Az utóbbi időben az agyamra megy. Egyszerre viselkedik úgy, mint egy idióta tini lány, meg, mint egy házisárkány, akinek egyetlen és legfőbb célja, hogy engem palotafogságban tartson. Tuti, hogy minden lépésemet ellenőrzi, csak tudnám, hogyan lehet képes rá. A múltkor például az egyik barátja, vagy szexpartnere, lenyúlta a köntösömet, a másik, másnap reggel pedig megette a maradék müzlimet, miközben úgy csináltunk, mintha minden a legnagyobb rendben volna, és egy nagy és boldog, kertvárosi család lennénk, és így telne minden reggelünk. Biztosra veszem, hogy mindennek köze van a váláshoz, meg, hogy nemrég meghalt a nagynéném, csak éppen azt nem értem, hogy miért nem kezelteti magát. Az ivás, a szex, meg még ki tudja, mi, nem fog segíteni rajta, sőt... egyre rosszabb lesz. Tudom, hogy nehéz, de mindez nem megoldás a problémáira. És azok a gyógyszerek sem, amiket a szekrényében találtam. Valahogy meg kell állítanom a lejtőn, mielőtt késő nem lesz. Nem akarom elveszíteni az anyámat, bármennyire is elviselhetetlen, és okozzon ezer, meg ezer újabb agyvérzést, szeretem.



Ja, hogy az a kurva? Már megint ellopta a projektet. Miért néz így rám? Nem vagyok hímsoviniszta fasz, annak ellenére sem, hogy az a picsa ezt terjeszti rólam! Nem utálom a nőket, mi több, imádom a nőket! Csak ezt az egyet nem. Kingsley persze odáig, meg vissza van tőle. De, tudja, miért lehet ez? Oh, gyerünk már, gondolkodjon, nem olyan nehéz! Két szó: pussy power. Biztos nem a két szép szeméért, meg az úgynevezett tehetségéért kap meg minden nagy volumenű melót az a szuka...



Kat? Együtt szoktunk kávézni reggel, meg délben, az ebédszünetben, de a kapcsolatunk soha nem lépett át egy bizonyos határt, és szigorúan megmaradt munkatársi viszonynak. Miért is olyan furcsa, hogy a viszony szót használom, hm? Csak egy kávé. Reggel. Időnként az ágyában. Kit érdekel?! Amíg nem tudnak róla, nincs min csámcsogni, nem igaz?



Elképesztő látásmóddal és kreativitással megáldott nő, ahhoz kétség sem fér. Kissé törtető, de mi más is lehetne? Ez egy férfias szakma, ha érvényesülni akar úgy, hogy nincs mit kitennie az asztalra, hogy lemérjék, kié a nagyobb, muszáj olyannak lennie, mint egy mindent elsöprő hurrikánnak. Egyébként pedig egészen finom és nőies bulldózer a hölgyemény, csak, hogy tudja. Továbbá kimagasló munkaerő, csodálatos ötletekkel és frappáns kivitelezésekkel. Nem szabadna ezt, így mondanom, de ő a legjobb versenylovam. Milliókért sem adnám oda senkinek, és nem engedném elmenni egy másik céghez, efelől biztosíthatom, ne is gondoljon arra, hogy lecsapja a kezemről.



Jó, jó, tudom, hogy nem kellett volna megcsalnom. Hiszen, nézzen rá, gyerünk, nem fogom megütni, stírölje csak! Egy istennő, nem is vitás. Elbasztam. Nagyon rondán. Először a viszonnyal, aminek azóta vége szakadt, aztán azzal, hogy eljátszottam a fejünk fölül a házat, pedig az volt minden vágya, mióta megkértem a kezét. Akkoriban még egy szelídke-szolidka naiva volt, afféle álmodozó, aki vagy három méterrel a föld fölött lebegett, és annyira édes volt a farmerjeiben, meg a tornacipőiben... és tényleg csak egy fehér kerítéses, buja, zöld gyepes telekre vágyott, a fán lógó gumiabroncs hintával, meg a családiházzal, sötétkékre festett zsalugáterekkel és ajtóval. Haver, figyelj már, jót akartam neki, meg a gyereknek, érted? Azért kezdtem el játszani, és azért tettem nagyot, hogy aztán még nagyobbat nyerjek, és a világon semmi más dolga ne legyen a nőmnek! A Sors fricskája, hogy mindent elvesztettem: a házat, az asszonyt, meg a gyereket is. De egyet bizton állíthatok: nem mondok le róluk, és visszaszerzem a családomat, a lányomat, meg a szeretett nőt, ha törik, ha szakad, haver. Szóval most már inkább rá se nézz Katre, mert letöröm a kezedet.



Csak nekem lehet olyan csodálatos ötletem, hogy egy iszonyatosan gáz randevúról a mellékhelyiség ablakán át meneküljek távozzak. Persze, mert eléggé kínos lenne lekoptatni szegény férfit, nem? Nem ez az első alkalom, hogy mi ketten beülünk egy nyugis kis étterembe, kajálunk és borozunk, de csak mértékkel, mert ő, Derek aztán rohadtul nem ismeri a mértéktelenség fogalmát. Randizgatunk. Nem először, de utoljára – megfogadtam, nem egyszer és nem kétszer, körülbelül százszor, és azt is tudom, hogy még adok neki vagy száz, utolsó-, meg utolsó utáni esélyt.
Arról, mondjuk, napokig vitatkozhatnánk, hogy maga, a randi a gázosabb, vagy az, hogy ezúttal odáig fajultak a dolgok, hogy a kibaszott vécé ablakán mászok ki az étterem melletti, keskeny utcába, és onnan megyek tovább, valahova, máshova, mintha mi sem történt volna, mint, aki jól végezte dolgát.
Azért még írok Dereknek, hogy rosszul érzem magam, és, hogy nyugodtan menjen haza, majd fogok egy taxit, ha összeszedtem magamat, és, hogy nem akarom, hogy így lásson, amikor aggodalmaskodó üzenetet ír.
Egy igazi lovag, nemde bár? Dehogynem!
Idősebb, mint én, de nem sokkal, nem afféle sugar daddy módon, és kellően jómódú ahhoz, hogy kirángasson engem a pénzügyi szarból, amibe Will Kenway miatt kerültem, és, amiben azóta is tokától-bokáig benne vagyok. Őszintén szólva, néha eszembe jut, hogy érdemes volna Bronxban kiállni egy sarokra és a testemet árulni.
De soha nem fogok lefeküdni vele, Derekkel, mert állandó jelleggel viszket a tenyerem, hogy összeborzoljam a mindig jól fésült haját, hogy egy tortát nyomjak a mindig frissen borotvált képébe, és, csak úgy, poénból, belelökjem egy pocsolyába, hogy önfeledten dagonyázhasson, összepiszkolva a mindig élére vasalt, márkás ruháit. Nem tehetek róla, olyan idegesítően és bosszantóan tökéletes, mint azok a geometriai alakzatok, amiket a matek tanárom rajzolt a táblára, még gimiben.

Ennek immár két hete.
És, ami igazán mókás, az az, hogy nem sok mindenre emlékszem az este-, vagy az éjszaka további részéből. Shame on me.
De a tények azok tények. Mint, például az, hogy elvesztettem az egyik cipőmet, a másiknak meg kitört a sarka, szóval mezítláb mentem haza. Az sem mindegy, hogy találtam a blézerem zsebében egy füves cigit. Az ágyban, ahol ébredtem, pedig egy fiatal srácra leltem, aki olyan békésen aludt, hogy nem volt szívem felébreszteni, mielőtt leléptem. A faszt! El ne higgye. Déja vu, mi? Megint menekülök valahonnan, egészen konkrétan, egy férfi mellől. Moira – az egyik legjobb barátnőm - bizonyára kioktatna, ha tudna róla, de nem tud róla, mivel még mindig haragszom rá, amiért összehozott bemutatott anno Dereknek, aki sokszor megérdeklődte másnap, hogy jobban vagyok-e. Hát, szörnyen voltam. Talán mégsem kellett volna annyit rövidezni. Vagy, talán nem kellett volna betépni.
Annak a srácnak meg olyan szép volt az arca, mintha csak angyalok faragták volna, rohadjak meg. Még mindig sokszor eszembe jut, és kamasz lányokat megszégyenítve vagy huszonháromszor végignéztem az instagram profilján a képeit.
Mint utólag kiderült, megadtam neki a számomat, tehát most Derekkel felváltva hívogatnak és írogatnak. És arra is fényderült, hogy cirka tíz év van közöttünk. A barátai MILFnek neveznek a hátam mögött – így tehát én is tudok róla -, hát nem elképesztően megtisztelő?
Azóta találkoztunk egyszer-kétszer sokszor. Meglepően és irreálisan sokszor, ahhoz képest, hogy csak tizennégy napja ismertük meg egymást.

- Mit mondhatnék, Evie...? – a húgom szemébe nézek, de ezt nem láthatja, mert napszemüveg van rajtam. Egyrészt, totál vörösek lélektükreim, másfelől eléggé érzékenyek a fényre. Evelynen egy szép, bronzbarna, középhosszú paróka van ma. Az orvosok jó hírekkel szolgáltak, de mi csak így ünneplünk. Ő, meg én és egy-egy csésze bivalyerős fekete. - Az életem egy rakás szar, de pozitívan állok a dolgokhoz – hanyagul rándítom meg a vállamat, majd a kávés csészébe kortyolok. Megigazítom a sálamat, hogy még véletlenül se villanjanak ki alóla a kékes-zöldes-lilás nyomok a bőrömön. – Oké. Elismerem, kicsit meg vagyok borulva, de van munkám, meg van tető a fejünk fölött, és még a fűtést, meg az áramot sem kapcsolták ki, sőt, ha lenne időm rá, még egy forró fürdőt is vehetnék – persze, ki tudja meddig. Akárhányszor az emeletre érek, ahol a lakásunk van, mindig meg kell állnom pár másodpercre, és nagyon-nagyon erősen azt kívánni, hogy légyszi, légyszi, ne legyen az ajtóra ragasztva egy üzenet, harsogó, vörös-fehér színekben, fenyegetően közölve: kilakoltattak engem meg a lányomat, és mehetünk, amerre látunk. Mondjuk, kezdetnek a Brooklyn híd alá.

A saját boldogságomról ömlengtem, és a húgom szervezete pár nap múlva összeomlott és meghalt.

- Nem hiszem, hogy ez működni fog. Hosszútávon nem – mondom én, katatón magam elé bámulva, a gangon borozva. A földön ülünk, kettőnk között metszett üveg hamutál, kilenc csikkel, melyekből kiszívtuk az életet, magunkba szippantva a halált.
- A piperkőc miatt? – kérdezi ő.
- Derek? A faszt. Semmi köze hozzá.
- Valami oka mégis van, Kate – átkarolja a vállamat, és magához húz. Én meg a borból húzok egyet.
- Túl fiatal vagy – felé fordítom a fejemet, és a szemeibe nézek. Vagy inkább én vagyok túl öreg; de ezt már csak gondolatban teszem hozzá. – Azt mondtad, hogy téged nem zavar, hogy nem akarok még egy gyereket, de lehet, hogy tíz év múlva zavarni fog, de tíz év múlva már nem biztos, hogy megadhatom ezt neked. Különben is. Miért is beszéltünk mi erről valaha is? Nincs két hónapja, hogy megismertelek.
- Ha ki akarsz dobni, akkor dobj ki rendesen, mert magamtól nem foglak elhagyni – elveszi az üveget a kezemből, és ő s beleiszik. – Szeretlek. Hát, nem látod? Hát, nem érted? Nem érdekel, hogy mennyi idős vagy, nem érdekel, hogy mit gondolnak a barátaink, nem érdekel, hogy nem akarsz gyereket, mert boldogok vagyunk. Azok vagyunk, nem?
- Bármikor meghalhatok - jó, ez most így eléggé sarkos, de, hát, a húgom betegsége is olyan hirtelenül és váratlanul bukkant fel, mint derült égből a villámcsapás, és éppen így is távozott – és kegyetlen módon elvette tőlem a drága, egyetlen Evelynt. Engem miért ne üthetne el holnap egy busz? Just askin'.
- Én is. C'est la vie – utolsó, derűs szavai még pár szívdobbanás erejéig a fejemben visszhangoznak. C'est la vie.
Nem beszéltem neki dolgokról. Sok dolgot elhallgatok előle, kezdve azzal, hogy máig a férjem adósságait nyögöm, hogy, bár úgy tűnik, minden rendben van, valójában semmi sincsen, hogy olyan sok munkát vállalok el, hogy abba rövid távon bele fogok rokkanni – testileg, lelkileg és szellemileg egyaránt -, hogy éppen ezért ilyen-olyan stimuláló szereken élek, hogy nem tudom, mi van a lányommal, hogy mi van az iskolában, hogy mi van a fiúkkal, hogy rendesen védekezik-e, mert nincs időm leülni vele beszélgetni, hogy meghalt a testvérem – az én szeretett húgom -, és, hogy voltaképpen az egész világom úgy omlott össze egyetlen év leforgása alatt, mint egy kicseszett kártyavár.
Aztán sírva fakadok, és, mint egy gyerek, úgy bújok oda hozzá, megnyugvást-, vigaszt keresve, arcomat a nyakába fúrva.
- C'est la fuckin' vie... igazságtalanság – a fejemet simogatja, a hajammal babrál, másik kezével átölel. – Soha ne merészelj meghalni, világos?