Egy héttel ezelőtt..

Az állványra pakolt laptopom képernyője habár elsötétült már legalább húsz perce, a zene, ami a hangszóróiból szólt, nem igazán kötött le. Leginkább csak azért volt bekapcsolva, hogy szóljon valami, de az utóbbi két hétben olyan voltam, mint egy cél nélküli zombi. Mosolyogtam az új munkatársaimra, tettem a dolgom, de apám halálával bennem is meghalt valami. Hazudhatnék, mondhatnám azt, hogy rendben voltam és vagyok, hogy túltettem magam ezen az egész tragédián, de sosem voltam jó színésznő, az érzelmeim általában az arcomra voltak írva: fáradtság, kétely, szomorúság. Lomha mozdulattal toltam el magamtól egy vízen úszó habfelhőt, és az sem érdekelt, hogy az ujjbegyeim mazsolákká aszalódtak a vízben.
- Mila, írt a bátyád! - anyám hangja az ajtón túlról fásultan hangzott. Korábban jó viszony volt köztünk, de a temetés óta alig hallottam a hangját, és még morze jelekkel is sikeresebben kommunikáltunk volna, úgy érzem. Milovant a temetésen láttam utoljára, a sűrű borosta fedte akkor az arcát, és olyan érzésem volt, mintha folyamatosan bocsánatot akart volna kérni, csak nem tudja, hogyan is kezdje. Hívtam, többször is, hiába hagytam a hangpostáján üzenetet, hiába írtam rá Whatsappon, Messengeren, Viberen, ignorált. Igaz, Floridából sem értem el többször, de a fenébe is, a bátyám volt! Hát nem érzi, hogy szükségem van rá? Az ajtón felhangzó sürgető koppanásokra összerezzentem. - Zora Radmila Đorđević! Gyere ki és nézd meg! Sürgősnek tűnik - ahogy anyám hangja is. Mindig is vigyázzba álltam, ha a teljes nevemen szólítottak a szüleim és a fülemet-farkamat behúzva menekültem olyankor előlük. Semmi jót nem jelentett. Pontosabban azt, hogy rossz fát tettem a tűzre.
- Jövök már - még vagy öt percig meg sem mozdultam, és amikor végre megtettem, nagyjából két kiló hab csúszott le a testemen, vissza a vízbe. Oda sem figyelve töröltem át magam sebtében, és vettem magamra a puha, jegesmedve mintás köntösömet, de azt most kivételesen megálltam, hogy a fülekkel felszerelt csuklyáját a fejembe húzzam. - Ugye nem olvastad el? - néztem anyára, aki meg sem próbálkozott azzal, hogy rám nézzen. Egy elutasító fejrázást kaptam válaszként, mire felsóhajtottam. Nem titkolóztam, de volt, amiről anyunak nem kellett tudnia. Eszem ágában sem volt vele megosztani pár dolgot az életemből. - Kaphatok teát, mama? - lágyult el a hangom, hogy ne érezze azt, hogy mérges lennék rá. Leültem az asztal mellé, a telefonért kapart a kezem, és már az üzenet felett görnyedtem, amikor a bögréből a plafon felé igyekvő gőzölgő gyümölcstea illata az orromba szökött.

Közel egy órával később már Bronxban szobroztam, de fél órával a bátyám által kijelölt találkozó időpontja előtt. A kulcsom csörrent meg a zárban, és ahogy beléptem az irodába, automatikusan pillantottam el a nyomok felé. A rendőrök szinte mindennapos látogatói voltak a menhelynek, és egyre nehezebben viseltem a kérdéseiket, hogy mindig ugyanazt a kört járjuk be, de több információval nem tudok és nem tudtam szolgálni azóta sem. A fejem zsongott már, és legszívesebben a sarokba kuporodtam volna le, arccal a fal felé, hogy még csak ne is lássák, hogy itt vagyok, én voltam az. A táskámat lepakoltam az asztal mögötti székbe, és ahogy megfordultam, az ajtóból Bean nézett rám hatalmas gombszemeivel.
- Te sem tudsz aludni? - köszöntem a kutyának egy mosollyal a képemen. Sose kaptam választ, csak egy trappoló, farokcsóváló üdvözlést. Néha jobb volt nem állandóan beszélni. A kutya beljebb merészkedett, a padló felé szimatolt. - Ki engedett ki? - még egy olyan kérdés, amire tőle biztosan nem kapok majd választ. Közelebb léptem hozzá, hogy még csak véletlenül se nyalja meg a padlólapot, hiába is próbáltam minden erőmmel eltüntetni a vérnyomokat, nem voltam abban száz százalékig biztos, hogy sikerült teljes mértékben. Nem akartam, hogy bármiféle fertőzést elkapjon a kicsi, ezért ahogy odaléptem hozzá, elhúztam a kis vasgyúró testét, letérdelve az ajtó mellett az ujjaim simították végig a fülei között a fekete-fehér bundát. A sosem meg nem álló farokcsóválás egy pillanatra abbamaradt, a kutya a füleit hátracsapta, hogy a következő pillanatban kiforduljon a babusgatásból, és morogva nézzen rám.
- Nem bántalak - igazából minden állattal több időt töltöttem, mert meg kellett őket ismernem. Bean bizalmatlan volt még, de játszani szeretett, ezért is keltem fel a padlóról, hogy az asztalfiókból kiszedjem a labdáját. Már csak száradt nyálas volt. A keverék kutya izgatottá válva kihátrált az irodából a folyosóra, ahol ugatva, toporogva, apró köröket futkosva sprintelt el jobbra, ahogy pattogva elhajítottam a labdát neki. Későn vettem észre a folyosó végén álló alakot, és ha nem mozdult el, akkor az egyik pattanással a labda a testébe csapódott, a kutya pedig megrettenve az alaktól lelassuló léptekkel állt meg, öreg-vékony hangján ugatott az idegen felé.
- Bocsi! Ne haragudj - kezdtem bele, az ajtóból kilépve megindultam a férfi felé, aprót köszörülve a torkomon. - Eltaláltalak? Tudom, hogy a paintball és az airsoft fájdalmasabb, de ez is tud ütni - a kutyáig érve az ugató zsebibabát felkaptam a karjaimba, aki így már a mellkasom elől ugatott. - Psszt! Bean, viselkedj! - a falnak beszéltem, vagy mert túl izgatott volt, nem is figyelt oda rám. Ráadásul nem tetszett neki az sem, hogy épp repülőset játszottam vele, ezért izgő-mozgó amőbává változott a karjaimban.
- Tudok segíteni valamiben? - néztem rá az idegen férfire a kutya fülecskéi felett, úgy eltartva magamtól a kis testet, mint azok a férfiak a babát, akiknek ők az alienek.

Nehezen tudtam volna meghatározni a másokhoz való hozzáállásomat jelenleg. Annyira fáradt voltam, és nem fizikális értelemben. A megérkezésem óta a menhelyen töltöttem minden időmet, heti hét napból hetet bent voltam, és a huszonnégy órából nagyjából tizenhatot azzal foglaltam le magam, hogy megismerjem az állatokat, a személyzetet, hogy átböngésszem az állatok adatait, kórlapját - mintha teljes mértékben tisztában lettem volna a náluk felmerülő problémákkal. Próbáltam fellendíteni a menhely marketingjét, rendbe tenni a honlapját és a Facebook oldalt is, és egészen két nappal ezelőttig könnyek nélkül bírtam ki a terhelést. Egészen addig, ameddig nem kellett a helyen történő változásokat megfogalmaznom egy megemlékezésben apámról. Nem, én sosem voltam az a fajta, aki tört vagy zúzott volna. Régebben, minden mérgemet, minden ellenérzésemet és szörnyű önostorozást magamba fojtva igyekeztem élni az életem, de idővel rájöttem, hogy az abszolút nem célravezető, és a saját lelkemet szabdaltam, marcangoltam ketté azzal, hogy nem beszéltem, hogy nem adtam ki a dühömet. Mára ez már sírásban koncentrálódott, szerencsére nem túl gyakori rendszerességgel.
Bean elterelte a figyelmem ugyan, de a probléma és annak gyökere megmaradt, ezért, ha mindent nem is, de a legtöbbet megtettem azért, hogy valahogy.. egy kicsit legalább én is felszabaduljak a mindenkori aggódásomból, ezért is kaptam fel a labdát, hogy a törpe és nem mellesleg még mindig villámkutya kicsit oldódjon. Ha egy gyereket, vagy állatot lekötsz játékkal, akkor tudsz vele foglalkozni. Akkor hagyni fogja, hogy megérintsd, akkor elkezd benned bízni, és most nem is volt szükségem másra, csak erre az érzésre. Felesleges volt neki mondanom, hogy kapja el, mert a labdát már röptében kergetni kezdte, egészen addig, ameddig egy idegen meg nem állította a céljában, és ezzel engem is. Ismernem kellett volna a férfit? Istenem! Azt sem tudtam, hol állt a fejem, és az elmúlt napokban mást sem csináltam, csak az alkalmazottak nevét bújtam, próbáltam archoz rendelni azt, hogy kik és mik voltak, honnan jöttek, és ez az információmassza úgy összeállt a fejemben, hogy már fogalmam sem volt, hogy Janice-nek mi a vezetékneve. Hogy Hernandez-nek hány gyereke volt, de hogy mennyi állatunk volt, pontosan képes voltam megmondani. Azt is, hogy melyik állatot miért hoztak be.
- Hát.. azért ha esetleg mégis tudnék, akkor szívesen tenném - Bean rám morgott, a hátsó lábait pedig belenyomta a bordáimba, amitől fájdalmasan felnyögtem, és muszáj voltam letenni őt ismét a padlóra, ahol mérgesen figyelte a férfit, miközben az ujjaim a lábainak helyét dörzsölte a testemen. Nem nézni ki belőle, de kis vasgyúró kutyák voltak a jack russel-ek, olyan akarattal, aminek vagy meghajlott az ember, vagy pedig folyton hadakozni kellett velük, ha előzetesen nem kaptak egy jó nevelést. Nem mellesleg akkor valami értelmessel is el tudnám magam foglalni és nem akarnék folyton szétesni érzelmileg, lelkileg.
- Ha kell, akkor azt is megteszem, igen - a kérdését nem is értettem, össze is vontam a szemöldökeim kérdőn. Nem okozott gondot az állatok után rendet tenni, még ha utána órákon keresztül is éreztem magamon a cicaalom ammóniatartalmú szagát. - De.. más miatt vagyok itt, azt hiszem. Még mindig fura kimondanom azt, hogy ez a hely az enyém már - felsóhajtottam, zavartan elnéztem a férfiről le, Bean már farokcsóváló testére, és amikor épp vakkantott, mindig megmozdult mind a hat kilónyi teste. - Zora vagyok - sóhajtottam fel, bizonytalan mosollyal felnézve a nálam magasabb férfire, béna intéssel köszöntöttem. Ettől az új pozíciótól távolságtartóvá váltam, szinte mindenkivel szemben. - Édesapámé volt ez a hely.. úgy három héttel ezelőttig - nem, nem kell bőgni egy ténytől. Nem, nem fogok sírva fakadni egy idegen előtt. Inkább csak felsóhajtottam, karjaimat összefontam a mellkasom előtt.
- El tudnád dobni a labdát, hogy tudjon játszani a kutyus? - kérleltem, a férfitől nem messze lévő labda felé, hogy.. Bean végre ne készenlétben várja a labdát feleslegesen. - Utána kezet moshatsz, nem kell nyálasan végigasszisztálnod a napot - mosolyogtam rá a férfire, remélve, hogy nem irtózott az állatoktól. Különben miért lenne itt, ezen a helyen?

Wé, mint Walter. Nem, nem illett hozzá. Wayne. Biztosan nem így hívták, de örültem annak, hogy legalább a becenevét megtudtam, ha már a menhely padlóját koptatta, és nem rossz értelemben. Az alkalmazottak a halál óta elkerülték az irodát, az ide vezető utat és sok esetben olyannak tűnt, mintha szellemtanyára érkeztem volna. A korábbi boldog csivitelést, nevetgélést felváltották a lehajtott fejek, az érzelemmentes köszönések, ahol nem voltam otthon, nem éreztem magaménak a Bluebird Home-ot, de muszáj voltam itt lenni, ha nem akartam, hogy utcára kerüljenek a lojális emberek és a végleges otthonukat váró állatok. Rosszabb esetben el kellett volna őket altatnom, amibe azt hiszem, hogy a szívem hasadt volna meg. Bármikor végignéztem egy horror filmet, amiben akár láncfűrésszel kaszaboltak és trancsíroztak embereket, de ha már nyüszített egy kiskutya, csak mert éhes volt, a világot is megmentettem volna érte. Furcsa reakcióim voltak, de az állatok nem voltak képesek megbántani.
- Elhunyt - meghalt.. a testét már a férgek rágták odalent, a koporsóban. Megköszörültem a torkomat, az ajkaim aprót rándultak felfelé, valamiféle keserédes mosolyra. - Jobban örülnék annak, ha csak nyugdíjba ment volna csak, de.. az élet véges - nem akartam belemenni abba, hogy mégis hogyan veszítettük el. Tulajdonképpen még fogalmam sem volt, mert ha láttam is a felvételeket, túlságosan homályosak voltak a könnyeimtől és az utolsó vészterhes pillanatokat pedig a gyomrom liftezésétől voltam képtelen megnézni. A nyomozók elkérték az anyagokat, ám azóta sem kaptam róla túlzottan sok információt. Újabb torokköszörülés. Jó volt, hogy a kutyus jelen volt, mert valamennyire a túlmozgásos kicsi segge elterelte a figyelmemet arról, hogy tulajdonképpen pár lépésre voltam attól a helyszíntől, ahol apám az apám az utolsó lélegzetvételeivel küzdött, így inkább megkértem a férfit, hogy segítsen be egy picit, a pillantásom a labdán volt csak, és ahogy felém röppent a tárgy, könnyedén kaptam el, Bean pedig izgatott ugatásba kezdett, már megint. Némileg visszhangot vert mindez a folyosón.
- Köszönöm - mondtam csak ennyit, és ahogy negyedet fordultam a kutya mellett, Wé alakja a perifériába került, de már engedtem is ki a markomból a lasztit, hogy az végigszlalomozzon a folyosón, a kutya pedig torpedóként vesse magát utána. A felhangzó kérdésre rezzentem össze némileg, és olyanná vált a férfi, mint a lopakodó cicák a videókban: - Miért kellene félnem? - kíváncsian néztem fel rá, végül megráztam a fejem is, a hátammal nekidőlve a mögöttem lévő falnak is.. - Üresnek tűnik itt minden, ha épp nem a reggeli farkaséhséggel és vagy ötven állattal találom magam szembe, de mindig van mit tenni itt, nem unatkozom. Nem a félelem az, amit érzek.. most, vagy akár napok óta - szusszantam egyet, de csak nem hagyta a kérdezősködést, és kezdtem magam kényelmetlenül érezni magam. Bean jelent meg peckesen sétálgatva, és ahogy lepakolta a labdát  lábam elé, csak egy köpetnyi nyálat cuppantott a cipőim orra elé a padlóra. Ha nem tudnám, hogy milyen fajta, esküszöm elmehetne kis varacskos disznónak, de legalább egy kis dömper bulldognak. - Kevesen maradtunk itt apa halála óta - lecsúsztam a fal mentén, de nem ültem le a padlóra, csak guggolva nyújtottam ki a kezem a kutyus felé, aki amikor megszagolta a kezem, prüszkölt egyet. Szappan illata volt, legalább hatszor mostam kezet előzőleg, egy kicsit talán túlzásba is vittem a higiéniát, de a vér aligha jön ki mindenből tökéletesen. Ha körömmel kapartam is volna fel apám véredényes emlékét, akkor sem lennék túl boldog. Nyújtózva elértem Bean fejét a fülecskéi között, óvatosan megvakargattam a drótszőrrel borított koponyát.
- Miért vagy itt? Esetleg.... nem akarlak egyből betámadni, de önkéntesekre most nagy szükségem lenne, ha nem irtózol az állatoktól, akkor örülnék egy újabb segítő kéznek. Nem is kell igazán értened az állatokhoz, maximum nem engedlek Dorothy közelébe. Tudod.. van egy alpakánk is - beszéltem, mert az megnyugtatott. Beszéltem, mert muszáj voltam, és mert nem akartam egy totálisan idegen előtt azzal hülyét csinálni magamból, hogy kardomba dőlök, túldramatizálva a veszteségemet. Emlékeznem kellett volna a felvételre. Pontosan.
Néhány mozdulat, reakció megmaradt, de számomra csak az apám mása jelent meg tisztán, őt figyeltem lélegzetvisszafojtva a felvételeken. A többi három alakra nem emlékeztem részletgazdagon. Kellett volna. Mindennél jobban.