Okos egy szarházi. Így jellemezte a gimnázium pályaválasztó tanácsadója. Értelmes, bizonyos dolgokban kifejezetten jó képességű, egyáltalán nem reménytelen jövőképű fiatal, aki azonban látszólag nagy ívből tesz a jövőjére, és csak az adott pillanatra képes (vagy csak arra akar) fókuszálni. A rossz életkörülményeivel tisztában van, de csak gyenge kísérleteket tesz a kitörésre, és végül mindig visszatér hozzájuk. Teljesíthetne jobban is, de a szorgalmat kóklerséggel pótolja, inkább megkerüli, elcsalja a dolgokat, az egyszerűbb utat választva. Annak ellenére, hogy meg van a magának való esze, mégis rendkívül felelőtlenül tud viselkedni, emiatt gyakran keveredik bajba, és általában ő húzza a rövidebbet. Bár nem elzárkózó típus, mégsem tud senkit sem közel engedni magához.
Gabe-nek vannak önpusztító hajlamai, amik túl mennek a kortársaira jellemző dolgokon (alkohol, dohányzás). Szinte minden társadalmi norma ellen lázad, nem akar semmilyen rendszernek a része lenni, így többször is kis híján kicsapták, vagy kilépett a gimnáziumból, a jövőjével sem hajlandó foglalkozni és inkább kockáztat pénzkeresés terén, mintsem beálljon valahova robotolni. Jó érzékkel tudja elérni, hogy viszkessen miatta az ember tenyere, sosem fékezi a nyelvét, és nem riad vissza a fizikai balhéktól sem, annak ellenére, hogy inkább kapja, semmint adja a pofonokat. Gyakran vezeti le tettlegeséggel a frusztrációját.
Gabe érzékeny személy, aki mindent megtesz, hogy ez ne látszódjon. A magánéletét és a családja dolgait nem firtatja, gyűlöli, ha szánakoznak rajta, és még inkább, ha lenézik, vagy provokálják ezzel. Hajlamos magára venni a dolgokat és emiatt előfordul, hogy akarva-akaratlanul, de mások szájába próbálja adni a saját szavait.

Az ablakpárkányra kiülve füstöltem az éjszakába, és figyeltem, ahogy a füstgomolyag lomhán száll fel, majd tűnik el a levegőben. A gardróbban talált nagykabát miatt olyat éreztem, amit csak ritkán. Nem fáztam. Ilyenkor pedig hajlamosnak voltam szebbnek találni ezt a várost, amilyen igazából.
Az ablakkeretnek dőlve hallgattam az alattam lévő lakásban élő pár veszekedését. Szerencse, hogy ilyen kurva hangosak, így szinte esélytelen, hogy meghalljanak engem. Egyébként is odafigyeltem arra, hogy ne keltsek gyanút. Este jövök, mikor már fekszenek az emberek, és korán kelek, hogy azelőtt elmenjek, mielőtt munkába indulnának. Az ablakon ki, majd le a tűzlétrán. A vizet és az áramot is csak alig használom, olyan vagyok, mint egy jó vendég, nem élek vissza a vendégszeretettel. Hülye azonban nem vagyok. Az értékesebb cuccokat már megfújtam, magamnak meg elcsórtam pár ruhát, ami jó volt rám.
Lentről nevetés hallatszott, de nem a veszekedő pár volt az, hanem egy a sikátor végén álldogáló párocska, akik az épület falának dőlve falták fel egymást. Boldognak tűntek. Még. De a csávó majd félredug, a csaj pedig meghízik. A szépből átlagos lesz, az átlagost pedig megunják. Meggyűlölik egymást, és mire szétmennek, már baszhatják, mert elcseszték a legjobb éveiket. Ezt hívják a költők szerelemnek. Mindenki a tökéletesre vágyik, pedig az csak szarabb tud lenni, jobb már nem. Kevesebb elvárás, nagyobb boldogság, erről nem írnak a költők.
A párkányon rezgő telefonra pillantottam, de amint megláttam a hívó nevét, félre is néztem. Az apám. Rohadt ideges lehet a múltkori után, de majd rámondja a hangrögzítőre, ha nagyon fontos. Nem ez az első alkalom, hogy megpattanok otthonról és inkább máshol héderezem. Általában fel sem tűnik neki, csak mikor elfogy a pénze,  vagy a piája, vagy mindkettő.
Újra rezgett, ezt viszont egyből felvettem.
-Üdv, elnézést, hogy ilyen későn zavarjuk, de ezt a számot hagyták meg nekünk. Sajnálom, de Rebecca megszökött, megint. Ha esetleg hazamenne, kérem értesítsen minket. A rendőrségnek szóltunk már, akik …
Nem tudta befejezni, mert kinyomtam. A veszekedés közben lent abbamaradt, és most a tévét bömböltették, amiben valami kvízműsor ment. A szerelmespárnak pedig már hűlt helye volt a sikátor végében. Csak én ültem még mindig az ablakban, a sokadik szálat szívva már el, próbálva felidézni a korábbi helyeket, ahol anyámra rátaláltak. Legutóbb három hétig nem hallottam róla. Egyszer csak feltűnt otthon, mintha mi se történt volna. Hiába kérdeztem, hogy hol volt, nem tudta megmondani, nem emlékezett rá. Talán jobb is. Amit nem tudsz, az nem is fáj.

Elvesztettem az időérzékem a rendőrségi váróban dekkolva, arra várva, hogy végre mondjanak valamit. A közelben csöveztem egy haveromnál, mikor befutott a hívás. Végig se hallgattam, hogy mit akarnak mondani, azt hittem az anyám miatt hívnak, úgyhogy egyből jöttem.
-Mit csinált?
De nem az anyám miatt hívtak. Ő még mindig nem volt meg. A bátyám azonban igen. Feltételessel kiengedték, és rögtön az első nap már el is cseszte. Ittasan vezetett, majd mikor lemeszelték, megütötte a rendőrt, aki igazoltatta. Egyből bilincsbe verték és hozták be, ő pedig az én számom adta meg nekik, hogy értesítsenek.
-Szeretne beszélni vele?
Szeretnék? Nem. A bátyám szeretne? Nem érdekel. Sok mindent szeretnék én is, és talán pont emiatt egy se jön össze. Semmi kedvem újra végighallgatni a baromságait. A kifogásokat, meg az önsajnáltatást. Családi vonás, hogy nyavalygunk, mint a kivert kutyák. Anya is folyton ezt csinálta, mikor belőtte magát. Kértem, hogy ne, próbáltam megállítani, de ő ellökött. Aztán sírva kért bocsánatot, de csak miután kiürült a fecskendő.
-A személyes holmija.
A kezembe nyomtak egy nejlonzacskót. Vicc, de elfér ennyiben az ember egész élete. Iratok, egy doboz cigi, némi apró, és az ezekből áradó szánalom, ami elfogja az embert, ha rájuk néz. Volt egy névkártya is, a pártfogó felügyelőé, de kétlem, hogy arra még szükség lenne. A börtönben nem sok hasznát veszi.
Fáztam, ahogy kiléptem a kapitányságról, úgyhogy rágyújtottam. Van, aki meditál, van, aki gyógyszereket szed, és van, aki rágyújt. Ha éhes, ha fáradt, ha szomorú, ha boldog, ha férfi, ha nő, tökmindegy, könnyű találni rá okot. Egyetlen szál volt csak a dobozban, amit a bátyámtól vettek el. – Kapd be – kifújtam a füstöt az estébe, a zacskót meg bedobtam az egyik kukába menet közben. Furcsán jó érzés kidobni valakinek az életét a kukába.


Hideg volt. Szóval rágyújtottam. A lábamat feldobtam a műszerfalra, és amíg csak tudtam hátradöntöttem az anyósülést. Szórakozottan tekergettem a rádió kapcsolóját, hátha találok egy adót, amin nem csak fos zenét játszanak. Megálltam, mikor felcsendült anyám kedvenc száma. Adtam rá egy kis hangot és fáradtan szívtam egy újabb slukkot. Lehunytam a szemem, próbáltam elképzelni egy másik világot. Egy régit. Egy olyat, ahol az emberek még mosolyogtak, jól érezték magukat, anélkül, hogy fel kellett volna szívniuk minden szart.
Every breath you take… szólt a rádióból. A lámpák lustán világították meg az utat, de ott állt a gyenge fényükben az anyám, és egy magas férfival táncolt, aki talán az apám volt. Nem ismertem fel. Apámról egy képet sem láttam fiatalkorából. Talán mindig is egy ötvenes, alkoholista szarházi volt. Anya viszont szép volt. Még azelőtt, hogy a bőre megfakult volna, a tekintete pedig ködössé vált. Azelőtt, hogy azt a ragyogó mosolyt a heroin okozta eufóriára cserélte volna. Azelőtt, hogy fogta az életét és kidobta a kukába.
Kinyitottam a szemem, hogy ne lássak többet. Elkapcsoltam, nem akartam a végét hallani. Valahol azt olvastam, hogy semmi sem szomorú, míg véget nem ér. Utána azonban minden az. Kurvára igaz. És minden véget ér. A legjobb szám, a legjobb meccs. A legszebb lány is megöregszik, a legjobb pasi is sörhasat ereszt. Halálra ítélünk mindent, mikor belekezdünk. Mindent, ami jó, mi szarunk el.
- Hé, az az én postám! – hörögte az apám, és hiába ült, még így is kapaszkodnia kellett az asztal szélében.
- A tiéd – dobtam le az asztalra elé egy halom levelet, amiknek a többsége figyelmeztetés volt az elmaradt számlák miatt. Amin pedig a suli volt a feladó azt zsebre vágtam. – Fizesd be. Vagy nem kell tovább innod, mert halálra fagysz.
Az egyetlen dolog, ami miatt az apám fél a haláltól, hogy nem ihat tovább. A számlákat viszont, ha akarná sem tudná befizetni, főleg nem időben. Elissza minden pénzét, mire fizetni kéne.
- Anyád szokta intézni. Majd befizeti – vonta meg a vállát közömbösen, lesöpörve az asztalról a levélhalmaz egy részét. Vagy nem emlékszik arra, hogy anyát elvitték, vagy csak szimplán leszarja. Nála ezt nehéz megállapítani. – Kéne pénz. Add a részed, amiért megengedem, hogy itt alhass!
- Nem alszom itt – kínomban nevettek, ahogy a meglepett tekintetével szembe találtam magam. – Szerezz magadnak pénzt. Biztos van még pár kínai, akinek ellophatod a nyugdíját.
- Mi az, hogy nem alszol itt? Ez az otthonod, te meg nem alszol itt? Az anyád mit szól ehhez?
Seggfej. Nem, mintha egyedi eset lenne a mai. Általában fingja sincs arról, hogy mi történt előző nap. Már egy ideje csak akkor járok haza, ha kell valami, főleg a levelek miatt, egyébként meg elkerülöm a lakást messziről. Nem hiányoznak apám szarságai, régen épp elégbe rángatott bele.
- Kapd be – köptem felé dühösen a szavakat és a korábban meggyújtott cigarettát a kávéjába dobtam búcsúzásképp, és a középső ujjam a magasba emelve jeleztem, hogy mit gondolok róla, az anyázása közepette lépve le otthonról.


Emlékszem mennyire fájt, ha csak ránéztem. Minden alkalommal, mikor a tűt választotta helyettem. És én mégis mindig ott voltam mellette, vártam, hogy kijózanodjon, segítettem neki, hogy feltudjon állni, hogy ne száradjon ki. Fontosabb volt nekem az élete, mint saját magának. Pár napig elhittem neki, hogy majd megváltozik minden. Alig voltam tíz, mikor a gyámhivatal elvitt, és tizennégy éves koromig vagy négy nevelőszülőt és két intézetet megjártam. Eleinte mindenki kurva kedves. A gyerek aranyos, édes, mint a cukor. Nem haragszanak rá, de a gyerek nem ért a szóból, otthonnak kéne hívnia a vadidegen falakat, ismeretlen embereket pedig anyának és apának. Nem megy neki. Ellenkezik, rosszalkodik, a szülők pedig megunják, mert ők nem erre fizettek be, nem ezt akarják a pénzükért. Visszaviszik, mint valami gyári hibás cipőt, ami szorítja a lábukat. Ez megtörténik újra és újra, a gyerekben pedig lassan megfogalmazódik a gondolat, hogy nem kell senkinek se. Egyedül van. Mindig is egyedül volt.
Azt mondta, hogy minden más lesz. Leszokott, eljárt a kötelező csoportokba, és a gyámhatóság végül elengedett, vissza az anyámhoz. Elakart költözni, valahova Brooklynba, de az apám otthon volt, mikor csomagolni kezdett. Emlékszem, hogy zokogott, mikor a feldagadt arcát borogattam.
- Csak sokat ivott, nem akarta – hajtogatta, úgy zokogott, hogy szinte nem is értettem őt, a könnyei csak úgy patakzottak. Mindig talált valami mentséget az apámnak, ha az hülyeséget csinált. Aztán anya megváltozott. Dolgokat látott, amik nem voltak ott, a beszéde furcsa lett, zavaros, a hangulata ingadozott. Néha nagyon boldog volt, néha pedig nagyon szomorú. Aztán egy nap túl sok altatót vett be. Megpróbálta megölni magát. Nem jött össze, és mégis … részben sikerült.
- Nem engedhetjük haza. Az állapota súlyosbodott, állandó orvosi kezelésre szorul – szinte oda se figyeltem az orvosra, magamba roskadva ültem az ágya mellett és valami sötét, undorító helyen voltam. Próbáltam nem úgy nézni rá, de nem ment. Megígértem neki, de képtelen voltam tartani ehhez magam.
Sápadt volt, az arcát vágások és zúzódások borították, a karja tele volt kék-zöld foltokkal, és tűnyomokkal. A zsaruk azt mondták, hogy egy folyóparti épületben találtak rá, ahova csövesek és drogosok járnak belőni magukat. Visszaesett. Újra és újra, képtelen volt megtagadni magától a szart, ami megöli őt szép lassan.
Hideg volt a keze. Infúzióra kötötték, és azóta fel sem ébredt, hogy behozták. Nyugodtnak tűnt, olyan nyugodtnak, amilyennek sose láttam őt. Alig van emlékem azelőttről, hogy elvittek otthonról. Csak arra emlékszem, hogy valaki mindig kiabált, vagy sírt. Sose volt csend. Apám nem keresett egyszer sem, míg nevelőszülőknél voltam. Talán észre se vette napokig, hogy nem vagyok otthon. Akkor még dolgozott, tököm tudja, hogy mit.
- Az anyja kábítószerfüggő, Gabriel. Valószínűleg azalatt is fogyasztott drogokat és alkoholt, hogy terhes volt önnel. Szeretnénk elvégezni pár kísérletet. Ha esetleg örökölte, időben kell kezelni.
Nemet mondtam. Nem egyeztem bele, hogy vizsgáljanak és teszteket csináltassanak velem. Eddig meg se fordult a fejemben, hogy bennem is ott bujkálhat ez a szar. Szedjek gyógyszereket egész életemben, amiktől szar kedvem lesz és legyek olyan, mint valami zombi? Éljek csendben, unalmasan, semmit sem kockáztatva, csakhogy nyerjek pár kicseszett évet? Francokat. Ez nem élet. Nem kell szép legyen, vagy gondtalan. Csak legyen valódi.
Legyen. Kibaszottul. Tökéletes.