Még mindig aggódtam afelől, hogy az asszisztensem vajon a legmegfelelőbb orvost választotta-e a feladatra, hisz nem holmi apró szépészeti beavatkozásokról volt szó, hanem arról, hogy vajon sikerül-e eltüntetnie a testemről azokat a másod-és harmadfokú égési sérüléseimből származó hegeket, melyeket két évvel korábban szereztem. - Megérkeztünk - Miguel érces hangja törte meg a csöndet, s rángatott vissza gondolataim legmélyéről, miközben a tükörből próbálta elkapni a pillantásomat. Nem szívesen néztem vele farkasszemet, amióta rám nyitott, és észrevette azt, hogy miféle hegek borítják a testemet, azóta mindig úgy éreztem, mintha meztelen lennék előtte. Zavart ennek már a gondolata is, rettentően szégyeltem ezt az egészet, s ezidáig nem is nagyon reménykedtem abban, hogy ezen az állapoton lehetne változtatni. Még most sem hittem el igazán, volt bennem némi bizonytalanság, hogy vajon egy orvos mégis mit hozhat ki ebből, vajon lehetek-e még olyan, mint annak idején, a baleset előtt? Nem sok kedvem volt kiszállni az autóból, de mivel az asszisztensem már az ajtó túloldalán állt, nem volt más választásom. Nem várathattam meg az orvost, erőt kellett vennem magamon, s összeszednem a bátorságomat ahhoz, hogy egy vadidegen előtt levetkőzzek. - Rendben van, de itt biztonságos? Nem akarom, hogy meglássanak. - Az aggodalmam még mindig nem csillapodott, a legutóbbi paparazzi támadás óta szinte már előre rettegtem attól, hogy vajon mikor vetik rám magukat újra ezek a ragadozók. Miguel biztatóan mosolygott rám a tükör mögül, miközben megnyugtatott afelől, hogy a kórház igazgatójával már mindent lefixáltak, és a hátsó bejáraton keresztül könnyedén eljuthatunk a plasztikai sebészetre. - Gyere Elle, fél kilencre van időpontunk - jegyezte meg Karen, az asszisztensem, miután kinyitotta előttem az ajtót. Nagyot sóhajtva csúsztattam szemeim elé a napszemüveget, majd összehúztam magam előtt a ballonkabátomat, s még a kapucnit is jó szorosan húztam a fejemre, mintha csak rejtőzködnék. - Miguel biztosítja idekint a terepet, Marlon kísér csak be minket, mert minél kisebb a felhajtás, annál kevésbé lesz ez feltűnő a kórházi személyzetnek.- Mindezt már séta közben közölte velem a kínai-amerikai származású nő, aki már harmadik éve volt az asszisztensem, s mondhatni mindent tudott rólam, ami az elmúlt években történt velem.
A sebészetre érve, elsőként az lepett meg, hogy meglehetősen üresnek tűnt a tér, bár hozzáteszem, hogy korábban nem jártam efféle helyen, így nem igazán tudtam megítélni azt, hogy mindez normális-e. A falakon függött néhány fotó, egy-két elismervény, a recepciónál csinos, olasz nő ült. Ahogy megláttam, egy kicsit el is fogott a sárga irigység, mert elég volt ránéznem, s láttam hogy ragyog az egészségtől. Papírjai közül akkor pillantott fel, amikor Karen ráköszönt, de nem esett kétségbe, kedvesen mosolygott, míg meg nem akadt a pillantása rajtam. Úgy érzem, hogy talán felismert, bár a napszemüveg még mindig rejtette a tekintetem, némi döbbenet ült ki az arcvonásaira, de nem szólt egy szót sem. Legalábbis semmi olyat, hogy úristen, itt van Elle Ray. - Legyenek kedvesek befáradni a kezelőbe, máris szólok a doktor úrnak. Balra, kérem- elvezetett minket a helyiségig, de látszott rajta, hogy Marlon jelenléte kicsit feszélyezi őt. - Itt, nyugodtan üljön csak le. - Köszönöm - biccentettem, majd Karen felé fordulva megkértem őt, hogy várakozzon odakint, s besétálva a helyiségbe, kezeimet tördelve foglaltam helyet az egyik fotelben.
***
Daria sietve szelte át a folyosót, majd bekanyarodva dr. Morgan irodájába, kopogás nélkül törte rá a férfira az ajtót. - Doktor Morgan, megérkezett az a rejtélyes beteg, akiről az igazgató úr szólt. Bekísértem őt a kezelőbe, de van vele egy nő és egy hatalmas nagy pasi is. Ezután pedig érkezik még két beteg, de az egyikük kért egy kis időpont változtatást, fél órát csúszna. Mit mondjak neki, így is fogadja? És öhm...itt a mostani beteget hogyan kezeljük, ugyanúgy bevigyem a számítógépbe? Elfelejtettem elkérni a személyi igazolványát is. - jegyezte meg egy zavart mosollyal, miközben nem tudta nem észrevenni azt, hogy dr. Morgannek ezen a reggelen mennyire jól áll a frizurája. - Van valamire szüksége doktor úr? - kérdezte, s csak azután távozott, ha a férfinek már nem volt rá szüksége.
- Egy hatalmas nagy pasi? – kérdezek vissza bujkáló mosollyal Daria szavaira, és a szemöldököm fel is vándorol a homlokomra. Imádnivaló ez a lány, még azért sem tudok rá haragudni, hogy ezek szerint az összes adminisztratív teendő nélkül beterelte a páciensünket a kezelőszobába. Persze, az igazgató azt kérte, hogy mindenben idomuljunk a kedves kliensünk kívánságaihoz, mert különleges személlyel van dolgunk, de azt már nem árulta el, hogy kiről is beszélünk, szóval mint ahogy az lenni szokott, nagyban ment a találgatás. Doland Trump toka zsírleszívásánál azért már lefújtam a bulit. És talán épp ezért ragadt rajta ez a megszólítás. - Szóval Trump befutott - sóhajtok fel. Nem tehetek róla, valahogy nem szeretek ennyire befolyásos páciensekkel dolgozni, akik még a nevüket sem hajlandóak elárulni. Nem mintha bármitől is tartanék, hiszen ugyanolyan magabiztossággal dolgozom rajtuk is, mint bárki máson, egyszerűen csak... minden sokkal-sokkal macerásabb velük. Nem vagyunk magánklinika, mégis, volt már néhány híres páciensem. Az ég tudja, hogy keveredtek ide, de eddig szerencsére még minig elégedetten távoztak. - Nem, nincs szükségem semmire, Daria, majd csak egy erős kávéra, ha végeztem. Bár szerintem a hatalmas nagy pasit, és a kísérő hölgyet is megkínálhatod, míg bent vagyunk - sandítok rá még mindig jól elszórakozva ezen a fogalmazáson. - Nem tudom még, hogy kezeljük, majd a végén kiderül. A fél óra belefér- válaszolok végül a többi kérdésére is, de már veszem is a köpenyem, hogy átsétáljak a folyosó másik oldalán lévő kezelőbe. Az én kérésem volt, hogy oda kísérje a vendéget, ne az irodámban lévőbe. Azt már nem tudnám megmondani, hogy miért. Talán ez is afféle tudat alatt jelentkező távolságtartás. De valószínűbb, hogy ez szimplán csak baromság. Ahogy odaérek, az ajtó előtt belefutok a férfibe, akit Daria az előbb körbeírt, el se lehetne téveszteni. Biccentek felé, és az éppen kilépő nő felé is, de nem szólítom meg őket, csak átveszem tőle a kilincset, és belépek a viszonylag szűkre szabott kezelőszobába. Valójában tényleg úgy fest, akár egy szoba: a bejárat mellett fogas, és egy-két kényelmes fotel egy pici asztallal a lepakoláshoz, várakozáshoz, van kényelmes szőnyeg, középen egy kezelőágy, mellette az orvosi szék és a műszerek. A belépés után meg is pillantom a hölgyet, szerencsére nem Trump, haha, el se hiszem, hogy gondolatban végigvittem ezt a viccet. Viszont az arca ismerős. Nagyon is rémlik valahonnan. - Üdvözlöm. A nevem dr. Russell Morgan - nyújtom felé a kezem, és szándékosan toldom hozzá a doktort, tapasztalataim alapján a speciális vendégek általában nem csak bonyolultak, hanem bizalmatlanok is. Már várom, hogy szóba jöjjön a megfelelő szakmaiságom, de ha az elején meg is leptek az ehhez hasonló kérdésekkel, mára már be vannak készítve a megfelelő válaszaim. - Én leszek az orvosa, de gondolom, ezt már ön is kitalálta - mosolyodom el halványan, miközben azon gondolkodom, honnan is rémlenek a vonásai. Az arcmemóriám olykor hagy némi kívánnivalót maga után, de a neve hallatán bizonyára be fog ugrani. - Mit tehetek önért? - teszem fel a kérdést, bármi körítés nélkül. Nem kerüli el a figyelmem, hogy feszült, ez a testtartásán is látszik, de az ujjai is állandóan mozgásban vannak. - Nem kell aggódnia, ma még nem kerül sor semmiféle kezelésre, csak beszélgetni fogunk, és megvizsgálom, amennyiben szükséges - próbálom megnyugtatni, és leülök a vele szemben lévő fotelba. Bár nem tudom, mi miatt ideges. - Eddig még mindenki épségben kijutott az első konzultációról - fűzöm hozzá egy biztató mosollyal, és már a nyelvemen van a folytatás, miszerint a többiről ugyanez már nem feltétlenül mondható el, de megállom, hogy hangosan is kimondjam. Csak egy ártatlan vicc lett volna, de megtanultam már, hogy - különösen a speciális pácienseknél - jobb, ha inkább óvatos vagyok. - Hallgatom. Egy kávéval megkínálhatom? - jut eszembe, hogy nem kérdeztem meg Dariát: feltette-e már ezt a kérdést helyettem. Ha már különleges személy, adjuk meg a módját.
Várakozás közben ujjaimmal beletúrtam rövid tincseimbe, melyeket még szoknom kellett, hisz csak alig néhány héttel ezelőtt estem át ezen a stílusváltáson, amire Martin, a menedzserem beszélt rá, mondván hogy erre szükség van, mert a közönség valami újat akar látni, újdonságra éheznek. S mivel mindent a közönségért, miért is ne? S bár kicsit sajnáltam azt, hogy megváljak a már jól megszokott, hosszú szőke hajzuhatagtól, végül belementem, s rábíztam magam a fodrászok szakértelmére.
Mielőtt újra éltem volna a fejemben lejátszódó pillanatokat, megcsörrent a mobilom, legalábbis megrezzent a zsebemben. A vizsgálat miatt némítottam le, s nem igazán akartam senkivel sem beszélni, de mivel még nem érkezett meg az orvos, s láttam Martin számát a kijelzőn, felvettem neki a készüléket. - Mond, mit szeretnél?- kérdeztem nem túl kedvesen, s azt hiszem, hogy a menedzserem is kiérezte hangomból azt, hogy mennyire a hátam közepére kívánom őt. - Neked is jó reggelt Elle! A helyzet az, hogy a koncerteket előrébb kell hoznunk, és be kell iktatnunk még néhány megállót, mert úgy fogy a jegy, mint a cukor. Vagy mintha millió dollárokat osztogatnánk..lényegtelen, úgy készülj, hogy minden este koncert lesz. - Martin kellő határozottsággal próbálta tálalni nekem ezt a helyzetet, ami természetesen nem kis vihart kavart bennem, tekintve azt, hogy éppen mire készülök. Szó sem lehetett arról, hogy ilyen terhelést bevállaljak. - Felejtsd el Martin, nem változtatunk az időpontokon, és nem fogjuk elkezdeni hamarabb. És az meg fizikailag képtelenség, amit kérsz tőlem, nem tudok minden este fellépni, ez nem megy. - próbáltam őt észérvekkel meggyőzni, ő azonban a múltamra hivatkozott, miszerint annak idején a kisujjamból kiráztam az ilyen estéket. Csak éppen azt felejtette el, hogy akkor még évekkel fiatalabb voltam, és nem álltam egy komolyabb orvosi beavatkozás előtt sem. - Nem akarok erről vitatkozni, már lefixáltam az időpontokat. - Martin, nem! Hallod? A jó életbe! - dühösen csattant a hangom, miközben a vonal megszakadt, pontosabban drága Martin direkt zárta a beszélgetést, hogy még csak véletlenül se kelljen meghallgatnia.
Dühös voltam rá, s olyan ideges lettem, hogy legszívesebben a földhöz vágtam volna a készüléket. Ebben csupán az akadályozott meg, hogy ekkor lépett be a kezelő ajtaján egy fehér köpenyes férfi, aki nagy valószínűséggel orvos lehetett. - Ohm, üdvözlöm! - mobilomat visszacsúsztatva a ballonkabátom zsebébe, majd elfogadva a kézfogást, határozottan, nőies erővel szorítottam meg a férfi kezét, miközben napszemüvegem mögül szemügyre vettem kékjeit. - Igen, az asszisztensem említette, hogy Önt kérték. Elle Ray - magam is bemutatkoztam, s közben leemeltem balommal a napszemüvegemet, hogy ne tűnjek tiszteletlennek a doki előtt.
Mi tagadás, valamilyen oknál fogva azt gondoltam, hogy egy idősebb professzor fog majd kezelni, legalábbis amennyire szakmailag dicsérték ezt a bizonyos dr. Morgant, úgy gondoltam, hogy bizonyára több évtizednyi tapasztalat lehet mögötte. Ezzel szemben egy nagyjából velem egy korú férfi állt velem szemben, akit sokkal inkább képzeltem el baseball játékosnak, mint sem orvosnak. De félre az előítéletekkel. - Ennyire látszik rajtam? - meglepetten vontam feljebb egyik szemöldököm, hisz dr. Morgan a vesémbe látott, s beszélnem sem kellett arról, hogy mennyire feszült vagyok. Ehhez persze hozzájárult a korábbi telefonbeszélgetés is, s a sajtótól való félelmem. - Ezt örömmel hallom - némi mosolyt azért sikerült az arcomra csalnia, egészen szimpatikusan viselkedett így elsőre, pozitív volt a kisugárzása, nem úgy, mint annak a szemészorvosnak, aki néhány hónappal korábban a szemeim helyett folyton a melleimet fürkészte a pillantásával. - Nem, köszönöm. Egy kávénál többet nem iszom egy nap. - kedves mosollyal hárítottam, nem akartam visszaélni a vendégszeretettel és nem is azért érkeztem, hogy kávézgassak. Sokkal inkább aggasztott a problémám, hogy vajon megoldható-e, amit szeretnék, s van-e megoldás, helyrehozható-e az, ami tönkrement? - A problémám, amiért Önhöz fordultam, az körülbelül másfél éve áll fent, és a felsőtestemet érinti - miközben beszéltem, jellemző volt rám, hogy a kezeimmel is mutogattam, így ebben a pillanatban is végig mutattam felső részemen. - Volt egy balesetem, az egyik koncertem legvégén tűzeffektekkel akartuk a közönséget elkápráztatni, de pechemre az egyik ilyen tűzijáték mellettem robbant fel, és több helyen is lángra kapott a ruhám. De leginkább ezeken a területeken szereztem másod-és harmadfokú égési sérüléseket. - mondandóm végén sóhaj tört fel belőlem, mert még most is rossz emlékek törtek fel bennem, ha csak erre gondoltam.
- Elnézést...szóval ez lenne a problémám, azóta nem merek strandra menni, és nem merek mélyen dekoltált ruhadarabokat sem hordani, mert...- nem mondtam ki azt, hogy ronda, de valószínűleg, ha majd megvizsgál, ő is látni fogja. - A baleset óta a színpadi munkáim sem olyanok már, és nagyon szeretnék ezen változtatni. Újra a régi akarok lenni, ha lehet ezt így mondani. Dr. Morgan, tudna ezen segíteni? - kezeimet tördelve fúrtam pillantásom az orvos tekintetébe, volt bennem némi aggodalom afelől, hogy majd azt mondja, ezen nem tud javítani, s örökre magamon kell hordanom annak az estének a nyomait.
Kezdőlap
