Otthon és a suliban is azt mondták, hogyha eltévedünk, akkor kérjünk egy felnőttől segítséget. Ha pedig valaki követ minket, tegyük ugyanezt. De arról nem beszéltek, hogy kit szólítsunk le. Kik a jó, és a gonosz emberek? Nem akarom, hogy berángassanak egy sötét furgonba, aztán eladják a vesém. Szükségem van rá, hiába van egy másik is, ők ikertestvérek. Na meg persze elég fájdalmas lehet, ha felvágnak. Habár az sem jó, ha egyedül próbálom lerázni azt, aki követ. Lehet, hogy ő mindkét vesémet ellopna, a májammal együtt. Az egész úgy kezdődött, hogy hamarabb eljöhettem a suliból. Anya szokás szerint nem jött elém, mert nem ért rá. Mindig azt mondja, hogy dolgoznia kell, és nagy vagyok már, hazatalálok magamtól is. Négy éve már, hogy ideköltöztünk, de ennek ellenére sokszor nem tudok kiigazodni. A sok ember, a magas épületek, és az emberek a magas épületekben. Ma mégis örültem, hogy nem kellett látnom anya ideges arcát. Mostanában egyfolytában kiabál velem. Csinálhatok bármit, az neki rossz. Néha azt kívánom, hogy bárcsak ne jönne haza. Simán ellátom magam, hiszen tudok rendelni pizzát, és a meki sincs túl messze a lakásunktól. Mivel anya nem jött értem, és valószínűleg estig nem is látom, úgy döntöttem, hogy keresek egy katonai toborzóirodát. A Google Maps szerint három ilyen hely is van Staten Island-en. Talán ott megtudják mondani, hogy mikor jön haza Micah, vagy hogy merre van most, miért nem jelentkezik. A tervem tökéletesnek tűnt, a hátamra kaptam a pókemberes iskolatáskámat, majd elindultam. Morogva húztam le a kabátom cipzárját, nem érdekelt, hogy hideg van. Ezt a kabátot utálom, mert túl pufi, és úgy nézek ki benne, mint a gumiember abból a reklámból. Plusz még fekete is, szóval szemeteszsáknak is elmehetnék benne. Nem hozhattam magammal a telefontöltőm, ezért a mobilom pár perc után bemondta az unalmast. Ennyit a térképről. Nagyot sóhajtva mentem tovább, szlalomozva az embereket között. Néhányan véletlenül nekem jöttek, pedig nem vagyok már olyan kicsi, hogy ne vegyenek észre. Csak később vettem észre, hogy követ valaki. Először azt gondoltam, hogy csak egy irányba megyünk, és azért jön egyfolytában utánam. Tettem egy-két kanyart, hátha lerázom, de nem sikerült. A végén már azt se tudtam, hogy hol vagyok, csak a furcsa idegenre tudtam koncentrálni. Nagydarab volt, a kövér hasa kilógott a pólója alól. Valamiért napszemüveget viselt, és a haja olyan zsíros volt, hogy megkenhetett volna vele egy egész kenyeret. Kétségbeesetten pillantottam körbe, majd a legközelebbi park felé vettem az irányt. Gyorsítottam a lépteimen, de ekkor a kopaszodó férfi is ugyanezt tette. Egy kicsit hasonlított apára, és ettől csak még jobban megijedtem. Jó lenne megtalálni azt az irodát. Azért katonaiak, mert katonák vannak bennük, és ők biztosan segítenének. Nem kellett volna letérnem az ismert útról, de nem tudtam, hogy ez a valaki nem adja föl. A parkban már jóval kevesebb ember sétált, nézelődött, vagy éppen futott. Pont előttem ment el egy idős házaspár, és már szólásra nyitottam a szám, de végül nem mertem beszélni. Féltem, hogy kinevetnek, vagy nem hisznek nekem. Arra is gondoltam, hogy odamehetnék az idegenhez és megkérdezhetném, hogy miért követ. Egyelőre ehhez se volt elég bátorságom, először megakartam kérni valakit, hogy kérdezze meg helyettem. A férfi az egyik pad mellett állva figyelt, pár méterre tőlem. Nagyot nyeltem, és a futókat kezdtem el vizslatni. Kit kéne leszólítanom? Többen is voltak, de sokuk még az idegennél is félelmetesebbnek tűnt. Aztán jött egy férfi, aki végre nem úgy nézett ki, mint aki a Kedvencek temetőjéből lépett elő. Hasonlított az egyik kedvenc Marvel szereplőmre, Thorra. Imádom a képregényeket, ha egyszer hazatalálok, akkor elő is kotrom valamelyiket a fiókom mélyéről. Féltem rákiabálni, nehogy mérges legyen. De valamit tennem kellett, mert ha nem csinálok semmit, továbbfut. Kicsit furán nézne ki, ha elkezdenék utána szaladni. A suliban ellentétes dolgokat mondanak. Ne álljunk szóba idegenekkel, de ha egy idegen követ, akkor kérjünk segítséget egy felnőttől. Aki nagy valószínűséggel szintén idegen. Ennek mi értelme van? Nagy levegőt vettem, és amikor már elég közel volt, elé léptem, vagyis ugrottam, mint egy kenguru. Bíztam abban, hogy nem fog keresztülesni rajtam, vagy odébb lökni. - Öhm... - szólaltam meg, s közben az idegen felé pillantottam. Mikor látta, hogy mit csinálok, egy kicsit arrébb ment, és onnan figyelt tovább. Nem tudom mit kéne mondanom. Nem szeretném megzavarni, fusson csak Valhallába, de valamit azért mondanom kéne. Azért ugrottam elé. - Bocsánat, én csak... - idegesen rángattam a kabátom cipzárját, miközben az alsó ajkamat rágcsáltam, s úgy néztem fel az idegenre. - Szóval...szerintem valaki követ - suttogtam. Máshogy is tálalhattam volna a dolgot, mert ez most úgy hangzott, mintha tényleg bolond lennék. Próbáltam nem tovább rontani a helyzeten, és inkább csöndben vártam.
Az utóbbi héten felszaporodtak körülöttem az események, visszatért az öcsém, Sharon rosszul volt, ismét ,és azt mondta, hogy elege van az életből, sikerült rábeszélnem arra, hogy várja meg Seant, beszéljék meg együtt, mert…nem járja,hogy kiakarja hagyni a döntéséből. Sean teljes szívvel tud szeretni, akár csak én. A legutolsó kapcsolatom , az tíz évvel ezelőtt volt, azóta senkivel sem voltam együtt mindössze pár órát, csak amíg nekem volt jó, és neki, kölcsönesen. Nem,egyáltalán nem fizettem érte, a siketségem ellenére képes vagyok nőt fogni magamnak. A nőknek még imponál is, hogy nem hallom őket, én meg nem hallom a végnélküli pofázásukat. Azt terveztem, hogy ma este majd egy kis pubozással zárom az estémet. Az öcsém közölte, hogy neki nincs kedve utazgatni, egyedül nem akarok más országba menni. Tudom, felkavarodott az állóvizem kissé, és talán menekülni akartam, de végre nem egyedül, és nem akartam az öcsémet is belerángatni ebbe. A stúdió munkálatai egyébként is lefoglaltak. Már megvolt az építész aki a megfelelő módon szétveri a falakat, hogy a tartószerkezet ne sérüljön, megegyeztem velük, és pár napon belül megkezdődnek a munkálatok. Mindettől függetlenül jólesett most kint a szabadban futni, most nem volt olyan hűvös, mint az elmúlt hetekben, kezdett tavaszodni. Jó szokásomhoz híven, most is fejhallgatóval kezdtem el a futást, anyámtól még otthon egy homlok puszival búcsúztam, aztán vitt a lábam arra, amerre épp jólesett, ahol épp nem kellett megállni a piros lámpánál, vagy tettem egy kört, és a következő alkalommal pedig már át is mehettem rajta. Egy parkba tartottam, itt van szabad pályás edzésre is, street workoutra, semmiféle sportot nem vetek meg, ha edzésről van szó, feltalálom magam, bárhol is legyek. Befordultam az egyik sarkon, ahol a futók hatalmas útja volt, és épp ráálltam volna az intervallum edzésre, amikor egy meglepett gurgulázó hang szakadt fel a torkomból, az elém kerülő kölyök láttán. Pislogtam, lopva körbenéztem, hogy ez nem véletlenül valami vicc, vagy… nem is tudom, de a kisgyerek eléggé zavarban volt, nem is láttam, hogy mit mond előszörr, csak azt ,hogy mozog a szája valamelyest. Aztán végül rám nézett, az én arcom pedig megnyúlt, aztán ismét körbenéztem, fényes nappal egy gyerek, aki azt mondja,hogy követik, remélem nem fognak a végén valami erkölcsrendészet félével lekapcsoltatni. Lássuk, hogy hoztam-e a beszélgető kártyáimat…? A táskámba általában bepakolom, laminált kártyák, és hasznos kérdések vannak rá írva. A taxisnak meg a címem is. Lehúztam a nyakamra a fejest és próbáltam rendezni a légzésem, hiszen a házamtól idáig mégis csak futottam, elkezdtem a táskámban kotorászni, a füzetem és a kártyáim után. „Szia, siket vagyok, nem hallom, amit mondasz, ha beszélsz hozzám, nézz rám, kérlek.”- ez állt az első kártyán, rutinos voltam ebben a kártya használatban. Aztán elővettem a füzetemet és gyorsan beleírtam ezt: „Miből gondolod, hogy követnek, és ki?” – a srác előtt guggoltam, így körülbelül fejmagasságban lehettünk egymással. Miután leírtam ezt, körbenéztem, és megláttam azt a csöves szerű fazont, aki minket nézett, felegyenesedtem, és rámeredtem, egy darabig szemeztünk, szerintem felmérte, vagy felfogta, hogy ha tényleg a gyerektől akar valamit, akkor nem lesz jó vége, ha belém állna kötözködni.
Szerencsére a hosszú hajú bácsi nem esett el bennem, és nem is rúgott belém. Én biztos, hogy nem tudnék ilyen gyorsan megállni, főleg ekkora lábakkal. Pár másodpercig rémülten pillantottam fel rá, nem tudtam, hogy mitévő legyek. Kedvesebb arca van, mint az engem követő idegennek, de azért ő is elég félelmetes. És magas. Nagyon magas. Lehet, hogy még Thor is eltörpülne mellette. Nagy nehezen sikerült elmondanom neki, hogy mi történt, és miután leguggolt elém, már nem is tűnt annyira ijesztőnek. Plusz a nyakamat se kellett kitörnöm. Nagyokat pislogva figyeltem, ahogy előszed valamiféle kártyákat szed elő. Gyorsan elolvastam a kártyán lévő szöveget, majd a számmal "o" alakot formázva értettem meg, hogy mi is történik itt pontosan. Még egyszer sem beszéltem süket emberrel. Volt egy bácsi az idősek otthonában, és mivel sokszor látogattuk a nagyit, ezért a bácsival is összefutottam. Ő nem írt ilyen kártyákat, hanem a kezével mutogatott. Nem értettem a jelbeszédet, de nagyon kedveltem őt. Egyfolytában lejárt csokikat kaptam tőle ajándékba, de sose szóltam nekik, hogy azok már romlottak. Mindegyiket eltettem, mert láttam rajta, hogy milyen boldoggá teszi, ha elfogadom tőle a csokit. Egy napon én vettem neki édességet, de addigra ő már elment. Anya szerint sok koldus adja ki magát süketnek, de csak pénzt akarnak kicsalni az emberektől. Anya szemében mindenki gonosz, vagy csaló. Ha rajtam múlna, akkor senkinek sem kéne az utcán élnie. Persze a velem szemben guggoló bácsi nem hajléktalan, ellenben a másik férfivel, akinek nem biztos, hogy van otthona. De ha van is, akkor sem nem szeretném, hogy megmutassa. - Oké, bácsi. - lassan beszéltem, hogy megértse amit mondok. Mindig megakartam tudni, hogy a süketek miért nem tudnak beszélni. Végül is a hallásuk a rossz, de nyelvük azért még van. Egyszer talán rájövök. - Hát...- kezdtem bele. Féltem, hogy nem fog hinni nekem, és itt hagy. - Ő. - mutattam nem túl diszkréten a távolban álldogáló idegenre. - Ne, ne menj el! - szóltam most hangosabban, miután hirtelen felkelt. Most ő is a férfit nézte, míg én ijedten kapkodtam ide-oda a fejem. - A suli óta követ. Próbáltam másfelé menni, de jött utánam, és most miatta tévedtem el. - feleltem őszintén. Reméltem, hogy hisz nekem, bár lehet, hogy az eltévedős részt ki kellett volna hagynom. Az engem követő férfi távolabb ment, és leült az egyik padra. Még mindig engem nézett, biztos arra várt, hogy a szakállas bácsi továbbmenjen. - Félek tőle. - súgtam oda neki, de ügyeltem rá, hogy le tudja olvasni a számról. Büszke voltam magamra, amiért sikerült megértetnem magam egy süket bácsival.
Nem szerettem az ilyen köcsögöket , akik a gyerekeket nézik ki maguknak. Annak a fazonnak meg közelről se volt barátságosabb kinézete, így miután láttam, hogy visszamegy a helyére, a kissrácra figyeltem, és letérdeltem újra elé. Jobb ötletem nem lévén, a füzetet használtam kommunikációra. „Elkísérlek hazáig, mit szólsz? Gondolom, el is tévedtél.” - tűnődve pillantok a srácra, semmi egyenruha, vagy megkülönböztető jelzés, hogy melyik iskolába járhat. Csodálom, hogy egyetlen rendőr se figyelt fel rá, hogy egyedül, szülő nélkül csámborog. „A nevem Sebastian St.Vincent, a tied?” – a kezemet nyújtottam neki kézfogásra, és vártam, hogy kezet rázzon velem, legalább. Miután kezet fogtunk, felkeltem, és elindultam a sráccal a lakóparkom irányába. Csak pár utcára voltunk innen, úgy ismertem ezt a környéket, mint a tenyerem, itt próbáljon meg követni minket ez a fazon! Pontosabban, mielőtt elindultam vele, a kezemet nyújtottam neki, hogy fogja meg. Reméltem, hogy így tesz, mert ha így tett, akkor elindultam vele, egy közeli, hangulatos kávézó irányába, nem a hangulat volt fontos, hanem az, hogy ne legyünk nyílt terepen, amíg kiderítem, hogy hol lakik a srác, és úgy segíthetek neki majd hazajutni. Beléptünk a Starbucks ajtaján, és azonnal kinéztem egy üres sarkot, kényelmes bőr székekkel, és asztallal. Leültem oda és intettem a srácnak is, hogy jöjjön. „ Éhes vagy, vagy szomjas?” – firkáltam le a papírra gyorsan. Ha legalább bólintotta a kérdéseimre, akkor már indultam is, hogy vegyek egy hatalmas pohár forró csokit, tejszínhabbal a tetején, és fa forgács szórással a tetején, meg egy-egy szelet sajttortát, nekem cukormenteset, neki normálisat, és magamnak egy palack vizet. Azokkal tértem vissza, egy tálcán. „Na, most pedig…mesélj. Hol laksz? El tudod mondani, vagy az anyukád, apukád telefonszámát, hogy felhívjuk őket, és érted jöjjenek?” Kinyitottam a vizemet és belekortyoltam, nekikezdtem a sajttortának is, és a fiút figyeltem, majd kilapoztam a szókártyáim közül még egyet, ezzel a felirattal: Ha szeretnél hozzám szólni, érintsd meg a kezem. Nem mindenkinek volt egyértelmű, hogy hogyan lehet velem beszélgetni, ezért is próbáltam a srácnak segíteni.
Egyszer anya egyik ismerőse jött elém, a suli előtt várt rám. Persze erről nekem senki se szólt, így amikor a férfi bemutatkozott, és mondta, hogy üljek be a kocsijába, nem szálltam be. Hiába könyörgött, vagy egy órát ácsorogtunk ott, mielőtt felhívta anyukámat, aki közölte velem, hogy az a bácsi nem veszélyes. Elvileg az állatok megérzik, ha egy ember gonosz. Én ugya nem vagyok kutya, de rögtön tudtam, hogy ez a kövér ember nem lehet kedves. - Ühm...igen. De csak egy kicsit! - jelentettem ki határozottan. -És te? Te is eltévedtél? - kérdeztem vissza mosolyogva. A futók is eltévedhetnek, mert hát futnak, és ezért elveszíthetik a fonalat. A nagydarab bácsi nagyon kedvesnek tűnt, pedig a legtöbb felnőtt elég bunkón szokott viselkedni velem. Egyik délután megkérdeztem, hogy merre van az egyik képregénybolt, de gyorsan leráztak egy "Ott a mobilod, keress rá" megjegyzéssel. Próbálok jó fej lenni a többiekkel, de nem tehetek róla, sokuk nagyon buta szokott lenni. Nagyokat pislogva figyeltem a felém nyújtott hatalmas mancsot. Még életemben nem láttam ekkora lapát kezet. A számat tátva vizslattam a hosszú ujjakat, talán ő volt az előző E.T. ki tudja. - Matteo, de a barátaim csak Matt-nek, vagy Mattynek hívnak - fogtam vele kezet. Próbáltam nagyon erősen megszorítani, ahogy az idősebb bácsik csinálják. Ettől elvileg erősebbnek látszom, vagy valami hasonló. Az én hideg kezemhez képest az övé nagyon is meleg volt, s emiatt nem is engedtem el, miután elindultunk. Hátranéztem, és láttam, hogy az engem követő bácsi még morgott valamit az orra alatt, aztán a másik irány felé vette az irányt. Büszke voltam magamra, amiért sikerült lezárnom, mégha kaptam is egy kis segítséget Triton királytól. Sebastian egy Starbucks-ba vitt be, de nem ellenkeztem. Itt legalább már nem fagyoskodtam. Mivel egy kávézóba, és nem egy fekete furgonhoz kísért, ezért úgy éreztem, hogy ő nem lehet gonosz. Vigyáztam, hogy nehogy leverjek valamit a táskámmal, de gyorsan le is kaptam magamról a tatyót, miután én is leültem. - Asszem mindkettő - lóbáltam a lábam. Figyeltem, ahogy elmegy venni valamit. Egy pillanatra megijedtem, hogy itt akart hagyni, de szerencsére nem így történt. Olyan magas volt, hogy a mellette elhaladó felnőttek is gyerekeknek tűntek csupán. Haha, üdv a világomban! Hamar vissza is ért, s ezután kíváncsian bökdöstem a sütit a villámmal. - Ez milyen süti? Mi nem járunk ilyen helyekre - sóhajtottam. Sose láttam még ekkora forrócsokit, igazából ennyi hab se volt előttem, maximum csak a kádban. - Nem tudom - feleltem szomorúan, és beleittam a forrócsokiba. - Nem olyan messze a parktól, de annyit kanyarogtam, hogy már nem találnék vissza. A telóm lemerült, és nem tudom fejből anya számát. Apu már nincs - magyaráztam. Valójában a lakcímünket azért még én is tudtam, de nem akartam elárulni neki. Semmi kedvem még hazamenni. Anya mindenért leszid, elegem van belőle. - Hogy tudsz időben felkelni, ha nem hallod az ébresztőt? Vagy mit csinálsz, ha csöng a telefonod? - kezdtem bele a faggatózásba. Én tuti, hogy nem bírnám elviselni, ha semmit se hallanék.
Megrázta a fejem. „Nem, én szeretek futni” – írtam le neki a füzetembe és hitetlenkedve mosolyogtam magam elé. Hunyorogva a szemeim mosolyogtak csak ezután, hiszen éreztem, hogy a srác mennyi erőt igyekszik belevinni a kézfogásba, de nem reagáltam rá különösebben, csak körbe pillantottam. Senki sem nézett minket furcsán, de azért mégse kellene hazavinnem magammal, és ott megvárni a szüleit vagy ilyesmi. Ha tényleg eltévedt. „Finom süti, sajttorta. Kóstold csak meg.” – biztattam. Igazából, ez tűnt a legkézenfekvőbb ötletnek, a nyilvános hely, mert itt legalább semmiféle bélyeget nem süthetnének rám, az idegenek, akik nem is ismernek, és nem is tudják, hogy miért segítettem neki. Eszembe jutott az a nyár, amikor eljöttünk otthonról, buszoztunk folyamatosan, a sivatagok környékén, kisebb városokat látogattunk meg és mindig azt mondtuk, hogy a szüleinkhez megyünk, és ott fognak várni minket az állomáson, ha valaki kérdezett. Sean volt az aki beszélt helyettem is, én voltam a csendes erő a csapatban. Sokáig elég volt a pénz amit anyától kaptunk, mert igyekeztünk meghúzni magunkat olyan szállásokon, ahol keveset kellett fizetni. Vagy templomok padjain aludtunk. A papokkal vigyázni kell egyébként, náluk betegebb népség nincs. Borzongva dörzsöltem meg a tarkómat és pillantottam újra Mattyre. „A Central Parktól?!” – meglepetten pillantottam rá, órák óta kóvályoghat a városba, ha ilyen messze eljutott onnan. Ez…senkinek se tűnt fel otthon, hogy hiányzik a srác? „Van telefontöltőm”-halásztam elő a kis pakkomból, amit futáskor mindig magammal viszek, és odacsúsztattam a töltő végét a fiúnak. Gondolom, ezek szerint a srác apja meghalt, de ezt nem fogom firtatni ha nem muszáj. „Igazából, van egy rezgő okos órám, ami a csuklómon bizsereg, ha telefonálnak, vagy fel kellene ébrednem. És te, hol laksz pontosan? Az anyukád biztos aggódik már érted.” Eközben elkezdtem enni a tortámat, nem a legjobb cucc így edzés után, de… most már mindegy;majd úgyis lemozgom. „Képzeld, egyébként meg dalokat írok és gitáron is játszom, ezt kapd ki” – kacsintottam a srácra komolyan.
- Én is! - vágtam rá gyorsan. - De a focit jobban szeretem. Egyedül futni olyan unalmas. - közben a füzetét lestem, fárasztó lehet egész nap ebbe írni. Na és szegény fák, igaz, nekem is vannak füzeteim. Csak azok sokkal nagyobbak. Van egy tigrises, két marveles és néhány kacsás is. Hiába szorítottam a kezét, szerintem meg se érezte. Helyette az én tenyerem kezdett el fájni, de túlélem. A lábamat lóbálva figyeltem Sebastian-t, és próbáltam kitalálni, hogy tényleg süket, vagy csak kamuzik. Túl egészségesnek tűnik, mármint mekkora már? Az ilyen bácsik nem szoktak süketeket lenni. De megmentett, és még sütit is adott, szóval nem kérdezhetek rá, hogy hazudik-e. - Hát...jó.. - feleltem bizonytalanul. Régen azt hittem, hogy a sajttorta azért sajttorta, mert sajtszeletekből áll. Miután elvágtam a sütit, és a nekem nem tetsző darabokat a tányér szélére kotortam, végre bekaptam az első falatot. - Ez jó! - vigyorogtam teli szájjal, és folytattam az evést. - Tudod, hogy mi az a Pokemon Go? Azzal játszhatnál futás közben, tök jó játék - mondtam, és nem érdekelt, hogy a sütidarabok folyamatosan potyogtak ki a számból. Igazából nem futni, hanem sétálni kell, ha pokémonokra akar vadászni, de ez most nem számít. Talán ismeri, mert nem tűnik olyan öregnek. Nem ráncos, és a szakálla sem őszül. Nem lehet több harmincnál. Az sem egy fiatal kor, de még nem az őszülős kategória. - Igen. - feleltem büszkén. Messzebb is eljutottam volna, ha nem kezd el követni az a valaki. - Egy toborzóirodát kerestem, vagy mi a neve... - sóhajtottam. - De..de..de...nincs is itt a mobilom. - hazudtam. Nem akarok hazamenni, nem akarok anyával találkozni. - Ez nem is jó töltő. - folytattam a kifogások gyártását. A töltőt azért magamnál tartottam, és úgy ettem tovább. Ezután tágra nyílt szemekkel figyeltem amit mondott, de a kérdése hallatán félrenyeltem. - És fürdés közben le szoktad venni? Manhattan-ben lakom, de anyát nem igazán érdekli, hogy merre járok. Most sincs otthon. Neked hol van az anyukád? - kérdeztem én is, hátha így elterelődik a téma rólam. - Gitáron? Azt hogy? Nem is hallod a hangokat. A virsli ujjaid nem roppantják össze a gitárt? - kíváncsiskodtam. Próbáltam minél lassabban enni, hogy tovább maradhassak. Sebastian nagyon kedves, nem kiabálós felnőtt, és még a sütit is szereti.
Kezdőlap
~ 756~
