Szeretem a munkámat, és nem csak azért, mert egyúttal ez a hobbim is, hanem azért is, mert rengeteg olyan helyre eljuthatok, amiről mások csupán álmodoznak. Nem egyszer jártam már Európában, Afrikában, és Ázsiában is. Igaz, hogy sokszor nem szórakozásból, hanem tényleg dolgozni indultam neki, de a kettő nálam valahogy teljesen kéz a kézben járt. Aki pedig ledegradálta azt, amiből élek, azt el tudtam volna küldeni a fenébe. Amilyen hangulatban voltam mostanában, még ennyi sem kellett hozzá, pedig alapvetően kedves és barátságos nőszemély vagyok.
A mostani kiruccanást már nagyon vártam. Szükségem volt még egy kis kikapcsolódásra, mielőtt megállapodnék – vagy legalábbis megpróbálnám egy időre -, illetve azzal sem akartam folyton szembesülni, hogy apám újabb áldozatát mégis megtalálták. Akkor újra elővennék a régi ügyet a médiában, és természetesen ehhez az én nevem is társulna. Nem akartam kamaszkori önmagammal szembesülni az újságok hasábjain újra és újra.
Így hát szokásomtól eltérően engedtem egy felkérésnek. Nem szerettem azért fotózni, mert konkrétan megbíztak egy feladattal, de a képeimet kiállító galéria tulajdonosa ragaszkodott hozzá. Ráadásul olyan remekül oldotta meg az üzletet, hogy még számomra is megérje. A megrendelő szenvedélyes műgyűjtő hírében állt, és rajongott a hajóroncsokért. Az is nagyon érdekelte, amit nemrégiben találtak meg. Mivel nem mozogtam otthonosan a témában, ezért kénytelen voltam utána olvasni, mivel szerettem felkészült lenni. Azt is felfedeztem, hogy a környéken merre találhatóak még efféle kincsek.
Fizette hát az utamat, a szállásomat, a felszerelést a merüléshez – szinte már extrém sportnak számított, amikor dolgoztam -, és minden egyéb segítséget, amire csak szükségem lehetett. Hajót, legénységet rá, szóval tényleg nem volt okom panaszra. Legalábbis a mai napig, amikor minden megváltozott.
Azt ugyan nem tudtam, hogy a pénz állhatott-e a háttérben – mintha fél füllel hallottam volna, hogy nem fizették még ki őket -, vagy valami más ügy, de mire feljöttem, már csak a csónak várt a vízen lebegve, hajó pedig sehol. A csónakban ott feküdtek a táskáim, a cuccaim, minden. Soha nem kerültem még ilyen helyzetbe, így érthető okokból a pánik volt az első, ami eluralkodott rajtam, és az adrenalin segített, hogy kihúzzam magam a vízből. Ott aztán folytathattam hol a káromkodást, hol a kétségbeesést, ami szerintem az adott helyzetben teljességgel érthető volt. Azt sem tudtam pontosan, hogy hol vagyok, vagy merre induljak el. Annyi volt csupán a szerencsém, hogy nem eveznem kellett, hanem motorral volt ellátva a ladik.
Annak segítségével már egyszerűbb volt megindulni, a távolban látott szárazföld irányába. Már nem érdekelt, hogy jó irányba tartok-e, csak az, hogy szilárd talaj legyen a lábam alatt, és ember a közelemben, akitől segítséget kérhetek. Bár, jobban belegondolva talán mégsem kellett volna rájuk támaszkodnom, mert alig egy órával ezelőtt is milyen csúfosan rászedtek!
Nagyjából Aruba közelében lehettem, legalábbis úgy tippeltem, mivel valahol a sziget, és Kolumbia között voltunk. Már most eldöntöttem, miközben a hajó rásiklott a homokra a parton, hogy soha többet nem engedek, és nem fogok megrendelésre dolgozni. Kész, befejeztem. Nem véletlenül zárkóztam el általában ettől, és most is pontosan így kellett volna tennem.
Dühösen hagytam magam mögött a motorcsónakot, és huppantam le egy nagyobb sziklára, próbálva életet lehelni a telefonomba. Túlzottan sok térerővel nem büszkélkedhettem, azt meg inkább el sem képzeltem, hogy milyen röhejesen festhetek, ahogy emelgetem a készüléket, és forgatom mindenféle irányba.

Nem tudnám megmondani pontosan, hogy mennyi idő telhetett el. Valószínűleg nem túl sok, de kiindulva abból, hogy mennyire szerencsétlen tudok lenni, szinte lehetetlennek tűnt, hogy hamar érkezzen bárki is a segítségemre. Igazából még csak azt sem tudtam pontosan, hogy hol vagyok, tehát a telefonnal se mentem volna sokra. Azért az elég bosszantó volt, hogy nem működött, mert így a térkép segítségével nem tudtam rájönni én sem, hogy hová is kellene kérnem a felmentő sereget.
Gondolataimból az idegesítő, fejhangon ismétlődő kutyaugatás zökkentett ki. Annyira váratlanul ért, és úgy megijedtem tőle, hogy összerezzentem a hanghatástól. Csakhamar fel is bukkant egy kisméretű kutya, ami azt jelentette, hogy valahol egy gazdának is lennie kell.
- Hát te meg, hogy kerülsz ide? – kérdeztem a folyamatosan sípoló ebtől, és csak reménykedtem benne, hogy nem ő is partra sodródott, ahogy én. Az roppant bosszantó lenne, mert hallgathatnám tovább őt is, és a helyzetem kilátástalansága is csak növekedne. A fejemben mindenképpen, még ha sokat nem is befolyásolna az ügyemben az állat jelenléte. Maximum abban reménykedhettem ezek után, hogy majd elkezdik keresni, és akkor előbb-utóbb engem is megtalálnak, vele együtt. Ilyen körülmények között képes voltam lemondani arról, hogy halljam a saját gondolataimat.
- Jesszusom! – a férfi felbukkanása olyannyira a frászt hozta rám, hogy ezúttal már nem tudtam kivédeni a dolgot. Az érkezése azt eredményezte, hogy nemes egyszerűséggel a szikla mellé, a puha homokba huppantam. – Ó, a francba… - dünnyögtem az orrom alatt, a csípőmet dörzsölve, ahol sikerült bevernem. Jó, vártam én rá, mint szőke, megmentő hercegre, de arra nem voltam felkészülve, hogy ilyen gyorsan meg is fog érkezni. Nekem nem szokott kedvezni Fortuna, erre most rövid időn belül az utamba sodort egy idegent, aki talán segíthet rajtam.
- Öhm, helló! – én is angolul köszöntem vissza, és már annyival is előrébb voltunk legalább, hogy volt közös nyelvünk, amin kommunikálhattunk. Most roppant ostobának éreztem magam, hogy képes voltam egy hátast dobni az első szavától, de tényleg nem volt szándékos, ahogyan a most rám törő zavarom sem megjátszott, vagy mesterkélt volt. – Bevallom, az jól jönne! – csaptam le máris a lehetőségre, miközben felültem, és mire a sziklára támaszkodva álló helyzetbe kászálódtam, már a napszemüvegem is a fejem tetején, a hajamba tűzve kötött ki. Előtte természetesen jól megnéztem magamnak az illetőt, de halványlila gőzöm sem volt arról, hogy kicsoda, azt leszámítva, hogy jelenleg ő volt a privát hősöm. Most már világosszürke íriszeim az arcát fixírozták kitartóan.
- Igazából azt sem tudom pontosan, hogy hol vagyok, ráadásul térerő sincs, ahogy elnézem… - felvettem a porból a telefonomat, és megint elkezdtem vele járkálni, hátha akad a parton egy olyan pont, ahol felvillan legalább egy halvány kis csík, ami jelzi, hogy esélyem van telefonálni. Lehet, hogy most már nem is volt szükséges, de nem akartam egy idegent csak úgy lerohanni könyörgések közepette, hogy menekítsen ki innen. A világ talán legszebb partszakasza volt, én mégsem vágytam semmi másra, csak hogy eltűnjek innen. Minél messzebb.
- Van esetleg telefonja? – próbálkoztam, hátha csak az én hálózatom nem működik itt, és az övéről esetleg ellőhetek egy hívást. Tisztára, mint a börtönben.

Elég cikinek éreztem, hogy egyből ahogy megismerkedtünk, már dobtam is egy hátast. Nem volt szokásom, hogy hanyatt vágjam magam egy férfitól, úgyhogy így különösen röhejes volt a helyzet, persze csak nekem. Hiszen ő nem tudhatta, hogy milyen is vagyok, mindenesetre bizonyára kevésen múlt, hogy nem nevette el magát a jelenet láttán. Ha jobb passzban lettem volna, és nem én vagyok az elszenvedő alany, valószínűleg én is kellemeset derültem volna a saját magam ügyetlenségén.
- Semmi gond, megmaradok! – ráztam meg a fejemet tagadóan. – Csak egy egészen kicsit sajog a csípőm, semmi komoly. – biztosítottam róla gyorsan, és hiába nem húzott végül, azért magamban megjegyeztem, hogy bemozdult felém. Talán a szándék is megvolt benne, de én gyorsabb voltam, és így kevésbé éreztem cikinek azt, ami egyébként teljes mértékben az volt.
- Tényleg? – kérdeztem vissza hitetlenkedve. – Pedig eddig működött a mobilom is. Nem is értem, most mi ütött belé… - haraptam tétován az ajkamba, ahogy a kezemben tartott készüléket tanulmányoztam. Mintha így kideríthetném, hogy mégis miért nincs térerő rajta. – Öhm… nincs semmi bajom a kutyákkal, de igaz nem fog kárt tenni abban? – utaltam a holmimra. Valószínűleg ostoba, hisztis nőszemélynek gondolhatott, aki el van teljesen szállva magától, de igazából csak a felszerelésemet féltettem. Túl drága volt, és igazából elengedhetetlen kelléke volt a megélhetésemnek. Arról már nem is beszélve, hogy a mostani munkámat is rejtette, és ha már ilyen szituációba kerültem, legalább az legyen meg. Az meg, hogy mit gondolt rólam a fickó, nem igazán érdekelt. Vagy rájön, hogy nem olyan vagyok, mint amilyennek elsőre látszom, vagy nem. Egyelőre magam sem tudtam, hogyan fogok innen kikeveredni egyáltalán.
- Rendben, azt nagyon megköszönném. Fontos lenne telefonálnom, egyet mindenképpen. – természetesen az volt a célom, hogy elrendezzem a hazafelé vezető utamat, és elújságoljam a megbízómnak, hogy miféle embereket sikerült felbérelnie számomra. Olyanokat, akik képesek egy védtelen nőt faképnél hagyni. Oké, hogy egyébként nem szorultam rá senki védelmére, de ezt ők nem tudhatták, és mit sem változtatott azon, hogy az óceán közepén hagytak egy nőt.
- Messze van a hajója? – érdeklődtem, és próbáltam nem túl sürgető lenni. Most már édes mindegy volt igazából, hogy mikor ejtem meg a telefont, mert a munkát elvégeztem. Csak szerettem volna minél előbb távol kerülni ettől a helytől, még ha az emberek többsége emiatt őrültnek nézne is. Egyelőre nem tudtam elképzelni, hogy bármi képes lenne marasztalni, de hát sohasem lehet tudni. Elég egyszerre csak egyetlen problémát megoldani, a későbbieken meg ráérek még gondolkozni.
- A két előbbi állítást elhiszem, tényleg nem tűnik annak… - azért egy pillanatra kiszáradt a szám a sorozatgyilkos emlegetésétől. Ennél jobban bele sem trafálhatott volna, de inkább elharaptam a mondat befejezését, miszerint én nagyon jól tudtam, hogy egy gyilkost szinte lehetetlen felismerni. Mindig olyan, akiről utolsónak gondolnád. Némiképp visszafogottabb is lettem, és a szemeimet inkább újra a napszemüvegem lencséje mögé rejtettem, mintha így akarnék menekülni a helyzetből.
- Egyébként Holly vagyok! – árultam el a nevemet én is, ha már bemutatkozott. Ez a minimum, ha tényleg tud nekem segíteni, és megmenti a kiruccanásom, na meg engem. – Mondjuk úgy, hogy nem voltam egyedül. – fújtam egyet, mert a düh ismét felütötte bennem a fejét. Természetesen nem neki szólt, hanem azoknak, akik itt hagytak. – Dolgoztam, ezek a férfinak nem nevezhető egyedek pedig faképnél hagytak. Csak szó szerint, amíg lemerültem… - nem voltam annyira temperamentumos nőszemély egyébként, de ha felpaprikázott valaki, akkor bizony nem kellett félteni. Szegény Gabriel most pont a nem éppen kedves oldalamat kapta, hiába nem ő bosszantott fel.
- Nem is értem még mindig. Az a szerencse, hogy legalább a holmimat, meg a csónakot ott hagyták, de a telefon nélkül fogalmam sem volt, hogy merre vagyok. – panaszoltam, miközben felvettem a mellettem sétáló tempóját. – Jól sejtem, hogy te nyaralni érkeztél? Vagy hivatásos megmentő vagy? – kérdeztem némi szünetet követően, amíg sikerült kicsit lehiggadnom, és visszaváltani normális beszélgetőtársba.

- Azt megköszönném, mert elég fontos nekem! – árultam el, bár az előbbiből erre bizonyára már magától is sikerült rájönnie. A felszerelésem volt a mindenem igazából, ezzel együtt bárhol képes lettem volna megállni a lábamon a világban. – Ó! – dünnyögtem az orrom alatt, amikor a kiskutya a kezemben kötött ki. Nem igazán számítottam rá, ráadásul még magyaráztam volna tovább is, de így a szavak bennakadtak. – Aha, értem… - még mindig csak motyogtam a meglepettségtől. Igazából mindig is vágytam kutyára, de sohasem volt gyerekkorom óta sem, így nem igazán értettem hozzájuk. Nem is lett volna való mellém, azt hiszem. A társaság talán jól jönne, különösen mostanság, de túl sokat utaztam.
- Nem, dehogy! – a feltételezésen el kellett, hogy nevessem magam. – Miért cipelnék ilyesmit a tengerre magammal? – nem az a típus voltam. Ha használtam is sminket, általában a visszafogottság híve voltam. Látszott, de nem vittem túlzásba, és aligha foglalt volna ennyi helyet, mint amennyit a felszerelésem. – Ne is törődj vele! Nálam meg nem működnek a csajozós szövegek. – mondtam őszintén, mert tényleg így volt. Régen volt már, hogy naiv kislánynak lehetett titulálni, ráadásul a kapcsolatok terén sem tudtam túl sokat felmutatni. Nem mondom, hogy nem akadt egy-egy férfi az életemben, de nem jártam annyit klubokba, hogy bárkinek is esélye legyen elsütni ilyesmit a jelenlétemben.
- Egy kicsit! – értettem egyet, de visszafojtottam a készülő mosolyomat, és csak türelmesen pislogtam a mellettem lépkedőre, amíg beszélt. – Ez pedig elég feministán fog hangzani, de tudok vigyázni magamra, még ha a mellékelt ábra nem is ezt mutatja. Bár elég nehéz úgy vigyáznia az embernek, ha úgymond a háta mögött bánnak el vele… - még mindig dühített, de kezdtem beletörődni a helyzetbe, és igazából szerencsém is volt, hogy Gabriel felbukkant. Jókor, jó helyen, igaz?
- Nem szoktam így járni egyébként, és a fene sem gondolta, hogy most ez lesz. Ők pont azért voltak ott, hogy segítsenek, de úgy látszik csak felvették a pénzüket, és ennyi volt. – vontam meg a vállaimat. Bármennyit dühönghettem kedvemre, úgysem tudtam már változtatni a történteken, és ezt el kellett fogadnom. Máskor majd körültekintőbb leszek, és csak a végén kapják meg a pénzt, akik velem jönnek. Ezt most nem én intéztem, meg is látszott. – Természetesen fotóztam. Fotós vagyok. – tettem hozzá, mert ugyebár azt említettem, hogy dolgoztam, csak azt nem árultam el eddig, hogy mégis mit.
Közben sikeresen elértük a csónakot, én pedig a hónom alatt a kutyával beszálltam, elfogadva Gabriel segítségét. Azt csak magamban jegyeztem meg, hogy franciául beszélt a hozzánk igyekvő férfi, de ellenálltam a kísértésnek, hogy automatikusan válaszoljak neki az általa használt nyelven.
- Nyugodtan hátra hagyhatjuk ezek után, azt hiszem. – az sem érdekelt volna, ha bevasalják az árát a megbízómon, ez már ugyanis nem az én gondom volt többé. – Hogy sikerült ehhez a kiskutyához hozzájutnod? – érdeklődtem kíváncsian. – A barátnődé? – kérdezősködtem, hogy addig se teljen az idő némán. – Nem akarlak megsérteni, csak ahogy rád nézek, valahogy egy nagyobb testű ebet tudok elképzelni melléd. – és tényleg nem sértésnek szántam, egyszerűen csak ez volt a véleményem, amit nem is voltam rest közölni vele.
- Hű, az igen… - dörmögtem alig hallhatóan az orrom alatt, amikor megláttam a jachtot. Jártam már gazdag közegben, de alapvetően egyszerű lány voltam, aki nincs hozzászokva az ilyesfajta luxushoz. Nem éltem rosszul, de azért ehhez hasonlóan sem. – Majd adok akkor egy szignót. – mosolyodtam el, amikor sikerült túllépnem a látottakon. – Valami hideg jól esne, köszönöm! – nem akartam udvariaskodni, vagy szégyenlősködni. Jó ideje úton voltam már, és nyilván ebben a melegben megszomjaztam. Főleg a nagy izgalmakra, úgyhogy tényleg jól esett volna valami hűsítő a szervezetemnek.
- Hát, egy pár napig biztosan. – jártam már a Karib-térségben, még ha nem is büszkélkedtem vele. Fotóztam már vihart is, kerültem rázós szituációkba, de ezt sem kezdtem ecsetelni most, egyelőre nem volt sem helye, sem ideje. – Akkor nem tudnak visszavinni a szárazföldre? – érdeklődtem egy kicsit csalódottan, mert másra sem vágytam, mint végre hazatérni. A legtöbben bizonyára őrültnek gondolnának ezen vágyam miatt, de szerintem jelen körülmények között abszolút érthető volt.
Megpróbáltam pár perccel később telefonálni, de nem igazán sikerült, és a felhők vészjóslóan gyülekeztek a horizonton. Végül a megbízómat elértem, és vázoltam a helyzetet, aki sűrű elnézések közepette biztosított a kárpótlásról, és arról, hogy utal pénzt a kártyámra, és természetesen fedezi az itt tartózkodásomat is, amíg haza tudok menni.
- Igen, bár nagyon rosszul hallottam. Köszönöm! – nyújtottam vissza a telefont hálásan. – Öhm, nagyon kedves tőled… - azért ráncba szaladt a homlokom, és nem tudtam eldönteni, hogy sértődjek meg ezen, vagy jól mulassak rajta. Valószínűleg szerencsétlen fickó nem tudta, hogyan álljon hozzám. Ha olyan lány lettem volna, valószínűleg ölök egy ilyen lehetőségért, és kihasználom, hogy fizeti nekem. Akkor biztosan vérig sértene, hogy később ki akarja fizettetni velem, nekem viszont eleve meg sem fordult a fejemben ilyen. Ettől függetlenül kicsit zavart lettem, nem tudtam ezt hová tenni. Főleg, hogy egyébként még a bőre alatt is pénz volt, legalábbis úgy tűnt.
- De meg lesz oldva, a munkaadóm kárpótlásul utal pénzt. – hárítottam el végül udvariasan. Azt legalább jól gondolta, hogy önálló vagyok, de akkor is furcsán hangzott egy férfitól egy nő felé az előbbi. – Remélem hamar elül a vihar, bár vészesen jönnek fel a felhők. – meg is éreztem az első hűvösebb fuvallatot. – Már tudod, hogy hol akarsz megszállni? – kíváncsiskodtam, mert én nem igazán voltam ismerős ezen a szigeten, de elég válogatósnak tűnt ahhoz, hogy rábízzam a választást.

Igazából, ha nem is látszott annyira rajtam, de nagyon hálás voltam a segítségért. Éppen jókor érkezett, és nélküle valószínűleg teljesen elveszett lennék most. Talán szerencsém lett volna, és pár órán belül hozzá hasonlóan valaki más is feltűnik azon a partszakaszon, de nem jósoltam ennek túl sok esélyt. Mindenesetre már kár is lett volna ezen gondolkoznom, hiszen utána vagyunk, már így történt az eset. Azt azonban semmiképpen sem tudtam hová tenni, hogy miért viselkedett ennyire zavartan a közelemben. Általában azért nem váltottam ki ilyesmit senkiből. Ha tudta volna, hogy ki vagyok, akkor talán még meg is érteném, de ez nem volt túl valószínű.
- Hogy micsoda? – kérdeztem vissza meglepetten, aztán akaratlanul is elnevettem magam. – Ne haragudj, nem téged akartalak kinevetni, csak sohasem néztek még tudósnak. Számomra a tengerbiológusok már tudósszámba mennek. – ingattam a fejemet, tényleg szórakoztatott a gondolat. – Igen, csak fotós vagyok. – degradáltam le magam egy kicsit, ehhez ugyanis nem kellett túl sok sütnivaló, még ha volt is nekem hála istennek. Nem végeztem hozzá drága iskolákat, nem tudtam felmutatni semmi tudományos érdemet. Ennek ellenére én nem éreztem magam kevesebbnek, mintha lógna a falamon legalább három diploma.
- Van egy weboldalam, majd leírom neked a címét. Ott elérhetőek a munkáim. – ajánlottam teljesen magától értetődően. Egyébként a gépemen is ott voltak a legfrissebb munkáim, de azt egyelőre még nem akartam felfedni senki előtt sem, hiszen még volt vele dolgom bőven. – Ó, értem! – bólogattam, elnézve pár pillanatig a kiskutyát. Mások menhelyről szoktak befogadni, bár azt hiszem, hogy én is inkább vennék egyet. Dobáljon rám nyugodtan bárki köveket, én akkor is így voltam vele. Talán tényleg rám férne egy eb társasága, addig sem lennék egyedül abban a nagy házban otthon.
- Sajnálom… - mondtam őszintén, kissé elkomorulva. Nekem sohasem volt kutyám, így sajnos nem éreztem át teljes mértékben, hogy milyen lehet elveszíteni egy hozzánk közel álló állatot. Talán egyszer majd én is megtapasztalhatom, ha hozzám nő egy. – Ez mondjuk igaz. Nekem talán pont ezért nincs, mert én is sokat utazok. Nyaralás miatt, vagy munka is közrejátszik? – érdeklődtem, hogy az ő esetében melyikről van szó. Egyébként nem voltam az a nagyon könnyedén barátkozó, szószátyár típus, de most jobb híján én is a csevegést választottam. Ha már így hozta a sors, hogy össze lettünk valamelyest zárva egy hajón.
- Csak egy kicsit. Akkor nem ez a megszokott? – komolyan kérdeztem, de aztán nem bírtam sokáig, hogy ne mosolyodjak el. Csak reméltem, hogy nem vette sértésnek az őszinteségemet, de hát tényleg kicsit furcsán viselkedett, pedig nem gondoltam, hogy én megzavarhatok bárkit is. Különösen nem itt, és most. – Ez így van. Vannak olyan esetek, amikor az embernek nincs más választása. – kicsit elvékonyodtak az ajkaim, ahogy egy pillanatra összeszorítottam őket. Nekem muszáj volt önállónak és talpraesettnek lennem, mert más nem volt az helyettem. Túl kellett élnem, és meg is tettem. – Egyébként egy ilyen hajó bárkit lenyűgözne, de ettől még nem vagyok az a típus, akit ilyen könnyen meg lehet fogni. – tettem hozzá, csak úgy a mihez tartás végett. Talán azt fogja hinni, hogy megbántott a feltételezésével. Lehet, hogy így is volt, de ezen nem szándékoztam most fennakadni, viszont az sem volt éppen szokásom, hogy véka alá rejtsem a véleményem.
A csend néhány percre ránk telepedett ugyan, de én egyáltalán nem bántam. Jelen esetben talán pont az volt a kellemetlen, ha beszéltünk, a némaság pedig nem vált kínossá. Tekintetem a távolba révedt addig is, így nem vettem észre, hogy engem fixíroz éppen a kedves megmentőm. Talán ez a szerencséje, mert csak akkor pillantottam rá, amikor horkantott egyet. Mivel nem tudtam igazán mire vélni, így ráncba szaladt a homlokom, de nem tettem semmiféle megjegyzést.
- Azt megköszönöm, kezd egy kicsit lehűlni a levegő. Az ing tökéletes lesz. – egy pulcsi valószínűleg úgy állt volna rajtam, mint tehénen a gatya, az ing viszont ápol és eltakar. Amúgy sem tudtam magam sem, hogy miért számított, hogy milyennek lát. Jelenleg elég messze álltam a jó öltözött, csinos nő látszatától. – Most pont azt akarjuk elkerülni, hogy sodródjunk az árral. Egy kicsit ironikus. – állapítottam meg kissé szórakozottan. – Nos, akkor én rád bízom a választást, nekem nincsenek különleges igényeim, csak tudjak valahol lezuhanyozni, meg legyen egy kényelmes ágy. – vázoltam a tényleg visszafogott elvárásaimat. Én még kaja nélkül is simán elvoltam, ha azon múlt.
- Néha én is szívesen kivennék egy kis szabadságot… - sóhajtottam gondterhelten, de akár ráfoghattam a mostani helyzetre is, nem feltétlenül kellett ebbe többet is belelátni. Az egyik villámnál összerezzentem ugyan egy pillanatra, de már kaptam is elő a gépemet, hogy lefotózzam a vihart, ami az egyik kedvenc témám volt. Itt a trópusokon különösen pusztító tudott lenni, és én imádtam megörökíteni. Még ha kissé beteges is a rajongásom, hiszen az erős szél most is megtépázta a tincseimet, amiket idő közben leengedtem, hogy megszáradjon.
- Azt hiszem, hogy hamarosan elérjük a partot! – ahogy kimondtam, rá fél percre tényleg elértük a kikötőt. – Remélem azért néhány napnál nem tart majd tovább. – de legalább társaságom már volt, ha megunnám az egyedüllétet.

- A fotózás olyan „hobbi”, ami elég sok holmival jár, ha az ember komolyan csinálja. – világosítottam fel. Nem akartam én kioktatni, csak annyira adta magát a dolog, hogy nem bírtam lakatot tenni a számra. – Egyébként ritkán vállalok ennyire extrém munkákat, most csak így alakult. – vontam meg a vállaimat, mintegy mellékesen. Igazából semmi köze nem volt hozzá, nem is nagyon tudtam hová tenni, hogy miért osztottam meg vele eme apróságot.
- Megbízásokat csak hébe-hóba vállalok be. – pillantottam rá a napszemüvegem sötét lencséjének takarásából. Ha netán szeretett volna alkalmazni, mert kissé talán félreérthető volt a megjegyzésem. Nem ajánlgatni akartam magam a weboldallal, hanem egyszerűen csak reklámoztam magam. Kész munkáimból még simán vásárolhatott meg, de hogy pénzért cserébe készítsek előre megkomponált fotókat, az nagyon nem feküdt nekem. Ahhoz nagyon pénz szűkében kellett lennem, hogy belemenjek egy ilyenbe. Nem mintha ez a mostani meló nem azért lett volna, de egy ház megvétele igencsak megviseli a földi halandók pénztárcáját. Én meg nem születtem arany kanállal a számban sajnos. Akkor talán teljesen más lenne az életem, bár másrészt meg örültem neki, hogy mindent én építhettem fel magam körül. Beleértve saját magamat is egyébként, mert azon az éjszakán másfél évtizede elveszítettem azt a gyereket, aki voltam.
- Hát, pedig ez egy elég feltűnő járgány. – mutattam körbe a hajón. Persze, mondjuk az ember nyaralásnál hajlamos olyanokra is pénzt költeni a kényelme és a kikapcsolódása érdekében, amire máskor nem. Ezzel nem is volt semmi baj, főleg, ha telik rá az illetőnek. Nagyon úgy tűnt, hogy neki nincsenek efféle gondjai, de ezt csak magamban állapítottam meg. A világért sem szerettem volna pénzhajhásznak tűnni. Közöm sem volt az afféle nőkhöz, még távolról sem.
- Nem is tudom, hogy egyáltalán van-e nekem olyan, hogy szabadságon vagyok… - gondolkoztam el hangosan, inkább csak magamnak állapítva meg. Azt hiszem, hogy egy művész soha nincs igazán szabadságon. Különösen akkor nem, ha fotósról beszélünk, aki bármerre megy, ha megihleti a pillanat, már kattogtatja is a gépét. Én tipikusan ezek közé tartoztam, de emiatt soha nem éreztem azt, hogy munkamániás lennék, vagy akár csak megszállott. Ez ilyen, a pillanat ihleti a képeimet, nem divatfotósként tetszelgek.
- Az egyik kedvenc témám a vihar. – közöltem, mikor éreztem a hátamon a tekintetét a képek készítése közben. Még kattintottam két utolsót, aztán én is a móló felé vettem az irányt. Mivel sok cuccom volt, ezért kivételesen elfogadtam a segítséget, noha hozzászoktam, hogy mindent egyedül oldjak meg. Néha tehetek kivételt, igaz? – Úgy látom még a helyiek is úgy látják, hogy nagy vihar lesz. – néztem végig én is a pakolók seregén. Ha úgy érezték, hogy el kell rámolni a holmikat, akkor bizony tényleg nagy valami volt készülőben.
- Köszönöm! – dünnyögtem mind a segítség, mind a fuvar miatt az orrom alatt. Némán töltöttem az utazási időt, és csak a recepción szaladt ráncba a homlokom. – Nem! – egyértelműen ráztam meg a fejemet. - No estamos casados. – jutott eszembe hirtelen, hogy itt többek között a spanyol a hivatalos nyelv, bár angolul is tudniuk kellett volna.
- No hay habitación disponible, Signorina! – rázta a fejét tehetetlenül, megvonogatva a vállát.
- Azt mondja, hogy a lakosztályon kívül nincs szabad szobájuk. – közöltem kelletlenül, Gabriel felé fordulva. – Most mi lesz? – tettem fel a nagy kérdést, kényelmetlenül érezve magam. Ez abból is látszott, hogy egyik lábamról a másikra álltam. – Nem tudom, hogy hány nap ez. Keressek másik szállodát? – egyébként nem feltétlenül lett volna nekem gondom azzal, ha osztozni kell, csak rámenős sem akartam lenni. Patthelyzet, mert eddig pont én voltam olyan, mint aki mindenféle közeledést elutasít, most meg fordulna a kocka, mintha megéreztem volna a pénz szagát? Nem tudtam, hogy mit tegyek.
- Biztos teltház van a vihar miatt… - hol Gabrielt néztem, hol a recepciós nőt, aki egyre türelmetlenebbül toporgott a pult mögött, elnézve a gyülekező turistákat.

- Hogy mi?! – kérdeztem vissza meglepetten, mert annyira elgondolkoztam azon, hogyan oldjam meg ezt az elég kellemetlen helyzetet, hogy fel sem fogtam teljesen. Nem tudtam, hogy mi lenne a legjobb megoldás, de nem is értem a végére elég gyorsan, mert máris megvolt a döntés, csak éppen az én fejem fölött.
- Öhm… ezt nem fogadhatom el! – jelentettem ki, mit sem törődve azzal, hogy mögöttünk mekkora sor halmozódott fel, és vélhetően mind szívesen lecsaptak volna arra a lakosztályra. Nekünk volt most elsőbbségi jogunk, és hiába sürgetett a recepciós, nem kívántam tágítani, amíg nem tisztáztuk ezt magunk között. Természetesen a szobát sem akartam annyiban hagyni, ha már hozzá tudtunk volna jutni a többiekkel ellentétben. – Igen, tényleg sok a holmim, de attól még nem száműzhetlek egy kanapéra… - néztem rá komolyan. Tényleg rosszul éreztem volna magam emiatt, ha kiűzném a hálószobából.
Végül hagytam, hogy elrendezzék a papírmunkát, de azért továbbra is húztam a számat, és elég kellemetlenül éreztem magam. Nagyon nem szerettem mások lekötelezettje lenni, mert utána mindig kényszert éreztem rá, hogy viszonozzam azt. Amúgy is, a kiszolgáltatottság érzése soha nem tetszett nekem, hiszen úgy nőttem fel, hogy gyakorlatilag csak magamra számíthattam. Jobban mondva, én hitettem el ezt magammal, hogy egyedül is képes legyek megállni a lábamon.
- Nem tűnik valami kényelmesnek… - adtam hangot a kétségeimnek a kanapét illetően, miután megkerestük a lakosztályunkat, és lepakoltuk a holmit. – Dehogy, nem zavarsz! – legyintettem, a zavarom ugyanis egyáltalán nem az ő jelenlétének szólt. Egyik lábamról átálltam a másikra, igazából szokatlan volt számomra, hogy ilyen tanácstalannak érezzem magam. – Igazából… nincs nálam semmi. – vallottam be. – Ebben a sok táskában csak a munkafelszerelésem van, hiszen dolgozni jöttem el a szállásomról. – magyaráztam, elhúzva a számat.
- Se törülközőm, se tisztálkodási eszközöm, de még csak egy hálóing sincs nálam, vagy egy póló, amiben aludhatnék. Ráadásul nem tudom, hogy van-e itt a közelben valami üzlet, ahol vásárolhatnék ezt-azt, mielőtt leszakad az ég, és ki se lehet majd lépni a szállodából. – közben a kétszárnyú teraszajtóhoz sétáltam, és kilestem a horizontra. Elég sötét fellegek gyülekeztek ott, és a villámok is megmaradtak. Nem sok jóval kecsegtetett a közeli jövőre nézve.
- Úgyhogy nyugodtan fürödj le, én meg megpróbálok szerintem keresni valami boltot. – adtam át a felajánlott lehetőséget. Amúgy is át kellett gondolnom, mégis hogyan kezeljem ezt a helyzetet. Napokra össze leszek zárva egy idegennel, aki ugyan nem volt egy utolsó látvány, viszont nem szoktam hozzá ahhoz, hogy az életemen másokkal osztozzak. Se rövidebb, se hosszabb ideig. Most pedig halványlilám sem volt arról, hogy ez meddig fog tartani, és a fürdőszobán, vagy a hotel közösségi terein kívül még csak el sem tudtam vonulni sehová, ha magányra vágytam. Kész katasztrófa ez az utazás, pedig a házam elfoglalása előtt ez lett volna az utolsó meló.
- Nem vagy éhes? – kérdeztem, váratlanul megfordulva. Oldani akartam a feszültséget, ami valószínűleg csak bennem létezett, de nem sok ötletem volt, hogyan tegyem. Kissé talán magamnak való típus vagyok, de a természetfotózás magányos hivatás.