Ne itt! Harsan a figyelmeztetés a sarkon túlról, kemény, mély hangon, s nem telik bele fél perc, egy fiatal rendőr száguld el mellettem. Tenyerét szorosan ajkaira tapasztja, arca jellegzetes sápadt zöld színben játszik, egymástól résnyi távolságot hagyó ujjai között öklendezés zaja talál utat magának. Halkan sóhajtok. Ismerem a srácot, nemrég csatlakozott bár a helyiekhez, elég kemény gyomorral áldották meg, hogy kétséget ne hagyjon maga után, ha így reagál, néhány méternyi távolságban, a felhalmozott dobozok rejtekében sok jóra ne számítsak. Lágy szellő süvít végig a raktáron, kihasználva az általunk kinyitott ajtó nyújtotta lehetőséget, hatalmas kört tesz meg, fáradhatatlan tempót diktálva, majd hozzám visszakanyarodva már nem csak az este illatait, de fém, vizelet és hányás szagát is cipel magával. Akaratlanul is elfintorodok. Számtalanszor éreztem már ugyanezt a felejthetetlen keveréket, mégis minden alkalommal beindítja a reflexet, hogy minél előbb magam mögött hagyjam az egészet és messzire meneküljek.
Nem engedek ösztöneimnek természetesen, megszaporázom inkább lépteimet és folytatom utam a holttest irányába. Kikerülök néhány égig nyúlónak tetsző doboztornyot, mielőtt megtorpannék. Pillantásommal végigpásztázom a tetthelyet.
Kosz, testnedvek, gyomortartalom, elterülve, szétkenve, bennük jól látható lábnyomok. Jó lenne, ha kezdhetnénk velük valamit, ha elmesélnék a teljes történetet, megoldanák az ügyet, de szinte biztos vagyok benne, mindegyik egy rendőrhöz tartozik.
Széttárt végtagok, szakadt ruhák, üveges tekintet, nyitott száj. A karokon véraláfutások, tűnyomok elszórva a bőr teljes felületén.
Nem szokásom hirtelen döntéseket hozni, feltételezésekre alapozni, de ezúttal egyetlen dolog lehet a halál oka. Túladagolás. Ismét. A héten a harmadik.
Gyilkosság és már nem csak közvetett.


Idestova egy órája ülhetek az irodában már, verejtékező ujjaim között új személyiségem részleteit tartalmazó mappát szorongatva. Menni akarok. Felkészülni, elköszönni, még egyszer, hosszú ideig utoljára annak lenni, aki vagyok, mielőtt megváltozik az életem. Nem végleg persze, de elég sokáig ahhoz, hogy ne legyen semmi kedvem azzal pazarolni az utazásomig hátralevő órákat, hogy harmadszorra hallgatom végig a „ne légy hülye, figyelj mindig a hátad mögé, ne bízz senkiben” ódákat. Mintha nem tudnám én is nagyon jól.
– Nem vagyok kezdő, Főnök.
– Brooks, ez nem játék.
– Szerinted én nem tudom? Az utolsó egy volt közülünk, a rohadt életbe. Elkapom a szálakat mozgató szemetet, ha beledöglök is.
– Elijah… – hangja egy pillanatra könyörgőbe csap át, mire megvillannak szemeim. Légy profi, az istenért! Gondolatban üvöltöm figyelmeztetésem csak, mégis, jól tudom, megérti. Itt most nincs helye az érzelgősködésnek. Az apám legjobb barátja, tisztában vagyok vele hát, hogy nehéz ez neki, de azt kell küldenie, aki tökéletesen beleillik a környezetbe, a szerepbe, ez pedig én vagyok.
– Elkapom, de nem döglök bele – javítom ki magam azért, mire elégedett, megkönnyebbült bólintás jutalmam.  – Ha nincs más… – kezével a bejárat felé int, némán bocsátva utamra, én pedig másodpercekkel később már kint is vagyok a folyosón, de még épp hallom az eldörmögött figyelmeztetést. Vigyázz magadra.


Szórakozott vigyorral hallgatom a találgatásokat, mik fokozatosan válnak egyre kevésbé életszerűvé, annál a pontnál pedig, hogy Gustav rendkívül határozottan bejelenti, a gyakornok playboy modellként tengeti ráérős idejét, menthetetlenül felröhögünk.
– Férfi lesz, higgyétek el. Mégis ki lenne olyan ostoba, hogy közétek enged egy nőt? – feltételezésem persze nemtetszést kifejező horkantás és heves legyezgetés követi, mire csak még szélesebben mosolygok, mintha nagyon is jól tudnám, ki érkezik hozzánk. Valójában persze fogalmam sincs, ugyanannyit tudok, mint Ők, semmit. S bár magam is örülnék neki, ha valaki szemrevalót uszítanának ránk, közel se reménykedek ebben annyira, mint a többiek.
Újrakezdődő elemezgetésünk jó fél óra múltán főnökünk bejelentése szakítja meg. A lelkesebbek egyből kilőnek hangja irányába, míg én, legidősebb, boldog családos munkatársammal karöltve, nevetve követem őket, némileg lemaradva. Nincs is szükség arra, hogy siessünk, a csalódott sóhaj, mely másodpercekkel később felhangzik, beszédesebb nem is lehetne, s bár sok értelme nincs már, mégiscsak vetek azért egy pillantást a jövevényre. Milyen jól teszem. Nem a gyengébbik nem képviselője, ez kétségtelen, de ez közel se jelenti azt, ne vonná magára pillantásom és keltené fel érdeklődésem menthetetlenül.