Még mindig nem tudtam megszokni teljesen, hogy angolul jegyzetelek. Az első hónapok nagyon nehezen teltek el ilyen szempontból, gyorsan bővítenem kellett a szaknyelvi angol szókincsemet, aminek egy része még Párizsban ragadt rám, viszont örülök, hogy franciául kezdtem el tanulni az orvoslás alapjait, amikhez rengeteg angol anyag is társult, úgyhogy összességében jobban jöttem ki, mintha Seoulban tanultam volna és onnan költöztem volna Chicagoba.
- Bocsi! Körül tudnád írni nekem ezt a kifejezést? - szólítom meg suttogva az óra közepén egyik ismerősömet, padtársamat és komoly, de kedves arccal hallgatom válaszát.
- Köszönöm! - fordulok is vissza a füzetemhez és feljegyzem a lap szélére a szó jelentését, hogy később is emlékezzek rá. Szorgalmasan értelmezem a professzor szavait és egészítem ki az ábrákat jelentésekkel, fontos tárgy és muszáj tökéletesen érteni az anyagát, hogy jó orvosok legyünk. Érdekesnek tartom az órát, tetszenek az ismeretek, még ha nem is minden újdonság számomra, ugyanis a francia és az amerikai felsőoktatási rendszer eltér valamelyest és Párizsban betekintést nyerhettem már például a sebészet rejtelmeibe is. A nagy szorgalmam ellenére, ahogy felvillan telefonom kijelzője és mutatja számomra, hogy üzenetem érkezett, egyből kapom a fejemet és nézek rá a feladó nevére. Nem Ő az. Némileg csalódottan süppedek vissza a székbe, magam sem értem, hogy miért ugrottam rá hirtelen a telefonomra, mikor nem várok tőle semmilyen hívást, sok dolga van, elfoglalt, akárcsak én. Utolérem magam a jegyzeteléssel, alig öt perccel később látom, hogy Emily mellettem nagyban pötyög valamit a messengerbe.
- Én is pont boltba akartam menni óra után - mosolyodom el szolidan és kissé bűnbánóan, amiért bár nem szándékosan, de megláttam, ahogyan leírta terveit az ismerősének. - Elkísérhetlek? - kérdezem meg belelkesülve, hogy talán nem egyedül kell mennem, nem szeretek egymagam sétálni, úgyis meglehetősen magányosnak érzem magam otthon, legalább a városban és az egyetemen nem kísért ez a hangulat.
Szembetalálkozik tekintetem az előttem ülő lánnyal, ki gonosz mosollyal néz rám. Sóhajtok egyet, majd megrázom a fejem, szemeim üvöltik, hogy most hagyja abba a kavarást, mert nem randira hívtam el Emilyt, különben is, két napja meg vele és a barátnőjével mentem el sütizni, melyet természetesen én fizettem és hát az sem randi volt. A lányok mindent túlgondolnak. Még állom az előttem ülő barna hajú lány tekintetét, farkasszemet nézek vele, mintha ezzel bármit megnyerhetnék ellene, ám ismét felvillan a telefonom.
Yesol?
Nem Yesol.
Akkor nem is érdekel... inkább bepótolom az elmúlt percek hiányát, amivel lemaradtam a tananyagban, ma nagyon pörög a tanár úr, jó látni, hogy lelkes a biológia iránt és ezzel bennünk is fenntartja az érdeklődést.  

A többiekkel együtt hagyom el a termet gondosan elpakolva füzeteimet és a sok lapot, melyeket beletűztem egy dossziéba. Körbenézek, de nem találom Emilyt, teljesen eltűnt, ellenben megpillantom labortársamat és gyorsan leintem.
- Köszönöm, hogy eltakarítottál utánam a múltheti szívfeltáráson. Ékes bizonyítékot szereztem, hogy kevesebb mint egy perc alatt végig lehet rohanni az épületen. Tényleg, hogy sikerült végül a boncolás? - komolyodok el a végére, mert  visszaemlékszem, hogy nagyon szenvedett, mivel elvágott egy billentyűt, vagy koszorúeret, már nem emlékszem. Szomorúan veregetem meg a vállát, amiért csak hármast kapott és megpróbálom valahogy felvidítani, amikor látom, hogy Emily feltűnik a láthatáron és megáll mellettem.
- Én is szeretem. Nagyon fáradtnak tűnsz. Minden rendben? - nézek rá aggódva. Nekem nem szívta le az agyamat, úgyhogy feltételezem ez nem kifejezetten Emily napja, remélem nem történt vele semmi rossz.
Elgondolkodok, jó kérdést tett fel és ha már összefutottam labortársammal is, eszembe jut, hogy több mindent kellene vennem, mint gondoltam elsőre.
- Elmehetnénk egy bevásárlóközpontba, úgyis van időnk - mosolyodom el, miközben integetek a többieknek, akik indulnak dolgukra. Én is lassan elkezdek lépegetni a folyosón és a lépcsőkhöz érve a korlát mellett sétálok le, nehogy úgy járjak mint a múltkor. Bármiben képes vagyok elbotlani.

Igen, nagyon fáradtnak tűnik, ezért aggódva kérdezem meg, hogy hogyan érzi magát és rejtélyek nélküli válasszát látom arcának vonásaira is kiülni.
- Rendben, akkor keresünk egy kávézót először, nekem is jól jönne egy habos cappuccino - mondom belelkesülve a finom italtól. Mosolyára én is viszonzom bár kevésbé annyira erőltetetten, mint ő, de ettől még elhiszem, hogy nem érzi magát olyan rosszul, vagy majd nem fogja velem remélhetőleg, hiszen nem szeretem, ha társaságomban feszült a hangulat, otthon sokszor érzem így magam, elég csak ott szorongani.
- Miért, épp menstruálsz? Nem is vagy annyira hisztis- kérdezem ártatlanul felé fordulva a lépcsőn lemenet, feltételezem ha megosztja velem mit kell vennie, akkor nem tartja kellemetlennek, hogy beszéljen is róla.
- Örülök, hogy így gondolod és biztosíthatlak afelől, hogy nem fogom hagyni, hogy unalmas perceket élj át - mosolyodok el kiérve az egyetem épületéből, majd megfogom a felkarját és magam felé kezdem húzni kicsit. - Oh, erre megyünk! - irányítom a járda helyett a parkoló felé, mert autóval jöttem Bronxból és nem szeretném itt hagyni, hogy helyette gyalog vagy tömegközlekedéssel menjünk. Sokkal kényelmesebb.  
- Beszállás, ifjú hölgy - nyitom ki neki a kocsim ajtaját és mihelyst beszáll, én is elfoglalom helyemet a vezetői ülésben. - Már párszor megkaptam, hogy durva a vezetési stílusom, de próbálok lassan és higgadtan vezetni, ha mégsem sikerülne akkor ne haragudj érte, megígérem, hogy nem fogok balesetet okozni - mondom és a mondatom felénél már kanyarodok is ki a parkolóból egy igencsak hirtelen és határozott mozdulattal.
Kihajtok a főútra, de a gazdasági kampusz részen kissé indokolatlanul lassítok, hogy szemügyre tudjam venni a terepet. Nem tudom, hogy a szerencsétlenül járt Hyundait keresem-e, vagy az Uraságot, de én mindent megteszek, hogy megleljem. Legnagyobb sajnálatomra azonban le kell mondanom a szerencsémről, nem találom meg Christ, több mint valószínű, hogy már rég otthon dolgozik és nem órán ül. Ő annyira menő. Elhagyva a gazdasági kar területét, gyorsan kihajtok a belső sávba és nagyobb sebességre kapcsolok. Eszembe jut, hogy pont az ilyen erős manővereim miatt szokott nővérem felkiáltani és Chris is elég rémülten nézett, úgyhogy megfogadom magamnak, hogy az út többi részén jól fogok viselkedni, nem akarom szegény Emilyt az őrületbe kergetni. Megköszörülöm a torkomat.
- És mit szeretnél enni? Mi az, amit most kívánnál? - nézek rá egy másodperc erejéig, majd inkább tekintetemet visszaemelem az útra.

Nem teljesen olyan reakciót kapok, amire számítok, de nekem is csak utólag esik le, hogy a nők sokszor zavarba jönnek, ha nyílt területen a menstruációjukról kérdezi őket egy fiú. Emily szinte meg se érzi, úgyhogy örülök, hogy nem kell őszinteségem miatt kellemetlenül éreznünk magunkat. Ami azt illeti, még irigylem is ezen tulajdonságáért, el sem tudom képzelni, hogy mit tennék, ha esetleg nemi téren kérdeznének valami fizikálisat tőlem, azontúl, hogy rák vörös lennék lehet megkeresném az első szekrényt és belemásznék míg tartana a kellemetlen érzés.
Azért elmondhatom magamról, hogy elég jól ismerem a nőket, rengeteg barátom lány és meglehetősen közvetlen viszonyt ápolok velük. Emilyt még annyira nem ismerem, hogy statisztikát tudjak rá alkotni, vagy egyszerűen szokásokról tudjak beszélni, szóval megjegyzem, hogy a jövőhéten nagyon fürkészni fogom, hogy bizonyítékokat szerezzek igazáról, miszerint nem egy hisztis típus amikor vérzik.
- Na majd meglátjuk - húzom kicsit pimaszul számat, majd rájövök, hogy Emily más irányba akar menni, mint én, úgyhogy gyorsan a megfelelő útra terelem egy apró érintéssel. Természetesen egy Kiánál állunk meg, melyet már felszenteltem, mióta Chris benne ült és nem csak ült benne, itt történt meg az első alaklom, amikor teljesen önmagává változott, vagyis a vad Christopherré. Ami pedig az emlékeket illeti, szerintem minden húszas éveiben járó személy vágyik arra, ami velünk megtörtént, teljesen spontán. Nem, nem arról van szó, hogy szeretkeztünk az autómban.
Kedvesen nyitom ki Emilynek az ajtót, jól nevelt vagyok és egy kicsit játszom is a túlzott úriembert, de miért ne lehetnék az? Az sem érdekel, ha minden szempár azt hiszi, hogy randira viszem, nekem igazából csak az számít, hogy Emily mit hisz, a magam részéről ez egyértelműen nem randi.
- Ne Mister, az annyira öregít. Szólíts inkább Oppának. - Sose hívnak így, Franciaországban azért nem, mert nem ismerik a szót, csakugyan ahogy itt Amerikában sem, otthon én vagy a legkisebb, úgyhogy tényleg idegen nekem ez a szó, de talán most meg tudom főzni Emilyt legalább, hogy ő használja. Egy próbát megér, ha érdekli a dolog, elmagyarázom neki, hogy mit jelent a szó.
Jól esik, hogy elmondja az apjának vezetési stílusát, mely hasonlít az enyémhez, legalább valahányszor megszólnak, van mit felhoznom mentségnek.
- Jó, majd lepacsizunk - indítom be közben a motort, de eszembe jut valami, úgyhogy mielőtt felengedném a kuplungot, még kissé tanakodó fejjel visszanézek rá. - Egyébként apud nem épp nálunk dolgozik? - utalok arra, hogy a Kiánál. Mintha említett volna már hasonlót, de nem igazán vagyok benne biztos, hogy Emily volt az, ki ezt említette egyszer.
A gazdasági campus mellett elhaladva szándékosan hajtok ki a legkülső, de már nem kanyarodó sávba és hatalmas szemekkel nézek el Emily arca mellett ki az ablakon, még enyhén előre is dőlök, mindent megtéve, hogy kiszúrjam Christopher autóját, ám sem őt, sem a kocsit nem veszem észre. Lehet, hogy még itt van, csak egy másik autójával jött, ha esetleg még nem csinálták volna meg a kedvencét. Ennél lassabban már tényleg veszélyes lenne mennem, úgyhogy feladom a próbálkozást és egy sóhajt követően visszahajtok a belső, gyors sávba, ahol már rá is kapcsolok. Mondjuk nem tudom mit hittem... ha esetleg meglátnám, mi történne? Feltehetőleg egyből bekanyarodnék és Chris mellett húznám fel a kéziféket egy hatalmas vigyorral bombázva.
Kicsit elmerülök gondolataimba, úgyhogy szinte felriadok Emily kérdésére. Nem felejtkeztem meg arról, hogy itt ül mellettem!
- Jah, persze! - Rányomok a rádióra, ami egyből zenélni kezd. Sokat hallgatok zenét, nem klasszikust mint Chris szokott, hanem a mai slágereket. - Ú, ez jó szám! - eszmélek fel, ahogy felismerem Maroon 5 - What Lovers Do számát. Szívesen énekelném, de nem tudom a szövegét, szóval inkább rákérdezek, hogy mit szeretne enni.
- Még sosem ettem mekiben - felelem igencsak aggódó, komoly hangon. Igazából nem vagyok ellene, de sok rosszat hallottam róla. Igazából stílusos kávézókon és minimum középkategóriás éttermeken kívül nem sok helyen ettem még Párizsban sem, persze egy-két utcai árust már meglátogattam, de azoknak külön hangulata van és nem feltételezem, hogy rossz minőségű étellel látna el. - Menjünk mekibe? - mosolyodom el egészen beleegyezően, miközben egy pillanatra felé fordulok. Nem akarok sznob chaebolnak tűnni, egyszer mindent ki kell próbálni és legalább Emilyvel is van valami, amit első alkalommal csinálok.
Meglátok hamar egy McDonald's-os táblát, úgyhogy egy éles kanyart követően behajtok a parkolóba. Egy kicsit félve szállok ki és állok meg a bejárat előtt.
- Légyszi azért ne híreszteld, hogy ezt tesszük. Főleg apádnak - nézek rá aranyos aggódó tekintettel. Nem akarok több csalódást okozni apáéknak, úgyhogy nem lenne jó, ha megtudnák, hogy ilyen minőségtelen jártam, de ami még rosszabb, ha Chris rájön...

Lépek egyet távolabb Emilytől és nagy szemekkel pislogok mindarra, amit összehord hirtelen, kezdve a csajos napoktól a romantikus filmekig. Nem egészen erre gondoltam, igazából semmi különlegesre sem gondoltam és most jutottam el oda, hogy nem egészen tudom eldönteni, komolyan, vagy csak viccből mondja mindezeket.
- Szarkazmus? - puhatolózok, de komoly a kérdésem. - A csajos napok nem csajoknak valók? Vagy talán lánynak nézek ki? - pillantok rá kissé fenyegetően, mert szerintem egyáltalán nincs lányos testem.
A parkolóban meglep a mister megszólítás és nem is igazán tudok ezzel azonosulni, úgyhogy felvetek még egy megszólítást. Még én sem tudom, hogy mennyire gondolom komolyan.
- Mindenhol, olyan helyen úgysem mutatkozunk kettesben, ahol kellemetlenséget okozna másoknak, mert szó mi szó, hogy ez kicsit olyan beütést kelt, mintha járnánk - vigyorodom el huncut módon és nem zavar, ha azt hiszi, épp most kérem fel keringőre, úgy sem tudja, hogy nem a nők érdekelnek.
- Te Emily vagy, az én drága Emilym - húzom még egy kicsit az agyát, miközben bekötöm magam a biztonsági övvel. Ragaszkodom a keresztnevéhez, mégis csak párkapcsolatban vagyok.  
Ha már az apukájára terelődik a szó, egy apró tényszerűségben meg kell, hogy erősítsen, mert nem vagyok teljesen biztos benne, hogy az apja nálunk dolgozik. Hangosan, de némiképpen elégikus csengéssel nevetek fel válaszára.
- Ha valakit apa elő szeretne léptetni, nem az én véleményemet kéri ki, hogy kicsoda legyen az a szerencsés személy. - Fájdalmasan igaz, legfeljebb Adamot kérdezi meg, hogy szerinte tényleg megérdemli-e, nekem nem sok közöm van elméletileg a cégéhez, gyakorlatilag azonban hallok én is egy-két információt és könnyen összerakom a dolgokat.
A meki felvetésén egy kicsit megijedek, nem szeretek elutasítani senki kívánságát, s bár nem arról lenne szó, hogy nem tudok nemet mondani, mikor mindenki tudja, hogy tudok, de sok rosszat hallottam a gyorsétteremről, így eddig nem is állt szándékomban kipróbálni. Végül is, mindent el kell egyszer kezdeni.
- Meki szüzességemet... - nevetek fel, mert így sem hallottam még. Hát mi tagadás, azom legalább még van. - Áá, nem. Jó lesz a meki, úgysem a kajálás volt az elsődleges tervem, nem akarnék fél órát várni az ebédemre. De ha gondolod, egyszer majd elviszlek egy puccot étterembe - udvariaskodom, majd rájövök, hogy teljesen véletlenül megint keringőzni hívtam, de hát én csak kedves akartam lenni és adni neki egy olyan élményt, amilyent most ő ad nekem: kajálást. Nyelek egyet és kicsit megfeszül testem, ahogy eszembe jut Chris. Ha esetleg megtudná, vagy önként mesélek neki ezekről, lehet mérges lenne, vagy féltékeny, én tuti az lennék. Lehet őt is meghívom majd, hogy ebédeljen velünk. Ahh az milyen romantikus lenne... egy közös ebéd! Mármint, persze hármasban, hármas közös ebéd, úgy értem.
Ahogy kiszállok a meki előtt, határozottan megfogadom magamnak, hogy erről biztosan nem számolok be se családomnak, se Christophernek. Nem úgy fogalmaznék, hogy megbántam, de kicsit alábbhagyott az elszántásom, hogy én a gyorsétterembe bemenjek.  
- Nagyon vicces, gúnyolódj csak... - sújtom le szavaimmal és tekintetemmel is, komolyan kértem tőle, hogy ne híresztelje, nekem ez fontos.
- Burgert? - Mármint, amit itt lehet kapni. Megvakarom tarkómat gondterhelten, majd sóhajtok egyet már a táblák előtt. - Nem sokszor nézek tv-t, az az igazság - meredek tovább a kínálatra. Ciki lenne csak egy fagyit kérni, meg éhes is vagyok, de egy kicsit parázok, hogy mellé nyúlok, na nem a felesleges pénzkidobástól, hanem attól, hogy esetleg rosszul lennék. Végezetül inkább gyorsan leveszem magamról a terhet és meglehetősen barátian inkább Emily vállára akasztom. Ő hibája, ha mentő visz el.
- Válassz nekem is valamit, valami finomat - fordulok felé, miközben előhúzom a kártyámat. - Fizetem cserébe a tiedet is. - Mivel így gyorsabb és kezdek szorongani a rengeteg embertől egy ilyen relatíve kis helyen.

Aida jól végigelemzett pár hónapja és még én is meglepődtem, hogy milyen jelzőkkel értékelt, először nehezen hittem neki, mikor azt mondta, hogy a testem szép modelli és férfia, mivel széles vállam van és vékonyabb csípőm, így művészien adom az ideális háromszög formát, melyet a férfiassághoz rendeltek, ám aztán mégis hatalmas mosollyal bólogattam rá, hiszen mégis csak ő a szakmabeli, ő tudja mi a jó és mi nem, engem annyira nem érdekel, vagyis az nem, hogy általában a magazinokba milyen alkatok kerülnek, az viszont annál inkább a szemem előtt lebeg, hogy Christophernek tetszek, csak még azt nem sikerült megfejtenem, hogy neki milyen az ideális. Persze tudom, hogy neki leginkább a női test az, így feltehetőleg nem gondolkozott még el ezen, de majd mindenképpen kikérem a véleményét.
- Tán randizni szeretnél velem? - dobom vissza a kérdést, s bár én részemről tudom a választ, már csak azért is kíváncsi vagyok, hogy ő randizna-e velem. Ritkán fordult elő velem, hogy Oppának szólítanak, de titkon mindig is az akartam lenne, egy bátyus, csak úgy határoztak, hogy nekem kell lennem a legfiatalabbnak. Semmi gond, Sophie végül is egy fogadott húgi.
Már úton vagyunk, mikor apukájára terelődik a szó, majd róla tovább ismét rám és a cégünk közti kapcsolatomra. Egy kicsit zokon veszem a kérdést, beharapom ajkaimat, s nem válaszolok egyből. Nem akarom kimondani, hogy nincs, talán annyira nem is lenne igaz, vagy csak magamat éltetem lehet.
- Ez komplikált dolog - felelem teljesen elkomolyodva, fapofával az útra meredve és erősen üvölt belőlem, hogy nem szeretnék erről beszélni. Ez mindig egy kényes téma nekem, fájó pont és úgy vélem, nem Emilyvel szükséges ezt megtárgyalnom hiszen kettőnk kapcsolatára nincs befolyással.
Próbálom úgy felfogni a gyorséttermi étkezést, mint egy új dolgot az életemben, amit illik legalább egyszer kipróbálni, úgyhogy végül is ezért egyezek bele. Ugyanígy visszafele is izgalmasnak tűnhet, már nem feltételezem, hogy sosem ült még be Emily egy rendesebb étterembe, de velem még nem, szóval részről nincs neki akadálya. Általában én csinosan öltözködöm, csak otthon hordok nagy pólókat és macinadrágokat, de egyébként többé-kevésbé vállalhatóan ülhetnék be éttermekbe a mindennapos viseleteimben.
Nem szeretem, ha nem vesznek komolyan és ez olykor elő szokott fordulni talán a kedvességem miatt, vagy ahogy ezt Christopher mondta: "mivel aranyos vagyok". Igen, akár aranyos is lehetek, de ha veszélyt szimatolok magam körül, akkor megkövetelem, hogy komolyan vegyenek és a meki téma pontosan ilyen, legfőképpen azért, mert Chris csalódna bennem és nem apám. Apámnak ez már mindegy lenne, nem ez a legalja cselekedeteimnek. Elégedetten bólintok, elfogadva és tudomásul véve az ígéretét, majd elfogadom a kisujj esküt.
Viszont most, hogy relatíve biztonságban lehetek a gyorsétteremben, ideje lenne kitalálnom, hogy mit eszek. Még jó, hogy van sok kép, de ebből még nehezen tudok választani, mivel egyiket sem ettem, illetve hamburgert már igen, de az sokkal méretesebb volt és valahogy nem így nézett ki. Lehet könnyebb lenne, ha több tv-t néznék, ahogy Emily is mondja.
Egy kicsit eltöprengek a felajánlásra, hogy menjek át hozzájuk tv-t nézni, mivel nekem a tv az inkább olyan tevékenységnek hatott eddig, amit unalom ellen végeztek és nem akkor tv-znek, mikor van társaság, de végül is mindig kettőnk közül Emilyt tartottam a normálisabb életűnek, így elmosolyodom a felajánlására. Bár fiú és lány a tv előtt... biztos, hogy csak a tv-t szokták nézni? Mi van, ha Emily tényleg akar tőlem valamit? Mi van, ha totál belém van zúgva? Hogy erre miért csak most gondolok!
Kicsit meginog bennem valami, de lehet csak mert ismét a járás mint téma jön fel, ám a kezdeti zavar után úgy döntök, hogy felveszem a játékkártyát és... ám legyen. Pimaszul felhúzom egy pillanatra szemöldökeimet, csábos tekintetemmel húzom őt, aztán visszanézek a kínálatra. Alig hallom meg az ajánlatát, annyira fürkészem a képeket, nem is reagálok a szavaira, ellenben hirtelen megemelem egyik kezemet és felmutatok az egyik képre.
- Azt akarom! A royalt! - Mindegy milyen, a neve nagyon tetszik, szóval ha már royal, akkor legyen is jó. Ha ez a burger nem finom, akkor semelyik sem lesz az, úgyhogy el fog dőlni. Meglehet, nem a leglájtosabban választottam ki, ám ekkorra már csaknem el is felejtem, hogy milyen szándékkal léptem be.
- Menj csak te, úgyis én fizetek. - Azzal már húzom is elő egyik kártyámat, kikérem nagy lelkesen az életem első mekis kajáját, illetve azt, amit Emily kért, majd ahogy mindent rátesznek a tálcára és elém nyújtják. Elveszem, bár nem is tudtam pontosan, hogy mire vállalkozok, mivel nem számítottam ennyire megpakolt tálcára, szóval szép lassan, szemeimet le sem véve az üdítőkről, csak hébe-hóba pillantok az előttem lévő térre. A koncentráció magas foka látszódik arcomon, mire odaérek Emilyhez és végre lerakhatom a tálcát az asztalra.
- Húú, megúsztuk... - sóhajtok az izgalmas akcióra. - Nah, nagyon kíváncsi leszek. Ez az enyém, ugye? - bökök rá a royalra, ami jóformán az egyik legnagyobb minden közül. Gyors ujjmozdulatokkal kicsomagolom és nem habozva bele is harapok. Hosszasan forgatom számban a falatot és próbálom eldönteni, hogy tetszik-e, azonban arcom semlegesem marad.
- Nem ízlik a buci és a hús. A többi része finom. - Szóval igazából a lényeg nem jó benne, de próbálom megenni, ha már megvettem, vagyis eszem egy ideig, a feléig, mikor úgy döntök, hogy kezd sok lenni az íz, szóval a teámért nyúlok, hogy igyak is.
- És amúgy te szűz vagy még? - kérdezem tán durván nem várt módon, s amilyen indiszkrét a kérdés, annyira normális arccal nézek rá a válaszára várva. Hogyan jön most ide? Hát, én már nem vagyok mekiszűz... se. Ezúttal már nem, megettem egy fél burgert! De azért le fogom tagadni.