Ó, baszki. Alig várom, hogy hazaérjek, a nap már nem vehet olyan fordulatot, ami okból kifolyólag visszagondolva nem hányom el magam. A sok felfuvalkodott pöcs látványától már a hideg is kiráz, szóval legszívesebben hazáig csukott szemmel haladnék, netalántán ha már elsajátítottam volna a hoppanálás tudományát, akkor még könnyebb dolgom lenne, de sajnos erre még nem került sor és holmi kevés esély van rá, hogy valaha is varázsló lesz belőlem. Habár sokan boszorkánynak neveztek már, szerintem ártatlan vagyok. Nem is értem, miért aggatták rám ezt a jelzőt. Hihetetlen fantáziájuk van az embereknek. New York forgataga sosem volt a kedvencem, de haladok a tömeggel, igyekezve kikerülni őket, mikor aztán tényleg elegem lesz abból, hogy képtelenek kikerülni. Ha én nem lépek arrébb, akkor teljes egészében belém jönnek. Beszarás. Ez az a pont, amikor úgy gondolom, hogy meg kell innom egy rövidet. Na jó. A kávé is megteszi. Úgyis elalszom lassan, kell egy kis koffein. És ezzel a lendülettel be is fordulok a sétálóba, ahol aztán, ha már erre járok megakad a tekintetem egy-két kirakaton. Kéne vennem pár göncöt már magamnak, bár a legjobb az lenne, ha leülnék szépen az egyik szabad órámban -ja, hogy itt a baki, hogy olyan nem is létezik ilyen!- és terveznék meg varrnék magamnak egy jó, dögös cuccot. Ha valami, ez tényleg hiányzik már. A varrógépet felállítottam a szobában, de valószínűleg csak porosodni fog. Sajnos vagy nem sajnos, ez van... Alapvetően nem vagyok nagy tömegdivat fan H&M meg végképp nem, de a kirakatban az a felső nagyon állat! Na jó, nem kéne költekeznem sem. Kell a pénz. A picsába is, csak felpróbálom, na! Meg egy kicsit körbenézek. Abban a boltban, amit állandóan lefikáztam. Hiteles. A ruhák között turkálva, a sorok között mászkálva, hátulról megpillantok egy pasast, aki... nagyon hasonlít valakire, akivel régen jóban voltam. Nagyon jóban és terveztem is, hogy valamikor majd felkeresem, remélve, hogy nem küld el az anyámba. Vagy miután elküldött, azért hajlandó váltani velem pár szót, ugyanis az már félsiker lenne. Vizslatom kis ideig az ismerős alakot, de nem lehet, hogy ez ő. A H&M neki túl átlagos. Lassan átólálkodom a férfi részlegre és a szemben lévő sorban kezdek el nézelődni, hogy jobban szemügyre vehessem őt. Fél szemmel fellesek a pólók között, mikor megpillantom az arcát. - Ugyan már! Ez nem is a te stílusod – forgatom meg a szemem, ahogy most már teljesen arccal, félmosollyal rápillantok az akasztók felett. – Ansel Hewitt egy H&M-ben! Először azt hittem, nem látok jól. Aztán rá kellett jönnöm, hogy valószínűleg az egyik barátnője félúton valahol elveszítette, aki a személyes stílus tanácsadója és egyben varrónője volt – húzom el a szám megbánó tekintettel kísérve. Hah, hát ha tudná, hogy az ő volt szobájában lakom egy kis ideje. Bár lehet, hogy Sera már beavatta ebbe a dologba és tisztában van vele. - Hogy s mint, idegen? – érek mellé végül és oldalba is bököm kicsit, hogy feltérképezzem, vajon mennyire haragudhat rám, amiért le sem szartam a fejét lassan egy éve. Pedig imádom ezt az embert. Egyszerűen olyan kisugárzása van, amit kevés ember nem tud elviselni, de én kifejezetten a rajongója voltam mindig is. Nagyon jóban voltunk, de az élet egy kicsit másfelé sodort.
- Gyere már be velem, na! –nyaggatom megállás nélkül Zeke-et, széles vállaira simítva a tenyereimet simulok hozzá a karjához, rámutatva az egyik kirakati próbababára. Nem mondom, egész elegáns viselet… elegáns, de nem túlzottan kinyalt, sokkal inkább sportosba, lezserbe hajló kiegészítőkkel. – Ne legyél már ennyire közönséges! Te is tudod, hogy kell neked egy-két új cucc, vagy meg akarod várni, amíg lerohadnak rólad a ruhák? –bököm oldalba játékosan, míg megállok előtte, esélyt se adva neki arra, hogy tovább tudjon haladni. Ha mindenképp folytatni akarja az útját, jobban teszi, ha keresztül gázol rajtam, de máshogy semmi esetre se. - Most nézd meg –határozottan bökök rá az előbb emlegetett próbababára, bár ujjam hegye felkenődik az üvegre. – Állati szexi lennél ebben a szettben, mintha rád tervezték volna! –közelebb lépve hozzá markolom össze elnyűtt bőrkabátjának két szárnyát, de ahelyett, hogy a mélybarna szemekbe néznék, sokkal inkább az élettelen bábút stírölöm. – Tudod, néha lecserélhetnéd ezt a bőrkabátot egy zakóra. Mikor először találkoztunk, akkor is ez volt rajtad, és annak már ide s tova két éve! Most nézd meg!... –elhúzva a kezeimet mutatok a tenyeremre, ahol apró, fekete kis cafatokban éktelenkednek a műbőr darabkái. – Már mállik le rólad –jegyzem meg puffogva az orrom alatt, míg felnézek az éles vonásokra. Hiába, van, amit az ember nem tud levetkőzni magáról. Ilyen Zeke-nek a talán még nálam is jobban szeretett kabátja, és az a marcona pillantása, amivel végig tud mérni… - Nem megyek shoppingolni, Ansel… ha nagy szükségét látom, bemegyek veszek egy-két darabot, de nincs az a pénz, hogy én most veled órákon keresztül korzózzak a sorok között –jegyzi meg lezseren mélyesztve nadrágzsebébe a kezeit, és egy kitérő manőverrel indul el az úton. - De na! –megragadva a kezét bírom maradásra… legalább egy pár pillanatra. – Nem mondtam, hogy órákon keresztül kéne járkálnod, de pár ruhát igazán felpróbálhatnál! Abba még senki nem halt bele, tudtommal –bár ismerek olyat, aki majdnem igen… Watson legalábbis nagyon nagy lelkesedéssel szokta művelni a szenvedést, ha éppen Mac-kel elhívjuk egy áruház körútra. Régen azt hittem, hogy Wattnál nincs lejjebb… nos, nagyot tévedtem, mert rajta még Zeke is túltesz. - Jó, ha annyira szeretnél, nézelődj, én elmegyek veszek kávét. Ha nem leszel itt fél óra múlva, nem várlak meg. Tudod, hogy találkozónk van az anyámmal, ugye? –teszi fel a jolly joker kérdést… nem szívesen találkozom azzal a nővel. Váltig állítja, hogy én voltam az, aki megrontotta a fiát, én vagyok az, aki arra kényszeríti, hogy így élje az életét. Ő természetesen a mai napig magyarázza Zeke-nek a találkozásaink alkalmával, hogy Agatha barátnőjének olyan szép, szingli lánya van… - Persze, tudom… -morgom az orrom alatt, majd végül elengedem a kezét. Elnézem, ahogy pár házzal előrébb sétál, majd befordul a starbucksba, én pedig itt szobrozok a… voltaképpen nem is tudom milyen bolt előtt. Kérdőn ráncolva szemöldökeimet pillantok fel a fehér alapon piros betűs cégérre. A mai napig rosszul vagyok a ténytől, hogy a H&M-ben kell vásárolnom, de bárhogyan is nézzem, nincsen jobb alternatíva. Szinte már rutinosan haladok előre a férfiingek felé, hogy minden egyes darabot tüzetesen végigmérjek. Mindegyikkel van valami probléma… túl egyszínű, túl kemény az anyaga, túl vékony az anyaga, túl buggyos a szabása, túl szűk a szabása… nincsen tökéletes! Nincsen, ami úgy igazán megragadná a figyelmem. Persze így is van egy-kettő, amit kelletlenül leakasztok, de a legtöbbjük Zeke-nek lesz. Fekete, sötét színű darabok, mert természetesen szívem választottja már rosszul van attól is, hogyha valami világosabbat kívánok ráaggatni. Nem értem, miért viszolyog tőlük, pedig olyan jól kiemelik a szeme színét! Mélyen elveszve a számozások világában alig hallom meg, hogy valaki beszél körülöttem. Egészen addig biztosra is veszem, hogy egy fiatalabb csaj a palijához beszél, amíg meg nem hallom a nevemet. Szurikátákra emlékeztető mozdulattal emelem fel a fejemet, hogy a kellemes női hang tulajdonosát kutathassam. Tökéletes „O” formát kerekítve ajkaimmal találom szemközt magam Cherry-vel, az elveszett báránnyal, aki valahol, valami okból kifolyólag lemorzsolódott rólam, és az utóbbi időben nem, hogy jelét nem adta a létezésének, de úgy eltűnt a Föld felszínéről, mintha az ufók vitték volna el. Nem is tudok napirendre térni a látvány felett, a számat is csak akkor zárom össze, mikor kezemmel felcsapom az államat, és olyan széles vigyort fabrikálok az arcomra, mint a gyerekek karácsony reggelén. - Csak nem Cherry Sullivan?! Ha nem a saját szememmel látnám, el se hinném, hogy ez a meglehetősen ritka faj még mindig létezik! –jegyzem meg szarkasztikusan, de az őszinte vigyoromat sejtető szarkalábak csak egyre mélyülnek a szemem körül. - Hát szia, Szépségem! –lapockájára simítom a tenyeremet, hogy közelebb hajolva két jókora puszit nyomjak az arcára. Mert hiába a velem között némasági fogadalma, úgy örülök most neki, mint még soha senkinek. – Ki hitte volna, hogy pont egy H&M ruhasorban fogunk találkozni… mi, akik mindig megvetettük a mindennapi divatot, ide jutottunk… -jegyzem meg apró lemondással a hangomban. Ő volt az, aki az egyedi ruhakölteményem megálmodója és megalkotója volt, most itt van ezen az unalmas, kreativitást nélkülöző helyen… szomorú. - Mesélj, mi történt veled mostanság? Merre kószáltál, ahol tündeszemem már nem láthatott? –érdeklődve fészkelődök, alkalomra hajtva a választott ingeket szorítom kezemet a mellkasomhoz. Azt hiszem kellően érthető, hogy mindent hallani akarok!
Ans meglepett arcára széles vigyorra húzódik a szám. Sose gondoltam, hogy pont itt fogok majd összefutni vele. Mik vannak?! Első körben viszont fel kell mérjem a terepet, hogy vajon mennyire neheztel rám azért, mert nem kerestem? Nem úgy ismerem, mint aki túl haragtartó ember lenne, de azért jobb biztosra menni. - Nem mondom, volt olyan pillanat, amikor kételkedtem abban, hogy nem kerülök a kihalt fajok listájára, de szívós vagyok, látod, királyul tudok túlélni – vonok vállat és boldogan nyomok én is két puszit az arcára. Ezek szerint nem neheztel annyira. Ez megnyugtató. Azért majd kicsit később biztos odabökök neki egy bocsánatkérésnek nevezett valamit, ha majd lejjebb tornásztam egy kicsit a büszkeségi szintem. Ha valaki, Ansel megérdemli. - Hát ez elég elszomorító, most nem azért mondom – sóhajtok fel én is. Tényleg az, az életem volt a tervezés, de ez is bekerült a „majd később vagy talán már soha” dobozba, amit jó mélyen elsuvasztottam valahol. Nincs most erre időm. Tulajdonképp csoda, hogy egyáltalán élek még. – Azért nyugtass meg, hogy azokat nem magadnak vásárolod – siklik a tekintetem a kezében lévő darabokra. – Esetleg ez még elmegy, de egy kicsit feldobnám azért itt-ott – vizsgálgatom az egyik darabot kihúzva az előtte lévő ruha alól. Nem az ő stílusa, de az is lehet, hogy csak a pasijának vásárolgat jobb híján. - Huh, merre nem? – kérdezek vissza egy halvány mosollyal a szám szegletében. Rengeteg minden van, amiről mesélhetnék neki, hiszen az elmúlt egy évben a világ is megfordult velem. Persze sok dolog van, amire nem vagyok elsősorban büszke, másodsorban pedig nem a H&M közepén fogok neki róla anekdotázni. – Ha végeztél a nézelődéssel és ráérsz, akkor szívesen mesélek egy kávé kíséretében. Na meg én is kíváncsi vagyok, hol tart a színészi pályafutásod és a magánéleted – ajánlom fel neki, és habár hazafelé igyekeztem, most egy kicsit feldobódtam, hogy újra láthatom. Ami azt illeti, tényleg hiányzott és ez, hogy váratlanul futottam össze vele még kapóra is jött, mert így legalább nem kell azt tervezgetnem napokig, hogy milyen dumával kellene vajon elé állnom. Szeretem a spontán dolgokat, és ez most tényleg a véletlen műve volt, talán így kellett lennie. - Zekenek lesznek az ingek? – érdeklődöm. Ezzel együtt azt is próbálom kipuhatolózni, hogy vele van-e még vagy esetleg már más boldogítja? Mikor először megláttam azt a pasit, egyszerűen nem akartam elhinni, hogy egy csapatban játszik Ansellel. Olyan kisugárzása van, hogy az valami hihetetlen. Anélkül, hogy megszólalna. Ja, és arról nem is beszélek, hogy szerintem a nők kilencvennyolc százaléka elsírja magát, ha megtudja, hogy esélyük sincs. Szerintem passzolnak Ansszel annak ellenére is, hogy olyan, mint a tűz és a jég. Rendesen kiegészítik egymást, úgyhogy titkon szurkolok, hogy még mindig együtt legyenek. Tekintetem visszavándorol a kirakatban lévő női blúzra és oldalra biccentett fejjel szemlélem. - Tudod mit? Most ünnepélyesen megfogadom, hogy újra neki fogok állni tervezni. Legalább egy felsőt megvarrok magamnak, és ha még haza is kísérsz a kávé után akkor még az is lehet, hogy neked is alkotok valamit. – Ha van rám egy kis ideje, akkor miért ne? Így legalább a végére kinyögöm a „bocsit” is, és még ő is megtudhatja, hol lakom, hogy ha esetleg legközelebb arra téved, ne érje meglepetés.
Drága anyukám megboldogult fiatalkoromban sokszor hangoztatta teátrális karkörzések közepette –amit ő természetesen csak gesztikulálásnak nevezett, de én mondom, az úszók is kevesebbet csapkodnak pillangó közben-, hogy a legnagyobb meglepetések minden sarkon ott leselkednek ránk függetlenül, hogy jó, avagy rossz a váratlan történés. Vegyük csak szép sorjában: ott volt a Juilliard-ra való bekerülésem, amire majdhogynem egy a millióhoz volt az esélyem, mégis én kellettem nekik. Akkor, kiteljesedve a magánéletbeli, és iskolai teljesítményeimben úgy éreztem, enyém az egész világ, és ide nekem az oroszlánt is, elvégre nincs az a vadorzó, ami ledönthetné a piedesztáljáról Ansel Jeremiah Hewitt-et! Hamar rá kellett jönnöm: de. Feltéve, ha azt a vadorzót „munkanélküliség” névvel látjuk el, ami természetesen a magamfajta ambiciózus nagyravágyókat is meggyötrik. Két évig fenntartani a pozitív látszatot, és megtörés nélkül viselni az optimizmus álarcát a valaha volt legjobb színészi teljesítményem. Talán ezért is ölelt magához a Broadway, a színjátszás melegágya, ami széttárva a pihepaplant fogadott magába. Biztos állás, pironkodtató fizetés, és akkor, amikor már úgy gondoltam, hogy a megélhetésem kérdése rendbejött, és innentől a magánéletem is felfelé fog ívelni, jött Gabe, és szokásához híven gondoskodott arról, hogy a napjaimat a totális agybaj jelentse. Aztán, se szó, se beszéd toppant be Zeke, mint hős adonisz, a filmekben gyakran látott férfi mellékszereplő, aki csak az ember perifériáján mozog, majd a csattanós végkifejletnél ő oldja meg a helyzetet. Mondanom se kell, azóta a cast, és a szívem élére került. És most, amikor már szinte kezdtem megfeledkezni Cherry személyéről a konkrétan nullára redukálódott időtöltéseink végett, fogja magát, és újból bebaktat az életembe. Még csak nem is sunnyog, nem nyomja meg a csengőt, adva nekem némi felkészülési időt- nem, ő úgy, ahogy van, ajtóstul érkezik egy fantasztikus antréval, és lehengerli a közönségét, aki –nem mellesleg- én vagyok. Mondanom se kell, hogy az állam a földet verdesi. - Azt látom! Hadd nézzelek!... –lesimítva tenyeremet a karján tartom el kicsit testétől, hogy alaposan szemügyre tudjam venni, mint a tátott szájú nézelődők az állatkertben egy ritka példány ketrece előtt. – Meg kell hagyni, Cherry-m, még mindig észveszejtő vagy! –ezzel pedig, finoman rászorítva a kézfejére kapom vissza kezemet az alkaromra biggyesztett ruhák elé. Nem szeretnék azon irritáló embertársaink közegébe belépni, akik leverik a ruhákat, rendre rá is lépnek, majd szétnézve, épp, hogy nem fütyürészve visszaaggasztják a fogasra. Én pedig, gyanútlan vásárló fogom és magamra próbálom a cipőtalp nyomos inget… Szégyen! - Na! Tény, hogy rég találkoztunk utoljára, de azért ennyit nem hanyatlott az ízlésem, hogy ezeket magamra merjem aggatni –magam elé tartva szabad kezemet visszakozok, mintha legalábbis a világ legnagyobb rágalmát vágta volna a fejemhez. Jó, valamelyest az is igaz, hogy valami mégis megfogott az ingekben, mert a pocsék ruhadarabokat nem, hogy magamon, de a pasimon se látnám viszont… De be kell ismerni, sokszor, ami nem az én ízlésem, az Zeke-nek jól áll. - Ó, a magánéletem… -visszhangzom halk nevetés közben, majd átpakolva egyik kezemről a másikra a megannyi ruhadarabot emelem magam elé a csuklómat, hogy szemügyre vehessem az órámat. – Nos, a magánéletemről elöljáróban annyit, hogy nemsokára találkozónk lenne az anyósjelöltemmel, viszont nem tagadom, mind jobban járunk, hogyha ezt most egy szimpla anya-fia időtöltésnek hagyom meg nekik. Ez esetben talán nem robban ki a harmadik világháború… -rendre forgatom a szemeimet az utolsó kijelentésem közepette. Mert ugyebár édes, drága anyuka amilyen széles vigyorral vetné rá magát Zeke-re, olyan ellenségeskedő, lekezelő grimasszal mérne végig engem, nem titkoltan kérdezve meg, hogy „még mindig ez?”. Persze, és ez így is marad- vagy beletörődik, vagy felőlem aztán elviheti egy spontán szívroham, ha esetleg valaha arra adnánk a fejünket az egyetlenével, hogy komolyabbra fordítjuk ezt a kapcsolatot. Felőlem ezen már egy éve áteshettünk volna, de… Zeke tagadhatatlanul Zeke, ha rajta múlik, egymás mellett, de gyűrű nélkül öregszünk meg. Bele se merek gondolni, hogy milyen házsártos vénember lesz, figyelembe véve, hogy most milyen… - Eltaláltad. A drágám sajnos túl inkompetens, hogyha ruhákról van szó, így ki más vásárolna be helyette, ha nem én? –halovány mosollyal tartom magam elé szép sorjában az ingeket, majd akasztgatom is vissza őket a helyükre, ha végül úgy ítéltem, nem felel meg az elvárásaimnak. – Legtöbbször azt szokta mondani, mint más, ateista emberek a templomok esetében: „csoda, hogy nem égek el, ahogy belépek.”. Ha rajta múlna, addig hordaná a mostani ruháit, amíg le nem foszlanak róla… Milyen nagy mázlija van, hogy itt vagyok neki én –éltél már elégedett vigyort? Nem? Nos, ez esetben érdemes rám, és a „jól lakott napközis” mosolyomra nézni. Bizonyos okból kifolyólag mindig nagyra tartottam azon tehetségemet, hogy pöpecül ki tudom választani az adott illetőnek a lehető legmutatósabb outfiteket, így ez alól főleg Zeke nem mentesül. Éppenséggel csak az tud elszomorítani, mikor megannyi új ruhadarabbal csattogok haza, alaposan kimosom, kiöblítem őket, beakasztom, avagy behajtogatom a szekrényébe, és a következő alkalommal észre se veszi, hogy egy új darabba futott bele… - Megbeszéltük! –kicsattanó örömmel, és fogkrém reklámba illő vigyorral konstatálom a kijelentését. – Menjünk, fizessünk, aztán indulhatunk is. Szerintem sikerült minden értékelhető ruhakölteményt kiválasztanom –még egyszer eltartva magamtól a vállfákon lógó ingeket veszem őket szemügyre, majd egy ujjamra akasztva a négy példányt karolok bele a lánykába, és invitálom a pénztár felé.
Mostanában kezdem kapizsgálni, hogy mennyire elbasztam mindent. Leginkább azt, hogy engedtem a külső hatásoknak és elsodródtam az olyan barátaim mellől, akiket imádtam. És mára rettentően hiányoznak, az időhiány mégsem engedte még meg, hogy felkeressem bármelyiket is, egy-egy kivétellel. De esküszöm, folyamatban van! Ez pedig, hogy Ansellel a véletlennek köszönhetően futok össze, ez egy isteni jel is lehetne. Na, meg mázli. - Komolyan? Pedig árnyéka sem vagyok a régi önmagamnak – forgatom meg a szemeim. Azért örülök, hogy így gondolja. Mégis, én néha még mindig el tudom tátani a szám manapság, ha reggel a tükörbe nézek egy-egy szétcsúszott este után, hogy mennyire képes vagyok lealjasodni. Hiányzik a régi én, csak az a bökkenő, hogy kurvára nem könnyű visszatérni ahhoz. Főleg nem egyik napról a másikra… És ez az, amit sokan sajnos képtelenek megérteni. Ha nem most, hát mikor ragadhatnám meg az alkalmat, hogy egy jót beszélgessünk végre?! Tudom, hogy ha elszalasztom, akkor sosem lehet tudni, mikor fogok újra rávenni magam, hogy felkeressem. Vagyis nem rávenni, hanem inkább mikor jutnék oda. Én is felnevetek a visszhangjára, és az arcom ugyanúgy mosolyog tovább, ahogy végtére is rábólint a kávéra. - Szerintem sokkal izgalmasabb vagyok egy anyósjelöltnél. Egy… a jelek szerint borzalmas anyósjelöltnél meg aztán végképp! Azért azt nem szeretném, ha miattam vesznétek össze a pasiddal, szóval csak saját felelősségre dönts – mondom, miközben én is az órámra pillantok. Végül is, nem sietek már sehová és jobb is, ha lefoglalom magam valamivel vagy valakivel, mert ezután a nap után, biztos, hogy otthon nem popcornt ennék egy film mellett… - Még szerencse, hogy te itt vagy neki. Bár én sosem értettem ezeket az embereket, hát vásárolni király dolog! Mindig is azt vallottam, hogy adjatok egy bankkártyát és egy szabadnapot, tuti, hogy egy új gardróbbal jövök vissza. Bár ahhoz tudni kell, hová érdemes menni. Kurva régen csináltam egy egész ilyen napot, te jó ég – sóhajtok fel. Ami azt illeti, mind a kettővel probléma van. Az idővel és a pénzzel is. Amíg nem voltak „bajok” és a szüleim pénzeltek rendesen, na meg nagyobb bajom kábé nem is volt azon kívül, hogy vegyek magamnak pár göncöt, addig jól elvoltam ilyen téren. Valahogy viszont mégsem mondanám azt, hogy akkor jobban éreztem magam. Jó, nyilván lehetne jobb is a helyzet, mondjuk a valagnyi tartozások elhagyhatók lennének, de valahogy sokkal jobban esik megvenni ezt-azt, mikor tudom, hogy magamnak kerestem rá a pénzt. - Király! – csattanok ki az örömtől, és boldogan megyek vele a pénztár felé, hogy kifizethesse a dolgokat. Menet körben lekapom a kinézett felsőt az akasztóról és úgy vigyorgok felé, mint egy ártatlan kisgyerek. – Vállalhatatlan dolgot művelünk – forgatom meg a szemem széles vigyorral az arcomon, majd ki is fizetjük, amit magunkhoz vettünk. Kiérve a boltból, ont srégen van egy Starbucks, ami megfelelő is lesz. - Na, mesélj „Ó, a magánéleted”-ről – idézem az előbbi megnyilvánulását. – Remélem jól megvagytok Zeke-kel. Csak szólj ha nem úgy viselkedik, ahogy kellene, és holnapra el is veszíti a golyóit – nevetek fel, ahogy leültünk és gyorsan át is böngészem a kávék listáját. - Na és a színház? Van valami nekem való darab, amiben meg lehet téged nézni? – Ez eleve nehéz kérdés mondjuk, mert nem vagyok egy színházba járós típus, de ha arról van szó, szívesen beülök egy-egy színdarabra. Ki tudja alapon. Volt már olyan, ami eléggé megtetszett, és abban is Ans játszott, csak akkor még kezdőbb volt, mint most. Biztos vagyok benne, hogy mára már a nagyágyúk között van a színházban.
- Na! –rosszallóan szaladnak össze szemöldökeim, de egy kurta kis vigyor ott fityeg ajkaim szélén. – Ezt csak te látod így, de hidd el, meleg pasi létemre még én is lehidalok tőled –kacsintok felé terebélyesedő mosollyal, majd egyazon tőről fakadó lendülettel fordulok vissza az egymás után sorakozó ingek irányába. Igen… most, hogy itt van mellettem, és most, hogy visszaemlékezek rá, milyen pazar ruhakölteményekkel látott el engem annak idején, megint ócska bóvlinak, és klisés vacaknak tűnik minden egyes ing. Pedig már egészen lejjebb adtam az elvárásaimból, és kezdtem belátni azt, hogy a H&M is tartogathat számomra és Zeke számára megfelelő darabokat… erre derült égből villámcsapás érkezik az isteni sugallat, miszerint hanyagolnom kéne a túlzott elmélyedést a jelenlegi kínálatban. Persze azért pár fölső az alkaromon pihenve marad, mert nem adom Zeke kezébe a jogot, hogy előálljon azzal, hogy „én megmondtam!”. Nem mondott meg ő semmit! Csak szokásához híven rárabolt a lehetőségre, hogy firtassa a túlzott vásárlási mániámat. Pedig csak egyszer kéne ráéreznie az ízére… Egyszer! Onnantól kezdve nem én lennék az, aki órákat öl abba, hogy kiválassza számára a tökéleteseket, amiket aztán meg se becsül, csak annyit mond rájuk, hogy „mhmm”, „aha”, „ez jó”. És ha már az „ez jó” kiszökik a száján, onnantól kezdve büszkeséggel tölthet el a tudat, hogy találhattam neki valami olyat, ami igazán megfelel a kényes ízlésének. - Ugyan, az ebből fakadó veszekedéseink általában hidegháború jelleggel történnek, tehát ebből nem lenne probléma –legyintek érdektelenül. – De hát ne tudd meg, hogy milyen az a szipirtyó… Hálát adok most minden hatályos vallás istenének, amiért ide pottyantott téged az univerzum, hogy ennyi év távlatában ne csak mérhetetlen boldogsággal töltsön el a viszontlátás öröme, de egyazon időben meg is ments egy „még mindig ezzel vagy? Pedig múltkor mutattam neked azt a szőke leányzót, hát nem volt kellően szemrevaló?!” jellegű beszélgetéstől –puffogom az orrom alatt sértetten. Igen, Zeke anyja nem a tapintatosságáról híres, ellenben nem szalaszt el egy lehetőséget se, hogy firtassa, milyen rossz döntést hozott a fia. Csak sajnos a vénasszony azt hiszi, hogy a melegség egyfajta betegség, amiből ki tudja gyógyítani egy szem fiát. Nos, sajnos erről, mint az életben sok egyéb másról is, rosszul vélekedik a banyus. - Ugye?! –harsanok fel a bolt kelletős közepén, magunkra vonva ezáltal nem egy, nem kettő ember figyelmét. Bár, aki engem kérdez, tudhatja, hogy soha nem rettentem vissza a túlzott figyelemtől, mi több, keresem is annak minden lehetőségét, így jelen esetben se bátortalanodok el a magasztos folytatástól. – Ha tehetném, vásárlással tölteném az egész életemet. Az a sok új gönc, azok a kollekciók… a sok szín, az új motívumok, mind olyan lehengerlők, hogy nem tudok nem a „szerezd meg hát mind” jeligével élni, ha vásárlásról van szó. És ehhez mérten én, aki mindig is ebben lelte meg az örömöt és a feszültség levezetést, életem párjául egy vásárlás ellen beoltott, ámbár szexi félistent fogtam ki a tömegből. Mondjuk szó se róla, az utóbbi enyhíti az előbbi vétkeit –sokat sejtetően vonogatom meg a szemöldökömet. Tény, hogy akadtak már olyan vállalkozó szellemű hölgyek, akik megpróbálták lecsapni a kezemről… természetesen ezek férfi megfelelői is kitartóan törekednek erre, de hát be kell látniuk, hogy ami az enyém, azt foggal-körömmel védem. Márpedig Zeke hozzám tartozik, minden egyes csekély, avagy túlontúl szembeöltő hibájával együtt. - Te is így gondolod, igaz? –kelletlenül húzva fel az orromat állok be sorba, de csak megengedek magamnak egy mosolyt. Úgy látszik, hogy az öregedéssel együtt jár az, hogy lejjebb adunk bizonyos igényeinkből. Persze, egyikünk se gondolta volna, hogy pont a ruhaminőség lesz az az igény, ami csökkentésre szorul, de hát… akadnak az életben meglepetések. Csuklómra aggatva a fehér alapon piros H&M feliratot hordozó zacskót köszönöm meg a kiszolgálást, majd Cherry derekára simítva a kezemet navigálom az ajtó irányába, majd az ő irányváltoztatásának megfelelően én is elindulok a Starbucks felé… remélve, hogy Zeke már megunta a várakozást, és angolosan távozott a helyszínről. - Hé! Azért arra még szükség lesz –magam elé tartva kezeimet hárítom az megjegyzését, természetesen fogaim kivillannak ajkaim rejtekéből egy fogkrém-reklámba illő, pimaszkás vigyor kíséretében. – Azt hiszem bizton állíthatom, hogy jól megvagyunk. Persze, mint minden kapcsolatban, itt is vannak fennakadások, amik leginkább az ő prűdségének köszönhetőek… képtelen felvállalni nem csak engem, magát is, úgyhogy ez a viszolygás folytonos veszekedéseket és elégedetlenségeket szül –darálom le egyszeriben, a végén kézmozdulattal el is hessegetve az ártó fellegeket. Még a végén túlontúl szenvedélyesen élném bele magamat ennek kivesézésébe, és akkor másról se beszélnénk csak a kapcsolatom jelenlegi állapotáról. - Most éppen a Dr. Jekyll és Mr. Hyde különleges esete van terítéken. Sajnos nem tudok nem elfogultan nyilatkozni róla, mert hát Zeke rendezte... –túlcsorduló büszkeség sejlik fel a hangomban, amiről mosolyom is tanúbizonyságot ad. – Nem a legkönnyedebb műfaj és történet, amit egy péntek estére el tudsz képzelni, de én teljes szívből tudom ajánlani –fellapozva az itallapot pörgetem végig a lapjait, még úgy is, hogy meggyőződésem, most is a caramel frappucinot fogom választani. Tudom, hogy vigyázni kéne az alakomra, mert hát család örökség a hízékonyság, de… ha egyszer annyira csábító! - És te? –vetem fel a kérdést összecsukva a kis papírfüzetet. – Mondd, hol bujkáltál az elmúlt időkben? –csapok rögtön a dolgok közepébe. In medias res… legtöbbször a túlzott kíváncsiságom efféle heves érdeklődést eredményez, de hát hiába, nem bírok a véremmel!
Kezdőlap
