Van az a maximalizmus, ami már nem feltétlen egészséges, aztán van a szelektív maximalizmus, amivel szerény személyem is rendelkezik. Ha ezt a fogalmat magyarázni próbálnám, akkor az jönne ki, hogy a szertornában végletekig, már-már betegesen maximalista vagyok, az élet többi részén meg… hát meh… olyan „a lőtéri kutyát se, meg a sztratoszférából” típus vagyok. Innentől kezdve gondolom egyértelmű, hogy nem én vagyok az osztály legjobbja, mármint nem vagyok teljesen reménytelen, csak ahhoz meg kellene mozdulni. Nem mondom, hogy én vagyok az a srác, aki ha leesik az egójáról az IQ-jára, akkor szörnyethal, de van benne némi ráció. Mármint olyan egészséges egoizmus, ami hajt előre. Olyan van? Kell lennie, különben kénytelen leszek bevallani, hogy de, egoista emberszabású vagyok és nem, ezt nem fogom megtenni. Akármennyire villogtatod a bociszemeidet… ne bociszemezz! Ne…! Nem! De… egy egosita emberszabású vagyok… De cukiiiii! Na jó, egy kis komolyságot. Na az nincs. Mármint oké, van amit komolyan veszek, de az élet rövid, a lehetőségek mulandóak, akkor én miért ne vigyorogjak eszetlenül minden nap? Tudod, ha te boldog vagy, akkor a környezeted is az lesz, kivéve az edzőbá, ha csukafejessel állok bele a szivacsmedencébe. Valami miatt az a véleménye, hogy ez nem egy díjnyertes ötlet. Van benne némi igazság, ezt nem tagadom. Nem kellene lesérülni, mert akkor még ki is nyír. Meg utálok sérült lenni, tiszta depressziós leszek tőle és szabályosan rettegek, hogy karrier kettétörő sérülésről van szó. De komolyan. Eddig  nagyjából elkerültek a sérülések *lekopogja, mert egy babonás dög*, viszont mikor mégis volt, akkor arra majdnem rámentem idegileg. A dilidoki már a haját tépte és szerintem komolyan azon pörgött agyban, hogy rámhúzza a muszáj dzsekit és egy íves dobással penderít a vigyorgóba a többi klinikai eset mellé. Ennél már csak akkor vagyok szerencsétlenebb, amikor ismerkedni kell, na az… Az… Az. Van egy baráti köröm, csak ugye ha az ember fia állandóan edzésen és/vagy versenyen van, akkor azért igen korlátoltak a lehetőségei. Meg ha amúgy szociálisan toprongy vagy, az sem segít a helyzeten, valljuk be férfiasan. Hagyjuk is, mert csak magamat égetem és az az álmoskönyv szerint sem egészséges. Meg a spúrságom sem egészséges, mármint nálam skótabb emberért kérlek fáradj át a csodálatos Skóciába, ahol születésüknél fogva olyanok, csak náluk ez nemzetiség, nálam meg jellemhiba. Mint a hadarás. Most is. Ugye? Ugye. Anyám és a menedzserem is mindig ezt mondja, járok is beszédtréningre. Ne röhögj! De mondjuk én is röhögök… Ááááá, francba az egésszel! Több komolyságot. *beszív-kifúj* Ja és hétvégi egyke gyerek vagyok. Ez tudod micsoda? Azcsoda, ja, no comment.


2017… Amikor vannak dolgok, amiket el kell engedni… Például a hülyéket… Is.

- Tudod mi a barmok mértékegysége, kedves Ash? - nem tudja, naná, hát honnan is tudhatná. Majd most felvilágosítom, mint amikor a kekszualitásról tartanak fejtágítást olyan kamaszoknak, akik már átmentek a fél osztályon. Oda-vissza. - MEGAzanyád! - hát no, nem túl eredeti, nem túl poénos, de legalább a miénk. És nem, nem vagyok humoromnál, ez szerintem már kilométerekről feltűnhetett azok számára, akik nyitott szemmel és füllel járnak a teremben.
- Mizu, Cade, megint apádnál és a családjánál töltöd a vasárnapot?
- Ja… - nem vagyok valami közlékeny, de azért valamennyire ez érthető, nem? De. Elmesélem a teljes sztorit és akkor te is képben leszel. Szóval adott vagyok én, két szülővel, még a szép hőskorban, úgy hat évesen, egy évvel azután, hogy elkezdtem tornázni. Ja, ez fontos infó volt. Szóval van ugye anyu, meg apu meg Cade, azaz a Beverly család. Na, ebből az egyenletből vond ki aput, aki másik nővel kavar és marad anyu meg Cade. Ismerős, mi? Mindig van egy szerencsétlen hülye, esetemben én magam, aki beszopja ezt az egészet. Szóval anyuék ketté, én maradtam anyuval (csak így zárójelben teszem hozzá, hogy szerencsére, mert mint kiderült, apu inkább lányokat szeretett volna, azok a kis görcsök meg mínusz egy engem, mármint a mostohahúgaim), apuval meg vasárnaponként. Csak várd meg, míg nagykorú leszek! Na azt már tényleg várom. Az apámmal és a két mostohahúgommal a viszonyom valahol a tragikomédia és a kriminális között mozog, ami azért vicces, mert a mostohaanyámat bírom, de utálom, mert apu miatta ment szét anyuval és ez paradox helyzet. Nem szívesen lennék a helyemben én sem, ja, de ezt dobta a gép. A két kis boszorkány holnap egész nap azzal fog cseszegetni, hogy a szertorna csajoknak való, de akkor ők miért nem csinálják? Jaaaa, hogy ahhoz meg kellene mozdulni, éééértem. Nehéz ügy. Nagyon nehéz…
- És mi lesz az ifi VB-vel? Az edző indít a válogatón?
- Ki van csukva… - vontam vállat, majd felmutattam a még mindig bekötözött csuklómat. - Ugyan már edzhetek, de ugye mi a fontosabb… idén ez a nyomi VB, vagy jövőre Buenos Aires és akkor már inkább utóbbi, hátha utána elindít a felnőtt válogatókon is.
- Akkor ezt elengedted?
- Mint az állat.

@@@@@@@@

2018… Amikor minden sikerül, még az is, amit nem is terveztem… Avagy a legjobbkor a legjobb helyen.

- Mint a Team USA tagja a buenos aires-i Ifjúsági Olimpián, hogy érezted, milyen volt? - oké, ez mekkora királyság már? Meghívtak egy reggeli műsorba! Te jó ég, benne vagyok a TV-ben! Anyám! Anyám! Anyám! Eksztázis! Jól van, Cade, lélegezz, vagy mosolyogj, mármint lélegezz és mosolyogj, jaj, de ciki lenne, ha elfelejtenék levegőt venni.
- Szuper… mármint… nagyon örültem, hogy ki tudtam harcolni a részvételt, ugyanis elég sokat voltam sérült idén és ez… nos, tartottam tőle, hogy nem sikerül. - pazar, Cade, beszédkészség zéró, ráadásul lélegezz már, te idióta, hát minnyá itt halsz meg. A haverok kiröhögnek, ha itt helyben feldobom a mamuszt légszomj miatt. Már ha ez lehetséges. Nem ezt nevezik fulladásnak?
- Ugye lólengésben és gyűrűn ifi olimpiai bajnok lettél, nyújtón pedig bronzérmes. Ezek a fő szereid?
- Igazából a gyűrűt és a nyújtót szeretem a legjobban, mert amúgy mazochista vagyok, de tulajdonképpen összetettben is szoktam indulni. - ami tényleg igaz, csak ha éppen ugrásnál akkorát esel, hogy még a mélyen tisztelt pontozói testület is összerándul rá, akkor azért esélyes, hogy nem jutsz döntőbe. Meg persze, ja, vannak nálam jobbak, plusz egy nemzetből csak max két döntős lehet. Hűha mennyi zavaró tényező. Ilyen ez a versenysport. - A legrosszabb meg talajon vagyok. Illetve az a leggyengébb szerem.
- Mióta szertornázol?
- Hűha, azt hiszem, hogy olyan 5, talán hat éves lehettem, amikor beleszerettem ebbe a nagyszerű sportba. - Köööööözheeeeeeely! Ebből lesz délután az edzésen a srácokkal a közröhej. Mindenki rajtam fog röhögni, az tuti, de azért ez a riportercsaj tök jó arc, mert nem röhögött abban a szent pillanatban pofán, amint ezt kiejtettem a számon. Talán magában csinálja. A többiek hogy csinálják? Ja, rutinosabbak nálam, tudom én, beszéltem már a nyári edzőtáborban néhány idősebb sráccal. Meg aztán őket ki is nyírja a menedzserük. Ami ugyebár nekem nincs. Még. De ugye ami késik, az nem múlik.
- Korosztályos versenyeken időről-időre találkozhattunk már veled, hová sorolnád magad?
- Hát, nem tartom magam túl rossz tornásznak. - jól van, Cade, menthetetlen vagy. De tényleg, ezzel a válasszal gyakorlatilag azt kommunikáltad, hogy bizonytalan vagy. Egyszer az életben biztos ki fogok majd facsarni magamból egy épkézláb interjút, ha majd nemzetközileg elismert sportoló leszek. Áááá, álom édes álom. Vajon tényleg képes leszek rá? Vagy megragadok ifi szinten, mint oly sokan? Ugyebár a Team USA keretébe bekerülni baromi nehéz, de ha addig élek is, sikerülni fog. Van bennem motiváció, mi? Magasra célzok, nehogy alá lőjek. Így kell ezt, legalábbis az okosok szerint.
- Mit tervezel a jövőben? Ugyebár hamarosan végzel a középiskolában.
- Szeretnék válogatott lenni és kijutni a 2020-as tokiói olimpiára, ez a legnagyobb álmom. - szeretnék ott állni fent a dobogó legtetején, hogy az én tiszteletemre húzzák fel a zászlót és játsszák el a himnuszt. Már attól libabőrös leszek, hogy ezt elképzelem. Érdekel-e az NCAA? Elgondolkodtam már azon, ha ez nem jön össze, akkor ott kössek ki, hogy UCLA Bruin legyek, de erre egyelőre csak mint másodlagos opcióként tekintek. Tény és való, ez sem egy rossz jövőkép, de a másik… na azt nem tudom elengedni. A kép, amint a Team USA színeiben egy olimpiai aranyéremmel a nyakamban ott állok fent az emelvény legtetején. Tekintetemet a zászlóra szegezem, jobb kezem a szívem fölött, majd elindul a zene, én pedig némán tátogom. O! Say can you see...