Azért hívtam el Aiden-t, mert így látom jónak. Lényegesen jobban sikerült a legutóbbi találkozásunk, bár a lezárása magasan az egyetemi fölé tornyosul és nem éppen mondható kellemesnek. Valójában magam sem értem, hogy mit várok a mai naptól, vagy, hogy mi a pontos indokom arra, hogy miért hívtam el, mert egyértelműen nem a barátságunk tökélyre fejlesztése, hanem inkább megjavítása és szinten tartása. A kert jó ötlet volt és szeretném azt hinni, hogy nem Sophie megérkezése változtatott a légkörön, de ezt már akkor is cáfoltam, ahogy most is. Célomban áll ma tisztázni gondolataimat az esetleges kettejükre vonatkozó kapcsolatról, így talán megérti, hogy miért váltam hírtelen olyanná, mint egy mindenét féltő személy, hiszen nekem húgom testesíti meg azt.
Tagságom van a bronx-i golf klubban már amióta csak emlékeim léteznek és lényegében ez az egyetlen sport melyben örömömet lelem és évek óta űzöm. Mindenkit névről ismerek itt, korombéliek ritkán akadnak, de hozzá vagyok szokva ehhez a jelenséghez, talán segíteni fog a nyugodt légkör kialakításában a helyszín.
A találkozó előtt két nappal telefonáltam Aiden-nek, akkorra vált biztossá az időpont, hogy ráérek és reménykedtem benne, hogy számára is megfelelő lesz. Húgom persze igyekezett lebeszélni, hogy talán a feszült koncentrációm a labdára és a neki kihelyezett lyukra nem lesz üdítő társaság, de ha fele oly érdeklődést tálóplál a sport iránt, mint én akkor nincsenek kétségeim, jól fogunk szórakozni.
Mielőtt elindulnék, hogy a klubba menjek még teszek egy kört a hátsó kertben. Nem ismerem utam szándékát, vagy, hogy mit szeretnék vele elérni, nem sűrűn fordulok meg a birtok ezen területén, de lábaim maguktól mozdulnak, végül a gyógynövényes kertben telepszenek meg.
Kamilla. Cseng fülemben a név, amin hívta a növényt és azóta én sem feledem el és ismerem, sőt mindenféle indíttatás nélkül utána is olvastam a növénynek, majd a rozmaringnak is és végül úgy véltem, hogy bőven elég ezt a két gyógynövényt ismernem. Nem értem miért kerestem rá tulajdonságaikra, de egy pillanat szabadidőmben ez volt a legjobb ötletem.
Szoktak gyógynövényt ajándékba adni? Az virágnak számít, férfiak pedig nem adnak virágot egymásnak, azonban eszembe jut, amit mondott, hogy nyugtató hatással van rá, utána pedig az, ahogyan lélegzetét visszafolytva igyekezett leplezni annak szapora ütemét, melyet csak részlegesen sikerült végül elrejtenie. Heves reakciót mutatott, ami több volt, mint túlzás, ám kérdéseket ébresztett fel bennem. Vajon igaznak bizonyul az a feltevésem, hogy nem csak a csapongó hangulatát szokás kamillával enyhíteni? Sokkal több van Aiden-ben, mint arra elsőnek számítottam volna. Különsö dolog, hogy rá gondolok, hogy foglalkoztat, végtére is ő a munkám, azzal pedig foglalkozni kell.
Megérintem a kamilla levelét ott, ahol neki is nem olyan rég még az ujjai pihentek és arcomra leplezetlen mosoly von színt az ábrázatomnak. Ezt felismerve engedem el végül a zöldet és nézek rá meredten egy ideig értetlenül. Azzal nyugtattam magam az elmúlt napokban, hogy a viselkedésem miatti bűntudatnak köszönhető, hogy sokszor jut eszembe hangja és viselkedése, hogy előtte mennyire vidámnak és felhőtlennek tűnt. Jól éreztem vele magam, amit nehezen tudtam elfogadni és eleinte kreált ötleteket gyártottam, hogy mi lehetett oka az akkori viselkedésemnek, de Sophie-val való beszélgetésem végül rámutatott a lényegre. Talán igaza lehet és szükségem van másokkal való kontaktusra is, ám nem olyan árral, hogy úgy végződjön, mint legutóbb. Lehet jó lenne, ha lennének jó ismerőseim, talán barátaim, de ha ez azzal jár, hogy közben megbántanak és sérelmekkel vannak felém és munkám felé, akkor inkább továbbra is elkerülöm ezeket a kontaktusokat.
Hírtelen jövő ötlettől vezérelve kőrbe nézek, ám senkit nem találok a közelben, még korán van, de már késő ahhoz, hogy a kertészek valamelyike a közelben legyen, majd gondolkodás nélkül veszek fel egy a földre helyezet tenyerembe pontosan illeszkedő cserepet és állok tanakodva, hogy vajon miként tudnék bele élettől duzzadó kamillát ültetni úgy, hogy se az anya növénynek, se a tőle eltávolított darabnak ne essen bántódása.
Sárral tarkított piszkos kézzel, benne a gyökérrel rendelkező kis kamilla virággal lépek be az üveg ajtón, mejet szintén összefoltozok ujjaimmal.
-Louise -ejtem ki nevét úgy, hogy meghallja, talán túl nagy és ismeretlen lelkesedéssel benne, hiszen még sose tettem ilyet. Bár sokáig tartott, de végül a kezemben tartom a kis virágot. - Csomagolja ezt be nekem kérem valami szépbe -nyújtom át neki óvatosan, szememet le sem véve a növényről, majd magamhoz képest sietve teszem meg az utat a szobám felé, ahol először kezet mosok, majd egy tiszta inget, és zakót veszek, utána elteszem a golfozáshoz elengedhetetlen fehér, ám sportosabb öltözetet, majd kezemben a táskával, arcomon izgalommal, hogy vajon mit fog hozni a mai nap és hogy vajon ismételten olyan véleménynyílvánítás kapok-e, ami áttör a magam köré felszerelt gáton, ha ez megtörténik, akkor véglegesen lemondok a feladatról, kell, hogy legyen más megoldás is, minthogy újra és újra részesévé kell válnom annak, hogy van, aki nem veszi komolyan és nem értékeli azt, amiért élek.
- Köszönöm -mosolyodom el kedvesen a nőre és veszem át a szép papírba csomagolt cserepet a növénnyel együtt.-Órák után golfozni megyek a Lee család legfiatabbikával, majd érkezem -jelentem be, bár nem szoktam, valamiért mégis tudomására adom, hogy hova vezet utam. Kissé úgy érzem magam, mintha kapnék egy szabadnapot, pedig tudom, hogy munkába indulok.

A kocsiban feszengve, de már egyre megkeményedve ülök, hiszen már nem az otthon falai között vagyok, ahol senki nem figyel, mert mindenki eltávon van, hanem kint az emberek között, ahol más szabályok élnek, ám érzem magamon, hogy másként viselkedem, mint azt kellene. Nem szeretnék megint haraggal távozni, nem lenne jó az üzletnek, nem lenne jó a jövőnek és nekem sem. A növény és táska a csomagtartóban, az előbbit nem igazán tudom értelmezni, hogy pontosn mit is keres ott, azonban nem kötelező átadnom, férfiak nem adnak egymásnak virágot.
Az egyetemi óráknak vége, jelenleg az orvosi kar parkolójában várakozom, korábban érkeztem a kelleténél, így kiszállok és az autómnak támaszkodva figyelem a járókelőket, sok fiatal könyvekkel a kezében. A hátsó ülésem tele van papírokkal, főleg a munkával kapcsolatosan egy régivágású táskában, könyvekre ritkán van szükség, szerencsémre pontosan azzal foglalkozom, amit tanulok, vagy pedig már fiatal koromban elsajátítottam a szükséges tudást.

Gondolataimat a járókelők vonják magukkal, sokan fehér köpenyt rántanak vállukra és így sietnek órára, mások a könyvükbe mélyülve, tudomást sem véve a környezetükről mennek előre nem félve, hogy balesetet szenvedhetnek. Valójában csak szeretném, hogy ezek legyenek elmém egyetlen helyfoglalói, de valójában mindig a csomagtartómban lapuló növény körül érnek véget, ahonnan igyekszem őket visszahúzni, csekély sikerrel. Nem adhatom oda neki, egyáltalán mi vezérelt, amiért elhoztam, vagy úgy teljes nyugalommal kiástam puszta kézzel a földből, melynek illatát tán még mindig nem sikerült magamról lemosnom. Engesztelésként hoztam, nyitok felé, közeledem, hogy megbízzon bennem, abban viszont biztos vagyok, hogy ez az esetében tovább fog tartani, mint azt még első találkozásunk során képzelni tudtam volna.
Az órámra pillantva konstatálom, hogy bizony késik, teljes mértékben biztos vagyok benne, hogy szándékosan teszi, így kíván bosszúságot okozni nekem. Bolondnak és kihasználtnak érzem magam. Sokan felém pillantva kérdezik szemükkel, hogy vajon ki lehetek, itt nem ismernek, előkelő megjelenésem a gyönyörű autóval pedig mindenütt feltűnést kelt.
Több, mint öt perce várok rá, bár testem és arcom nyugodtságról árulkodik, belül azonban harag és düh keletkezik, amirért hagyom neki, hogy megalázzon, még kamillát is hoztam neki, otthon szépen kidobom, ne is emlékeztessen erre a badar ötletemre.
Lábamat kinyújtva a keresztből lépek el autómtól és indulok meg, hogy beszálljak a volán mögé, éppen becsukom az ajtaját és kapcsolnék gyújtásba, mikor meghallom nevemet, azonnal felé fordulok, hogy ki lehet forrása, persze másra nem is számítok, csak Aiden-re.
Nem értem szavait, azonban nem a távolság miatt, hanem mert egyszeriben hallom és meg is érzem, ahogy jobb hátsó ajtóm nyitódik, majd erőteljesen csapódik, majd egy keményebb koppanást is hallok felőle én őedig összeszűkült szemekkel az értetlenségtől, hogy valójában mi is történik nézek vállam fölött hátra.
Figyelem, hogy mit mond, egy szavát sem értem, annyira szürreális a szituáció, csak úgy beesik a zajtómon, mintha más sem lennék csak egy fuvar, ki elviszi következő célhelyszínére. Sértettnek érzem magam és késztetést érzek, hogy kiszálljak és ajtót nyissak neki, megmutatva merre találja a következő taxi állomást, ám arcának vöröslése, hangjának fáradt lihegése és izgatot színe végül megenyhíti vonásaimat és lassan szám is apróra kinyílik, végül óvatosan, lehető legkímértebben, némán fordítom előre fejemet az útra és egy szó nélkül indítom el a motort. Meg feledkezem az illedelmes köszönésről, azonban kézfogás kezdeményezése híján nem is jut eszembe ezt megtenni.
Feldobom szemeim a visszapillantótükörre, mikor megemlíti, hogy elnevezett rólam valamit, még pedig a saját szívét. Ugyan miért tenne ilyet bárki is. Talán ha egy ellenkező neműtől hallanám, akkor imponáló lenne, így viszont ismételten érzem a zavart, testemben a meleget, hogy vajon miért nevezné el rólam saját szívét. Ismét fánézek, azonban arcomban szemeimben sértődöttséggel, de más részem nem sugall érzelmeket, egyedül a kormányba egyre inkább belemarkoló és fehéredő ujjbegyeim. Hogy merészel ilyeneket mondani? Mivel érdemeltem ki, hogy egy holt személyt az én nevemmel látott el? Arcán kedvességgel és mosollyal sem tudja leplezni rossz szándékát, direkt próbál már most, mielőtt a klubba érnénk kihozni sodromból és nagy késztetést érez minden porcikám, hogy ne menjek tovább egyenesen az úton, hanem leforduljak házuk elé.
-Remélem nem okoz csalódást, hogy én életben vagyok -modnom végül mélyebb hangszínnel, de nem nézek rá hátra, nem kívánm látni arcát, mikor ezt meghallja. Nem nyugtat meg a tudat, hogy szívem tovább dobogna kezei között, miközben azon fantáziál, hogy hogyan végezzen azzal és már most, ezkkel a mondataival is képes lenne megállítani azt, de míg nem a munkámat támadja, addig fent marad az álarc, maximum pár szóval hangoztatom nem tetszésemet.
Érzem, ahogy folyamatosan kapálózik a hátsó ülésen, de nem hagyom, hogy felborzolja idegszálaimat, higgadt maradok és egyenletesen veszem a levegőt, csak az útra koncentrálva, azonban ismét nagy ütődést hallok. Tudom, hogy nem karambolt szenvedtük el, hiszen az másként hatna, azonban kénytelen vagyok hátra pillanatni, hogy mégis mit tevékenykedik.
- Feltételezem nem élsz vissza a helyzettel és teszel kárt az autómban? -hallatszik a szidás, hiszen nem kevés pénzembe került az, hogy egyedivé váljon a belső tér. Eleinte csak fejének tetejét lelem meg, utána egyre többet láthatok belőle, pontosabban azt is, amire soha nem lehetne felkészíteni.
Hófehér bőre villan fel a tükörben és egy jó ideig nem is tudom leemelni szemeimet a látottakról. Figyelem, ahogy valami után kutat, majd vissza vezetem magam az út bűvöletére. Szám szóra nyílik, hogy kérdőre vonjam, azonban nem tesz végül semmit, helyette ismételten összeszorul. A tükörhöz nyúlva igazítok azon egy kissé, hogy jobban lássam őt. Testem megint forrósággal töltődik felm és már biztos vagyok benne, hogy ismét mérges vagyok rá, amiért ennyire nevveletlenül, illetlenül és figyelmetlenül viselkedik, pedig alig vagyunk úton pár perce.
Kérdésének köszönhetően visszajutok az útra.
- Kétlem, hogy izgalmasnak tartanád -ejtem ki halkabban a megszokottnál.
Néha rá, néha az útra terelődik figyelmem, ahogy őt látom egyre inkább elveszítem önuralmamat, amiért valaki képes így viselkedni, főleg az én autómban, szerencsére sötétítettek az üvegek, így nem láthatják, hogy mi is történik pontosan, ezért is szerencsés Aiden, különben már rég az utcán állna a törött virággal mellette a földön.
Visszakapom szemeimet az útra és többe nem nézek vissza rá, míg teljesen nem vagyok bitos abban, hogy felöltözött. Arcom ég és nagyon örülnék, ha ez elmúlna, akkor tudnám, hogy nyugodt vagyok és kevésbé érzek megvetést irányába.
- Igazán várhattál volna míg oda érünk -adom végül tudtára véleményemet.- Akkor megkíméltél volna mind kettőnket a kellemetlenségektől -folytatom némiképp kioktatóan.- Egy óra nem hosszú táv, addig a köppeny is megfelelő lett volna, ha már kijelentésed szerint nem volt megfelelő mennyiségű időd a ruházatod átváltására -célzok a késésére, majd ismét rá nézek.
- Ha valóban érdekel, egyetemi óráim voltak. Vállalati pénzügyek, gazdaságfejlesztés. Mivel ez az utolsó évem, így kevés és jól szét osztott órarenddel rendelkezem, így a munkába maximális időt tudok befektetni -folyamatosan beszélek, addig, míg már nem érzem magamban a zavar végleges eltűnését.

Némiképp érzékenyen érint, hogy egy szívben vgdosot, melyet nevemen hívott, ezt pedig tudtára is adom. Nem reagálok duzzogó hangnemére, azonban felismerem, hogy bizony más fogadtatásra számított a témát illetően, így igyekszem én is másként hizzá állni, legjobb tudásomnak megfelelően.
-Remélhetőleg nem csak a társaságodbeliekkel nem kívánsz végezni, azonban, ha ez így van, akkor nagyon örülök, hogy barátok vagyunk-kezdem, hogy pontisítsam szavait, azonban a végén konstatálom, hogy bizony vannak előnyei kapcsoltunknak. A mondat végére játékosabbá válik a hangom, azt is mondhatnám, hogy humorosnak találom szavaimat, arcomon is halvány mosoly terül el. A barátomnak hívom, ami magamat is meglep, eddig csak egy személyel tettem így és valahogy egészen nyelvemhez igazodott a szó formálása Aiden társaságában.
A koppanás felráz és hátra nézve ellenőrzöm, az ő véleményét is megismerve, hogy rendben van-e a karosszéria. Nem kapok kedves választ, de ebből már teljes mértékben tudom, hogy bizony nincsen kellemes hangulatában, legalábbis minden jel erre mutat. Bólintva konstatálom, hogy minden rendben, ám az elém feltáruló látványa testének elintézi, hogy ne legyen. Testem felforrósodik, de mégsem vagyok képes jó ideig elnézni felőle. Ilyesmi érzés, mikor mérges szoktam lenni és most is úgy gondolom, hogy ez lehet oka állapotomnak.
Barátok vagyunk és megbeszéltük, hogy elfogadjuk egymás véleményét, szokatlan dolgait, ám alkalmazkodnunk is tudni kell. Elhatároztam, hogy én e szerint fogok eljárni, bár Aiden megnehezítí a dolgomat és bosszankodom is miatta.
Mérgesen, kissé lekezelőbben, mint azt kéne adom tudtára, hogy viselkedhetne kuktúráltabban, de nem tud kibírni egy órát, közben pedig hol őt, hol az utat figyelem.
Tömören és mindenre kitérve kapom meg reakcióját. Szavai hevesek, ám ez hangján kevésbé hallatszik. A legutóbbi találkozó során is viselkedett hűvösebben, ezek szerint az nem véletlen volt, nagyon is szándékos, ám velem ellentétben neki nincs kedvére ilyennek lennie, ez zavar meg folyamatosan.
-7 perc-mondom halkan, szinte az orrom alatt mormolva, ez már jele annak, hogy igyekszem fejlődni, azonban nem várhatja el, hogy ennyre rövid idő alatt olyan drasztikus változáson menjek keresztűl, hogy ne igyekeznék pontosítani szavain.
-Köszönöm-mondom végül, azonnal mikor befelyezi a monológot és igyekszem leplezni, hogy ne hallatszódjon, mennyire nem helyeslem, amit most a hátsó ülésemen tesz.-Jóleső, hogy így igyekeztél a kedvemben járni. Ne haragudj a modortalan reakciómra, azonban váratlanúl ért és az én világomban általában mindig tudjuk, hogy milyen kimenetelekre számíthatunk-válaszolom őszintén. Abban reménykedem, ha némiképpen belelát üzlettel kapcsolatos nézeteimbe, akkor megérti, hogy mit miért teszek, így könnyebben elkerülhető a félreértés.
Éppen őt nézem, ahogy keresgél, remélhetőleg egy pólót, hiszen még mindig jelen van bennem valamiféle harag, amiért ezt át kell élnem, mikor a napom felől érdeklődik, ekkor sikerül véglegesen előre merednem.
-Szabadnapom van, apám legnagyobb bánatára, azonban ma tud nélkülözni, mivel tegnap hajnalig dolgoztam, hogy a mai munkám nagy részével is végezhessek, a maradék holnapra torlódik.-Bár apám örűlt, hogy előre halad Aiden-nel való kapcsolatom, annak viszont nem, hogy egy egész délutánt rá is igyekszem fordítani, főleg, mivel rengeteg panasz és eszrevétel jött be az új modellel kapcsolatosan és mindig átnézzük mi is, hogy tisztában legyünk az igényekkel. Sokat dolgozunk, mert lényegében elvégezzük azt a munkát is, mit egy asszisztens, vagy beosztott megtesz, de több szem többet lát alapon, valamint önmagában mindig is jobban bízott apám, mi is sok dolgot átfutunk, legalább rápillantunk, az is sokat segít.
Meglep kérése, nem is értem szándékát vele, azonban mégis megállok, nem vonom kérdőre, pedig erőteljesen parancsoló a hangja, amihez nem vagyok hozzászokva, mégsem érint rosszúl.
Kérdő tekintettel nézem végig, ahogy a kukához megy és mint egy morcos gyermek tömködi bele holmiját a köz szemetesébe. Mulatságosnak, szokatlannak és a maga módján aranyosnak találom a szituációt, aminek okán el is mosolyodok, hiszen hevessége húgomra emlékeztet, sok jó emlékre és most hagyom, hogy kiüljön rám ez az érzelem, nem elfolytva, ahogy húgom is szokta mondani.
Beül mellém, azonban nem indulok el azonnal. Kikerekedett szemekkel, a mosolynak nyomával sem nézek végig pólóján és hírtelen számban ragad a szó.
-Ugye nem ez az a ruha, amiben golfozni szándékozol? -kérdezem teljes megrökönyödéssel hangomban. Így nem mutatkozhat ott, a családomat rossz fényben tüntetheti fel, végén azt hihetik, egy akárki jött-mentet is elviszek magammal egy golf klubba.
-Sok neves család, köztük rengeteg ismerősöm, munkatársam lesz jelen. Nem szeretném, hogy neked is kellemetlenséget okozzon tekintetük-már kevésbé beszélek éllel, hiszen valóban nem szeretném. Jó lenne, ha jól érezné magát, hiszen akkor könnyebben szót tudunk érteni és kevésbé feszült a közöttünk lévő tér.-Nálam mindig van egy tartalék darab a szekrényemben. Ha az megfelelő, akkor szívesen kölcsönzöm neked a mai napra-ajánlom fel, hiszen mind a kettőnk számára érdek fűződik, hogy megfelelően jelenjen meg.

Felhívom figyelmét a pár perces tévedésre, mégis halkan teszem, ám hallhatóan nem eléggé, hiszen megérzem, ahogy még inkább ingerülten folytatja szavait. Megköszönöm neki, hisz gondolt rám, gondolt arra, hogy nekem jó legyen és sietett, mert tudja, hogy számomra fontos a pontosság. Igyekszik és én is, remélhetőleg viszonylag hasznos mértékben és lesz eredménye, talán ő is megnyugvást fog érezni. Teljesen őszinte ez az egy szó, ahogy a magyarázatom is, ám nem szeretném, hogy ez a nap az üzletről szóljon, nem kívánom, hogy munkaként kelljen a jelenre gondolnom, pedig úgy kéne, azonban most szeretném, ha valóban barátként viselkedhetnék, bármit is jelentsen az.
Néha szememmel követem mozdulatait és fehér bőrének vonalát, ahogy izmai rándulnak alatta, ám a vezetésre is figyelnem kell. Többek között ez az, ami miatt lekapom róla tekintetemet, valamint nem tartom jó dolognak, vagy illedelmesnek, hogy őt figyelem, mégha még mindig némi ellenszenvet érzékelek is.
Kérdése beszédre int és bevallom itt létemnek okát és valóban, fáradt vagyok és hosszú volt az előző este, hiszen a munka sosem áll meg, főleg nem egy cég vezetőjének és örökösének.
Kérdése pont annyira logikus, mint amilyen válaszokat kéne rá adnom és fogok is, ám pontosan tudom, hogy más is van mögötte, Sophie.
-Bármeddig képes lennék halogatni egy szabadnap kivételét, hiszen folyamatosan van mit tenni, ezt gondolom pontosan megérted-mondom semlegesen, nekem természetes a munkámról beszélnem. Valamint szeretem, amit csinálok, így lényegében mikor a kötelező szabadnapomat veszem ki, azt is munkával töltöm-A mai napon ráadásul kevesebb gonddal kellene elszámolnom, mint, amire jövőhéten számíthatunk-továbbra is gépiesen ejtem ki a szavakat. Az elkövetkezendő hét nagyon nehéznek ígérkezik. Fontos tárgyalás lesz a pénzügyekről, sikkasztást sejtünk a cégen belül és sosem könnyáek az ilyesféle átvilágítások, főleg mikor egy megbízható személy áll minen mögött. Sokszor másra is fény derül és rengteg a papírmunka, esetleges elbocsájtások. Van más is, a húgom bánt, ahogy beszéltem vele, amiket mondtam és, hogy őt hibáztattam a legutóbbi sikertelenségeim miatt. Nem lehet elégszer bocsánatot kérni az ilyen tettek miatt. Megszorítom a kormányt, összeráncolódik szemöldökeim közt a bőr, de nem mondok többet, nem említem. Bár a nyíltság a célom, ez még nem tartozik abba a területbe, amiről tudnék, vagy hajlandó lennék beszélni. Ritkán válok el haragban Sophie-tól, de az mindig megvisel és jól esik, hogy nem kell egyedül lennem, más esetben még a szokásosnál is jobban a munkába merülnék, ami már az egészségemre is ártalmas.
Hírtelen szólítfel megállásra és teljesítem is kérését, ám teljesen érthetetlen számomra, hogy mire kászülhet. Mulatságosnak találom, ahogyan láthatóan erőből dobja bele tuháit a szemetesbe, majd már mellettem is ül, látványa azonban nem éppen olyan, amire számítani véltem.
Bólintok, hiszen olyan választ kapok, amit vártam, de azért felajánlom, hogy van egy tartalékban lévő ruhadarabom, amit használhat. Meglepődöm a véres ruhán, azonban visszaemlékezem, hogy éppen milyen óráról sietett úgy hozzám és megértem, hogy mi is történhetett. Arca piroslik és heves hadonászása kicsit hátra tántorít, majd elmosolyodom gyengéden, hiszen semmi rossz nem történt, megoldódott a ruhával kapcsolatos aggodalmam is, valamint úgy tűnik az ő hangulata is kissé megváltozott és talán már kevésbé haragos.
-Természetesen nem-válaszolom, miközben ismételten az úton haladunk, majd kissé felé fordítva arcomat folytatom.-Velünk lesznek a caddie-k-nézek rá végül, hiszen feltehetően nem a segédeinkre gondolt, hanem a már említett ismerősökről. -Minden egyéb személyt egy kéz rázással fogom üdvözölni és egyben el is köszönök-fordulok vissza már és figyelem az utat. Nem szeretnék az üzleti partnerek elé állva meghallgatni véleményüket és a sok idősebb korosztályba tartozó bizony nem igyekszik leplezni, mennyire nincs kedvére, hogy ilyen fiatalon hol tartok. Sokaknak hosszú idő kell, hogy komolyan tudjanak venni, szerencsére egyre bővül a számok és elismernek a teljesítményeimnek megfelelően. Akik viszont ilyenkor golfozni járnak bizony már rég nincsenek a szakmában és csak kellemetlenkedni szeretnének. A mai napot nem visadkodással szeretném tölteni.-A mai egy valódi szabadnap-mondom ki a lehető leghalkabban, inkább csak magamnak. Ha kimondom, akkor talán könnyebb is lesz így cselekednem és elfelednem az üzletet és a bánatomat Sophie miatt.
-A felvágásomon kívűl mivel töltötted a mai napodat?-kérdezem valamivel később, bár nem érzem, hogy szükséges lenne beszélgetni, azonban így szokás, nem sokan szeretnek csöndben ülni hosszabb távon. Hangom semleges, azonban hallatszódhat belőle, hogy nem sértődött, vagy gúnyolódó, hanem valóban érdeklődő. A fel-fel jövő kellemes hangulatom is kezd ismételten megjelenni, nem szeretném, ha a gondolataim elterelődnének és talán ha Aiden beszél, akkor jó szokásomhoz híven, egyrészt illemből, jelenleg érdeklődésből is, de rá fogok figyelni.

Megérti és tudom, hogy miért, hiszen ő is részese ennek a véget nem érő fogaskerék mozgásnak, melyben élünk és pontosan ezért nem is érzem, hogy többet lenne szükség magyarázkodnom azon felül, amit most elmondok. Ennyi üzlettel kapcsolatos szóhasználat bőven elegendő számomra a mai napon ez azonban meglep, hiszen a munka számomra maga a kikapcsolódás, most mégis az elől menekülve és az otthoni ház elől megyek el Aiden-nel golfozni.
Belemélyednek gondolataim a Sophie-val kapcsolatos legutóbbi incidensembe és nem tölt el boldogsággal, pedig ő az, ki mindig csak örömöt tud bennem ébreszteni, vagy idősebb testvérhez híven a gondoskodást, mely mint kiderült, legutóbb feszegette a szükséges határt.
Kényszer megállónk végeztével Aiden öltözékével kapcsolatosan fejtegetem véleményemet. Meg is lepődöm, ám valamelyest még sem, hiszen nem ez az első nem a mi életformánkhoz köthető viselkedése. Arcán számomra értelmezhetetlen kifelyezés jelenik meg, pontosabban túl jól ismerem ezt a nézést, mintha rosszban sántikálni, ám nem értem, hogy mi ébresztheti ezt benne. Rövid ideig a szemébe nézek, mintha onnan kitudnám olvasni, hogy mire gondol, de nem járok sikerrel, helyette kissé kikerekedett kérdő szemekkel nézek vissza az útra. Miután megtudom, hogy készült más ruházattal végül úgy döntök, hogy nem bedzegetem tovább a dolgot, hiszen nincs mit tenni, majd átöltözik, addig pedig nem zavar nem éppen a szituációhoz illő pólója. Egy lépés az elfogadás és nyitott ság felé és büszkén gondolok magamra, amiért nem utasítom, hogy öltözzön át és tovább megyek, arcomon halvány mosollyal, hiszen az imént valóban zavarbajött szavaimtól.
Pontosan tudom, hogy az üzleti ismerőseimmel kapcsolatos a kérdése, mégis valamiért nem egyenes választ adok neki és a mondat kimondása után ránézve látom arcán a csalódottságot. Orromon kevés levegőt kifújok, miközben elmosolyodom, ma már sokadjára, mióta vele vagyok és végül elmondom a teljes igazságot és az imént még feszült teste megnyugszik mellettem. Ennyire nem szeretheti az üzleti helyzeteket? Számomra ez további kérdéseket vet fel, ám annak tulajdonítom, hogy az elmondása alapján nincs kedvére ez az élet, de mint a család tagjának részesének kell lennie és így ha kimozdul, akkor inkább mellőzi a munkával kapcsolatos ügyleteket. Ebben is különbözünk, hiszen számomra nem okoz nehézséget a munka ügylete, a mai nap folyamán viszont igen, ezért is örülök ennek az útnak.
Kettesben lenni. Ha belegondolok most is kettesben vagyunk, bár idegen hallani ezt a szót úgy, hogy két férfira utal. Én inkább úgy fogalmaznék, hogy közösen töltünk el egy kis időt és ebben nem fog minket senki sem zavarni, vagy akadályozni.
-Én is-mondom végül, azonban ez egy nem tervezett vallomás volt, hangomban maga az őszinteség is megjelenik, lehetetlen lenne nem észrevenni. Ezt felismerve megfeszülnek izmaim, hiszen ismételten nem tudok magamon uralkodni. Nem szeretnék feszült lenni és karót nyelt, azonban jobban örülnék ha teljesen tudatosan tennék mindent.-Jó lesz végre kikapcsolódni-folytatom halkan, mintha csak egy segélykiáltás lenne, hogy távol legyek az otthonomtól, a gondoktól.
Egy ideig meredten nézek előre ügyelve, hogy ne tegyek semmi mozdulatot. Mikor már érzem, hogy testem megnyugszik a hírtelen előtörő érzelmekkel teli őszinteségem miatt már eltudom magamat engedni és az ülésben is teljes mértékben megtámasztom hátamat. Elhangzik egy apró gondolatfoszlány, ez némikép tudatos, megerősítésnek használom, nem is gondolok bele, hogy esetleg meghallaná.
Rövid csend után végül ismét érzem az egyensúlyt, de nem kell magamra parancsolnom, hogy érdeklődve tegyem fel a kérdésemet.
-Tanulás közben társalogtál?-üti meg fülemet egy része mondandójának. Egyrészről én mindig egyedül tanulok, másrészről nem szeretem, ha bármi megzavar, így pedig teljesen elképzelhetetlen számomra, hogy milyen lehet tanulás közben másokkal beszélgetni. A többi, amit említ csak később talál magának utat, azonban nem mondok rá semmit. Én i fáradt vagyok, pontosan ezért örülnék, ha érződne rajta is, hogy nem teljesen kipihent, akkor talán könnyebben ritmust tudnék vele tartani, hiszen ha olyan hevesen fog viselkedni, akkor nehezebb dolgom lesz. Egyébként is egy nyugodt, nem kapkodó személy vagyok, de fáradtan még inkább lassú, persze a golf során ennek semmi jelét nem fogja érezni, hiszen a pályán egyébként is mindig minden ütést megfelelően végig gondolok.
Hamar eltelik az út, ennek örülök, hiszen ez azt jelenti, hogy viszonylag feszültségmentesre sikeredik és ez a célom a mai napra, semmi stressz, semmi munka. Aiden-ra sem munkai célokból gondolok most, hanem valóban barátként, szeretném megismerni, hogy milyen is ez az érzés, mikor valaki, kit még alig ismerek a barátom, lényegében egy újabb felfedezés, ha akarom úgy is fogalmazhatok, hogy egy újabb gyártás előtti terméket kell jól megvizsgálnom, de az nem lenne szép tőlem, hiszen barátok vagyunk. Nem szeretnék arra sem gondolni, hogy mi a valódi célom vele, rossz embernek tartom magam miatt és szeretnék erről is megfeledkezni, talán egy napig én is lehetek jó és kedves, csak győzzem tartani az elszántságomat ezen cél irányában.
Leállítom a motort, azonban nem megyek egyenesen a parkolóhoz, a főbejáratnál szállunk ki. Míg a hátsóülésemen keresgél, addig kiszállok én is és az ő oldalára sétálok, onnan figyelem, ahogy testének fele kifelé lóg az autóból. Egy rövid pillantást vetek rá, majd tovább vezetem rajta tekintetemet, hogy lássam mit keres annyira, közben kezeimet zsebembe mélyesztem, majd meglátom a piros táskát, amit kimészik vele.
Eddig nem is figyeltem, hogy haja belelóg kissé szemébe, valószínűleg zavarja, mindenesetre nagyon természetesen kócolja össze tincseit, melyeknek csak egy része kerül vissza helyére. Érzem, ahogy megállapodik rajtam a szeme és jelzi is, hogy készen áll a goldfozásra.
Végig nézek az összképen, azonban érzem, ahogyan tetem megfeszül és forróság jár át, majd ezzel együtt zavaromban hátat fordítok neki. A kopottas felső, a kócos haja.
-Leparkolok hátul, addig nyugodtan menj be, én is érkezem hamarosan-mondom monotonan és rá sem nézve sétálok vissza, majd megragadom a kormányt és a világ legtermészetesebb mozdulatával adok gyójtást a motorra.
Nagy az épület, amire most felnézek egy pillanatra, nagyon elegáns és kifinomult ízlésről árulkodik, azonban többet nem is tudnék elmondani róla, nem vagyok az épületek szerelmese.
Hátra vezetek a parkolóig, az itt dolgozók már megszokták, hogy magam parkolom le az autómat.
-Sebastian-üdvözlöm segédemet, aki már mellettem is áll.-Van a csomagtartóban egy növény, kérlek legyen kéznél, ha esetleg szükségem lenne rá-nézek a csomagtartómba, ahonnan kiveszi a ruhámat tartalmazó táskát és int egy kollegájának, hogy gondoskodjon a zöldről, amiről nem tudom levenni a szememet. Még mindig nem tudom, hogy mit kezdjek vele.
Ahogy beérek a hátsó ajtón, magam mögött Sebastian-nal elegánsan biccentek a recepciósnak, előre szóltam, hogy jövünk. Páraknak kezet nyújtok és üdvözlöm őket, semmi mosoly, csakis formálisan. A fehér falak szinte fénylenek, ahogyan a nagy üvegeken beáramlik a fény. A levegő kellemes, a falakon festmények, mindenhol valami virág hatalmas vázákban, semmi sem változott.
-Aiden-ejtem ki nevét, de most nem is hasonlít a korábbiakhoz, izgatott vagyok és várom már a játékot, szükségem van egy kis kikapcsolódáshoz.-Gyere velem, erre van az öltöző-mutatom neki az utat.-Neharagudj, amiért nélkülöznöd kellett, csupán jobb szeretem, ha magam helyezem biztonságba az autót, bár nem mintha nem bíznék a személyzet hozzáértésében.

Sose tanultam még könyvtárban, illetve pontosítanék, a köz részére kialakított könyvtárban nem. Miért tettem volna? A szobam, vagy apám irodája mindig is megfelelőnek bizonyult. Ezeken a helyeken nyugalom van. Az iroda pedig motiváló légkör, hiszen látom magam előtt az aznapi munkámat és így hamarabb tanulok, hiszen tudom, hogy még rengeteg az elvégzendő feladat.
-Sok barátod van?-kérdezem, talán kissé féltékenyen is, hiszen nekem nincs, sose éreztem, hogy kéne, de a tudat, hogy egy magamfajtának sikerül emberibb kapcsolatokat kialakítani, melyek túlnyúlnak az üzleten, bizony olyan dolog, mekyet húgomtól is megtanulnék, ha lenne bármely szakmai haszna. Ha belegondolok Aiden esetét nézve, nagyonis lenne.
A golfklub pompás épülete előtt figyelem őt, ám már az autó visszapillantótükréből. Míg visszaülök helyemre, addig ignorálom, ám utana még erős késztetést érzek, hogy ránézzek, azonban nem segít helyzetemen, még kellemetlenebbül érzem magam, de ez mégsem rossz érzésnek tűnik egészen addig, míg megértem, hogy arca csalódottságot tükröz. Erről pedig ismét bűntudatot érzek, hiszen ennél sokkal jobban fog bennem csalódni a jövőben.
Sebastian-nal megbeszélem a teendőket, nem kérdez, sosem, mindig azt teszi, amit tennie kell, cserébe jól megfizetem, akár egy megvásárólt barát is lehetne, a legjobb, hiszen sosem von kérdőre, sosem veszekszünk és nem kell kiigazodnom a hangulatingadozásain, valamint belőlem sem hozza ki azt, mit oly régóta külső személynek sose mutattam. Igen, Aiden minden csak nem ő, de most mégis vele szeretnék lenni. Ez inkább kérdés magamnak, hogy valóban ezt szeretném, a szokatlan, hogy eddig nem is kérdőjeleztem meg és most is csak egy pillanatra.
Az épületbe belépve nagy mosolyát veszem észre előszőr, ám hamar üdvözölni fordulok néhány ismerőst, kik szerencsére sietnek a pályára, szaunába, vagy az étkezdébe, így nem érzik szükségét, hogy egy kézfogásnál hosszabban találkozzanak velem. Ha figyelik is, hogy kit hoztam nagammal, akkor sem foglalkozom vele, nem tartozom nekik magyarázattal, valamint pár percig eltudják viselni utcai öltözetét, nekem is sikerült, ami ha valaki ismer, akkor tudja, hogy nem mindennapi.
Aiden mellé érve elnézést kérek, az okát is megadom és megértően elfogadja ezt a tényt, úgy tűnik ma mind a ketten nyugodtabbak vagyunk, eddig ritkán kekeckedett velem, egy idő óta pedig alig-alig szólal meg, csak remélni tudom, hogy ez nem a rossz hangulata miatt van. Ha a mai nap után is rossz szájízzel válunk el és esetleg bocsánatkérésre szorulnék, akkor bizony több ilyen alkalomra nem kívánok elmenni, nekem is vannak érzelmi határaim, bármennyire is nem mutatom.
Az öltöző felé vezetem, ahova belépva a tökéletes tisztaság fogad, nem hialába, van pénzük és nem sajnálják, hogy a legmegfelelőbb környezetet teremtsék meg, ez az egész birtokon látható és nem megkérdőjelezhető.
A szokásos szekrényemhez megyek, melynek kulcsát most elő veszem zakóm zsebéből és már nyitom is. Aiden meglehetősen közeli helyet választ az átöltözésnek, amitől meg is áll kezem a kulcson. Egy pillanatra ránézek, de látom, hogy már öltözik, sőt kényelembe helyezte magát. Ideig figyelem, talán csak pár másodpercig, de nekem egy életnek tűnik. Az autóban már láttam, sőt sok férfit láhattam öltözködni itt a klubban, ez teljesen megszokott, sose figyeljük a másikat, legalábbis eddig sose tettem így. Arca néha eltorzul a mozgás során, talán fajdalmai vannak, lehet a hátát üthette meg mikor beugrott a hátsó ülésemre, vagy a nyakát.
Túl hosszú már ez a gondolatom és mikor felnéz találkozik szemem az övével, melyből egyértelmű zavart olvashat ki. Kissé gyorsabban a kelleténél elnézek róla és közben kinyitom a szekrényt.
Határozott mozdulattal veszem le zakómat, mely nem volt begombolva és már csak a fehér ing az, mi fedi felsőtestemet. A zakót a karfára téve teszem be a helyére, majd egyet hátra lépve kezdem el kilazítani nyakkendőmet, mely most nyakamban lóg rendezetlenül és már teszem is a helyére. Ügyelek, hogy a lehető legtermészetesebben gomboljam ki minden egyes gombját ingemnek és bevallom, nem emlékeztem, hogy ennyire sok van rajta. Aiden felé nem nézek közben, majd mikor már félig kigomboltam, ki is húzom nadrágomból, így már nem lelhető meg a szokásos eleganciám. Általában nem egy különös esemény az átöltözés most viszont annak érzem, valahogy szeretnék megfelelni, megfelelni mint mindig, de ez most Aiden miatt van, érte van és nem úgy, ahogy apám szeretné, nem úgy, hogy én irányítok, hanem ő. Meglep, de nem érzem magam lekezeltnek emiatt és a lehető legtermészetesebb igyekszem lenni. Az ingemet végül teljesen levéva akasztom fel egy másik vállfara, majd arra át a zakómat és közben megengedek egy kitekintést Aiden-re míg a táskám felé nyúlok, majd kiveszem tartalmát és felöltöm a fehér és lényegesebben sportos pólómat. Idegessé válok, zavarttá a következő lépés miatt, legszívesebben beszélnék, hiszen abban kimagasló vagyok, ám ez azt jelentené, hogy rám figyelne és kétlem, hogy úgy képes lennék tovább öltözni, helyette a lehető leghosszabb mozdulatokat használva veszem ki a bézs vászon nadrágot és a cipőt, melyet most a földre teszek. Leülök, mellé, pedig nem így szándékoztam tenni, egy távolabb eső szegmensét választottam volna a padnak, azonban most közvetlenül mellette ülök.
Arcom forrósodni kezd és most teljesen biztos vagyok, hogy valami oknál fogva ez most nem az idegesség, méreg miatt van, hanem zavarban vagyok, határozottan és képtelen lennék tagadni, arcom színének pedig még én sem tudok parancsolni. A színváltozást felismerve azonnal lehajolok cipőmhöz, ez a mozdulat az elegáns ellentettje, de valamit tennem kell.
Gondosan kötöm ki a fűzőket, majd veszem le a pár cipőt és állok fel szaggatottan, mintha a világ legnehezebb cselekvését igyekezném megkísérelni, majd nem félve attól, hogy zoknim elkoszolódik a tiszta talapzaton teszem be a szekrénybe cipőmet.
-Ő, kértem neked is szekrényt-jut eszembe hírtelen és időm sincs végig gondolni, hogy mit és hogyan mondok, ezért csak utólag veszem észre, hogy a megszokotthoz és a magammal szemben felállított normákkal teljesen ellent mondóan összeszedettlennek hangzottam. Nadrágom hátsó zsebéba nyúlva lépek hozzá és nyújtom felé a kulcsot, mely pontosan az enyém mellé szól. Mikor megkapja egy szó nélkül fordulok meg és egy határozott mozdulattal csatolom szét övemet. Sose szerettem halogatni, vagy pepecselni, így inkább most is elkerülöm és a magamra való tekintettel jobbnak is látom, hogy gyorsan túlesek rajta, bár nem értem, hogy miért ennyire feszült ez a helyzet.
A szekrényemmel szemben állva gombolom ki a nadrágomat, melyet szinte hallani vélek, ahogyan azt is, hogy szívem heves dobogásával keveredik. Nem értem magam, zavar, hogy előtte kell öltözködnöm, talán az lehet az oka, hogy nem feltétlenül a saját korosztályom jár a klubba és emiatt ez teljesen más. De nem, nem kellene így éreznem, úgy igazábol nem is kéne most semmit sem éreznem.
Lassabban a kelleténél, de végül leeresztem lábamon a nadrágot és meglátszódik feket alsónadrágom, az is az egyszerűségről, letisztultságról árulkodik, majd kilépve belőle összehajtom és ráakasztom a felszabadult vállfára, majd megfordulva igyekszem nem szemkontaktust létesítve felvenni a sportosabb darabot. Abban reménykedem, hogy valójában nem is annyira szembetűnő különös viselkedésem, csupán én érzem annak, hiszen tudom, hogy miként is kellene eljárnom.
Végül beteszem a szekrénybe taskámat, bezárom és visszaülök Aiden mellé, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne és megint meglepem magamat, hiszen az imént is zavarba jöttem, majd bekötöm cipőmet és még egy darabon mély levegőt veszek. Ha hasonlóan szokatlan és ismeretlen érzeseim lesznek, akkor még inkább lefáradok a napnak a végére.
Mondanom kéne valamit, hogy indulhatunk, vagy ehhez hasonlatos dolgokat, de nem jönnek a szavak, helyette rá nézek hosszasan, mintha keresném, hogy mi van benne, ami miatt ennyire képes vagyok megváltozni. Korábban azt hittem, hogy azért van, mert húgomra emlékeztet, azonban már nem vagyok benne biztos, ez esetben nem tudom, hogy mi lehet az oka, talán tényleg az újdonság az oka, a tudat, hogy van egy baratom és megkell felelnem.
Végül felállok és még mindig gondolataimba merülve szólok hozzá.
-Menjünk, már várnak a pályán.

Valóban közvetlen, a közös hanggal kapcsolatosan azonban nem értek vele egyet, az eddigi találkozásaink során nem úgy tűnt, mintha könnyű beszélgető partner lennék, de nem mondok inkább semmit. Talán ma másként lesz és nem szeretném fejébe ültetni a gondolatot, hogy mikor én vagyok terítéken, akkor bizony nem elképzelései szerint folyik az a bizonyos beszélgetés, vagy barátkozás. A közvetlensége viszont valódi jelenség, aminek számomra értelmezhetetlen és zavaró hatását kell a mai napon levetkőznöm, vagy legalábbis kontrollálnom.

Olyan könnyedséggel veti le magáról pólóját, melyet én nem érzek jelenleg, helyette a feszültség és zavar az, mi benne van. Figyelem mozdulatait, ám elmém tisztában van vele, hogy nem tehetem, vész jeleket küld, azonban nem hallgatok rá. Ismét meglátom fehérlő bőrét, most közelebbről, tisztábban és nem is próbálja rejtegetni. Nem emlékszem, hogy pislogtam-e az elmúlt percekben, de kétség kívűl egy mozzanatát sem veszítem szem elől.
Felpillant én ezzel egy időben pedig a szekrényem tartalmának vizsgálatával foglalkozom, mely még üres.
Kimondja gondolataimat, hát észre vette, hogy figyeltem, ezek szerint valóban nem csak egy pillanatig tartott. Kitágulnak szemeim, szám is szétnyílik, közben leveszem a zakómat, addig is csinálok valamit. Igyekszem nyugalmat eröltetni magamra, hangomnak visszakölcsönözni eredeti nyugalmát és monotonitását, mivel jelenleg úgy tűnik vissza nem kapom, vagy csak rövid használatra.
-Még nem-mondom végül és egészen hatásosan tudom megformálni a nyugalmat sugalló hangomat. Elit iskolákba jártam, testneveléssel pedig mindenkihez képest kevesebbet foglalkoztam, mindig volt más foglalatosságom.
Az ingem levétele hosszabb ideig tart, mint annak kellene, folyamatosan érzem magamon tekintetét, de nem teszek ellene semmit, az imént én is figyeltem, valamint szokatlan lehet neki így látnia, hiszen mindig elengedhetetlen kellékem az ing és legtöbbször a nyakkendő és zakó is.
Már a felsőrészem nélkül fordulok meg a pólóért, mikor látom, hogy valóban figyel. Csak szememet fordítom felé, arcomat nem. Testem megrezzen, mellkasom kiugrik egy nagy levegővételtől miközben széthajtom az anyagot és magamra veszem.
Eszembe jut a kulcs, azonban nem igen kell felhívnom magamra figyelmét, hiszen egyenesen az arcomat nézi, mikor feléje fordulva átadom azt neki és amilyen gyorsan csak lehet térek vissza az öltözéshez.
Kicsatolt övvel nézek hátra, mikor csörgést hallok és bizony nem számítottam hasonló látványra. A kulcsot keresheti, próbálok a tárgyra koncentrálni és azt keresni, azonban nehezebb feladat ez most számomra, mint azt valaha is képzeltem volna. Már csak az alsónadrágja fedi és a póló is kissé előre csúszik, ahogy olyan pozitúrába helyezi magát, melyben én talán még sosem voltam. Feszül teste, ahogy kutakodik, valamint a darab ruha is rajta, melyről zavarodottan kapom le tekintetemet, majd a plafonra nézve meszek két mély levegőt. Nem értem mi történhet velem, mindenesetre jobban megvisel egy velem egykorút alsónaműben látni, mint az odősebbeket, erre nem számítottam.
Míg ő a földön keres, addig kihasználva az alkalmat lépek ki nadrágomból, majd akasztom fel. Aiden mellettem áll és bizony most mind a ketten ugyanannyi ruhát viselünk magunkon. Szokatlanul áramlik végig testemen valamiféle érzés, mint mikor a hideg rázza az embert és nem tud ellene mit tenni. Egy ideig még állok a szekrénynél, egyikőnk se mozdul, majd megforulva felöltözöm teljesen, amit ő is megtesz, míg háttal vagyunk egymásnak.
Leülök mellé és úgy érzem, mintha életem leghosszabb tárgyalásán lennék túl, testem kifáradt, a levegővétel pedig ismételten megváltozik számomra, mikor rám néz. Mosolyát nem tudom értelmezni, valahogy én nem szórakozom, inkább szeretnék túl lenni az öltözésen teljes mértékben, hogy kint legyek a pályán.
Nézem szemét, annak fénylését és fégül két pislogás közepette sikerül felállnom az ülésről és megszólalnom. Felgyorsulnak mozdulatai egyetlen mondatomra és örülök, hogy nem kell tovább magyarázkodnom, csak levegőre van szükségem - nyugtatom magam - és utána könnyen elfelejtem ezt a dolgot, csak végig kell még gondolnom. Azonban valószínűleg az lesz az oka, amire ő is rákérdezett, így viszont nincs több dolgom az üggyel kapcsolatban.
Már az ajtó felé lépnék, mikor meghallom nevemet és felé fordulok először fejemmel, majd értetlenül egész testemmel felé nézek, szemben állva vele. Kitárt karokkal nyúl felém és pontosan tudom, hogy mit szeretne, egyszer már próbálta, de hamar visszavonta magát az ötlettől, most viszont nyíltan kimondja, pontosabban engedélyt kér, megkér, hogy engedjem, talán még viszonozzam is ölelését. Hírtelen olyan, mintha megremegne alattam a föld és a testem is vele együtt mozogna, légzésem szaporábbá válik, de hallani nem lehet, csupán mellkaso gyorsabb emelkedése jelzi, azonban nem tudom, hogy láthatja-e, hiszen egyenesen egymás szemébe nézünk. Szétnyílnak lassan ajkaim, először csak kissé, majd egyre jobban. Tekintetem ide-ode vándorol két nagy szeme között, melyekben az érzelmek sokaságának kombinációját igyekszem értelmezni, azonban nem tudom mi lehet pontos oka ennek a kérésének.
Eszembe jut, hogy felajánlottam segítségemet, ha netán szüksége lenne rám, mint barát, azonban nem tudom, hogy ez is részese lehetne-e megállapodásunknak. Nem ölelkezem, seinkivel, a saját szüleimmel sem, barátnőmmel sem, egyedül húgommal, azonban kitudja, hogy még meddig, ha eltaszítom magamtól szavaimmal. Sophie a fejemben riadót fúj, szerinte képtelen vagyok érzelmekre, azonban az előbbi percek nem erről tanúskodtak, nem én irányítottam és mégsem éreztem, vagy érzem magamat kevesebbnek annál, mint aki vagyok.
Nem tudom, hogy mit szeretnék, nem tudom, hogy mi tévő legyek. Félek, hogy túl sokáig gondolkodom és végül Aiden gondolja meg magát és keze végül teste mellett fog bánatosan lógni.
Sophie az egyetlen támaszom és most nem éppen a legmegfelelőbb kettőnk kapcsolata, ezt már bevallottam magamnak, ahogyan azt is, ezt viszont Aiden-nek is, hogy bizony örülök, hogy msot vele lehetek.
Megfordul fejemben, hogy az ölelése feloldhatná feszültségemet, de mégis melyik örökös az, ki más férfiakkal tesz hasonlatosat? Szembe megy minden normának, mindennek, ami én vagyok az, amit most tőlem kér, azonban én mégis gondolkodom és nem utasítom el azonnal.
Leemelem róla tekintetemet és a földet nézem, pedig én mindig magasba emelt arccal tartok mindenhova, hiszen ez a magabiztosság jele, annak, hogy tudom merre vezetek, azonban most bizonytalan vagyok, bizonytalanabb, mint valaha. Sose éreztem még ennyire, hogy támogatásra lenne szükségem, hiszen pont attól a személytől vontam el magamat, akitől mindig megkapom azt.
-Én...-mondom végül suttogva magam elé, miközben Aiden kezét nézem, mely kitartóan nyúl felém. Hogy tudnék a szemébe nézni, miutána így viselkedem? Eddig azt az arcomat látta, akit mindenki láthat, aki lenni szeretnék lenni, aki mindig is lenni voltam, azonban ez most más és nem tudom hogyan tudnék ismételten a szükséges önmagam lenni.
Még mindig kezét nézve emelem fel ellentétes kezemet és nyúlok felé, mintha csak kézfogásr akészülnék, azonban nem lelhető fel benne egy cseppnyi határozottságom sem. Végül megállítom kezemet az övé előtt és lassan érintem meg csuklójának vonalát, majd vezetem végig ujjaimat rajta és hagyom, hogy belesüppedjenek ujjaim az övéibe. Végig ezt a műveletet figyelem és nem vagyok képes értelmezni mozdulataimat, azoknak jelentését, mintha csak én lennék a teremben a saját gondolataimmal, melyek csak húgom, vagy saját szobám falai mögött terítik be teljesen elmémet.
-Még nem-lehelem tovább, hangomból folyékonyan érződhet a bánat, melyet a mai nappal elfeledni kívántam volna.-Még nem megy.-Hogy pontosan mi? A teljse és őszinte barátság? A másikra való támaszkodás? A nyitottság? Egy ölelés? Magam sem tudom, azonban azzal tisztában vagyok, hogy még nem.
Még nem engedem el a kezét, nem is vagyok benne biztos, hogy én szeretném megszakítani az érintést, de végül veszek egy mély levegőt, hogy feltudjak rá nézni, bár először nem találom meg szemeit. -Sajnálom-mondom hangomban a legmélyebb tisztelettel és őszinteséggel, de megkell értenie, hogy számomra ez valami, ami nem könnyű, a legnehezebb. Egy ideig még figyelem őt, majd már kezem nincs az övében és nehéz léptekkel hátrálok, hogy kinyissam az ajtót, melyen udvariasan kiengedem, hiszen én vagyok itthon az ismerős klubban.
Amint kilépek sikerül visszahelyeznem arcomra a nyugalmat, ám még mindig érzem testem zakatoló ütemét, melyet nem tudok leállítani, még akkor sem, ha nagyon úgy szeretném és koncentrálnék.

Szokatlan a kérdése, valójában kérés ez, melyre választ vár, azonban nem tudok azzal szolgálni neki. Kavarognak bennem az érzések, ahogyan egyenesen szemében nézek, melynek csillogása percről-percre egyre fogyatkozik, ahogy én húzom az időt. Annak tűnhet, időhúzásnak, ahogy először érzelmek nélkül, majd azok sokaságával kap végül választ, melyet én sem értek. Kavarognak gondolataim Sophie körül, majd a körül, hogy miként kívánok, pontosabban terveztem Aiden-nel a mai napot, hiszen mindig fontos egy jó rendszer, amit követve végül célt érünk, mely a mai napot tekintve a jó hangulat, melyet most nem érzek.
A kavargás bennem inkább hat nehéznek, hiszen képtelen vagyok kezelésére, miközben ő még mindig törhetetlenül és kitartóan nyújtja felém kezeit, ám érzem benne is, hogy bizony bántja, frusztrálja, nem kap határozott választ, mely tőlem megszokottnak számít. Ám nincs válaszom, képtelen vagyok szólni, pedig széjjel nyílnak ajkaim, ahogyan latolgatom, hogy mi lenne a megfelelő lépés. Már az is gondolkodóba ejt, hogy egyáltalán mi az oka ennek, hogy nem azonnal az elutasítást választom.
Annyira őszinte a kérése, ami megmutatja, hogy szívesen várna beleegyezést, talán kedves lenne neki egy érintés, ám én sose voltam az érzelmek mestere és valóban különös, hogy mellette szorulok rá azok tanulmányozására.
Egyre inkább szétnyílt ajkakkal és kitáguló szemekkel figyelem őt, miközben szívem egyre hevesebben ver az ismeretlen miatt. Tudom, hogy valamit tennem kell, ám nehezebb a cselekvés, még ha egy egyszerű ölelésről is van szó, végül lepillantok kezére.
Szégyellem magam, amiért elgyengülök és bánt, hogy túl könnyű ilyenné válnom mellette. Kezei megmozdulnak, távolodnak tőlem és késztetést érzek, hogy ne hagyjam, nem szeretném, hogy messzebb kerüljön, ám elmém képtelen a helyes döntésre, melynek létezésében nem vagyok biztos. Végül nem engedem, még egy ideig nem és ujjaimmal légyan végig simítom és logikát keresek azok kapcsolatában, ám ezzel nem járok sikerrel.
Várnék reakciót, hogy valamit mondjon, de örülök, hogy nem teszi, csak hagyja, hogy én döntsek, melyet végül megtettem és biztos vagyok benne, hogy hűvös ábrázata arcomnak semmivé lett az elmúlt, hosszúra nyúlt perceknek és megláthatta mennyire tanácstalan vagyok, én a nagy örökös, aki nem tudja mit tegyen és ezt Aiden hozta ki belőlem. Azonban nem érzek emiatt bánatot, szégyent, csupán szívem dobogása és bőrének tapintása az, ami most eltölt.
Suttogó hangomra övé is hasonló, majd még figyelem, ahogyan visszaejti ő is kezeit maga mellé, azonban ismét érintkezünk, ám ez más. Félreértelmezhetetlenül barátként teszi kezét vállamra, arcom kissé meg is feszül, sikerül visszatalálnom gondolataimból. Arcán ismét megjelenik a mosoly, mely valamelyest más színben fest, ám fellelem benne a jószándékot.
Képtelen vagyok szólni, helyette bólintok egyet köszönésképpen, arcomon némi fáradtsággal, mintha az imént komoly fizikai munkát végeztem volna. Nem tudom pontosan, hogy mire érti a türelmes várakozást, hiszen még abban sem vagyok biztos, hogy mi az, amire nem vagyok még képes, valamint, hogy mit várna tőlem, miért ragaszkodik a testi kontaktusra, pont tőlem, egy azonos neművel ráadásul.
Az ajtót kinyitva, szinte viharként távozik azon át a folyosóra. Nem értem hangulatának ezen változását és úgy vélem ezt lassan már tényleg elkéne fogadnom természetesnek és nem elmélázni a jelenségen.
Arcom mentes már az érzelmektől, összetörhetetlen burok fedi azt, ám szemeimet a hátába fúrva gondolkodom még mindig azon, hogy vajon mi történhetett az öltözőben. Nem hiszem, hogy Sophie-val megbeszélném azt, ami történt, különösnek tartaná és teljesen érthetően.
Kissé örülök a köztünk létrejövő távolságnak, úgy érzem kell még egy rövid idő, hogy megbizonyosodjak, valóban én vagyok az és nem egy ismeretlen Christopher, ki Aiden-nek fedi fel magát néha. Más magyarázatot továbbra sem találok, csak a megfelelést, ám ez nem biztosíték arra, hogy oka lehet a változékony érzéseimnek. Pontosan ezért tartózkodom tőlük, mert megnehezítik az életet.
Aiden lép végül mellém, pontosabban hátra és kezdeményez beszélgetést, melynek örülök, hiszen teljesen semleges és hétköznapi beszélgetésnek indul.
-Nem elégszer ahhoz, hogy teljesen bele tudjak merülni, de pontosan elégszer, hogy szinten tudjam tartani-adok semmit mondó választ azonnal a kérdésre és ez megerősítés, hogy bizony ura vagyok önmagamnak. -Kedvelt sportág számomra és sokak szerint egészen jól is művelem, néha azonban panaszkodnak lassúságomra-hangom nem fellengzős, csupán folytatom a beszélgetés fonalát, majd megemlítem Sophie feltevését, miszerint természetellenesen hosszan igyekszem megbűvölni a labdát, mielőtt ütnék. -Mivel sok bennem a versenyszellem, így igyekszem jól teljesíteni a pályán is és számomra szórakozás is, remélem te is élvezni fogod. -Bizony jó érzés lep el, mikor nyerésre állok, ám sosem vérremenően játszom, illetve igyekszem. -Te szívesen játszod? -kérdezem rá pillantva, miközben már a kijárathoz érünk, amin túl vár Sebastian és Leonard, kik a mai napon társaink lesznek.
Az ajtóban magam elé engedve mutatom be őket egymásnak.
-Aiden, ha nincs ellenedre, megkértem Leonard-ot, hogy ma segédkezzen neked a pályán-mondom a férfi felé nyújtva kezemet, hogy mutassam kiről is beszélek. -Sebastian pedig a mindig mellettem lévő társam a klubban-biccentek neki elismerésem jeléül, hiszen valóban már évek óta dolgozik nekem.
Leonard-dal pár éve találkozta, akkor volt itt kezdő és Sebastian mellé osztották be, hogy könnyedén tudjon hangolódni az itteni viselkedési formához. Azon felül nem találkoztam vele többször, pár alkalommal csupán, ám a francia vonatkozására emlékeztem és pontosan ez volt az oka, amiért őt kértem Aiden mellé, hiszen tudom hogyan érez bármi iránt, ami francia, remélhetőleg jókedvre deríti és még kellemesebb lesz a mai napja. Eredetileg azért volt ez fontos, mert nem váltunk el kellemes hangulatban és nem tudtam mire számíthatok ezen a napon, most viszont még inkább jó döntésként gondolok rá.
Sebastian mellé lépve ügyelek arra, hogy Aiden ne hallhassa szavaimat. -Megtetted, amire kértelek? -a növényre gondolva mondom, ám teljesen határozottan, mintha semmi különösről nem esne szó lépdelek mellette. Látom bólintását és tudom, hogy érti kérdésem lényegét. -Szeretném, ha jól telne a napja és ha esetleg nem tudnám miként viselkedjek vele, akkor segítségül fogom hívni-hiszen a növényt megérintheti, át is ölelheti, ha úgy tartja kedve, valamint megnyugtatja, mikor szüksége van rá. Persze ha mégsem segítségként lenne rá szükségem, akkor is szívesen átadnám neki, csak még nem tudom mi lenne a megfelelő módja, hiszen ez is egy szegmense mai napomnak, melyet nehéz épp gondolatokkal megértenem.

Az öltözőben történtek után felüdülés kilépni a világba, mely megszűnt létezni, míg kettesben voltunk. Kavalkádként tornyosulnak bennem gondolataim, melyeket érzéseim hamar lefednek, de most nem tudják átvenni az uralmat, arcom már megkeményedett
Nem nézek rá oldalra, míg válaszolok kérdésére, ám ennek okát nem azzal magyarázom, hogy nem tartom fontosnak beszélgetésünket, csupán célirányosan teszem lépteimet, néha bólintva az ismerősöknek, ám minden figyelmemet Aiden-re igyekszem összpontosítani.
Sophie emlékeztetett, hogy nem feltétlenül a golf az a tevékenység, melyet szívesen folytatnak velem, mivel mint mindent, így ezt is szeretem gondosan megtervezni, számomra ez maga az élvezet, a kihívás és izgalom, hogy az ötlet, tervezés és megvalósítás fázisai között miként ütemezem a részlépéseket és végül sikerrel elérem-e mindazt, amiért ennyi energiát fektettem be.
Pontosan ezért kéne csalódottnak lennem, hiszen több mint húsz évem alatt építem magamat, hogy elérjem a célt és most mégis, az utóbbi időkben megváltoztam, nem az vagyok, ki voltam. Talán azért lehet, hogy nem tartom rossznak, mert eddig nem akadályoz semmiben az, ha néha kizökkenek és valójában előre haladok Aiden-nel kapcsolatban, ám szeretném azt hinni, de valójában tudom, hogy ami reggel a kertben, vagy az imént azt öltözőben történt az bizony nem azért volt, hogy önnön célok végett puhítsam a fiút, csupán azt nem tudom, hogy miért. Hogy jól érezzem magam? De sosem volt hasonlókra szükségem, hogy azt megkapjam, ám szemmelláthatóan változnak igényeim, talán Sophie szavai utat törtek végül maguknak a pajzson át és Aiden pont ebben az időszakomban lépett az életembe. Ha ezt a húgom hallaná nem hinne a fülének, ám nagyon büszke lenne és boldog.
-A sakk egy érdekes és hasznos stratégiai játék, tán szereted? -kérdezem érdeklődve és most ránézek, én régen sokszor sakkoztam, hogy fejlesszem gondolkodásomat, ám mint sok minden másra, úgy erre sincs már igazán időm. Mikor ránézek más, mint az imént, ám nem a komoly arcát mutatja, amit eddig csak kétszer láttam. Eleinte kedvemre volt, ám be kell látnom, hogy jobban áll neki, mikor arca kedvére változik, még ha nem is tudom értelmezni.
-Reméltem, hogy nem kényszerből jöttél ma velem-válogatom a szavakat úgy, hogy hangsúlyozzam, valóban velem tölti délutánját, bár nem ez a fontos szegmense mondandómnak, mégis megnyomom ezt a részét. Eszembe jut, hogy mennyire hírtelen és egyáltalán nem lelkesen vállalta el, hogy eljön és utólag megtudtam, hogy bizony én miattam van, mert hibát vétettem, egy alapvető emberi hibát, amiről én nem tudtam. Kellemetlen helyzetbe hoztam és fájdalmat okoztam, nem volt szándékomban. Elnézést is szeretnék emiatt kérni tőle, ám elérünk az ajtóig és csak félig nyíló szám jelzi, hogy még mondtam volna valamit, ám nem hallgató fülek és figyelő szemek között.
Aiden-t figyelem, hogyan reagál Leonard-ra és megdobban a szívem egy nagyobbat, mikor meglátom rajta a mosolyt, mely bár halvány, de észrevehető, ezek szerint szívesen látja maga mellett, ennek örülök.
Sebastian-nal minden fontosról beszéfet ejtünk, csak akkor pillantok oldalra, mikor már a kocsik közelébe érünk és veszem észre, hogy Aiden mennyire jól szórakozik segéde társaságában. Egy pillanatra magam mellé ejtem eddig hátam mögé kulcsolt karjaimat és összeszorulnak szemöldökeim, ám pislogok hosszan, míg mielőtt bármely érzelem megtalálna útját kifele belőlem és beszállok Sebastian mellé a kocsiba, aki mint mindig most is szó nélkül, mint aki nem lát és nem hall semmit ül mellettem. Ez a jó benne, hogy ha másoknak el is újságolja a velem töltött idők eseményeit, akkor sem előttem teszi, bár eddig nem hallottam történeteket a klubban, melyek rólam szólnának.
Figyelem, ahogy játszadoznak az iránnyal és bizony megcsendül Aiden csilingelő nevetése és még hallom is tovább, míg oda nem érünk az első lyukhoz, ahonnét figyelem őket, ám mikor megérkeznek félre fordulok és hagyom, hogy kiválasszam a megfelelő ütőt.
Az első lyuk 100m távolságra van, amihez a legmegfelelőbb a vas ütők egyike, de kis loft-tal, hiszen akkor megfelelő ívben és magasságban repül a lyuk felé. Akadály nincsen, így ez pontosan jó a bemelegítésre. Par 3-as lyukról van szó, így egy ütéssel kéne a a greent eltalálnom és onnan válthatok a putter-re.
Fejemben végig játszom a tökéletes menetét az ütésnek és a lyuk eltalálásának. Végig a pályát figyelem, a szelet és mindent, ami befolyásolhatja ütésemet, közben két kezemmel az ütőt fogva lazítok, majd szorítok annak tartásán.
Aiden hangja kizökkent, annyira, hogy nem is számítok rá és kisé megrázkódik testem, mely végül kiegyenesedik és a beszorított levegőt lassan kiengedem. Zavarral szememben nézek egy pillanatra rá és mögötte keresem rövid ideig Leonard-ot, hogy vajon végig mellette lesz-e, majd visszanézek a pályára.
-Rád bízom a döntést. Én pályaismereti előnnyel rendelkezem, így, ha gondolod kezdhetem én, ám szívesen várok, ha te szeretnél az első lenni. Ebben az esetben is segítek, ha szükségét érzed-mondom és végig meredten figyelek előre, nem is tudom, hogy pontosan mit nézek, de a végére teljes testemmel Aiden felé fordulok és így ajánlom fel neki segítségemet, hiszen nem tudom, hogy miként reagál az új helyzetekhez, vagy mennyire szereti a biztos és ismert dolgokat.
-Stroke play, vagy Match play amelyiket jobban szereted? -kérdezem, hiszen lényegében a pontozási módszer az, ami változik a két esetben és bár bennem van, hogy szeretnék jól teljesíteni, azért a játék gondolata valahogy most előkelőbb helyezést ér el számomra, szokatlan, de belátom.

Aiden hozzáállása a sakkhoz és annak jelentőségteljes előnyeiről kedvemre való, ám kissé meglep, hogy szereti, mivel inkább tartom egy nem egyhelyben tevékenykedő személynek, azonban ez is megerősíti bennem, hogy bőven van még oly információ, melyet nem tudok róla. A sakkot szereti.
Ugyanakkor az nem szokatlan, hogy egy chaebol neveltetést kapó, őst inkább úgy mondanám, hogy előkelő nevelésben részesült sakkozik, valószínűleg neki is sok stratégiai ismeretre kell szert tennie, valamint fejlesztenie a logikus hozzáállását a különféle helyzetekhez, azonban inkább érzelmi alapon döntőnek tűnik az eddigiek alapján.
A gondolat vége felé rá nézek és elismerően bólintok, egy pillanatra meg is fordul a fejemben, hogy esetleg megkérjem, valamikor játszon velem egy partit, ritkán van rá lehetőségem és kíváncsi lennék a gondolkodásmódjára, valamint új személyekkel mindig nagyobb a kihívás, sokak hasonlóan lépnek minden játékban és hamar kiismerhetővé válnak.
A beszélgetés végül eljut a találkozó okáig és kötelességemnek érzem, hogy megkérdezzem hozzáállásáról, amit meg is teszek.
Pillanatra megfeszülnek testrészeim, pedig eddig sem voltam ellazulva, azonban bevallja, hogy nem jókedvében mondott igent, azonban Sophie-nak köszönhetően erre a válaszra számítani lehetett. Nem is az őszintesége vagy a hírtelen válasza az, ami mégis feszülést okoz bennem, hanem, hogy napról-napra egyre nagyobb jelentőséget mutatok a felé, hogy bizony szükség van emberismeretre, azonban nem feltétlenül csak üzleti szempontból, talán személyes ügyek miatt is. Csupán még azt nem tudom, hogy melyek ezek a személyes okok, hiszen nem igen vannak személyes kapcsolataim Sophie-n kívül, Samatha-val is gondjaim adódnak és bizony sokszor veszekszünk is e miatt, talán Aiden-nel is könnyebb lenne. Bár most eléggé kellemes a társa és úgy tűnik neki sem áll panaszra a szája, vagy arca.
Mondandója második felére azonban leereszkednek vállaim az eredeti pozíciójukba és érzem, hogy megkönnyebbülők testileg biztosan és már a nyomás is enyhébben érezhető, ami belülről tompít már egy ideje.
-Úgy gondolom…-kezdek bele ám, megakadnak szavaim és kis mosoly jelenik meg arcomon, ahogy végig vezetem, hogy mit is tervezek mondani, ám végül pontosításra szorulok, saját magam pontosítására.- Úgy érzem én nem fogom-ejtem le kissé államat és enyhe zavarral, ami az érzéseim felfedésétől alakul ki, tekintek rá egy pillanatra. Nagy szó, amit mondok, hiszen bármi megtörténhet, máskor is volt, hogy úgy gondoltam, hogy bizony előre haladok vele kapcsolatban, most azonban így is érzem, hogy előre haladunk.
A kocsin való utazás hosszabbnak tűnik a kelleténél, nem szeretnék bele gondolni, hogy vissza fogom-e hallani, hogy akit magammal hozta, ő kedvére randalírozik a pályák között, ám Leonard tudja, hogy mik a határok és néha egy ilyen belefér, pontosan ezért csupán egy halvány rosszallással pillanatok feléjük, majd haladunk el, természetesen gyorsabban az egyenes és kijelölt utat használva.
A kiindulási pontunknál latolgatom az esélyeimet és megtervezek mindent gondosan, arcomon a koncentráció jele felbecsülhetetlen, hiszen komolyan veszem ezt is, mint ahogy mindent életem során, bár szórakozni szeretnék ma, de lényegében a feszes figyelés ennek a módja számomra.
Egy ideig nézem őt, mivel egy beszédváltás alatt nem sikerült dűlőre jutnunk, hogy ki kezdjen, ez nem újdonság, hiszen sokszor több kör szükséges, hogy végül meglegyen a megoldás. Neki teljesen mindegy, ezt el kell fogadnom, semmi érv, vagy felsorakoztatott lista, hogy melyikünk lenne jobb alany az első ütés megtételéhez, a sajátjaim pedig nem bizonyulnak elégnek, mivel kíváncsi lettem volna véleményére.
Nem vagyok benne biztos, hogy milyen döntésnek örülne jobban, márpedig az én vendégem és szeretnék a kedvében járni, támpontot azonban nem kapok. Úgy illendő, ha ő kezd, azonban, ha segítségére szeretnék lenni mindenben, akkor az a legjobb, ha mégis én teszem meg az első lépést, ez esetben ütést.
-Ez esetben kezdek én-mondom végül kissé óvatosabban, hiszen, ha ő szeretne az első lenni, akkor megmondta volna, őszinte ember, ebben biztos vagyok.
Bólintok egyet választására, ami azonnal megérkezik további kérdésemre. A Match play az izgalmasabb variánsa a pontozásnak, ám én minden változatban szoktam számolni, hogy mennyi az állás, így azonban még feltűnőbben szemünk előtt lesz.
A megszokott egy kézfogással kezdeni a játszmát, így kívánni a legjobbakat, azonban ennek egy nem éppen hivatalos s megszokott módját választja Aiden. Megérzem tenyerének teljes felületét derekam felett és annak meleg helyét. Eközben közelebb van hozzám, hiszen csak így érheti el azt a pontot a legkönnyebben. Nem kézfogás, nem vállveregetés, amiben már volt tőle részesem, hanem a hátam megérintése az, amivel végül elbúcsúzik tőlem.
Míg a kezét rajtam tartja testem súlypontja megváltozik és kissé sarkamra helyezkedik az, mintha hátrébb próbálnék kerülni, helyette azonban belesimítom magamat kezébe és biztosra veszem, ha most elengedné, akkor kissé meg is billennék. Ez egy magától jövő mozdulat tőlem, nem gondolkodom rajta, azonban az okán már bőven lehetne, hiszen miért tennék hasonlót. Közben végig nyugodt és kedves vonásait figyelem, szinte hagyom, hogy szemem körbe járja arcának minden zugát. Megint kezdem hasonlóan érezni ahhoz, mint mikor az öltözőben voltunk és végül megfogtam a kezét.
Mikor megérzem, hogy elveszi rólam tenyerét, akkor én is visszakerülök eredeti pozíciómba és teljes mértékben magam uralom testem helyzetét. Arcomon még mindig látható a zavar ahogy figyelem miként megfordul és ahogy én szoktam, határozott és nagy léptekkel halad el, én most pontosan nem ilyen vagyok.
-Neked is-hasonlót kívánok, ez lenne a mondat megfelelő teljessége, bár az első két szó is halkan talál magának utat. Elegáns, de sportos, jobban áll neki, mint az a kopott póló és a kócos haj, nem tudom, hogy melyik lehet valójában ő.
-Uram-hallom meg végül Sebastian hangját, mely egyben kérdő és figyelmeztető, hogy viselkedésem nem megszokott. Erre eddig sosem volt példa és általában mikor a viselkedésemre kapok figyelmeztető, vagy kritikus reakciót, akkor nem viselem jól, azonban most bambán kapom el Aiden hátáról szemeimet és nézek elismerően segédemre, ki már helyezi is rá a labdát a tee-re, az ütő pedig a kezemben van már egy ideje, meg is feledkeztem róla, pedig teljes erőmből szorítom.
Megfordulva kémlelem az utat és a lyukat, ahova elkell juttatnom a labdát, nincs messze, könnyű pálya, kevesebbet is szoktam gondolkodni, azonban valahogy nem találom a fogást. Kissé megrogyasztva térdeimet támasztom meg magamat, hogy az ütővel ütésre készüljek.
Ilyenkor számolásokat végzek, elemzek, azonban jelenleg mást, magamat, az iménti pillanatot, ahogy viselkedtem, ahogyan viselkednem kellett volna.
Túl régóta állok már mozdulatlanul és nézek egyenesen a labdára, mikor Sebastian kissé közelebb lép és szavaival megerősít, hogy az lesz a jó irány, melyet kiválasztottam és egy kis bólintással, valamint két lábam között ide-oda billentve az egyensúlyt, végül elütöm a labdát, mely pontosan oda érkezik, ahova annak kell. Fáradtan, mintha órák óta ezt csinálnám adom végül vissza az ütőt és cserélem azt le, majd megyek a labda után, sétálva, ahol talán a távolságnak köszönhetően, de végül beütöm egyetlen egy puha mozdulattal a labdát.
Felnézve keresem először Aiden figyelmét, míg visszanyújtom az ütőt. Valami oknál fogva szeretném látni a reakcióját, nem azért, mert azt feltételeztem volna, hogy nem hiszi el hozzáértésemet, hanem szeretném látni, hogy örül-e az első sikeres ütésemnek.

Az ütőt fogva gondolkodom inkább az iménti pillanaton, mintsem magán az ütésen. A testem már magától veszi fel a megfelelő pozíciót, ez már évek óta így történik, azonban én még így is sok időt fektetek egy-egy ütésből, hiszen attól, hogy valami jó, még nem feltétlenül működik úgy is.
Néha jobban, néha kevésbé fogom az ütőt és igyekszem a labdát figyelni, pedig szinte kézzel tapinthatóan érzékelem a késztetést, hogy felemeljem tekintetemet, vajon Aiden nevet-e rajtam, vagy talán már most unja a golfozást, hiszen lassú játékos vagyok, Sophie figyelmeztetett. Akkor még nem szenteltem neki különösebb figyelmet, de most mégis fontosnak tartom, nem szeretném túlzottan váratni, vagy untatni. De végül nem nézek fel, bár kis felszólításra, de végül ütésre lendítem kezeim és a green-en landol a labda.
Felemelem fejem és a földről azonnal Aiden-re vándorolnak szemeim a reakcióját fürkészve és megnyugszom a mosolyt látva. Ha most fáztam is volna, akkor már többé nem, arcának boldogsága és a nekem címzett taps eltölti bensőmet és melegséget érzek. Dicsérő szavai fokozzák ezt az érzetet és meglepődöm magamon, amiért így érzek, valamint viszonzom mosolyát, mely bár nem hatalmas, de szívből jön.
Hátrébb lépve bólintok egyet, hogy megköszönjem elismerő szavait és helyet adjak neki, hogy megkezdje a labdájának útját egyengetni.
Őt figyelem, majd mikor segédjére tekint én is úgy teszek. Látom a kölcsönös jókedvet, mit egymás felé küldenek, de míg ő üt, addig én Leonardon ragadok és szinte kérdést formálnak arcom izmai.
Nincs kedvemre, ahogy egymásra néznek, rossz érzéssel tölt el, ahogy látom, de bűnös ez az érzés, hiszen nem szabhatom meg kivel ismerkedhet, vagy kire pillant r, Leonard-ot is én mutattam be neki, de nem számítottam rá, hogy ily rövid idő alatt, ennyire könnyen egymásra találnak és hangolódnak, ez azén esetemben sokkal nehezebb volt.
Ha nem ismerném magam még azt gondolnám, hogy féltékeny vagyok, azonban én olyat nem szoktam, más részről miért is lennék Leonard-ra, egy segédre főleg Aiden miatt. Pislogok egy erőset, majd végül elhessegetve ezen gondolataimra figyelem a játékot.
Az első ütése gyors, ez az, ami rögtön megszületik gondolataim között, hiszen egy könnyed és kívülről nem elég mélyen és hosszan megfontolt ütésnek tűnik, de mégis a green-re ért.
Kezemet vállára helyezve dicsérem meg, gyors és pillanatszerű mozdulattal, szinte elkapom ujjaimat róla, majd veszem ki a másik ütőt, hogy a lyukba érhessen a labda. Lesétálva az enyémhez végül egyszerű mozdulattal éri el célját. Közelre érkezett, így itt nem volt nagy szükség a hosszas tervezésre, persze egy hosszabb percre megnéztem a várható útját.
Aiden folytatja a könnyed mozgását és ezzel talál a lyukba utánam és én hüledezve nézek rá, amiért ennyire ellazulva végzi minden mozdulatát. Míg én sokáig gondolkodom, addig ő egy szemhunyás alatt ugyanazt eléri és bizony ez zavar. A többség sokáig fontolgatja lépését, ám ő nem, ebbe is más, ez ismételten hátrányomra válik, mivel a pontozási mechanizmus szerint a gyorsabb a jobb, ha azon a pontszám, márpedig mind a ketten két ütéssel juttattuk be a labdát a par 3-as lyukba.
Elkomorult arccal fordulok Sebastian felé jelezvén, hogy induljunk a következőhöz, nem szólok Aiden-hez, csupán felé nézek, hogy tudja, megyünk.
Bosszant a gyorsasága a pontosságával vegyítve. Nem feltételezem, hogy nem elennék sikeres ugyanilyen gyorsasággal, csupán megnyugvás, hogy minden el van tervezve.
Leonard mellett elhaladva szigorúan nézek rá, bár nem szándékosan, de arcom magától mozdul és ad utat korábbi gondolataimnak.
-Számoljuk a pontokat az első ütésektől számítva,, vagy tekintsünk rájuk gyakorlásként?-kérdezem, bár nyilvánvalóan én járnék jobbanaz utóbbival. Azonban én nem ilyen vagyok nem hárítom el hibáimat és gyengeségemet, ezért megválaszolom kérdésemet. -Számoljunk az iménti ütésekkel is-jelentem ki, hisz nem célom a megfutamodás.
A következő par 5-ös pályánál állva, Aiden mellé lépve nézem a kisebb tó akadályt, mely közénk és a lyuk közé áll.
-Ez valamelyest nehezebb és a következőek is azok lesznek. Ha esetleg megéheznél, vagy fáradt agy, akkor jelezd kérlek.-Már enyhébb a kedvem, mint az imént és most a beszéd mögé rejtem elő-elő törő zavaromat. Továbbá ismertetem a lehetőségeket és a terveket a nappal kapcsolatban, valamint ez a nap még mindig a szórakozásról kell, hogy szóljon, ha pedig nem élvezi, akkor bizony nem éri el célja ét nincs értelme.

Egy pillanat erejéig viszonzom feledhetetlen mosolyát, melyben minden boldogság benne lehet, pedig csak egy ütés volt, mégis mennyire örül a sikerének. Persze én is büszke vagyok magamra, mikor eltalálom a lyukat, hiszen megdolgoztam érte, előzetesen minden mozdulatot végig gondoltam.
Hírtelen zavart a gyorsasága, azonban csillogó szemeit látva eltudom ezt felejteni egy ideig. Megzavarodom gondolataim hatása alatt, ám mikor Leonard megdicséri, úgy, ahogy én nem tettem, bizony jobban zavar, mint az, amit éreztem. Nem kellemes számomra őket ilyen módon egymás közelében látni, illetve eleinte jónak tartottam, hiszen Aiden társra találhat mellette, ez meg is történt, túl könnyen.
Komolyan megyek el mellettük a következő pálya felé haladva és igyekszem nem őrlődni, csekély sikerrel, de végül a kimondott szavak orvosolják állapotomat, ha nem is szüntetik meg a problémát, bármi is lehet annak eredendő forrása. Persze Aiden az, ebben biztos vagyok, de miért, mi okozza? Talán a barátságunk részemről is kezd azzá válni és ezért nyitottabb a szívem.
Kérdést teszek fel, ám mivel ez inkább hangos gondolkodás az elterelés végett, így nem is igazán ügyelek arra, hogy esetleg választ is kaphatok. Sose szakítok félbe mást beszéd közben, csak akkor, ha illetlenül beszél és viselkedik, azonban ez most nem ilyen szituáció, de elsőre nem is észlelem, hogy beszél, így megválaszolom magamnak a költői kérdést. Amint észreveszem csodálkozó arcát megértem, hogy zavarja, amiért belevágtam szavába.
-Ne haragudj, nem állt szándékomban megszakítani téged-szabadkozom gondolkodás nélkül. Kissé olyan ez, mintha titkon próbálnám elkerülni a konfliktusokat és ez igaz. Nem szeretnék vele összeveszni, Sophie-n kívül nincs senkim és most mégis nyitni vagyok szükséges, nem szeretnék tovább, több napot egyedül tölteni és ezt a napot pedig nem szeretném elrontani az esetleges figyelmetlenségeim miatt, melyek abból eredeztethetőek, hogy nem ismerem az emberi érzelmeket. Érződhet, hogy teljesen kmolyan gondolom a bocsánatkérést, pár lassan már gondolhatja azt, hogy mindenért szabadkozni szoktam, csupán sok új helyzetbe sodor és még csak tanulok.
Igyekszem tudtára adni, hogy bizony figyelek rá és ezt azzal teszem, hogy megmondom neki, rajta múlik, hogy mikor megyünk szünetre, mikor hagyjuk el a pályát, alkalmazkodom szükségleteihez. Rá nézve bólintok és így jelzem, hogy hallottam válaszát. Egy ideig a szemébe nézve figyelem őt. Anni féle mosolyt képes megalkotni. Ez melyikhez hasonlatos azok közül, amiket már láttam rajta? Talán, mint mikor a kertben igyekezett visszafogott maradni a kedvemért.
Végül válla fölött nézek el Sebastian-ra, aki nem néz felénk, pedig biztosan figyel, csupán diszkréten és megfelelő távolságban. Leonardra nézek még utoljára, mintha csak figyelmeztetni próbálnám, hogy látom minden mozdulatát, úgy gondolom ennek is a barátsághoz lehet köze, nem tudom elfogadni, hogy nekik egy perc is elég lehetne egy ilyen kapcsolathoz.
Az ütőt megfogva állok a labda elé és ütésre készülök. Ujjaimmal hullámzok az ütőn, a fogást váltogatom, erősebben, gyengébben, kissé lejjebb, feljebb, miközben azt figyelem, hova lenne a legjobb ütni. Persze pontosan tudom, hogy mely az a hely, ahova céloznom érdemes, már többször bejártam ezt a pályát is és tudom a taktikát, azonban mégsem tudom elütni. Pedig bennem van és többször erőteljesebben közelítem meg a tee-n pihenő fehéret, azonban előtte mindig megtorpanok. Több kifogás is van, csúszik a tenyerem, szélfuvallat, egy gondolat, pedig nem lehetek lassú, mert akkor veszíteni fogok. Arcom elkomolyodik a koncentráció miatt kissé szétnyílnak ajkaim és összehúzódnak szemöldökeim. Nagyot nyelve hagyom, hogy ádámcsutkám végig vándoroljon nyakam ívén, olyasmi ez, mint mikor lőni készül az ember egy fegyverrel, mély levegő és meghúzza a ravaszt.
Mozzanatokat hallok magam mögül, a fűnek hangját, ahogy megbolygatják nyugalmát és zavar a hang, mert eddig nem volt, eddig nem kellett rá figyelnem, de már igen.
Nem érzem, hogy mennyi ideig állok így, nekem nem tűnik hosszú és fölösleges perceknek, valamint a győzelem a célom, ahhoz pedig gyorsaság kell, ezért is határozom el, hogy a következő lendítéssel valóban ütni fogok, már mozdulna kezem, mikor Aiden hangjára leszek figyelmes, a lendületem azonban már megfogalmazódott bennem és ütök, a labda mellé.
Kitágult szemekkel figyelek magam elé, leeresztett kezekkel, egyikben az ütőt tartva. Értetlenkedve nézek magam elé, miközben légzésem rendszertelenebbé és kissé hangosabbá válik. A labdát nézem és próbálom megérteni, hogy ez hogyan lehetséges, sose ütöttem eddig mellé, ennyire meg végképp nem.
Sebastian felé fordítom enyhén arcomat, hogy lássam reakcióját, Aiden talán még örül is ennek az egésznek. Megszólal, én pedig elveszítem a kontrollt, amitől nem sikeres az ütésem, kizökkentett.
Kinyújtva az ütőt adom Sebastian-nak az ütőt, nem lépve mellé.
-Talán valóban szükségem lenne arra vízre-szólalok meg, hangom kissé rekedtes, mintha már napok óta nem beszélnék, ám még mindig értetlenkedve hüledezek hibámon. Nem tudom elfogadni, hogy elrontottam. Háttal állva Aiden-nek igyekszem nem mutatni az arcomat és az azon leplezetlenül jelen lévő csalódottságot. Nem szeretek csalódni, főleg nem magamban, nem is igen vagyok hasonlóra felkészülve, mivel nem szokott megtörténni, ám most igen és akkor is, mikor Sophie szobájának ajtaján kopogtam, hogy feladjam az Aiden-nel kapcsolatos munkámat. Könnyen az őrületbe tudna kergetni, pedig úgy gondoltam, sőt éreztem, hogy ma aez nem fog megtörténni, de most nagyon könnyű őt hibáztatnom a sikertelenségem, sikertelenségeim miatt, pedig én vagyok az, aki nem elég felkészült, aki nem elég gyakorlott ahhoz, hogy tovább gördüljön az apró kellemetlenségeken.
Végül összeszorítom ajkaimat és határozottan fordulok meg, egyenesen szemben vele és keresem a szemeit, ám nem lelem azokat az azoknak előírt magasságban. Hátra rántom fejemet a meglepettségtől, hogy ő most valóban a füvön ül és nyitnám szóra számat, a számat, mely a legutóbbi kellemetlen esetnél megbántotta a húgomat. Túl hasonlónak érzem a helyzetet, de most mégsem szólalok meg, csak Aiden-t nézem. Hogyan jut ilyen az eszébe egyáltalán? Egy elit golfklubban vagyunk, de valahogy most égsem tudom eldönteni, hogy mérges vagyok-e, vagy ha az is vagyok, akkor melyikünkre. Rá azért, mert kellemetlen helyzetbe hoz, magamra pedig, mert most megtudom állna a lekezelő szavak használatát, de ez korábban is sikerülhetett volna Sophie esetében, nem a húgomon kéne gyakorolnom az emberi érzelmeket.
Szomorúan és mérgesen kapom le róla szemeimet és indulok el a kocsi felé, talán egy tea segítene.
-Kérnék egy rövid szünetet, ha nem bánod? mondom, szinte alig ránézve és már folytatom is utamat, mozdulataimból nem érződik, hogy más lennék, mint akinek lennem kell, aki vagyok, de arcomon még mindig és én is érzem.

Eddig egy érzelemmel sem voltam képes elboldogulni, most sem, de egyszerre több is jelen van bennem. Csalódottság, harag, keseredettség és végtelen szomorúság, ahogy Aiden-re nézek. Hírtelen nem őt látom, hanem Sophie-t, ahogy az ágyán ül. Szemei csillognak, de nem a boldogságtól és bevallom, tudtam, hogy én lehetek az, ki a világon mindennél jobban megbánthatja, megtörheti, hiszen annyira szeretem. Egy igazán szerető féltől pedig váratlanul jöhet a bántó szó, nehezebben fogadhatjuk, engem is lesújtana az ellenkező esete.
Nincs szándékomban még egy személyt megbántani és csalódást okozni, főleg nem olyat, aki fontos, vagyis kezd fontossá válni, hiszen alig lettünk barátok és bevallom, vannak mellette kellemes pillanatok, igazán kellemesek.
Felismerve, hogy mire készülök, hogy legutóbb mit tettem, végül saját magamtól megijedve fordulok el felőle és állok ismételten háttal, a kocsi felé véve az utat. Még hallom, ahogy levegővétele felgyorsul, fél tőlem, megrémítem. Bántom, átverem és most még hozzáadódik a mostani viselkedésem is, mely végül cselekvéssé nem formálódik át.
Hallom Leonard hangját, nekem pontosan ezeket a szavakat kellett volna kimondanom. Ez megerősít, hogy nem véletlenül vannak így kiosztva szerepeink, én, mint az örökös, ő pedig, mint az emberek segítője, bár nekem is annak kell lennem, csupán szolgáltatások szempontjából, azt, amit emberi kapcsolatnak hívnak azonban nem ismeretes számomra, még nem tanultam eleget, talán soha nem is fogok.
Sebastian már a kocsiban ül, eddig engem figyelt, azonban még alig érek hozzá, észlelem, hogy szemei elvándorolnak messzebbre, majd vissza rám, szemében valamiféle szomorúsággal egy pillanatig, majd azonnal megdermedve fordulok hátra lassan.
Még látom az ölelést, szívem hangosan dobban egyet, majd mintha többre nem lenne képes halkul el és nem érzem meglétét, talán csak az iménti heves üteme miatt. Ajkaim távolodnak, utat adva fogaimnak és néhány nagyobb levegővétel szükséges ahhoz, hogy az Aiden derekán lévő kézről, állának a vállon való pihentetésről végül a fűre, majd a messzibe nézzek el.
Elernyed minden egyes izmom, mintha egész napos mozgásban lenne és végül eléri határait, térdeim enyhén megremegnek és egy pillanatra teljesen felszínre tör minden, ami én vagyok, csupán nem a boldog, gitárát fogó énem, hanem az, amelyik csöndben ül a szobájában és leveti az elegáns ruhákat, majd keresi magát a tükörben. Egyik énem azt kívánja, bár oda lépnék és kezét megragadva vonnám el Leonard mellől, nem ölelheti meg, mindenki előtt nem, előttem nem, egyáltalán nem. De tudom, hogy ez ugyanakkora illetlenség lenne, mint, amit most tettek.
Szeretném azt hinni, hogy teljes mértékbe na Sophie-val történtek okozzák azt, hogy most ennyire nem az vagyok, akinek lennem kell és egyre többször kérdőjelezem meg, hogy vajon az vagyok-e, akinek lennem kell.
Testem végül megfeszül, arcom elkomolyodik, keménnyé válik minden izmom és beülök Sebastian mellé, ezzel a testtartással ülöm végig az étterem felé vezető útig.
-Sebastian, készítsd elő a növényt az átadáshoz? -Szeretném odaadni neki, mert részére szedtem és talán a zölddel végleg elköszönhetek tőle, ha pedig ez megtörténik, akkor beszélek apámmal és bevallom, hogy érzelmi úton vallottam kudarcot, ami miatt nem tudom teljesíteni a feladatot. Aiden nélkül pedig minden visszatérhet abba a normába, ami előtte volt. Talán minden olyan lesz, mint előtte, azt az egyetlen feledhetetlen momentumot kivéve, hogy Aiden-nel egyetemben, már Sophie sincs.
A bejárat előtt állva várom meg, míg már nem vagyok egyedül, majd Aiden-ra nézve bólintok, mintha csak üdvözölném, teljesen semleges arckifejezéssel. Majd mutatva neki az utat engedem ismételten magam elé.
Míg beérünk, addig elkönyvelem, hogy bizony csalódnom kell magamban, hiszen hagytam magam az érzelmeimmel szemben és szót is szóltam róluk. Hittem abban, hogy ma minden a lehető legnagyobb rendben lesz, azonban már teljes mértékben bebizonyítottá vált, hogy nem való nekem semmi, ami túl mutat a munka kapcsolaton, valamint a gépeken kívül nem létezik számomra más békesség, még akkor sem, ha van egy párkapcsolatom.
A szokásos helyem felé venném az utat, azonban mégsem a tér közepén lévő asztal az, melyet végül választok, hanem azt, mely a hatalmas üveg ablak mellett van, kissé távol minden szemtől és várom meg, hogy Aiden-nel egyszerre foglaljunk helyet, majd jelzek egy kiszolgálónak, hogy hozzon ismertetőt a kínálatukról.
A lapokra nézve nem olvasom azokat, igazából egy víz pontosan megfelelő most számomra, de valahogy mégis csak nézem a kezemben lévő tárgyat, késztetést érezve, hogy Aiden-re vezessem tekintetemet, azonban nem teszem.
-Nyugodtan kérj bármit, számomra egy víz elegendő most-mondom, hangom kissé visszanyerte bánatos nemét, majd összecsukva a füzetet teszem azt le az asztalra és nézek ki az ablakon. Nem illendő eltekintve a társunk felől, főleg nem az asztalnál, azonban elragad magával a látvány és talán, ha kifelé nézek, akkor az azt is jelenti, hogy a körülöttünk lévő személyek nem vesznek rólam tudomást, pedig nem szokott zavarni, ha a figyelem középpontjában vagyok.