– Hé! – A nyakamba akasztott sípom éles hangja végigszeli a levegőt, és eléri azt is, amit a hangom nem tudott, hogy felfigyeljen rám az a balfasz a medence szélén. – Ha még egyszer meglátom, hogy a medence mellett rohangálsz, a saját lábad tömöm a szádba!
Finoman szólva sem így képzeltem el ezt a nyarat. A parancsolgatás, szabálybetartatás, büntetéskiszabás nem az én reszortom általában, semmi kedvem elrontani mások szórakozását, főleg, hogy én kétszer is lehettem gólya, szóval a gólyatáborok részeg ködben úszó emlékképei duplán is megvannak, és egyikben sem szerepelnek jó fényben azok, akiknek vissza kellett volna fogniuk minket. Arról nem is beszélve, hogy fogalmam sincs, hogy kell csinálni; én mindig a másik oldalon állok.
– Khm-khm…! – A gólyatábor főszervezője, ez a százhatvan centit sem elérő kis indiai törpelány olyan szigorú pillantást vet rám a szemüvege mögül, mint amilyet még a gonoszabbik anyám sem tudott soha. Elégedetlenül grimaszolok, de azért megadom magamat.
– …Teszem majd mindezt a testi épséged és lelki egészséged figyelembevételével. – Mi ez a szarság? Azt sem tudom, mit jelent, de az egyetemi bizottság egyetértett abban, hogy az elmúlt években néha túlzottan elszabadultak az indulatok; már piát sem engednek behozni. Oké, hogy a nagy részük fiatalkorú, de kérem, gondoljanak a szegény, szomjazó személyzetre is…! – Elégedett vagy, Parvati?
– Te aztán tudod, hogy szerettesd meg magad az emberekkel, mi?
Horkantva forgatom meg a szemem. – Azokkal igen, akik számítanak, Miss NYU – morgom, de csak magamban és szigorúan azután, hogy lelépett. Megvan benne a kicsi emberekre jellemző, tüzes határozottság, ami azzal fenyeget, hogy ha rosszat szólsz, beleállítja a könyökét az oldaladba vagy megfejeli a torkodat. Mind a kettő megfelelően fájdalmas, és mivel a következő két hetet javarészt félmeztelenül tervezem eltölteni, ezért nem engedhetem meg, hogy kár essen a külsőmben.
Felpillantok az égre; felhőtlen napsütés, a medencék vize felől érkező hűs permettel körítve. Az úszónadrágom zsebébe dugom a kezem, és elégedett félmosollyal placcsogok végig a vizes papuccsal a medencéket elválasztó, fedett-nyitott teraszon. A hangszórókból Robin Schulz szól, és mivel még délelőtt van, természetesen a legtöbben a hajnalig tartó első beavatási kört alusszák ki a szobáikban. Amatőrök.
A teraszon lévő büfé asztalairól még csak most forgatják le a székeket, de legalább már a hányás nincs a padlón. Amint a büfé pultjához lépek, a lejátszási lista tovább lép, és Drake szólal meg. – Kiki, Do you love me? – hangoztatom egyszerre vele, és pofátlanul Parker pofájába vigyorgok.
– Tudod, hogy utállak – közli anélkül, hogy felnézne a papírból, amit szorongat; valószínűleg leltározik még nyitás előtt.
– Ne legyél már ilyen buligyilkos, haver! Nem tehetek róla, hogy az én testem kell a pulpitusra, a tiéd meg nem.
– Ja, hát, nem neked kellett tegnap vödörszámra takarítani innen a másodszorra visszajövő Jägert – fordul végre felém, de látom, hogy vigyorog a rohadék. Szerintem amúgy is jobban érzi magát büfészolgálaton a vízimentőség helyett; tökre abban voltam, hogy majd életünk nyarát éljük át megint együtt, erre képes volt becsajozni. A nyár előtt! Ki csinál ilyet?! Kötöttségek, öregem, felesleges, szaros kötöttségek.
– És milyen munkát végeztél, öregem…! Szinte ennék erről a padlóról. – Megkocogtatom a pultot. – Hé, dobj már meg egy energiaitallal. Három órát aludtam. A lelkeden szárad, ha valaki megfullad, mert elaludtam.
– Ez a szar meg fog ölni. – De azért elém rak egy Redbullt, én meg már ciccentem is. Már majdnem olyan, mintha sör lenne. Alkoholt persze nem árulhatnak itt.
Féloldalasan fordulok a bárszéken, rákönyökölök a pultra, hogy rálátásom legyen az étkező részre meg a medencére is. Egy-két ember ücsörög csak az árnyékban, egy felügyelő teljes kiégettségében kavargatja a kávéját, még itt is napszemüvegben. Ha azt hiszik, nem tudjuk, miféle orgiák folynak a tanári kar néhány elmebeteg és ezért a táborra beosztott vagy önként jelentkezett tagjának szobájában, nagyot tévednek.
– Minden megöl, haver – vonom meg a vállamat, aztán ösztönösen villantom fel a legmegkapóbb vigyoromat, mikor két csaj sétál el mellettünk. Gólyák lehetnek, mert nem ismerősek, de az egyiküknek Columbia-logós pulóver van a derekára kötve a fürdőruhája fölött. Visszamosolyognak, az egyik, aki megáldottabb melltájékon, még integet is, aztán sutyorogva-nevetgélve tovasétálnak a medencék felé. – Ezek például tutira megölnek… És te voltál olyan hülye, hogy becsajozz…!
– Beth mindegyiken túltesz – közli teljesen komolyan, de azért valami büszke mosoly felfelé rángatja a szája szélét. Szerelemittas bolond. Jó, azt el kell ismernem, hogy Beth nem rossz csaj, de igyekeztem nem nézni; a tesókódex első szabálya, hogy nem mászunk rá egymás lánytestvérére, exére, de főleg csajára. Még arra sem, aki bejön neki. – Amúgy meg ha jól tudom, neked is van csajod, baszod.
Erre majdnem félrenyelem a Redbullt. – He?
– Most takarítottam. Ha leköpöd, felnyalod.
– Kire gondolsz? – Nem zárom ki, hogy este némi ital hatására mondtam olyanokat, amiket nem gondoltam komolyan, de semmi sem jut eszembe. Aztán Parker elkezd gesztikulálni a mellkasa tájékán, és belém hasít a felismerés. – Jaaa, Lindára gondolsz…! Á, dehogy a csajom.
– És ezt ő is tudja?
– Hát… Majd rájön. – Parker is úgy néz rám, mint Parvati, meg mint anya szokott. Azzal a lemondó, lesújtó, csalódott, ugyanakkor „szedd össze magad” jelzésű szemöldökfelvonással. – Hé, ne kritizáld a rendszeremet. Tudod, eddig hányszor szakítottam lányokkal? Cero. – Még mutatom is a nagy nullát, ha esetleg a spanyol nyelvvizsgája ellenére elfelejtette volna a nyelvet. – Én nem szakítok lányokkal. Akkor jön a sírás, a bűntudat, az esdeklés, aztán a dobálózás, az ütleg, gyilkos fenyegetés…
– Lányokkal jársz vagy hiúzokkal?
– Amúgy is felesleges. Nem lehet szépen szakítani; egyszerűen nem. Szóval csak hagyom, hogy leülepedjenek a dolgok, és elsodorjon minket egymás mellől az élet. Ennyi. Soha nem ígérek nekik semmit, hogy ne tudjanak mihez kötni; az se árt, ha a végefelé direkt seggfej vagy, hátha ők szakítanak veled.
– Ha az üzleti terveidet is ennyire átgondoltad, mint a szakítási stratégiádat, csodálom, hogy kibuktál a Whartonról.
– Hé!
Erre azért már felemelem az ujjam. Vannak határok; Parker maga elé teszi a tenyerét, és tesz egy lépést hátra. Tudja ő, csak szeret bosszantani.
Kiiszom a doboz maradékát, összegyűröm a dobozt a markomban, aztán mintha legalábbis én lennék Mitchell Robinson és a Lakers hat ponttal vezetne öt perccel a félidő előtt a Knickszel szemben, bedobom a pálya közepéről a kosárba – esetünkben a nyitott fedelű, fekete kukába a terasz egyik oszlopa mellett. – És három pontos csont nélküli...! Na jó, visszamegyek a medencéhez, mielőtt valamelyik barom belefullad.
– Nekem is ott kéne lennem. Mire itt végzek, tiszta szalámi meg fritőz-szaga van a hajamnak, basszus.
– Nincs is hajad. Amúgy meg te lennél az első, aki belefullad a medencébe. A gyerekrészlegen.
Kinyúl felém, mintha be akarna rántani az ablakon át, de mindketten röhögünk, ahogy elütöm a felém lendülő öklét. – Na jó, húzz innen, mielőtt a te fejed nyomom a fritőzbe.
– Zsebcirkáló.
– Pöcsfej.
Egy pacsi-kézfogással és fél perccel később már a két egyetem által kibérelt komplexum épületeinek másik sarkánál bukkanok fel, zsebre dugott kézzel és fütyörészve, hogy rápillantsak a másik medencére is. Direkt választottam ezt; ez néz a tengerre, nem messze van a szauna, meg minden tököm, szóval itt vannak a jobb csajok napközben. Amikor épp nem másnaposak. Addig még a gyíkok is elfoglalhatják a helyszínt; az egyik nyugágyon például félreértelmezhetetlen alak terpeszkedik, könyvet olvasva. Nagyon bele van merülve, úgyhogy nem veszi észre, ahogy halkan mögé osonok. Mindkét kisujjamat bedugom a számba, hogy jó nyálas legyen, aztán egyszerre dugom őket a fülébe hátulról.
Úgy pattan fel, mintha bolha csípte volna. – Basszus, Daniel...!
– Ejnye, vigyázz, hogy beszélsz. Itt kiskorúak is vannak.
– Én is az vagyok, te vadbarom.
– Te születésed óta negyven vagy. Gyík.
– Anya azt hitte, hogy jó jel, amiért vállalkoztál erre a táborra segítőnek, de ha elmondom neki, hogy csak azért jöttél, hogy az elsős lányok fenekét bámuld...!
Nem tudom, mi lett volna a fenyegetése másik fele, mert egyszerűen taszítok egyet a vállán, ő pedig sikítva esik be a medence vizébe. Röhögve sétálok tovább, mintha mi sem történt volna, és nem törődöm a vizetnyelt kiabálásával. Tud úszni; jobban, mint vezetni. Ha ott maradnék, megpróbálna berántani és a vízbe fojtani.
Legszívesebben én is csak felcsapnám a Ray-Banomat, aztán elterülnék valamelyik nyugágyon, lehetőleg stratégiai közelségbe kerülve valamelyik dögösebb NYU-ssal, hogy jól lássa, ahogy kiszállok a medence vízéből, és megcsillannak rajtam a cseppek (a lányokat úgyis vonzzák a csillogó dolgok, mint a szarkákat), de van némi felelősségem az emberek irányába, úgyhogy visszamászok a székbe, amit kineveztek úszómesteri széknek. Én inkább trónnak hívnám.
Arról meg nem tehetek, hogy a dögös lányok sosem akarnak belefulladni a vízbe, csak a félrészeg, ronda pöcsfejek.
Mint az, aki már a másik medencénél is megpróbált szaladni a vizes kövön (ami nem érdekelne, ha nem pont tegnapelőtt lett volna egy gyökér, aki így törte be az orrát, és engem vontak érte felelőségre), most meg a rajtkövek környékén akar kötéltáncot járni. Azt már én is fejeltem le úgy, hogy kitört egy fogam; szerencsére a fogorvosok ma már bármilyen tökéletes másolatot el tudnak készíteni. És akkor sem fáj, ha fagyit harapok.
Belefújok a nyakamban lógó sípba. – Ne akard, hogy odamenjek!
Válaszol valamit, de nem igazán hallom, mert valaki a közelben olyan hangosan kezd visítani, hogy csoda, az ablakok egyben maradtak. Sosem értettem a lányok eme zsivajra való hajlamosságát, de azért tekintve, hogy az öröm nekem szól, természetesen vigyorogva fordulok meg és a kezem előrenyújtva várom, hogy Linda belém csapódjon. A lendületéhez némileg hozzátéve, megforgatom a saját tengelyem körül egyszer-kétszer. És csak félig azért, mert így épp kellemesen préselődik hozzám.
Jó illata van; az a tipikus napozókrémes, amit már megsütött a nap, meg némi halvány parfüm. A haja mindig olyan, mintha egy adag potpourrit rejtegetne benne; a húgom, Sage is afroamerikai, és őt megfigyelve például tudom, hogy olyan száraz a haja, hogy rajta hagyja a balzsamot. Attól lesz illatos. Hé, jobb tudni az ilyeneket, mint szégyenkezni a rusnya kinézeted miatt, mert az aztán férfias!
Mindenesetre, az is Sage volt, aki közölte, hogy rasszista kijelentenem, csípem a fekete csajokat. De ha egyszer igaz…? Van valami izgató a kontrasztban, amit a bőrünk alkot. Ennyi.
Mondjuk ettől még Linda továbbra sem a csajom, csak egy csaj a sok közül, de legalább egy nagyon szexi, lelkes, és amúgy egész jófej darab. Valószínűleg akkor is kedvelném, ha nem feküdtünk volna le, mivel viszont megtörtént, az egy pillanatra a hasamra simuló keze inkább emlékeket ébreszt, mint lehetőségeket.
Csak azután veszem észre a másik lányt, hogy lerakom Lindát a földre, ő meg még mindig felénk fordul, nem pedig tovasétál. Szóval az utánfutója. Ha én kontrasztot alkotok Lindával, akkor ő minden bizonnyal, egy egész kibaszott más palettát. A hirtelenvörös hajával meg a lehetetlenül kék szemeivel egy olyan kis koboldra emlékeztet. Vagy tündérkére Zoe egyik meséjéből.
– Mizu, Csingiling? – biccentek neki köszönés gyanánt. Tudom, hogy Csingiling szőke, de ennyi gond legyen. Amennyi festékfolt tarkítja, akár az is lehet, hogy csak a hígítótól lett ilyen színű a haja. Fogalmam sincs, mit keres itt, bár a lányok mindig mindenhova falkában mennek.
A pillantásom hamar visszatér Lindára. – Country? Tudod, hogy utálom a Nickelbecket. – Mint minden normális ember. A vigyorom ennek ellenére azt sugallja, hogy könnyen meggyőzhető vagyok. Például ha farmerminiszoknyát húz azokra a hosszú lábaira. Aztán megint visszapillantok a barátnőjére; gondolom, ő Tara. – Tényleg? – A vigyorom már szarevővé szélesedik. – Feléred a bikát…?
– Jaj, ne már! – Linda meglegyinti a mellkasom, de azért ő is nevet rajta. Rossz lehet törpének lenni.
Igazából semmi kedvem a countryhoz, bár természetesen kockás ingben és cowboykalapban is fergetegesen mutatok, de genetikailag képtelen vagyok elviselni azt a zenét. Az persze más, ha szarrá ihatod magadat; akkor buli, és olyankor még én is simán ráülök arra a bikára, annak ellenére, hogy a kengyel általában kegyetlenül nyomja a herémet. Erre viszont most nem számíthatok, mert nem csak Parvati nyír ki, ha holnap teljesen használhatatlan leszek, pont a második beavatási napon, amikor amúgy is minden emberre szükség van, de még anya is az én seggemre fog pályázni, ha valaki megsérül.
– Nagyon szívesen megtenném, de attól tartok, Parker már nem játszik – sóhajtok fel.
Lindának beletelik néhány másodpercre, mire megemészti. Az én kezem addig lejjebb csúszik a hátán. – Óóó..! A fenébe.
– Ja. Sose csajozik be jókor. – Igazából de. Mert a legjobb barátom sosem járhat annak a csajnak a legjobb barátnőjével, akit még le akarok koptatni. Nincs semmi gond Lindával, de nem akarom lekötni magam, de Parker a végén még feleségül is venné Csingilinget, aztán örökre ott feszülne köztünk az ellentét, amiért én meg dobtam a barátnőjét. – Nem hiszem, hogy a ma este összejön. Holnap is van jelenésem.
– Ne csináld már, Danny boooy…
Van egy szuggesztív nézése, az biztos. Teljes testemmel felé fordulok, kezeim pedig a csípőjének két oldalán nyugszanak. – De… Mi lenne, ha inkább ma mennénk el valahova? Mármint, nap közben.
– Mi a terv?
– Hmmm… Elmehetnénk a Splish Splash-be, itt a szomszédban. Hogy hangzik?
– A víziparkba? – Vet egy pillantást Tarára. – Nem tudom, neked van kedved?
Erre felnevetek. – Jaj, ne csináljátok már! Kurva jó hely, azt mondják. És bár szívesen feláldozom magam két hölgy oltárán is… Parkeren kívül is akad, akit el tudok hívni. Hogy senki se maradjon egyedül. Garantálom, hogy eddigi nyaratok legjobb napja lesz. Na, mit szóltok? – Én is a vöröske felé fordulok. Úgy tűnik, ez is olyan helyzet, ahol egyik barátnő nem megy a másik nélkül, és ő a gyengébb láncszem. – Na, mit szólsz, Csingiling? Vízipark?
Még mielőtt válaszolni lenne ideje, hirtelen megint meglátom a szemem sarkából azt a félbolondot. Tutira NYU-s. – Hé! Ne akard, hogy odamenjek! – Kicsit kidőlök oldalra, hogy ne a lányok fülébe ordibáljak. Igazából azt sem tudom, ez mit jelent, de anya (a gonoszabbik) is mindig így szólt ránk, ha rosszak voltunk Jesszel. Nem tudtuk, mi történik, ha odajön, de abban biztosak voltunk, hogy nem akartuk, hogy megtörténjen.
Jobb kezem mutató és hüvelykujjával előbb a saját szemem irányába gesztikulálok, aztán felé. – Figyellek...!
– Mikor szeretnél indulni?
– Mentsetek meg ezektől az idiótáktól. Most. – Linda felnevet; ez meg olyan büszke érzéssel tölt el.
– Meddig vagy beosztva?
– Túl sokáig, de van egy haverom, aki tartozik eggyel, úgyhogy el tudom vele cserélni.
– Jaj, de Tarának is vissza kell érnie díszletet festeni...!
Összeráncolt szemöldökkel fordulok a törpilla felé. – Mi ez, az ovi...? Kézműves szakkör?
– Ne csináld! – Linda megint a mellkasomra csap. – Van, akinek fontosak a kötelességei, tudod.
– Unalmas élet lehet – sóhajtok fel, aztán a karórámra nézek. – Na jó. Mi lenne, ha segítenél neki gyorsan befejezni, hmm? Aztán találkozhatnánk a kijáratnál egy óra múlva. Jól hangzik, Csingiling? – vigyorgok rá, aztán elkezdek hátrálni, hogy elsétáljak az úszómesteri irodák felé. Ott van fellógatva a beosztás. Átírom és kész. Mielőtt azonban távol érnék, még könnyedén rácsapok Linda seggére. Ösztönös. – Hé, a barátnődnek van preferenciája srácokban...?

Van az a fajta női ellenkezés, ami még érdekfeszítő; az a pimaszkodó oda-vissza, a csípős szavak mentolosan frissítő utóíze meg a két ember között feszülő bizsergető élénkség, egy kicsit olyan, mint a drog, az ember mindig többet akar belőle, és vagy sikerül ellavíroznia a buktatók között (ami a legritkább), vagy belebukik. Lehet, hogy nem is elutasításnak kéne hívnom, hanem inkább passzív-agresszív csábításnak; mert van különbség udvarlás meg csábítás között, és nem csak az, hogy állítólag udvarolni csak a férfiaknak szabad, legalábbis anya valami ilyesmit mondott.
Aztán ott a másik típus. A passzivitás nélküli, kiváltatlan agresszió, ami már átlépi a küszöböt, amikor a beszólások mögött már semmi jó szándék sincs, és igazából nem is értem, miért történik. Ritkán csapom olyannak a szelet, aki ne lenne vevő rá legalább egy kicsit – mármint… én Én vagyok. Duh. Rendszerint az ezutóbbit művelő nőkből lesznek azok, akikre később úgy emlékeznek: három férjet eltemetett, pedig kettő csak aludt.
Az elmúlt egy órám szabad volt, mármint, gondolkoztam rajta, hogy kiírjam magam már mostantól is, de mikor Linda rám lett sózva, hirtelen kevésbé lett csábító az ötlet. Tényleg jó csaj, de ahogy lejött, a szexhez most épp nem volt kedve, mert túl izgatott volt a közös program miatt, és nem vagyok hajlandó egy órát hallgatni valaki értelmetlen, oda-vissza ugráló csacsogását, ha nem egy lakcímre van bejelentve velem. Egyszerűen nem erre költöm el a napi jótét-adagomat. Azon meg a csajok meg szoktak sértődni, ha csak bámulsz magad elé és néha automatikusan hümmögsz, pedig ők se figyelnek, ha megpróbálsz meccset nézni velük…!
Szóval, míg a pulpitusomon, önjelölt trónomon ültem, és változatos halálnemekkel fenyegettem azt az NYU-s vadbarmot, mikor Parvati épp nem figyelt, Linda pedig valahol a szaunák körül lődörgött, volt időm gondolkodni. És oda jutottam, hogy fogalmam sincs, Csingiling melyik felé húz. Mármint, a megnyilatkozásai eléggé utóbbira utaltak, de úgy érzem, kivételesen nem érdemeltem ki; mármint, hajlamos vagyok seggfejségre, de azért annak a csajnak a legjobb barátnőjére, akivel épp kavarok, nem szokásom rámászni. Legalábbis az orra előtt.
Szinte megsértett, ami azt illeti. Mármint, Csingiling. Nem azt mondom, hogy mindenkinek szeretnie kell engem, de azért elvárom; azt legalábbis mindenképp, hogy csak akkor utálkozzon, ha kellő alapot szolgáltattam, és abszolút nem azt mondom, hogy nem szokásom ilyet adni – ezüsttálcán kínálva, kaviárral és ’82-es Cabernet-vel és brie sajttal –, de még arra sem adott esélyt, hogy a magam medrében szúrjam el…! Úgyhogy igen, tulajdonképpen megsértett.
Szerencsére hajlandó vagyok adni még egy esélyt. Sőt.
– Ne haragudj, haver, de most ismételd már el még egyszer… Azt akarod, hogy hajtsak rá a csajodra, baszod?
Megforgatom a szemem. Mint Zordon az Oroszlánkirályban; idiótákkal vagyok körülvéve. – Baszod, mondom, hogy nem a csajom, baszod! És nem azt akarom, hogy hajts rá. Csak… beszélgess vele. Helyettem.
– … és szerinted nem fog neki feltűnni?
– Hát az a lényeg, hogy feltűnjön neki! – sóhajtok fel ingerülten, aztán miközben leoldalgunk a lépcsőn, átvetem a karom a vállán, mint a csapatmegbeszéléseken szoktuk. Tulajdonképpen ez is egy stratégia, és a cél sem sokkal másabb, mint a labdát bejuttatni a célterületre… Meg hogy pomponlányok ugráljanak körbe. Igen, az is. – Nézd, hidd el, tök jól kitaláltam. Linda jó csaj, meg minden, de nagyon tapad, úgyhogy egy kicsit le kell cuppantanom magamról, érted…? Mint az olaj a sütőbe a palacsinta előtt, érted. De azért, vágod, mégse akarom bántani, szóval a legegyszerűbb, ha valaki más felkelti az érdeklődését…
Xander egészen jó arc, és abból ítélve, hogy Alexis mindig elvörösödött és röhögcsélni kezdett, mikor átjött hozzánk és találkoztak, gondolom csávónak se rossz, bár nyilván nem érhet fel hozzám. Ezen apró külső hibáját korrigálja azzal, hogy amúgy jó arc. Mondtam már, de tényleg az; mármint, olyan Parker-szerű, hobbiból créme brülée-t süt, a profilja szerint szereti a hosszú tengerparti sétákat, megjegyzi a csajok nevét, az egész csomag.
Esze, na, az annyi, mint egy marék szárított lepkének.
– … Szóval mégis azt akarod, hogy ráhajtsak?
Kezdem megbánni, hogy őt hoztam magammal. – Hallod, lehet, hogy nem tett jót neked a hátvédkedés… Na ide figyelj! Csak beszélj vele. Ennyi. Mesélj neki a, tudom is én, RuPaul Drag Race-éről, meg arról, hogyan kell banánt flambírozni. A lényeg, hogy tűnj fel sokkal jobb színben, mint én, vágod?
– Haver, én bírlak, de nálad csak jobb…
– Ezt be se fejezd! – emelem fel a mutatóujjam figyelmeztetően.
– De azt mondtad…
– Azt mondtam, de azt én mondtam. Na, szóval csábítsd magadhoz Lindát, ennyi. – Ekkor már nem volt lehetősége ellenkezni, ugyanis befordulunk a kijárathoz vezető sarkon, épp időben ahhoz, hogy az odalibbenő Lindának túlzó lelkesedéssel tudjak integetni.
Egy kicsit úgy mozog, mint egy dementor, nem is érinti a földet, csak ő persze nem olyan sötét, jeges, és nem próbálja meg kiszippantani a lelkedet a szádon keresztül.
– Daaaaaaannyyy! – ugrik oda elém, mint egy különösen szexi barna nyúl, a csápjai pedig máris körülfognak, és annak ellenére, hogy ezek az ominózus csápok majdnem annyira különösen szexik, mint ő maga, akkor is csápok. Nem szeretem a bezártságot; sem a szobába, sem pedig egy kapcsolatba, és kezdem úgy érezni, hogy Linda talán kicsit másként tekint erre, mint elsőre gondoltam.
Hogy miért történik mindig ez…?
Próbáltam visszaemlékezni, mik lehettek azok a pontok, amin esetleg félreértettük egymást Lindával, és amikor kvázi a pasija lettem, még ha csak egy-két hét erejéig is. Annyira ezen agyaltam, hogy észre sem vettem, hogy közben beszél hozzám, most pedig csak úgy félúton kapcsolódom be. – …és annnnnnnnyira örültem, hogy most ezt össze tudjuk hozni! Mármint, Tara tök cuki tud ám lenni, de van egyfajta hozzáállása, az a „nekem nincs szükségem férfira” dolog, ami miatt elég nehéz megmaradnia valaki mellett, ami nem feltétlenül baj, de így olyan unalmas lehet neki a szünet, folyton csak festeget, szóval tök jó, hogy a barátod… Izé…?
– Xander vagyok, szia! – int sután. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de ezek szerint a bemutatkozásig nem jutottak. Tényleg inkább Amirt kellett volna hoznom.
– Igen, szia!... Szóval Xandert elhoztad, biztos vagyok benne, hogy tök jól ki fognak jönni Tarával!
– Hát, Xander biztos örülni fog, hogy megoszthatja valakivel az áfonyás palacsinta receptjét…
Linda erre félrebiccenti a fejét, szépen ívelt szemöldökei közé halvány ránc ül. – Nem tudom, hogy Tara mennyire szeret sütni…
– De te szeretsz, nem? – kapok az alkalmon.
– Hmmm, hát, tulajdonképpen igen.
– Ezt az ég is így akarta! – vigyorodom el a tökéletes pillanatot megneszelve. – Mi lenne, ha elbeszélgetnél egy kicsit Xanderrel? – intek az említettnek, hogy lépjen közelebb, majd ugyanezen sunyiságot kihasználva hajolok én magam közelebb Lindához, hogy odaduruzsoljam neki a legmeggyőzőbb mosolyomat rávillantva: – Egy kicsit lámpalázas. Jó lenne, ha feloldódna, érted, mielőtt bedobjuk a mélyvízbe, vagyis Tara mellé.
Megértést látok kigyulladni az olvasztott csokoládéra emlékeztető íriszek mélyén, és ettől egy icipicit én is meglágyulok, de megemberelem magamat, véghez kell vinni a tervet. Tulajdonképpen Lindának teszek jót azzal, hogy nem hagyom, hogy hiú reményeket kergessen, ráadásul lassanként építem le, hogy ne legyen csalódott, amiért vége, ugye? Ugye!
– Ja, persze, értem én! – kacsint rám, majd a figyelmét felkelti valami a folyosó végén. Vagyis, inkább valaki; Csingiling egy faltörőkos puhaságával és céltudatosságával trappol felénk, ha lehet, még ziláltabban, mint korábban. Respect. Én akkor se merek kijönni a szobámból, ha nincs belőve a hajam, mert hé, fenn kell tartani az imidzset. – Akkor te meg puhítgasd kicsit Tarát, rendben? Próbáld jó színben feltűntetni előtte Xandert, hátha akkor kevesebb eséllyel falja fel élve… És aztán ha majd kettesben maradunk, talán egy kicsit egymást is szórakoztathatjuk…
Ezen jót kuncog, úgyhogy én is. Aztán már négyen vagyunk.
– Érdekes személyiség vagy te, Csingiling – hunyorgok rá kaján görbülettel a szám sarkában. Közelebb hajolok hozzá, miközben elsétálok mellette, hogy mutassam az utat, ahogy felhívta rá a figyelmem. – Minek ellenség az embernek, ha a te becézéseid egyszerre hallatszanak bóknak meg véres sértésnek?
A kapu mellett elslattyogunk a bódénál, ahol épp két másodikos vigyázza egymás álmát. Hivatalosan azért vannak itt, hogy idegenek ne jöhessenk be, de ahogy elnézem a barnábbik szája sarkbáan képződő nyál-buborékot, egy rinocérosz-banda is eltrappolhatna mellettük, azt se vennék észre. Szerintem már az ügyeleti idejük is rég lejárt.
– Szóval… – fejlődök fel vigyorogva Csingiling mellé. Linda és Xander kicsit hátrébb szórakoztatják egymást, és az eszem megáll, tényleg az áfonyás palacsintáról beszélgetnek. – Te alapvetően olyan személyiség vagy, aki bántja, akit kedvel, vagy mindenkit csípsz és harapsz, válogatás nélkül?
Zsebre vágom a kezemet, míg a válaszára várok. Nem sok készülődést igényelt részemről a kiruccanás; bevágtam a hitelkártyámat a telefontokomba, a tokomat meg (mivel vízálló az egész cucc) a zsebembe, magamra kaptam egy pólót, amin épp Johnny Cash neve virít, és voilá. Tara viszont egy elsős magabiztosságával készült fel minden eshetőségre.
– Szép tatyó – mutatok a táskájára. – Dora, a felfedezős uzsidobozod is van?