- Szia. Ez nem fog menni - hívom úgy tíz perccel Rose és Katy érkezése előtt. A hangomon hallatszik is, hogy rá vagyok parázva. - Nem lehetnénk mégis inkább nálad? Vagy te is átjöhetnél, Rose nem hinném, hogy haragudna - fejtegetem az ötleteket, tudom, hogy már mindent átbeszéltük, de egy utolsó próbálkozást megér.

- De eddig azért mindig volt a közelben valaki, ha például… - ráncolom a homlokom, de hirtelen egy jó példa sem jut eszembe. – Nem tudom. Ha rátör a szerelmi bánat, és meg kell nyugtatni. Vagy letörik a barbie feje, és kitör a hiszti.
Ebben baromira nem vagyok jó. Eddig nyugodtan rásózhattam valakire, ha bármi gond volt, most viszont egyes egyedül leszek. Vagy mi lesz, ha én fogok idegbajt kapni? Végül is ez sem olyan elképzelhetetlen.
- És ha most nem akar majd aludni? Hánykor szokott lefeküdni? – jut eszembe, hogy még ezt sem tudom. Azzal elindulok a háló felé, hogy kinézzek az utcára néző ablakon, eddig még semmi. A deal, amit ajánl, azért nyugtat rajtam egy kicsit.
- Ez nem hangzik rosszul, de akkor legyen nálad a telefon – sétálok vissza a nappaliba, és nekidőlök a konyhapultnak. – Az is lehet, hogy kettőnk közül én dőlök ki hamarabb, ha be kell feküdnöm abba a sátorba – masszírozom meg a homlokomat, és egy halvány mosoly az arcomra is kúszik, ahogy elképzelem a jelenetet.  A karácsony előtti időszak megint kemény volt a cégnél, még mindig dögfáradt vagyok. Ez a két nap nem volt elég a pihenésre.

Ahogy a házisárkányos mesével jön, én is elmosolyodom.
- Ennyire megjegyezted? – Néha valahogy tényleg megszáll az ihlet, de sajnos baromira kiszámíthatatlan.
- Most mért, hat évesen én már őrült szerelmes voltam. El is jegyeztem valakit, csak aztán a szülői beleegyezésnél elbukott a dolog – idézem fel a régi emlékeket, de remélem, Rose azért nem fog hazaállítani egy nap azzal a hírrel, hogy valaki megkérte a kezét.  
- Szóval tíz – pillantok az órámra, de még csak egy perccel múlt négy. Jó ég. Az bárhogy nézem is hat kemény óra. De igaza lehet Marilynnek, túlaggódom, egy hat éves már tényleg nem lehet olyan vészes, bár ő határozottan nem szenved gyerekfóbiában. Azért ez a „szuper leszel” jól esik. Nem tudom, miért bízik így bennem, de mielőtt bármit is válaszolhatnék, megszólal a csengő.
- Azt hiszem, megjöttek. Szoríts. Ha túléltük, majd jelentkezem. – Úgy beszéltük, holnap majd én csörgök rá, ha felébredtünk, és majd megbeszéljük a továbbiakat.  – Akkor holnap. Szia.