Hiba volt. Igen, hiba. Nem tudtam, hogy erre készül. Basszus, és most saját magam csaltam csapdába. Miért engem üldöznek, én nem csináltam semmit! Pont annyira meglepődtem, mint ők. Nicole egy szóval sem említette, hogy a barátnője kleptomániás. Egyetlen dolgot mondott: fuss! Mit tehettem volna? Két nagydarab fickó rohant felém, nem is gondolkodtam, csak futottam. Legalább két szinten keresztül menekültem, nem is néztem hátra, csak futottam, mint az űzött vad, majd valamiért befutottam ide. A női mosdóba. Mit gondoltam? Itt fognak először keresni!
-Basszus! – fogtam a fejem a tükör előtt görnyedve. Ha elkapnak, hiába nem csináltam semmit, anyának aduászt adok a kezébe, hogy elsüthesse a két kedvenc szavát: én megmondtam. Még csak azt sem tudtam, hogy mit emelt el Nicole barátnője. Nem erről volt szó, mikor azt mondták, hogy Manhattan-be jövünk. Csak jól akartam magam érezni, de épp az ellenkezője történik. Azt hittem csak a filmekben fordulhat elő, hogy üldöznek a biztonsági őrök egy plázában. Ráadásul ott kövérek is. A valóság sokkal fárasztóbb.
Lépéseket hallottam az ajtó felől, és még mielőtt egyáltalán elgondolkodhattam volna, hogy mit is kéne csinálnom, csak felkaptam a táskámat a mosdókagyló szélérő és bevetettem magam az egyik fülkébe, ”foglalt” feliratra forgatva az ajtó zárját, mintha ez valami áttörhetetlen védelmet jelentene. Basszus, ráadásul pont, hogy feltűnő a foglalt fülke, ha keresnek engem, nem? Már nyúltam is volna, hogy visszaforgassam, de meggondoltam magam. Borzasztó bolti tolvaj lennék.
Az ölembe kaptam a táskám, hogy – amilyen halkan csak tudok – a telefonom után kutassak benne. Talán nem ártana küldenem apának egy üzenetet … bár ő brooklyn-i zsaru, lehet, hogy nem jönnek valami jól ki az itteniekkel. Alatta anya telefonszáma jelent meg és a fejemben már meg is fogalmaztam a rövid üzenetet, de végül csak visszasüllyesztettem a telefont a táska aljára. Ha megtudná, hogy bolti lopáson kaptak – ami egyébként így nem teljesen igaz – évekig nem látnám többet a napfényt, hiába bizonygatom majd az ártatlanságomat. Ő most azt hiszi, hogy apánál vagyok, apa meg azt hiszi, hogy egy óra múlva nála leszek. Már most késésben vagyok.
Hirtelen borult sötétségbe a mosdó, egyszerre aludt ki az összes lámpa. Szinte megijedni sem volt időm, csak ültem a sötétben rémülten, pillanatok múlva pedig valami vészvilágításra emlékeztető sejtelmes vörös fény kezdett el gyengén pislákolni néhány lámpából. Így kezdődik minden második horrorfilm. Szuper.
Mielőtt azonban teljesen hatalmába kerített volna a kétségbeesés, neszt hallottam kintről, ami egyszerre volt megnyugtató, és szörnyen ijesztő is. Összerezzentem, a táskám a földre esett, én pedig megadva magam a sorsnak sóhajtottam fel. Felkapva a táskát a földről fordítottam el az ajtózárt, majd alig megemelve a kezem léptem ki a fülkéből. Igazából magam sem tudom, hogy miért. Ösztön? Egy biztonsági őr nem lőhet le. Igaz, sokkolhat, az se lehet túl kellemes.
-Oh – tört elő belőlem, mikor megpillantottam a velem szemben álló vörös hajú, szeplős lányt. Ha az engem üldöző biztonsági őrök egyike nem fogyott 40 kilót, és nem találta meg a fiatalság elixírjét, akkor talán nem kell félnem attól, hogy életemben először sokkolni fognak. – Helló – tettem hozzá, leengedve a kezem, zavart mosolyt varázsolva az arcomra, amit inkább hatott kínosnak a jelen helyzetben. – Szokásos péntek esték, ugye? – kérdeztem nyugtalan, halk nevetéssel. Attól félek, hogy nem, náluk ez itt nem túl gyakori eset. – Ugye mi most nem …  - kezdtem bele, de elharaptam a végét. Hirtelen valahogy szűknek éreztem a körülöttem lévő teret, pedig a mosdó legalább négyszer akkora volt, mint a szobám. Kérlek, ne most derüljön ki, hogy klausztrofóbiás vagyok.

Jesszusom, bepisilek! Hol a francban van már egy átkozott mosdó? Minden emeleten, legalább nyolc üzletenként lennie kellene egynek, ennek ellenére már az alaksori részen vagyok, az egyik leghátraesőbb zugban, ahol végre megpillantok a kis figurákat, amiket már annyira kerestem. Lehet, hogy csak vak vagyok, de esküszöm, nem láttam eddig egyet se. Olyan gyorsan rontok be a mosdóba, hogy csoda, hogy az ajtó a helyén marad. A háromból kettőre ki van írva, hogy ’out of order’, a harmadik pedig foglalt. Hát ez remek. Egyik lábamról a másikra állva próbálom elterelni a gondolataimat arról a tényről, hogy ha az illető nem jön ki másfél percen belül, akkor itt nagy baj lesz. Csak nem kellett volna meginnom azt az utolsó Mojitot. Most már mindegy, már bennem van, szóval… Na jó, átmegyek a férfibe, nem érdekel az sem, ha majd furcsán néznek rám. El is indulok, de aztán hirtelen kialszik az összes lámpa, és az orromig sem látok. Áramszünet van? Hát ez baromi jó. A telefonom után kezdek el kutakodni a táskámban, hogy azzal világíthassak. Az ajtó viszont nem nyílik, mivel az is árammal működik. Óóóó, hogy az a!
Visszamegyek és rányitok az ajtóra, ami eddig foglaltat jelzett, hátha csak valami okos tojás szórakozott és átszínezte pirosra a jelzést. Nem nyílik. Aztán pár pillanat múlva kattan a zár és megkönnyebbülve sóhajtok egyet.
- Jóságos ég, hadd jöjjek, mert mindjárt kidurran a húgyhólyagom! – szólalok meg, és ha beenged, akkor helyet cserélek vele, magamra csukom az ajtót és megkönnyebbülve emelem égnek a tekintetem.
- Hát, nálam ez annyira nem szokásos, és azt sem igazán értem, te miért jöttél ki az imént feltartott kezekkel, de mindegy is. Most már minden rend… - hagyom a mondatot befejezetlenül, ahogy kijövök, hisz csak ekkor jut el a tudatomig, hogy tök sötét van. Már előbb is észrevettem, csak éppen nem azzal foglalkoztam.
- Mi most éppen beszorultunk a vécébe, mert áramszünet van és ez a hülye ajtó nem működik áram nélkül – sóhajtok a fejemmel a csukva lévő ajtó felé bökve. – Francba. Remélem nem tart sokáig – próbálok meg újra közelebb menni az ajtóhoz, de az még mindig meg sem moccan. – Vajon mennyi időbe telik bárkinek is, mire rájön, hogy itt ragadtunk, ha esetleg tényleg itt ragadnánk? – elmélkedem a kérdésen. Még sosem szorultam be egy pláza mosdójába sem, de legalább nem vagyok egyedül, ez azért ad némi nyugalmat. Bár ki tudja, vannak idegesítő emberek, remélem ez a csaj itt nem egy közülük.
Közben rájövök, hogy szólnom kéne anyának, hogy ne aggódjon, nemsokára hazaérek. Mielőtt még szó érné a ház elejét, ugyebár… Mikor azonban elkezdem pötyögni az SMS-t, észreveszem, hogy a térerő egyenlő a nullával.
- Ugye nincs klausztrofóbiád? Csak azért kérdezem, mert itt konkrétan még térerő sincs, szóval reménykedjünk a legjobbakban – vonom le a konklúziót és a falnak vetem a hátam. Ennek nem lesz jó vége, már látom előre, hogy anya megint majd úgy szemlél majd, hogy én jövök ki a végére hibásként. Persze, mert minek jön be az ember egy plázába mosdóba? Miért nem bírja ki hazáig? Egyáltalán miért kellett meginnom három Mojitot? Már hallom is a szavait.
- Ha már így összesodort minket a sors, akkor bemutatkozom. Genna – mondom. Egyidős lehet velem valahogy ez a lány, vagy esetleg egy kicsit fiatalabb, mint én. Gondolkodni kezdek, hogy vajon mihez kellene itt kezdenünk, de egyelőre egy épeszű ötlet sem ugrik be.  

- Oh, oké, én csak … hajrá – álltam gyorsan félre, hogy besorolhasson a mosdóba. Hát ez így elég … kínos. Szinte ösztönösen lépnék oda a tükör elé, csakhogy szinte alig látom benne magamat. A vészvilágítás, vagy bármi is legyen ez, épp csak arra elég, hogy ne fejezzen le egy útban lévő tárgy, amit nem veszel észre. Ehelyett azonban inkább az ajtót veszem célba, és teszek egy halovány kísérletet arra, hogy kinyissam. Várható volt, hogy nem fog történni semmi.
- Én csak … -  ismétlem magam újra zavaromban, de aztán eszembe jut, hogy talán mégsem lenne olyan ötlet beavatni őt a történekbe. Mondhatnám, hogy én persze nem loptam, csak … futottam. Kicsit se lenne gyanús. Arról nem is beszélve, hogy ha loptam volna, akkor is épp ezt mondanám, nem? Jobb ezt inkább megtartani magamnak. Nem lenne túl szerencsés, ha esetleg rám hívná a biztonsági őröket, ha a lelkiismeretesebb fajtából való. – Belsős vicc, azt hittem, valaki más vagy – vontam aztán meg a vállam. Nem túl erős lábakon álló magyarázat, de hátha nem érdekli annyira, hogy sokáig gondolkodjon rajta.
- Áramszünet – ismételtem meg a szavait. – Hát persze – húztam el a szám. Nyilván akkor történik ez is, mikor itt vagyok. Gondolom ez a büntetésem, hogy nem láttam előre, mi fog történni. – Itt ragadtunk. A tartalék generátor működik most, azért a fények – mutattam a felettünk lévő halovány vörös fényt öntő lámpára. – Ha pedig csak az működik, akkor … nem két perc alatt hozzák helyre – tettem hozzá, aggódva nézve körül. Nicole-ék vajon kijutottak, vagy ők is egy alsóbb szinten lévő mosdóban raboskodnak?
- Eddig nem volt – és remélem ezután se lesz. Ez az egész sokkal ijesztőbb, mintha bezártak volna a szobámba. – Legalább nem kell hazudnom, hogy hol vagyok. És a fejmosást se kell hallgatnom, amit kapok, mert nem tudják, hol vagyok – vontam meg a vállam, mintha ez az egész a világ legtermészetesebb dolga lenne, de nagyon nem így volt, inkább csak próbáltam nem teljesen kétségbeesettnek tűnni. Ha most hirtelen visszajönne az áram, akkor akár hazafelé is hallgatnám anyát, ahogy a fejemre olvas mindent.
- A sors és a húgyhólyagod – vigyorodtam el. Ha van, ami még a sorsnál is erősebb … - Bailey – mutatkoztam aztán én is be Gennára mosolyogva, majd ellépve mellette az ajtót kezdem el vizsgálni. Ez egy mosdó ajtó, nem egy banki széf. Valahogy biztos ki lehet nyitni akkor is, ha nincs áram. Kétlem, hogy pont a mosdó ajtók védelmére költenék itt a legtöbbet.
- Nem tudom, te hogy vagy vele, de én kiakarok innen jutni, mielőtt kiderül, hogy mégiscsak klausztrofóbiás vagyok -   pillantottam rá hátra, a segítségét kérve. – Oké, ez csak egy sima fotocellás ajtó – gondolkodtam hangosan, oldalról is megnézve az ajtót és benyúlva a két üveg közé. – Itt egy kicsit, mintha laza lenne – mondtam, az ajtót feszegetve. – Segítenél? Nyomd befelé az ajtót, én pedig megpróbálom a szélénél kifelé húzni. Ha elég erősen csináljuk, akkor kiszedhetjük a helyéről – magyaráztam, újra benyúlva a két üvegfal közé. Nem vagyok valami nagy szakértője a fotocellás ajtóknak, de elméletben ennek működnie kéne.
- Ne aggódj, ha a saját testi, vagy egészségügyi biztonságunk érdekében okozunk kárt, az nem számít – pillantottam Gennára, igyekezve érveket sorolni amellett, hogy miért is kéne tönkre tennünk az ajtót, ami egy mosdóba zárt minket. Nem voltam benne biztos, hogy valóban igaz-e, amit mondtam, de … logikusan hangzik. – Vagy majd azt mondjuk, hogy ilyen volt amúgy is – vontam meg a vállam. Ha nincs áram, akkor a kamerák se működnek, igaz? Szóval … próbálják meg ránk bizonyítani, ha tudják.

Pár pillanatig nem tudok foglalkozni azzal, hogy éppen elment az áram, de ahogy megkönnyebbültem, máris elkezdek gondolkodni azon, hogy mégis hogy a francban fogunk innen kijutni. Na nem mintha klausztrofóbiás lennék vagy hasonló, de kis idő múlva biztos, hogy elkezd majd keresni az anyám és meghalok, ha megint végig kell hallgatnom a szentbeszédet.
- Remélem belső körökben sem gyakran fognak rád fegyvert. – Pillantok rá, ahogy kijöttem és villámgyorsan megmosom a kezeimet. Hát mi másért tartotta volna fel a kezeit? Az előbbi mondatot persze csak viccnek szánom, de ha jobban belegondolnék, akár valóságalapja is lehetne. Még szerencse, hogy most éppen más kezdi el bolygatni a fantáziámat, mintsem ezzel foglalkozzak.
A fényekre siklik a pillantásom, aztán a falnak vetem a hátam, mint aki arra vár, hogy történjen valami.
- Elég nagy ez a komplexum, lehet, hogy nem kis idő lesz, tényleg – jegyzem meg. New York egyik legnagyobbika, nem tudom, hogy hogy működnek az ilyen generátorok, de hogy lehetnek ilyen hülyék a tervezők, hogy nem gondolnak arra, hogy legalább a mosdók ajtói kinyíljanak, ha beüt krach? – Nagyon jó, akkor most barchobázni fogunk? – döntöm oldalra a fejem, ahogy egy halvány mosoly kúszik a szám szélére. Hála az égnek nem tűnik olyan lánynak, aki mindjárt pánikrohamot kap itt nekem, de azért rákérdezek, jobb a biztonság. Na, nem mintha ezzel bárminek is elébe tudnék menni vagy hasonlók, de legalább fejben fel tudok rá készülni, ha úgy adódik.
- Akkor remélem nem most fog elkezdődni. Fogalmam sincs, mit kell kezdeni egy emberrel olyankor – vonok vállat. Most minek hazudjak? Nyilván ő is tudja, hogy csak állnék itt, mint egy darab fa.
Mikor közli, hogy nem is baj, hogy nincs térerő, felkapom a fejem.
- Nahát, én is valahogy pont ugyanígy érzek – vonok vállat én is. – Anyám már biztos azt ecsetelgetné, hogy az én hibám, mert minek jöttem be egyáltalán vécére. Logikus – emelem égnek a tekintetem egy sóhaj kíséretében. Kiborító tud lenni, komolyan.
- Detto – mondom neki, majd az ajtóra siklik a tekintetem. – Ja, hogy egy sima fotocellás ajtó – hangsúlyozom ki a „sima” szót, mintha ez bármit is nyomna a latba. Rohadtul nem értek a fotocellás ajtókhoz.
Bailey kérésére én is odalépek és elkezdem befelé nyomni az ajtót várva, hogy történni is fog valami.
- Hát, mintha egy kicsit mozdult volna. Talán itt – engedek egy kicsit a nyomásnak, aztán Bailey megszólalására rápillantok.
- Kiszedjük, és már itt sem vagyunk. Nem kell senkinek magyarázkodni, hogy mi történt az ajtóval. Mit gondolnak, majd itt fogunk ücsörögni órákat? – Na, azt nem! Egyébként sem vagyok az az egy helyben ülős típus és egyébként is késő van már, haza kellene keverednem, tényleg.
Továbbra is nyomom az ajtót, mire egyszer csak azt érzékelem, hogy dőlni kezd, méghozzá kifelé.
- Basszus! – szisszenek fel, ahogy próbálnék utánanyúlni, de már késő, csörömpölve ér földet, ezernyi üvegszilánkra törve. A fejemhez kapok és tanácstalanul nézek Baileyre.
- Tulajdonképp… most van egy jó és egy rossz hírem. A jó az, hogy kiszabadultunk. A rossz az, hogy ha ezt meghallotta valaki, akkor kicsit necces lesz ebből jól kijönnünk – vonom le a következtetést, aztán kihalok, hogy elnézzek jobbra és balra, de sokat nem nagyon látok, hiszen alig van valami fény a folyosón.
- Szerintem lépjünk le, de minél gyorsabban – vetem fel, mert tudom, hogy ha észreveszik, akkor elég nagy bajba kerülhetünk. – Azt hiszem, egyikünknek sem hiányzik, hogy felhívják a szüleinket, szóval spuri! – mondom neki és ki is lépek a mosdóból, próbálva nem az üvegszilánkokra taposni. – Vigyázz, meg ne vágjon – szólok hátra, de aztán hangos léptekre leszek figyelmes, ami egyre csak közeledik. Na meg egy elemlámpa fénye is feltűnik a folyosó egyik végén. Ez pontosan úgy fest, mint ahogy egy horrorfilm szokott kezdődni.

Zavartan mosolyogva vonogattam a vállam, értelmes válasz hiányában. Az igazság kézenfekvő lenne, viszont nem túl kellemes, én pedig nem szeretném, ha azt gondolná, hogy mégiscsak lenne ok, amiért fegyvert kéne rám szegezni. Még akkor is, ha az egy sokkolópisztoly, ami a biztonsági őr övtáskájában lapul. Nem vagyok tolvaj! Ezt bizonygatva viszont csak azt érném el, hogy annak higgyen, igaz? Jó ég, de bonyolultak az emberek!
-Remélem nem sietsz sehova se – eresztettem meg felé egy együtt érző mosolyt, ha esetleg mégis. Bár, elég későre jár, de talán épp egy buliba indult. Én sem apánál vagyok, pedig nagyjából most kellett volna, hogy megérkezzek hozzá. Csak remélem, hogy megvárja majd, míg hazaérek, ahelyett, hogy anyához megy, mikor elfogy a türelme. – Esélyed se lenne – mosolyodtam el. Charlie-val sokat játszom, úgyhogy igencsak megedződtem a napi szintű gyakorlásnak köszönhetően.
Kénytelen voltam beismerni, hogy én sem tudnám, hogy mit kéne tennem. Lélegezni? Azt amúgy is csinálom, és pont amiatt lennék bajban, nem? Nem kéne megvárni, míg kiderül, hogy nem szeretem a bezártságot. Bár, legalább lenne mit felhoznom, mikor majd anya életem végéig beakar zárni a szobámba a ma este után.
-Szeretnek aggódni. Nyomkövetőt is tennének ránk, ha legális lenne – viccnek szántam a szavaimat, de az a helyzet, hogy ennek fele se tréfa. Anya egyáltalán nem bízik bennem, szóval nagyon is lenne alapja annak, hogy megpróbálna folyton figyelni.
-Úgy értem, hogy nem olyan, mint a CIA-nak. Tudod, a filmekben – vontam meg a vállam. Ha pedig nem olyan, akkor biztos ki lehet nyitni valahogy. Melyik ajtó legyen a legolcsóbb, ha nem a mosdót ”őrző” ajtó?
- Ámen! – bólintottam, és széles mosolyra húztam a szám, ahogy újra húzni kezdtem az ajtót, beleadva apait-anyait, és annyira erőlködtem, hogy csak akkor vettem észre mi történik, mikor már késő volt. Az üveg csörömpölve tört szét a padlón, én pedig úgy megijedtem, hátraugrottam pár lépést.
-Ne várjuk meg, hogy kiderüljön – értettem vele egyet, majd nagyot nyelve követtem őt, próbálva odafigyelni arra, hogy ne lépjek bele egyetlen szilánkba sem, ami nem volt túl könnyű vaktában.
-Francba! – szaladt ki a számon, mikor megpillantottam az elemlámpa fényét. – Gyere, erre! – ragadtam meg a karját, majd az ellenkező irányba kezdtem futni, remélhetőleg Gennával a nyomomban. A fejemet kapkodva próbáltam találni valami búvóhelyet, ahol meghúzhatnánk magunkat, de majdnem minden bolt zárva volt. – Itt, gyerünk, bújj be! – fékeztem le gyorsan, túl gyorsan, úgyhogy tovább csúsztam egy-két métert még a padlón. A kezemmel egy elektronikai bolt bejáratára mutattam, ahol ugyan le volt eresztve a rács, de nem teljesen. Be kell, hogy férjünk rajta!
-Láttalak titeket, tolvajok! Merre vagytok? – harsogta a biztonsági őr, és szinte kíváncsi lettem volna, hogy milyen választ is várt a kérdésére. – Úgy is elkaplak titeket!
A léptek halkuló zajából arra következtettem, hogy tovább futott minket keresve, úgyhogy fellélegezve léptem ki a pult mögül, ahová beugrottam ijedtemben, mikor túl közel ért a bolthoz.
-Nem túl barátságos, igaz? – pillantottam Gennára, kifújva magam, a pulton támaszkodva. Már nem vettem szaporán a levegőt, az izgatottság elmúlt, és ezzel alighanem az adrenalin is, mert hirtelenjében fájni kezdett a lábam. – Oh, remek – sóhajtottam fel, mikor jobban szemügyre vettem a cipőmet, amit sok-sok apró vágás tarkított. Ha ezt tudom, bakancsban jövök. – Te jól vagy?

Nem, nem sietek tulajdonképp sehova, de ezt anyám nem így fogja gondolni, az az egy a probléma. Megingatom a fejem, majd ahogy azt mondja, esélyem sem lenne, mosolyogva felhúzom a szemöldököm.
- Még az is lehet, hogy a végére járok a dolgoknak, bár a barchoba nem annyira izgalmas. Főleg hosszú távon nem, szóval inkább majd valami mást kell kitalálnunk, ha itt ragadunk… esetleg. – Mert ugye ez az eshetőség is fent áll, elég nagy százalékban, ami azt illeti.
- Oh, még szerencse, hogy nem az! – emelem égnek a tekintetem. Tényleg már régen le lennénk nyomozva. Vagyis én biztos, nem tudom, neki mennyire néznek a körmére a szülei. Végül is, azt mondják, ez a normális, ha ilyen korban a kelleténél jobban odafigyelnek ránk, de szerintem anya ezt rohadtul félreérti. Nem így kellene odafigyelnie rám, de mindegy.
Mivel a bezártság nekem sem tartozik a kedvenceim közé, így belemegyek abba, hogy megpróbáljuk az ajtót kiszedni a helyéről. Abból nagy baj végül is biztos nem lehet.
Mikor viszont dőlni kezd, összeszorítom a szemem miután egy kicsit arrébb ugrottam, mintha azzal tompíthatnám a puffanás erejét.
A nagy egyetértésben hamar át is mászom a földön heverő ajtón, és már indulnék is, mikor megpillantom az elemlámpa fényét. Bailey vonszolására én is gyorsan irányt váltok, és olyan gyorsan kezdek el futni utána, amilyen gyorsan csak a lábam bírja. Még szerencse, hogy nagyjából edzésben vagyok, bár nem tudom, ki van a lámpa túloldalán, mert a fénye majdnem teljesen megvakított.
Olyan gyorsan történnek az események, mintha valami akciófilmbe csöppentünk volna épp vagy nem is tudom. A pláza tök üres, csendes, csak a generátor hangját hallani. Bailey után megyek, és utána is vetem magam, hogy bebújjak a rács alatt. A biztonsági őr hangját távolabbról hallom, de nem túl barátságos, valóban.
- Tolvajok? Mi a francról beszél ez? – nézek értetlenkedve Bailey felé, majd hirtelen össze is rakom a képet a tizenöt perccel ezelőtti jelenettel. – Ó… ó. Te loptál? Azért tartottad fel a kezed, azt hitted a biztonsági őr talált rád? – kérdezem nyíltan és végig is pillantok rajta. Az öltözködéséből ítélve nagyon nem úgy néz ki, mint aki ilyesmire vetemedne, de hát végül is nem kell ahhoz szegénynek lenni, hogy valaki kleptomániás legyen például.
A kérdésére beleegyezően bólintok. Nem túl barátságos, valóban, de ha esetleg tényleg lopott, akkor teljesen jogosan nem az, és akkor én már megint belekeveredtem egy olyan dologba, amihez egyébként semmi közöm nincs, csak ezt éppen senki se fogja elhinni nekem. Remek.
- Uh. Én jól – veszem szemügyre a lábam és fel is emelem, hogy a cipőm talpát is megnézzem, amiben ugyan van néhány szilánk, óvatosan ki is húzom őket, mielőtt még átfúródna a gumin. – Ezzel viszont valamit nem ártana kezdeni. Simán elfertőződhet – húzom el a szám és a lehetőségekhez mérten körbe is pillantok a helyen, ahol mondjuk sokat nem látni, de itt a pult fiókjában hátha akad valami elsősegély doboz vagy valami. Elvileg kéne tartaniuk ilyet itt, gondolom.
- Gondoltam, hogy nem lesz egyszerű a dolog. Mivel fertőtlenítsük le? Jobban jártunk volna, ha valami élelmiszeres vagy italboltba kúszunk be, ott egy vodka simán megtenné – mondom, de hát ez nyilván nem ilyen egyszerű. – Vagy próbáljunk meg kimenni innen és a pláza kijárata felé araszolni szépen lassan. Remélhetőleg nyitva lesz a bejárat. – Remélhetőleg. Csak nem zárták be, nem?

Esetleg. Ezzel a szóval nem lenne ennyi bajom egy más helyzetben. Most azonban hallani se akartam semmit, amivel az esélyét mondanánk ki annak, hogy itt ragadunk. Ha a bezártság gondolatát is rosszul viseled, akkor valószínűleg magát a bezártságot is elég rosszul fogod, igaz? A klausztrofóbia pedig filmekben ugyan vicces, a valóságban viszont kevésbé.
- Ha itt ragadnánk – külön kiemeltem a „ha” szót, mintha csak minimális esélye lenne ennek – Inkább a kijutással foglalkozzunk, utána azt játszunk, amit csak szeretnél. Félek, ha itt ragadunk – amire persze semmi esély, emlékeztettem magam újra – akkor egy amolyan „harc az életedért” féle játék fog kezdődni – sóhajtottam fel, elmormolva egy halk imát, magam sem tudom igazából kinek, de valaki csak van odafent éjszakai műszakban. A filmekben a klausztrofóbiások általában megőrülnek. Ha ennek van bármi alapja, akkor neki is érdeke, hogy kijussunk.
Csak egyetérteni tudtam vele, és egyben hálát is adni azért, hogy apa nem osztozkodik anyának ezen mániájában. Elég kínos lenne, ha szirénázva megjelenne egy buli kellős közepén, hogy aztán a jelvényét villogtatva keressen meg engem. Arról nem is beszélve, ha a kocsiban lenne még egy megafon is. Ki se kéne szállnia, hogy leégessen.
Én viszont most, mintha az életemért futnék, olyan tempóban igyekszem a lehető leggyorsabban elbújni, és olyannyira megkönnyebbülök, mikor távolodni hallom az őr lépteit, hogy ki is megy a fejemből: lebuktam.
- Mi? Nem, dehogy – ráztam meg a fejem, értetlenebb arcot vágva, mint talán indokolt lett volna. – Nem loptam el semmit se. Egy barátnőm volt, csak … - elhallgattam, keresve a szavakat, de közben rájöttem, hogy felesleges. Ugyanezt mondanám akkor is, ha elloptam volna valamit, ugye?  … rám kiabáltak és felém futottak, oké? Mit kellett volna tennem? Megijedtem – húztam el a szám. Tudom, hülyeség volt. Ahogy az is, hogy egy női mosdóba menekültem, ahonnét csak egy kijárat van. Ha az emberre rákiabálnak, hogy: „hé, tolvaj, megállj!”, akkor az első gondolat az, hogy „fuss”. Ezt tanítani kéne a biztonsági őr képzésen, tanfolyamon, vagy bármi is van nekik.
- Ha lopnék, akkor inkább pénzt lopnék. Abból lehet venni ruhát, a maradékból pedig …   elhallgattam, mert ráébredtem, hogy ez nem a bizonygatás azon módja, ami tisztábbra mos engem. Épp ellenkezőleg. – Még jó, hogy nem lopok – vontam meg aztán a vállam, egy zavart mosolyt varázsolva az arcomra, megállva, hogy tovább akarjam folytatni a mondanivalómat. Már csak rontani tudok a helyzeten.
Vetettem egy pillantást a lábamra, de nem tudtam volna megmondani, hogy mekkora a baj. Fertőtleníteni viszont mindenképpen egy jó ötlet, úgyhogy bólintok is Genna szavaira, csakhogy aztán leesik, hogy a jelen helyzetben ez mégsem olyan egyszerű.
- Lassan menni fog, de … halkan, szépen és könnyen már nem annyira – mondtam, ahogy próbáltam ráállni a lábamra, és bár nem estem hanyatt, éreztem, hogy nem kéne erőltetnem a dolgot és ráhelyeznem a súlyom. – Oh – kaptam aztán fel a fejem Gennára pillantva, mikor eszembe jutott valami. – Ha elmennél egyedül, akkor … ne aggódj, nem futok utánad – halovány mosoly kúszott az arcomra, habár nem igazán dobott fel az a gondolat, hogy egyedül maradok itt. Viszont nem hibáztatnám, ha hátra hagyna és minél előbb kijutna ezáltal. – Viszont a bejárati ajtók ugyanúgy fotocellásak, manuálisan kinyitni pedig nem túl szerencsés – utaltam itt vissza a korábbi próbálkozásunkra, ami nem csak hangos volt, de így utólag fájdalmas is. – A parkoló! – ugrott be, és hirtelen nagyon megörültem. – A mélygarázs nincs lezárva, csak egy sorompó van ott! Kell legyen valami lépcső is, ami levisz oda, nem csak a lift – magyaráztam, és közben újra átgondoltam, de logikusnak tűnt. – Tudod, hogy merre kell lemenni oda? – a menekülésem során is ékesen bizonyítottam azt, hogy fogalmam sincs mi merre van itt. Ő viszont talán idevalósi, és gyakrabban meg is fordul a plázában. – Szerezhetünk térképet is. Valahol kell legyen egy vészhelyzeti térkép, tudod, amin nyilazzák, hogy merre kell menekülni – igen, az tuti valahol ki van függesztve. Az információs táblák az áramszünet miatt nem fognak működni, papíralapú szórólapos térképet pedig nem osztogatnak, így … be kell érnünk azzal, ami van.
- Keressük meg azt a lépcsőt. Ha pedig közben látunk egy boltot, ahol van alkohol …  - széttártam a kezem és sokatmondó pillantást vetettem rá. Persze, lehet, hogy úgy lesz vele, törjek be inkább egyedül, abból ő már kimaradna. Ebben az esetben csak én válnék hivatalos betörővé, de … szükség törvényt bont, ugye? Szó szerint.