- Violet! Te meg hová készülsz? Miért vagy úgy öltözve, mint egy ötven centes ribanc? Charlie hangja dörren a hátam mögött. Ijedtemben még a rúzst is kiejtem a kezemből. Nem számítottam rá, azt hittem, hogy még mindig az egyetemen van, és csak hétvégére ér haza engem boldogtalanítani. - Charlie! próbálok mosolyt erőltetni az arcomra és úgy tenni, mintha örülnék a felbukkanásának, de arckifejezésem valószínűleg mindent elárul. Félek tőle, már-már rettegek, szívem a normális ütemének háromszorosával verdes a mellkasomban és egész testemben remegek. - Hogy kerülsz te ide? - Anyád engedett be. De nem válaszoltál a kérdésemre, hová mész ebben a ruhában? Olyan vagy, mint egy utolsó kurva. végigpillantok magamon a tükörben. Térd fölé érő fekete csipkeruha, nemrég vettem egy kiárusításon és gondoltam, hogy ez a buli remek alkalom lesz, hogy magamra vegyem. - Az egyik kollégám szülinapja lesz, oda megyek. Charlie közelebb lép hozzám, szeme szikrákat szór az indulattól. Közelebb hajol hozzám, érzem leheletét a bőrömön. - És miért kell úgy kinézned, mint egy kurva? megpróbálok elhúzódni tőle. - Charlie...Charlie, kérlek...gyere velem te is ha szeretnél, esküszöm...jól fogok viselkedni. Kérlek Charlie...szerelmem, légy szíves. vannak olyan pillanatok amikor sikerül hatnom rá a hízelgő szavakkal, de ez most nem az a pillanat. A képembe üvölt valami olyasmit, hogy ő egy ilyen ócska riherongy oldalán nem fog megjelenni egy buliban és már megállíthatatlanul csattan egy pofon az arcomon. Megpróbálom megfogni a kezét, de ettől még dühösebb lesz és teljes erejével gyomorszájon vág. Tudja, hogy ott kell ütnie, ahol nem veszik észre a nyomokat. A fájdalomtól összegörnyedek, és sírva kuporodok össze a hatalmas tükröm előtt. Már nem figyelek rá, nem érdekelnek a szavai, a lehető legkissebbé próbálok összegömbölyödni, hogy ne érezzem annyira a soron következő rúgásokat. Nem tudom mikor hagyta abba, nem tudom, hogy mikor hagyott magamra a szobába, egyszer csak már fájt és amikor felpillantottam már nem volt sehol. Biztosan elment valamelyik nőjéhez, vagy felhívja az idióta barátait és legurítanak valahol néhány felest. Még mindig összekuporodva pityergek, amikor telefonom hangja töri meg a néma csendet, ami körbeölel. - Igen? - Vio, hol a csudában vagy? Már itt kellene lenned, rád várunk. - Ne haragudj, közbe jött valami, ne várjatok, csak küldd el a címet és odamegyek, húsz perc. még kissé szédelegve állok fel a földről, megigazítom a sminkem, a ruhám, a hajam, próbálom eltüntetni az előbbi akció minden nyomát, majd magam mögött hagyva minden fájdalmat és az előbb történteket kilépek a New York-i éjszakába. Sötétség.
A fejem mindjárt lerobban a nyakamról, szédülök és képtelen vagyok kinyitni a szemem. Érzem, hogy a nap sugarai megpróbálják a függöny ráncain keresztül mogyoróbarnára pirítani a bőröm, de nem tudok megmozdulni, hogy ezt megakadályozzam. Hogy a francba kerültem én haza? Jobb kezemmel végigtapogatok az ágyon, Dorothy – a kutyám- mindig itt szokott aludni, a helye most azonban teljesen üres, és mintha megnőtt volna az ágyam az éjszaka folyamán. Felnyitom a szemem és óvatosan mozgatva a fejem nézek körbe a szobában. Mi a franc? Ez nem az én szobám. Elraboltak? Olyan hirtelenséggel ülök fel az ágyban, hogy meg kell kapaszkodnom nehogy leszédüljek róla. Ez határozottan nem az én szobám. Elegáns, modern, letisztult és baromi tágas. Akkora, hogy az én lakásom majdnem egészen elférne benne. Összeráncolt szemöldökkel próbálok visszagondolni arra, hogy hol vagyok és legfőképpen hogyan kerültem ide. Hiába erőltetem fáradt agysejtjeimet egyszerűen fogalmam sincs, hogy mi történik velem. Kóvályogva mászok ki a puha ágy és meleg takaró rejtekéből. Végignézek magamon. Miért vagyok fehérneműben? Hová lett a ruhám? Hiába nézek körbe a csodaszép szobában sehol nem találom szétdobálva a cuccaimat. Sem ruha, sem cipő, sem táska vagy kabát, de még a telefonomat sem találom. Próbálok nyugalmat erőltetni magamra, jó lenne ebben a helyzetben most nem kétségbe esni. Lábujjhegyen lépkedek, kilépek az előtérbe, ami a szobához hasonlóan éppen ugyanannyira gyönyörű és rendezett. - Hahóóóó. szólalok meg halkan, továbbra is lábujjaimon osonva abba az irányba ahonnan a rádió hangját vélem felfedezni. - Hahóóó kiabálok ismét, de most az előbbinél kissé hangosabban. A fejem még mindig iszonyatosan fáj és olyan érzésem van, mintha bármelyik pillanatban összeeshetnék ennek az ismeretlen lakás padlójára. A hang forrása a konyha. Magasba szalad a szemöldököm, amikor egy félmeztelen férfivel nézek farkas szemet, aki szemmel láthatóan jókedvűen készíti a reggelit. Ez meg mi a fene? Ő meg én? Vagyis, mit keresek egy idegen férfi lakásán, ráadásul egyikünkön sincs ruha. - Öhm...szia. Hol vagyok? Hol vannak a ruháim? szólalok meg végül néhány másodpercnyi döbbent csönd után és kezeimmel próbálom takargatni magam, bár ez lehetetlen küldetésnek tűnik. Csak állok és bámulom az ázsiai férfit, reménykedem, hogy bevillan egy kép, vagy egy név, bármi, amiből rájöhetek, hogy mi a fene történt közte és köztem és miért ébredtem az ágyában félmeztelenül. - Elraboltál?
Re: Tae and Violet - Where did I slept last night?
Pént. Márc. 15 2019, 00:02
Vio and Tae Oh
Bizonyos találkozások titokzatosak és ezért megfejthetetlenek.
-... egy vesével milyenek a túlélési esélyei? - hallom apu ismerősen dörmögő hangját valahonnan nagyon távolról, noha az apró pislogásoknak köszönhetően ha homályosan is ugyan, de sikerül kivennem a robosztus alakját az ágy mellett ácsorogva. Szorosan mellettem pedig anyu ücsörög apró, mindig makulátlan kezeivel az enyémet szorongatva mintha azt remélné, ezzel némi erőt tud átadni nekem, de minimum hamarabb magamhoz térek attól, hogy érzem a jelenlétét. Vajon van fogalmuk arról, hogy teljes mértékben magamnál vagyok? Meglehet, hogy kicsit kába vagyok, kicsit fáj itt-ott, de magamnál vagyok csupán lusta és végezetül túl önző ahhoz, hogy kinyissam a szemeimet. Tudni akarom, hogy mi az, amit képesek lennének úgy megbeszélni, hogy abban a hitben ringatják magukat, nem hallok semmit, így nem is fogok tudni róla, majd ők intézkednek. Az utóbbi időkben sikerült rájönnöm, hogy annak ellenére tartanak még mindig gyereknek, hogy betöltöttem már a tizennyolcat, és éppen ugyan úgy jogom van dönteni a saját életem felett, mint ahogy azt mind addig ők tették. Ettől viszont eltekintve még mindig az a kölyök vagyok a szemükben, a gyerekük, akit két évvel ez előtt fektettek kés alá veseelégtelenség miatt, amit egy fertőzés okozott. Az orvosok a mai napig nem tudták megmondani, hogy miféle vírus ment rá a vesémre, fogalmuk sincs, hogy egyáltalán honnan szedtem össze, de abból amit az utóbbi időkben sikerült kivennem a beszélgetésekből, egyéb diagnózisokból, már nem is akarnak vele foglalkozni, hiszen nem az a lényeg, hogy mi volt egykor. Akkoriban sikerült túlélnem, mert fiatal voltam és a helyzethez képest erős, csupán a vírus maga egy szervemet követelte. De olybá tűnik, hogy az eltávolítás ellenére sem oldódott meg minden, hiszen az az egy ami megmaradt ugyan átvette a másik szerepét és feladatait is, egyedül látja el azt amit kettőnek kellene - ha már ezért is vannak a páros szerveink - viszont úgy néz ki, egyáltalán nem olyan strapabíró, mint azt korábban gondolták. Azt persze közölték már az elején, hogy innentől kezdve mindent meg kell tennem azért, hogy azt az egy vesét rendben tartsuk. Ha bármi panaszom lenne, fájna, vagy rosszul érezném magam, az az első, hogy orvoshoz jussak, mert ha az is leáll, vagy csak szimplán megbetegszik, ott vége a dalnak. Olyan folyamatok indulnak el a testemben, aminek ők se fognak tudni parancsolni... ilyen példának okáért a veseelégtelenség, ami nagy százalékban rontja nem csak az életminőségemet, de az életben maradásom esélyeit is. - Nincsenek túlélési esélyek… felesleges latolgatni őket, mert…
Azokig a bizonyos miértekig viszont soha nem sikerül eljutnom. Most is, mint általában minden egyes nyomorult alkalommal, vad zihálással és testemet borító hideg verejtékcseppekkel pattannak ki a szemeim. Hogy mit látok a sötétségen kívül? A derengő plafont… az ablak keretét és a sötétítők peremét, melyek mentén a beszűrődő kinti fények érzékeltetik velem a hajnal közeledtét. Ehhez társul még a dallamos madárcsicsergés, a szomszéd kutyájának halk csaholása. Talán megint egy macska hergeli szerencsétlent – és vele együtt természetesen az egész környéket. Számtalan alkalom volt már, hogy elcsíptem a beszélgetését a kedves asszonynak valamint a huszadik szomszédnak, mely másról sem szólt csak az állat szidásáról, „Merthogymertmiértkellmindigugatnia?” Me’ kutya, anyukám azé’! Minden esetre tény ami tény, idegesítő az örökös ugatásra ébredni, de inkább az mint a hülye álmok, a semmiből jelentkező fulladás, vagy a szúró, görcsös fájdalom derék tájon. Jelen állás szerint csupán az évek óta vissza-visszatérőálommal kell beérnem, valamint a ténnyel, hogy valaki van mellettem. Cirka öt percembe telik összetenni a sztorit, visszapörgetni az előző éjszakáig az amúgy kifejezetten fásult és lelassult tudatomat, mígnem fitymálóan de sikerül rávennem magam arra, hogy kikecmeregjek az ágyból. Halk sóhaj… ennyire futja csupán, ahogy végigmérem még egyszer az ágyamban mélyeket szuszogó lányt, valamint a földre hajított ruhadarabok kismillióját. Egy pulcsi itt, egy felső ott, zokni, cipő és mi egyebek a túloldalon. Pont, mintha egy szekrény robbant volna fel, vagy hányt volna ki magából egy halom rongyot. Már csak az a kérdés, hogy mit szólna a legtöbb haverom, ha megtudnák – egy jelenlegi kifejezetten meglepő és sokat sejtető távozást követően -, hogy azon túl, hogy egy-két csókot megejtettünk valamint lekapkodtuk a másikról a ruházatának java részét, nem történt semmi? Gyakorlatilag eldőltünk egymás mellett, mint egy-egy krumplis zsák, melynek oka a következő: én aztán bottal se piszkálok egy teljesen magatehetetlen, hullarészeg lányt, aki bár igyekezett bebizonyítani, hogy teljesen jól van és képben van, de valójában az orra hegyéig nem látott el, épp csak annyira álltak keresztbe a szemei. Férfiú büszkeségemet nem az fogja növelni – ebben biztos vagyok -, ha az elveim ellen cselekszek, vagy éppen úgy, amit a többiek kinéznének belőlem. Lassan és már-már egészen nesztelenül hagyom el a szobát a korábban felkapkodott összes ruhadarabbal, melyeket gondosan szétválogatva és összehajtogatva teszek le a nappali kanapéjának karfájára, hogy aztán elvégezve a kora reggeli kötelezőket – slozi, újságbecipelés és gyógyszerek – berobbanjak a konyhába. Valódi konyhatündérnek aligha nevezném magam, de szeretek tartalmas és jóféle kajákat magamba tömni, ha már a testem önmagában megköveteli nem csak a jót, de a sokat is. Igen, bevallom egy rohadt zabagép vagyok. Míg más egy steakkel és körettel beéri, nekem a köret mellé két steak az, ami a minimum. Muszáj, túl sokat fogyasztok, ez van… Ezért is kerül jelen állás szerint palacsinta az asztalra, gyümölcsök, tojás, sonka és még jó néhány más finomság, főleg ha azt vesszük alapul, hogy a lánykának is szüksége lesz valamire, ami kicsit elnyomja a másnaposság érzését. Gyanítani merem, hogy a csoszogás hozzá köthető, így kíváncsian fordulok hátra, amint meghallom a hangját a telefonomból kiszűrődő hangok mellett. Igen, a reggeli hírek ilyen módon jutnak el hozzám minden egyes nap. Kávé, reggeli, hírbemondás. - Jó reggelt, Angyalka… - mosolyodok el ahogy teljesen elanyátlanodva, talpig fehérneműben ácsingózik a konyha ajtajában – kint a kanapén megtalálod őket, gondoltam ott jobb helyük lesz mint a földön – mutatok a fakanállal hadonászva a nappali irányába, mindvégig az arcát tanulmányozva. Na meg úgy mell tájon….lejjebb…. és még lejjebb. - Öhmhát… nem éppen. Én inkább úgy mondanám, hogy elraboltalak néhány nem túl jó arcú fazon elől. Tudom, mindenki jófiúnak látná magát, de úgy gondoltam, hogy inkább én, mint ők. Te pedig nem ellenkeztél… hogy iszod a kávét? – nem terelem a témát, csupán hozzá fűzöm a fontos kérdéseket is, melyeket jelen állás szerint szükségem van tudni ahhoz, hogy kitálaljak elé egy minőségi, tartalmas reggelit.
Re: Tae and Violet - Where did I slept last night?
Pént. Márc. 15 2019, 20:26
Theo & Violet
Próbálom összekaparni a gondolataimat és összerakni a fejemben, hogy mi a csoda történhetett, miért vagyok egy idegen férfi lakásban majdnem meztelenül és miért nem emlékszem semmire. Próbálkozom, de annyira fáj a fejem, hogy attól tartok bármelyik pillanatban szétrobbanhat az agyam az erőlködéstől. Olyan, mintha egyszerűen csak valaki kitörölt volna a fejemből néhány órát és most őszintén fogalmam sincs, hogy mi folyik körülöttem. Körbenézek a lakáson, modern, férfiasságot áraszt magából minden szeglete és hirtelen elszégyellem magam, ha eszembe jut a mi kicsi, zsúfolt és öreg lakásunk. Bármennyi gondot fordítok az otthonunkra soha nem olyan, mint amilyennek lennie kellene. Minden nap üres üvegek hevernek a nappali padlóján, anyám szobájáról már nem is beszélve, a konyha úgy néz, ki mintha felrobbant volna valami a közepén, főleg azok után, ha az én drága jó édesanyám megpróbál főzni valamit. A vége mindig az lesz, hogy a félkész kaja rám marad, ő pedig részegen horkol a kanapén, vagy ami még rosszabb teljesen összeégeti a kaját és magát is. Ilyenkor napokig szellőztethetek és takaríthatom az edényeket. Az én otthonomhoz képest most úgy érzem magam, mintha egy múzeumba csöppentem volna. Azért azt halkan megjegyzem, hogy látszik a gondoskodó női kéz hiánya, sehol egy virág, vagy gyümölcs a tartóban, sehol női parfüm illata. Szégyenlősen és zavartan álldogálok az ajtóban, a jókedvűen főzőcskéző férfit bámulva. Érzem magamon tekintetét, hogy végigmér, kezeimmel próbálom takargatni magam, de lássuk be, ez jelenleg halott úgy. Szavai hallatán kikerekednek a szemeim. Már becenevem is van? Mi a fene történt közöttünk? Bár abból, hogy mindketten ruha nélkül állunk a konyha különböző pontjain, sejtem, hogy mit művelhettem. Ha erről Charlie valaha tudomást szerez az biztos, hogy nekem befellegzett. Ahogy eszembe jut a pasim azonnal bordáimhoz és hasamhoz téved a tekintetem, ahova tegnap az ütéseket kaptam. Kék. Vajon ennek a fickónak is feltűntek a véraláfutások bőrömön? - Violet. motyogom zavartan a nevem, lehet, hogy be sem mutatkoztam, vagy ő is elfelejtette a nevem és azért illet becenévvel, és egy kicsit talán abban is reménykedem, hogy ő is bemutatkozik és így elkerülhetem azt a kínos szituációt, hogy rákérdezzek. Lesütött tekintettel ballagok a nappaliba irányába, hogy végre magamhoz vegyem a ruháimat, hátha akkor kevésbé fogom magam kellemetlenül érezni. A fekete ruha tényleg ott pihen a kanapé háttámláján összefogva. Gyors mozdulatokkal veszem magamra, a hátán a cipzárt azonban képtelen vagyok behúzni. Csodálatos. A kanapé előtt a cipőmet és a táskámat is megtalálom, egyetlen hiányzó ruhadarabom a harisnya. - Nem láttad a harisnyámat? kiáltok át a konyhába, miközben lábamat a cipőbe bújtatom. Kezemben a táskámmal térek vissza mellé a konyhába és most, hogy végre fedi valami a testem kevésbé érzem magam zavarban. - Milyen fura arcú fazonok elől? És önként jöttem fel hozzád? nem tudom elképzelni magamról, hogy csak úgy, önszántamból idegen férfiak lakására járkáljak fel. Pedig szemmel láthatóan itt vagyok. - Két cukorral, tejjel és egy fájdalomcsillapítóval. lépek közelebb hozzá Szeretnék minél előbb lelépni, de most a kávét egyszerűen képtelen vagyok visszautasítani, azt hiszem megmentheti az életem. A kezemben szorongatott táskát az egyik székre ejtem. Annyi kérdés kavarog egyszerre a fejemben, hogy fogalmam sincs mit kellene feltennem először. Tekintetem végigjáratom a férfin, pillantásom meg-meg akad meztelen, kidolgozott felsőtestén. Örülnék, ha valamit ő is magára venne, mert így csak elvonja a figyelmem a fontos dolgokról. Nem tehetek róla, önkéntelenül is megfordul a gondolataimban, hogy mit művelhettünk mi együtt a hálószobájának magányában. Már a gondolattól is elvörösödöm. Charlie az egyetlen férfi, akivel valaha szexuális kapcsolatba kerültem, ő vette el a szüzességem és kapcsolatunk eddigi három és fél éve alatt annyiszor és úgy kell szeretkeznem vele ahogyan ő akarja. Fogalmam sincs, hogy milyen lehet az érzelmektől fűtött, szenvedélyes és érzéki szerelmeskedés, milyen lehet, amikor nem gyötör a fájdalom közben és utána. - Fel tudnád húzni a cipzárt a ruhámon? Mennem kellene, de így az első lépcsőfok után lecsúszik rólam az anyag. ennyi szívesség gondolom még az ő részéről is belefér. - Kérlek ne haragudj, ha kellemetlenül viselkedtem vagy...bármi...őszintén, semmire nem emlékszem abból, ami múlt éjszaka történt. Vagy történhetett. küldök felé egy bizonytalan mosolyt, majd megfordulok, hogy be tudja cipzározni a ruhám. Életemben nem éreztem még magam ennyire kellemetlenül és zavarban.
Re: Tae and Violet - Where did I slept last night?
Vas. Márc. 17 2019, 13:38
Vio and Tae Oh
Bizonyos találkozások titokzatosak és ezért megfejthetetlenek.
Csokoládé tekintetem újra és újra végigpásztázza a küszöbön toporgó lányt, ki jól láthatóan egyre kényelmetlenebbül érzi magát az alul öltözöttségének köszönhetően. Ez részben érthető, hiszen ha úgy vesszük – márpedig úgy vesszük – teljes mértékben idegenek vagyunk egymásnak és a prűd női beállítottságnak az a legalapvetőbb, ha egy idegen ember előtt takarják azt, amijük….hát… van. Ezzel viszont csak azt éri el, hogy sikerül felfigyelnem a testének egy-egy pontján leledző égszínkék, itt-ott pedig egészen sárgásba, lilásba hajló foltra. A korábban arcomra ülő mosoly ezen a ponton lohad le elsők között onnan, helyét pedig egyfajta komor, borongós grimasz veszi át még ha csak néhány másodperc pillanatnyi töredékéig is. Nem akarom, hogy azt gondolja olyanba ütöm az orrom amihez nekem semmi közöm, noha kifejezetten utálom a tényét annak, ha valakit így kell látnom. Egyből kérdések egész garmadája fogalmazódik meg bennem és még az ismeretleneket is úgy kezdem el elemezni, mintha legalábbis jogom lenne hozzá. Pedig nincs. Mégis, most jószerével elrejtve előle az aggodalmas gondolataimat, de ott ugrál a tudatom legmélyén, hogy kivel élhet együtt? Családdal? Férjjel? Egy olyan pasival aki rettegésben tartja? Aki mellett örökös félelemben tölti az életét? Esetleg egy erőszakos apa? Vagy szó sincs ilyen, és ehhez hasonló kegyetlen dologról? Szimplán bokszol… mert igen, nők is szoktak. Lovagol, ő pedig leesett… de ez esetben nem a borda és a hasi részek szokták bánni, sokkal inkább a fenék, comb és a hát. Ebből is adódik, hogy képtelen vagyok nem a legrosszabbra gondolni egyből – pont, mint egy idegesítő vénasszony, aki mindenben és mindenkiben csak a rosszat látja, borongós és vészmadár. Nem meglepő, hogy beletelik néhány másodpercbe, mire rendezve a gondolataimat ismét sikerül valamiféle szolid, halovány kis mosolyt varázsolni az arcomra. Ne legyünk már búval baszottak, ugyebár… Tekintetemet mégis erőnek erejével szakítom el róla, hogy a teste helyett az arcával foglalkozhassak. - Theo – mutatkozok be neki én is itteni, nyugatias átirattal, elvégre a Tae Oh tökéletes megfelelője a Theonak, csupán míg itt ejtünk egy „H”-t, addig a Tae Oh nem tartalmazva kimondva ugyan ezt még annak ellenére se, hogy a végére odabiggyesztjük. - Kidobtam – harsogom túl a kevéske vajon és olajon pattogó, egészen aranybarnára sülő palacsintát – már akkor végig volt szakadva mikor ideértünk, gondoltam nem veszed zokon, ha megszabadítalak tőle. Különben is Ti nők mindig panaszkodtok, hogy az ördög találmánya, ennek ellenére mégis hordjátok – rázom meg a műanyag lapátot a levegőben, szám csücskében egy kelletlen kis görbülettel. Mást se hallani szórakozóhelyen vagy egy-egy kellemes éjszaka után az aktuális vagy éppen örökös partnerünktől mint, hogy szétcincálják szóban és isten káromolva utálják az illetékes ruhadarabot. Ennek ellenére mégis hordják. Ki érti ezt? Ha én utálok valamit akkor nem hordom, teszem azt feszülő nadrágot amibe bele kell magam préselni. Hogy miért nem? Mert nem fogok egy olyan szarban feszengeni, ami hú de nagyon divatos, de a hülye golyóimat nem tudom bennük úgy igazítani, hogy ne úgy nézzek ki mint akit seggbe rakott egy csapat néger, 200 kilós amerikai focis. - Nem igazán voltál olyan helyzetben vagy éppen állapotban, hogy a józan eszed diktáljon. Szóval igen, teljesen önszántadból jöttél fel, pedig maga a láncfűrészes is lehetnék – pillantok rá csalfa vigyorral – amúgy fogalmam sincs, én se ismertem őket. Néhány velünk kb azonos korú fazon, akik nem a finomkodásukról voltak híresek – elevenítem fel az illetékeseket legjobb tudásom szerint, bár igaz ami igaz, nekem se kifejezetten az értelmes dolgok derengenek az éjszakáról. Nem vagyok nagy ivó, nem is lehetek az az állandóan szedett bogyóim miatt, tegnap mégis sikerült felöntenem a garatra annyira, hogy a fontos – és kevésbé fontos – dolgok egy masszává mosódjanak össze. A következő palacsintát is kiszedem a tűzhely melletti fekete tányérra, majd felé fordulva roppantom ki magam mellett az ujjaimat. - Előbb a reggeli, aztán mehetsz. Így nem engedlek sehova mert félúton még összeesel – és ezzel már teljesítem is a kérését. Bármennyire is igyekszek elkerülni, hogy ujjbegyem a bőréhez érjen, mégis sikerül a selymes felületen végigcirógatnom, miközben az apró fémet megragadva, felhúzom azt – foglalj helyet – biccentek az étkezőasztal felé, s már ragadom is meg a pulton lévő, palacsintákkal teli tányért, a juharszirupot, jamet és a tejszínhabot is, amelyek társaságában én is csatlakozok hozzá, amennyiben az imént eleget tett kérésemnek. - Ne aggódj, semmi olyan nem történt, ami miatt bocsánatot kellene kérned – elsőre csak ennyit közlök vele, hogy még egyet fordulva kávéval térjek vissza, valamint egy, már korábban bekészített fájdalomcsillapítóval. Valahol sejtettem, hogy szüksége lesz rá. - Egynél többet ne vegyél be belőle, mert felfordulsz itt helyben... mindjárt jövök - ezzel pedig át is vonulok a szobámba, hogy eleget téve az illemnek, felöltözzek, mielőtt asztalhoz ülök.
Re: Tae and Violet - Where did I slept last night?
Vas. Márc. 17 2019, 17:26
Theo & Violet
Legszívesebben elsüllyednék a föld alá szégyenemben. Egyáltalán nem jellemző rám, hogy idegen férfiak lakásán ébredek, majdnem teljesen meztelenül, egyáltalán az sem jellemző, hogy szóba állok idegen férfiakkal. Leginkább Charlie miatt, hiszen rettegek attól, hogy a féltékenység szikrája is fellobban benne és ütlegeléssel vezeti le a benne tomboló feszültséget. Néha azt kívánom, hogy bárcsak az egyik kurvája akkora hatással lenne rá, hogy ne jönne vissza többé hozzám, de tudom, hogy ez szinte lehetetlen, ahhoz túlságosan bitorló és területvédő, sosem fogja hagyni, hogy kilépjek az életéből és boldog legyek, bármennyire is szeretném, nem fog megvalósulni. Talán már nem is tudom, hogy hogyan lehetnék boldog. Arcvonásait fürkészem, próbálom kitalálni, hogy mire gondolhat, hogy ekkora távolságból is sikerült kiszúrnia a foltokat testemen, vagy sokkal inkább a mellem méretével van elfoglalva? Lesütöm tekintetem, inkább nem is próbálom kitalálni, hogy mire gondolhat, hiszen mindez nem is fontos. Arra gondol amire csak szeretne, hiszen ha végre kisétálok azon az ajtón soha többé nem fogunk találkozni, csak előtte éljem túl ezt a kínos reggelt. Számomra legalábbis mindenképp kínos, látszólag ő hozzá van szokva az ilyen napindító beszélgetésekhez ismeretlen nőkkel, mert egyáltalán nem látom rajta a zavar legapróbb jelét sem. Abba már tényleg nem akarok belegondolni, hogy előttem éppen kivel hempergett az ágyban, csak remélem, hogy cserélt lepedőt mielőtt én is használatba vettem. - Szép név. mondom csak úgy, mert már zavar a csend ami körénk telepedett miközben kölcsönösen bámuljuk egymást. Nem tagadhatom, hogy jóképű srác, és ha más körülmények között találkoztunk volna minden bizonnyal felkelti az érdeklődésem, de leszólítani akkor sem lett volna bátorságom. Megpróbálok észrevétlenül közlekedni a lakásban, hátha sikerül elterelnem a figyelmet a fenekemről. Sokkal jobban érzem magam, amikor ismét érzem testemhez simulni a ruha selymes anyagát. Már éppen eleget mutattam magamból neki így is. Végignézek meggyötört, fáradt arcvonásaim a tükörben. Egész napos műszak után nem nézek ki ennyire borzalmasan, a fejfájásról meg inkább ne is ejtsünk szót, mintha belülről próbálna szétrobbanni a koponyám, és attól félek, hogy ez bármelyik pillanatban megtörténhet. Aztán Theo a padlóról moshatja fel agyam maradványait. - Mert jól mutat ruhával. és, mert tulajdonképpen ez a szokás. Mármint, sokkal jobban mutat egy csinos harisnya a női lábon, mint a csupasz virgácsok. Valahogy így alakult ki a nők körében ez a szokás, ha ruha akkor harisnya, kivéve a nyári időszakot, mert nagyon kellemetlenül a bőrhöz tud tapadni a műszálas anyag. - Nos, ebben az esetben köszönöm, hogy megmentettél. úgy tűnik, hogy én valamiféle rossz fiú mágnes lehetek. Nem elég Charlie az életembe még valami idióta barmoknak is sikerült felhívnom magamra a figyelmüket. Csak, hogy nem mivel. Nem vagyok átlagon felüli szépség, nincs bennem semmi különleges, főleg aztán részegen egészen biztosan nincs. Hálás pillantásokat küldök a férfinek, tényleg köszönöm, hogy figyelt rám, pedig biztosan nem lehettem túlságosan szép látvány bepiálva. Jobb kezemmel a pulton támaszkodom és néhány percig csak némán figyelem ahogy gyakorlott módon sütögeti a palacsintát, aminek isteni illata az egész konyhát bejárja és korgásra készteti a gyomrom. Utoljára tegnap ebédkor juttattam táplálékot a szervezetembe, nem csoda, hogy a látvány és az illatok együttese ilyen hatással van rá. Megfordulok, hogy felcipzározhassa a ruhámat, apró libabőrök jelennek meg ujjai nyomán, áramütés szerű, de kellemes bizsergés uralkodik el bennem ahogyan végigsimít hátamon. Kellemesen jóleső érzés. Zavartan nézek végig rajta, szinte érzem ahogy arcom két oldala kivörösödik. - Köszönöm, igazán nem szeretnélek zavarni. próbálok kibújni a közös reggeli lehetősége alól, de végül mégis helyet foglalok az asztal mellett. Nem tudok nemet mondani a palacsintának...és van ebben a srácban valami ami felkeltette az érdeklődésem. - Vagyis semmi nem történt közöttünk? Egyáltalán semmi? megnyugodva fújom ki a levegőt, ez jó hír, hiszen ezek szerint ő nem használta ki a lehetőséget én pedig nem kínáltam fel magam, mint egy olcsó kurva. Legalábbis remélem, hogy nem tettem. Belekortyolok az életmentő kávéba amit elém pakol az asztalra. Néhány másodpercig csak élvezem a kávébab, cukor és tej hármasának édes ízrobbanását a számban. - Rendben, igazán köszönöm. pillantok még utána mielőtt eltűnik a hálószobában, majd bekapok egy tablettát és remélem, hogy minél hamarabb hatni fog és a fejem végre olyan lesz, mint a buli előtt. Elveszek egy palacsintát, nyakon öntöm egy kis juharsziruppal és beleharapok. A gyomrom hálásan kordul meg odabent és én is halás vagyok a férfinek amiért nem engedett elmenni reggeli nélkül. Rámosolygok a visszatérő férfire. - Nagyon finom lett, köszönöm. motyogom miután már a második palacsintába harapok bele. - Nagyon szép a lakásod. bólintok elismerően, én egyenlőre még álmodni sem merek arról, hogy valaha ilyen otthonom legyen. Miből? Felszolgáló fizetésből? - Na és, mivel foglalkozol? Azon kívül, hogy reggelit készítesz idegen, félkómás, szőke nőknek, miután megmented őket?
Re: Tae and Violet - Where did I slept last night?
Pént. Ápr. 05 2019, 15:42
Vio and Tae Oh
Bizonyos találkozások titokzatosak és ezért megfejthetetlenek.
- Nem szaladok vele messzire, de azért köszönöm – teszek egy csepp kis elégedetlenséggel elegyedő epés megjegyzést a nevemet illetően. Alapjáraton soha nem gondolkoztam el azon, hogy szép vagy sem az a két tagból álló keresztnév, amit az apáméktól kaptam születésemet követően. Annyiban vagyok biztos, hogy két kerek hónapig névtelen voltam. Én voltam a család ki „noname” taknyosa, lévén nem akartak olyan nevet adni, ami nem illik hozzám. Pont mint az állat-gazdi kapcsolatokban, nálunk szülő-gyerek esetben is így működik ez sokszor. Van amikor a kedves szülők már az előtt kőbe vésetik a születendő gyermekük nevét, hogy az akárcsak megfogant volna. Onnantól kezdve nem „babának” vagy „magzatnak”, „gyereknek” fogják őket nevezni, hanem az csepp kis borsó ami növekszik odabent, már saját névvel büszkélkedhet. Becézgethetik, duruzsolhatnak neki, hogy hamarabb szokja a hallottakat. Mintha így működne. Viszont vannak olyan szülők is, akik kivárnak, hogy megmutatkozzon a csecsemő személyisége… csakhogy jelzem, a névadással várhatnak hosszú éveket, mert a valós személyiség nem az első két-három hétben vagy hónapban fog kialakulni. Ellenben lehet következtetni. Sírós lesz? Hisztis? Nyugodt baba?... Hogy én milyen voltam? Nem tudom. Mert soha nem érdekelt. Biztos vagyok benne, hogy pont olyan, mint az összes többi. Bömböltem, ha csöcsön akartam lógni vagy felrobbantottam a pelenkámat és kezdtem kényelmetlennek érezni az egész napos dagonyázást a saját piszkomban. Gagyogtam, ha éppen jóllakott voltam és hangulatomnál találtak az emberek… és még hangosabban bömböltem, amikor nőtt a fogam, vagy a szomszéd taknyos kölyke unos-untalan verdeste a fejemet a falba, csak mert nem voltam hajlandó odaadni neki a saját játékomat. Igen ám, ezt a sztorit nem egyszer, nem kétszer volt már szerencsém végighallgatni. Sokakkal ellentétben, engem soha nem érdekelt a gyerekkorom. Az agy nagyon is tisztában van azzal, hogy az embernek mire kell emlékeznie. Hogy mire van szüksége az emlékekből, és melyek azok, amiket úgy dönt, hogy jobb szelektálni. Így hát könnyű szerrel meglehet az is, hogy a nevemet illetően is voltak kérdések az ősök irányába, de ma már nem érdekel… mert valóban. Nem számít semmi, ami az előtt történt, hogy megismertem volna Taot. Én azóta vagyok az aki vagyok, azóta értékelem úgy az életemet ahogy. És azóta használom nyugatias átírásba a nevemet, még odahaza is. Itt is csak a formaiságok miatt szerepel a papírjaimon úgy, ahogy alapjáraton illik. Koreaiul, itt-ott hangullal. Olybá tűnik, hogy pont amennyire nem érdekel a régmúlt, pont annyira nem vagyok tisztában azzal se mind a mai napig, hogy a nőnemű egyedek miért hordanak olyan ruhadarabokat, amik alapjáraton elviselhetetlenül kényelmetlenek. Mert hagyjuk meg, hülye nem vagyok, fülem és hallásom van, ráadásul nem egy nővel hozott már össze életem során a sors, mindtől azt hallottam, hogy a harisnya elviselhetetlen, mert viszket, szúr és bepállik, a…. nos hát igen… - Ohh… akkor értsem úgy, hogy szerettek szenvedni a tökéletes külső érdekében – jelenik meg a hosszú ideje rejtegetett mosolyom ismételten a szám szélén. Alapvetően teljesen felesleges feltenni ezt a kérdést, - nem véletlen lett belőle egyfajta kijelentés - mert a válasz így is úgy is a meglátásomat fogja igazolni. De ugyan akkor mi magunk pasik is képesek vagyunk olyan dolgokat bevetni a külcsín érdekében, ami alapjáraton talán nem olyan kényelmes, vagy a társadalom által nem elfogadott. Jó, én soha nem fogom magam feszülő nadrágba préselni, de hordok rózsaszín felsőket… és nem, nem vagyok meleg. Egyszerűen követem a trendet, ma már nem bűn, ha a pasi ezt a „lányos színnek” kikiáltott árnyalatot viseli. Ellenben tudom, hogy a sötét hajhoz és sötétebb bőrhöz kifejezetten jól passzol. - Nincs mit. Bár, arról nem szólt a sztori, hogy nekem ne lettek volna hátsó szándékaim – ugráltatom meg játékosan a szemöldökömet. Mert tény és való, vak nem vagyok. Ezt már az elején le kell szögezni. Azt pedig főleg, hogy a szőkék a gyengéim… harmadszori tényező, hogy pasiból vagyok, ráadásul legnagyobb bánatomra – vagy sem – kifejezetten az erkölcstelenebbek díszes kompániáját gyarapítom. Szeretem a szebbik nemet, nincs mit ragozni ezen. Az már más kérdés, hogy vannak elveim, melyek első és legfontosabbik szabálya: nem hágunk meg öntudatlan nőt! Nem szép dolog. De nem ám. Majd ha a kis szöszi úgy érzi, hogy a jövőben szüksége lesz szerény személyem megnyugtató, adni igen csak sokat tudó társaságára, akkor állok elébe a dolognak. A tegnapiak fényében viszont elégedetten veregethetem meg a saját vállamat, amiért nem voltam rossz fiú. Márpedig attól tartok – vagy nem tartok – hogy itt azért lesz folytatás. Elég végignézni, ahogy apró kis libabőrök borítják be bőrének makulátlan felületét. Hát igen… haverok – akik sose voltak haverok – ezt nevezték annó „Theo hatásnak”… ha nem is mutatta ki az adott nő, ha nem is beszélt róla vagy vallotta be magának, de a teste mindig elárulta, ha elindítottam benne valamit. Most se volt szükségünk többre néhány lereagált szónál, mondatnál, egy röpke kis érintésre és közelségre. No meg az előző éjszakai csókoknál, melyek azonban most nem számítanak, hiszen aligha emlékszik bármire is akkorról. - Azt nem mondom, hogy egyáltalán semmi – vetek felé egy lopott pillantást csak, hogy lássam a reakcióját - de a „valamihez” az kifejezetten kevés. Szóval ilyen értelemben, semmi. Ellenben kezdem magamra venni, hogy ennyire tiltakozol ellenem és, hogy… ennyire megnyugtat, hogy jó gyerek voltam. Komolyan… aishh….- nyögöm a fejemet rázva, miközben leteszem elé a kávét a gyógyszerrel együtt, s ezt követően távozok is csak, hogy magamat is ráncba tudjam szedni. Félmeztelenül mégse illik asztalhoz ülni, ugyebár. Társaságban pedig főleg nem. - Egészségedre – ülök le vele szembe mosolyogva, teljesen elé tolva a tányért, hogy egyen még bátran. A palacsintatorony tetejéről magamnak is leveszek egyet, hogy legyen mivel lefoglalni magam amíg itt ücsörgünk. Na és persze elfogadni a tényét annak, hogy addig nem fogom tudni bevenni a pirulákat, amíg nincs valami a gyomromban. - Az. De a legszebb része az, hogy belakjam és kitakarítsam… nincs sok holmim, kicsit még így is személytelen az egész, de a kosz és mocsok így is rászáll mindenre – csípek le egy darabot a palacsintából, hogy aztán némi fintorgást követen a számba pakoljam. Ezt most értse úgy ahogy akarja… undoromat fejezem ki a mocsok vagy éppen a takarítást illetően, bár jól meglehet, ordít az egész vityillóról, hogy kifejezetten házias és rendszerető hímnemű vagyok. Magam részéről viszont a kajának szól, hiszen tényleg nincs semmi étvágyam, ám a szükség nagyúr. - Ohh, ez csak másodállás…- legyintek szórakozottan – a javamat nem sűrűn osztja ki az élet, de a lelkiismeretem ellenben tiszta – csak ezt követően vigyorodok el – jól van csak hülyülök. Koreográfus vagyok. Táncos, ha úgy tetszik – az már más kérdés, hogy végzettségemet tekintve orvosnak kellene most lennem, de az megint egy másik sztori. - És te? Azon túl, hogy bajba kerülsz és vonzod a barmokat? - vetek rá egy kifejezetten szigorúnak ható pillantást jelezve, hogy láttam amit láttam, bár tagadni nem tudom: semmi közöm a foltokhoz, vagy bármi máshoz. Ezért se térek ki rá teljes mértékben. Idegenek vagyunk egymásnak, nincs jogom ítélkezni vagy olyanokba ártani magam, amibe nem illik. De a tegnap estit követően őszintén kíváncsivá tett...
Re: Tae and Violet - Where did I slept last night?
Szomb. Ápr. 06 2019, 15:07
Theo & Violet
Egyáltalán nem vagyok hozzá szokva ahhoz, hogy idegen férfiak lakásában ébredjek, majdnem meztelenül, szóval nem is igazán tudom, hogy hogyan kellene viselkednem ebben a helyzetben. Lazán, mintha ez teljesen normális lenne? Vagy úgy kellene tennem, mintha semmi nem történt volna? Vagy már régen egyetlen szó nélkül kellett volna lelépnem? Nem is értem, hogy más lányok hogyan tudják az ilyen helyzeteket kezelni, én úgy érzem magam, mintha égbekiáltó bűnt követtem el, pedig tulajdonképpen azzal sem vagyok tisztában, hogy egyáltalán csináltam-e valamit, amit nagyon nem kellett volna. Nem azért, mert nem találom vonzónak az előttem álló férfit, hanem azért, mert ha mindez Charlie fülébe jut valamilyen formában akkor a tegnap este kapottak háromszorosát méri rá, és minden alkalommal attól félek, hogy belehalok a bántalmazásba. Tudom, tudom, nekem kellene megtennem az első lépést végre, hogy kiszabaduljak ebből a mérgező kapcsolatból, de rettegek, hogy azt csak egyféleképpen tehetem meg, fekete hullazsákban. Milliószor elterveztem már, hogy véget vetek ennek az egész rémálomnak, de aztán felhív, vagy csak váratlanul megjelenik és minden elhatározásom elillan, mintha soha nem is létezett volna. Inkább megpróbálok a kedvében járni, hogy elkerüljem ökölének csapásait testemen. - Azért nem nevezném szenvedésnek, csak kellemetlen mellékhatásnak. Egyébként is mióta gond, ha tetszeni szeretnénk nektek? szólalok meg végre miután sikerül magamhoz térnem a mosolya okozta pillanatnyi eszméletvesztésből. Érzem ahogy apró vörös foltok jelennek meg arcom két oldalán, már a saját gondolataimtól is zavarban érzem magam. Charlie olyan régóta az életem része, olyan régóta nem élveztem más férfiak társaságát, hogy teljesen idiótának érzem magam, ha valakivel szóba kell állnom. Arról nem is beszélve, hogy eléggé bizalmatlan lettem az erősebbik nemmel kapcsolatban, félek bárkit is bármilyen formában az életembe engedni, mert attól tartok, hogy bántani fog. Azt hiszem ez már valami súlyos betegség nálam. - Szóval azért mentettél meg, hogy utána te bámulhass meztelenül? Milyen lovagias... mosolyodom el, miközben ujjai végigsimítanak hátamon és érzem, ahogy érintése nyomán pici áramütés szerű érzés keletkezik és borsódzik miatta a hátam. Annyira hozzá szoktam már az erőszakhoz, hogy a gyengédség legapróbb formája is ilyen hatással van rám. Rámosolygom a férfire miközben helyet foglalok az asztalnál és belekortyolok a kávéba, szavait hallva azonban sikerül félre nyelnem és emiatt köhögni kezdek. - Vagyis, csókolóztunk? És gondolom te szabadítottál meg a ruhámtól is... nem kell kifejezetten észlénynek lenni, hogy összerakjam a képet. - Nem tiltakozom ellened, sőt... pillantok rá - Szeretném, ha emlékzenék mindenre...vagyis, jó lenne, ha emlékeznék a csókodra. Viszont nekem van egy...barátom és, hát ő...eléggé birtokló. és akkor még elég finoman fejeztem ki magam. - Biztosan nem ehhez vagy hozzászokva. mutatok végig magamon és értem ezt erre a szituációra is amiben éppen benne vagyunk. Mármint, minden bizonnyal ő már rutinos a reggeli készítésében lányoknak, de kétlem, hogy azokkal semmi nem történt itt tartózkodásuk ideje alatt. Hálásan harapok bele az egyik palacsintába, be kell vallanom igaza volt, a szervezetem később még megköszöni, hogy nem engedett távozni éhesen és fájó fejjel. Néhány percig csendben falatozom, miközben őt hallgatom, pillantásommal egy pillanatra sem engedem az övét. Szép a szeme, jegyzem meg csak úgy magamban, mintha bármit is számítana. - Néhány festmény, vagy fotó a családodról feldobná a lakást, és mondjuk beszerezhetnél néhány növényt, segíthetek benne, ha szeretnéd. megcsóválom a fejem. - Mármint ötleteket adni, nyilván te is ki tudsz választani egy virágot. harapok ismét a palacsintába zavartan. Mi van veled Vio? Egyáltalán miért képzelem, hogy pont az én segítségemre lenne szüksége? Néhány perce még sírva menekültem volna innen, most meg virágokat akarok venni neki. Nem vagyok normális. Érdeklődve pillantok rá végül, miután sikerül legyűrnöm a saját szavaim okozta zavart. - Ez megmagyarázza azokat a hasizmokat. simítok egy kósza tincset a fülem mögé. Nem vagyok vak, az előbb volt szerencsém félmeztelenül látni, és Charlie ide vagy oda, én is szeretem a szépen. - Nos...hát mondhatjuk, hogy ez nálam csak amolyan hobbi. Egyébként pincérnő vagyok a Queens Grill and Pub-an, jártál már arra? Én csinálom a legfinomabb forrócsokit, csak mondom. De a legjobb burger is nálunk van. nem akarom fényezni a helyet, sem reklámozni, de ami igaz az igaz. - Köszönöm a reggelit. Megengeded, hogy elmosogassak? Ez a minimum, amivel megköszönhetem. Remélem, hogy...nem voltam túl kellemetlen társaság az este. Az igazság az, hogy nagyon ritkán iszom, pontosan azért mert nem bírom...fogalmam sincs hogyan viselkedhettem. sütöm le a tekintetem, majd válaszát meg sem várva felállok, hogy összeszedjem az üres tányérokat és poharakat, a nagy sietségben viszont a ruhám beakad a székbe és sikerül fenékig felhasítanom az anyagot. - Neee...ezt ne
Re: Tae and Violet - Where did I slept last night?
Szomb. Ápr. 06 2019, 17:03
Vio and Tae Oh
Bizonyos találkozások titokzatosak és ezért megfejthetetlenek.
- Vannak esetek, mikor kifejezetten veszélyes dolog, ha a szépséggel, csinossággal igyekeztek felhívni magatokra a figyelmet, vagy szimplán tetszeni akartok nekünk. Lásd a tegnap estét – komolyodik el a hangom néhány szó erejéig - ha ott nem pirítok alájuk, az állapotodnak köszönhetően nem pihe ágyban aludtál volna memóriahabos párnával a fejed alatt, és kapnál most normális embereknek járó reggelit, hanem ki tudja…? Én sose tagadtam, hogy szeretem a szépet és jó érzés végig néznem egy formás lábon vagy teltebb idomokon. De azt is tudom, hogy sok esetben ez felhívás keringőre, aminek az esetek legjelentősebb részében sajnos ti, nők isszátok meg a levét… - húzom el lemondóan a számat. És igen. Tényleg szeretem a nőket, és ha nem lett volna tegnap Violet totál káosz, valamint hagyta volna magát, akkor igen, minden bizonnyal megtörtént volna az, amitől most ódzkodik és erőteljesen próbálja kiszedni belőlem, hogy volt, avagy sem. De míg bennem megvan a neveltetésből és személyiségemből eredő, nők és úgy alapjáraton az emberek iránt érzett tiszteletem, akaratuk ellenére én nem döngetek meg senkit. Főleg nem akkor, mikor tényleg képtelen arra az adott személy, hogy rendelkezni tudjon az ép elméjével. Igen…Violet az éjjel gyakorlatilag néhány csókot követően az ölembe ájult. De ezt sokan kihasználták volna, én viszont képtelen volta rá. Azt hiszem többek között ez tesz emberré a sok állat között még úgy is, hogy alapjáraton én se vagyok szent. - Jesszus… - kapok észbe zavart nevetgéléssel, s vetkőzöm le két másodperc alatt korábbi komolyságomat – nem vagyok ám ilyen apafigura vagy tudom is én, hogy mi. Szimplán ismerem a korosztályomba valók gondolkozásmódját, és úgy alapjáraton a férfiakat. Nem igazán helyeslek sok mindent a mai világban – magyarázom ki magam, mintha legalábbis korábban valamiféle bűnt követtem volna el azt illetően, hogy megfogalmaztam a kifejezetten reálisnak nevezhető véleményemet. - Valld be Szöszi, inkább én nézegesselek, mint öt csatakrészek másik, akik csak úgy voltak képesek odamenni hozzád, hogy már biztosak voltak abban, hogy elég pia van benned – térek őket illetően a lényegre és attól tartok, hogy ha valamivel, hát ezzel nem tudna vitatkozni. Hogy miért? Mert hála nekem megőrizheti a méltóságát, nem anyaszült meztelenül, szépnek aligha nevezhető kifejezéssel élve: szétkefélve egy isten háta mögötti mocskos, bűzös lakásban tért magához. Hulala! Én vagyok a nap hőse! Semmiből eredő köhögését hallva összerezzenek, és csokoládé tekintetemben némi aggodalommal lesek rá. - Hát… mit szeretnél? Hazudjak? Kegyes hazugságnak jó lenne, de nem vagy te buta, úgy se hinnéd el. Szóval… - vonom meg a vállam egy hamiskás kis mosollyal – azt, hogy ki volt a kezdeményező fél, inkább nem firtatnám, ha nem baj. Én is sokat ittam… - annyira sokat nem, de éppen eleget. A továbbiak viszont határozottan meglepnek. És ez az, ami most minden bizonnyal ordít az arcomról. Ennek ellenére nem mondok semmit, szimplán nem fogom elfelejteni a későbbiekben. Mint ahogy azt a bizonyos- és említett birtokló barátot se. Kezd összeállni a kép, legalábbis ami a testét csúfító foltokat illeti. - Attól függ, hogy melyik részére gondolsz. Te még soha nem ültél itt, szóval ehhez most valóban nem vagyok hozzászokva – lesek fel rá a tányéromból csibész pillantással. Sejtem, hogy mire gondol, de miért reagáljak mindenre konkrétan és érthetően? Miért ne lehetnék játékosabb, kíváncsibb csak, hogy minél többet tudhassak meg róla és a gondolkozásáról? Arról, hogy milyen lány is ő valójában? Mert az már első blikkre lejött, hogy félénkebb és bizonytalanabb, de annál is inkább bizalmatlan. Viszont ennek ellenére van benne valami vágyakozás. Mintha a saját életéből igyekezne így vagy úgy kilépni. Kíváncsi pislogással, ujjaim között egy darab palacsintatésztát csipkedve hallgatom őt végig a virágokat és képeket illetően. Igyekszek nem magamra venni a dolgot, hogy a családommal akarja kidekorálni a falakat és helyiségeket. Valamelyest előre hajolva, csak, hogy közelebb kerüljek hozzá kezdem el őt méregetni. - Komolyan arra szórnád el a szabadidődet, hogy az én házamba virágokat válogass? Furcsán bensőséges lett a kapcsolatunk így hirtelen... nem gondolod? – és ez az a pont, amikor képtelen vagyok kibírni egy fültől fülig érő, jókedvű vigyorral – érdekes lány vagy te, én mondom. Ajánlj valami olyat amit nem kell édesgetni, babusgatni, ami nem igényel sok gondoskodást és bőven eléldegél anélkül, hogy egésznapos napsütésre lenne szüksége. Először csak egyet – mutatom fel az ujjamat – ha az kibírja mellettem fél évig, jöhet több. A családi témára viszont nem térek ki. Én lennék az utolsó, aki ahhoz a meggondolatlansághoz folyamodna, hogy tele aggatná az apja portréjával a falakat. Pasi vagyok én, nem hülye. És sikerül a következő témát feszegetve is kizökkentenie a komfortzónámból. Halk torokköszörüléssel simítok végig a pólóm anyagával elrejtett kockákon. - Ha nem táncolnék is ott lennének. Világ életemben sokat sportoltam, szóval… nem kifejezetten a táncnak tudható be a dolog. De az észrevétel azért jól esik – mert ki ne szeretné, ha az egóját legyezgetik? - Oh, valóban? Majd egy forrócsokira talán beugrok. Hallottam már a helyről, de nem jártam még arra, viszont az is tény, hogy nagyon dicsérik – nem vagyok nagy burgeres, viszont az utóbbi időkben betegesen édesszájú lettem. Talán pont a sok kesernyés gyógyszernek tudható be, mikor is az édesebb ízekkel igyekeztem azok epés kellemetlenségét legyűrni. Mit nem tesz velem az élet úgy, hogy világ életemben a sós dolgokért bolondultam? - Üdv a klubban – kacsintok rá, ezzel is jelezve, hogy az alkoholt illetően társra talált bennem – ha ez segít és jobban érzed magad tőle, akkor csak tessék. De csak úgy jelezném, hogy az a fém masina elvégezné mindenki helyett a munkát – mutatok a mosogatógépre, ám a következő pillanatban mintha elkapna egy „kellemes” téli torokgyulladás, egy nevetségesen vékonyka, nyikorgó nyöszörgés szakad fel belőlem. Őszintén mondom, hogy ha valamire, hát arra aztán végképp nem voltam felkészülve, hogy ilyen módon kívánja a szöszke közszemlére tenni déli féltekének milyenségét. Kis híján kiesve a saját szemeimen, még az eper is kihullik a kezemből a palacsintával együtt. És persze, hát ki ha én nem, tekintetemet egyszerűen képtelen vagyok elszakítani róla. - Ezt…. ezt már nem fogom tudni…. orvosolni, asszem’ – mert való igaz, hogy sok mindenre képes vagyok, de varrónői leckéket még nem vettem. Az már más kérdés, hogy az orvosin varrtunk „bőrt”, de azért a kettőnek nem sok köze van egymáshoz. Arra viszont a továbbiakban se vagyok képes, hogy elforduljak. Mintha csak egy pajkos kiskölyök szabadult volna elő belőlem, úgy fürkészem fenekének félhold alakját.
Re: Tae and Violet - Where did I slept last night?
Vas. Ápr. 07 2019, 18:22
Theo & Violet
Szavait hallva lehajtom fejem, lesütöm tekintetem és elpirulok, mintha tizenhat éves kislány lennék, akit az apja éppen rendre utasít. Zavarban érzem magam, hogy Theo ilyen szépen rendre utasít, pedig...igazából hosszú idő óta először éreztem magam tegnap este csinos nőnek. Nem szoktam bulizni járni, nem szoktam a külsőmmel feltűnést kelteni, igazából nálam szürkébb kisegér talán nincs ebben a városban. Tegnap este egyszerűen csak szerettem volna kiszabadulni a saját életem fogságából, szerettem volna jól érezni magam, csinos lenni és kikapcsolni az agyam. Tudom, nagyon sok igazság van abban mondd, de én bele sem gondoltam az esetleges következményekbe. Úgy tűnik már azt sem tudom, hogy hogyan kell igazán nőnek lenni. - Én nem szerettem volna feltűnő lenni...csak csinosnak akartam érezni magam. mondom még mindig lesütött tekintettel. Nem ismer, fogalma sem lehet róla, hogy mit miért teszek, vagy, hogy milyen az életem, és nem is akarom, hogy meg tudja rólam azokat a dolgokat amik elől nap mint nap menekülni próbálok. - Igazad van, és igen, inkább te, mint ők. Ha úgy vesszük megmentettél és köszönöm. csak most pillantok rá ismét, megpróbálva mosolyt erőltetni az arcomra. Valóban, nem tudok elég hálás lenni azért amit értettem tett, hogy most itt ülhetek, normális körülmények között és nem kell kétdolláros kurvának éreznem magam. Nem tudom, hogy még össze sodor-e minket valaha a sors, de bárhogy is legyen, nem felejtem majd el, hogy úgy bánt velem, mint egy nővel. Ahogyan nagyon régóta nem bántak velem. Anyám egész életében ivott, nem tanította meg, hogy milyen nőnek lenni, hogyan kell viselkedni, mit kell kerülni. Apámat soha nem ismertem, soha nem volt senki aki összefoltozza széttört szívem. Charlie...ő pedig a szart is kiveri belőlem, ha azt érzi, hogy túl önálló vagyok és esetleg megpróbálnám elhagyni. Mint például tegnap este. Bárcsak elfelejthetném azt a részét az estének, amikor megvert, és emlékezni inkább a Theoval töltött órákra. - A társadalom egyre romlottabb és sajnos mi nők folyamatosan ennek vagyunk kitéve, tulajdonképpen mindegy, hogy ruha van rajtad és harisnya, vagy csak egy farmer nadrág. vonok vállat. Én is nagyon jól látom, hogy mi a gond társadalommal, a felgyorsult világgal, a férfiak mentalitásával és a nők viselkedésével. - Ne, ne hazudj kérlek, az őszinteséget szeretem. De már egyébként sincs jelentősége a dolognak nem igaz? pillantok rá mosollyal az arcomon, azért azt bánom, hogy nem emlékszem semmire. Mindig azt képzeltem, hogy ha sikerül magam mögött hagynom Charliet, akkor majd minden más lesz, minden jobb és megnyílik előttem a világ, de most kissé elbizonytalanodtam, nem tudom, hogyan fogadna be engem ez a világ, amiről még így huszonkét évesen is olyan keveset tudok. Charlie volt az első srác az életemben, tőle kaptam a legelső csókomat, vele vesztettem el a szüzességem és rajta kívül senki más nem érintett még meg. Tulajdonképpen azt sem tudom, hogy milyen a szerelmeskedés, általában én csak Charlie rendelkezésére állok, amikor akarja, mindegy, hogy van-e éppen hozzá kedvem. - Ne haragudj, ha hülyeségeket mondok itt nagy zavaromban, nem vagyok hozzá szokva ahhoz, hogy idegen férfiakkal társalogjak a konyhájukban. Tudod, nekem a pasimon kívül még nem volt senki más az életemben...első ...akármi ... direkt nem használom a szerelem szót, mert ez már régen nem arról szól. Nem mintha bármi köze is lenne a szerelmi életemhez. - Azt sejtem, hogy a hölgyek jelenlétéhez hozzá szoktál. nevetek fel azt viszont kétlem, hogy ők is csak békésen szundikálnak előtte melletted abban az iszonyatosan kényelmes ágyban. harapok bele a palacsintába a mondatom végén és tekintetemmel a férfi vonásait fürkészem. Egy pillanatra teljesen elveszek szemének őszinte mélységben. Talán még nem is láttam ilyen gyönyörű szempárt ezelőtt. Ahogy közelebb hajol hozzám szinte reflex szerűen én is kissé közelebb hajolok, mintha hatalmas titkot készülnénk megosztani egymással, alig egy fél karnyújtásnyi távolság választ el minket. - Az én szabad időm, rendelkezhetek fölötte? kérdezem magasba szaladt szemöldökkel, majd zavartan dőlök hátra ismét a széken, hogy nagyobb távolság legyen közöttünk, az illata kissé a fejembe szállt. - Hmm...lássuk csak. Kaktusz, az bírja a kiképzést, és vannak olyanok is, amiknek gyönyörű virága van. Vagy esetleg gumifa, nekem nagy kedvencem. Szintén elél bárhol, bár azért őt hetente meg kell öntözni. helyezem vissza az időközben kiürült kávés csészém az asztalra. - És használhatnál színeket...úgy sokkal otthonosabb minden lakás. Mondjuk a nappaliba egy szép színes szőnyeg jól mutatna. nem vagyok lakberendező, de azt hiszem ennyi tanáccsal nem lőhetek félre. Legalábbis én a növényeket és a színeket is szeretem. - Mindenképp gyere, meglátod, nem fogsz csalódni a helyben és a kiszolgálásban sem. mosolygom rá ismételten. Az elmúlt néhány órában túl sokat mosolyogtam, félek még a végén úgy maradnak ajkaim, és én leszek Annabelle a gyilkos baba abból a horror filmből. A legkevesebb, hogy valamivel megpróbálom meghálálni neki a segítséget és a reggelit is, nem fog letörni a körmöm, ha elmosom ezt a néhány tányért és poharat, a minimum amivel meg tudom köszönni neki. - Szívesen megcsinálom, aztán pedig megyek, biztosan sok dolgod van még. pattanok fel a székről, hogy az edényekkel a kezemben a mosogató felé induljak, de talán a hirtelen mozdulattól vagy a figyelmetlenségem miatt a ruhám olyan elegánsan szakad végig a combomtól a fenekemig ahogyan a nagy könyvben meg van írva. Legszívesebben most ordítanék, vagy a falhoz vágnék valamit, de mivel ez nem az én otthonom moderálom magam. Fülig vörösödve pakolok mindent vissza az asztalra, nem kerüli el a figyelmem, hogy Theo kénytelen elszakítani tekintetét a fenekemtől ahogyan a köhögés, illetve nevetés valamilyen furcsa keverékét hallatja. Mintha nem lett volna eddig is elég ciki. - Miért történik ez velem? sóhajtok, bár kérdésem ezúttal inkább magamnak szól, mint neki. - Tudom, hogy nagy kérés, de így mégsem mehetek haza. Tudnál adni egy inget? kérdezem, majd kicsit arrább sétálok az asztaltól és lehámozom magamról a ruhát, hogy szemügyre vegyem a szakadást. - Ez csipke, nem hiszem, hogy meg lehet varrni. és ismét itt állom félmeztelenül Theotól néhány lépésnyire egy ing után várakozva miközben azt kívánom bárcsak ketté nyílna a föld alattam.
Re: Tae and Violet - Where did I slept last night?
Szer. Ápr. 10 2019, 21:53
Vio and Tae Oh
Bizonyos találkozások titokzatosak és ezért megfejthetetlenek.
- Te..! – kerekednek el a szemeim, és kis híján kiejtem a kezemből az addig szorongatott gyümölcsöt – csak hülyülök, nehogy nekem itt elszégyelld magad! – pislákolok zavartan, noha tagadhatatlan, hogy korábban tényleg azt volt szerencsém megfogalmazni, ami a szívemet is nyomta. Nem vagyok egy földi tünemény… nincs példás, jó magatartású életem, mert én is követek el hibákat legyenek azok bármilyenek is. Ó, te jó ég de még mennyit! És nem csak szökő évente egyszer egy-egyet, hanem mindig, mindenkor, minden egyes héten, de olykor minden egyes napon. Már nyomon se tudom követni, mind azt a sok dolgot, ami a nevem mellé írható, mint „hiba”, „bűn”. Na most az, hogy a nők manapság szeretnek tetszeni a férfiaknak és fel-felhívni ékesebb, formásabb és szemrevalóbb pontjaikra a figyelmet, még nem vétek. Ellenben tudom jól, hogy én mire csábulok. Ergo azzal is tisztában vagyok, hogy minden más, vagy éppen a legtöbb férfi mire teszi ugyan ezt. És mindig az ilyen, és hozzá hasonló lánykák bánják a végén pusztán azért, mert felmerészelnek venni egy kihívóbb, csinosabb darabot, mi pedig férfiak ezt kihasználjuk. - Viszont tény, hogy sikerült. Csinos voltál… azt persze nem tudom, hogy annak érezted magad vagy sem, de tényleg figyelemfelkeltő voltál – vallom be neki anélkül, hogy ránéznék. Ez a lesütött tekintet viszont jelen esetben nem azt jelenti, hogy egyszerűen, fél vállról odahajítom neki, hogy „ja amúgy egészen jó bula vagy!” Egyszerűen ez az a pont, mikor nem akarom, hogy lássa rajtam azt a pillanatnyi zavart, amibe az imént sikerült saját magamat belekényszeríteni. Mert való igaz, képtelen vagyok befogni azt a hülye nagy számat és meggondolatlanul mondani olyan dolgokat, amiket nem kellene. Egyrészről sértőek lehetnek, másrészt pedig saját magamból csinálok így bolondot, mert mi van most is? Olyan vagyok mint egy túlaggodalmaskodó apa, egy óvó báty vagy éppen egy hórihorgas, konzervatív nagypapa. Mert nyilván nekem pont arra van szükségem, hogy mások ilyennek lássanak. - Amúgy azt is be kell ismerni, hogy nem mindig van ez így. Nem mindig jelenthető ki az, hogy ti lennétek az áldozat… mármint de, végeredményében igen, de nagyon sok olyan van, aki szánt szándékkal vagy szimplán a stílusával, kinézetével éri el azt, hogy hát…. tudjuk, mik történjenek. Nem egy ilyennel volt már dolgom nekem is. Anélkül dobják oda magát az embernek, hogy egy szót is váltottak volna korábban… és miért? Csak azért mert teszem azt, izgalmasnak tűnik az adott ipse, mert egzotikus, magas, sötétebb a bőre és nem apa has domborodik a felsője alatt – igen, saját magammal példálózok, mert hát, na! Vak nem vagyok, látom a tükörképemet, és ha nem is vagyok elszállva magamtól, tisztában vagyok azzal, hogy ha vannak olyanok akiknek nem ideálja ez a kinézet, de nagyon sokan képesek elgyengülni egy ilyen ember láttán. Tehát ha kicsi Theo belép egy szórakozóhelyre, egészen biztos, hogy alsó hangon négy telefonszám kerül a kezembe, két névjegy és végeredményképpen egy valaki ki is köt az ágyamban. Mert erre vágynak. Izgalomra, valami másra… szórakozásra. Hogy ezzel ki él vissza, az már más kérdés. Kifejtése hallatán csak biccentek, de ezen túl nem is mondok semmit. Egyszerűen ő maga, akarva vagy akaratlanul, de megerősíti bennem a korábban levontakat. Bántják. Nem kell zseninek lenni ahhoz, hogy összeadjam a látottakat, a hallottakat és az általam levontakat. - Ki tudja? – vonom meg a vállamat szórakozottan, ezen a ponton viszont vetek rá egy kihívó pillantást. Mert igen, jobb esetben – jobb forgatókönyv esetében – ő maga is mást művelt volna abban a bizonyos „nagyon kényelmes ágyban”, mint szunyókált volna egy éjszakát, remélve, hogy kisimulva és kipihenve ébred fel másnap. Csak ezután hajolok közelebb hozzá, amit ő maga is megtesz. - Ahogy kívánod. De csak úgy megjegyzem, hogy jobb programot is kitalálhatnánk ez esetben egy kis gaz vásárlásnál. Nem gondolod? – kíváncsi vagyok arra, hogy miként reagál egy határozottan „szédítésnek” nevezett kis incselkedésre – kaktuszt nem kell, erősen emlékeztetne egy bizonyos személyre. Színt pedig minek? Az egész életem fekete és fehér, miért vigyek bele színt, ha ebben a közegben érzem otthon magam? – suttogom, a végén végignyalva az alsó ajkamat, mintha csak kiszáradt volna korábban. Hogy valójában az ő ajkait figyelem mind ez idő alatt és kalandozik el a figyelmem, az megint egy másik sztori. - Hajaj… ki se látok belőlük – mára pont nem voltak terveim, elvégre nekem is szükségem van heti egy-két napra, amikor mást se csinálok mint meresztem a seggemet a kanapén és pörgetem a csatornákat, hogy aztán két ideges morranást követően kijelentsem, hogy „abban a szar dobozban nincs semmi, mi a picsának fizettem elő annyi rohadt csatornára?” Tehát jön valamelyik jól szuperáló letöltő program és keresek valami filmet, amit jó eséllyel még nem volt szerencsém látni. Vagy pedig jobb híján belövöm századszorra is valamelyik Star Wars részt – szigorúan a régiek egyikét, és átalszom azt a kis időt. És, hogy a szöszi megkoronázza a napunkat, ismét alakít. - Hát… talán kiöntöttél egy adag sót… átmentél a létra alatt, kinyitottad a házban az esernyőt, átment előtted egy fekete macska az úton? Nem tudom… szimplán ügyetlen vagy? Esetleg nem figyelsz oda? Vagy élet is azt akarja, hogy leégesd magad előttem, én pedig aranyosnak tituláljalak – magyarázom amint sikerül magamhoz térnem, majd a korábban csócsált epret még betolom a számba, és egy szalvéta segítségével törölgetem meg a mancsaimat, nehogy bármint is rajta hagyjam később a gyümölcs levét. Mosolyogva simítom rá ujjaimat a csuklójára, és indulok el vele a szobám irányába, ahol a bal kézre eső ajtók egyikét nagyra tárom előtte, ezzel egy újabb szoba méretű helyiséget fedve fel előtte. Igen, ruha mániás vagyok. Több ruhám van mint hat nőnek együtt véve, de igen... én is adok a külsőségekre. Minden minőségi, ezek közül sok pedig egyedi darab. Néhányuk az ingek közül is, ahova vezetem. - Válogass kedvedre - engedem el a kezét, finoman simítva végig a karján, néhány pillanatig még elidőzve mögötte, pofátlanul ügyelve arra, hogy a mellkasom leheletnyit érintse a hátát.
Re: Tae and Violet - Where did I slept last night?
Csüt. Ápr. 11 2019, 00:41
Theo & Violet
Összerezzenek ahogyan megszólít és egy pillanatra félelem suhan át a tekintetemen. Hozzá szoktam már ugyan az ilyen megszólításokhoz, általában ilyenkor következik a pofon. Viszont, ahogy belenézek a sötét szempárba az aggodalmam azonnal elmúlik, valami belső ösztön azt súgja, hogy nem fog bántani, és minél tovább mélyedek el tekintetében, annál biztosabb vagyok benne. Elmosolyodom. Ha tudná, hogy mikor hallottam utoljára valakitől ehhez hasonló szavakat biztosan ledöbbenne. - Köszönöm. sütöm le tekintetem hozzá hasonlóan és inkább a ruhám csipkéit bámulom. Nem mindennapi helyzetben vagyok, a kellemetlenség helyét viszont valami kellemes érzés veszi át, olyan, mintha nem először ülnék itt az asztal mellett vele, mintha legalább ezer éve ismernénk egymást, pedig tulajdonképpen semmit nem tudok róla, azon kívül, hogy koreográfus és Theo-nak hívják. Bólintok. - Igen, egyet kell értenem veled, sajnos az elkorcsosult női társadalom tehet arról, hogy a férfiak így viselkednek, mert valljuk be, a nők többsége agyatlan kurvaként viselkedik, ha férfiak társaságába kerül. De...azért, mert tízből nyolc nő így viselkedik még senkit nem jogosít fel arra, hogy bántson egy másik emberi lényt, legyen az bármilyen. Arról nem is beszélve, hogy milyen jogon bélyegeznek meg olyan lányokat is, mint például én. Senkit nem szabadna bántani, egy férfi soha nem üthetne meg egy nőt. pillantok rá ismét, tekintetemben a félelem, harag és szomorúság hármas keveréke. Senkinek nem kívánom, hogy átélje azt amit nekem kellett, hogy megtapasztalja milyen a földön feküdni miközben rugódnak, hogy az adja a pofont akitől szeretetet várnál, hogy bármit csinálsz csak gyűlöletet kapsz cserébe és minden perce az életednek rettegés, mert nem tudhatod mikor kapod a következő pofont. Mindezek ellenére nem merek segítséget kérni senkitől, egyrészt mert félek, hogy én húznám a rövidebbet, másrészt meg nem akarok senkit bajba keverni. - Van egy sejtésem. állom kihívó tekintetét, széles mosollyal az arcomon figyelem arcvonásait. Igaz, nem ismerem -még- , de valami belső hang azt súgja, hogy az a szoba és ágy sok mindent látott már, amivel nincs is semmi gond, fiatal, jól néz ki, és hülye lenne, ha visszautasítaná az ágyába dőlő nőket. - Az attól függ mire gondolsz... hajolok hozzá még közelebb, amennyire az asztal robusztus lapja engedi. - Virág vásárlás előtt és után is kitalálhatunk valamit.... igen, ha ez egy randi meghívás lenne pozitív választ kapna, még úgy is, hogy minden bizonnyal percenként aggódnék amiatt, hogy Charlie vagy valamelyik pincsikutyája meglát minket. Zavart mosollyal az arcomon térek vissza a reggelimhez és megpróbálok inkább a palacsintára koncentrálni, azt hiszem, hogy az kevesebb kellemetlenséget okozhat. Felsóhajtok. - rendbeen, feladom. Se kaktusz, sem pedig színek, csak segíteni akartam. mert természetesen nekem mindenbe bele kell szólnom, ötleteket adnom, tanácsokat, mintha egyáltalán számítana valamit az én véleményem. A ruha olyan könnyedséggel szakad végig rajtam, hogyha szerettem volna sem sikerülhetett volna tökéletesebben, zavarban vagyok miközben érzem fenekem tekintetét, de igyekszem nem kislányként viselkedni ismét. Lemondóan forgatom ujjaim között a ruhát. - Tegnap nem osztottam meg egy kör üzenetet, biztosan átok szállt a fejemre. pillantok rá nevetve miközben figyelem, ahogyan eltünteti az epret. - Szóval aranyos vagyok? harapok rá alsó ajkamra és mosolyogva figyelem miközben közelebb sétál hozzám. Szó nélkül követem a hálóba, miután megragadja a kezem, úgy tűnik, hogy ez a mai nap eléggé zűrzavaros és megmagyarázhatatlan. Kikerekedett tekintettel meredek a gardróbra, ami történetesen nagyobb, mint az én szobám. Úgy nézhetek ki, mint valami debil tyúk, aki életében nem látott szekrényt ingekkel. Minden szó és minden gondolat bennem ragad a közelségét érezve. Ujjainak érintése perzseli a bőröm, illata az orromba kúszik, és szinte teljesen lebénít. Érzem ahogy mellkasával hozzám ér és még a póló anyagán keresztül is érzem bőrének melegségét. Le kell hunynom a szemem, hogy erőt vegyek magamon, de minden kísérletem hiábavalónak bizonyul. Felpillantok és belenézek a gyönyörű szempárba. - Köszönöm... nyelek egy hatalmasat. Jobb kezem óvatosan emelem fel, hogy ujjaimat végigjárassam mellkasán. Még így, az anyagon keresztül szinte ki lehet tapintani minden egyes izmát. Lábujjhegyre emelkedem, és mellkasomban hevesen dobogó szívvel tapasztom ajkaimat az övére. Gyengéden, félve kissé bizonytalanul csókolom, ha nem ellenkezik. Azonban nem tart sokáig, nem annyira, mint szeretném, szinte semmi mást nem hallok a mellkasomban ütemesen dobogó szívemen kívül, és semmi mást nem érzékelek rajta kívül. - Sajnálom... suttogom szavaimat ajkaira, és bár az agyam tudja, hogy most kellene elmennem amíg nem késő, testem nem engedelmeskedik.
Re: Tae and Violet - Where did I slept last night?
Vas. Ápr. 14 2019, 16:04
Vio and Tae Oh
Bizonyos találkozások titokzatosak és ezért megfejthetetlenek.
Sikerül elkapnom valamiféle ijedtséget, pánikot a tekintetében, mikor hangom valamelyest élesebben és talán hangosabban is csattan a kelleténél. Nem állt szándékomban megijeszteni, nem véletlen, hogy moderálom magam és lejjebb veszek a hangerőből, elvégre tényleg nem rosszból mondtam azt amit, és úgy, ahogy. Egyszerűen vannak hirtelen pillanataim, és nem szoktam hozzá ahhoz, hogy minden bizonnyal bántalmazott személyek tartózkodnak a közvetlen környezetemben. Csak ezt követően kezd el szélesedni a mosolyom, melynek apró, félhold alakú kis görbülete jelzi jókedvemet és szórakozottságomat attól a pillanattól kezdve, hogy szépen lassan elkezdi velem megosztani a véleményét az enyémet követően. Sunyin, tekintetemben kíváncsi csillogással hallgatom őt végig, s egy-egy falat kíséretében sikerül őt tovább és tovább elemezgetnem. A kezdeti bizonytalanság, de legfőképpen bizalmatlanság szépen lassan válik semmisé. Megnyílik nekem, úgy is lehet mondani, hogy képes véleményt formálni talán annak tudatában is, hogy miféle véleménnyel leszek róla ezek után. Viszont ehhez arra is szükség volt, hogy én magam is hasonlóképpen tegyek. Mert ugyebár az ember birkatermészet, ha az egyik ki meri nyitni a száját, ugyan ezt megteszi a többi is. Mielőtt még befejezné a szónoklatot, a korábban mutatott szórakozottságom és jókedvem elillan, helyét pedig egy végtelenül komoly, és a témával mélységesen egyetértő, együttérzés veszi át. - Teljesen egyetértek. Bűn visszaélni egy élőlény gyengeségével vagy éppen sebezhetőségével. És most tök mindegy, hogy állatról, nőről vagy férfiről, gyerekről van szó. Viszont ahogy te magad is mondod, a világ egyre csak korcsosul… az emberi normákra, a minimális tiszteletre, odafigyelésre és törődésre nagy ívben szarik mindenki. A legfontosabb szempont, hogy mindig legyen nekünk jó. Önzőek vagyunk és érdekemberek. Tök mindegy mennyire vagy jó, hogy fizeted az adót, nem ölsz, nem követsz el bűncselekményt. Ettől függetlenül az önzőség ott van mindenkiben. És ez szüli sokszor a legrosszabb embereket. Nem beszélve azokról a bántalmazottakról, akik maguk is azokká válnak, mert nem volt előttük jobb példa – lökdösöm a magamhoz vett villa hegyével ide-oda a tányéron unatkozó, maradék egy szem epret. Ez utóbbiról nem tudnék sokat mondani, hiszen azon szerencsések közé sorolhatom magam, akik fizikálisan semmiféle bántalmazást nem szenvedtek el. Sőt, azt is ki lehet emelni, hogy a lelkemet és a mentális milyenségemet is igyekeztek a szüleim legjobb tudásuk szerint óvni és úgy pátyolgatni, hogy a végletekig tisztelettudó és jó ember legyek. És talán pont emiatt vagyok én az egyik – ha nem a legjobb – példa arra, hogy tök totál teljesen mindegy, hogy miféle neveltetést kap az ember, hogyan terelgetik őt a szülei, mit lát az iskolában. Mert mindig olyanokká leszünk, amire valójában hajlamosak vagyunk…Talán a befolyásolhatóság a legfőbb szempontja a természetbeli fejlődésünknek. - Ühümmm – bólogatok, elnyújtva dünnyögve jelét annak, hogy tudomásul vettem minden szavát… mint ahogy azt is, hogy ezen a ponton kezdenek el igazán felgyorsulni a történések, s mire kettőt pislogunk már egy szakadt ruhával kell megküzdenünk mindkettőnknek. Neki a ténnyel, hogy kárba ment egy igazán csinos, szemrevaló és minden bizonnyal drága darab, nekem pedig saját magammal, hogy képes legyek tökéletesen helyén kezelni a dolgot és ugyan olyan „lovagként” értékelnem a kialakult helyzetet, mint eddig. Mondanom se kell, hogy kevesebb, mint több sikerrel. A lovagiasságom már abban a pillanatban megbukott, mikor hallottam a szakadás hangját, valamint szembesültem a reakciójával. Most viszont, hogy a szobámban ácsorgunk, mellkasommal kis híján teljesen az előttem ácsorgó szőkeség hátához simulva, hát… Istenemre mondom, nekem semmi, de tényleg! Az ég adta egy világon semmiféle hátsó szándékom nem volt most ezzel. És különben is ő kezdte! Viszont képtelen vagyok elhúzódni tőle azok után, hogy vékonyka ujjait megérzem a mellkasomon, majd lassú pipiskedést követően ajkai az enyémhez érnek. Aprócska csók ez, cseppet bizonytalan és talán magában hordoz egy halovány kis félelmet is, de ugyan akkor őszinte is. Mert igen… megint sikerült elérnem azt amit hosszú hónapok óta igyekszek kiirtani az elfuserált jellememből. Mágnes vagyok. Egy undorító mágnes. És annál is inkább undorító ember, hiszen azzal, ahogy ő egy leheletnyit elhúzódik és szabadkozni kezd, én úgy simítom csípőjére a tenyeremet, s közelebb lépve hozzá teljesen odavonom őt magamhoz. Fejem aprókat mozdul jobbra majd balra, ezzel jelezve számára, hogy nincs miért sajnálkoznia, ajkam viszont az övét keresi, és csókolok rájuk óvatosan, kicsit talán félve attól, hogy kattan az agya és a korábbi félelmei eluralkodnak rajta. - Nem tettél semmi rosszat - suttogom vissza végül én magam is halkan, olykor-olykor a szájára csókolva a szavak között. Szabad kezem csak ezután csúszik fel karjának puha bőrét cirógatva a nyakára, így támasztva meg óvatosan a tarkóját, őszintén bízva abba, hogy a következő, határozottabb és birtoklóbbnak tűnő csókom nem rémíti meg. Viszont beleesett abba a hibába, hogy nem figyelt az amúgy nyilvánvaló jelzéseimre. Arra, hogy akarom őt, mert igen... a tegnapi éjszaka folyamán vágyat ébresztett bennem ami mostanra se szűnt meg létezni. Ennek is köszönhető az, hogy tenyerem lejjebb csúszik a fenekére, melyet megmarkolva húzom még közelebb magamhoz. Mintha legalábbis ez lehetséges volna...
Re: Tae and Violet - Where did I slept last night?
Vas. Ápr. 14 2019, 19:04
Theo & Violet
A szavak csak úgy ömlenek belőlem, nem is tudom pontosan, hogy mikor mertem ennyire nyíltan megfogalmazni a véleményem és kimondani azt amire gondolok, miközben nem kell a következményektől tartanom. Nem tartom magam butának, vagy tanulatlannak, nekem is megvan a világról alkotott véleményem, még akkor is, ha ezt nem mindig hangoztatom. Most viszont jól esik végre kimondani, és nem rettegni attól, hogy valamilyen lavinát zúdítok a saját fejemre. - Sajnos a legtöbben szeretik erőszak formájában fitogtatni az erejüket, megmutatni, hogy milyen tökös csávók, mert elvernek egy gyenge nőt. A legrosszabb pedig az...hogy azok a nők, akik rendszeresen átélik a bántalmazást nem mernek lépni. Ők is tudják, hogy nem jó amiben vannak, látják a különbséget férfi és férfi között, de rettegnek attól, hogy ha megpróbálják azt talán nem élik túl, és bármennyire is elkeserítő beletörődnek a sorsukba, abba, hogy nekik nem jár több a verésnél, erőszaknál vagy agressziónál. Csak reménykednek, hogy változás áll majd be, de az soha nem következik be. szomorúan csendül hangom a mondat végére. Igen, magamról beszélek, mert engem pontosan ugyanezek a félelmek gyötörnek, pontosan ennyire gyenge vagyok és nem merek segítséget kérni, mert tudom, hogy az emberek nem szeretnek beleavatkozni mások dolgába, és ugyanúgy egyedül maradnék, mint amennyire most is. Miközben beszélek végig őt figyelem, arcvonásait, tekintetét, és bármennyire fura, de nem érzem magam nyugtalannak. Azt nem mondom, hogy teljesen megbízom benne, talán életem során már nem is fogok teljesen és őszintén bízni senkiben. Gondolataim azonban hamar más fele terelődnek ahogy csalódottan és kissé zavarban forgatom ujjaim között forgatom a szakadt a ruhát. Tudom, hogy már régen úton kellene lennem hazafelé, de úgy tűnik, hogy a sors keze minduntalan közbeszól. Szavakkal képtelen lennék megmagyarázni, hogy mit érzek pontosan, nem ismert vágyakozás kerít hatalmába, hogy ajkaimmal érintsem az övét. Egy bizonyos szinten talán a kíváncsiság hajt, az ismeretlen felfedezésének vágya, de mindezek mellett valami belső vágy is, ami annyira felerősödik bennem a közelségétől, hogy bár agyam minden sejtecskéjével tiltakozik, testemnek nem tud megálljt parancsolni és úgy csókolom, mintha nem számítana a holnap, mintha egyáltalán nem számítana semmi más. Ajkam megremeg az övén és bár még érezni akarom mégis elhúzódom tőle és bocsánatkérő de vágyakozással teli pillantásokkal nézek bele tekintetébe. Keze derekamra simul én pedig úgy bújok hozzá, mintha attól félnék, hogyha nem teszem egy pillanat alatt elillan én pedig egyedül marad a szoba közepén, rádöbbenve arra, hogy ez az egész talán csak egy álom, talán csak a szeretetre és gyengédségre vágyó elmém szüleménye. Az eddig szorongatott ruha a földre hull ahogyan ujjaim elengedik, óvatosan fonom át mindkét karom nyaka körül és lehunyt szemmel, hangosan dobogó szívvel a mellkasomban viszonozom gyengéd csókjait. Ajkaim szétnyílnak és nyelvem táncba hívja az övét. Ha nem ölelne most át minden bizonnyal úgy omlanék össze, mint egy kártyavár, érzem ahogyan lábaim megremegnek érintésétől. Szavait hallva apró mosoly kúszik az arcomra. Tudom, érzem, hogy nem tettem semmi rosszat, érzem abból ahogyan rám néz, ahogyan átölel és ahogyan csókkal hinti ajkaimat. Ebben a percben nem gondolok sem Charlie-ra, sem arra, hogy mindaz, ami most történik teljesen ellenkezik az elveimmel. Agyam kikapcsol és csak rá vagyok képes figyelni. Belesóhajtok a csókunkba, amikor tenyerét érzem fenekemre simulni. Egy pillanatra ledöbbenek, majd zavart mosollyal az arcomon pillantok rá ismét, hogy tekintetében megnyugvást találjak. Remegő ujjaimat a pólója alá csúsztatom és végégjáratom őket hátának vonalán. Ezúttal én is szenvedélyesebben csókolom őt, ujjaimmal szórakozottan játszom selymes bőrén. - Minden rendben van... suttogom szavaimat ismét ajkaira, talán szeretném mindkettőnket megnyugtatni, talán csak magamat.
Re: Tae and Violet - Where did I slept last night?
Csüt. Ápr. 18 2019, 13:11
Vio and Tae Oh
Bizonyos találkozások titokzatosak és ezért megfejthetetlenek.
A pofátlan erővel lesújtó meglepetés ereje fél pillanat alatt válik semmivé, csupán egy-két óvatosabb, bensőségesebb és figyelmesebb érintésre van szükség és ahhoz, hogy egyre közelebb és közelebb kerüljünk egymáshoz. Hogy mire fel a meglepetés? Talán félreismertem a szőkeséget… talán abban reménykedtem, hogy majd én leszek az, akinek meg kell őt hódítania, akinek el kell érni a szívéhez, megolvasztani az azt körbeölelő jeget és elhitetni vele, hogy vannak a világon még olyan férfiak, akik egyenrangú félként kezelik a nőket. Akik a nőt, a finomságot, a kecsességet látják bennünk, akik képesek gyengédségre, őszinteségre és valós, igazi érzelmek kifejezésére… amely természetesen nem agresszió, harag és kegyetlenség. Talán kisiklott az élete, talán nem olyan társaságban találta meg a szerelmet és a „másik felem” mindent magába foglaló tulajdonságú férfit, akire vágyott, és amit érdemelt volna. De ez még nem azt jelenti, hogy mindegyik másik is ugyan ilyen, sőt! Jól tudom, hogy a bántalmazott emberek sínylik meg legjobban az életet és olyan mértékben tönkre teszik őket, hogy ezt követően ember legyen a talpán, aki a jövőben a bizalmukat elnyerheti. Én viszont bevallom, szeretnék egy ilyen valaki lenni… mert talán én se vagyok tökéletesen hibátlan, tisztességes és alapjában véve jó. Viszont mindketten vágyunk az odafigyelésre, a gyengédségre. Arra, hogy szerethessünk és szeretve legyünk… Az viszont komolyan meglep, hogy minden feltételezésem és félelmemmel ellentétben ő a kezdeményező fél. Ő teszi meg az első lépéseket még úgy is, hogy valójában én vagyok az, aki kicsalja belőle a következő és az utána való lépéseket is. A korábbi őzike tekintet, a benne rejlő ártatlanság és félelem, a bizalmatlanság és bizonytalanság elkönyvelte bennem azt, hogy nem most fogunk mi egymásba gabalyodni, bár tény, ami tény, nem is állt szándékomban már most halálra rémíteni azzal, hogy valójában hátsó szándékaim vannak. Vannak egyáltalán? Vagy szimplán tényleg ki akartam várni? Mert elmúlt már a korábban ismert kangörcsös énem legjelentősebb momentuma, a türelmetlenség… Ezen felül pedig nem állt szándékomban így kora reggel, másnaposan tervemül felírni valahova: reggeli szex egy szőkével. Meglehet nem rossz elképzelés, viszont annál kellemesebb és szórakoztatóbb. De bevallom úgy voltam vele, hogy ha a későbbiekben szüksége lesz rám és a társaságomra, úgyis megfog keresni, hiszen innentől kezdve tudni fogja, hova kell becsöngetnie… … ezzel szemben most nem telik bele két pillanatba, ő máris fordul felém egy félpercnyi közelséget követően és úgy tapad ajkaimra, mintha ez lenne az egyetlen dolog, ami jelen állás szerint életben tudja őt tartani. Mert ez ad neki reményt, ez ad neki némi biztonságot és talán egy kis életet is. Szabadságot. Én pedig ki vagyok, hogy ezt elvegyem tőle? Nem véletlen, hogy kapva a lehetőségen, és kicsit belefojtva magam a kellemes, jóleső érzésekbe és érzelmekbe, máris húzom közelebb magamhoz és lopok tőle határozottabban, birtoklóbban csókot. Még akkor is, mikor lassacskán elhúzódik, hogy a szemeimbe nézzen, szinte hajolok közelebb hozzá, halk nyösszenéssel fejezve ki nemtetszésemet a tette irányába. Hát, de most na!? Miért húzódik el? Végül megértem, és az előbbi értetlenségem ezzel a lendülettel el is illan. Tenyerem cirógatón simul először a csípőjére, onnan pedig fel a derekára, ezzel zárva őt biztonságos ölelésembe. Orrom hegyét mosolyogva érintem az övéhez és lopok egy újabb, aprócska csókot, amin túl már ő az, aki szabadabban bújik hozzám. Két dologra szeretnék az ő esetében a legjobban figyelni. Az óvatosságra és a figyelmességre… mert tudom, érzem, hogy erre vágyik. Szinte ordít minden mozdulata a vágytól. Attól, hogy valaki végre úgy érintse, ahogy azt a teste és ő maga is várja. Cirógatva, figyelemmel, gyengédséggel… becézgetve az ajkait és a bőrét… én pedig nem leszek rest mind ezt megadni neki. Ettől függetlenül a bennem rejtőző kisördögöt mégse vagyok képes teljes mértékben kordában tartani és már markolok is rá a fenekére, aminek következtében egy ledöbbent, meglepett pillantással találom szembe magam. Játékosan, kicsit talán pimaszul nézek vissza rá, hogy aztán megenyhülve, apró mosollyal hajoljak a nyakába, ott érintve ajkaimmal leheletfinoman a vékonyka, érzékeny bőrt. Hangja hallatán ekkor már csak halk, helyeslő dünnyögésre futja, hiszen az alig érzékelhető, számomra viszont piszkosul sokat mondó remegések melyek a gerincem mentén érzett aprócska mancsának tudhatók be, belém fojtják a szót. Idejét se tudnám megmondani annak, hogy mikor érintettek ennyire gyengéden, őszintén, kicsit talán bizonytalanul. Hozzászoktam már az erős jellemű nőkhöz, akik megfordultak eddig mellettem... a másik véglet pedig természetesen az, akik nem ismerik maguk részéről az adott finomkodást, viszont azt elvárják, hogy a másik ezt teljes mértékben megadja. Így mind idáig én voltam az, aki kényeztette az adott partnerét. Violet esetében viszont oda-vissza pattog ez a labda, én pedig kiélvezem minden apró kis momentumát. Felegyenesedve, ködös pillantással húzódok el aztán tőle teljesen, ám ujjaim még így is finoman érintik a bőrét és indulnak el a karjától lefelé apró mancsáig. Csuklóján időznek el, majd fonják körbe azt és hívogatóan, csalogatón kezdem el őt húzni magam után ki a gardrób szobából át az ágyam irányába. Mert ez az a pont, mikor elvetem minden korábbi elvemet azt illetően, hogy majd jön, ha szüksége van rám... talán most van. Talán most jött el az ideje, hogy megadjam amire vágyik, és magamnak is ugyan azt. Természetesen ha csak az ellenkezés vagy a kellemetlenség legapróbb jelét is látnám vagy érezném rajta, visszavonulót fújnék. De azért titkon reménykedek abban, hogy az eddigi cselekedeteit alapul véve nem mond nemet... és pont ezen remények miatt is húzom végül magamhoz, hogy ajkait csókolva tehessem meg a maradék néhány lépést a jókora, kényelmes berendezési tárgy felé, aminek puha paplanjai közé fektetem őt.
Re: Tae and Violet - Where did I slept last night?
Csüt. Ápr. 18 2019, 20:20
Theo & Violet
Nem tudnám pontosan megfogalmazni, hogy hogyan érzem most magam. Rég nem érzett nyugalom járja át a testem, ami talán még soha nem tapasztalt, hirtelen lobbant vággyal párosul. Nem mondanám magam tapasztaltnak a csábításban, ahogyan azt sem igazán tudom, hogy hogyan kellene viselkednem ebben a helyzetben. Egyetlen férfival volt eddig dolgom, és a mi kapcsolatunkat minden jellemzi, de szenvedély és vágyakozás nem. Ő csak egyszerűen elveszi, ami jár neki, nem kéri, nem fordít energiát arra, hogy elcsábítson. Már nagyon régen nem. Nekem az elmúlt három és fél évben az vált természetessé, hogy minden pillanatban rendelkezésére kell állnom, amikor vágyai éppen úgy kívánják. Ez az egész, hirtelen kialakult helyzet Theoval talán éppen emiatt érint meg ennyire. Talán ezért lágyulok el, amikor csókjaival kényeztet, ezért futnak végig karomon és hátamon az apró, áramütés szerű, de jól eső érzetek. Ezért nem vágyom semmi másra ebben a pillanatban, csak megállítani az időt és örökre elveszni biztonságot nyújtó ölelésében. Szeretném elhinni, hogy én is megérdemlem a figyelmet, a gyengédséget, Theot. Talán bűn azt kívánni, hogy ne múljon ez a pillanat, bűn olyasmire vágyni, amit soha nem kaphatok meg igazán. Most viszont, ahogy ajkai követelőzően kapnak az enyémek után, mégsem vagyok képes másra gondolni annál, hogy milyen tökéletes ez a pillanat, hogy mennyire szeretném, ha örökre karjaiban maradnék. Önkéntelenül összehasonlítom Charlie durva, követelőző, egoista viselkedését azzal, amit most tapasztalok. Nem vagyok hülye, tudom, hogy ez tulajdonképpen nem tarthat örökké, hogy amint kisétálok innen minden bizonnyal még a nevemet is elfelejti. Egy leszek a számtalan nő közül, akit pontosan ugyanígy ölelt magához, nem leszek más csak a buta szőke kislány, nekem viszont valószínűleg életem végégig bevéste magát az emlékezetembe. Az első férfi, aki megmutatta, hogy milyen gyöngédség, aki, még ha csak néhány óráig is reményt adott, és megmutatta, hogy lehet másképp le. Le kell hunynom a szemem, hogy megakadályozzam a feltörni vágyó könnyeim útját. Remegve, óvatosan járatom végig ujjaimat bordáin, az ujjperceim alatt simuló puha, forró bőr szinte éget. Elszakítom néhány másodpercig egymástól ajkainkat, hogy belenézhessek a melegséget árasztó szempárba, nem akarom elfelejteni a tekintetét. Semmit nem akarok elfelejteni. Eltávolodik tőlem, én pedig még ebből a néhány lépés távolságból is érzem az illatát, még bőrének melege öleli körbe derekam, csípőm és fenekem. Bátortalanul mosolygom rá, zavartan simítom hátra a fülem mögé szőke tincseimet, miközben határozott mozdulatokkal kulcsolja körbe csuklómat ujjaival. Követem őt a hálószobába, szívem vadul kalapál a mellkasomban és valami megmagyarázhatatlan érzés telepedik rám, ami miatt csak mélyeket lélegezve vagyok képes levegőt juttatni a tüdőmbe. Mindkét kezem átfonom nyaka körül, amikor ismét érezhetem puha ajkait az enyémeken. Ismét a kényelmes ágy matracát érzem hátam alatt. Óvatosan vonom közelebb magamhoz, egészen addig, amíg érezhetem magamon rám nehezedő testét. Mutatóujjam végigjáratom arcának vonásain, ajka körül, míg másik kezemmel a tarkójánál túrók bele hajába. Kissé fentebb tornászom magam az ágyon, hogy mindketten kényelmesebben férjünk le, majd lecsukott szemhéjjal követelem ismét magamnak ajkait. Miközben csókolom őt, ujjaim hátának, illetve mellkasának féltérképezésével vannak elfoglalva, lelki szemeim előtt megjelenik Charlie gyűlölettől izzó tekintete. A harag, ami mindent elsöpör maga körül, a pillantás, amit már olyan jól ismerek, és amit bárcsak képes lennék elfelejteni. Nem tehetem, ez...nem helyes, nem szabad. Nem akarok egy lenni a tucatból, aki már megfordult ebben az ágyban. Nem kockáztathatom, hogy Charlie esetleg mindkettőnket bántson. - Ne... suttogok ajkaira. - Kérlek, hagyd abba! ismétlem kérésem ezúttal sokkal hangosabban, és bár baromira nehezemre esik, de eltolom magamtól és kipattanok az ágyból. Megrázom a fejem, mintha azzal semmissé tehetném mindazt, ami az elmúlt percekben történt, vagy ami történhetett volna. - Sajnálom...nem tudom megtenni. könnyeimtől csillogó szemekkel nézek végig Theon. Nem szabadott volna engednem, hogy elfajuljanak a dolgok. Nekem...nekem...nem szabad ilyesmit éreznem senki iránt. Nekem ott van Charlie, aki biztosan meg fog ölni, ha valahogy tudomást szerez erről az egészről. - Sajnálom...de...Charlie...nem szabad, Charlie megölne... zavartan csóválom a fejem, nyeldesem a könnyeimet és még egy utolsó pillantást vetek a férfi irányába. - Ne haragudj rám... torkomban dobogó szívvel lépek vissza a gardrób szobába, és leakasztom a vállfáról az első fekete inget ami a kezembe. Kerül. El kell mennem, ki kell szabadulnom innen, mert ha még egy pillantást vetek rá, ellágyulok és a karjaiba vetem magam. A hatalmas kapkodásban észre sem veszem, hogy rosszul gombolom az ing aprócska gombjait. Minél előbb friss levegőhöz kell jutnom, mert félek, hogy megfulladok. - Köszönöm. pillantok rá még egyszer utoljára mielőtt magára hagyom a hálóban. Köszönöm, hogy vigyázott rám, hogy meglátta bennem a nőt, hogy vágyat ébresztett bennem, hogy néhány hazug óráig elhitette velem, hogy valóban szép vagyok, hogy többet érdemlek annál, ami van. De minden tündérmese véget ér egyszer, bármennyire is szerettem volna, hogy ne keljen ebből a szép álomból felébrednem, tudtam, hogy eljön ez a pillanat is. Kezemben a cipőmmel és táskámmal lépek ki a lépcsőházba, nem várakozva a lift után, zokogva, mezítláb, egy szál ingben szaladok végig a hosszú lépcsősörön, magam mögött hagyva a reményt és azt a férfit, aki mellett értékesnek érezhettem magam. Csak szétszakadt ruhám hagytam mögött, valahol a lakás padlóján, viszont annál a csipke ruhácskánál sokkal értékesebbet viszek magammal: a hitet.
Kezdőlap
• X • 