyanazt érzi ebben a percben amit én, talán az ő szíve ketté szeretne hasadni a hirtelen rá törő érzésektől. Vagy...csak egyszerűen fáj a közelségem. Nem tudom, de inkább nem is kérdezek rá, nem azért mert nem érdekel, hanem azért, mert rettegek a válaszától. Ujjaimat, ajkaim követik és apró puszit nyomok arcának azon oldalára, amit az imént még könnyei áztattak. - Hiányoztál... suttogok én is ajkaira, mielőtt újabb csókot hintenék rá. Ebben a percben nincs szükségünk fölösleges szavakra, azt hiszem mindent elmondd neki a tekintetem, a tetteim.
Nevemet hallva a szájából, halkan sóhajtok és szedem össze magam annyira, hogy végre valahára az arcára figyelhessek anélkül, hogy a körülöttem lévő embereket mustrálnám megállás nélkül. Piszok nehéz. Piszok nehéz lenyugtatni magam, és annál is bonyolultabb, fárasztóbb elültetni az agyamban azt a gondolatot, hogy talán egyszer minden egyenesbe jöhet. Hogy talán az én hajóm is kiköthet majd egy olyan szigeten, ahol boldogság és nyugalom, szeretet vár… de addig is meg kell küzdenem az emberekkel magam körül, és ezzel együtt saját magammal is. Mert amíg ezt nem teszem meg, amíg nem zárom le a múltamat és az eddigi egyetlen egy hosszú fejezetet, aminek a végén csak a számtalan kis pontot látok egyfajta befejezetlenség megelőlegezése képpen, addig itt fogok rekedni. És innen nem lesz tovább, csak süllyedek tovább a jelenlegi, problémákkal teli bárkámmal. - Tudom, hülyén hangzik, de ez már nem annyiról szól, hogy szólok a rendőröknek és minden meg lesz oldva – nyögöm, miközben fáradtan megdörzsölöm az arcomat - … a zsaruk már réges-régen a nyomukban vannak, de nincs elég infó. Nincs elég lehetőség, hogy rajtuk üssenek. De… ennél tényleg nem mondhatok többet. Tényleg nem – aggódok. Rettenetesen aggódok érte, és ez a szavaim mögött is ott rejtőzik. Tekintetem szinte ordít erről az általam régóta nem tanúsított érzésről. - Nem, nem a pénz a lényeg. Legalábbis nem emberi léptékben mérhető pénzről van szó. Arra amúgy is szükséged van, nem fogadnám el soha. De könyörgök, ne keveredj bele ebbe te is jó? Ne próbálj meg adni… majd… elintézem én valahogy. Vannak ötleteim, vannak terveim, de időre van szükség. Igyekezni fogok kimászni ebből, ígérem – legalábbis szeretném megígérni. Hogy mi lesz belőle aztán? Nem tudom. Majd elválik. Az a bizonyos szó viszont hosszú-hosszú percekig kong még a fejemben, mire lehetőségem van felfogni. Nem vagyok egyedül… hogy a fenébe ne lennék egyedül, hiszen mindig, mindenkor egymagam kellett, hogy megálljam a helyem az életben, mióta apám nincs velünk. Talán most itt van Vio és úgy érzi, hogy képes lesz segíteni. De pont, hogy az ő érdekét kell most első körben szem előtt tartanom, és egyedül oldani meg mind azt a szemetet, amiből nem tudom magam kivakarni erőnek erejével se. Nem találkozhatunk… nem kereshet, és én nem kereshetem őt. Akkor legalábbis biztosan nem, mikor tudom, hogy Tyson egy-egy kopója rám van akaszkodva. Ezen gondolatokkal kapaszkodok bele a kezébe és fonom össze az ujjainkat, minek után elkezd apró köröcskéket rajzolgatni a kézfejemre. Perzseli az érintése a bőrömet. Minden egyes pillanatban újabb és újabb bizsergő érzés marad utána, ám a lelkem ezen a ponton végre valahára le is nyugszik. Szükségem van erre a lányra. A közelségére, az érintésére. Szükségem van arra, hogy mellettem legyen, és én mellette lehessek. Mert elviselhetetlen volt a nélküle eltöltött idő, és mert tudom, hogy ha most nem kapaszkodok bele az „újra együtt” gondolatába, talán újra hagyom őt elmenni. Pedig ez lenne a legreálisabb és legokosabb döntés. Hagyni menni. És ha valójában így is fogok tenni a nap végeztével… mikor az a hatalmas tűzgömb ott az ég alján alábukik, én leszek az aki kiadja az útját. De addig is, szeretném vele úgy eltölteni ezt a maradék kis időt, hogy azt nem bánom meg. Szeretnék végre valaha az éltben olyat cselekedni, ami lehet egy kicsit önző. Mert most csak arra vágyok, hogy megcsókoljam… hogy úgy érintsem az ajkát mint régen, vagy mint még soha az életben. Mert az a gyerek, az a félénk kis hamis aki akkor voltam, nem élt át semmit még az életében, amiért valakiben a megnyugvást keresné. Az a gyerek nem tudta, hogy mi az igazi szenvedély, hogy mi lehet még egy egyszerű kis csókon túl. Ma már tudom… És pont ezekkel az érzésekkel, ezzel a végtelen ragaszkodással és rajongással csókolok rá ajkaira először finoman, óvatosan mintha minden bizonytalanságom a menekülésében rejtőzne. Tartok tőle, hogy hátra rebben, hogy elhúzódik és közli, hogy ezt nem akarja. Még akkor is megtörténhet, ha a teste jelzései teljesen másról árulkodnak. De nem történik meg. Úgy fonja karjait a nyakam köré, mintha ezen múlna a mai naplemente, és úgy összességében minden. Ajkai határozottabban tapadnak az enyémre, én pedig olykor-olykor játékosan rá is csípek az övére fogaimmal jelezve, hogy nem szabadul. Ezekben a percekben biztosan nem, s már húzom is őt az ölembe, hogy szembe fordulva könnyebben viszonozzam vágyakozó ölelését és ragaszkodását. Ám az a könny így vagy úgy, bármennyire is igyekszek őt a helyén tartani, csak kikívánkozik. Vágyik arra, hogy megmutassa magát, hogy az a végtelen feszültség, magány, ami eddig bennem élt, ilyen módon öltsön formát. Egy valami változott meg csupán… hozzá csatlakozik a boldogság is, hiszen itt van. Velem. Ez pedig többet jelent számomra bárminél. Lehunyt szemekkel mosolyodok el egy pillanatra, mikor homlokát az enyémnek biccenti, majd finom, simító mozdulatokkal tünteti el a korábbi sós könnycseppeket. - Te is nekem. Elképzelni se tudod, hogy mennyire – finom csókját viszonzom, majd vezetem tenyereimet a combjáról fel a csípőjére, onnan pedig a derekára, hogy megölelve őt, közelebb húzhassam magamhoz. Arcomat a nyakába temetve szívom be az illatát, majd engedem ki a jó ideig bent tartott levegőt reszelősen, leheletnyit sípolva. Ez az a pont, amikor rettegek a végétől. Nem akarom, hogy vége legyen… hogy a Nap alá bukjon és éreztesse velünk, hogy akkor indulás szépen haza. Márpedig sikerül. A narancsos korong még látszik a házak mögött, de már alig. Én pedig megszakadó szívvel, bent tartott levegővel kényszerülök arra, hogy végig nézzem és pusztuljak bele minden egyes másodpercben a gondolatba, hogy el kell őt engednem. Ennyi. Csupán ennyi jutott nekünk, amit jelzek is neki azzal, hogy lassacskán elhúzódok tőle. - Talán ideje lenne menni...
Bárcsak tudnám, hogy hogyan segíthetnék rajta, milyen lehetőségei vannak arra, hogy kikeveredjen ebből a bandából. Nem tartom magam ostobának, de egyszerűen semmi épkézláb ötletem nincs, amivel segíthetnék neki. Nem akarom őt magára hagyni, nem akarok azon rettegni, hogy bármi baja eshet. Hálás vagyok azért, amiért őszinte, de az aggodalmam iránta minden mondata után fokozódik. Miért jut a legjobb embereknek a legnehezebb sors? Miért nekünk kell megküzdenünk az élettel, a gondokkal és néha saját önmagunkkal is? Miért nem élvezhetjük egyszerűen csak az életet, mindenféle szadista barát, meg gyilkos hajlamokkal rendelkező társaság nélkül? Szokták mondani, hogy a legnehezebb csatákat a legjobb harcosok vívják, de nekem már baromira elegem, van, és semmi másra nem vágyom csak fegyverletételre. Rengeteg kérdésem lenne, de látom rajta, hogy mennyire fél és aggódik, így inkább erőt veszek magamon és nem kérdezősködöm. Szeretném jobban megérteni a kialakult helyzetet, a segítségére lenni, de nem szeretném, ha az én kíváncsiságom miatt esetleg még nagyobb bajba keveredne. Talán, ha eljön majd az ideje mindent elmesél. Talán lesz rá alkalmunk. - Nem keveredek bele, megígérem, de segíteni akarok neked Jax. Nem ismersz, ha azt hiszed, hogy ezek után csendben fogom végignézni ahogyan kicsinálnak. ha saját magam védelméről van szó, akkor tehetetlen vagyok, de ha azokról van szó, akiket szeretek, akkor nem ismerek lehetetlent. Tudom, hogy igaza van, nyugton kell maradnom, nem avatkozhatom bele olyan ügyekbe, ami régen túlmutat mindkettőnkön, és így is fogok tenni, egy darabig biztosan. Rámosolygom, csak úgy, pótcselekvésként, abban bízva, hogy látja rajtam, tényleg nincs egyedül. Ezentúl nem, mert nem fogom ismét elengedni őt. Az elmúlt több mint négy év kegyetlenül hosszú volt, és most, hogy újra egymásra találtunk eszem ágában sincs nem az élete része maradni. Rengeteg minden történt velünk, amíg egymástól távol voltunk, de őszintén bízom abban, hogy ez nem akadály és van még lehetőség arra, hogy ismét egymás életének részesei legyünk. Talán újra meg kell ismerkednünk, új alapokra helyezni a kapcsolatunkat, de érzem, hogyha mindketten azt szeretnénk, akkor van esélyünk. Jax az egyetlen ember az életemben, aki ilyen hatással van rám, aki egy pillanat alatt képes elindítani bennem az érzések lavináját, aki mellett végre teljesnek érzem magam. Nincs már bennem félelem, sem fájdalom, egyszerűen csak élvezem a közelségét és hosszú-hosszú idő óta most először érzem magam boldognak. Ha mélyen magamba nézek, pontosan tudom, hogy ez a pillanat nem tarthat örökké, bármennyire is szeretném egyszer véget ér, én pedig visszazuhanok a valóságba, Jax szerető karjai közül egyenesen a pokolba. Most viszont nem akarok ezzel foglalkozni, ebben a percben, csak szeretném elhinni, hogy tényleg örökké tart, hogy semmi nem fog változni, hogy Ő meg én ezentúl elválaszthatatlanul leszünk egymáséi. Csókja tele van szenvedéllyel, vágyakozással és én is hasonló érzésekkel kapok ajkai után. Akarom őt, vágyom rá és nem szeretném elengedni. Többé nem. Olyan szorosan simulok hozzá amennyire csak lehetséges, érezni akarom testének minden rezdülését, vele egyszerre lélegezni, azt akarom, hogy illata az orromba kússzon és elkábítson. A függője akarok lenni, hiszen ebben a pillanatban olyan hatással van kiszáradt lelkemre, mint egy pohár víz a szomjazónak. Minden érintése, minden másodperc vele tavaszi zápor meggyötört szívemnek és ezt a pillanatot örökre elraktározom elmémben. Úgy kapok ajka után, mintha képtelen lennék betelni vele, és ebben a pillanatban így is van, azt kívánom, hogy bárcsak lehetséges lenne örökre az övé maradni. Nem érdekel, hogy ki láthat meg, nem érdekel a külvilág, teljes valómmal csak egy emberre vagyok hajlandó koncentrálni, aki ebben a pillanatban von az ölébe. Az összes létező távolság megszűnik közöttünk, mellkasa az enyémhez nyomódik és attól félek, hogy így meghallja milyen sebesen dobog a szívem odabent. A szív, ami már régóta nem szeretett és, ami most teljesen érzi magát, hiszen a másik fele odabent dobog Jax mellkasában. - ígérd meg, hogy... befejezni azonban, már nem tudom a mondatot, teljes testemben remegek ahogyan hozzám ér, lehelete csiklandozza nyakamon a bőrt, a vágy felkorbácsolódik bennem és érzem, hogy ettől a pillanattól fogva képtelen lennék nemet mondani neki. Képtelen lennék ismét éveket várni arra, hogy találkozzunk. Még egyszer végigsimítok puha arcán, hogy a könnycsepp minden nyomát eltüntethessem arcáról. Nem akarom szenvedni látni őt, sem most sem később. Ujjaim szórakozottan túrnak bele hajába a halántékán, miközben elszakadok ajkaitól, hogy végigcsókolhassak nyakának vonalán, itt-ott gyengéden beszívva a puha bőrt. Elhúzódik, én pedig tudom, hogy vége. Bármennyire is próbálok kapaszkodni a reménybe, ő felébredt és engem is visszaránt a valóságba. - Talán... de talán maradhatnánk még. Követem példáját, elhúzódom tőle, karjaimat visszaejtem a testem mellé és vágyakozva nézek bele szemeibe, amiből egy csapásra tovatűnt az előbbi, lángoló szenvedély. Lehunyom a szemem, majd lemászom az öléből. Még kissé szédülök, még tüdőm alig kap levegőt, és még görcsösen próbálok kapaszkodni a reménybe, hogy nem kell véget érni. Megigazítom a dzsekimet. Hosszú percek telnek el, amíg végre képes vagyok megszólalni. - Elkísérsz?
Halovány és egészen gyermeteg mosoly képe fut át az arcomon mondandóját követően. Egyfajta megnyugtató, kellemes érzés kerít hatalmába, hiszen tudom, hogy tényleg nem vagyok egyedül. Ha máshogy nem is, hát lelkileg képes engem támogatni, feltud rántani a mély mocsokból ahova kerültem, ahol eltűnt az önbecsülésem és az az erő, élni akarás, amit mindig is tanúsítottam. Ugyan akkor ott van a félelem és a bizonytalanság, az óvás, mert tisztában vagyok azzal, hogy bármennyire is akarjam őt magam mellett tudni, nem lehet. Nem lehet az oldalamon, nem lehetünk egymásé, hiszen hatalmas veszélyt jelent rá nézve. Az nem érdekel, hogy velem mi történik. A férfiúi büszkeségem úgyse hagyná, hogy egyszerűen csak megfutamodjak. Viszont azt se, hogy annak az embernek baja essen, aki egész életemnek - még a négy éves távolság ellenére is – az egyik legfontosabb főszereplője volt. - Tudom jól… ismerlek – görbül felfelé a szám szeglete, miközben néhányszor, egyfajta biztonságérzetet nyújtva neki, de annál is inkább magammal hitegetve még mindig, hogy tényleg itt van, végigsimítok mindkét karján. Azt akarom, hogy tudja, nem felejtettem el semmit. Azt pedig végképp nem, hogy milyen volt ő egykoron, milyennek ismertem meg és, hogy milyen kép él a fejemben róla, azóta is. - Viszont pont ezért kérlek arra, hogy ne tegyél semmit. Várd meg, hogy mi lesz a vége jó? Mivel tudom, hogy milyen vagy… mivel jól ismerlek, ezért maradj távol tőlem jó? Történjen bármi, vagy hallj bármit is. Ne gyere utánam! Ne keress fel, ne mondj senkinek semmit! Ne értesítsd a zsarukat! Ez az én meccsem, ha már hagytam magam annak idején belekeveredni. Kell egy kis idő jó? Ennyire van szükségem – na és a kitartásra, további pozitív gondolatra mely szépen lassan kezdett elfogyni az utóbbi időkben. De most talán új töltetet kaptam, most már talán könnyebb lesz. - Most, hogy tudom, hogy vagy… hogy újra itt vagy, azt hiszem, még hamarabb akarom ezt lezárni. Nem szeretnék neked csalódást okozni. Mi is lehet a forgatókönyv, jelen esetben? „Legjobb” esetben sikerül valamilyen úton módon megszereznem nekik azt a pénzt, amit várnak. Eltudom érni, hogy elengedjenek, hogy bízzanak bennem. És talán utamra is engednek, de a bizalmuk soha nem lesz töretlen és őszinte velem kapcsolatban. Mindig kételkedni fognak, hiszen tudok olyan dolgokat amit nem csak, hogy nem lenne szabad, de normális esetben az ilyen bűnbandák ölnek is, ha kitudódnak. Féltik és óvják ezeket a mocskos ügyeket, tetteket. Ilyen tekintetben akár bűnrészes is lehetek, de egyféle megfélemlített, fenyegetve tartott személy is, aki csak és kizárólag ilyen módon képes megtartani a mocskos kis életét. Ha kutyát és talpnyalót játszik. Ha elengednek, egyenes út vezetne a rendőrségre, viszont ezt sem azonnal hiszen figyelnének. Talán hosszú heteknek, hónapoknak kellene eltelnie ahhoz, hogy megfeledkezzenek rólam, hogy bizonyítani tudjam korábbi hűségemet és az ígéretemet, miszerint soha nem fogom őket feladni. Ekkor, ha tovább állnak és letesznek a létezésemről, mehetek a rendőrökhöz. Viszont ebből adódik, hogy ezeket a heteket és hónapokat ugyan csak távol kell töltenem Violettől, a legtöbb embertől, aki fontos számomra. Mondjuk azt, hogy ez idő alatt is ugyan úgy egyedül lennék. A rendőröknek ezzel szemben fogalmuk se lenne arról, hogy miért nem szaladtam azonnal, és ha addigra Tyson bandája már messze járna vagy még több alvilági profilt sikerülne a kábszer és a fegyverek mellé biztosítaniuk, csak még nehezebb feladata lenne a hatóságoknak. Eredményében: hátráltatnám a nyomozást, noha szokás mondani jobb később, mint soha. Valószínűleg megértenék, hogy mit miért tettem, de nem egyszerű. Hogy ez a verzió miért lenne kedvezőbb számomra? Élnék. Élhetném tovább az életemet azzal a tudattal, hogy segítettem a feljebbvalóknak leszámolni egy veszélyes csempészbandával. Viszont nem jelenti azt, hogy ha a jövőben „jó magaviselet” miatt kiengednék őket, életben maradnék… mert megkeresnének, ebben biztos vagyok. És, hogy mi a legrosszabb forgatókönyv? Most azonnal kinyírnak, mert fenyegetést jelentek számukra és tudják, hogy azóta, hogy a csapatban vagyok, erőteljesen rezeg a léc alattuk. Mert egy időzített bomba vagyok még akkor is, ha meg vagyok félemlítve és tudják, hogy miként tartsanak kordában. Két héttel, de akárcsak két órával ezelőttre ha visszamegyünk, legmerészebb gondolataimban se tudtam volna előhozakodni a mostani pillanatokkal. Nem tudtam elképzelni, hogy milyen lehet újra vele. Álmodni se mertem arról, hogy majd újra találkozzunk, hiszen felesleges tagadni, az elválásunk nem volt szép, ráadásul mindkettőnket megedzettek az évek ez ordít rólunk. Beszélni se kell róla. Most mégis itt van. Ölelhetem és csókolhatom, ez az egyetlen, ami számít. Érzem szívének vad, erőteljes lüktetését és verdesését a bordái rejtekében. Érzem a mozdulataiból, tetteiből vágyait irányomba, melyek kölcsönösek és tagadhatatlanok… Viszont óvatosnak kell lennem, nem engedhetek egyikünknek sem túl sokat. Csókot csók követi, és számba harapva billentem oldalra a fejem, hogy érezzem ajkainak puha, lágy érintését. És tudom, hogy ez az a pont, mikor abba kell hagyni… mikor hagyni kell felébredni tudatunkat, máskülönben elúszunk a minket elkapó árral. Látom a tiltakozást a szemeiben és arcán, nekem pedig saját magamban is ugyan ezt a kínlódást kell lecsillapítanom. A vágyat és az erőt, ami hozzá köt. Tétován kapok a karja után, nehogy elessen vagy szimplán felbillenjen. Mikor látom, hogy stabilan áll, én is hasonlóan teszek, felegyenesedek, s lopva pillantgatva arcára, kérdését követően biccentek. - Persze – simítok az arcára, hüvelykujjammal cirógatva orcáját, majd egy egyszerű, laza mozdulattal biccentek jelezvén indulási szándékomat – merre laksz? – mert ugyebár korábban nem tettem fel ezt a kérdést és csak bízni tudok abban, hogy nem a "bajos környék" irányában. Ujjaimat finoman az övéivel összekulcsolva indulok el azon vékonyka, kikövezett kis ösvényen ami kivezet bennünket a sziklák öleléséből a parttól, be a betontengerig. Innen már nincs visszaút...
Mérhetetlenül boldog vagyok, egyáltalán nem számítottam arra, hogy ilyen váratlanul lesz ismét részese az életemnek. Az elmúlt négy évben számtalanszor elképzeltem őt magam mellett, a találkozásunkat, nem is tudom hányszor készültem írni neki, vagy felhívni őt. Akárhányszor a kutyámra pillantok mindig eszembe jut Ő, ahogyan az a nap, amikor az aprócska kiskutyát átnyújtotta nekem. Talán életem során akkor éreztem magam a legmagányosabbnak a nagyim halála után, nem kellett mondanom neki semmit, egyszerűen tudta, hogy mire van szükségem. Boldog vagyok, de sajnos nem maradéktalanul. Megrémít amit mondd és bármennyire is igyekszem kizárni a félelmet elmémből, képtelen vagyok rá. Könyörgő tekintettel nézek fel rá, legszívesebben el sem mozdulnék mellőle, hogy tudjam biztonságban van, mintha az én gyenge testem képes lenne kivédeni az esetleges támadást irányába. Elmosolyodom, de ebben a mosolyban, most egyáltalán nincs jelen vidámság, csak lemondás, felismerés, félelem és aggodalom. - Tényleg azt kéred tőlem, hogy ennyi évnyi várakozás után, ismét maradjak távol tőled? Képes lennél úgy tenni, mintha nem találkoztunk volna? Képes lennél távol maradni tőlem? miközben beszélek, végig őt figyelem. Tudom, hogy miért mondja, hogy miért tűnik számára ez a legjobb megoldásnak, és... ha tényleg azt mondja, hogy nem akar többé látni, megértem...de az amúgy is apró darabjaira tört szívem homokszemcsévé alakulna a fájdalomtól. - Magad miatt kell lezárnod Jax, nem miattam. Azért, hogy ne kelljen rettegned, hogy legyen jövőd, hogy ne kelljen eltaszítanod magad mellől, senkit, hogy boldog lehess. hogy ne keljen távol maradnod tőlem, egészítem ki az előbbi gondolatmenetet fejben. Egyáltalán nem jellemző rám az önzőség, sőt, éppen ellenkezőleg, de ebben a pillanatban most mégis azt kívánom, hogy ne lépjen ki ismét az életemből, hogy akarja, hogy vele legyek, hogy ne legyen képes elengedni. Még egyszer ne. Az első elválásunk után, szemmel láthatóan mindketten hatalmas változásokon mentünk keresztül, és azt hiszem kijelenthetem, hogy egyik változás sem pozitív. - Jax, ugye nem miattam sodortad magad veszélybe? Ugye nem azért keveredtél bele ilyen...dolgokba, mert én elhagytalak? lehalkítom a hangom, szinte én magam sem hallom rendesen a szavaimat. - Sajnálom, hogy olyan hülye voltam Jax...én azt hiszem, csak megijedtem attól amit éreztem, de nagyon hamar megbántam a döntésem, hívni akartalak...de Charlie...szóval, ő nem engedte.... szeretném, ha tudná, hogy sosem szűntem meg szeretni, hogy rengeteg hibát elkövettem, hogy immár négy éve egy olyan ember mellett vagyok, akit teljes szívemből gyűlölök, és el kellett temetnem az érzéseimet, nem szűntem meg szeretni őt. Tisztában vagyok azzal, hogy nem szabad azt éreznem amit, hiszen nekem ott van Charlie, aki már bebizonyította, hogy a megcsalás milyen következményekkel jár, ha rá gondolok éles fájdalom hasít a bordáimba, de nem tudom nem megcsókolni őt. Képtelen vagyok ellenállni ajkainak, csitítani magamban a vágyat és a sóvárgást. Ezért a néhány lopott percért bármilyen verést vállalok. Olyan szorosan simulok hozzá, amennyire ez csak lehetséges, egész testemben hozzá simulok, ujjaimmal szórakozottan túrók a hajába tarkójánál, miközben ajkaimmal érintem nyakának puha vonalát. De mint mindennek, ennek a pillanatnak is vége szakad és bármennyire szeretném, ha itt maradhatnánk, tudom, hogy erre nincs lehetőségünk. Nincs más dolgom, mint elfogadni, hogy ennyi jutott nekünk, néhány lopott csók, és a mellkasainkban fájdalmasan dobogó szívünk. Kissé kábán, még mindig önkívületi állapotban állok ismét lábra, megkapaszkodva Jax alkarjába nyerem vissza az egyensúlyomat. Tétován álldogálok egyik lábamról a másikra, nem akarok elindulni, még nem. - Megígéred, hogy nem kell újabb négy évet várnom rád? pillantok rá végre, amikor sikerült erőt gyűjtenem magamban, megérintve kézfejét amivel végigsimít színfoltos arcomon. - Ugyanott, mint négy évvel ezelőtt. Anyával, három saroknyira innen. bámulom összekulcsolt ujjainkat, majd egy darabig csendesen sétálok mellette. - Két hónappal azután, hogy szakítottunk, hogy én Charliet választottam... pillantok rá félve - Szerettem volna elmenni hozzád, bocsánatot kérni tőled és elmondani milyen nagyon szeretlek. Akkor kaptam az első pofont, és megfenyegetett, hogy téged is megver, ha...kereslek... én őszinteséget kaptam tőle, az a minimum, hogy megpróbálom viszonozni. Erősödik a szorítása ujjaimnak miközben beszélek. - Néhány hónap múlva ismét megütött, amikor megtudtam, hogy megcsal és el akartam hagyni. Persze, utána mindig nagyon bánja és mindig bocsánatot kér. Aztán... tartok egy kis szünetet - Aztán igazából nem is tudom már, hogy mikor, vagy miért, de rendszeressé vált a bántalmazás, és már nem csak pofonnal jutalmaz, ha engedetlen vagyok. lopva Jax arcára pillantok, szabad kezemmel a karjába kapaszkodva, mintha csak így akarnám magam mellett tartani.
Kezdőlap
;;
