Tatiana & Slay

━━━ "Life is a matter of choices, and every choice you make makes you."

A metrón a bige ghoulként leste minden mozdulatom. A homlokom mély, mazsolába forduló barázdákkal reagálta le a már öt perce tartó folyamatot, és ahelyett, hogy elhúztam volna a belem onnan melegebb éghajlatra, csak a fejemet döntöttem neki a mögöttem feszülő sötétlő ablaknak, amíg az alagút rázta szét a belemet a kocsi alatt csúszó síneken.
A tegnapi nap kurvára nem úgy sült el, mint ahogy kellett volna, és Tina előtt is ugyanannyira nehezen rejtettem el a reggelem elbaszottságát, mint ahogy Dragomir előlem a szar kedvét. Sehogy. Próbálta kihúzni belőlem a nejem az igazságot, de nem tehettem meg, hogy Tatiana jelenlegi állapotába bevonjam, épp elég ingoványos terület volt a két orosznak, hogy beavattak egy kívülállót, még ha Alex azt is akarta, hogy segítsek és bízott bennem. Persze, volt nevem, volt pénzem, volt szakmai tapasztalatom mind előadóként, mind koreográfusként, de baromi bátornak kellett lennie ahhoz Dashkovnak, hogy bevonjon a kis szeánszukba. Elbaszott egy helyzet volt.
Mire a metróról levánszorogtam a zombivánszorgás közepette, a kávémat is sikerült kivégeznem, és még csak le se öntöttem magam. Plusz pont nekem. Még az anyám is teljesen kiakadt, ha látta, mivel tömtem a fejem előzőleg, szóval megpróbáltam úrias körülmények közt még a kisujjamat is kibaszni oldalra, ha az ötórai teánkat fogyasztottuk el egy íztelen, kocka fűrészpor ízű cucc mellett. A mai napig nem értettem, anyámnak hogy lehetett ez a kedvence, de ki vagyok én, hogy egy talpig angol dáma életébe beleszóljak? Imádtam őt, de voltak dolgok, amikben kurvára különböztem minden rokonomtól.
A bellboy-jal lepacsiztam. A recepciós felé biccentettem, és a tegnap megtett utat tettem meg, egy kanyarral megspékelve a lift felé. Fel is lépcsőzhettem volna arra a nyomorult tizenharmadikra, de a mazochizmus elég távol állt már tőlem. Az óra számlapja 6:47-et mutatott, reggel. Ilyenkor szoktak a normális emberek a másik oldalukra fordulva tovább aludni, nekem viszont programom volt. Mondjuk az, hogy ne engedjem, hogy elbassza az életét ez a hihetetlenül makacs nőszemély. Könnyebb lett volna felbaszni a kis bicegő seggét arra a szaros gépre, bármelyik légitársasággal is utazott volna, de nem, megint engedek a nyomásnak és hagyom, hogy a megérzéseim vezessenek: ne hagyd elmenni! És mit teszek?
Három koppanás hangzott fel Dragomir ajtaján, elhagyva a Sheldon-jelleget, mert nem őrült voltam, csak.. csak.. Ha ajtót nyitott, egy mosoly nélküli pillantással mértem végig. Mennyire volt öngyilkos-jelölt hangulatban vajon? Mikor fog elküldeni a picsába, mondjuk szó szerint?
- Helló, Ms. Dragomir - kihagytam a meghajlást. A kalapemelést, minden lófaszt. - Ha ma utazna vissza Oroszországba, el kell keserítsem, át kell tennie az utazás időpontját. Az új jegyárakat megfizetem, de most dolgunk van - léptem el mellette, hogy belépjek a szobájába. Nem változott tegnap óta egy kicsit sem. Max annyiban, hogy most sötét volt még és a nő sem pállott már az alkoholtól. Egészen nőies illata volt. - Ma is elmarad az edzés, de szeretném, ha felöltözne. Ha gondolja, az ajtó előtt megvárom, ameddig elkészül - fordultam vissza a nő felé, aki vagy az ajtóban maradt még, vagy már utánam jött, beljebb. Én viszont egy centit sem mozdultam el, csak lecövekeltem a tegnapi kanapé előtt. Még nem pakoltam rá a seggemet.
- A sebkötözéshez felajánlom a kezeimet is, ha úgy könnyebbnek véli - toldottam meg ennyivel, nem többel, ahogy a nőre emeltem a kékjeimet.

Tatiana & Keith

━━━ "Life is a matter of choices, and every choice you make makes you."

A tegnapi napom nem mondanám, hogy életem regényének egy fényes oldala lett volna, de másképpen nem tud az ember tapasztalatokat szerezni, ha egyszerűen állandóan ugyanazt csinálja. Ki akartam lépni a sanyargatós üzemmódból, hogy meglássam a sérülésem pozitív megnyilvánulását is, de sajnos nem jártam sikerrel. A vodka még most is visszaköszön, és ha arra gondolok, hogy részeg voltam még rosszabbul érzem magam. Egy idegen férfi hozott fel a bárból, és hánytatott meg, aztán meg belökött a zuhany alá, és nem tágított mellőlem. Hallottam meséket Mr. Lackwood módszereiről, de testközelből megízlelni már nem volt mókás, és cseppet sem élveztem, hogy belém akar látni. Megpróbálta a józanítást, de mire elhagyta a szobámat, már konkrétan eldöntöttem, hogy nincs értelme folytatni ezt a felesleges gyakorlást. A Janet és Alex között zajló tánc döbbentett rá, hogy nagyon messze állok attól, hogy öt hét múlva fellépjek, és eltáncoljam a Hattyúk tavát. A szerepet már a kisujjamból is kiráztam volna, de nem így, hogy alig bírtam lábra állni, és bicegtem. Az orosz partnerem totálisan kiakadt rám, és addig veszekedtünk, amíg fejfájásra hivatkozva ki nem zavartam a szobámból. Gyűlöltem az összes hímneműt a világon, egyik sem értette meg, hogy mi játszódik le bennem, és ez az angol koreográfus is a végén feladta, hogy istápoljon. Nem tudott mit mondani nekem, amikor közöltem, hogy visszamegyek Moszkvába. Ellenállásra számítottam, vagy könyörgésre? Jómagam se tudom, csak nem értettem a cselekedeteinek a mozgatórugóját. Minek jött el, és hozott fel a szobámba, ha utána beletörődött a döntésembe? Belefáradtam, hogy megpróbáljak a férfiban olvasni, és egyre jobban úgy éreztem, hogy Dashkov rosszul választotta meg a segítséget, ha olyan valakivel igyekezett motiválni, aki maga sem tudta, hogy mit vár el tőlem. A táncpróbákról ők egyeztek meg, én meg alázatosan tűrtem egy darabig, hogy semmisnek vegyenek. A balett az életem, nem ismerek más opciót, ez leszek életem végéig, de sosem sérültem még le annyira, hogy ne tudjam kontrollálni a fájdalmamat, vagy a bennem burjánzó félelmet. Vasakarattal rendelkeztem, de úgy tűnik, hogy mostanra megtörtem, és nem ismertem senkit a városban, hogy megvitassam vele a problémáimat. Nagy vágyat ébresztett bennem a hon, és a régi megszokott rendszer, ahol tisztelték a nőket. Anyukám után sírtam az éjjel, és alig aludtam valamit, az evésről le is mondtam. Az új nap úgy köszöntött rám, hogy a legszívesebben köddé váltam volna a tegnappal.
Az ágyon fekszem, a balomat behajlítva, a jobbom alá meg egy párnát helyezve lapozgatom az egyik kedvenc verseskötetem. Még a bátyámtól kaptam, amikor eljöttem otthonról, és bekerültem a bentlakásos iskolába. Megannyi emlékem fűződik ehhez a kis könyvhöz. Hiányzik a családom, a testvéremről évek óta nem tudok semmit, és most, hogy ennyire közel van, az ég tudja, hogy mit csinálhat. Össze kellene szednem a gondolataimat, és megtervezni az utazásomat. Nem mehetek el azonnal, ott van az igazgató, a Társulat, meg az előadás, nem beszélve arról, hogy meg kellene lennie az utódomnak is. Egyet lapozok, amikor hangos kopogás zavar meg a lakosztályom magányában. Nem rendeltem semmit, a vizet már este felhozattam, és kúráltam magam, hogy ne legyek dehidratált. Komótosan emelkedem fel az ágyról, és a köntösért nyúlva burkolom be a testemet, mielőtt ajtót nyitnék. Hét óra sincs még, amikor lenyomom a kilincset, és az ajtó tokjának feszülve meglepődés rajzolódik ki az arcomon az érkező láttán. – Mr. Lackwood, mit keres itt? – meg sem várja, hogy beinvitáljam, megteszi helyettem is, hogy utat tör magának. Félreállok, és végigvezetem a tekintetem rajta még egyszer. – Nem utazom még vissza. – csukom be a nyílászárót mögötte, és követem a kanapé irányába, ahol megtorpan, és némi magyarázattal színezi ki a beszédét. – Minek öltöznék fel ilyenkor? Az edzést tartsa meg nyugodtan, számítanak magára a diákjai. Dashkov biztosan ott lesz, talán Ms. Davis-nek sem ártana, ha jelen lenne. Miattam már nem kell aggódnia, amúgy sem értem, hogy mit keres itt. Tegnap lezártunk mindent. Én tartom a szavamat, és megköszöntem a lehetőséget is, de nem élek vele. Úgy gondolom világosan fogalmazott Ön is, nem fog ránk várni. – döntöm oldalra a fejemet, hogy a mostani látogatásra reagáljon, mert tényleg nem értem, hogy mit keres itt a tegnapiak után.

Tatiana & Slay

━━━ "Life is a matter of choices, and every choice you make makes you."

Dashkov a legszarabb orosz kém lenne a világtörténelem folyamán. Olyan információkkal szolgált nekem, amit még tudni/kérdezni sem akartam volna egyébként. Szent küldetésének tartotta, hogy a tegnapi nap folyamán értesítsen nagyjából szó szerint arról, amiket a Dragomirral való vitájából megjegyzett. Úgy tűnt, rohadtul elkötelezte magát és ha letépték volna a fél lábát, akkor is kiállt volna az ötlete mellett. Tényleg nem voltam az az ember, aki hitt a sztereotípiákban, mert én is gyűlöltem az ötórai tea mindenható erejét, de az orosz temperamentumos volt, megingathatatlan - hacsak nem észérvekkel kellett meggyőzni és olyan sziklaszilárdan állt ki az igaza mellett, ami becsülendő volt. Kíváncsi lennék, ha vele történt volna-e az, ami a partnerével, akkor is ugyanezt a viselkedésformát követte volna-e, és Tatiana kiállt volna-e mellette, mint fordítva a megtörtént szituációban.
Abba pedig bele sem akartam gondolni, hogy Janet már óvatosan, elutasítástól tartva érdeklődött Alexről. De nem hibáztattam, anno Tinával is elég érdekesen indult a kapcsolatunk, és talán akkor életében és először evett utoljára egy jót, amikor elvittem őt a város legjobb hamburgerezőjébe. Az első falatot még viszolyogva harapta, az utolsót pedig olyan kéjes vággyal a szemeiben, hogy tudtam, meg kell őt tartanom. Az azóta eltelt években viszont az a tűz kihunyt a szemeiből; helyét felváltotta az ambiciózus versengés, a szerepek kerültek központi helyre, és csak az számított neki szinte, hogy minél több rendező, koreográfus és a balettvilág beavatottjai az ő nevét skandálják. Sokszor nem mentem vele interjúkra, sajtótájékoztatókra, mert ez a világ már nem érdekelt és nem azért, mert nem voltam részese már. Tinában burjánzott túl ez az egész szar, de szerinte semmi probléma nem volt ezzel. Szerinte.
A csöbörből vödörbe effektus felismerése pedig azt hiszem, az ajtó előtt állva csapódott elemi erővel a mellkasomnak, de nem fújtam visszavonulót. Ha már eddig eljöttem, nem fogok szűkülő kutyaként vonyítva meghátrálni. A kopogtatás után eltelt időben lustán néztem el előbb az egyik, majd a másik irányba a folyosón, és ahogy Dragomir meglepett arckifejezésével találtam magam szembe, egy biccentés kíséretében nyomultam be a szobájába. Lakosztályba, faszom se tudta, mostanában miknek nevezik a hotelek mindenható atyjai ezeket a kisebb garzonokat.
- Remek - reagáltam le ennyivel azt, hogy nem futott még a reptérre. Ez azt jelentette, hogy nem volt annyira spontán és idegbeteg, elkeseredett nőszemély, mint amilyennek tűnt. Akkor már itt hagyott volna mindent a faszba, mi meg pisloghattunk volna, mint Róbert Gida a dagadt medvepajtira.
Már meg sem lepett az, hogy nem a szavaimra reagált, hanem megint nekikezdett a szonátájának. DE! Legalább most már beszélt, és végre összefüggő mondatokban. Válthattunk volna az oroszra is, az ő anyanyelvére is, de félő, hogy akkor a vodkán és az elköszönésen kívül lófaszt se értettem volna, az meg elég sivár beszélgetési alapokat nyújtott nekem. És ha már ő beszélt, nem meresztettem a seggemet sokáig a kanapé előtt, leültem, kérdések nélkül. Most őt nem akartam érinteni, szóval ennyit igazán megengedhettem magamnak, nem igaz?
- Létezik olyan beszélgetés, amikor nem Janetet hozza fel és azt, hogy mennyire tökéletes mozgott Dashkovval? - mértem végig a lányt a köntösében. Nem tűnt innen túlzottan elföldelhetőnek, tehát volt még esély arra, hogy teljesen felgyógyuljon. Az, hogy heg marad-e majd a lábán, bizonyára képes segíteni a kozmetikai plasztikai sebészet. Idővel. Nem hinném, hogy túl büszke lesz erre a momentumra tíz év múlva sem. - Mondott Ön valamit, mondtam én valamit, és a kettő abszolút teljesen más síkon mozog, nincsen ütközési pontja ezeknek a kijelentéseknek. Ha nem szeretne felöltözni, felőlem így is indulhatunk - vontam meg a vállaimat. Nem fog eltántorítani a tervemtől, csak azért, mert olyan, mint egy öszvér. Csökönyös. A haja most nem takarta a mellkasát, helyette lomha hullámokat vert a hátán, amit eltakart a teste. Illett hozzá a hosszú haj. A hátamat a támlának vetettem, jobb lábam bokáját pedig a bal térdemen nyugtattam. Kényelmes volt.
- Amikor az Államokba jöttem Angliából, hiába volt gyönyörű, pezsgő nagyváros, nem tartottam otthonomnak New York-ot. Akkor kezdtem el felkutatni a hazai ízeket, azokat a boltokat, amik árulnak igazi angol teát, sört, olyan éttermeket, ahol az angol konyha legjavát szolgálják fel és szépen lassan átformálódott ez az idegen polisz egy olyan hellyé, ahonnan nem akartam elrohanni. Ezért szeretném Önnek megmutatni a nem messze lévő orosz közösséget, hogy a Föderáción kívül is van élet. Hogy nem kell azért visszamenni Putyin országába, csak mert nehézségekbe ütközik és az lenne a kényelmes. Mióta megérkezett az Államokba, a színházon, próbatermeken és kórházon, ezen a szobán kívül szinte sehol nem volt. Nem látott semmit. Ha mindig csak egy valamire koncentrál, bele fog őrülni, Tatiana - a hirtelen jött litániám közben sem eresztettem a pillantásommal a nőt, az alakját, a szemeit. Érdekelt, hogy mi a véleménye. Érdekelt, hogy megint a lábával fog-e jönni, hogy nehezen mozog, és hogy szar minden, hogy ő nem ér semmit sem. Képes voltam a hegyibeszédekre, a meggyőzésre, de nem akartam nonstop azzal jönni, mindig mindenkinek.
- Szeretném Brightonba vinni Önt - összegeztem az előző kurva hosszú szövegem.

Tatiana & Keith

━━━ "Life is a matter of choices, and every choice you make makes you."

Az ágyon elterülve merülök bele az irodalom adta nyugodt, és megismételhetetlen szavakba. A verseskötetnek a széle már szamárfüles, de tekintve arra, hogy mennyi éve van már a birtokomban a kis szerzemény, ez nem is csoda. Már az is jótékony hatással van rám, hogy látom leírva a betűket, mely a hazámhoz köt. Annyira egyedül érzem magam, távol az otthonomtól. Sosem gondoltam volna, hogy éppen nekem lesz honvágyam, de a történtek fényében az lenne a furcsa, ha nem így lenne. A kórházban egyedül az orvosommal, és Alexanderrel tudtam kommunikálni, mindenhol az angolt kell használnom. Nem szeretem ezeket az igeidőket, meg azt a sok szót, ami aztán jelenthet mást is, mint amire gondol az ember. Sokszor szaladok bele tévedésekbe, de azért az alapjaim megvannak. Sóhajtva hajtom le a fejemet, de a kékjeim a sérülésem irányába terelődnek el. A kötést nem bírtam egyedül feltenni, Alex segített benne, de utána rám sem akart nézni. Megmondtam neki kerek perec, hogy nem fogok fellépni. Öt hét totálisan kevés ahhoz, hogy elégedett legyek a teljesítményemmel, és rossz előadást nem biztosítok a közönségnek, inkább nem lépek fel. Jó csak egyedül lenni, és nem arra figyelni, hogy mások mit várnak el tőlem. Még most is felzaklat a helyzet, a rablás, és a lábadozásom, de azt hiszem, hogy a legjobban az bánt, hogy tegnapelőtt szembesülnöm kellett a valósággal. Eljött a következő nemzedék, Janet Davis tehetséges, megvan benne a kellő kitartás, mégis leszóltam. Mélyet sóhajtok, és lapoznék egyet, de halk kopogás szakítja félbe a gondolatmenetemet. Ki lehet az, reggel? Az üvegem félig kiürült, nem rendeltem semmit. Alexander nem értette meg, hogy nem megyek el a próbára? Makacs, mint az öszvér, de ennél szebben már nem tudom elmondani neki, hogy felesleges körülöttem atyáskodnia. Bűntudata van, sosem mesélne róla nyíltan, de láttam az arcán a kórházban, hogy megijedt. Történhetett volna rosszabb is, mint a lábszúrás…de nekem ez is éppen lehangoló. A köntösöm után nyúlok a harmadik próbálkozásra, és emelkedem fel az ágyról, hogy megnézzem ki az. Az ajtó nyitódásának a pillanatában még az ütő is megáll bennem. Mr. Lackwood lenne az utolsó, akire ma számítottam, és akire ma vártam volna. A nyílászárót kitárom előtte, nagyon is be akar jutni, annak ellenére is, hogy én nem szívesen engedném be. Tegnap illetlenül viselkedtem előtte, nagyjából rémlik, amiket mondott, és a vége meg is maradt az elmémben. Értetlenül pislogok fel rá, amikor helyet foglal a kanapémon, és elmagyarázza, hogy ma el akar vinni valahova, meg bízik benne, hogy még nem utaztam el. Nyilván az első kérdésem a másik két hiányzó félre bővül ki, de hárít, és belém fojtja a szót. Időközben behajtottam az ajtót, és a közelében kiválasztva az egyik fotelt ülök le, mert az állással még nagyobb problémáim vannak tegnap óta. – Nem céloztam rá, hogy tökéletesen mozogtak, csak arra, hogy nekünk már semmi közünk egymáshoz az elmúlt napokban történt események fényében. – kihúzom magam ültömben, és a köntöst is megfelelően zárom össze a jelenlétében, mert bizonyos határokat már így is túlléptünk, mely nekem nem fér bele egy pár napos ismeretségbe. – Mi az, hogy elbeszélünk egymás mellett? Nem szeretnék semmit sem feltételezni Mr. Lackwood. Tegnap kijelentette, ma lesz próba, most mégsem. Nem vár rám, és nem is kértem, hogy ezt tegye. – zavarba hoz, és muszáj egy fél másodpercre másfele néznem, mert bennem van a feszélyezettség, ha túl sok időt kell töltenem egy férfi társaságában. Mit kellene felelnem arra, amiket mond? Részben igaza van, és elismerem, hogy mehetnékem van, de az a kis probléma nem feltétlenül annyira kicsike, hogy a másik oldal mellett tegyem le a voksomat. Az orosz közösségnek már a tudata is felforrósítja a véremet, és ha okos, láthatja is, hogy a hazám láttán megcsillan a kéklő szembogaram. – Láttam eleget, hogy egy életre megutáljam az amerikai életet. Valóban nem jártam messze, de megkíséreltem megismerni ezt a helyet, az embereket. Adtam egy esélyt, hogy jó legyen…és mi történt? Leszúrtak. – most először csuklik el a hangom. – Itt vagyok egy hónapja, és nem bírok lábra állni normálisan. Meg kell játszanom, hogy jól vagyok, de közben….elnézést. – sűrű könnyforma születik meg a szemem sarkában, és gördül végig az arcomon. – Hiányzik a családom, a saját Társulatom….a jól megszokott rendszer, ahol nem bántanak. Beérem azzal, amit kaptam, és nem vágyom a hírnévre, nem ilyen áron, Mr. Lackwood. Táncolni akarok…de nem tudok. Miért nem fordít időt a diákjaira, akiket már második napja mond le? Nekik ott van a lehetőség, mint Janetnek… - elnézek a hálóm felé, és csendben sóhajtok egyet.

Tatiana & Slay

━━━ "Life is a matter of choices, and every choice you make makes you."

Ha valaha is eljutok a tényleges családalapításig, kérem Allahot, Istent, a pogány bogyószedők istennőjét, vagy akár a magyar ki-be-baszott Csodaszarvast is, hogy csak nehogy egy kislányt sikerüljön beletolnom az anyaméhbe, mert esküszöm, hogy már a születése pillanatában megőszülnék. Amikor randizni menne a legelső suttyóval, a seggében lennék a srácnak, mint Will Smith Reggienek. Az esküvőjén meg úgy bőgnék, mint egy rohadt érzelgős faszkalap. Szóval meg fogom mondani a kurva lábnélküli gombócfejű ivarsejtemnek, hogy hagyja a picsába a második X kromoszómát.
Ha nővel beszéltem, akkor meg szoktam válogatni a szavaimat. Előttük ritkábban káromkodtam és még csak véletlenül se szólítottam őket havernak. Mert meg kellett adnom a tiszteletet, de baszdmeg! Két ilyen nő mellett úgy éreztem magam, mint egy szaros biliárd golyó, aki az egyik faltól a másikig lavírozik, miközben próbálja őket minden racionálisról meggyőzni. Hát nem mondom, hogy nem mentem le alfába ettől az egésztől, de akkor is végigviszem, ha bele is döglök.
Szótlanul bólogattam, mint egy szaros műkutya az autók kesztyűtartója felett, ahogy a nő megint csak levezette a tegnapi és az előtti logikáját. Hát hány féleképpen kell még elmondanom neki mindazt, amiről eddig is a számat téptem? Egyszer igazán kivehetné azt a kis csinos fejét a saját önbizalomhiányos seggéből és figyelhetne arra is, hogy én milyen logikát követően akarnám a helyére ráncigálni, ahol lennie kellene. Tudom, hogy nem követendő példa az én gyógyulási folyamatom, még évekkel ezelőttről, de legyen már benne annyi tisztelet maga iránt, hogy nem szűkülő kutyaként, fülét-farkát behúzva akar menekülni minden elől. A picsába is már.
- Megtenné nekem azt a szívességet, hogy nem dönt a fejem felett rólam és arról, hogy mit és hogyan csinálok? - vontam fel a szemöldökömet. Kezdtem úgy érezni, mintha a falnak beszéltem volna, mert még mindig ugyanazt a köröket futottuk. Janet, Janet, próba, nem próba, és a faszom tudja. A pillantásomat körbevezettem a szobán is, de sehol nem volt egy kallódó alkoholos üveg, pedig esküszöm, hogy most telelocsoltam volna a pofámat, csak hogy ezt a beszélgetést józanul és nem lebaszással telien toljam végig. Istenem, ha megdörzsölgethetném Dzsinnt, most azt kívánnám, beszéljünk egy nyelvet és értse meg azt, amit akarok.  Most mondjam neki azt, hogy biztos voltam abban, csak azért sem fog eljönni a próbára ma reggel? Szerinte véletlenül jöttem inkább én hozzá?
A hegyibeszédem abszolút nem hatotta meg. Kurva nagyot sóhajtva hallgattam végig azt, ahogy vélekedett, azt, hogy már megint a sebesüléssel jött és már megint a kibaszott Davisszel. Baszd meg. Gondterhelten masszíroztam meg két ujjammal az orrnyergemet is, az pedig, hogy már megint a sírással jött nekem, meg kellett volna hatnia? Lépjünk már ezen túl. Neki volt két lába, nem kényszerült tolókocsiba. Nem kellett rajta szervátültetést végrehajtani és a francba is már!
- Ha még egyszer megemlíti Davist, miközben itt vagyok, esküszöm, hogy kilógatom az ablakon, Dragomir! - kezdtem bele. Jó, egy kicsit lehet, hogy baszottul idegesen, de nem érdekelt. Felkeltem a kanapéről, leléptem a köztünk lévő távolságot és ahelyett, hogy leguggoltam volna elé, az ujjaim közé fogva az állát fordítottam magamra a pillantását hogy lássam a nedvesedő szemeit. Hogy a picsába kellene kezelnem a könnyeket? A teremben inkább a káromkodáshoz és a bassza megekhez voltam szokva, amikor addig gyakoroltattam valamit a diákokkal, ameddig tökéletesre nem fejlesztették a mozdulatsort. Az érzelmi szaroktól ha lehetett, távol tartottam magam.
- A családját fel tudja hívni, tud velük beszélni, de nem hiszem, hogy bármelyikük is tudna abban segíteni, hogy újra rá tudjon nehezedni a kibaszott lábára. Megtörtént a baleset, igen. Még él, használja ki, hogy lélegzik és nem a tüdejét nyesték el, vagy nem a csigolyái közé kúrták bele azt a kibaszott kést - elengedtem a lány állát, és önállósítva magam megindultam a szekrények felé, ahol sejtésem szerint az áthozott ruhatára és a bőröndje foglalt helyet. Ha megtaláltam az utóbbit, akkor kiszedtem belőle és felnyitottam azt ha nem akadályozott meg benne és nem csattant a képemen egy pofon. Megérdemeltem volna, a tahó parasztságom miatt.
- Senki nem kérte, hogy színészkedjen. Csak fogadja már el, hogy nem csak Önnek szaródott el az élete, és ez az állapot nem végleges - tettem szét a kezeimet, és ha még mindig messzebb volt, akkor a következő körökkel a ruhákért nyúlva baszkodtam bele a bőröndbe a textileket. - Vagy ha el akarja baszni az életét, akkor szóljon és segítek is benne - néztem a szemeibe, ha messzebb volt, de akkor is, ha egészen közel állt hozzám.

Tatiana & Keith

━━━ "Life is a matter of choices, and every choice you make makes you."

A váratlan látogatásokból kijutott nekem az elmúlt napokban, és nem mondanám, hogy mindegyik jól végződött volna. A tegnapi viselkedésem minősíthetetlen, mert egy nő nem alacsonyodhat le arra a szintre, ahol egy férfi viszi fel az emeletre, és még meg is várja, hogy kihányja a belét. Nem voltam hozzászoktatva ahhoz sem, hogy megmondják nekem, hogy mi lenne a helyes, és mi nem…mindenesetre mióta sikeres balerina lettem, nem sokan szóltak bele a napi rutinomba, vagy az étkezési, vagy netalán tán a tánccal való döntéseimbe. Az én eszem és szívem tudta, hogy mikor kell abbahagynom, ha valami veszélyessé vált, nem akadtak mögöttem bábok, hogy irányítsanak. New Yorkban a megszokottól eltérő rendszer fogadott, és már ahhoz is nehezen szoktattam magam hozzá, hogy másokkal együtt eddzek az első hetekben. Alexander kijött a társaival, jobban beszélte az angolt is, nem törte úgy a nyelvet, mint én. Az orosz vérmérséklete ellenére kedvelték, és felnéztek rá, de megvolt benne az a fajta gőg is, mely csak a mi nemzetünkre volt annyira jellemző. A szótlanságunkkal tömeget hoztunk ki a sodrukból, a fejünkben tartott vélemények miatt féltek tőlünk, és néha már automatikusan kialakult a távolságtartásra jellemző magatartásforma is az amerikaiak, vagy éppen franciák részéről…itt nem volt annyira széthúzó a társaság, mint odahaza. Nehezen fogadtuk be az újakat, akik nem orosznak születtek, nem is vehették fel a versenyt. Mára enyhébbnek számítottak a felvételi követelmények is, de azt nem állítanám, hogy a tehetség elegendőnek bizonyult, hogy valaki a Társulat tagja legyen. Nekem is évekbe telt, hosszú és siralmasan elkeserítő évszakokat meghazudtoló időszakba, hogy beilleszkedjem, és ne érezzem, hogy egy darab rongy vagyok a földön. Most úgy tűnhet, hogy nincs bennem büszkeség, miközben a korán reggel beállított vendégemmel diskurálok, de annyira másképpen kell kezelnem az ittenieket, hogy ez még rajtam is rést talált. Nem bírok felfogni ép ésszel, hogyha valaki egyszer elmondja a véleményét, akkor másnap mit keres ott, ahol már nem lenne dolga? Oroszországban egyszer mondják el, hogy mi a helyzet, aztán utadra engednek, és azt csinálsz a jövőddel, amit akarsz. Nem vagyok túlságosan jó passzban, még munkál bennem a másnaposság, óriásian nagyra nőtt a honvágyam, és a lábam is meggyötör, az alváshiányról már nem is beszélek. Nem kell beinvitálnom a férfit, mert megteszi helyettem is, és a kanapén foglal helyet, hogy röviden vázolja az érkezésének az okát. Az orosz negyed tetszene, igaz én még nem gondoltam rá, hogy felkeressem, de megtehettem volna, ha nem terveznék hazarepülni. Más esetben a következő hónapokban megtörtént volna ez a helyszínlátogatás is, de azt biztosan nem Mr. Lackwood társaságában ejtettem volna meg. Figyelmes vagyok, és magamhoz mérten kedves is, pedig iszonyúan zavar a jelenléte, főleg az etikai szabályok miatt, de tudom, hogy neki már édes mindegy, hogy mit mondok, vagy mire kérem meg, mert arra sem képes, hogy ne érjen hozzám. A tekintetem az övébe fúrom, elmesélem a saját álláspontomat még egyszer, hogy most már eljusson az agyáig, hogy elutasítottam, de úgy tűnik, hogy ez nekünk nem megy. Talán tolmácshoz kellene fordulnom? Az érzelmi kavalkád semmi ahhoz képest, ami bennem játszódik le. Még a könnyeim is kicsordulnak, és meglepő módon mutatom meg neki a sérülékenyebb oldalamat, de abban a pillanatban, hogy felemeli a hangját, már meg is bánom, hogy egyáltalán beengedtem a lakosztályomba. – Tessék, mit tetszett mondani? Kilökne az ablakon? – nem nagyon értem az átmenetet, nekem ez az angol egy rejtély, de az biztos, hogy még egyszer erőszakot nem fognak ellenem elkövetni. Túlságosan gyorsan szeli át a kettőnket elválasztó távolságot, és ragadja meg az államat, hogy szólásra nyissam a számat, vagy ellenkezzek. Még a sírás is abbamarad, mintha egy kapcsoló gombján időznének az ujjai. Hirtelen tűnik el belőlem az a fajta nyitottság, melynek az előbb lehetett a szemtanúja. Miféle bánásmód ez, vagy egyáltalán a hangnem? Majdnem üvölt velem, és nehezen tolerálom, ha így kommunikálnak velem. Az állkapcsom megfeszül, de még tartom magam, és az ölemben szorítom össze a két karomat. – Maga… - nem merem kimondani, hogy mekkora barom, vagy egy érzéketlen pöcs, mert ehhez még az a szókincs is kevés lenne, ami a birtokomban van. A pillantásom a szekrényem felé irányul, ahogyan előkapja a bőröndömet, és úgy nyúl a ruháimhoz, mintha legalábbis közeli ismeretségben állnánk. Megáll bennem az ütőér, a kékjeim szikrákat szórnak, amikor követem őt, és elsőként előtte fékezem le, még mindig tartva a tisztességes távolságot, de valahol elszakad bennem a cérna. - Некритичный хорька /Kritikus görény/. – sziszegem a fogaim közül, és egy akkorát keverek le neki, hogy attól még az én kezem is megfájdul. – Takarodjon innen, ne nyúljon semmihez ezt érti? Sértegessen mást…és ne engem. Azt mondtam kifelé. – gesztikulálatlanul üvöltök, és ha ez még nem lenne elég, akkor a mellkasánál lököm meg. – Gyűlölöm magát, hogy merészel így megalázni? – most már a düh beszél belőlem, és nem állok le. Szépen püfölöm a mellkasát, hacsak ő maga nem gátol meg benne.

Tatiana & Slay

━━━ "Life is a matter of choices, and every choice you make makes you."

Azt hiszem, hogy az a Star Trek meme tökéletesen szimbolizálta volna azt, hogy ebben a percben legszívesebben lenyúztam volna az arcomat. Megértettem, hogy full más nyelvet beszélt alapjáraton, hogy baromira másként voltak a nyelvtani sajátosságok az oroszban, hogy ott is voltak olyan kifejezések, amiktől talán ők maguk is a falnak mentek, de baszdmeg. Nem Taigetoszt akartam vele játszani, This is Sparta üvöltéssel, de legyen. Legyen igaza. Egy orbitális sóhaj robbant ki a tüdőmből, aztán meg élesen vissza is szívtam a levegőt, hogy ne dögöljek meg itt a nagy sóhajtozásban.
- Nem kívánom a halálát, Tatiana - szűkültek össze a szemeim, csak hogy nehogy itt a nagy bizonytalanságban tartsam őt, aztán meg feljelenthetne ebben a kibaszott országban már csak azért is, ha ránézek. Ezek a szaros feljelentések úgy röpködtek az USA-ban, mint a bagzó bogarak tavaszi virágzás idején. Csak a hívők istene tudta volna megmenteni a seggem, ha esetleg mégis ellenem fordulna a kisbige, aztán akkor meg járhattam volna a bíróságra a Bibliára baszott tenyeremmel tanúskodni, csak hogy ne csukjanak le a picsába, mert inzultálni merészeltem valakit. Ami nem volt igaz, mert nem akartam én őt bántani, csak faszságokat hablatyolt. Megbocsájtható lett volna, mert idegen.
Belekezdett, már megint, de folytatni már képtelen volt, hogy elszidjon mindennek, ott, amikor az állát értem. A szemein láttam, hogy legszívesebben elföldelt volna a mamutok mellé, de ha már lúd, legyen kövér alapon elhúztam a belem mellőle, és ha már annyira akart, akkor segítettem abban, hogy elmenjen. Nem néztem, mi került a kezeim közé, hogy az anyagok mennyire voltak ráncosak vagy épp kényesek, a markomba gyűrtem, hol a vállfával, hol anélkül csattant neki a bőrönd belének, ám nem telt bele sok időbe, amikor az az apró tenyér a képemen csapódott, az orosz szitokáradattal megspékelve. A bőrömön valószínű, hogy megmaradnak az ujjai vöröslő nyomai, és ha ő ennél idegbetegebb nem is lehetett volna, még mindig a pofon emlékével az arcomon vigyorodtam el hirtelen, akkor még inkább eszelőssé váló mosollyal, ahogy megpróbált ellökni.
- Dragomir! - ha már ő üvöltött, akkor nekem sikerült elfojtanom a nem is felé irányuló haragom. Hagytam, hogy az övé végigcsobogjon a testén, hogy a tenyerében végződjön minden utálata, még akkor is, amikor már a mellkasomnak esett. A tüdőm ki akart volna szakadni a helyéről, és kurvára szar lesz éjjel aludnom. Hagytam, hogy a dühét rajtam vezesse le, legalábbis egy ideig, mert az egyik lendítésnél vasmarokkal értem a csuklóit, hogy egy pillanat alatt változtassam meg a helyzetünket és a nőt felkentem a falra. Nem durván, mert fogtam, így fájdalmat nem okozhattam neki, de a fal és a testem közé zártam be a nő vadállati reakcióját. A keze a mellkasomnak nyomódott, a combjaim az övének.
- Álljon már le! - nem voltam hangos már, de a szemeit, ha rám nézett, akkor azokat a kék íriszeket figyeltem egészen közelről, hagyva, hogy a légzése és a pulzusa enyhébb értékekre csökkenjenek. - Tatiana! Kurvára gyorsan ideért a fotelből - mutattam rá inkább másra, mert végre nem vánszorgott, mint egy sebesült lajhár. - Ha kér gyógyszert a fájdalmára, adok, de ez így nem folytatódhat tovább, megértette? - engedtem el őt és léptem hátra két lépést, a bőrönd mellé, onnan figyelve tovább a nőt, néha meg is rázva a fejemet. - Az a sok szar részben a fejében generálódik - mutattam a lába felé, és ha kibaszottul fájdalmas is volt a gyógyulási folyamat, elindult végre. Elfordultam tőle, hogy kiszedjem a ruháit a bőröndből, ráncmentesen visszapakolva sorjában a szekrénybe, de eszem ágában sem volt kimenni a szobájából. Ha kell, akkor a vállamra kapva fogom elvinni a baszott Brightonba. Ha kell, akkor magam után kötöm őt, de akkor is fogja látni azokat a kurva oroszokat, hogy végre ne csak lebaszni tudjon oroszul, hanem beszélni is a ruszkik között.

Tatiana & Keith

━━━ "Life is a matter of choices, and every choice you make makes you."

Vannak azok a pillanatok az ember életében, amikor egyáltalán nem készült fel rá, hogy mit tartogat a jövő, mert leragadt a jelenben, és képtelen továbblépni egy traumán, vagy éppen egy szörnyűségen. Nekem is hasonló krízisem van, és nem tesz jót, hogy egy idegen férfi feszegeti a határaimat, miközben tudom, sőt belül érzem, hogy helytelen, ha szóba elegyedek vele. Otthon kellett volna maradnia, és nem engem pesztrálnia, aztán meg bunkón nekem esnie, mert nem szolgáltam rá, hogy lekicsinylő szavakkal becsméreljen. Az ablakon való kilógatást nem igazán értem, nálunk nem járta, hogy ilyennel fenyegetőzzenek, és rá is kérdezek, hogy mire utalt ezzel, de aztán nem nyugtat meg az sem, hogy kimondja…nem lesz bajom. Miért kellene elhinnem neki bármit is, amikor nem ismerem? Nem emelkedem fel a kanapéról, tartom magam, de azzal letaglóz, hogy a közelebb merészkedik, és az államnál fogva ragad meg. A kékjeink két másik világot jelképeznek, amíg én hidegen, és kimérten egy pillantással is meg tudnám fojtani, neki addig a szeméből nem éppen az olvasható ki, amit igazán érez. Szavakkal sújt le, nem gondolkodik, csak megy előre, mintha ez normális lenne. Fel sem fogom igazán, hogy miket mond, mert mire feleszmélek, már a bőröndömet rántja ki a szekrény mélyéről, és oda kezdi beledobálni a holmikat, melyek hozzám tartoznak. A ruháimat nem bánnám, de akad ott olyan fellépő ruha is, ami nagyon drága volt, és nincs pénzem még egyet venni, vagy a nagymamám által nekem ajándékozott kabalacipő. Valami elszakad bennem, amikor felállok, és odamegyek hozzá. Túlbuzog bennem az adrenalin, ahogyan lelépem a köztünk lévő távolságot, és egy hatalmas pofont keverek le neki. Megérdemelte. Nem kell kimondanom, mert ő is tudja, meg én is, hogy ennek nem lehet más végkifejlete. Túllépett egy határon, már nemcsak a múltamat, hanem a személyiségemet is sértegette. Mélyen felkavar, látszik, hogy elveszítem az önkontrollom, és oroszra váltva szidom el, hogy még véletlenül se értse meg, hogy mit akarok neki mondani. A fejemben ott van a megálljt parancsoló jelszó, de egyszerűen képtelen vagyok rá. Elvigyorodik, állatias mosolyt ölt rám, és ettől még szürreálisabb a helyzetünk. – Ne mondja ki a nevemet, menjen el innen. Látni sem bírom magát…- üvöltök, ahogyan a torkomból kifér a hang, és egyre erősebben esek neki, és a mellkasát püfölöm, de eleinte nem állít meg. Jól szórakozik rajtam, ezzel felpaprikáz, és el is éri, hogy még jobban átadjam magamat a fájdalomnak, a bennem gyűlő tehetetlenségnek. A látásom is elhomályosul, amikor felemelem a kezemet, és most ütközök akadályba. Vasmarokként fonódnak rá az ujjai az enyémre, és levegőt sem kapok, úgy fordítja meg a szituációnkat, és présel neki a falnak. A mellkasának nyomódom neki, a combjai a két lábam közé ékelődnek, és most még annál is közelebb kerül hozzám, mint eddig. Látom a szemében megvillanó haragot, de ez csak egy másodpercig érezhető, mert utána az aranyló pettyek kötik le minden figyelmemet. Nem éreztem még soha így magam. Egyetlen férfi sem érte el, hogy ennyire szélsőségesen viselkedjek. A szívem a mellkasom fogságában egy külön ritmust jár, és azon agyalok, hogy mi ez most. Tényleg rám vetette magát, és elhallgattatott? Arra kér, hogy álljak le. Némán figyelem őt, az arcának a rezdüléseit, és szótlan maradok. A kezemben lévő görcs miatt még mindig ökölben van a kezem, de már nem bántom. – Mi… - döbbenek le, és valóban igazat kellett neki adnom. Elterelte a figyelmemet a fájdalomról, mert annyira felhúzott, hogy el is feledkeztem róla. A kérése hallatán kisebb méhecskék zümmögnek a fejemben, és csak bólintani vagyok képes, amikor elenged, és eltávolodik tőlem. A lábamra mutat, de én még a történtek hatása alatt állok, és idegesen simítom le a köpenyemet is. Nem zavarom meg a pakolás közben, inkább odamegyek az asztalhoz, és töltök egy pohár vizet magamnak, de még mindig remeg a kezem. A szívem sebessége nem lassult el, vörössé válok, amikor megfordulva nézek rá. – Ez volt a célja? – megiszom a pohárnak a tartalmát, és visszatámolygok a kanapéig, hogy leüljek rá. – Én sajnálom az előbbit. – elhúzom a köpenyt, és a kötést nézem…felálltam, és ő vett rá.

Tatiana & Slay

━━━ "Life is a matter of choices, and every choice you make makes you."

Nincs rosszabb egy nő haragjánál. Hiába, hogy a tömeggyilkosok többsége férfi, hogy a fronton a férfiak ragadnak előbb fegyvert a kezükbe, mintsem a nő megvédje magát, de ha bosszúra kerül a sor, vagy éppen arra, hogy megtorolja azt, amit ellene vétettek, a Földön lévő összes élőlény közül a női nem képviselői verhetetlenek. Nem kell ahhoz ismernem a populáció mérvadó hányadát, hogy ezen gondolatmenet mellett tegyem le a voksom, elég ismerni párat a sorból. Az anyám a kivétel, egy olyan példakép, aki talán senki másnak sincsen, de a házasságom másik résztvevőjét ismerve már az összes emóciót megjárva léptem ma Tatiana elé. Voltam már elképedve, váltam már állatiassá, indulatossá, és kurvára elgondolkodtatott az elmúlt pár év, hogy mégis mi a picsát keresek még egy olyan nő mellett, akinek önmaga a legfontosabb az élet minden területén. Nem voltam önző, felőlem csinálja a saját faszságait, de ha már adott egy házasság bal meg jobb lába, akkor ne akarjon már mindegyik lenni anélkül, hogy megnézné, mennyire is stabil az a kapcsolat.
Dragomir haragban dagonyázó szavai nem ültek meg a gondolataimban, nem sértett meg azzal, amit kimondott, hogy még a szeme elé se kellene, hogy kerüljek. Ha foglalkoztam volna azzal, hogy mások mit akartak velem kapcsolatban, akkor most kurvára földönfutó lennék, nulla munkával. A srácok azért voltak ott a ranglétrán, ahol, mert az én óráimra jártak be, ha szükségük volt egy kis pótlásra a céljaik elérésében. A lány viszont?! Képtelen volt leállni, és egy ideig hagytam is, hogy úgy tomboljon, mint a hullámokat verő óceán, hagytam, hogy az önutálat, a szomorúság, a csalódottság és az elveszettség érzése ott összpontosuljon benne, levakarhatatlan átokként tombolva benne.
Mégsem voltam egy kibaszott mazochista, hogy elfogadjam tőle azt, ahogy a mellkasomnak csapódtak az öklei, és ahogy lefogtam, csak látszólag nyugodott meg. Aztán a szavaimra mintha elgondolkodott végre, de fogadni mertem volna arra, hogy inkább a hangsúly és a mímelt nyugodtság váltotta ki benne azt, hogy befogja végre és abbahagyja.
Elengedtem, mert jogom sem volt őt lefogni, és jobb dolgom is volt: a ruhát visszarakni a helyére, miközben némán követtem a szemem sarkából a mozdulatait. A kedvelt és érzelmileg hozzá kötődő cuccokat egy ujjal sem értem el; addig nem jutottam korábban. A vállfák katonás sorban burjánztak ismét a szekrényében, és még akkor sem szóltam semmit, amikor felém intézte a szavait. Helyette egy emberes sóhajt hallattam, és leguggoltam, hogy a bőröndöt cipzárazzam össze, azt is visszavágva (pakolva) a korábbi helyére.
- A fájdalom felerősödik bennünk, ha állandóan csak arra az adott problémára  gondolunk - néztem el arrafelé, amerre a lány ült. Nekem is kurva szar volt kezdetben, mert mást se éreztem, mint hogy a lábam le akart rohadni a helyéről. - Ha nem kezd bele az edzésekbe hamarosan, akkor a pályafutásának annyi, Tatiana - beszéltem vele őszintén. Én is felhagyhattam volna azzal, ami az életem volt. És ha ez egy alternatíva is volt, attól még az élet egyik része. - Sem Ön, sem én nem akarom azt, hogy hazamenjen úgy Oroszországba, hogy utána meg beüljön egy bolt kasszája mögé és még azt is bánni fogja, hogy megszületett. Muszáj másra koncentrálnia, mint a fájdalomra. Csak felemészti - nem mentem hozzá közelebb, de felesleges is lett volna kertelnem. Minek hitegessem, hogy minden rendben van és ez egy kibaszott tündérmese? Az élet egy szarfejű szopatógépezet volt, amit állandóan ki kellett játszanunk.

Tatiana & Keith

━━━ "Life is a matter of choices, and every choice you make makes you."

A dühöm nem apad, valahogyan már elveszítem a kontrollt magam felett, és nem megy, hogy az a nő legyek, aki eddig voltam. Becsmérelnek, kihasználnak, nekem támadnak, aztán úgy tesznek, mintha ez nem okozna törést a lelkemben. Látszólag semmit sem veszek magamra, de amikor valaki két alkalommal is arra játszik, hogy szapuljon, rásegítsen a döntésemre…nem tetszik. A néma sikolyok elhalnak, és helyette a puszta önvédelem tör felszínre. Az ökleim a mellkasát találják el, püfölöm, akárcsak egy párnával tenném, pedig tisztában vagyok vele, hogy hús és vér. Nem érdekel a személye, sem a jöttének célja, mert megbántott. Miért kellene eltűrnöm, hogy valaki reggel hétkor így beszéljen velem egy idegen országban? Nem vagyok otthon, de ez még nem mentség arra, hogy nekem támadjon. Az első hullámnak még nem vet gátat, de amint erősebben tiltakoznék, már esélyem sincs ellene. A karomat megragadva a falig lök, és ott átveszi az irányítást. Megmutatja, hogy nem annyira kedves, mint a próbateremben volt, most fittyet hány a kérésemre, hogy ne érjen hozzám. Megijedek, és nem azért, mert elhalkul, és természetellenesen nyugtató igyekszik lenni, hanem, mert pár nappal ezelőtt estek nekem az utcán, és szúrtak belém egy kést. Nagyon mélyről jön a felismerés, hogy azóta is rettegek, szó szerint rám hozza a frászt, és eléri vele, hogy elhallgassak. Nem ellenkezem, amikor leállít, ugyan nem üt meg, de belül valamiért még erre is felkészültem. Metsző kékjeiben egyáltalán nem sikerül olvasnom, egy feneketlen tónak is feküdhetnék az alján, akkor sem érteném meg ezt a férfit. Mit akar tőlem? Miért nem adta már fel? Hazamegyek, nem ártok a légynek sem, én nem ártottam senkinek, mégis azt kapom vissza, amit a bátyám ígért egykoron. „Tatia ne hidd azt, hogy a balett megvédhet a valódi élet mocskától. Most még azt hiszed, hogy sérthetetlen vagy, de eljön az idő, amikor lekerül a fátyol a szemedről, és akkor fogsz szembesülni vele, hogy kiváltságos voltál.” Szaggatottan veszem a levegőt, még örülök is neki, hogy eltávolodik tőlem, és kapok egy kis egérutat. Megbolondulok a helyzettől, nem jellemző rám a kontrollvesztés, a faragatlan viselkedés. Attól félek, hogy már semmi sem lesz olyan, mint odahaza, és elsüllyedek eme országnak az útvesztőjében. A kanapéig hátrálok, meg sem akarom hallani, hogy miket mond nekem, de mégis annyira kristálytisztán értem, mintha a fülembe suttogna. A tekintetem a lábamra vándorol, felfoghatatlan, hogy felálltam, és elvitt a dühkitörés, de ez akkor sem megoldás arra, hogy járásra ösztönözzön. A szavai lyukat égetnek belém, és kénytelen vagyok szavakkal védekeznem. – Ez az életem. Nincs más opció, mi másra kellene koncentrálnom? – szemrehányó hangsúly érződik ki a hangom éléből, de nem bántásnak szánom, mert tudom, hogy ő sem azért mondja nekem, vagyis már jómagam sem tudom, hogy mit higgyek. – Miért hiszi azt, hogy már nincs vége? Öt hét…baromi kevés idő, hogy színpadra álljak, és eltáncoljam a Hattyúk tavát, aztán meg egy újabb darabot, amíg le nem telik a szerződésem New Yorkban. Ez az év rólam, és Alexanderről szól… - rázom meg a fejemet, és beletúrok remegő ujjakkal a barna hajzuhatagomba. Őszintén szeretném azt hinni, hogy ez a vége, de belegondolni, hogy mit tartogat nekem a jövő…megrémiszt. – Egy kassza mögé? Ezért éltem, ebbe születtem bele. Az apám festő, az anyám zenetanár, a bátyám zongoraművész. El tudja képzelni, hogy milyen egy olyan családban felnőni, ahol mindenki ért valamihez? A nagyanyám az egyik legjobb balettos volt Oroszországban. Ha nem táncolhatok többet, amire nagy esélyem van, akkor inkább magam vetek véget az életemnek. Tudom, hogy nem a fájdalom az ellenségem, hanem az idő. Lábra fogok állni. Maga itt maradhatott…koreográfus lett, a balett világában lehet, a felesége is ott tartja, de engem mi fog? – nézek rá elnyílt kékjeimmel.

Tatiana & Slay

━━━ "Life is a matter of choices, and every choice you make makes you."

Sosem voltam az, aki folyton-folyvást az elesetteket pátyolgatta volna, de azzal tisztában voltam, hogy mire és kire kellett időt pazarolnom, energiát fordítanom, ha az élet úgy hozta. Ahogy a doki is addig nyaggatott, ameddig végül el nem mentem a pszichodokihoz, úgy tűnt, hogy a karma az én életemet is megkeserítette, mégsem éreztem azt, hogy ezzel adóznék a nekem felkínált segítség után. Egyszerűen csak nem akartam veszni hagyni egy olyan tehetséget, mint amilyen ez az orosz makacs nőszemély volt. Mellesleg Dashkovval is megegyeztem, és ha nem is pénz forgott kockán, Davies pályafutását akartam előrelendíteni, amihez a kulcs Dragomir kezében volt.
- A balett az élete még mindig, nem pedig az, hogy megtámadták és megsérült. Lényeges különbség - a hangom fáradttá vált, ahogy az utolsó simításokat is befejeztem és visszakerült minden a helyére. A szekrény ajtajait becsuktam, és ameddig a nőt hallgattam, ott maradtam, távol tőle. A kérését már többször megtagadtam. Nem csak a tegnapi nap folyamán cipeltem őt fel ide, mint a részeg és nagyon friss házasok, nem csak hogy végignézhettem azt is, ahogy hányásra késztette magát, hogy az alkoholtól valamelyest megszabaduljon, de ma is muszáj voltam őt érinteni.
Félreértés ne essék: a balett nem csak az elegancia kimutatása, a hajlékonyság művészete, hanem az érintés természete is. Egy férfi és egy női táncos az előadásokon, a próbákon rengetegszer érintik egymást, teljesen természetesen éljük meg az apró simításokat, az emeléseket és vakon is rá kellene bíznunk magunkat a másikra, mintha a halálba menetelnénk vele. És sokszor tesszük is. A középkor óta baromira sok előadáson megelevenedik a haláltánc motívuma. Mennyire lehet ez a véletlen műve?
Tatiana szavai már nem a büszkeségtől csöpögtek. Inkább vált bizonytalanná, célt vesztetté és kétségek közt őrlődött, ami mellett nem tudtam csak úgy elsiklani már. Nem reagálhattam le úgy ezeket a kimondott féligazságokat, ahogy Dashkovval tettem - agresszívan, állatként viselkedve. A tenyerem csúszott végig a borostával fedett államon, miközben végig őt figyeltem, a mozdulatait, a szavait. Megunva az álldogálást közelebb sétáltam hozzá, de tisztes távolságban tőle ültem le ismét, most az egyik fotelt kiválasztva, aminek karfáin csúsztak végig az ujjaim, megmarkolva annak végeit is, tenyerembe gyűrve szinte annak anyagát. Közbeavatkozhattam volna, háríthattam volna, de úgy csak belé forrasztottam volna a szavakat, azt az igazságot, ami az övé volt. Az életét. Annak meg semmi értelme nem lett volna, ha egyszer úgy döntött, hogy mégis megnyílik nekem itt és most.
- Úgy valóban kevés lesz ez az idő, ha ilyen marhaságokkal cseszi el az előadásig fennmaradó heteket. Ha tényleg a balett az élete, akkor küzdjön meg érte, és most nem úgy látom, mint aki bármit megadna azért, csak hogy színpadra léphessen ismét. Úgy érzem, mintha már feladta volna az egészet. Vagy rosszul látom, mondja? - néztem el azokba a kék szemekbe, amik semmire sem voltak képesek nekem választ adni. Inkább a szavak erejében hittem mindig is. Egy elmaradó félmosoly jelent meg a szám szegletében, kinyújtottam a lábamat is, hogy a pillanatnyi feszítő érzés a térdemben elmúljon.
- Az öcsém zseni. Nem átvitt értelemben, hanem tényleg. Olyan agya van, amivel én fel sem érhetek, és hiába, hogy fiatalabb nálam, sokkal többre fogja vinni az életben, mint én teszem. Más szférában mozgunk, ez tény, de róla már most sokkal többet publikálnak. Nem vagyok irigy, büszke vagyok, hogy a testvérem. Apánk.. már más tészta. Csak mert az öcsém nem hajlandó megülni a seggén és itthon maradni New Yorkban, kihagyta a végrendeletéből és engem nevezett meg kizárólagos örökösének, amit gyűlölök. Kibaszottul sok pénzről van szó, ingatlanok, ingóságok, amit megszámolni sem vagyok hajlandó, nem hogy élni a lehetőséggel, hogy elbasszam a saját és az öcsém életét, csak mert apám makacs és keményfejű, hajthatatlan faszkalapként viselkedik. Ezt persze nem mondhatom meg neki, mert az apám, de sokszor a falnak megyek a döntéseitől és nem értem őt. Anyám meg olyan, mint Svájc, próbál mindenkinek kedvezni és a legönzetlenebb ember, akit ismerek. Naivan hisz a jóságban, és ő az egyetlen, aki apámat befolyásolni képes - hogy voltak a családomban olyan emberek, akikre felnéztem? Igen, ez a három személy volt a legfontosabb az életemben, és persze ott volt még Tina is, a nejem. Akivel megvoltak a házasságban betöltött nehéz pillanataink, de már kurva régóta együtt voltunk. Nem tehettem meg azt, hogy az első adandó problémánál lelépek és egy szót nem szólok hozzá. Megoldani azokat pedig.. majd talán idővel sikerül is. Talán.
Felálltam, hogy az egyik üres pohárba töltsek vizet magamnak, és ha Dragomir pohara is üres volt, vagy nem volt nála, akkor töltöttem/nyújtottam neki azt, hogy magához vehesse, ha akarta. Amennyiben nem, annak alja az asztal lapján koppant csendesen, én viszont a vízzel ültem vissza a fotelbe.
- Önmagáért kellene mindent csinálnia és nem azért, mert mások elvárnak ezt meg azt. Miért nem szarja le azt, ki mit akar? Tudja nagyon jól magáról is, hogy az egyik legjobb előadó a balett világában. Az, hogy nem borultam le a lábai elé, Tatiana, nem azt jelenti, hogy nem is ismerem el a tudását vagy azt, amit letett az asztalra, mert nem mindenki ér el olyan sikereket, mint Ön. De ahogy a feleségemet sem ajnározom, hogy el ne szálljon magától még jobban, Önt sem fogom. Csak annyit tehetek Önért, hogy ma elviszem Brightonba, egy kis orosz hazát hozni az életébe, amit látszólag rohadtul hiányol. Talán így nem az a keserű nő fog velem szemben ülni a mai nap után és talán reménykedhetünk mindketten abban, hogy holnap megjelenik a próbán és csak azért is végigcsináljuk azt a kibaszott időszakot, ami az előadásig vissza van. Mert Ön akar fellépni. Mert Önnek nem elég az, hogy csak egy ex balett táncos, akinek volt pár jó évada. Ön az. És ehhez tennie is kellene. Az pedig azzal kezdődik, hogy nem akar hazamenni. Hogy nem akarja feladni. Hogy nem akarja átadni a szerepet Tinának - mindketten tudtuk, hogy a nejem is pályázott a szerepre és megöli a tudat, hogy nem ő kapta meg. Hogy annyira kibaszottul sárgul az irigységtől, hogy talán egy kis káröröm szorult belém. De csak talán. Mert minden faszsága ellenére még mindig szerettem a feleségem. Talán azzal, hogy már nem vádaskodtunk, el is érhetek valamit Tatiana esetében. Talán végre nem csak a rideg orosz elutasítást fogja a képembe baszni. Én sem voltam most agresszív. Mert egyikünknek sem volt arra szüksége ezekben a pillanatokban. De rontson el egy mozdulatsort, és hatszor fogja újra csinálni. Csak jussunk el a próbákig végre.

Tatiana & Keith

━━━ "Life is a matter of choices, and every choice you make makes you."

Az előbbi jelenetem jelentőséggel bírt, mert fel kellett ismernem a pillanatot, amikor rájövök, hogy én vagyok az egyetlen akadály abban, hogy ismét a színpadon állhassak. Belém hasít a felismerés, hogy bizony az előbb bármilyen segítség, vagy fájdalom nélkül jutottam el a szoba másik végébe. Az indíték rossz volt, és az érzelmeim vittek előre, de a tánc is egy amolyan kifejezése annak, hogy ki is vagyok én, és mi zajlik bennem. Nem tudatosan bántottam a másikat, de felpiszkált a szavaival, és a rámenősségével, hogy pakolna helyettem. Nem kértem meg rá, hogy küldjön haza, és ehhez még ő legyen a mankó. Én magam sem döntöttem el teljesen, hogy mit akarok, és ameddig ez nem érett meg, nem akartam, hogy más beleszóljon az ügyeimbe. Amennyiben ma reggel nem jön el hozzám Mr. Lackwood, akkor az is lehet, hogy én követtem volna el életem legnagyobb hibáját, amikor felkeresem az igazgatót, és közlöm vele, hogy átadom a helyemet, mert megsérültem, és nem látom esélyét annak, hogy az előadásig rendbe jöjjek. A lábam lüktet, és a varrat mentén is meg van duzzadva a bőröm, de mi ez ahhoz képest, ha valóban feladom az életemet, és egyszerűen hazarepülök. Mekkora szégyent hoznék a nagymamámra, aki éppen forog a sírjában, ha látja a tortúrámat? A férfi kérdése a velőmbe talál, és kell egy kis szünet, hogy felelni tudjak rá.
- Nem látja rosszul, valóban feladtam. – mérgező kifejezés, nem hagyhatná el a számat ehhez hasonló mondat, de ez az igazság, és nem olyan fából faragtak, aki a hazugságokra építené fel a jövőjét. Én elismertem, ha nem voltam a legjobb, tudtam, hogy még gyakorolnom kell egy nagyobb szerepért, és akkor sem dőltem a kardomba, amikor a bátyám ridegen közölte, hogy a család miattam éhezik, és azért nem látogatnak meg, mert akkor nem lenne pénz fára, sem ételre. Nagyon fájt, hogy engem okol az otthoni helyzetek miatt, de aztán beláttam, hogy akár én is lehetek az, aki megmenti őket…és most mégsem én vagyok az, aki elárulta a családját, hanem ő. Megnyílok az idegen előtt, beavatom olyan részletekbe, mely neki sosem lett volna érdekes, vagy fontos, de nekem az, hogy megértse az egészet, vagyis a lényem egy részét. A hátterem, a múltam nem megmásítható, és azért lettem ennyire jó táncos, mert komolyan vettem a szabályokat, úgy éltem, hogy nincs más opció. Sosem gondolkodtam azon, hogy továbbtanuljak, vagy nyelveket sajátítsak el a francián, és az oroszon kívül. Az angollal a mai napig hadilábon állok, van mit gyakorolnom, de a balett szívből jött, mert rátaláltam a hivatásomra. Nem akartam arra gondolni, hogy ennek most van vége.
Mr. Lackwood az öcséről kezd el mesélni, nem jutok szóhoz annak kapcsán, hogy egy zsenivel kellett osztoznia a szülein. Én mindig felnéztem a bátyámra, de aztán ő volt az, aki végül belém döfte a kést, és elérte, hogy gyűlölettel gondoljak rá.
- Megpróbált beszélni az édesapjával erről? Az öccse a saját elvei alapján él…sosem vágyott az apja elismerésére? Nem tudom, hogy milyen érzés lehet a kettő között állni, vagy ilyen elvárásoknak megfelelni. Nekem a szüleim nem erőltettek semmit, csak ugye mindenki a művészetekhez húzott…nekem az volt a természetes, hogy ilyen szakmát válasszak. – fejezem be a mondatot, éppen amikor feláll, és vizet tölt mindkettőnknek. A tekintetem a térdét vizslatja, de nem túl feltűnően. – Én… - megrázom a fejemet és egy néma köszönömmel veszem át a poharat, hogy beleigyak. Benedvesítem az ajkaimat, és leteszem magam mellé az áttetsző poharat, aztán felhúzom a sérült végtagomat, hogy végighallgassam a következő kört. Meglepődöm a dicséreten, és azon, amik elhagyják a száját. Valóban így gondol rám, mint az egyik legjobb balettosra? Elpirulok, és lehajtom a fejemet, mert zavarba hoz vele. Elég könnyen esek áldozatul, ha valaki nyíltan kitér a képességeimre, és most ez történik. – Hiányzik a hazám, mindennél jobban…de be kell vallanom, hogy okkal érkeztem New Yorkba. Nem vállaltam volna el az évadot, ha nem tudom, hogy a bátyám ebben a városban van. Több éve nem láttam, és bíztam benne, ha látja a plakátokat, talán meglátogat…botorság, de a szívem gyűlölettel ég az irányába, és mégis felnézek rá. Annyi év után itt vagyok, ahol ő, és mégis minden annyira távoli. Butaság, de szükségem van az ő visszaigazolására. Akkor leszek elégedett, ha ő mondja, hogy erre születtem, ha már a nagymamám nem tudja… - könny szökik a szemembe, és némaságba burkolózom, mert megnyitottam a legsérülékenyebb részemet felé. – Menjünk inkább…felöltözöm. – csuklik el a hangom, és feltápászkodom a kanapéról, hogy elbotorkáljak a szekrényig, és kivegye belőle egy fekete nadrágot, és egy kék felsőt, meg egy sima farmerkabátot. A hálóba zárkózom be, hogy megküzdjek az elemekkel, és magamra öltsem a ruhát. Tényleg elmegyek vele? Bizonytalankodom, aztán végül összefogom a hajamat, és lófarokba kötöm. A tekintetem túlságosan fénylik, amiért sírtam, de nem tudom letagadni, hogy padlón vagyok. A balerina cipő marad a szokásos, és egy kisebb oldaltáskát is magamhoz veszek a szükséges bankókkal, meg iratokkal együtt, aztán kimegyek az előtérbe, ahol hagytam Mr. Lackwood-ot.

Tatiana & Slay

━━━ "Life is a matter of choices, and every choice you make makes you."

Minden a beismeréssel kezdődik. A sérülés utáni műtétnél az altatásból felébredve mást sem csináltam két napig, mint hogy a lábamat néztem az ágyban, de az még csak véletlenül sem akart megmozdulni egy centit sem. Nem voltam éhes, nem kértem inni sem, és ha be is jöttek látogatni, csak felületes figyelemmel követtem az emberek mozgolódását és hallgattam a szavaikat, de tulajdonképpen fogalmam sem volt, hogy miről beszéltek nekem. Mint amikor egy hályog, ködösen kusza és kivehetetlen formák voltak csak, és minden esetben azt vártam, hogy mikor hagynak magamra. Akkor nyúlhattam azért a szarért ott az ágytámlánál, hogy segítséget kérjek. Az első időkben még vártam, hogy a fájdalom kínná váljon, hogy már szinte üvöltsek attól, hogy éreztem bármit is, de a gyógyszer, a folyékony fájdalomcsillapító segített, amit az infúzióba injekcióztak be. Akkor és ott tudatosult bennem, hogy többé már nem leszek az, aki előtte ötvenhat órával korábban voltam. Egy olyan céltudatos fickó, aki élt és halt a szenvedélyéért, ami egyben a munkája is volt. Ott az ágyban egyetlen csettintésre omlott össze az addig épített kártyaváram, és ha úgy is tűnt, hogy kurva gyorsan alkalmazkodtam a megváltozott helyzethez, az igazság a gyógyszerekben rejlett. Nem véletlen, hogy függőségben szenvedtem a mai napig. Hogy a dokim felismerte, hogy muszáj lépnie valamit és egy pszichológus koncentrációs táborába besuvasztani.
Pont ezek miatt, a múltbéli történések végett nem mondtam egyebet a nőnek, csak bólintottam a szavaira, mert ezt akartam hallani. És neki is ki kellett mondania, nem pedig folyton egy megnevezhetetlen Supernatural-árnnyal viaskodva menekülni. A menekülésnek rendszerint nincs értelme, hacsak nem egy gyilkos volt a nyomunkban és éppen meg akart volna minket ölni, de hát azt lehetett akár metaforikusan is érteni.
- Harminchat év elég sok mindenre elég, Miss Dragomir. És kurva keveset lehet elérni mégis ennyi idő alatt - mosolyodtam el nem túl boldogan reflektálva az apámmal kapcsolatos kérdéseire. Isten a tanúm, hogy megpróbáltam mindent, kibaszottul sokszor beszéltem már a fejével, üvöltöttem is vele sokszor, de a dühöm csak orális háborúba hajlott, tettlegességig sosem fajultak a dolgok. Az apám volt, a tiszteletet felé akkor is megadtam volna, ha ő karddal vágta volna le a lábaim. - A legjobbak azok a döntések, amiken nem kell gondolkodnunk. Azt nem mi akarjuk, hanem arra van szükségünk - bólintottam arra a kis megjegyzésre, miszerint ő.. kérte? Nem, de kapta, mert ha hirtelen is voltam, impulzív és sokszor erőszakosnak is tűnhettem, most nem voltam egyáltalán agresszív kedvemben. Ezért ültem vissza a saját poharammal, hogy ismét megszólaljak és mondjam el a véleményem azzal kapcsolatban, amit talán kért, amire talán nem is volt soha szüksége, vagy nem akart egy objektív véleményt. A lényeg, hogy tőlem megkapta, hogy kezd-e bármit is vele, az már nem rajtam fog múlni. Végignéztem a fészkelődését, és ahogy beszélni kezdett, a szemeim az arcvonásait figyelték és vizsgálták. A meg-megremegő arcizmok a szavait támasztották alá. Ingoványos területre értünk, és ahogy befejezte azt, hogy tulajdonképpen a bátyja véleményéért sóvárog, a szemeim lejjebb siklottak az arcáról, át a hullámos loknijaira, amik a köpeny mögé rejtették a melleit előlem, aztán a percekkel korábban lepakolt vizes poharat figyeltem ott, a lába mellett az anyagon.
- Mind vágyunk valakinek az elismerésére - vezettem rá ismét a tekintetem, de egyébbel nem traktáltam. Nem ismertem sem a családját, aki otthon maradt, sem a bátyját, a velük való kapcsolata pedig csakis rá tartozott. Semmi jogom nem volt beleszólni, kivel és mit csináljon, ameddig nem az én időm és energiám bánta. Ha szófukar is voltam és egyebet nem mondtam, megértettem az álláspontját, de nem kívántam ismét könnyeket kicsikarni a könnycsatornáiból. Nem mozdultam felé, hogy felsegítsem. Neki kellett megtennie ezeket a vízválasztó lépéseket, és ahogy az alakja megbirkózott a testét szétroppantó fájdalommal, ülve maradtam, hogy ameddig magamra hagyott, a berendezést figyelhessem meg. Standard hotelszoba, mint amilyet Tinával is mindig lefoglaltunk havonta egyszer, más és más szállodákban, csak hogy kipróbáljunk mindig valami újat, valami mást. A bentről kiszűrődő halk neszezésnek nem tulajdonítottam figyelmet, csak akkor fordítottam a fejemet a nyíló ajtó felé, amikor Dragomir jelent meg a nyílászáróban.
- Ha szüksége lesz segítségre, kérje. Nem kell a fogát szívnia, ha valami nem megy, senkinek sem kell bizonyítania. Segíteni fogok Önnek - emelkedtem fel a fotelből, hogy mindenemet magamhoz vegyem, ami velem jött ide, a szobájába. - Metrózni fogunk és gyorsvasutazni, azzal lehet eljutni oda, ahova megyünk - engedtem, hogy a szobában is előremenjen a nő a bejárati ajtóhoz, nem sürgettem. Az ő tempója fogja diktálni a mai napunkat. - A pénztárcáját ma itthon is hagyhatja. Mondjuk úgy, hogy ez lesz az én ajándékom Önnek mára. Az ellenkezést pedig nem fogadom el - biztosítottam arról mindent én fogok állni ma, és a fizetést pedig komolyan gondoltam. Tényleg megsértene vele, ha még ebben sem értenénk egyet, és voltam/vagyok olyan régimódi, hogy ÉN fizettem. A pénzügyi helyzetem pedig meg is engedte, hogy ilyet tegyek. Nem csak a családi vagyonnak köszönhettem ezt a luxust, de én is keményen megdolgoztam a saját pénzemért.
Ha már most kért a segítségemből, a karomat nyújtottam neki, hogy belém kapaszkodhasson, egyébként nem erőltettem rá magam egyáltalán. A folyosón lévő lift még nem volt messze. A taxi pedig, ha mégsem szeretne metrózni, mindig rendelkezésre állt, főleg ha hotelből lépett ki az ember. Olyanok voltak a sofőrök, mint az éhes keselyűk. Ha az utóbbit választotta, akkor az első adódó sárga kocsihoz lépve behajoltam a nyitott ablakon, hogy egyeztessek a - ránézésre is - bangladesi fószerrel.

Tatiana & Keith

━━━ "Life is a matter of choices, and every choice you make makes you."

A lelkem háborog, még nem látja tisztán a part végét a nyílt tengerről, de tudja, hogy közeledik, és a választás az ő kezében van. Beleugrik a vad, és hullámzó vízbe, hogy feladja a harcot, vagy elviszi a ladikot, amíg partot nem ér. Képletes megfogalmazása a karrieremnek, de a döntés rajtam állt, hogy meglépem-e, és akkor minden észérvet mellőzve a következő öt hetem arra fog rámenni, hogy megküzdjek a démonjaimmal, a külső tényezőkkel, és színpadra állhassak, vagy temetem a balett éveimet, és úgy repülök vissza a hazámba, hogy fogalmam sincs, hogy mit fogok kezdeni a jövőmmel. Talán egy átlagos pénztáros válna belőlem, ahogyan az előbb kimondta a szobában ülő koreográfus is. Nem is értem, hogy tulajdonképpen mit keres itt, és miért próbálja összekaparni a széthullott darabkáimat, ha ez a saját feladatom lenne. A kanapén üldögélünk, én kortyolgatom a vizet, és meghallgatom a családjáról szóló történetet. Elképzelni sem menne, hogy milyen egy gazdag apa sarjának lenni, mondjuk abban látok némi hasonlóságot, hogy van egy sokkal okosabb testvére, akárcsak nekem, de az ő élete sokkal jobb, mint az enyém. A pénz nem boldogít, szól a mondás, de ha ezt kicsit kifordítjuk, akkor más értelmet nyer. Hosszan mérgező, de ha egy kicsi is akad belőle, akkor megszüntethető az, amivel a szegénység jár. A mindennapi aggódás, a stressz is elmúlik, nem félünk attól, hogy éhen halnak a családtagjaink, vagy megfagyunk az éjszaka leple alatt. Egy időben két cél is vezetett, és az egyik pontosan az, hogy annyi pénzt keressek, hogy kisegítsem belőle a családomat. Anya és apa sosem vetette volna a szememre, hogy a karrierem mekkora áldozatot követelt a részükről, helyettük megtettem a bátyám. Mélyen merülök el a kék tengerre emlékeztető szembogarakban, és nem tudom, hogy milyen indíttatásból osztom meg vele az egyik legféltettebb titkomat. Alexej a nyomoromnak, és a felemelkedésemnek a kulcsa, olyan szinten sóvárgom a bátyám elismerésére, hogy már az is idegességgel áraszt el, hogy beszélnem kell róla. Nem felel azonnal a férfi, csak forgatja a poharat, és iszik. Csend ékelődik közénk, sokkal súlyosabb, mint a dulakodásunk szekundumában. Elárasztanak az érzelmek, sírhatnékom támad, és így nem marad más, mint a menekülés. Megnyíltam előtte, nem szabadott volna, már most bánja az egyik felem, de tudom, hogy ezzel megkönnyebbültem, és talán sikerül eldöntenem, hogy melyik utat válasszam.
Igen. Mindannyian vágyunk valakinek az elismerésére, ahogyan ő is, nekem is megvannak a keresztjeim. A fürdőben, és a hálóban készülődöm, mert a bőrömből nem bújhatok ki. Érintetlen vagyok, férfi még nem látott meztelenül…aztán bekúszik egy tegnap esti kép. Az ajtóban állt, és onnan nézte végig, hogy tusoltam. Lehetséges, hogy a memóriám viccelt meg? Megdermedek öltözködés közben, és már most lúdbőrözöm, hogy ilyen nyíltan bámult meg. Hánytam, és nem hölgyhöz méltóan viselkedtem, még az is megeshet, hogy jajveszékeltem, durván beszéltem vele, de nem tiszta minden. Nem akarok úgy élni az emlékezetében, mint egy lecsúszott balerina, aki nem ismeri az önkontroll fogalmát. A tükörben szomorkás mosoly költözik az ajkaimra, és torz énképet mutat. Mivé lettem néhány hét lefogása alatt? Odahaza magabiztosan éltem meg a reggeleket, és alig vártam, hogy a terembe menjek gyakorolni, most jóformán mindent kerülök, ami balett, vagy tánc. Az utcára kíséret nélkül nem szívesen teszem ki a lábamat, és a testemben sem érzel jól magam. Igyekszem elhessegetni a negatív jelzőket, és gondolatokat is, legalább a készülődés időtartamára. Nem kell sokat várnia, szinte öt perc alatt állok készen az indulásra, de még mindig émelygek, és a fejem is lüktet. A lépéseim darabosak, nem kértem a segítségét, de a kötés sem biztos, hogy kitart. A kórházban lenne a helyem, kétségtelen, hogy ideje korán jöttem el, és várhattam volna legalább egy-két napot vele. A segítségnyújtási szándékára nem felelek, csak bólintok, és az oldaltáskával együtt a pénztárcám is a helyére kerül. Az ajtót tárom ki, amikor megszólal. – Metrózni? – kétségek gyötörnek, tudom, hogy mellettem van, és megbízhatnék benne, mégsem teszek a racionális figyelmeztetés ellen. A kártyát leadom a portán, és követem kifelé a bejárat elé, ahol a taxit preferálnám. A sofőrrel egyeztet, én idegesen szemlélődöm körbe. Túl nagy a forgatag, ezernyi ember, és máris ott vagyok az éjszakában. A szívverésem felgyorsul, és amikor kitárja előttem az ajtót, akkor tagadólag rázom meg a fejemet. – Nem megyek. – meglepődik, vagy mérges lesz, azt nem sikerül leszűrnöm, de a biztonságot jelentő szálloda felé lépkedek vissza. – Nem akarok menni, holnap találkozunk a teremben. Viszlát. – könnyedén jutok át az ajtón, a portás még int is. Bicegve sietek vissza, könnyekkel küszködök. Mi volt ez? Egy idegen férfival fedeztem volna fel a várost? Felesége van, aki a riválisom. Megőrültél Tatiana!

Tatiana & Slay

━━━ "Life is a matter of choices, and every choice you make makes you."

Még soha nem ütöttem meg nőt és nem azért, mert ne tudnám megtenni, mert nem lennék rá képes. Azért nem tettem még meg, mert ha láttam másokban a tisztelet csíráját, addig én magam is megadtam ezt fordítva. Reményt? Lehetőséget arra, hogy bizonyítsanak. Az utolsó verekedésem is még az alsó tagozatban volt, amikor elegem lett Jimmy teljhatalmából és abból, hogy bárkit, bármikor képes volt rossz színben feltüntetni. Hagytam, hogy elvegye azt a szendvicset, amit anyám csomagolt. Volt még másik három, nem haltam bele abba, ha nem zabálom végig a szüneteim. Azt is hagytam annak a gyereknek, hogy a matek füzetemet, a számológépemet és a ceruzáimat sodorja le az asztalomról, de amikor a folyosón gáncsolt ki, nagyapám szavai csengtek a fülemben: "Nem ígérhetek mást, csak vért, erőfeszítést, verítéket és könnyeket." Nagy rajongója volt az öreg Churchillnek, a második világháború egyik vadászpilótájaként tett meg mindent azért, hogy a szövetséges hatalmak kerüljenek ki győztesként a háború nyomorából. Jimmy betört orrából szivárgott a vér, apám meg tajtékzó dühvel rángatott ki az igazgató irodájából. Életemben akkor voltam először (és megjegyzem, utoljára is) szobafogságban. Egy hónapig. El kellett számolnom az iskolai teendőimmel, egy percet sem késhettem az óráim után a hazaérkezésemmel, és minden este apám kikérdezte a következő napi anyagokat. Az öcsémmel sem engedtek közös programokra. És talán az volt az az időszak, amikor Kenneth-ből zseni vált. Nem volt visszahúzó erő, nem volt olyasvalaki, aki megakadályozta azt, hogy olyan gondolatai legyenek, amik kiemelték őt a többiek közül. Talán én segítettem hozzá ahhoz, hogy kibaszottul okos ember váljon belőle. Jó lett volna ezt hinnem. Tényleg.
Besöpörhetnék minden elismerést. Lehetnék önző faszkalap és mondhatnám, hogy minden gondolatom, minden tettem saját magamnak köszönhető, de azzal hazudnék. Ahogy anyám, úgy apám is, de talán a leginkább a fejlődésemre a nagyapám volt hatással. A vénember ha soha nem is akart központi figurája lenni a családnak, a visszahúzódó bölcsessége, a derűs vidámsága és az a kibaszott angol fekete humor jellemezte egészen haláláig, amit a mai napig hiányoltam. Soha nem emelte fel a hangját, és elég volt csak rám néznie, már a fülemet-farkamat behúzva kotródtam el a szemei elől. Az, hogy öntörvényű voltam, hogy megvoltak a saját módszereim és elképzeléseim, hogy másokból vérrel és verejtékkel akartam kicsikarni a legjobbat, nem csak értük szólt. Ha én már nem is léteztem a balett világában kvázi, azt akartam, hogy a tanítványaimnak olyan elismeréssel kelljen megküzdeniük, amire hivatottak voltak. Kurvára senki ne higgye azt, hogy Teréz Anyát játszottam farkas verzióban, mert aki kétballábas volt, akiben nem láttam meg a lehetőséget, kertelés nélkül vágtam a szemükbe az igazságot, de ha volt olyan, akit kínozhattam, nem tartott sokáig, hogy megnyíljanak nekem, ahogy Tatiana is tette. Hazudhattam volna neki. Ápolgathattam volna a lelkét, de az rohadtul nem én lettem volna. Nem üvöltöttem, nem törtem és nem zúztam. Ahogy ő lenyugodott, úgy az én kedélyem is higgadt lett, ezért is váltam türelmessé, ameddig elkészült, utána pedig a lehető legtermészetesebb módon ajánlottam fel mindenem: az útmutatást, a segítségnyújtást, az ötletelést. A visszakérdezésre csak bólintottam egyet. New York az a város, ahol szinte mindenhova el lehet jutni metróval, így nem volt olyan része a városnak, ami elnéptelenedett volna a rossz infrastruktúra miatt. Ez volt az egyik előnye ennek a megapolisznak.
A sofőr, ha darabosan is beszélte az angolt, megértett mindent, és nem is kérdezett faszságokat. Már épp az ajtónyitásnál jártam, amikor Dragomir kedve megint változott. Esküszöm, hogy kikészít ez a nő. Olyan volt, mint egy kibaszott jelenségek a Föld körül. Reggel az orosz tundra köszöntött vissza, aztán a monszun időszak köszöntött be, utána a kontinentális éghajlat, végül pedig már megint a kibaszott Golf-áramlattal fordult egy felet a tengelye körül engem hátrahagyva, és ahogy néztem a távolodó alakját, felmenni a lépcsőn is, az agyamat már megint elöntötte a szar. A nyelvem a fogaim belső peremén csúsztak végig, ahogy a cipőbe bújtatott lábfejemet figyeltem meg. Még mindkettő megvolt. A kezem ökölbe szorult egy pillanatra, és ahelyett, hogy bebasztam volna a sárga tragacs ajtaját, inkább csak a helyére raktam. A bellboy sem vágta, hogy mi a helyzet, de az kurva élet, hogy nem fogja pörgetni az óráját a srác a kocsiban. Újra behajlás következett az ablakon, megköszöntem egy Abraham Lincoln arcképes zöldhasújával a türelmét, aztán hátat fordítottam én is a gyereknek, hogy üldözőbe vegyem az áldozatom.
Dragomirt a liftnél csíptem el, amikor épp csukódott volna már annak ajtaja és megint eltűnt volna előlem, de sikerült becsusszannom a fém záródása előtt, mereven pillantva le a kék szemekbe. Kurvára nem voltam boldog.
- Elárulná, hogy mégis mi a picsa van magával, Dragomir? - ha kedvesebben is bántam vele odafent, annak a hangnemnek köze nem volt ehhez a pillanathoz. A lift menet közben elindult velünk - Miért nem megyünk, ha már beleegyezett? Hogy bízhatnék abban, hogy holnap megjelenik a termemben, ha a mai napot sem képes betartani és folyton változtatja az álláspontját? Mégis mitől tart? Oda mennénk, ahol talán otthon érezhetné magát anélkül, hogy elhúzná a belét vissza, Oroszországba. Miért menekül? Mi történt a szoba és a taxi közötti úton, Tatiana? Elárulná végre? - basztam rá a tenyerem a STOP gombra, a lift pedig a negyedik és ötödik emelet között zöttyenve állt meg, de én csak az orosz nő arcát néztem. Nem megvetettem, nem üvöltöttem vele - pedig rohadtul megérdemelte volna. Egyszerűen csak meg akartam volna érteni ezt a szaros érzelmi hullámvasutat, amire felült már napokkal ezelőtt és hatvanadjára is sikítva körözött azon a baszott vonaton.
- Miért akarja ennyire csökönyösen, hogy kibasszak magával és Dashkovval is? Miért... ilyen? - tártam szét a karjaimat értetlenül, mert már megint vágtam volna hozzá, hogy orosz? Hogy csökönyös és hogy kurvára kiismerhetetlen? Mert az volt. Egyáltalán ő maga értette a döntéseinek mozgatórugóját? Vagy éppen már megint a sebesülésével akart volna védekezni és azzal magyarázkodni? Feladom, esküszöm, feladom.

Tatiana & Keith

━━━ "Life is a matter of choices, and every choice you make makes you."

A készülődésem minden pillanatát kétely övezi. Láttam benne a férfit, és a megnyílás is egy őszinte hullámmal érett fel, de sosem voltam az érzelgős fajta, ez az angol mégis ezt hozta ki belőlem. Be kellett volna csuknom a fülemet, amikor a családjáról beszélt, nem kellett volna feléleszteni az együtt érző oldalamat. Egy balerina sohasem helyezheti más igényeit a maga elé, a tánc mindenek felett áll, és ha ezt nem tudja valaki észben tartani, az nem teremtetett a színpadra. Számtalan szabály, és kín övezte az idevezető utamat, de engem arra neveltek, hogy hallgassak, és csak akkor feleljek, ha kérdeznek. Nem illett bele az elmúlt napok képeibe, hogy megosszuk az életünk apró részleteit. Nekem ő csak egy koreográfus, akit a színháznak az igazgatója ajánlott fel, és Dashkov élt a lehetőséggel. Nem kellett volna arról sem tudomást vennem, hogy az itteni versenytársak közül éppen Tinának a férje. Nekem Mr. Lackwood, és az is marad egy jó időre. A keresztnevét meg sem jegyeztem, nem szólíthattam azon, sosem emelkedhettünk arra a szintre, hogy a Tatiana-t használja velem szemben. Nem adhatok engedélyt a leendő tanítómnak, hogy a lépéseimen, és a szükségleteimen kívül ismerjen. Nem érhetett el a szívemig, melynek létezése is talány volt. A legutóbbi szerelmi kísérletem kudarcba fulladása után megfogadtam, hogy a balettnél semmi sem lehet fontosabb. A lelki zaklatottságra nincs gyógyír, rájöttem már, hogy ezek a mostani helyzetek a gyengeségeimet erősítik, és ha nem acélozom meg a belső vívódásomat, akkor sosem fogok színpadra állni. A férfi odakint türelmesen vár, el akar vinni egy orosz helyre, de érzem, hogy nem lenne helyes, ha vele tartanék. Már az is ellentmond a nevelésemnek, hogy részegen ültem a hotel bárjában, és ő hozott fel. Meghánytatott, aztán végignézte a zuhanyzásomat. Ebben a formátumban túllépte a koreográfus szerepkörét, én meg azt, hogy igazi balerina váljon belőle. Szégyenteljesen viselkedtem, és ha most elmennék vele, akkor még ezen is túllépnék. A kinézetem ahhoz képest kifogástalan, hogy pár napja jöttem ki a kórházból. A hajam gyönyörűen ívelt kontyban végződik, az amerikai öltözet elfedi a hibáimat. A lábam lüktet, és bicegek is, de ha most kimegyek a városba…mindenfajta rossznak leszek kikiáltva. A pénzes fordulatra már nem is felelek. Nem kell anyagiaskodnia, mert kapok fizetést, a többit meg a Társulat állja, amíg New Yorkban élek. A liftben már szinte üvölt az agyam, hogy fejezzem be azonnal ezt a színjátékot, de az utolsó löketet a metró, és a taxi párosa adja. Az orrom elé emelem a kezemet, a szmogtól szédülök, és a gyomrom is liftezik a tegnap este miatt. Utálom idekint lenni, a tekintetem meg egy ijedt őzikére emlékeztet, amint felmérem az óriási embertömeget. Meghátrálva adom a tudtára, hogy mondjon le a kirándulásról, és menjen haza, mert ketten nem megyünk sehová. Sietve szökkenek fel a lépcsőn, őrületesen kikészíti az izmaimat a lépkedés, de másodperceken belül ott vagyok a felvonónál. Nem is nézek hátra, nekem most le kell higgadnom, elfelejtenem, hogy a lakosztályomban járt egy behatoló. A mellkasom hullámzik, amikor beszállok, de mielőtt még elindulhatnánk, és az ajtók becsukódnának, sajnos utolér Mr. Lackwood is, és szikrázó kékjeivel szorít a sarokba. Káromkodással hozza rám a frászt, és azzal a fenyegető tartásával. Nem kértem belőle, és ezt még tetőzi is azzal, hogy benyomja a gombot, és két emelet között hirtelen állunk meg. Nincs egérút. Nagyra nőnek a pupilláim, a könnyeim megszáradnak a szemem sarkában. Elköveti élete legnagyobb hibáját, ami most még nagyobb árkot ás közénk. Nem közelít, de félelmet áraszt magából. – Ms. Dragomir, kérem, ne szólítson a keresztnevemen. – emlékeztetem, hogy korántsem tartunk ott, hogy megtehesse ezt velem szemben. – Az ígéretemet ne vegye semmibe. Ott leszek. – hangoztatom másodjára, pedig tudom, hogy nincs oka elhinnie, de tegnap részeg voltam, most viszont egyedül is fel tudom mérni a következményeit a tetteimnek. – Milyen vagyok, Mr. Lackwood? Nem akarom, hogy kitoljon a táncpartneremmel. – rázom meg a fejemet tagadólag, aztán a sarokban állok meg, kihúzom magam, és óvatlanul a combomra vezetem az egyik kezemet. – Mert túlléptünk egy határt ma. Nem tarthatok magával. Egy látogatás, egy orosz közösségbe nem mulasztja el a honvágyamat. Amennyiben orosz helyre akarok menni a partneremmel fogok, benne bízok. Megtámadtak, hát nem érti? Mi a garancia, hogy maga nem bánt? – mélyről jön az aggodalom, és ha bántó is, nem ismerem őt. – Az egyik riválisom bizalmasa, sőt a házastársa. Nem szabadna egyáltalán kettesben lennünk a termen kívül. Ön látta, amit nem kellett volna, én megszégyenültem. Ne mélyítse ezt még jobban, mert be leszek szennyezve. – őszinte aggodalommal vallok neki, a kékjeimben az orosz nevelés tükröződik, elpirulok, mert ezt váltja ki belőlem. – Túl vad, és megérintett…nem érti, hogy ez mit jelent….nekem. – egyre halkabban mondom, hogy végre leessen neki. Más világból jöttem, mint ő. Nekem még vannak értékeim, hadd őrizzem meg őket méltósággal.

Tatiana & Slay

━━━ "Life is a matter of choices, and every choice you make makes you."

A világon nincs olyan ember, aki mindenki másnak, kivétel nélkül szimpatikus lenne. Aggódhatnék, hogy a viselkedésemmel kiben milyen benyomást keltek, de túlságosan is öreg voltam ahhoz, hogy érdekeljen, mit gondolnak mások rólam, a módszereimről vagy éppen a szóhasználatomról. Igen, az alma rohadtul messze gurult a saját fájától és fellazultak azok a bizonyos hűvös angolság pillanatai, de mindezt nem az Államok jótékony hatásának tudhatom be, hanem saját magamnak. Sosem kedveltem, ha határok közé akartak besuvasztani, és ha a balett az életem is volt évekkel ezelőttig, ha annak fejet is hajtottam, minden másban ott láttam a lehetőséget, hogyan hajthatnám a saját malmomra és változtathassam pozitív irányba azt is, aminek köze sem volt ahhoz az ideához.
Az, hogy a nő kijavított a nevét illetően, nem ért meglepetésként. Az állkapcsom feszes, élettelen mosolyt láttatott cserébe, de reakciót nem váltott ki belőlem. Nem érinthettem, nem mondhattam ki azt a nevet, amivel az apja és az anyja illette, helyette a személytelenséget kellett volna választanom. Általa, miatta.
Szkeptikus pillantással mértem végig az alakját, amikor a hitemet, az ígéretét hangoztatta. Már a második esélyét baszta el azzal, hogy ma reggel még csak eszébe se jutott az a cseszett edzés. Persze, az én hibám is lehetne, mert mégis mi a faszért voltam itt, felverve őt az álmából?
Nem akartam fenyegetővé válni, de látszólag és érezhetően is másra sem voltam képes. Talán le kellett volna nyugodnom. Talán nem kellett volna számon kérnem őt minden borzalomért, azért is, amit még csak el sem követett, de felhúzott, mert képtelen voltam arra, hogy kiismerjem őt. Mert ha beszélt is magáról, annak már megint nyoma sem volt és nem tudtam napirendre térni a hangulatingadozásai felett. Az enyémek csak reakciók voltak az övéire (túlzás, mert sokkal hirtelenebb voltam, mint Tatiana). Ahogy továbbfűzte a mondandóját, a hátammal a lift falának dőltem, a fejemet is nekitámasztottam a hideg fémnek, hogy a korábbi szemkontaktust felváltsa az, hogy a fémkalitka mennyezetét bámuljam megváltásért. Megértettem mindent, amit kiejtett a száján. Megértettem a félelmét is, mégis egy hosszú, fájdalmas és csendes sóhajt váltottak ki belőlem a szavai, ami azt eredményezte, hogy nem éreztem úgy, hogy bármit is kellene mondanom neki.
- Sajnálom, hogy Önnek nem ugyanaz a tapasztalata az itteni élettel, mint nekem volt. Hogy ennyire sötéten lát mindent, Dragomir - mégis csak jártattam a pofámat, és ahelyett, hogy a nőt, azokat a kibaszottul kék villanó íriszeket figyeljem, vagy az arcát, esetleg az alakját, nem terveztem, hogy ránézzek. A kezem automatikusan lendült a lift gombjai felé, hogy ismételten elinduljunk, egészen fel, ahol Tatiana kiszállhatott abból a burokból, amibe belekényszerítettem őt, magammal a fedélzeten.
- Ameddig nem mer szembemenni azzal a sokkal, ami érte, csak egyre mélyebbre fog kerülni. És ahhoz én viszont nem kellek. Sem Ön, sem én nem tudunk változtatni a viselkedésünk gerincén, azon, akik vagyunk. Ameddig a vadságot említi bennem, úgy ne felejtse el, hogy Ön is ugyanolyan szenvedélyes, és nem csak a teremben, nem csak Dashkovot vagy engem szidva, de ameddig én leszarom, hogy ki mit gondol, maga állandóan attól retteg, hogy elítélik, hogy mások mit képzelnek vagy mit látnak a lépéseiben - ütöttem neki a lift falának a fejemet egyszer, aztán még egyszer, és ha azt is várta, hogy üvölteni fogok vele, hogy kioktatom, nem történt meg. Néha annyira könnyű lett volna feladni. Nem elrendezni a dolgokat, csak hagyni, hogy a maga medrében minden tovafolyjon.
A lift zökkenőmentesen állt meg Tatiana emeletén, az ajtó pedig középen szétnyílt. Szerencsére nem volt mögötte/előtte (kinek mi) ember, akivel szembetaláltam volna magunkat, és ha már én voltam közelebb hozzá, kiléptem a folyosóra, megvárva, hogy Dragomir is kijöjjön onnan. Csak nem akart vissza és legfőképpen lemenni, mert amúgy is a szobájába igyekezett. Eljutottam addig, hogy a szemeibe nézzek, és mielőtt megszólaltam volna, fordulva egy negyedet inkább elindultam a lépcsők irányába, anélkül, hogy elköszöntem volna. Vagy biztosítottam volna afelől, hogy a következő nap várom és hogy az utolsó lehetősége volt bizonyítani. Nem voltam bolond, hogy állandóan esélyeket adjak mindenkinek. Az idő pénz, és nekem is meg kellett élnem valamiből, ami nem apám vagyona volt és soha nem is lesz. Ha nem tartott vissza a nő, akkor a lépcsősoron komótos léptekkel indultam meg lefelé, miközben Poppyt hívtam. Ma ő volt a soros a recepción. Két csörgés után nevetve vette fel, de amikor meghallotta, kivel beszél, a figyelme és a hangja is megkomolyodott.
Lemondtam minden következő napi próbát. És azt is, hogy egyáltalán bemenjek a Studioba.