Ha most születne egy újságcikk róla, és ország-világ megtudná, hogy mi történik az életében, akkor valószínűleg számító, hálátlan, pénzhajhász nőszemélynek kiáltanák ki, pedig ezekkel a jelzőkkel soha nem lehetett illetni. Hiába volt körülötte egész életében a nagy vagyon, mégsem vágyakozott utána, sohasem élt vele vissza. Világéletében úgy tekintette, hogy a pénz csupán egy eszköz, de nem boldogít. Nélkülözhetetlen ugyan az életben, de akkor sem jelenti a mindenséget.
A céltudatos, két lábbal a földön álló kifejezések már sokkal találóbban leírnák azt, ahogyan éli az életét. Ronnie az a típus, aki képes lenne a jég hátán is megélni, ha arra lenne szüksége. Aki feltalálja magát, elboldogul egyedül is, és nem szorul – nem is szeret – rá másokra. Ha segítséget kér nagy ritkán, akkor sejteni lehet, hogy arra tényleg szüksége van, és soha nem felejti el leróni a tartozását. Határozott fellépésű, magával ragadó kisugárzással rendelkezik, ami valamiképpen vonzza az embereket, és ha olyan helyzet adódik, akkor tiszteletet parancsol. Talán itt illene megjegyezni a mondást, miszerint a vér nem válik vízzé. Pontosan olyan, akár a nagy Alexander T. Rhodes volt, New York legnagyobb hajómágnása.
Mindezen, kissé talán maszkulin vonásokat leszámítva igazi nő. Temperamentumos, szeszélyes, viszont mindig mindent okkal tesz. Leszámítva persze néhány kivételes esetet, de sokszor megkapta már, hogy sohasem tesz semmi őrültséget. Ugyan nem hat rá igazán a cukkolás, nem feltétlenül fog a kútba ugrani csak azért, mert nyuszinak nevezik, ha nem teszi meg, de azért ott szokott motoszkálni később is a fejében a piszkálódás keserű emléke.
A munkájában precíz és körültekintő, igyekszik szórakoztatóvá varázsolni a turistái napját. Közvetlen, kedves és barátságos, viszont nem kell félteni, ha valami ütközik az elveivel, vagy megsértik. Nem rest kiállni magáért, vagy másokért, és megmondani a véleményét. Gyakran még úgy is, hogy azzal megbánt másokat.
Ajándékozásban nem túl tehetséges, viszont hallgatóságnak kiváló. Sokszor igyekszik inkább lenyelni a kéretlenül osztogatott tanácsait, de előfordul, hogy mégiscsak kibuknak belőle a bölcselkedő szavak. Akiket szeret, akikhez ragaszkodik, azokért keresztül menne tűzön-vízen, igazi harcias típus, az időnként rátörő büszkeségről már nem is beszélve. Annyi szent, hogy nem az a meghunyászkodó természet, és csupán attól függ a veled szemben tanúsított viselkedése, hogy miképpen állsz hozzá. Előfordulhat, hogy minden további nélkül pénzt ad a kéregetőnek, de ugyanakkor, ha az utcán járva belé kötnek, képes szembe menni egy nála jóval nagyobb támadóval is, hogy megvédje magát. Nem egy szívbajos, megmentésre szoruló királylány, és mindennél jobban gyűlöli a kényszerhelyzeteket, vagy ha megmondják neki, hogy mit tegyen. A korlátok ugyanis a gyengéi.

- Mrs. Whitfield, megértette az elhangzottakat? – a monoton hang képes volt teljesen kihozni a sodromból alapesetben, ám most lélekben, és agyban is teljesen máshol jártam.
- Miss Rhodes! – javítottam ki automatikusan, mintha ez lenne a legnagyobb problémám.
- Tessék?! – pislogott rám értetlenül a férfi, mire metszően kék szemeim az arcára villantak.
- A Miss Rhodes megszólítás helyénvalóbb. – tagoltan mondtam el a szavakat, alapvetően kedves természetemnek nyoma sem volt jelenleg. Nem voltam képes egy mosolyra sem, de az idő és a hely erre úgysem volt alkalmas.
- De nekem az van a… - egyetlen mozdulattal fojtottam belé a szót, a tiltás egységes jelével, egy kézfeltartással.
- Tudom, hogy mi van a papírjára írva, ám én mégis arra kértem, hogy szólítson Miss Rhodesnak. Köszönöm, igazán figyelmes! – ezúttal már sikerült kipréselnem egy mosolyt magamból, bár ajkaim pengevékonyra szűkültek.
- Rendben, Miss Rhodes. – tartott egy pillanatnyi szünetet a hatás kedvéért, és úgy pillantott rám, mintha engedélyre várna a folytatáshoz. Egy alig látható fejbiccentéssel meg is adtam azt. – Tehát megértette a végrendelet önre vonatkozó részét? – már a gondolattól is megfordult velem a világ. Egyrészt még most sem fogtam fel, hogy alig néhány héttel ezelőtt még viszonylag kellemesen elbeszélgettünk, és az én utánozhatatlan nagyapám nincs többé. Másrészt kedvem lett volna teli torokból ordítani a világra, és elátkozni mindent, ami csak létezik. Az öreg olyannyira utánozhatatlan volt, hogy egy utolsó tréfát azért mégiscsak kieszelt még.
- Igen, megértettem. – szűrtem végül kelletlenül a fogaim között. Életemben nem volt még ilyen nehéz kimondani semmit. – Mikortól számít az egy év? – tekintetem szinte követelte a választ. Szerettem volna, ha megáll az idő. Szerettem volna, ha képes vagyok álomba merülni, akár Csipkerózsika a mesébe, és egészen addig úgy is maradni, amíg le nem telt az idő. Amíg fel nem ébredhetek nyugodt szívvel, kibújni a felelősség alól. Megúszva a következményeket, amikkel egy gyenge pillanatomban nem számoltam, holott az ilyesmi sohasem volt rám jellemző. Miért akarsz még a síron túlról is megleckéztetni, Nagyapa?!
Pillantásom egyszerre volt kérdő és segélykérő, amikor a plafonra emeltem. Észre sem vettem, hogy az elhangzó szavakig bent tartottam a levegőt a feszültségtől.
- Hétfőtől számítva. Pontosan 365 nap, egy perccel sem kevesebb. – szigorúnak, megmásíthatatlannak hangzott. – Addig van ideje eldönteni, hogy elfogadja-e a feltételeket ebben a formában. Ha igen, akkor az egy év letelte után kézhez kaphatja az örökségét. Ha mégsem, akkor a vállalat részvényesei között lesz felosztva a cég, az ön része pedig alapítványokra száll. – nem bántam volna azt sem. Beértem volna töredékével is az összegnek, amely a végrendelet felolvasásakor elhangzott az ügyvéd szájából. De az volt a kitétel, hogy vagy minden, vagy semmi. Pontosan olyan végletes, olyan furmányos megoldás volt, amely tökéletesen illett Alexander T. Rhodeshoz. Még halálában is irányítani akart mindent, köztük engem is.
Tudtam nagyon jól, hogy üzleti érzékével ellentétben menthetetlenül romantikus alkat volt, és hitt a sírig tartó szerelemben. Azt is tudtam, hogy mennyire nem tetszett neki a legutóbbi ballépésem, amiről nem voltam rest beszámolni neki. Tudtam, hogy mekkora vagyonon ül, mégsem kértem tőle soha semmit. Talán pontosan ezért hagyta rám, és azért, mert tanítani akart. Valami jót, valami állandót szeretett volna az életembe még akkor is, ha ő már nincs.
Ez mind szép és jó volt, de jelen pillanatban nem tudtam ennyire pozitívan látni ezt. Gyűlöltem a kényszerhelyzeteket, az utasításokat, még a finom iránymutatással is ki lehetett volna kergetni a világból. Erre jött ő, és felforgatott mindent.
- És Miss Rhodes… - ijedten kaptam fel a fejem, gondolataim ugyanis már teljesen máshol jártak. – Ne felejtse el, hogy ha belevág, komolyan kell csinálnia. Szívvel-lélekkel, ez volt a nagyapja határozott kérése. Bizonyos időközönként, véletlenszerűen fognak felbukkanni önnél ellenőrzés céljából. – arcomat a két tenyerembe temettem, és próbáltam feldolgozni az elfogadhatatlant. Úgy mindent összességében. – Nos, majd értesítsen a döntéséről. Minden jót kívánok! – az aktatáska kattant, a férfi pedig hamarosan a távozás mezejére lépett. Én még percekig ültem ott, magam elé bámulva, kifejezéstelen arccal. Hogy tovább?
Míg feltettem magamnak a kézenfekvő kérdést, már nyúltam is a telefonomért. A legrosszabb az egészben nem ez lett volna, hanem az, hogy szívességet kellett kérnem. Az, hogy az egész nem csak rajtam múlt, hanem rá voltam utalva valaki másra. Tudtam, hogy mindig arra akart tanítani, hogy merjek másokhoz fordulni, és nyissam meg a szívem valaki felé úgy őszintén, de a „férjem” minden volt, csak az nem, akivel ezt akartam tenni. Még csak nem is ismertem, a fenébe is! Majdnem akkor láttam utoljára, amikor az oltár előtt álltunk abban a Vegas-i kápolnában, természetesen egy Elvis-imitátor orra előtt.
-  Helló, Ronnie vagyok! – mire feleszméltem, már be is mutatkoztam, amikor az egyelőre ismerősen ismeretlen hang beleszólt a telefonba. – Tudom, hogy elhúzódott a dolog, de feltétlenül találkoznunk kellene. Amilyen hamar csak lehet. – nem tudtam, hogy Logan mit fog mondani. Teljes mértékben még arra sem emlékeztem, hogy nézett ki. Csak remélni tudtam, hogy még részegen is elég jó szemem volt ahhoz, hogy ne egy borzasztó férfihoz kössem magam. Bár, akkor talán könnyebben meggyőzhető lenne, hogy előnyös számára a megállapodás. Így voltak kétségeim, de az idő máris ketyegett, és határozottan nem nekem kedvezett.