for ronnie

insert coffee to begin

Kissrác koromban volt egy kutyánk, egy lakli Golden Retriever, Chili. Annyit játszottam vele, amennyit csak illett, labdáztunk, futottunk, trükköket tanítottam neki, még azt is, hogy fejelje vissza nekem a focilabdát. Valószínűleg azóta sem sírtam annyira, mint mikor végül el kellett altatnunk rák miatt. Megfogadtam, hogy amint saját lakásba költözöm, szerzek egy kutyát; ezen terveimben persze családi házban éltem egy kisvárosban, nagy kerttel, nem pedig egy másfél szobás lakásban a metropolisz egy sokadik bérházának ötödik emeletén.
Elterveztem az életem, igen; szerettem látni, merre haladok, szerettem látni egy konkrét célt magam előtt, egy újabbat és újabbat, nem pedig a vakvilágban létezni. Az olyan bizonytalansággal és léttel szembeni érdektelenséggel töltött volna el, amit nem bírnék ki józan ésszel. A tervvel jelenleg lemaradásban voltam; azt hittem, már katonaéveim alatt megházasodom, ahogy a legtöbben tették a társaim közül. Lehet, hogy New Yorkban egyáltalán nem volt meglepő az sem, ha valaki negyven évesen még mindig az igazit keresi; de én nem érzem magam new yorkinak, csupán egy hosszasan itt maradó betelepülőnek, aki megpihen a következő állomás előtt.
Sok dolog nem passzolt a fiatalabb énem elképzeléseihez; sem a helyszín, sem a családi állapot, sem a munka – nem volt vágyam nyomozóvá válni, egyszerűen felkapott az áramlás, mint egy… tengeri uborkát.
Lufi azonban abszolút nem illett bele a képbe.
– Tudod… Ha nem futsz utána, sosem hozza vissza – jegyzem meg félhangosan. Lufi minden erejét beleadva ugat egy galambot, amelyik felkapta a fogtisztító rúdjának maradékát, és felrepült egy padra. Láthatóan abszolút nem zavarta a morgolódó szőrgombóc, aki tisztes távolságból vakkantgatott csak felé; halálosan félt a madaraktól, és egyébként minden mástól is.
Lufi, meglátásom szerint, teljesen életképtelen volt.
Annak idején jó ötletnek tűnt a reggeli sétáját összekötni az én reggeli futásommal, ám hamar kiderült, hogy ezt a kutyát nem futásra tervezték, és nagyon rövid távon feladta. Az elején még reméltem, hogy talán megszokja majd, de három hónap alatt sem állt be változás, úgyhogy egyszerűen leszoktam a reggeli futásról, ha én voltam a sétáltató felelős.
Ma jól is jött ez a csendes séta. Habár még alig múlt hét, sokan használták ki a park adta lehetőségeket; a Shore Road park tökéletes alternatíva volt reggeli sportokhoz, futáshoz, biciklizéshez, az egyik nagyobb vonulatban például épp egy jóga csoport dacolt a hideggel. Muszáj voltam egyedül maradni, hogy gondolkozhassak; ezeknek középpontjában Roe állt, mint oly sokszor újabban. Minél többet gondolkoztam azonban, annál komorabb lett a hangulatom s szürkébbnek tűnt az ég.
Szinte égből alászállt áldásnak tűnt, mikor a futók és sétálók szállingozó soraiban ismerős arcot pillantok meg. Egy fiatal, pattanásosképű gyerekkel beszél, mutogat, valószínűleg útbaigazítást ad a közeli középiskola felé. Nem akarom tudni, milyen extra kreditekért versenyez már most, ha fél nyolckor órája van.
– Ha zaklatott ez az úriember, csak egy szavadba kerül, és a földre teperem – lépek oda hozzá, miután a fiú sietősen távozik. A tegnapi dupla műszak okozta fáradtság és a kávéhiány ellenére megpróbálok mosolyt erőltetni magamra. Nem mondhatnám, hogy előre megbeszélt program lett volna korábban, hogy összefussunk itt néha; Ronnie-val a beosztásunk változó volt, de ő javasolta ezt a parkot a lakásomhoz közelebb lévő, de jóval kisebb és kevésbé karban tartott parkocska helyett. Mióta Lufi nálunk volt, nem találkoztunk itt; sőt, tulajdonképpen szerintem Lufival sem találkozott.
– Madárcsicsergős jó reggelt. Nem fagy le a lábad? – Oda sem figyelve nyomom meg a póráz egyik gombját, ami lassan elkezdi visszafelé tekerni a zsinórt. Lufi úgy tíz méterre ugat tőlünk, és egy cseppet sem zavarja, hogy a hóban feküdve húzom vissza. Lefoglalja a galamb, de lassan mellénk ér, akkor pedig feltűnik neki a társaság. – Szerintem ti még nem találkoztatok. Ő Lufi. Nagyjából annyit is tud, mint egy lufi. Nézd meg ezt a testet! – Lehajolok, hogy felvegyem az ebet, akit cseppet sem zavar; egyik kezemmel a hátsója alatt támasztom, a másikkal mellső lábai alatt fogom a mellkasomhoz. Tökéletesen kirajzolódik a tömött virsli alakja. – Ez egy test? Ez funkcionális? És ezek a lábak? Még farka sincsen. Teljesen hasznavehetetlen. Nincs kedved meginni egy kávét? Vagy ennél egy hotdogot? – kérdem, miközben leteszem a ficeregni kezdő kutyát.

Cole    Ronnie

Mostanában egy kicsit túl sok volt az izgalom az életemben, hogy úgy mondjam. Túl sok volt a változás, amivel meg kellett birkóznom. Alapvetően nem vagyok az a típus, akinek baja lenne az efféle helyzetek kezelésével, de most valahogy túl sok dolog jött egyszerre, egyik követte a másikat, én pedig kezdtem úgy érezni, hogy hamarosan megfulladok.
Ezért döntöttem úgy, hogy a hideg ellenére, régi szokásomhoz híven kimegyek a parkba. Jó ötletnek tűnt, és amúgy is korán kivetett magából az ágy. Ahogy elnéztem, nem csak én voltam ennyire korán kelő, mert viszonylag sokan mászkáltak körülöttem, még ha nem is állt fent annak veszélye, hogy esetleg ne tudjak haladni. Kiruccanásomra természetesen Riley is velem tartott, kellett neki is némi mozgás. Nem is volt rest egyből magamra hagyni, amint leoldottam a nyakörvéről a pórázt. Tudtam ám, hogy nem fog nagyon messzire kerülni tőlem, ezért is hagytam nyugodt szívvel, hogy fusson, amerre csak szeretne.
Nagyjából a második körömnél tarthattam, amikor megláttam az úton előttem ténfergő srácot. Látszott rajta, hogy kissé tanácstalan, bár azt nehéz lett volna megállapítani, hogy amiatt, mert nem tudja, kit kérdezzen, vagy amiatt, hogy nem tudta, merre induljon tovább. Már akkor sejtettem, hogy mi lesz ennek a vége, de csak akkor bizonyosodhattam meg róla teljes mértékben, amikor elém lépett, én meg kis híján nekifutottam, ahogy vitt tovább a lendület.
- Elnézést! – közben kivettem a fülemből a fülhallgatót, de továbbra is egy helyben végeztem kissé rugózó mozgásokat, hogy ne essek ki teljesen a ritmusból.
- Szia, eltévedtél? – kérdeztem, két kapkodó lélegzetvétel között.
- Egy kicsit. A Visitation Academyt keresném… - közben hátratekintett a válla felett, majd vissza rám. Gyorsan felvázoltam neki, hogy merre menjen, amikor kiderült, hogy kocsival vannak, és most érkeztek a családjával a városba. Csak remélni mertem, hogy sikerült úgy útba igazítanom őket, hogy eltaláljanak az iskolához. Amint megkapta az instrukciókat, hálálkodva már szaladt is kifelé a parkból, úgy tippeltem, hogy ott várhattak rá.
Még mindig ezen filozofáltam magamban, amikor megakasztott a fülem újbóli bedugásában az ismerősen felcsendülő hang. Egy pillanatra megugrott a szemöldököm, de mire odafordultam, már mosoly ült az ajkaimon.
- Nahát, én hősöm! Micsoda éber őrei vannak a rendnek, szerencsések a brooklyniak. – elbűvölően mosolyogtam továbbra is. – Egyébként, szerintem őt még én is képes lettem volna leteperni, Cole, de nem szolgált rá szerencsétlen. Most érkeztek a családjával, és a kishúgát akarják beíratni abba a lányiskolába, itt nem messze. – ingattam a fejemet kissé rosszallóan. Természetesen tudtam, hogy csak viccnek szánta, el is érte vele a célját, mert egy kis időre legalább sikerült elterelnie a gondolataimat a gondjaimról.
- Neked is jó reggelt! – viszonoztam megkésve az üdvözlést, aztán automatikusan az emlegetett testrészemre esett a pillantásom. – Bevallom, igazából sízoknit vettem fel, és most nem a hideg miatt nem tudom igazán mozgatni a lábaimat, hanem azért, mert annyira szorul a cipőben. – elnevettem magam, ahogy megemeltem az egyik lábam, és kicsit tényleg megmozgattam úgy bokából. Mintha csak ezzel is mutatni akartam volna neki, hogy ez bizony nem megy, noha egyértelmű volt, hogy nem láthatja a cipőn belüli történéseket.
- Öhm… Cole… - dünnyögtem, miközben a kiskutyát néztem. – Tisztában vagy vele, hogy egy kutya van a pórázod végén? – ki is lestem mellette, ahogy odahúzta hozzánk. – Nagyon régen találkozhattunk, ha erről én nem tudtam. Hát hogy került hozzád? – újra vigyorogtam, miközben odafurakodtam hozzá, hogy megsimogassam az immár kézben tartott Lufit. – Ugye a hotdog ötlete nem Lufi miatt jutott eszedbe? – forgattam a szemeimet az ég felé. – Ha ilyen rossz véleménnyel vagy szegény páráról, akkor miért őt választottad? – volt egy sanda gyanúm, hogy nem feltétlenül ő volt. – Valahogy nem a te stílusod. Neked valami nagy és robosztus kutyát tudnék elképzelni, még a munkádhoz is használhatnád… - merengtem el, bár ez már biztosan az ő fejében is megfordult.
- A kávét mellesleg elfogadom, a hotdogot pedig még megfontolom. A végén olyan érzésem lenne, mintha a kutyádat akarnám befalatozni. – kuncogtam az orrom alatt, és most már a másik fülemet is felszabadítottam. – Egyébként lehet, hogy jobb helyen volt az öledben. Riley is velem van, és ha meglátja… - köröző mozdulatokat tettem a halántékom mellett a mutatóujjammal. Mintegy varázsütésre, az én bolondos kutyám már száguldott is felénk. Ugyan még távolabb volt, de tökéletesen láttam innen is.

for ronnie

insert coffee to begin

Nem mondanám, hogy azok közé tartozom, akik csakis férfi társaságban érzik jól magukat, de magam is újra meg újra rácsodálkozom, milyen különösen alakult az élet. Régen nem igen jutott volna eszembe, hogy őszintén jó barátaim között legalább annyi nőt találok majd, mint férfit; egyszerűen annak idején sosem így alakultak a dolgok. Anyám szerint felnőttem, apám szerint elpuhultam, a húgom szerint pedig ennek az egésznek a hormonokhoz lehet köze. Nem mintha különösebben értene a biológiához, de váltig állítja, hogy a nők érzik, ha egy férfi foglalt, ha pedig egy férfi foglalt, akkor képes gondoskodni a barátnőjéről, ha pedig erre képes, akkor róluk is tudna. Ősi ösztön, egészen primitív.
Szerintem csak túl sok Animal Planetet nézett, míg szabadságon volt.
Abban egészen biztos voltam, hogy Ronnie-nak nem a testem kellett, még ha történetesen mindkettőnket könnyen prezentálható csomagolásba öntöttek is. Ha tetszettem volna neki, például, akkor nem sértegetett volna olyan gyakran. – Szolgálunk és védünk. Még a lábtörlőmön is ez van, ha emlékszel – válaszolok rendíthetetlenül komoly ábrázattal, aminek a vége mosolyba fulladt. Természetesen nem én vettem magamnak az ominózus lábtörlőt; a húgom szerint volt mérhetetlenül poénos. – Én is pont ezzel próbáltalak volna rávenni, hogy segíts. Tudod, volt néhány hete egy rablás-sorozat a parti sétányon, deszkás kölykök, pont akkorák, mint ez, kaptak ki telefonokat emberek kezéből. A szelfizés miatt elég könnyű dolguk van újabban, a te telefonod sarka pedig kikandikál a zsebedből – mutatok rá. Valószínűleg nem sokaknak tűnt volna fel, a húgom hosszú perces tirádákat zúdított már a nyakamba azért, mert a női holmikon sokkal kisebbek a zsebek mint a férfin, úgyhogy ez az átlagos.
Nem tűnt volna fel senkinek, csak egy rendőrnek és egy bűnözőnek. Hol nevettem, hol borzongtam azon, mennyi mindenben kell hasonlítanunk egymásra.
Magamban kuncogok a sízoknis látványon. Én rendszerint csak hagyom, hogy fázzak, és reménykedem, hogy hazaérve nem azt látom, már levált egy lábujjam. – Nem, eddig fel sem tűnt! Hogy kerülhetett oda? – sóhajtok fel. – Hozzám csak így idekerülnek a dolgok. Tárgyak. Állatok. Emberek… Emlékszel a csincsilla-tenyészetre? Az sem az én ötletem volt. – Biztos vagyok benne, hogy emlékszik rá, ugyanis hetekig azon puffogtam magamban. Az is a húgom csodálatos ötlete volt; valamelyik félnótás ismerőse szerezte őket, egy párt, tenyészteni akarta, de nem jött neki össze. El akarta engedni őket valamelyik parkban. Sky megsajnálta őket, és hazahozta. Azon egy év alatt, míg nálunk voltak, három almot is összehoztak, nekem pedig kettő helyett tizenkét csincsillától kellett megszabadulnom. Utólag belegondolva akár pénzt is kérhettem volna értük, hogy legalább az általuk okozott kár egy részét megfizessék (még a falamat is megrágták!), de akkoriban csak az érdekelt, hogy minél hamarabb kisöpörhessem az utolsó faforgácsot is a lakásomból.
Habár ennek már lassan öt éve volt, még mindig túl sokra emlékeztem a kézikönyvekből, és még mindig nem iratkoztam le a csincsillatartók klubjának havi hírleveléről. – …Csak egy kicsit – ismerem el. Lufi úgy néz fel rám, mintha bármit is érten, pedig néha a saját árnyékától is megijed. – De benne több a gáz, mint a hús. – Jobbnak is tűnik, ha inkább leteszem, szokásává vált ugyanis kifejezetten akkora tartogatni a pukizásait, amikor közül lehet az orromhoz. Ronnie megjegyzésére összeráncolom a szemöldököm. – Nem vagyok róla rossz véleménnyel, de arról nem tehetek, hogy haszontalan egy állat. Egyébként nem én választottam; a húgom hozta három hónapja. Állítólag csak ideiglenesen, de természetesen azóta is én fizetem az oltásait. Persze, ez határozott előrelépés ahhoz a hipster drogos gyerekhez képest, akit  csak az „alkotói válsága” alatt kellett befogadnunk. Sosem láttam, hogy szívott volna, de esküszöm, azóta is fűszagú a kanapé.
Skylar… Jó lány volt. Többnyire. Határozottan jótét lélek, aki segíteni akart másoknak, de úgy éreztem, nem válogatta meg eléggé, ki az, akin segíthetne. Ronnie-nak ez sem lehetett új; a húgom az enyémtől teljesen más világot képviselt, egy olyat, amihez nem hogy egy női barát tanácsa kellene, hanem egy egész tanácsülés. – Egy németjuhásznak örültem volna. Fegyelmezettek, remekül taníthatóak, de szeretetteljesek. Azt nem tudom, hogy a munkámhoz mire használhatnám… Azt tudod, hogy ez nem a Rex felügyelő, ugye? – Játékosan meglököm a vállammal. Régen az sem állt volna távol tőlem, hogy kutyás járőr legyek, elvégre, nem volt a terveim közt nyomozóvá válni. Az akadémián ajánlották; az egyik tanárom szerint többre voltam hivatott, mint „egyszerű” családon belüli erőszakokhoz vagy PlayStationt lopó gyerekekhez rohangálni. Hittem neki, s hiszek azóta is.
– Néha ő is megpróbálja megenni a saját lábát, úgyhogy igazán nem róhatná fel neked – vonom meg a vállam, de nem ellenkezem. Hirtelen egyébként sem emlékszem, hová tűnt innen az a jó török hot dogos. Ronnie felhívására felpillantok, a távolban pedig feltűnik az aranyló szőrgolyó. Lufinak még nem tűnt fel, de nagyot sóhajtva veszem fel ismét. Lusta egy dög volt, igazából szerette, ha cipelték. – Ha lepisilsz, hagyom, hogy felfaljon – fenyegetem meg a bután pillogó kutyát, majd arrébb lépek az érkező Riley-hurrikán útjából; a kutya egyértelműen engem célzott meg, ám elcsúszott a havon. Lufi mélán lóg a kezemben, a hámját fogom az egyikkel, a másikkal pedig Riley kutyacsókokkal tűzdelt támadását hárítom. – Jól van, jól van, szép fiú vagy… Ül! Tudsz ülni? Zseniális vagy! – felnevetek. A kutyák élete annyival könnyebb és boldogabb, hogy csak irigyelni lehet, főleg, ha olyan elkényeztetett is panellakók, mint ezek itt.
Aztán Ronnie felé fordulok, és megvárom, hogy pórázt tegyen a szőrgombócra. Engem ugyan nem zavar, és bár a közeli kávézó tolerálja a kutyákat, azt aligha, ha szétrombolják a felszerelést. – Szóval kávé? Igazából már ittam egyet, de az csak az első volt. Az ébredő kávé… Kicsit különös, nem? – pillantok felé szórakozottan. Lufit úgy cipelem az ölemben, mint egy gyereket szokás, és nem szeretnék belegondolni, mennyivel szívesebben cipelnék valódi gyereket. Lassan harminchárom évesen már ideje lenne. – A drog és a függőség olyan csúnya szavak, mégis, ha elég ember körében terjedt el a szokás, mint a kávé vagy a cigaretta, máris sokkal elfogadottabb. Senki nem nézett rám még ferde szemmel azért, mert sokat kávézom. Pedig hidd el, az őrsön bőven akad olyan, aki gyilkolni is kész, ha nem kapja meg az aznapi adagját… Egy mérges rendőrnél pedig csak egy rosszabb van: egy mérges rendőrnő. Minden offenzivitás nélkül.
A nyomozói csoportokban általában igyekeztek változatosan beosztani az embereket; értve ezt úgy, hogy férfi mellé női társ, kaukázusi származású mellé valamelyik kisebb etnikai csoportból, már amennyire ez lehetséges volt. A szervezett bűnözési osztály sosem tartozott az elit osztályok közé, nem volt olyan nagy sajtóvisszhangja, mint mondjuk a gyilkosságiaknak, épp ezért a legtehetségesebb kadétok is sokszor messzire elkerültek minket, hacsak személyes indokok nem kötötték őket a pályára. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy a társam nem csak tehetséges s az osztályelsők között végzett, hanem ráadásul jól ki is jövünk egymással. Mellesleg férfi.
– Mi újság, egyébként? Mintha kevesebbet látnálak újabban.

Cole    Ronnie

- Igen, emlékszem! – mosolyogtam meg a lábtörlő felidézését. – Majd a húgodnak megmondom, hogy nekem is szerezzen be a születésnapomra valami olyat, ami szerinte igazán illik hozzám. – vigyorodtam el. Szerintem elég nehéz helyzetben lett volna, mert ezt még én magam sem tudnám kitalálni. Viszont szerencsére elég kreatívnak ismertem meg ahhoz, hogy megbirkózzon egy efféle feladattal, ha úgy adódna. Azért kíváncsi lettem volna, bárki bármit mondjon is. Én nem igazán voltam jó az ajándékozásban, ha már itt tartunk.
- Ó! – automatikusan nyúltam oda a zsebemhez, ezzel győződve meg a szavaiban rejlő igazságról. - Cole, most miért kell rám ijesztened? – szűkültek összes szigorúan a szemeim, ahogy ránéztem a férfira. – Azt akarod, hogy többé ne legyek segítőkész a bajba jutott srácokkal? – igazából fogalmam sem volt arról, hogy mit tennék akkor, ha egy efféle bűntény áldozata lennék. Elég temperamentumos és harcias voltam ahhoz, hogy valószínűleg megpróbáljam visszaszerezni, de nem biztos, hogy ez lenne a helyes megoldás.
- A húgod azért van, hogy még véletlenül se unatkozz. – kedveltem Skyt egyébként, sokszor találtam szórakoztatónak az apróságokat, amikkel borsot tört Cole orra alá. Akaratlanul is. – Egyébként mi lett végül a csincsillákkal? – érdeklődtem csak úgy mellékesen, hiszen az már évekkel ezelőtt volt, nem tegnapi sztori. Ettől függetlenül akkor is viccesnek találtam, és most is, még ha szegényt nem is nevettem körbe.
- Ezért hívod Lufinak? – kuncogtam bele a sálamba, ami nagyjából a számig fel volt húzva, hogy ne fázzon ki a torkom futás közben. – Így se jellemeztek még kutyát… - ingattam a fejemet, még mindig nevetgélve a gázos poénon. Mert csak poénnak szánta, ugye? – Ettől függetlenül képes vagy kora reggel kijönni vele a hidegben. – mutattam rá arra, hogy lehet, hogy haszontalan, de azért mégiscsak hozzánőtt. Valamennyire biztos, vagy csupán a kötelességtudata tört volna utat magának most is? Nehéz lenne megmondani, de én úgy voltam vele, hogy egy állat nagyon hamar képes hozzánőni az emberhez. Ha akarja, ha nem.
- Szinte sejtettem, hogy ez is az ő bűne. – ilyenkor nem tudtam eldönteni, hogy vicces lenne-e beköltözni hozzájuk, vagy inkább rövid úton én is a hajam tépném tőlük? – Olyan vagy, mint valami átmeneti állomás. Vagy szeretetszálló, vagy nem is tudom. Ha ennyire zavar, miért nem mondod meg a húgodnak, hogy ideje a saját lábára állnia, és saját lakásba költöznie? – tettem fel a nagy kérdést, noha nem szívesen szóltam bele ilyen szinten mások életébe. Cole meg én azonban úgy véltem, hogy elég jó kapcsolatban vagyunk ehhez. Az mondjuk hozzátartozik az igazsághoz, hogy valószínűleg én sem tennék ilyet a testvéremmel.
- Na, az már sokkal jobban illene hozzád. – bólogattam az említett fajtára. – Jól van már! – emeltem fel megadóan mind a két kezemet a Rex felügyelős beszólásra reagálva. – Még áttérhetsz a drogosokhoz, és nevelhetsz belőle drogkereső kutyát. – dobtam be a szerintem nagyszerű és roppant frappáns ötletet. – Te is tudod, hogy Riley nem fogja megenni. – forgattam a szemeimet jókedvűen, miközben figyeltem a felénk közeledő kedvencemet. Elég gyors jószág, szóval alig pár másodpercbe telt csupán, hogy odaérjen hozzánk.
- Inkább csak félek, hogy elsodorja szegény. Főleg, amikor ennyire lelkes! – mondtam még ki gyorsan, mielőtt teljes odaadással letámadta volna Colet. – Hoppá! – nevettem fel hangosan a csúszás láttán, de nem igazán akasztotta meg ebemet a lendületben, csakhamar már ismét négy lábon volt, és elárasztotta a rég nem látott ismerőst szeretettel. – Riley, nem! – szóltam rá szigorúan, mire az ül parancsszót követően lenyugodott némiképp. Pontosan annyira, hogy a pórázt rácsatlakoztathassam a nyakörvére.
- Én meg még nem, szóval jól fog jönni. És azért a reggeli gondolata is igencsak csábító. Mondanám, hogy gyertek fel hozzám és készítek valamit, de ha már úgyis beülünk valahová, akkor felesleges elsétálni hozzám. – vonogattam a vállaimat, miközben megindultunk a park kijárata felé. – Milyen filozofikus hangulatban vagy ma. Minden rendben? – pillantottam oldalra én is. Félig volt csak komoly a kérdésem, mert egyébként nyilván nem hittem azt, hogy bármi baj lenne a fejében.
- Most pedig akkor is előítéletes a nőkkel szemben. Ez sértő megjegyzés volt, csak úgy mondom! – ezúttal pedig én voltam az, aki a vállánál meglökte őt. – Ha kedves az életed, az emlegetett rendőrnők közelében ne legyél ennyire óvatlan! – adtam a kéretlen tanácsot, időnként megrántva egy kicsit a pórázt, mikor Riley megérzett valamit, és nekilódult.
- Túl sok a változás. Alapvetően nincs ezzel bajom, de most túl sok dolog történt, és sokkal még nem tudom, hogy mit is kezdjek. – dünnyögtem kissé letörten. Egyébként, ha emlékezetem nem csalt, a hetekkel ezelőtti temetésen találkoztunk utoljára. Azóta ugyebár már megtörtént a végrendelet felolvasása, Logan, és egyéb nyalánkságok. – Ezt leszámítva csak a dolgos hétköznapok. Sok most a csoport, de hát New York az év minden szakában népszerű a turisták között. – vontam meg a vállaimat, tovább folytatva az utat a kávézó felé. Egyelőre nem tértem ki a részletekre, gondoltam az majd jobban fog menni a forró fekete erősítésével.
- És nálatok, hogy állnak az esküvői előkészületek? – érdeklődtem én is kíváncsian. Azt meg egyelőre még be sem dobtam, hogy nálam már végbe is ment egy efféle nagy esemény. Nem szívesen büszkélkedtem vele még. Azért sem említettem neki korábban, mert kicsit szégyelltem, és azt hittem, érvénytelenítve lesz. Aztán jött a haláleset, és a többi már történelem. Nem volt rá alkalom.

for ronnie

insert coffee to begin

– Szabadon engedtük őket a Central Parkban, és azóta bandaháborúba kezdtek a mókusokkal – felelem baltaarccal, s a nyomatékosítás kedvéért még bólintok is; aztán végül mosolyogva rázom meg a fejem. – Nem, elajándékoztuk őket. A királyi többes pedig természetesen rám vonatkozik. – Valójában fizettem is azért, hogy elvigyék őket, mert ha száz dollárt kértem is volna értük, akkor sem térült volna meg az általuk okozott kár, de legalább tovább maradnak a nyakamon.
Néha eszembe jut, milyen kellemes volna, ha a húgomat is ugyanígy ki tudnám árusítani. De aztán rájövök, hogy anya kiabálna velem érte, az pedig nem éri meg. – Nem. De imádom, mikor így egybevágnak a dolgok – nevetek fel; néha valóban félek túlzottan megnyomni a kis pöcsöst, mert nem tudni, mikor kezd el biológiai fegyvernek is beillő bombákat eregetni. Kedvenc elfoglaltsága lett odasétálni hozzám a kanapén, mikor esetleg szundizom, és egyszerűen odafingani, minden előzetes figyelmeztetés nélkül, aztán, mint aki jól végezte dolgát, kisétál.
Szeretem a kutyákat, de Lufi valami egészen másféle létforma. – Nincs sok választásom – vonom meg a vállam. – Roe mindig elfelejti, Sky pedig alig van ott. Ha én nem viszem le, akkor senki sem. – Már javasolták ugyan, hogy fogadjak kutyasétáltatót, hiszen egészen megfizethető áron találni manapság, de a gondolat, hogy egy idegen matasson a lakásomban (még ha csak a póráz után is) elképzelhetetlen volt számomra. Nem, én jobb szeretem, ha csak akkor jönnek át, mikor én is jelen lehetek, és leginkább még akkor sem.
Ronnie kérdésére is csak tehetetlenül emelem meg a vállam, mint aki már beletörődött a sorsába. Nem arról van szó, hogy nem kedvelem az embereket; csak jobb szeretem tudni, ha egy beazonosíthatatlan nemű hipstert fogok találni éjjel a kanapémon, mikor hazaesek. – Te elküldenéd a testvéredet, csak azért, mert néha idegesítő? Nincs pénze saját albérletre, főleg most, hogy bele akar kezdeni valami hülye kávézós dologba… Általában nem zavar, hogy ott van. – Valójában ez nem teljesen igaz. Az elején nagyon is zavart, Monroe miatt; az embernek csak-csak akad igénye az intim magányra, ami igen nehéz, ha a kistestvéred válogatott időpontokban dörömböl az ajtódon fogkrémet keresve. Az utóbbi időben viszont egyre hálásabb vagyok neki, pont azért, mert nem csak ketten vagyunk. Tudományosan bizonyított tény, hogy az ember a legjobb oldalát próbálja mutatni, ha vannak, akik látják.
– A DEA-nek sokkal menőbb szolgálati járgányaik vannak – ismerem el, de csak viccből. Nem hagynám ott az osztályt, sem a DEA-ért, sem a gyilkosságiakért, ami igencsak „menő” karrierváltásnak számít. Egyszerűen megszoktam, hogy tökéletesen tudom, mit merre találok, és egyre előrébb juthatok. Nemrég kaptam meg a legnagyobbik asztalt az emeleten, a főnök irodája mellett. És jó is vagyok abban, amit csinálok. Nem szándékozom abbahagyni csak azért, hogy többet lehessek szem előtt másoknak.
Játékosan oldalba bököm a könyökömmel a nőt, felháborodást tettetve. – Hé! Én sem szólok bele a te vadhajtásos nevelési módszereidre, úgyhogy hagyd, hogy az én kutyámat a félelem nevelje! – Mikor a szomszédban lakó özvegy Mrs. Lindberg megtudta, hogy szereztünk egy kutyát, félreérthetetlen pillantásokkal tűzdelve kérdezett rá: csak nem próbagyerek? Mindig is akartam gyereket, többet is, de ha pont ilyen büdös és nyűgös lesz, mint Lufi, lehet, hogy át kell gondolnom.
Nem válaszolok arra, hogy akár hozzá is elsétálhatnánk. Ronnie olyan volt, mint még egy húg az életemben, legalábbis most már; valamiért mégis úgy éreztem jobbnak, ha nem mondom el Monroe-nak, hogy randiztunk vagy ezer évvel ezelőtt. A nők féltékenysége kiismerhetetlen. – Persze, minden rendben, csak este nem tudtam aludni, úgyhogy tévéztem. A féreglyukon át Morgan Freemannel. Ha ő nem hoz valakit filozófikus hangulatba, senki.
Bár hálás vagyok azért, mert érdeklődik, megesik, hogy az embernek olyan gondjai vannak, amikben nem segíthet más, csakis saját maga. Úgy gondolom, ezt a Monroe-dolgot talán mégis magamban kéne megoldanom, és csak az öntudatlan visszajelzésekre figyelni. Egyébként is olyan érzésem támadt, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki nem indít rögvest lélekből szóló tirádával.
Felvonom ugyan a szemöldököm a változások emlegetésére, jelezve, hogy figyelek, és nyugodtan kifejtheti, ha szeretné, de nem kérem rá. Úgy sejtem, nem a temetésről beszél. – A változás jó. De nem mindig egyszerű – sóhajtok, megigazítva Lufit a kezeimben. Hirtelen előugró, széles mosollyal fordulok Ronnie-hoz. – Ez az Oroszlánkirályból van. Hihetetlenül változatos dolgokat nézek, nemde?
New Yorkot illetően meg kellett forgatnom a szememet. Nem azért, amit Ronnie mondott, persze. Neki csak pozitív volt. – Néha őszintén szeretném megint úgy látni a várost, mint ők – teszem hozzá, őszintén. Nem csak a várost persze, de a világot, valójában; nehéz a csodájára járnod a dolgoknak, ha az érdeklődési köröd tovább nyúlik a Kardashian-shownál, és nagyon is tisztában vagy azzal, hányan harcolnak ebben a szent pillanatban is az életükért világszerte, és méginkább, hogy mit élnek át. Nem azt mondom, hogy mindenkinek el kellene szégyellnie magát – akinek el kellene, azok úgysem képesek rá –, de egyszerűen akadnak napok, amikor az átlagosnál is nehezebb legyűrnöm a saját bűntudatom, amiért itt vagyok, sétáltatom a kutyát, panaszkodom, mert pukizik, miközben lehetnék ott is, Velük. Mert hiába a Fox News propagandája, Amerika háborúinak sosincs vége. Valamiféle belső ösztön késztet arra minket mindig, hogy beledugjuk az orrunkat oda, ahová nem kéne.
Próbálnám elhessegetni ezeket az árnyakat, de Ronnie kérdése újabbakat szakaszt a nyakamba. – Hát, jól. Nagyjából. Nem panaszkodhatom… Jó, sehogy. – Megállok a lámpánál, Lufi pedig ficeregni kezd a kezemben, úgyhogy megkísérlem letenni Riley mellé. Talán mostanra már lenyugszik. – Tudod, elég nehéz úgy kitalálni az ültetést, hogy az én családom fele nem kedveli az övét, az ő családjának felét pedig én juttattam rács mögé. – Úgy gesztikulálok a kezemmel, mintha mérleg volna, a mosolyomba pedig valami ambivalens, vidámsággal keveredő keserűség vegyül. – Anyám szerint például borderline idióta vagyok, amiért egyáltalán eljegyeztem. Mármint, örül annak, hogy boldog vagyok, de nem bízik Monroe-ban. Gondolom. Ugyanakkor viszont megadta neki a híres és titkos fahéjas trüffeljének a receptjét, pedig nem is tud főzni. Nem értem a nőket.
A lámpa zöldre vált, Lufi pedig apró mancsait hősiesen szedegetve caplat mellettünk. A szembe jövők arcán többször is feltűnik a tipikus jaj, de édes, hadd nyomorgassam meg! tekintet, ám nem állunk meg. – Nem tudom. Érzel néha olyat, hogy azon az úton haladsz, amin kéne… De ugyanakkor lehet, hogy mégsem ez a jó út?

Cole    Ronnie

- Igen, azt sejtettem! – mosolyogtam visszafogottan az orrom alatt, mert nem akartam, hogy azt higgye, kinevetem. Szó sem volt erről, csak szegény tényleg mindig mindent magára vállalt, már ami az otthoni feladatokat illette, ráadásul a lelki szemeim előtt még az a jelenet is megjelent, amit lefestett az imént. Tisztára, mintha egy mese jelenetét néztem volna végig, és az ilyesmi azért vicces. Mindentől függetlenül is.
- Nem mondhatnám, hogy felelős kutyatartók vagytok, már ne haragudj! – sandítottam oldalra rosszallóan, még annak ellenére is, hogy közben meneteltünk szépen a kávézó irányába. – Tudom, hogy ez nem a te hibád, de akkor mondd meg a húgodéknak, hogy vagy gondoskodnak a jószágról, vagy fel is út, le is út. – természetesen tudtam, hogy úgysem tenné ezt meg. Inkább hurcolja tovább ő maga a kutyát, pedig egyszer kellene csak a sarkára állnia. Női elnyomás, mi?
- Nem, azt hiszem, hogy nem… - sóhajtottam kissé beletörődően. – Bár az én húgom egyáltalán nem idegesítő. – rándultak a szám szélei mosolyra. Egy kicsit cukkolni akartam ugyan, de attól még a helyzet nem változott. Lyra tényleg egész jó testvér volt, nekem azért nem voltak olyan sztorijaim, mint Cole-nak. Bár az is igaz, hogy mi lassan már tíz éve nem éltünk egy fedél alatt, hanem leginkább csak Skypeon kommunikáltunk egymással. – Az előbb mondtad, hogy alig van ott. Hát akkor aligha zavarhatna. – újra csak mosolyogtam, időnként megsimítva a kutyám buksiját.
- Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz! – meresztettem nagy szemeket Cole-ra, tényleg értetlenséget tettetve. – Az se jobb egyébként, ha mindentől teljesen berezel. A végén nem fogod tudni kimozdítani a lakásból, és majd meghagyja neked a kis ajándékcsomagokat mindenfelé… - vetítettem előre a dolgot. Szerencsére Riley már elég jól bírta, de nem is kölyök már régóta. Elég volt neki napi kétszeri, vagy esetleg háromszori séta.
- Én jobban kedvelem a szórakoztatóbb filmjeit, bár a Remény rabjai az egyik kedvenc filmem. Az meg minden, csak nem vicces. – merengtem félig hangosan, és mivel úgy vettem észre, hogy nem szeretne többet beszélni erről, ezért nem is erőltettem a témát. Pedig láttam ám, hogy valami nyomasztja, és úgy sejtettem, hogy ha adok elég időt neki, akkor majd magától be fog avatni. Már ha éppen olyan hangulata lesz, vagy rájön, hogy jobb lenne kibeszélnie magából.
- Vannak olyan változások Cole, amik egyáltalán nem jók. – ingattam a fejemet, tekintetemmel hol az előttem futó járdát fixírozva, hol a mellettem sétálóra pillantva. – És szerintem sohasem egyszerűek. Akár jók, akár nem… - rántottam meg egy kicsit a vállaimat, bár nem volt feltűnő mozdulat. – Neked mégis mikor van időd ennyit tévézni? – ráncoltam a homlokomat, de a szemeim végre nevettek egy kicsit. Azért még nyomasztottak a saját dolgaim, de szerencsére sikerült valamelyest elterelnie a gondolataimat.
- Szóval sehogy. – mikor végül kibukott belőle a valódi válasz, csak mindentudóan bólogattam. Nem mondom, hogy nem lepődtem meg, én ugyanis azt gondoltam, hogy már régen rászakadtak a szervezésre. – Jézusom, ebbe még belegondolni is fárasztó. Figyelj, nem lehet, hogy csak szűk körű esemény legyen? Csak épp egy páran, és akkor nincs ez a variálás. – nyilván ez már neki is eszébe jutott, sőt, azt is megkockáztattam volna, hogy szíve szerint erre voksolna. Én sem büszkélkedhettem túl nagy lagzival.
- Már ne haragudj meg, de tényleg egy kicsit fura a választásod! – ismertem el, egyetértve az édesanyjával. Még így ismeretlenül is. – A te kedvedben próbál járni, és elfogadni a választásod, nem pedig az övében. – egyszerűsítettem le, mert én bizony így láttam. Roe-val csak azért volt kedves, mert Cole számított neki csak, senki más. És ha ő szerette azt a lányt, hát megpróbálta elfogadni. Kíváncsi lettem volna, mennyire megy könnyen. Valószínűleg semennyire.
- Igen, sejtem, miről beszélsz. – pár pillanatig egy kicsit magamba szálltam, amíg el nem értük a kávézó ajtaját, amit be is löktem szaporán. – Elbizonytalanodtál, hogy jó ötlet-e az esküvő. Igaz? – kérdeztem rá kerek perec, bár a mondandójából ez már teljesen nyilvánvaló volt számomra. – Üljünk le oda, aztán meséld el, miért gondoltad meg magad! – vetettem fel az ötletet, rámutatva egy üres asztalra. – Aztán én is elmesélem, hogy miért vagyok eltévedve. – fakó mosoly volt csupán, ami végigfutott az ajkaimon.

for ronnie

insert coffee to begin

Nem akarom Ronnie orrára kötni, mert kár lenne elrontani a hangulatot, de igazából az életem megdöbbentően sok területén nem vagyok elég felelős, és ezek között a kutyatartás tényleg a sor végén kullog. Ha felelős lennék, valószínűleg jóval hamarabb belekezdtem volna a húgom megreformálása, és nem az utolsó segélykiáltásokat hallottam volna meg; ugyanilyen erélyesen álltam volna Roe munkakereséséhez is. A szikránál kell eltaposni a tüzet, nem pedig akkor, amikor már tornádóként tombol körülötted. Igaz ez a háborúra, igaz ez az élet többi részére is. Megelőző csapás. Választás elé állítás.
De utólag olyan könnyű okosnak lenni, nem?
– Nincs szükségem túl sok alvásra – vonom meg a vállamat könnyedén. Elvégre, a valós indokokról nem kell tudnia, az engem kísértő szellemekről, a jelen és a múlt problémáiról, az általános inszomniáról. Senki sem érti meg igazán, mert nincsenek abban a helyzetben, hogy ezt átéljék; Roe mindig mondta, hogy megérti, de ez nem igaz. Meg szeretné érteni és nagyjából el tudja képzelni talán, elég empatikus típus; de aki nem élte át, az úgysem fogja fel. Nem fogja fel, hogy miért csináltad, miért csinálod még mindig a dolgokat úgy, ahogy. Csak azok a fiúk értik, szétszóródva az országban, a világban, vagy épp a temetőben. De ezek tényleg nem olyan dolgok, amikről most Ronnie-val szeretnék beszélgetni. – Tudod, eléggé el van baszva a beosztásom néha… Vannak családos kollégák, úgyhogy próbálok minél több éjszakai ügyeletet vállalni, de így meg eléggé össze-vissza alakul az alvási rendem. Na meg eléggé hatott a katonaság… Négy-öt óránál több nem megy – teszem még hozzá, hogy egy kicsit elvegyem a dolog élét. Egy mosolyt is küldök felé, Lufi mancsával pedig intést szimulálok, aztán hagyom, hogy a reggeli csípős szél helyettem is észhez pofozzon.
– Persze, látszik, hogy nem ismered az anyámat – nevetek fel őszinte jókedvvel. Egy kicsit még meg is könnyezem ezt a halva született ideát. – Az egyetlen fia vagyok; és jó ideig valószínűleg az egyetlen, aki megházasodik, mert Skyra nem számíthatnak. Szóval szerinted nem átkozna engem egészen a sírig, ha hagynám, hogy ne flancoljon?
Tudom persze, hogy igencsak felnőtt vagyok, és ha nagyon akarnám, egyszerűen azt mondanám: elég, és az lesz, amit én akarok. De a valóság ennél azért jóval bonyolultabb, és az egész elbukik ott, hogy engem eleve nem érdekel az egész, legfeljebb az, hogy azért ne szárnyaljunk majd csillagászati magasságokban az összegeket illetően. A lényeg úgyis a házasság ténye, nem a körítés; azon majd megverekszik Roe és anya.
Ronnie azonban ezt valószínűleg kicsit máshogy látja. – Azt hittem, a nők szerint a szerelemnek  nem lehet parancsolni, abban nincs logika, vagy valami hasonló – vetek felé félig-meddig érdeklődő, félig lenyűgözött mosolyt. Az ellentétek vonzzák egymást, a yinhez kell a yang, meg ilyenek, talán még Roe maga is megjegyezte egyszer, hogy olyan vagyunk, mint egy Nora Roberts regény. Semmi kedvem nem volt megtudni, ki az a Nora Roberts, de miután a tévében péntek esténként elkezdték a regényeiből készült filmeket vetíteni, muszáj voltam nézni vele. Életem leghosszabb két órái. Pedig voltam tűzharcban.
– A nők mindig mindent annyira túlbonyolítanak. – Lemondóan csóválom meg a fejemet. Ha nem kedvelek valakit, akkor egyszerűen nem kedvelem. Miért kell mást mutatnom? Nem érdekelne az sem, ha anya és Roe nem jönnének ki jól egymással, mert az az ő dolguk, mindaddig, míg civilizáltak, és nem nekem kell szétválasztanom őket, ha összeverekszenek hálaadáskor. Elvégre, én sem igyekszem túlzottan, hogy úgy tegyek, mint aki képes jó pofát vágni az apja hülyeségeihez. Természetesen fordítva sem várom el, de így meg összezavarnak.
Nekijönnek néhányan a vállamnak, de nem érdekel túlzottan, ebben a városban az ember hajlamos alkalmazkodni ahelyett, hogy milliomodjára is megpróbáljon minimális emberi tiszteletet verni másokba. Érdekes módon mikor a katonai zubbonyomat viseltem, még a szolgálat alatt, mindenki úgy került el, mintha három méteres körben erőpajzs vett volna körül, a buszon is átadták a helyet, mintha rokkant volnék, a boltban pedig nem voltak hajlandóak pénzt fogadni el tőlem. Mi változott rajtam azóta? Semmi. Csak nem viselem a homlokomon: parancsra öltem a hazáért. Komoly katyvasz van az amerikai emberek fejében.
– Többek között – vonom meg a vállam. Nem szeretek ezekről beszélni, legszívsebben a kérdést se tettem volna fel, csak válaszolt volna, nem tudom, telepátia alapján. Mély sóhajjal törődök bele a dologba, sokat mondóan összenézek Lufival, aki viszont minden bizonnyal csak rá akar venni, hogy szerezzek neki kaját, és megadóan követem Ronnie-t.
Majdnem rögtön odalép hozzánk egy fehér blúzos, zöld kötényes pincérnő, a kora reggeli órához képest meglepően széles mosollyal. Majd rájön, hogy szar az élet. Azért visszamosolygok rá, és rendelek egy dupla eszpresszót, aztán megvárom, hogy Ronnie rendelését is felvegye. Közben Lufi pórázát a székhez kötöm; a Marley meg énnel szemben, nem valószínű, hogy ő kirántaná alólam. Riley már veszélyesebb volna.
– Tudod, hogy nem szeretek ilyenekről beszélni – A sóhajom ellenére megadóan emelem meg a vállam, majd hátradőlök a fonott székben. Az utca már éledezik, az első munkás-hullámot követően most már az irodisták és a tipikus 9 to 5 dolgozók igyekeznek éltető kávét és ételt szerezni az egész napos szenvedés előtt. – Nem gondoltam meg magam. Csak ahogy rámutattak már páran, nem tud izgatni. És, ahogy erre is rámutattak már, azt hiszem, ez nem túl optimális. – Oké, tényleg kényelmetlenül érzem magam, mert a fejemben ott nevet apám hangja, ami szerint egy férfi egyszerűen nem picsog. Úgyhogy próbálom a lehető legérzéketlenebbül mondani; nehogy véletlen picsogásnak tűnjön. – Úgy értem, nem szexuális értelemben. Monroe gyönyörű. És szeretem a szexet, de azt hiszem, ez nem túl mérvadó. – Minden férfi szereti a szexet. Aki nem, az nem normális. És itt nem arra gondolok, hogy meleg, mert azt hiszem, a melegek többet szexelnek, mint bárki, elvégre, ott kétszer annyi szex-gondolat születik, mint egy átlagos hetero kapcsolatban. Ez nem lehet annyira meglepő, és igazából fogalmam sincs, miken agyalnak azok, akiket nem érdekli a szex. Mármint, nem tudatos döntés; egyszerűen ott van. A szex meg a mell, ami szintén a szexhez kapcsolódik. Most is, egyszerűen csak eszembe jut, minden különösebb indok nélkül.
– Csak olyan… Nem tudom. Kényelmes minden. Jó. Tudom, hogy el kell vennem, és ezzel sincs bajom. De igazából nekem jó lenne így is. Nem tudom. – Összeráncolom a szemöldököm. Nem gondolkodtam még el igazán azon, hogy mi is az, ami ennyire zavar; olyan volt, mint mikor helyszínre érkezik az ember, nem feltétlenül tudja, mi hibádzik, de érzi, hogy valami nincs rendjén.
Mély sóhajjal csóválom meg a fejemet. – Nem tudom, lehet, hogy hülyeség. Inkább kezdd te. Hátha megjön a bátorságom – hunyorgom rá tréfásan, és lehajolok megdörgölni Lufi fejét.

Cole    Ronnie

- Neked lehet nincs, de a szervezeted biztosan vitatkozna ezzel. – nem akartam anyáskodni, de akkor is fontos az alvás. Oké, sokszor én is felesleges időtöltésnek éreztem, főleg olyankor, amikor sok fontosabb dolgom lett volna, de alapvetően kellett, hogy egy kicsit regenerálódjunk. Másképp kikészülünk, nagyon rövid úton. Annak meg soha nincs jó vége, olyankor szoktak balesetek történni, vagy valaki bekattan és lövöldözni kezd valami nyilvános helyen, kire hogyan hat a kialvatlanság. Én a magam részéről általában nyűgös leszek tőle.
- Ezt a részét mondjuk megértem… - bólogattam a beosztás kapcsán. – Ugyan nem a rendőrség, de nálunk is vannak késő esti csoportok, akik direkt az éjszakai New Yorkot akarják látni. Általában én kapom őket, vagy én vállalom be, mert a kollégáim közül szinte mindenkinek van családja, akik este várják otthon. Nekem meg csak Riley, és az ugyan mit számít, hogy őt is le kellene vinni sétálni, meg foglalkozni vele? – inkább költői kérdésnek szántam, nem akartam én ténylegesen panaszkodni. Az életem úgy volt jó, ahogy kialakítottam, bár a jelenlegi állapotról ez korántsem volt elmondható, viszont azt nem akartam nagydobra verni.
- Jó, igaz! – emeltem fel megadóan a kezeimet, és én is szélesen mosolyogtam. – Valószínűleg az én anyám is nagy hűhót akarna csapni. – szinte láttam magam előtt a képet. Szerencsére anyával elég jó, és közeli volt a viszonyom, így természetes, hogy a legjobbat szerette volna nekem. A gond ezzel csak az volt, hogy szegény elkésett ezen álmai megvalósításával. Kis híján egyébként kiböktem Cole-nak is, de még éppen időben kapcsoltam ahhoz, hogy ne folytassam tovább a fecsegést. Nem így akartam ledobni a bombát. Sőt, igazából abban sem voltam teljesen biztos, hogy egyáltalán le akarom.
- Hát, logika az tényleg nincs benne. – ráztam meg a fejem lemondóan. – És kezdem azt hinni, hogy maga a szerelem is csak egy ábránd, vagy talán múló szeszély. – vélekedtem. Alapvetően nem szoktam ennyire ellene lenni, nem szoktam ilyen reménytelennek lefesteni a helyzetet, de most más volt. Ez talán még egy férfinak is feltűnt volna, vagy ha nem, akkor egy rendőrnek mindenképp. Ennek ellenére azért nem volt rossz a hangulatom, csak jelenleg olyan fázisát éltem az életemnek, hogy nem volt lényeges a nagy Ő kérdése. Főleg, hogy már kaptam egyet a nyakamba, csak éppen a mindent elsöprő érzések nélkül. De jó nekem, nem?
- Tudom, hidd el! Imádunk túlagyalni mindent, és hatszor megváltoztatni a véleményünket. Sokszor még én sem igazodom el saját magamon, ha ez vigasztal. – és valóban így is volt. Egyáltalán nem irigyeltem a férfiakat. Ők jóval egyszerűbben lettek kitalálva, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy én egyébként rajtuk sem igazodtam el soha. Minél többet gondolkoztam rajtuk, annál lehetetlenebbnek tűnt ez a küldetés.
- Üdv! – köszöntem a mellénk lépő pincérnek mosolyogva, miután helyet foglaltunk. – Én pedig kérnék egy lattet, egy sonkás croissant, és egy fahéjas fánkot csoki öntettel. – adtam le én is a rendelést, aztán hátradőltem, és figyelmesen pislogtam Cole-ra. – Igen, tudom. – bólintottam, miután újra kettesben maradtunk, jobban mondva négyesben. – És pontosan ezért fogunk róla beszélni. – jelentettem ki magabiztosan. Úgy gondoltam, hogy a kapcsolatunk azért tart ott, hogy ezt megvitathassuk egymással.
- Hát, azt hiszem, hogy tényleg nem a legjobb. – értettem egyet. – Lehet, hogy nem gondoltad meg magad, de lehet, hogy akkor az sem izgatna, ha ő meggondolná magát. – vetettem fel, csak úgy mellékesen. – Öhm, hát nem is ez jutott most eszembe, Cole. – ráncoltam a homlokom. – De örülök, hogy rendben van a szexuális életetek. Vagy az sincs? – ha már témánál voltunk, nyilván rákérdeztem erre is. Azért engem sem kellett félteni, nem voltam szégyellős fajta. – Állj! – emeltem fel a kezemet, tenyeremmel jelezve a stopot.
- Mi ez a baromság, hogy el KELL venned?! – megbotránkozva bámultam rá. – Egyáltalán nem kötelező. Ha te nem érzed úgy, akkor nem érzed úgy. Senki nem kényszeríti rád. Azért, mert x év után elvárás sokaknál, még nem kell azt tenned! – nem akartam én lebeszélni, de attól még a véleményem akkor is ez volt, és nem voltam rest hangot adni neki. – Hát Cole, egy biztos! Tőlem nem a bátorságod fog megjönni, hanem inkább megerősítelek a bizonytalanságodban. És nem biztos, hogy jó értelemben. Bár, ha így vesszük, ez is lehet bátorság… - fecsegtem összevissza, aztán úgy döntöttem, hogy feltépem, mint egy ragtapaszt.
- Férjhez mentem részegen Vegasban. – és ezzel egy időben érkezett meg a rendelésünk is, amivel belém fojtotta a pincérlány a további mondanivalómat. Talán nem is olyan nagy baj, ahogyan az sem, hogy nem korábban érkezett. A végén még lélegeztethettem volna Colet, ha kis híján megfullasztom a hírrel.

for ronnie

insert coffee to begin

Nem értem a nőket. A szerencsés része viszont az, hogy igazából nem is akarom, legalábbis általában; mondjuk, valljuk be, kedves férfitársaim, ha úgy is teszünk, mintha meg akarnánk érteni, ezt inkább csak az vezérli, hogy valamilyen szinten ez a megértetlenség belekavart az életünk lágyan hullámzó patakjába, és megtörte a tévé-sör-hűtő szentháromságot valamilyen módon. Az egyedüli, akit a lélek bonyolultsága különösebb izgalommal tölt el, azok a nők maguk, akik egyébként is maguknak generálják a problémát. Én csak azért szeretném, hogy esetleg egy kicsit megértsem, hogy tudjam, mire számíthassak tőlük. Két nővel élek együtt, úgyhogy az élet rendszerint igazi zsákbamacska velük.
Az a vidámság, amivel Ronnie legyint erre a kérdéskörre csak megerősít a hitemben, miszerint a nők valóban más bolygóról származhatnak, mint a férfiak. – Nem, igazából nem túlzottan – ingatom meg a fejem halvány mosollyal. Az ember ártatlan, homokvár-túró bakfis korában elhiszi, hogy ha ő nem is érti a lányokat, ők biztos értik egymást, aztán kábé az első alkalommal pofára esnek, mikor a húguktól kérnének segítséget valami értelmezéséhez.
Aláírom: valószínűleg az is benne van, hogy egyébként ez egy érthetetlenül vonzó dolog bennük. A fizikai megértésre való törekvés örök kihívásai, egy férfi pedig ritkán szeret valamit jobban, mint a kihívásokat és az önbizonyítás lehetőségét. Legfeljebb azt, ha a csapata végre nyer a SuperBowlon.
– Hát, azért az egy kicsit rosszul érintene – vonom össze a szemöldökömet. Egyébként sem akarom meggondolni magam; mármint, nyilván szeretem, a mindennapjaim része, és szeretném, ha ez így is maradna. Egyszerűen csak azt szeretném… Á, nem is tudom, mit szeretnék. Te jó ég, nő lettem!
– A szexuális életemmel nincs semmi gond – vetek egy, a többinél lényegesen sértettebb és hidegebb pillantást Ronnie felé, amit a következő pillanatban igazából meg is bánok, mert nem akart ő célozni semmire, csak… Valamiért rákérdezett. De tudom, hogy bocsánatkérésre sincs szükség, amiért ráförmedtem; egyrészt, mert nem szokásom, másrészt meg azért, mert biztosan megérti. Vannak dolgok, amikkel mi nem viccelünk; az egyik ilyen érzékeny pont az a szexuális teljesítmény. Erről viszont csak a kocsmában szeretünk beszélni a haverokkal, ahol minden vélt, valós, bizonyított vagy sem hódítást követően egy éljenzés és egy korsó sör jár. Az biztos, hogy ezt nem egy kávézóban fogom megbeszélni egy nővel, ráadásul úgy, hogy a kurtalábú kutyaszerű lényem a cipőfűzőmmel hadakozik.
– De, Ronnie, igenis az – forgatom meg a szemeimet, mintha kettőnk közül Ő lenne az értelmetlenebbik. – Az életnek van egy menete. Az, ahogy a dolgok követik egymást. Hívhatod kényelemnek is, de én inkább egyszerűen tervként szeretek rá gondolni. Célként. Hogy ne össze-vissza szálldoss a levegőben, mint a gólyafos! – Ebben nem engedek. Lehet, hogy ez másoknál nem így működik (a nőknél meg főleg), de nekem szükségem van valami rendre, mert nem tudok a káoszban operálni. Lehet, hogy ez az apám megkérdőjelezhető sikerességű, félelem-alapú nevelésének eredménye, vagy a katonai gimnáziumé, vagy a katonaságé, vagy a rendőrségé, ahol mind-mind megmondták, mit csináljak, de a semmittevés és a „bármi lehetsz, kisfiam, csinálj bármit” féle mondatok nálam egy egzisztenciális válsághoz vezetnének leginkább. – Szeretnék megházasodni. Szeretnék családot. Ezzel nincs gondom – gesztikulálok úgy az asztalon a kezeimmel, mintha hadi offenzívatervezetet ismertetnék. Az persze már jó kérdés, hogy akkor mégis mi a gondom, ami így közbe lép. Remélem, hogy Ronnie valami okossal szolgál, de a válaszában kicsit csalódnom kell. – Most nem tudod eldönteni, hogy tudsz-e dönteni? – vonom fel a szemöldökömet, egyszerre lenyűgözve és megdöbbenve. Ha ő sem tudja, mi a helyzet, akkor nekem már nem sok esélyem van rá.
Ezt mondjuk mind be is tudhatnám annak a ténynek, amit ezek után közöl velem. – … Hogy micsoda? – Úgy billentem a fejem, mintha rosszul hallottam volna, mondjuk mert egy nem létező kamion ekkor haladt el mellettünk. A szavakat értem, a jelentésükre viszont még várni kell egy kicsit, míg leülepszenek. Ez nagyjából azzal egyenértékű, mikor a pincérlány lepakol elénk, majd elmegy. Felnevetek. – Oké, azt hiszem, tényleg kell nekem ez a kávé, mert az előbb úgy hallottam, mintha azt mondtad volna, megházasodtál Vegasban. – Ezen elnevetgélek pár pillanatig, és beleiszom a forró kávéba. Aztán valahol három kötőjel öt másodpercen belül azt is felfogom, hogy nagyon is komolyan beszél. A mosoly egyszerre akar lefagyni az arcomról meg törne ki belőlem valami abszolút illetlenül hangos röhögés – szóval végül tényleg felnevetek. – Ne haragudj, nem kiröhöglek, csak… Azok még léteznek? Meg kéne tiltani! – vakarom meg a tarkóm kínomban. Fogalmam sincs, erre mit kéne reagálnom. – Szóval… Akkor most férjezett nő vagy? Ezért tűntél el? És egyáltalán New York-i a pasas…?

Cole    Ronnie

Azt legalább pozitívumként értékeltem, hogy nem tesz magasról teljes mértékben a menyasszonyára, de én akkor sem láttam kifejezetten jónak, hogy nem nagyon érdekelte az esküvő. Bár, jobban belegondolva ez a nőknek lényeges, a férfiakt általában nem szokta annyira érdekelni, felesleges procedúrának látják csupán. Egy részről osztottam a nézeteiket, más részről meg le sem tagadhattam volna, hogy én is nőből vagyok.
- Jó, le ne harapd már a fejem! – emeltem fel megadóan mind a két kezemet. – Te is tudod, hogy nem úgy értettem, de te hoztad fel. – mutattam rá a nyilvánvalóra, aztán sunyin elmosolyodtam. – Nem tudtam, hogy ennyire szégyellős vagy! – nem kuncogtam fel ugyan, de nem sok híja volt. Egyébként úgy gondoltam, hogy vagyunk elég jó viszonyban ahhoz, hogy ne tartsam magamban a véleményem. Még akkor se, ha az valószínűleg nem nyeri majd el különösebben Cole tetszését. A barátok nem azért vannak, hogy azt mondják, amit hallani akarsz, nem? Arra ott van a párod, a férfiaknál ez különösen jól működő technika.
- Jézusom Cole, ezt nem gondolhatod komolyan! – én is úgy néztem rá, ahogyan ő rám. Mintha nem is egy nyelvet beszélnénk. Külső szemlélő számára egyébként valószínűleg nagyon mulatságosan festettünk, de ez van. – Igen, bár merem állítani, hogy ez a menetrend jó fél évszázaddal korábban volt bevett szokás, nem manapság. – nem akartam ezzel megsérteni, de egyszerűen ezek voltak tények. Manapság az emberek simán éltek együtt úgy, hogy nem házasodtak össze évtizedekig, viszont családjuk ennek ellenére mégis volt.
- Én nem mondtam, hogy ne házasodj, vagy céltalanul szállj ide-oda. – hangsúlyoztam ki komolyan, összefonva ujjaimat magam előtt, az asztal lapján. – Csak annyira akartam utalni, hogy nem kell elsietned. Nem biztos, hogy azt készülsz elvenni, akit kellene, ennyi az egész. – szépítenem kellett volna? Nem ment, ez volt a véleményem. – Házasodj meg, de ha kötelességként tekintesz rá – márpedig a fenébe is, az előbb pontosan úgy fogalmaztál ezzel kapcsolatban -, akkor talán nem a megfelelő partner van melletted. Lehet, hogy nem magát Monroet akarod elvenni, csupán arra vágysz, amit általa kaphatsz. – vetettem fel. Nem vagyok pszichológus, nem is akartam okoskodni, de annak sem láttam értelmét, hogy elbeszéljek Cole mellett, és olyanokat mondjak neki, amiket nem gondolok komolyan, vagy amikkel nem értek egyet.
- Egyébként nem lebeszélni akarlak, csak gondoltam nem árt, ha elgondolkodsz ezen. – én ugyanis csak neki akartam jót. Semmi bajom nem volt azzal a lánnyal – bár elég furcsa választásnak tartottam -, de Cole a barátom, és nem ő. Nem fogok csak és kizárólag női szolidaritásból kiállni mellette, ha közben az, aki fontos nekem, nem érzi jól magát a jelenlegi helyzetben. Márpedig nem az jött le, akárhogy néztem is.
- Igen, ez a nagy helyzet. – bólintottam, pontosan azt a reakciót végignézve, amire számítottam. Nyilvánvaló volt, hogy le fog esni az álla, az enyém is pontosan így tett, amikor rájöttem, hogy mi történt. – Nagyon jól hallottad, és ne várd, hogy még egyszer elismételjem, mert rosszul leszek! – magyaráztam, félig teli szájjal, mivel idő közben beleharaptam a megérkezett reggelimbe. – Cole, ez nem vicces! – nyeltem le a falatot, és néztem rá úgy, mint egy rossz gyerekre. Tudtam, hogy nem megbántani akar vele, fordított esetben valószínűleg én is így reagáltam volna, de nem volt fordított eset. Az én problémám volt jelenleg az egész, és egyáltalán nem találtam mulatságosnak.
- Egyetértek, szerintem is be kéne tiltani az egészet! – bólogattam hevesen, már a petíció gondolatán is elmerengtem az utóbbi hetekben, amivel be lehetne záratni ezeket a kápolnákat. – Igen, az vagyok. – húztam el a számat, egyértelműen nemtetszésemet fejezve ki ezzel a grimasszal. – Ha hiszed, ha nem, ennyire szerencsétlen vagyok! – fújtam hatalmasat, és haraptam inkább még egyet a croissantból. – Abban a rohadt városban pont egy olyanba kellett részegen belefutnom, aki ráadásul még New York-i is. Szerinted ennek mégis mennyi az esélye?! – úgy mondtam, mintha tényleg tőle várnám a választ.
- Logan Whitfieldnek hívják egyébként, valami milliomos. – vontam meg a vállaimat. – Nem öreg, és nem ronda, de a modora szörnyű. – forgattam a szemeimet. – De nem ez a legrosszabb része az egésznek, a legjobbat még nem is tudod! – kicsit közelebb hajoltam hozzá. – A nagyapám végrendeletének volt egy olyan záradéka, hogy egy éven át házasokként kell élnünk ahhoz, hogy megkapjam az örökségem. Egy év, Cole! – meresztettem rá a szemeimet. - Nem tudom, hogy mit követtem el, amiért így büntet az ég! - ezúttal a kávé következett, hogy ne beszéljek olyan sokat.

Hogy vicces-e a gondolat, hogy az egyik legjobb (nő) barátom részegen megházasodott Vegasban, mint a filmekben? Hát hogy a viharba ne! Rögtön bevillannak a képek az összes rémes vígjátékból Ashton Kutcher főszereplésével meg a sitcomok, mint a Jóbarátok, ahol kötelező jelleggel szerepelt ez a mozzanat. Azt hiszem, valahol a húszas éveim elején még én is jó mókának tartottam volna a dolgot; szolgált az egységemben egy srác, aki így házasodott meg a barátnőjével, mivel egyikük családja sem preferálta túlzottan gyermekük választottját, szóval eleve sem szerettek volna nagy hajcihőt csapni, és ha már úgyis csak a városházára salsáznának be, akkor már egy Elvis-hasonmás is összeadhatja őket, nem?
Viszont azt is alá kell írnom, hogy ez valószínűleg az esetek kisebbik részét adja; az, hogy Eddie még mindig együtt van a feleségével, a szerencsés véletlenek, gondolom, amolyan kozmikus igazságtételek egyike, amiért Kabul közelében egy pokolgép robbanása következtében elvesztette az egyik lábát. Járni azt nem igazán tud (azt mondta, utálja azt a vacak műlábat), de legalább mindig van parkolóhelye a rokikártya miatt, és egy csinos, odaadó felesége is, aki már a harmadik gyerekükkel terhes.
Valószínűleg az ilyen sztorik azok is, amik miatt egyre sürgetőbbé válik a házasság gondolata is, ami pedig valahol, talán, esetleg, egy egészen kicsit megijeszt. A legtöbb egykori társamnak már van családja; a katonák között gyakori, hogy már húsz-huszonegy évesen megházasodik. Én a magam harminckettő, lassan harminchárom évével kezdek kicsúszni ebből a korból.
De ezt most kicsit elnyomom és inkább arra fókuszálok, hogy mennyire szürreális ez az egész. Eddie úgy vette el a feleségét, hogy előtte évekig jártak; amennyire én tudom, Ronnie életében ilyen alak nem igen akad. – De, ez igazából baromi vicces – prüszkölöm ki. Azért még az én kemény férfiagyam is látja, hogy rosszul érinti a dolog, úgyhogy próbálom a nevetést a kávéspoharam mögé fojtani. – Persze… Ugyanakkor tragikus is, nyilván. A meghívóm gondolom a postán veszett el…
Nem, teljesen biztosra veszem, hogy ez egy véletlen dolog volt a részéről. Amitől nem lesz kevésbé mulatságosabb vagy szerencsétlen. Ha én kerülnék hasonló helyzetbe, minél hamarabb érvényteleníttetni akarnám a dolog, az biztos. – Hát, ha jól tudom, nagyjából negyven millió ember látogatja Vegast évente, szóval figyelembe kell venni ezt, meg az amerikai lakosság százötven millióját, meg a New Yorki lakosság nyolc millióját, módosító faktorként a külföldieket… Bocs, de matekból majdnem megbuktam középiskolában a valószínűségszámítás miatt – vonom meg végül a vállam. Tudom, hogy nem várt választ, és ezzel csak az agyát húzom, de valamiért egy icipicit jól esik. – Mindenesetre, nagyjából nulla és egy százalék között.
A vigyorom végül mosollyá szelídül, ahogy átnyúlok az asztal felett, hogy bátorítóan megszorítsam Ronnie vállát. – Figyelj, annyira nem rossz a helyzet. Tudod, van az a statisztika, hogy háromból két házasság válással végződik, szóval igazából az lenne a fura, ha sosem válnál el. Legalább ezen is túlesel a húszas éveidben – magyarázom, majd hirtelen összeráncolódik a szemöldököm. – Mert el akarsz válni, ugye…?
Valahogy nem úgy tűnik, mintha a hetedik menny felhőin úszna a boldogságtól, szóval valahol jogos a feltételezés, ugyanakkor azt is megérteném, ha nem lenne ilyen egyszerű a helyzet. Statisztika ide vagy oda, elválni szar érzés, akkor is, ha csak véletlenül házasodtatok össze. Ez ott lesz az aktádban, meg te is az övében.
– Whitfield? – ismét mély ránc ül a homlokomra. – Olyan ismerős a neve… Nem valami… szállítócége van? – Alapvetően ez nem annyira közérdekű információ, de mivel sokáig dolgoztam a gazdasági bűnügyek osztályán, plusz most már egy ideje a szervezett bűnözésnél, amely igen szorosan összefügg a drog- és fegyverkereskedelemmel, amelynek legnagyobb része vízi úton érkezik az országunkba, főként Dél-Amerikából, illetve az afrikai kontinensről. A legtöbb nagy szállító céggel már összesodort az élet, meg a közepesekkel is, és aligha szeretik meghallani a nevem és a szervezetem megnevezését a vonal túloldalán, mert az rendszerint késedelmet jelent számukra, míg kutyás csapatokkal átfésüljük a rakományokat.
– Hát, Ronnie, te aztán nem szarozol. Ritkán házasodsz Vegasban, de ha igen, csakis New Yorki milliomosokkal – nevetek magamban a dolgon. Tényleg, mennyi az esélye?
A dolog másik részének hallgatása közben ugyan a kávém maradékát hörpintem fel, de közben tekintetem végig rajta függ a csésze peremén túl. Nekem összemosódnak a CEO-k képei, szóval hiszek Ronnie-nak, ami a külsejét illeti, de azért azt is hozzá kell tennem, persze pusztán baráti-plátói alapon, hogy Ő maga sem egy utolsó látvány, sőt, szóval teljesen megérteném, ha ez a Whitfield fickó nehezen engedné el. De úgy tűnik, ennél mélyebb a gond. – Hát… gondolom az nem nyugtat meg, hogy a New Yorki válási törvények értelmében egyébként is csak fél évvel a házasságkötés után tudnál elválni, ugye…? – Nem, nem hiszem, hogy ez megnyugtat. – Ez most valószínűleg nem fog passzolni a déli neveltetésem álcájához, és a texasi nagymamám valószínűleg a sírból is elátkozna, de… Ugye tudod, hogy csak azért, mert van egy papírotok, az nem jelent semmit…?
Oké, az igazat megvallva, nem értem, most mi a probléma. Oké, kicsit kellemetlen a dolog, de hacsak nem szándékozik egyébként egy éven belül valaki máshoz hozzámenni, akkor tejesen mindegy. – Szerencsétek van, hogy nem kilenc éve történt. Asszem 2010-ben szavazták meg a „no fault” törvényt, hogy nem kell konkrét indokot beadnod a váláshoz, elég, ha egyszerűen nem éltek együtt. Bár továbbra is tartom, hogy a vegasi esküvőknek nem kéne igazinak lenniük.
Valószínűleg a kelleténél kicsit többet tudok a válásról.
– Oké, igazából kezdem nem érteni, mi a gond – dőlök hátra a székben, megvakarva a tarkómat. Lufi felrakja a koszos tappancsait a farmeremre, megpróbálva felszaglászni az asztalra, de visszahessegetem a földre. – Vagy a házasokként élést úgy érted, hogy…? Érted. Bár ha csak a modora a gond, az a kisebbik baj, bedugod a füled, aztán uccuneki – pöckölök felé egy szalvéta-galacsint, amit még az előző üldögélők hagyhattak itt. – Oké, oké! Nem vicces. De csak nem tudják ellenőrizni, hogy hogy vagytok együtt, nem…? Vagy neki van valami titkos családja, akiket ezzel felültet…? Vagy Ő nem akar elválni…? Mert az a neccesebbik fele. De ugye tudod, hogy ha elváltok, akkor hacsak nem írtatok házassági szerződést, fele-fele a cuccotok…?
Egy milliomosnál azért nem mindegy.

Way up, way up we go

Been up and down that road

Cole    Ronnie

- Jó, tudom. – adtam be végül a derekam egy hosszas sóhaj kíséretében. – Valahol tényleg vicces, és ha nem az én nyomorom lenne most, akkor valószínűleg jót nevetnék fordított esetben rajtad. – vallottam be őszintén, de én voltam jelenleg az elszenvedője a saját hülyeségemnek, szóval annyira mégsem volt sok kedvem nevetni rajta. Siralmas volt, úgy is mondhatnánk. És a legrosszabb az volt, hogy fogalmam sem volt róla, hogy hogyan másszak ki belőle. Valahogy azonban mindenképpen ki kellett, nem ragadhattam ebben a helyzetben addig, amíg szépen lassan megőrülök.
- Attól, hogy felemeled a poharad, még látom! – böktem felé a saját poharammal a kezemben. – Ezek után csodálkozol, hogy miért nem hívtalak meg?! Meg sem érdemelnéd! – vicceltem el egy kicsit, bár a vonásaimra attól még nem költözött oda a mosoly. Mindig gondterhelt lettem, ha felmerült a téma, vagy ha egyáltalán csak eszembe jutott. Sokkal jobb volt Cole magánéleti problémáit boncolgatni, mert addig sem kellett a sajátjaimmal foglalkozni.
- Köszönöm, ettől most sokkal jobban érzem magam. Ha fel akarsz vidítani, akkor ne idétlen statisztikai adatokkal próbáld érzékeltetni velem, hogy mennyire ritka „szerencsés” ember vagyok ma. – horkantam fel, mert egyáltalán nem volt jó, hogy ennyire kifogtam. Magamtól is tudtam, de így, az orrom alá dörgölve csak még rosszabb volt, azt hiszem. Attól, hogy tudtam dolgokat, még nem feltétlenül szerettem volna szembe is nézni velük.
- Cole, szerintem ne erőltessük ezt. Nem megy neked a vigasztalás! – ingattam a fejem, de azért jól esett az a szorítás is. Időnként szükségem volt az efféle testi kontaktusra ahhoz, hogy némiképp megnyugodjon a háborgó lelkem. – Azért én szívesen tartoztam volna azon kevés ember közé, aki egyszer esküszik életében… - ne is álmodozzak, ugye? Ezzel azt hiszem, hogy egy kicsit már elkéstem, de talán lehet még javítani rajta idővel. Most ugyan nem, de később. Már, ha ez után az egy év után lesz még egyáltalán kedvem újra férjhez menni. Nagy esélyt láttam arra, hogy nem lesz.
- De, igen. Úgy tudom, hogy az van neki. – forgattam a szemeimet, mert még mindig nem tudtam zöld ágra vergődni azzal kapcsolatban, hogy miként is álljak hozzá ehhez az egészhez. Sőt, úgy magához Loganhez sem. – Vaj van a füle mögött? – kérdeztem rá, mivel elég hamar rávágta. Ez pedig egy rendőr esetében nem feltétlenül jelentett jót. Ha valamivel ennyire képben van, az bennem bizony gyanút keltett. Tudni akartam arról, ha kétes ügyletei vannak ennek a szőke hercegnek.
- Ez egyáltalán nem vicces! – mondtam újra, bár ezúttal az ajkaim egy kicsit felfelé görbültek. – Tudod, újabban a saját köreimben mozgok. – mert ugyebár most már én is közéjük tartoztam, még ha agyban szerencsére nem is. A bankszámlám tekintetében azonban igen, és ez jelentett valamit. Kérkedni viszont továbbra sem szándékoztam vele, mert az nem lett volna jellemző rám, ahogyan az ész nélküli pénzszórás sem. Szerintem ezt a velem szemben ülő is pontosan tudta, mert ennyire azért már ismerhette az alaptermészetem.
- Erről nem tudtam, de nem, nem nyugtat meg. – valószínűleg enyhén látszott az arcomon a csodálkozás, de végül csak a fejemet ráztam meg tagadólag. – Persze, hogy tudom, Cole! – emeltem az égnek a tekintetem. – A papír nem jelent semmit, de ez nem ilyen egyszerű ám… - bárcsak az lett volna, de voltak bizonyos feltételek is, amiket be kellett tartani ahhoz, hogy hozzájussak az örökségemhez. A nagyapám nagyon rafinált és okos ember volt, nem hagyta volna csak úgy annyiban a dolgot.
- Szerintem sem kéne, de olyan szerencsétlen vagyok, hogy ez bizony igazi. Teljesen igazi! – inkább kortyoltam egy nagyot, hogy megnedvesítsem a kiszáradni készülő ajkaimat. – A szexre gondolsz? – mondtam ki én kerek perec, amit valószínűleg kérdezni akart. – Egy fedél alatt kellene élnünk, és mindezt még ügyvéd is fogja ellenőrizni többek közt. Nem tudom pontosan, hogy miként fog ez működni. Arra nyilván nem fognak kötelezni, hogy lefeküdjek vele, ha nem akarok, de még azt is el tudom képzelni, hogy valami terápiára kell járni, vagy random fel fognak bukkanni és ellenőrzik, hogy tényleg együtt élünk-e, nem tudom. – soroltam a tippjeimet, mert ez még mindig nem volt teljesen tiszta számomra.
- Nem tudok róla, hogy lenne családja, és valószínűleg nagyon el akar majd válni. – merengtem el a kérdései hallatán, amíg ki nem mondta az utolsót. Akkor aztán riadtan kaptam fel a tekintetem ismét. – Ó, hogy a jó büdös francba! – csúszott ki a számon hangosabban, mint szerettem volna. Riley csak feszülten megemelte a füleit a hangsúly hallatán, aztán visszaejtette a fejét a mancsaira. – Erre nem is gondoltam! Muszáj lesz egy rohadt szerződést íratni vele, ha egyáltalán belemegy. Még azt sem tudom, hogy egy ennyire gazdag embernek mit ajánljak fel cserébe. Nem hinném, hogy az a leghőbb vágya, hogy velem játsszon egy évig házasságosdit. – még kimondani is szörnyű volt.
- Valahogy végig kell csinálnom ezt, Cole! Vagy hagyom a francba, és az a hatalmas vagyon valami alapítványra száll, én meg dolgozhatok életem végéig valaki másnak, vagy elúszok a hitelekben, hogy saját cégem lehessen…- reményvesztetten ejtettem az asztalon pihentetett kezeimre a fejemet. – Mondd, miért történik ez velem?! – tettem fel a költői kérdést fojtott hangon.

A kérdésére sokat sejtetően  elhúzom a számat valami félmosoly-szerűségbe, és megvonom a vállamat. – Bizalmas információkat nem adhatok ki, te is tudod. Úgyhogy csak annyit mondanék, hogy szerintem soha, senki sem gazdagszik meg abból, hogy jó ember volt és minden törvényt betartott. – Jó, persze ott van Ronnie nagyapja is, aki ezek szerint nem kevés pénzt szándékszik az unokájára hagyni, már bizonyos feltételek mellett… Abszurd feltételekkel, ha szabad ilyet mondanom. Már nem azért, tisztelem én a holtakat, de ahhoz kötni a vagyont, hogy megházasodjon és úgy is éljenek…? Kicsit extrém; de nem tudom, miért lepődöm meg. New York emberei eleve őrültek, ez a skála pedig exponenciálisan nő a vagyonnal karöltve. A legdurvább dolgok mindig köztük történnek; köztük, meg a kertvárosban.
Mentálisan azért készítek egy feljegyzést arról, hogy mostantól figyeljek egy kicsit jobban oda a névre. Ronnie a barátom, az egyik legközelebbi, úgyhogy a szokásos féltési-görbémen lassan megközelíti azt, amivel a húgomat igyekszem óvni a saját hülyeségétől. – Ha szerinted nem vicces, akkor miért vigyorogsz? Hm? Ronnie? Miért vigyorogsz? – grimaszolok úgy, mintha legalábbis tizenkét évesek lennénk, és az osztályteremben húzogatnám a copfját. Szinte énekelve dőlök hátra: – Viccesnek tartaaasz…!
És ezzel nagyjából egyedül van.
Tény, ami tény, nem sokakkal engedem el magamat. Nem hiszem, hogy különösebb oka lenne, egyszerűen elválasztom a magánéletet a mindennapoktól és a munkától; anyáék erre a fura, déli, távolságtartó, mégis az arcodba mászó udvariasságra tanítottak, ami mára egy különös egyveleget ad ki a katonai kiképzés visszhangjával. Nem szeretem mások elé teregetni a szennyesemet, és ez alá nem csak családi titkokat veszek, hanem a mindenkori hangulatomat, mert azok kvázi a gondolataim, és aki elé a gondolataidat teregeted, tulajdonképp meztelenül állsz előtte. Oké, Ronnie előtt álltam már egészen másként is meztelenül, és nem mondom, hogy Ő ne tett volna ilyet, de az egy olyan része a múltunknak, amit már elzártunk, a kulcsot pedig rég elhagytuk. Néha az ember beles persze az ablakon, próbál bepillantani a függöny mögé, csak a nosztalgia kedvéért, de ilyenkor az asszony általában megragadja a figyelmét, a maga kitárt ajtajával.
Mindenesetre, sokat segít, ha valaki olyan előtt kell lecsupaszítanod a magad biztonságáért felvont falakat, aki már úgyis tud mindent, és akivel nem váltál el rosszban; van olyan exbarátnőm, akinek nem tárulkoznék fel, ami a jelenlegi gondokat illeti, és azt hiszem, Ronnie is valahogy így érezhet. Legalábbis nem hiszem, hogy csak úgy mindenkinek elmondaná, amit most nekem.
– Soha semmi sem az, mi? – ül gúnyos görbület a szám sarkába, ami nem neki szól, és nem is a konkrét helyzetnek, inkább az Életnek hívott játéknak. Van, mikor két ember együtt sem lesz okosabb; de legalább ott a közösen megértett tehetetlenség, ami némileg segít. Általában.
A szavaira először csak bólogattam, egyik kezemmel megvakargattam Lufi füle tövét, mert már nagyon várta a figyelmet a lábam mellett ülve (aztán próbált is rögtön átmászni az asztal alatt Ronnie kutyájához), a másikkal pedig az államat dörgöltem. – Egy kicsit olyannak hangzik, mint mikor arra gyanakodnak, valaki csak a zöldkártyáért házasodott meg… Akkor is a nyakadra járnak, kikérdezik az ismerősöket, ilyesmi. A bevándorlásiak nem szaroznak. – Főleg a mostani kormány alatt nem. Szeretném megkérdezni, hogy látta-e azt a filmet, aminek nem jut eszembe a címe, de Sandra Bullock van benne meg Ryan Reynolds, de azt hiszem, ennél azért már komolyabb vizekre eveztünk. – Hát, nem könnyíted meg a saját dolgodat, az biztos…
Én meg az övét, mert teljesen használhatatlan vagyok ebben a kérdésben. – Az olyan dörzsölt alakok, mint Whitfield, még arról is szerződést iratnak, hogy a gyereknek házit kell írnia – vonom meg a vállamat. Ezzel megfogott; mit is adhatna egy pasasnak, akinek mindene megvan, amit pénzért meg lehet kapni…? – Nos, lenne rá egy válaszom, de az a feminista kacsód simán átér az asztalon és ad nekem egy nyaklevest… – Azért a biztonság kedvéért azért hátradőlök. – Hát… a gazdagoknak sosem elég a pénzük. Ezért maradnak gazdagok, és ezért buknak meg előbb-utóbb. Szóval ha belemennél a fele-fele dologba, talán benne lenne. Vagy… Nos, a cégetek azért elég tetemes adóvisszatérítést is jelenthet. Aztán ott az a baromi egyszerű tény is, hogy minden cégvezető élete sokkal szebbnek mutat, ha van mellette egy csinos feleség. Az ő világukban a látszat jelent mindent – jegyzem meg némi éllel a hangomban. Hogy kedvelem-e a hozzá hasonlókat? Egy cseppet sem; megbízhatatlanok, csélcsapok, arra hajóznak, amerre épp több szelet ad a vitorlájukba valaki. A legtöbben abban a hitben élnek, hogy érinthetetlenek, és az a büdös nagy helyzet, hogy a legtöbbször igazuk van; megkeserítették a szájízemet, akárhányszor találkoztam az elégedetten vigyorgó pofájukkal, azzal a lekezelő hangnemmel, amivel kiejtették a szájukon, hogy Sykes nyomozó. Mintha nem lennék más, mint egy óvodás, aki véletlen odatévedt a játszótérről.
Egy részem szinte dühös Ronnie-ra, amirét sikerült épp egy ilyen gyökeret kifognia. Túl jól tudom, mit gondolnak rólam az olyanok családtagjai, akiknek a közelében szaglászom; azt hiszem, benne van a pakliban, hogy a végén megkedvelik egymást, és Ronnie megharagszik rám, amiért a szíve választottja hátsókertjében ásózom hullák után kutatva.
Szerencsére ez egy elég kis rész; a lényem legnagyobbik fele inkább tehetetlenséget érez, sajnálatot; előbbit magam felé, utóbbit pedig felé. Tényleg lehetetlennek tűnik a szituációja, és ráadásul olyan kérdéseket tesz fel, amikre nem tudom a választ, ettől pedig rosszul érzem magam. Szeretnék segíteni neki, de nem tudom, hogyan; még a megfelelő szavakat sem találom. – Nos, a reális helyzet az, hogy a nagyapád humora rettentően fura… Ha valami eco-tévés választ akarsz hallani, akkor az valahogy úgy hangzana, hogy a karmádban rontottál el valamit. Anyám válasza az lenne, hogy Isten így is szeret, és csak annyival ver, amennyit még elbírsz. Szenvedj, mint Jézus, hogy tiszta lehessen a lelked. Mondjuk, a keresztényeknek nem is jár más, csak a szenvedés meg bűnbocsánat… Elég letargikus – hunyorgom a távolba. Már én sem tudom, miről beszélek, de azt sejtem, hogy Őt nem igen nyugtattam meg egyik válasszal sem.
Jobb híján átnyúlok az asztalon, hogy megsimogassam a kézfejét. – Hé… Ne lásd ezt ilyen sötéten, jó? – Megpróbálok a tekintete alá férkőzni, hogy rámosolyoghassak, lehetőleg megnyugtatóan. – Ha bárkinek sikerül ezt a nagy kalap szart kibogoznia, az te vagy. Mármint, aki ennyi turistát életben tud tartani a betondzsungelben, annak egy kis milliomos kényszerházasság nem jelenthet akadályt, ugye? – vonom fel a szemöldökömet. Komolyan gondolom; mármint, így sincs túl sok esélye hogy ezt ép ésszel túlélje, de ha bárkinek sikerül, akkor az Ő. Én a második héten feladnám, és frusztráltan visszatrappolnék a seregbe, csak ne kelljen ezzel foglalkoznom.
Ezt hangosan kimondani nagyon furán hangzana, de kicsit lefelé konyuló szájjal valahogy… jól néz ki. Mármint, nem akarom, hogy fájjon neki, csak így ad egy olyan érzést, mintha szükség lenne rám itt, és jól esik tudni, hogy legalább valakinek még szüksége van rám.
Ekkor azonban megrezzen a mobilom a zsebemben, egyértelművé téve, hogy üzenetem érkezett. Bocsánatot kérek tőle, és gyorsan rápillantok; amint végigfutottam a rövid, velős üzenetet, felsóhajtok. – A fenébe… Santos az. Mennem kell. – Nincs olyan, hogy időbeosztás, ha nyomozó az ember; hajnali kettőkor épp úgy, mint délben, vasárnap. Intek a pincérnőnek, hogy szeretnék fizetni, majd gyorsan ki is számolok néhány bankót az asztalra, ami bőven fedezi mindkettőnk rendelését és a borravalót is. Ennyihez mindig is ragaszkodtam, járás ide vagy oda.
– Figyelj… Ha gondolod, kicsit utána tudok nézni ennek a Whitfield fickónak. Nem azért, mert szeretek kutakodni, vagy mert különösebben legális lenne, de szeretném, ha tudnád, mibe vágsz bele, mielőtt döntést hozol. És én is szeretném tudni, mire kell figyelni. Nem akarom, hogy bármi bajod essen – egyenesedem fel, miután felkaptam Lufit. Innentől futólépésben kell hazasietnem, hogy még gyorsan át tudjak öltözni, és őt se kelljen valamelyik járőrrel hazavitetnem. – És… Izé… Szóval kösz. A… Roe-dolgot.
Nem tudom, miért érzem ilyen kínosnak a köszönetnyilvánítást; bár úgy érzem, nem is annyira azzal van gondom, hanem azzal, hogy mit kell megköszönnöm…

Way up, way up we go

Been up and down that road

Cole    Ronnie

- Igen, sajnos én is pontosan ettől tartottam… - sóhajtottam nagyot, kissé talán gondterhelten. Nem vagyok naiv attól még, hogy csináltam egy hülyeséget ezzel a házasság-dologgal. Én is tisztában voltam azzal, hogy az embereknek nem lesz pénze abból, ha mindig becsületesek. Ha így volna, akkor már én is régen pénzhalmokon csücsülnék, de hát az élet nem így működik. Vannak dörzsölt és szerencsés emberek, és vannak a hozzám hasonló, egyszerűbb lelkek, akik nem minden pillanatban a pénz körül forognak. Logan pont az ellenkezőjének látszott, és volt egy sanda gyanúm, hogy beletrafáltam, csak Cole tényleg nem akart rám ijeszteni. Meg lehet, hogy tényleg nem mondhatott semmit.
- Hallgass! – böktem felé a mutatóujjammal, amikor cukkolni próbált. – Egyáltalán nem tartalak viccesnek! – makacsoltam meg magam, bár az állam alig láthatóan megfeszült, ahogy igyekeztem visszatartani a kitörni készülő nevetésem. A nagy és komoly nyomozó, aki itt ült velem szemben, egy nagy gyereknek látszott. Megszégyenített volna szerintem egy csapat kis iskolást is, de igazán aranyosnak találtam. Sejtettem, hogy fel szeretne egy kicsit vidítani, meg aztán jó volt a tudat, hogy tényleg van valaki, aki tud erről és számíthatok rá, ha bajba kerülnék. Kétségem sem volt afelől, hogy megvédene és egyből a segítségemre sietne.
- Igen, tényleg valami ilyesmi… - értettem egyet, mert nekem is pontosan ez volt a gondolatom. Miért kellett ezt ennyire szigorúan venni? És miért kellett kényszeríteni egyáltalán erre a próbálkozásra? Sohasem értettem a nagyapámat, és nagyon úgy tűnt, hogy már nem is fogom. Utoljára még szórakozott egy jót rajtam. – Az a baj mindezzel, hogy én nem vagyok olyan dörzsölt. Egyszerű vagyok, nem ebben a világban nőttem fel, és most hirtelen belecsöppentem. Ha én is olyan lennék, mint ő, nem lenne probléma. Kellene valami tanácsadóféle nekem. – inkább csak magamnak mondtam, afféle megállapításként, hangosan gondolkoztam.
- Tudom, hogy sokat adnak a látszatra, de hát bárkivel megjelenhet az eseményeken, ha ahhoz van kedve. Ez még nem hiszem, hogy túl sokat nyomna a latba, és ez elég aggasztó. Fogalmam sincs, hogy mivel tudnám meggyőzni, márpedig biztos, hogy nem lesz könnyű menet. – erre már most készültem lélekben, fel kellett vérteznem magam. Valahogy. A kérdés már csak az volt, hogy erre mégis hogyan lehet felkészülni? Túl nagy volt nekem ez a fa, a fejszém pedig túl kicsinek tűnt hozzá…
- Nem tűnik túl vonzónak a szenvedés gondolata. – állapítottam meg, de ebből szerintem már egyértelmű is lett, hogy nem vagyok túlzottan vallásos. De, ha azon múlt volna, hogy ez a helyzet most megoldódjon, akkor biztosan inkább minden reggelt a templomban kezdek, csak legyen vége. Ez azonban csak egy szép álom volt, hiú ábránd, igaz? Vannak olyan helyzetek, amikor a hit túl kevés.
- Ez nagyon hízelgő! – nevettem el magam akaratlanul is. – Bárcsak igazad lenne, de a turistákat könnyebb összeterelni és csoportban tartani, mint egy milliomos eszén túljárni, aki egész életében ezzel szórakozott. – kedvem lett volna az asztalba verni a fejemet, hátha akkor véget ér ez az egész, és kiderül, hogy csupán egy rossz álom volt. Itt azonban elég furcsán nézett volna ki a jelenet, szóval visszafogtam magam. Pont akkor, amikor előkerült Cole telefonja. Legalább nem borultam ki teljesen, csak épp egy kicsit megkapargattuk a felszínt. Eddig tényleg egész jól bírtam, és nem akartam pont most összeomlani.
- Oké, első a munka! – bólogattam, mert tudtam már, hogy milyen a rendőrök élete. – Rendben, azt nagyon megköszönném. Rossz érzésem van, és kicsit aggaszt az a szőke hercegeket megszégyenítő ártatlansága. – elég volt mondjuk jobban a szemébe nézni ahhoz, hogy az ember tudja, milyen hamis ez a kép. Ez lejött a videókból és a róla készült képekről is. – Köszönöm, Cole! Jó barát vagy! – mosolyogtam rá őszintén, és mielőtt még elinalt volna, megszorítottam a kezét. – Majd beszélünk, jó? – búcsúztam integetve, de azért pár percig még maradtam, hogy össze tudjam szedni magam. Addig befejeztem a reggelit, megittam a kávém maradékát, és szusszantam néhány nagyobbat.