Amúgy sem vagyok egy korán kelő típus, de tegnap Philékkel buliztunk, megkoronázva a pénteket, és az egész heti melódömpinget. Nem volt rossz este. Sőt, úgy éreztem, reggelig is képes lennék maradni, de Lyn fáradt volt, így hajnal három körül, szó nélkül rábólintottam az indulásra.  Gőzerővel állítja, hogy nem beteg, pedig szerintem akkor is lappang benne valami. Fáradékony, nem sok színe van, de láza még tényleg nem volt, ezt egy este sem mulasztottam el ellenőrizni. Az ajkak elvileg remekül alkalmasak a testhőmérséklet-ingadozás nyomon követésére. Ki nem hagytam volna a lehetőséget: egy csókot a homlokára, egyet a nyakára… szeretek alapos munkát végezni.
De ahogy ébresztgetni próbál, még nagyon nem akaródzik felkelni.
- Hány óra? – mormogom még félálomban, a párnám köré fonva a két karom. – Biztos vagy te ebben? – tudakolom továbbra is csukott szemmel, hogy alaposan átgondolta-e ezt a felkelünk dolgot. Beszélnünk kell? Ajaj. Ez nem sok jót sugall. Vajon tegnap csináltam valamit? Most így hirtelen nem ugrik be semmi.
Ahogy az ujjbegyei megérintik a hátam, és a gerincem mentén simogatni kezd, jólesően felmorranok, és pillanatokon belül megjelenik itt-ott egy kis libabőr, halványan elmosolyodom, imádom, amikor így ébresztget. Imádom, hogy itt lakik…Tegnap beszéltük is Phillel, mikor a csajok eltűntek valahová, hogy pár éve még nem nézte volna ki belőlem, hogy képes leszek egy nő mellett megállapodni, pláne mellékutak nélkül, és be kell vallanom, én sem néztem ki magamból. Legalábbis nem ilyen hamar. Huszonkét év, most fejeztem be az egyetemet. De Lyn abszolút más, mint a többi nő, még ha ez oltári klisésen, és baromi szerelmesen is hangzik. Mint ahogy Phil volt szíves az orrom alá is dörgölni tegnap, emlékszem is rá:"tökéletes nő gyárilag nem létezik, Ben, vagy nagyon bebasztál, vagy végleg elment az eszed. Nem is tudom, melyikben reménykedjek inkább."
- Csinálj nekem is egy kávét – ajánlom fel, mintegy kompromisszumként, mielőtt még kinyitnám a szemem, hiszen ahogy mellém bújik, meg is érzem rajta a nemrég elfogyasztott nedű illatát. Néhány pillanatig csak az arcát figyelem, egybekötve azzal, hogy próbálok magamhoz térni.
- Na ki vele, mi a terv mára? – tudakolom a viszonylag korai ébredésünk okát, és a párnát elengedve a bal karommal átnyúlva rajta egy fél másodperc alatt közelebb is húzom magamhoz. – Így már jobb egy kicsit. A kiinduló pozíció nagyon fontos, főleg ha olyasmire akarsz rábeszélni, ahol eléggé rezeg a léc – mosolyodom el halványan a végére. Sejtem, hogy valami ilyesmiről lehet szó. Akkor szokta ezt csinálni. Mondjuk, mikor páros, ejtőernyős kiugrásra akart rávenni. Te jó ég. Ki is ráz a hideg.

Nagy sóhajok, rövid, kitérő válaszok. Még ki sem söpörtem az álmot a szememből, máris a napnál is világosabban érzem, hogy feszült. De nem rám mérges, a gyengéd, becézgető mozdulatai erről abszolút meggyőznek. Akkor?
Kinyitom a szemem, és felkönyökölök. A hajam össze-vissza állhat, de nem érdekel, nem meetingre készülök, csak vallatásra. Ránézek, és valóban, a tekintete elárulja, hogy borzalmas káosz lehet a fejében, ami szögezzük le előre, semmi jót nem jelent.
- Mi történt? – nyomok egy apró csókot a könyökhajlatára, majd egy kicsit közelebb húzódva a szemébe nézek. A téma, amit felvet így a semmiből nagyon is meglep, és ezt a felszökő szemöldököm el is árulja. Apává? Te jó ég. Ez így kora reggel elég meredek.  
- Gyereket szeretnél? – fogalmazom meg helyette a vélt mondanivalóját, és már csak az említésétől is elnehezedik egy kicsit a mellkasom. És a tekintetemen is átsuhan egy villanásnyi zavartság. Tűnő aggodalom. De aztán amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan tova is illan. – Egyszer biztosan, de most még azért elég korai lenne. Egyelőbb velem kellene elbírnod – húzódnak játékos mosolyra az ajkaim, és nyomok egy csókot az övére.
Nem tudom, honnan csöppentek a fejébe ezek a gondolatok, de remélem, csak egy kósza álom a ludas. Igazság szerint számomra az is kihívás volt, hogy kapcsolatba kezdjek, két évvel ezelőtt még senki nem fogadott volna rá, köztük én magam sem, és tessék. Nem mondom, hogy nincs meg a kísértés, vagy olykor nem hiányzik a szabadság, a hódítás és a randevúk izgalma, de túlságosan belebolondultam ebbe a nőbe. Olyasmit hozott az életembe, amiről nem is tudtam, hogy hiányzik. Méghozzá elemi szinten. Sosem akartam nevet adni ennek az érzésnek, és ezzel a mai napig így vagyok. Bőven elég, hogy jelen van.
De egy gyerek most még baromi nagy ugrás lenne, elképzelni sem tudom, hogy huszonkét évesen apa legyek. Nemrég még minden harmadik nap más ágyában ébredtem, és kis híján maffiatag lettem, de annak azért örülök, hogy végül inkább a GM mellett döntöttem. Apránként talán belőlem is lesz egy normális ember. De addig még azért jó pár lépcső előttünk van.
Hagyom, hadd csússzon ki a karjaimból, és a köntösömet magamra kapva, én is utána indulok.
Amíg kávét csinál, rápillantok a leveleimre, de tényleg csak egy villámmustra erejéig, megegyeztünk, hogy még véletlenül sem dolgozom itthon, hétvégén. Mire elkészül, le is teszem, és a telefont, kávéscsészére cserélve, belekortyolok.
- Joy lehet, hogy átugrik délután, azt mondja, nálunk hagyta a… - Ám ekkor, mint aki nem is hallotta, amit mondtam, kimondja. A mozdulatom megáll a levegőben, és a tekintetem az övébe siklik. Ugye, ez most csak egy baromi rossz vicc? Ugye csak ugrat. Mert ha igen, sikerült a frászt hoznia rám, a másodperc tört része alatt. Várom, hogy görbüljenek mosolyra az ajkai, nevesse el magát, és húzzon vele hetekig, hogy milyen arcot is vágtam. Mondja, hogy már csak ezért megérte. De telnek a másodpercek, és akármilyen feszülten figyelek, nem jön a reakció.
- Ez most… Ez most komoly? – nézek rá zavartan. A pulzusom pillantok alatt meglódul, érzem, ahogy bizseregni kezdenek az ujjaim. Nem is tudom, mikor éreztem utoljára ekkora… félelmet? Lepillantok a pultra, és megnyalom az ajkam. Majd újra rá.
- Lyn – ejtem ki halkan a nevét, de azt sem tudom, mit mondjak, mit kérdezzek. Bárhogy is, nem tudom letagadni, hogy a legkevésbé sem örömmel tölt el ez a váratlan információ. Mikor történhetett? Hiszen vigyáztunk. Ezek szerint mégsem eléggé.
- Mióta tudod? – kérdem teljesen erőtlenül. Igyekszem kontrollálni az arcvonásaim, de érzem, hogy elsápadtam, és legbelül, azt hiszem, közel állok a pánikhoz.

- Próbáljuk ki – mosolygok bele a csókba, megadva a kihívást, mára nincs semmi tervem, és ebben az a legjobb, hogy egyáltalán semmi tervem sincs. Vagyis az egész nap a miénk lehet.
Oké, ezzel a gyerektémával egy kicsit leforrázott az előbb, már azt hittem, teherbe akar esni, de így, hogy kiderült, hogy nem fenyeget ilyen veszély, beszélni végül is bármikor beszélhetünk róla. Két éve vagyunk együtt, most már talán van helye ilyesminek is, ha más nem, tervezgetés szintjén. De ami engem is meglep, hogy nem hőkölök vissza a témától csípőből. Lelki szemeim előtt meg is jelenik egy kékszemű kislány, azt hiszem, lányt akarnék, hogy jól elkényeztethessem, és ő legyen a Henson királylány. Mire kiérek utána a konyhába, bele is mosolygok a gondoltba. Ha egyszer gyerekem lesz, mindent máshogy fogok csinálni, mint az apám. Ha valami, ez teljesen biztos. De addig még rengeteg dolgom van. Joy üzenete aztán ki i veri a fejemből a témát. Na meg a kávéillat. Lyn bejelentése viszont pillanatok alatt földhöz vág.
Terhes? Az meg hogy lehet? Most hogy minden, amin az előbb gondolkodtam, egy éles kanyarral valósággá vált, hirtelen sokkal távolibbnak és ijesztőbbnek tűnik. Én még nem állok készen, hogy apa legyek. Ez képtelenség.
- De egy ideje biztos gyanakodtál már... – Ha egyszer tesztet vett, mert gondolom tesztet vett, különben nem állítaná ennyire biztosan. Vagy igen? Csak nem vaklárma az egész. Bár nem haragudnék, ha végül mégis kiderülne. Nem. Az arcár van írva, hogy szó sincs vaklármáról. Ez most a kőkemény valóság. Basszameg.
Ahogy előhúzza a tesztet, és leteszi a pultra, úgy követem a tekintetemmel, mintha egy pillanatra sem szabadna szem elől tévesztenem. A túl gyors zúdításra nem mondok semmit. Csak mély levegőt veszek.
- Azt azért kétlem – szalad ki a számon. Már, hogy annyira pánikolt volna, mint most én. Nehéz elképzelni. Igazából mindent baromi nehéz elképzelni egy ilyen mondat után.
- Nem tudom… - ingatom meg a fejem, ahogy rákérdez, mi jár benne. És valóban. Minden iszonyú zavaros. – Elég nagy káosz van.
Egy gyerek… baromi nagy felelősség. Azt mondják, a kapcsolatok próbája. A párok ötven százaléka szétmegy, mire a gyerek elérné a három-négy éves kort, mert egyszerűen semmi idejük egymásra. Nincsenek programok, nincs alvás, nincs utazás, nincs szex. Nincs… semmi sincs, ami a mostot ennyire széppé teszi számunkra. De cserébe ki tudja, mit hozhat. Vajon képesek lennénk rá? Pár év múlva biztos, hogy jobban sikerülne. De előbb tudni akarom, hogy neki mi a véleménye.
- És most? Mi lesz? – teszem fel a kérdést, és ránézek. A tekintetem az övébe mélyed. Ha akarnám, se tudnám eltitkolni belőle a visszakozást és az erős bizonytalanságot.

Gyerekünk lesz. Ez aztán a hír.
Te jó isten. Hiába mondogatom újra és újra, nem sikerül jobban felfognom. Mintha valami blokkolná a fejemben. Végül is, amennyire lesokkolt, simán lehet, hogy épp ez történik. Nem tudom, mit kellene tennem, vagy mondanom. Nem akarom a gyereket. Nem akarok apa lenni. Ezt biztosan érzem. De hogy Marilynnel hogyan közöljem, az már sokkal nehezebb feladat.
Most minden jó, minden rendben. A kapcsolatunk stabil. Két év nem kevés idő. Megismertük egymást. Bízunk egymásban. Kiderült, hogy tudunk együtt élni. Kiderült, hogy tudok egyetlen nővel élni. De egy gyerekkel… Minden felborulna. Nem akarok osztozkodni rajta. Egy anya már elsősorban mindig anya lesz, és nem az a nő, akit szeretek, és akinek én vagyok az első. Épp azt veszíteném el vele, ami miatt felhagytam az agglegény élettel, és mellette döntöttem.
Nem tudom, milyen vírusról beszél, de eléggé hablatynak tűnik. Nem hinném, hogy ugyanazok a tünetei egy terhességnek, mint egy vírusos betegségnek, de igazából nem is fontos. Érzem, hogy nő bennem a feszültség, a hallgatással is, a kimondott mondatokkal is. Máris mindenbe belekötök.
Megcsinálta azt a tesztet, de nem is nagyon akarom látni. Kerülöm a tekintetemmel, és inkább a kávé felé lépek. Hátha az majd segít kitisztítani a fejem.
- És… mik a lehetőségek? – kérdem, a hangom komoly, komor. Közelebb jön, de most inkább rá sem szívesen nézek. Nem akarom, hogy kiolvassa a szemeimben lappangó érzéseket. A helyet szülte dühöt és a nem kevés félelmet. A bizonytalanságot. Tépelődést.
Mégis elém lép, és a kezem után nyúl. Nem állok ellen az érintésnek, de nem is viszonzom. Az ujjaim hidegek.
- Nem tudom. Nem hinném – ingatom meg a fejem, arra a felvetésre, hogy jó apa lennék. Nincs előttem semmilyen apakép, csak olyan, amilyen nem akarnék lenni. De most még nem az apaság gondolata foglalkoztat. Annyi minden más tervem volt még ez előtt.
Rácsókol az ajkam szélére, és látom az övén azt a kis mosolyt. Akarja a gyereket. Látom rajta. Biztos, hogy így van. A kérdésre finoman kiszakítom magam a közelségéből, és félig-meddig elfordulva megteszek néhány lépést.  A hajamba túrok.
- Nem igazán – sóhajtok egy nagyot. Kimondtam. De így van. Nem tudom elképzelni. Az aludjunk rá-ra nem válaszolok.