Mostanság az egyetlen biztos pont az életemben a munkám. Attól függetlenül, hogy az új helyemen, az újdonsült mentoromnál nem épp a legjobban indítottam, azt hiszem, ezt hamarosan ki is küszöböltem, amikor még aznap szüksége volt rám a sürgősségin.
Szóval a munka volt a biztos pont, s az a hely, mely a káoszt a fejemben rendezni, feledtetni segítette. A kórház lett szinte az otthonom, ahol csupán önmagam lehetek, az a Mia Hamilton, aki gyerekkorom óta szerettem volna lenni.
Persze a családom és a vőlegényem előli csakis elméletbeli, ám eredménytelen és kényszeres meneküléssel még mindig nem állok le, habár tudom, hogy ez már lehetetlen.
És akkor még Brandont nem is említem, aki egyik napról a másikra villámcsapásként tért be életembe, s nem tudom kiűzni onnan.
Aki nem ismer, annak fogalma sincs, milyen mélységek és magasságok vannak egyszerre az életemben, neki csak egy kedves, jól nevelt, mosolyogós stréber lány vagyok, aki nem sok vizet zavar.
Minden esetre, még mindig hiszem azt, hogy legalább megpróbálhatok úgy élni, mint egy átlagember, átlagos programokkal, átlagos barátokkal.
Igen, a rejtett múltam ellenére vannak barátaim még az egyetemről és most a kórházból is, akik elhívnak magukkal szórakozni, és akiknek olykor nem mondok nemet.
A mai szombati nap is pont egy ilyen alkalom, amikor Hannah barátnőm, aki szintén az orvosi pályát választotta, felhívott telefonon, hogy menjen el vele és barátnőivel az egyik manhattani klubba kirúgni a hámból.
Most a meghívására gondolkodás nélkül igent mondok, hiszen eljött az a pillanat, amikor nekem is szükségem van arra, hogy kieresszem a gőzt.
Sok minden történi8k mostanában velem, és én csak arra vágyom, hogy táncoljak, bulizzak egyet, de főként, hogy ne gondoljak semmi olyasmire, ami fejtörést és azt a bizonyos zűrzavart okozza bennem.
Ahogy meg is beszéljük, este kilenc órakor felveszem Hannah-t a lakása előtt, hiszen a vezetést nem engedem át, az az egyik hobbim.
Vele együtt érkezik még két barátnője, akiket történetesen nem ismerek, de ez engem egyáltalán nem zavar.
Miután megtörténik a nagy találkozás, én a legrövidebb utat választva megcélzom a szórakozóhelyet, amit a lányok ajánlanak és ahol állítólag ma nagy buli lesz.
Nagy buli, hangos, igen, most pont erre van szükségem, azt hiszem, ma előhozom magamból a csak ritkán látott énemet, aki nem sokat használja a fejét.
Talán túlságosan is jól sikerül az elképzelt és kitűzött cél, hiszen magamra nem jellemző módon, érkezésünk után, szinte azonnal döntögetni kezdem magamba a tequila-t a lányokkal együtt.
Ez magában nem is lenne baj, csak én az a személy vagyok, aki sosem iszik, amikor vezet, most mégsem vagyok túl felelősségteljes, és megszegem ezt a szabályt.
Jobban belegondolva, abban is biztos vagyok, hogy az apám által kijelölt testőr, Gabriel, úgyis itt kószál valamerre, vagy legalább is hamarosan itt lesz, szóval nincs gáz. Egyelőre azonban nem akarok belegondolni semmibe se, főleg abba nem, hogy még bulizni se tudok úgy, mint egy normális ember, hiszen valaki mindig figyeli minden lépésemet.
Thomasról pedig ne is beszéljünk, aki habár nincs a városban jelenleg, biztos vagyok benne, hogy hasonló meglepetést tartogat a számomra.
Az est jól indul és mi italozgatás közben nagyokat viháncolunk, mint egy igazi baráti társaság. Igaz, hogy a lányok felét csak most ismerem meg, de ez nem tart vissza attól, hogy jól érezzem magam.
Mikor már elég adag alkohol folyik ereinkben, ad egy löketet számunkra ahhoz, hogy táncolni kezdjünk, ám egyelőre még a pult közelében, hiszen nem akarunk huzamosabb ideig távol maradni az alkoholtól.
El sem tudom mondani, mikor éreztem magam ennyire jól és ennyire szabadnak és arra sem emlékszem, mikor ittam utoljára ekkora mennyiségben. Talán még nem is volt rá példa, és nekem amúgy sem kell sokat innom ahhoz, hogy megfogjon.
Ahogy így a nagy viháncolás közben belevetem magam a táncba, érzem, hogy az egyik pillanatban elveszítem az egyensúlyomat és megszédülők hátrafelé irányban.
Szerencsémre a pult megállít az esésben, de még így is szépen bekandikálok a két ismeretlen férfi közé.
Ha ez az eset máskor és másként történik velem, bizonyára elsüllyedek zavaromban, de most csak egy halk kacajjal nyugtázom a történteket.
- Elnézést kérek.  – szólalok egy mosoly keretében meg, mondandómat a pasasok felé célozva, ám amikor kissé kitisztulok a „becsapódás” hatására, akkor tűnik nekem az egyik pasas nagyon ismerősnek.
- Ó, te jóságos ég! – szalad ki a számon, amikor végül is eljut az agyamig a tény és felismerem saját mentoromat.
Na, most alkohol ide vagy oda, érzem, hogy megnyílik alattam a föld, de van egy olyan érzésem, hogy nem vagyok láthatatlan és elszaladni késő már.
- Ez nem lehet igaz. – jegyzem még meg magamnak, mert komolyan csak én lehetek ennyire szerencsétlen. Életemben először rúgok be, és akkor, naná, hogy Shane Harperrel kell összefutnom!
Most kezdjek el neki magyarázkodni újfent, hogy én valójában nem vagyok ilyen – ami nem lenne hazugság -, de kissé elcsépelt lenne a telefonos sztorim után? Nem, inkább nem.
- Van rá esélyem, hogy nem ismert fel, és én csak elsétálok innen, mintha ez sosem történt volna meg? – kérdezem aztán meg lesz, ami lesz alapon, miközben nem bírom ki, hogy ne eresszek meg magamnak egy pimasz vigyort.

~ Megjegyzés ~ 823 ~ ☆ ~

Mia & Shane

Mikor Liam felhívott, hogy nincs-e kedvem elmenni valami buliba, még húztam a szám. Tuckerrel rohangáltam ma az állatorvoshoz, az öcsém felhívott, hogy ma nálam aludna, amit nem igazán akartam, Alyson megjelent a kórházban a héten, és a főorvosi rangom sem teljesen stabil. Nem tudom, kell-e még sorolnom, hogy miért is gondolkodtam el azon, hogy menjek-e vagy sem. Aztán arra a következtetésre jutottam, hogy ha valami, majd pár pohár whisky és esetleg egy jó kis numera megteszi a hatását. És akkor még az öcsémmel sem kell sokáig osztozkodnom a lakáson. Amúgy is azt mondta, hogy felhozna valami nőt. A barátnőjét vagy kit. Nem érti, mikor azt mondom neki, hogy ilyen korban még nem érdemes leragadnia egynél. Nagy hiba. Most kellene össze-vissza kufircolnia és nem később. Persze csak módjával, mert senkinek nem hiányzik, hogy teherbe ejtsen egy fruskát. A Harper családnak meg végképp nem. Megnézném, anyámék mennyire lennének boldogok, mikor kiderülne, hogy az első unokájuk márpedig a legkisebb gyerektől származna. Jézus baszki, ebbe inkább bele sem gondolok, mielőtt még bevonzanám a dolgot.
Na szóval igen, ennyi szar után engedtem a nyomásnak és beáldoztam az estémet. Már csak egy csajt kellene levadásszak, aki hajlandó széttenni a lábait némi szép szóért cserébe. Ma csak erre vágyom, egy gyors szexre, semmi másra.
Meg még egy pohár minőségi whiskyre, ezután a három után, amit már a hátam mögött tudhatok. Már többet nem akarok inni, csak ezt az egyet, mielőtt még a csúnyább nőket is szépnek kezdem látni. Abból sosem sül ki semmi jó.
- Hát te Shane? Nem ismerek rád! Hogy lehet, hogy még egy nőt sem dumáltál le a lábairól? – érkezik Liam mellém a pulthoz, én pedig mosolyra húzom a szám.
- Még szükségem van némi bátorító löttyre – poénkodom, ahogy elveszem a pultos által nyújtott poharat és ki is fizetem hamar.
- Ne röhögtess, haver. Valami nincs rendben, látom.
- Úristen ugye most nem fogunk nekiállni lelkizni? – szökik fel a szemöldököm, ahogy rápillantok és leküldök egy korty alkoholt a torkomon. Aztán már nyitnám is újra szóra a szám, hacsak nem esne be kettőnk közé egy nő, aki valószínűleg kicsit többet ivott, mint kellett volna. Rögtön lenyúlok, hogy felsegítsem a földről, ugyanis egy nő nem néz ki túl jól a padlón, egy helyzetet kivéve persze. Mikor aztán körülbelül egyszerre ér a felismerés minket, hogy kivel is állunk szemben, ajkaim pimasz mosolyra kúsznak.
- Nocsak, Ms. Hamilton – nevezem nevén, ahogy aztán végre szemtől szemben leszünk egymással. Láthatólag kellemetlenül érzi magát, nem is értem miért. Biztos a sármomnak köszönhető. Na jó, talán én sem érezném magam a legjobban, ha félrészegen beesnék a mentorom lábai alá.
- Márpedig igaz, nem képzelődik, bármennyire is hihetetlen – nevetek fel, ahogy aztán a whiskymbe kortyolok és érdeklődve hallgatom, ahogy el akar szivárogni innen mellőlem. Pedig meglehetősen csinos így, hogy nem a fehér köpenyben látom. Khm.
- Nem, ezt már elbukta, mert ezt az arcot felismerem bárhol. – Mert tudom, hogy okos kis agyacska tartozik hozzá, legalábbis amit eddig bizonyított, nagyon is ezt tanúsítja és így már nem is bánom annyira, hogy kaptam egy rezidenst végül. – Ugyan, ha már itt van, igyon meg velem egy italt, meghívom – mondom neki, aztán a válla felett látom, ahogy Liam int és már arrébb is szivárog, gondolom, azt hiszi, megtaláltam mára a befutót, ami tulajdonképpen nem is lenne ellenemre, de ő valószínűleg zavarban érezné magát, ha holnapután reggel meg a kórház folyosóján futnánk össze.
- Mi járatban? – érdeklődöm, hiszen nyilván nem egyedül jött. Vannak elvetemült nők mondjuk, akik csak úgy belevetik magukat egyedül az éjszakába, de Mia szerintem nem éppen ebbe a kategóriába sorolható. Aztán ki tudja, okozhat még ő is meglepetést, végül is, nem is ismerem még annyira.

~ Megjegyzés ~ 788 ~ ☆ ~

Mia & Shane

Mindenkire számítottam, hogy majd összefutok itt, de valahogy Miára nem. Nekem valahogy úgy tűnik a csaj, mint aki kicsit olyan életet él, aki megfosztja magától a jó és élvezetes dolgokat, de kövezzetek meg, lehet nem így van, csak én vagyok baszott rossz emberismerő. Lehet így van, sosem tartottam magam jónak ebben.
Na szóval, szerintem most van abban a fázisban, amikor kiszabadult otthonról és elhatározta, hogy márpedig ma le fog aljasodni és kész. Félúton járhat afelé. Egy percig se higgye senki, hogy emiatt bárkit is elítélnék, főleg nem azután, amit a rezidens éveim alatt műveltem. Csoda, hogy némelyik este után életben maradtam.
Látszik rajta, hogy baromira zavarja a jelenlétem, de hát most mit csináljak, ha mind a ketten itt csesszük a rezet?
- Azt mindjárt gondoltam – bökök vissza. – Nem harapok, bármily meglepő – teszem hozzá széles mosollyal az arcomon. Nem tudom, miért gondolják a rezidensek, hogy távol kell tartaniuk magukat tőlem. Pedig aranyos vagyok. Kivéve, amikor valami akkor balfaszságot csinálnak, hogy egy nap legalább harminccal több ősz hajszálam lesz estére, mint ahogy reggel elindultam. – Sőt talán amíg itt tartózkodunk, nyugodtan tegeződhetnénk is. – Sosem voltam jó ebben, hogy kinek kellene ezt felajánlania, de mivel idősebb vagyok és magasabb rangú, azt hiszem én vagyok az, akinek fel kell. Végül is, ki nem szarja le. Lényeg a lényeg, hogy ilyen helyen nem annyira van kedvem hivatalosnak lenni. Elég azt a kórházban. Nyilván ő majd ezt nem fogja tudni mire vélni, de szeretem, ha a nőknek meglepetést tudok okozni.
- Egy italt – ismételgetem én is, akárcsak ő, halkan felröhögve. – Egy ide vagy oda már nem fog sokat nyomni a latba. Ezek a koktélok úgyis csak ilyen tingli-tangli szarságok – mondom, ugyanis alkoholt is csak annyit láttak, mint én úgy általában munka közben például. Nem is értettem sosem, minek szürcsölgeti az ember lánya őket. Teljesen felesleges pénzkidobás.
- Úgyhogy javasolnék mondjuk egy erősebbet, holnap úgyis szabadnapos vagy, nem? – Megengedem a tegeződést, remélhetőleg ő is elfogadja az előző ajánlatomat. Azért durva, hogy mennyivel más így civil ruhában. Eddig csak futólag láttam őt reggelente bejönni, amikor ne az orvosi köpenye volt rajta, de így, hogy jobban tudom szemrevételezni, hm-hm. Kár, hogy ő valószínűleg nem az a fajta nő, aki simán el tud tekinteni holnapután attól, hogy ha esetleg engedne egy kis flörtnek és ennek-annak. Legalábbis ezt tudom elképzelni róla, na meg ki tudja, van-e valakije egyáltalán. Bár nem mintha az sok mindentől visszatartana. Amennyiben benne van az italban, kérek is két tequilát magunknak.
- Tiltott? – felvonom a szemöldököm egy halvány mosoly kíséretében. – Ugyan. Nincs olyasmi, ami tiltott lenne – célzok ezzel szépen egyenesen, és az arcomon lévő mosolyból következtethet is erre-arra. Na jó, ezt talán mégsem kellene, én is többet ittam, mint amúgy kellett volna, de ha már kirúgunk a hámból, csináljuk rendesen.
- Szorongást? Mitől szorongsz? – pillantok felé érdeklődő pillantással. – Remélem, nem én okozom a szorongást – nevetek, ugyanis azért ezt simán el tudom képzelni. Voltak azért ez alatt a pár év alatt már sztorik. Volt egy rezidensem, aki Stone-nál bepanaszolt azért, mert, idézem: „Dr. Harper egyszerre tud gonoszan és úúúúúgy nézni, hogy az már illegális”. Na, hát erre most mit mondjon az ember? Nem tudom, hogy kell nem „úúúgy” nézni.
- Valami hasonló – válaszolok a kérdésére egy vállrándítás kíséretében. – Valahogy ki kell ereszteni a fáradt gőzt – mondom, de ahogy hozzáteszi, hogy nem gondolta, hogy ide járok, elröhögöm magam.
- Most azt akarod mondani, hogy öreg vagyok a helyhez? – Még mindig széles a mosolyom, engem azért nagyon nehezen lehet ilyesmikkel megsérteni. – Lehet már tényleg kinőttem – nevetek még mindig, aztán elé tolom a pultos által letett poharakból az egyiket. – Nem ez a törzshelyem, csak most ez esett útba. Tulajdonképpen nincs is törzshelyem – vonom le a konklúziót elgondolkodva kicsit. Sosem lehet tudni, hol fut velem össze az ember New Yorkon belül. Meglepő helyeken tudok megfordulni.
- Nyugodtan engedd el magad, nem kell attól tartani, hogy majd holnapután bármit is megbosszulok. – Ha valaki, én vagyok az, aki tud teljesen másként viselkedni a kórházban, mint azon kívül. Persze azt sem mondom, hogy ott nem engedem meg magamnak a flörtöt és a nőzést, de ha komoly dolgokról van szó, akkor egészen mássá tudok változni. Meg azért nagyban függnek a dolgok attól is, kivel állok szemben. Érdekes dolog ez.
- Amúgy nem ütötted meg magad így, hogy a lábaim elé estél? – vigyorgok rá és felé tartom a poharat, hogy aztán összekoccinthassam az övével, mielőtt még lehajtanánk.

~ 863  ~ ☆ ~

Mia & Shane

Előfordult már egyszer-kétszer, hogy összefutottam egy olyan szórakozóhelyen bármelyik kollégával, aki rezidens a kórházban, ami nem a kórház környékén van. Ritka, de benne van a pakliban, így habár meglepődöm Mia láttán, elkönyvelem magamban, hogy ez nem a világ vége. Én sem vagyok már józan, de ő valószínűleg egy kicsit már többet ihatott, mint én. Legalábbis a „belépőjéből” erre következtetek.
A tegeződést hamar le is szögezem, mielőtt még tényleg valaki kurva öregnek néz itt, ha meghallja. Az rendesen felkavarná a lelki békémet.
- Ne haragudj, tudom, hogy nem illik ilyet kérdezni egy nőtől, de hány éves vagy? – pillantok rá. – Mármint gondolom valahol  huszonöt-hat környékén lehetsz, ha jól sejtem. Ilyenkor én még hülyére buliztam magam – nosztalgiázom kicsit, ahogy azt mondja, hogy ritkán iszik. Talán én még túlzásba is vittem, ugyanis a rezidensi éveim végén páros lábbal rúgtak ki a gyakorlókórházból. Azt hittem, ott lesz vége a karrieremnek, de hát mit volt mit tenni, apám is sebész, tudta, kihez kell fordulnom. Még ha baromira pipa is volt rám, akkor is.
A tiltott dolgokról való eszmefuttatás következtében, az arcán látom is, hogy eljutott az agyáig, hogy ez egy célzás akart lenni, amire halkan fel is nevetek. Vicces az arckifejezése.
- Te – hangsúlyozom ki vele egyszerre, mikor még mindig magáz, egy mosollyal. – Akkor jó, megnyugodtam. Igen, azoknak a meghallgatásában én sem vagyok túl jó, szóval nem bánom, ha hanyagoljuk – vonok vállat az igazságra. Nem akarok bunkó lenni, de ha itt unott fejjel hallgatnám végig a magánéleti bajait, az talán még sértőbb lenne, na meg ha valaki, ő már tényleg megszokhatta a stílusomat. Hála az égnek, nem az a fajta, aki kiakad rajta, mert tudja, hogy csak az adott helyzet hozza ki belőlem ezeket a reakciókat.
- Kettő sok lenne azért belőlem, nem? – nevetek fel, ahogy aztán magam mellé pillantok. Tényleg teljesen megfeledkeztem itt Liamről. Jó nagy fasz vagyok. – Gondolom elment vadászni valami esti partit magának – vonok vállat, ahogy körbepillantok és a szememmel őt keresem, de majdnem biztos vagyok benne, hogy már fel is karolt egy nőt és talán már a lakása felé tartanak. – Hát, lehet, hogy egyedül maradtam – biggyesztem le a szám, ahogy aztán kortyolok egyet a poharamból.
- Mert én talán komoly vagyok? – szalad fel a szemöldököm és érdeklődve pillantok vissza rá. – Na jó, a munkában lehet, hogy tényleg az vagyok, de amúgy a magánéletben tudok elég hülye is lenni. Mármint úgy értve, hogy nem elég komoly – mosolyodom el újfent. Valóban csak azt az oldalamat ismerhetik a kórházon belül, aki komoly és csomószor morcos, na meg jó néhány nő a flörtölőssel is összefuthatott már. Mondjuk erről leginkább a másik nemhez tartozó szakorvosok és az ápolónők tudnának prédikálni, és nem a rezidensek. Velük kicsit távolságtartóbb vagyok, mint a többivel.
- Hát abban jelen helyzetben egy kicsit azért kételkedem – röhögök. – Nem biztos, hogy bármiféle sérülést el tudnék látni így félrészegen, de próba szerencse. Mondjuk most jobb, ha nem próbáljuk ki, úgyhogy inkább maradj stabil – mondom mosolyogva, ahogy a tömeget vizslatom. Közben észre sem veszem, hogy kiadták már a kért tequilákat.
- A legrosszabbat? – vonom fel a szemöldököm és oldalra sandítok rá. – Hát nem vettem észre. Na jó, volt egy-két incidens, de egyébként jól haladsz. – Legalábbis szakmailag biztosan. Igazából így, hogy nem a kórház falain belül vagyunk, így egy teljesen más oldala is megmutatkozik, habár még mindig egy kicsit merevnek érzem. Talán ez belé van kódolva, hogy rendesen nem tudja elengedni magát, pedig tényleg jobban tenné. Könnyű mondani, az igaz, habár még azt se mondhatjuk, hogy nagyrészt nevelés kérdése, mert tulajdonképp én is olyan nevelést kaptam –sőt a testvéreim is-, hogy nem kellene úgy viselkednünk, ahogy. Talán lehet, hogy éppen fordított arányosságban működik ez az egész, nem tudom. Sosem értettem a pszichológiához.
- Ja igen. Majdnem elfelejtettem – lesek rá, aztán a pohár után nyúlok és felé nyújtom azt egy koccintásra, miközben egyenesen a szemébe pillantok.  
- Jé, milyen szép szemeid vannak – mondom egy mosollyal, mielőtt még lehúznám az italt. Eddig észre sem vettem, csak amikor nagy szemekkel pislog rám. De így közelről látom, hogy szép zöldek, meg így, ahogy mosolyog, egészen más oldalát mutatja.
Lehúzom az italt, aztán a hozzá adott citromba harapok, és figyelem, ahogy ő is pont ezt teszi. Hmhmhm. Na jól van Shane, fejezd ezt be. Jobb távol tartani magad a rezidenseidtől, ezt már megtanultad egyszer!
- És mi a terv az este hátralévő részére? – érdeklődöm, bár azt sem tudom igazából, hány óra van. Ilyenkor totál elvesztem az időérzékemet.

~ 776  ~ ☆ ~

Mia & Shane

Nem igazán szoktam közvetlenebb viszonyt kialakítani a rezidenseimmel, mert… jó, ez most egoistán fog hangzani, de belém tudnak zúgni. És azt nem szeretem. Volt már egy incidensem, ami nem végződött jól. Minden egyes rohadt nap gyilkos pillantásokkal találkozni a folyosón mikor bemész reggel dolgozni, meg kell hagyni, nem túl kellemes dolog. Szóval az ember tanul a hibáiból. Az már más kérdés, hogy némelyiket azért a biztonság kedvéért elköveti még párszor…
Apró bólintásokkal tudatosítom magamban, hogy a mellettem álló a huszonötödik évét tapossa. Hm. Akkor jól tippeltem.
- Igen? És mi más? – kérdezem, hiszen most aztán tényleg felkeltette ezzel az érdeklődésem. Persze nyilván nem sok közöm van hozzá, de ha már így megemlítette, akkor hát talán meg is osztja velem, nem? Ha nem, az sem baj.
Érdekes, hogy nap mint nap találkozunk, de mégsem tudunk egymásról sokat. Én mondjuk tényleg nem szeretek nagyon közeledni a rezidensek felé, és igen, nem tévednek, mikor azt látják vagy észlelik, hogy ők csak púp a hátamon. Valóban így érzek, főleg ha analfabéták is még pluszban. Akkor aztán tényleg a falra mászom tőlük. Nincs mit tenni, gyakorlókórház vagyunk, sajnos ez nem kívánságműsor, amióta Stone nem ül az igazgatói székben, azóta meg még protekcióm sincs, így ugyanúgy kapom a tanoncokat, mint bárki más. Van kivétel, nem mondom. Akivel érdemes foglalkozni, és nem csinál hülyeséget lépten-nyomon, magára lehet hagyni, azért azt egészen tudom értékelni.
- Én? Ugyan. Miket feltételezel te rólam – vágok ártatlan arckifejezést. Azt azért túlzás lenne mondani, hogy valóban a „vadászösztön” hajt minket, de nem titkolt szándékunk az este végén valami jó nőt becserkészni. Aztán persze elmosolyodok, nyilván ő is tudja, hogy csak viccelek. Persze, hogy ez a szándék vezérel minket. – Azért persze jó kiengedni a fáradt gőzt is egy kicsit. Valahogy le kell vezetni a mindennapokban felgyülemlett feszkót – vonok vállat. Ki hogy teszi ezt, ugyebár…
- Érdekes hallani azért, hogy miket látnak a kórházban az emberről. Meg miket hallanak! Ó te jó ég – emelem égnek a tekintetem. Tudom, hogy ha valakiről, rólam aztán terjengenek mindenféle pletykák, csak hála az égnek én sosem voltam az az ember, akiről ez nem pereg le. Jó, volt egy-két szituáció, amikor azért még én is elképedtem, de aztán arra is csak megrántottam a vállam. Higgyenek, amit akarnak.
Elmosolyodom azon, ahogy a bárpultba kapaszkodik. Nem tűnik még részegnek, habár van benne némi alkohol, ez észlelhető, mert a hétköznapokban nem szokott ennyire laza lenni, az biztos.
- Ha te mondod – emelem végül a poharamat és le is hajtom egyszerre, de előtte azért egy pillanatra elveszek a tekintetében. Tényleg nem vettem észre eddig, hogy ennyire szépek a szemei. És most már ittam annyit, hogy ezt meg is jegyzem, amire látszólag meglepődik egy kicsit, de nem pillant el, és ez határozottan tetszik. El is mosolyodom rajta. Tetszik ez a Mia Hamilton. Ebben a formában jobban, mint a fehér köpenyben, de emlékeztesd magad Harper, hogy ő is egy rezidens. És ezekkel a szemekkel valószínűleg nagyon gyilkos pillantással tudna nézni rád…
- Nekem sincs tervem – vonok vállat. – Azt sem tudom igazából, hány óra van, de nem is nagyon érdekel jelen helyzetben. – Mivel holnap nincs munka, így húzhatom a lóbőrt akár délutánig is. Persze tudom, hogy ez nem fog megtörténni, de azért a gondolattal eljátszani néha jó.
- Menjünk ki egy kicsit a levegőre. Elszívnék egy cigit, velem tartasz? - érdeklődöm, miközben lecsusszanok a bárszékről és szinte meg sem várom a válaszát, máris a derekára csúsztatom a tenyerem és elkezdem kifelé terelgetni magam előtt. Kiérve pedig elő is halászom a zsebemből a cigit, majd felé nyújtom a dobozt, hogy ha szeretne, akkor vegyen ő is nyugodtan.
- Nem cigizel, mi? - döntöm oldalra a fejem kicsit, ugyanis tényleg meglepődnék, ha mégis élne ezzel a káros szenvedéllyel. Ki tudja, talán félreismertem és a kórház falain belül egy másik arcát mutatja.

~ 776  ~ ☆ ~