Pocsék nap állt mögöttem, a délelőttöm nagy részét a bíróságon töltöttem, ahol ostoba kérdésekre reagálva kellett bizonyítanom azt, hogy az egyik dalomat én magam írtam, és nem loptam annak sem a szövegét sem pedig a dallamát valami Corbie Dallas nevű pasastól, aki a semmiből benyújtott ellenem egy efféle keresetet.

Dühös voltam, és frusztrált, amiért újra és újra eldúdoltatták velem a dallamát, mintha csak hülyét akartak volna csinálni belőlem a bírák előtt. Végül Mr. Dallas egészségügyi állapotára hivatkozva elnapolták az ülést, s én mehettem át a másik pokolba, a lemezkiadómhoz, akikkel már hónapok óta ment a huza-vona arról, hogy ki hány százalékot részesedjen a legújabb lemezemből.

Kezdett nagyon elegem lenni, s ha ez még nem lett volna elég, akkor egy zsaroló telefonhívás is érkezett az én édes drága Charliemtól, aki továbbra sem adta fel a küzdelmet, hogy újra ő menedzseljen engem. S ha ez még nem lenne elég, pénzt akar. Nagyon sok pénzt.

A nap végére lemerülten, s megfásultan nem vágytam semmi másra, csak arra, hogy egy kicsit kikapcsolódhassak, távol a testőreimtől, a körülöttem nyüzsgő emberektől, az asszisztensemtől, és mindenkitől, akinek volt egy két jó, avagy épp rossz szava hozzám.

Meg akartam fulladni.

Gondolkodás nélkül szálltam be az autómba, s testőrök nélkül hajtottam el a sportautómmal Manhattan egyik legforgalmasabb helyére, csak hogy egy kicsit egyedül lehessek, kiengedhessem a fáradt gőzt és kedvemre nézelődhessek.

Késő volt már, ahhoz elég késő, hogy ne kelljen autókat kerüldöznöm, vagy járókelők közé hajtanom. Kedvem lett volna meginni egy italt valahol, vagy szimplán csak sétálni egyik kirakatról a másikra, mintha csak hétköznapi életet élnék.

S egészen addig a pillanatig, míg nem szálltam ki az autómból, át is élhettem a felszabadultságot, élvezhettem Manhattan fényeit, s a város minden apró mozzanatát. Abban a percben azonban, amint elhagytam az autómat, hogy az egyik közeli kirakatot szemügyre vegyem, hirtelen, mintha a semmiből kerültek volna az utcára emberek, úgy özönlöttek ki az egyik szomszédos étterem ajtaján, amint valamelyikük felismert.
- Wááá ott van! Ott van! Gyertek! - pislogni sem volt időm, máris emberek indultak meg az irányomba, s akkor éreztem igazán szükségét Marlonnak. A nevét akartam kiáltani, mire ráébredtem arra, hogy éppen életem legnagyobb ostobaságát követtem el azzal, hogy mindenféle bejelentés nélkül, csak úgy egyedül hagytam el az otthonomat.

Ijedten kaptam jobbra-balra a pillantásom, szívverésem felgyorsult, s jól tudtam, hogy ha tovább toporgok ott egy helyben, akkor ezek az emberek le fognak tarolni. Mindegyikük meg akar majd érinteni, közel akarnak kerülni hozzám, és nem fogják észrevenni azt, hogy ezzel fájdalmat okoznak. Néhány korábbi rossz emlék alapján tudtam, hogy mire számíthatok, így döntenem kellett. Vagy megfutamodom, és próbálom menteni a menthetőt, vagy élve falnak fel, és másnap a szalagcímek majd a halálomról szólnak.

A cövekelést befejezvén, sietve kezdtem futni, s nem sokat gondolkodva, az első ajtón bemenekültem, ami közel esett hozzám, s ami történetesen nagyon is úgy tűnt, mint egy bár, ahol valami oknál fogva csak néhányan ücsörögtek, s azok is italtól fátyolos tekintettel próbálták befókuszálni, hogy mi történik a közelükben.
- Kérem, valaki segítsen! - kiabáltam, miközben az ajtót próbáltam behúzni magam mögött, s csak reménykedtem abban, hogy az utánam csörtető emberek nem fogják betörni az ajtót.