- Megbuktam – vonok vállat és lecsapom a táskám az előszoba kispadjára. – És most mondom, itt véget ért a vezetési karrierem, nem megyek többször el vizsgázni, bárhogyan is kértek, a válaszom nemes egyszerűséggel nem. Ami nem megy, nem kell erőltetni – jelentem ki határozottan, apa és anya pedig meredten néznek rám. Nem szidnak le, sosem tették, nem abba a szülőtípusba tartoznak, akik verbális bántalmazással próbálják elérni a gyerekeiknél az előrehaladást. Ezt értékeltem, csak ne néznének rám így. - De mi nem megy, Yasmine? – kérdi anya, akinek egyébként nagyon nincs jogsija, szóval hiába is magyaráznám neki. - Nem tudom, egyszerűen a vizsgán olyan ideges vagyok, hogy még egy parkolást is képtelen vagyok véghezvinni. – Ez van. - Arra gondoltunk apával, hogy elmehetnél Weshez, ő jól vezet, tudod, biztos szívesen segít. A szemeim olyan szinten elkerekednek, hogy csoda, hogy a helyén maradnak. Ennél jobb ötlettel nem is állhattak volna elő. - Mármint Wes Lautershez? – Hát te hülye, kihez máshoz?! Ismersz más West a környéken? Bólintanak. – Felejtsétek el. És ez ment, napokig. Nem hagytak békén egy percre sem. Abban a szent minutumban nekikezdtek a dumának, ahogy leültem enni, én pedig felálltam onnan, visszamentem, amikor már nem volt ott senki, és aztán megjelent apa, aki arról kezdett el faggatni, hogy mégis mi a jó élet bajom van nekem Wesszel. Hát semmi.
- Menj el Weshez. Csak egy próbát ejts. – Ilyen nincs, komolyan mondom. - Jó, elmegyek – adom be a derekam végül már, mert már tényleg inkább elmegyek hozzá, csak ne kelljen ezt tovább hallgatnom. Nem hiszem már el. Kezembe veszem a telefonom és írni kezdek Wesnek egy üzenetet messengerben. „Szia. Arra gondoltam, hogy megtaníthatnál vezetni.” „Szia Wes, anyáék arra gondoltak, hogy gyakorolhatnám veled a vezetést.”Ez béna. „Szia Wes, biztos elfoglalt vagy, csak azon gondolkodtam, hogy...” „Szia, ráérsz egy másfél órára?” Elküldtem ezt végül ennyi szerencsétlenkedés után, majd utána írtam még: „Kocsival gyere.” Mert hát ugye az azért nem árt. Anélkül elég nehéz megtanulni vezetni. Felszaladok az emeletre és kinyitom a szekrényem és azon kezdek el gondolkodni, hogy mit vegyek fel. Homlokomra az értetlenség barázdákat rajzolt és úgy meredtem a tükörbe magamra. Nem mindegy mi van rajtam? Dehogynem. Halál mindegy. Na jó, azért egy farmert felhúzok. Meg egy egyszerű pólót. Wes már amúgy is látott rosszabb állapotban is egyrészt, másrészt pedig amúgy sem érdekel, mit gondol. Azt hiszem. Nem szabad, hogy érdekeljen, szóval igen, egyszerűen nem érdekel. A hajam leengedem, aztán a kabátom felkapva lecaplatok az emeletről, intek anyáéknak és habár nem tudom, hogy Wes mikor ér ide, addig rajzolok egy hóangyalt a ház elé. Belehemperedek a hóba és mozgatni kezdem a kezeim és lábaim, amíg ide nem ér. Azt hiszem, jó időpont arra, hogy gyakoroljam a vezetést, amikor így esik a hó. Na nem baj, csak van téligumija.
- Mi a fasz. Veszélyes a budin ülni. Az ember vagy a vécéillatosítók ezer éve kifogyott csontvázain olvasgatja a SZEMBE NE KERÜLJÖN feliratot, vagy a telefonja átszellemült nyomkodásába kezd. Én meg sosem voltam nagy forradalmár, hogy ne kövessem az általános emberi trendeket, szóval persze, hogy ezt a két opciót próbálgattam szobatiszta éveim alatt megesett összes szarásom alkalmával. Szóval most is. Most a telefon volt a soros. Az a baj, hogy a Candy Crush nagyjából két évvel ezelőtt örökké felbaszott, szóval azon kívül, hogy Rhys-nek küldtem budinülős kapdbe képeket, nem sok mindent tudtam kezdeni magammal. Aztán jött Yas üzenete. Szembe ne kerüljön. Hát került, basszameg. - Mi a fasz. Mélyet sóhajtottam, elnyomtam a számból kilógó most már alig egy ujjperc hosszúságú jointot. Amúgy ha öt perccel előbb szól, lehet nem lennék beállva. Elvégeztem maradék dolgaimat, berobogtam a konyhába, levágtam Rhys elé a telefonomat, gyorsan elolvasta a rövid üzenetet. - Elviszem a kocsit, ok? - suvasztottam zsebembe a konyhaasztalról sebtében elherdált slusszkulcsot. - Az előbb ittál meg egy sört. - Az nem árt meg. Már ki is pisáltam. - Az előbb téptünk, ember. - Lófaszt, hagyjad már, láttam milyen spórolósat tekertél. - Mit akar egyáltalán? Megvontam a vállamat, hátamra csaptam a kabátomat - vagy Rhys kabátját, attól függ éppen melyikünk lopja el a másiktól - és lementem a kocsihoz. Nem volt nagy szám a járgány, de a szívembe nőtte magát. Alig egy éve szereztük Rhys-el, valamelyik illegális gyorsulási versenyen nyertem. Vagyis én versenyeztem, Rhys fogadott, mert neki megvan hozzá a kellő esze. Én egyszer fogadtam a vesémre. Elég nagy faszság volt, utólag könnyen belátom, de amúgy meg van mind a kettő, szerencsém volt. Azóta kicsit kipofoztuk, helyretettük, volt már benne rádió is, fűtés, sörösüveg tartó, cigarettagyújtó. Mármint a kocsiban, nem a vesémben. Igazából nem tudom egyáltalán miért döntöttem úgy, hogy megyek. Gondolom azért, mert már megint egy hónapja nem hallottam felőle és látni akartam. De ezt az eléggé buzis indokot leszámítva, meg hát csuklóból le is tagadva, nem sok okom volt rá. Még mindig volt bennem némi ellenszenv és harag, de megint hosszú idő telt el, és elfelejtettem pontosan miért is kellene rá neheztelnem. Meg nyugtatott az a tényleg csekély mennyiségű fű is. Szóval bár nem értettem ez most mi, azért egyszer csak mégis a volán mögött ültem, Yasnek választ szándékosan nem írtam, hadd ne tudja mi az ábra, és gondtalanul elvezettem Rinaldiék házához. A kocsi ablakán kilesve pillantottam meg a földön fetrengve. - Te mit vergődsz a hóban? Meghaltál, vagy mi van? - Mintha nem lennék vele tisztában, hogy a halottak már nem vergődnek, a vergődők meg még nem halottak, de azért kipattantam a kocsiból, háttal nekidőltem becsukott ajtajának. - Helyzet?
Nem voltam biztos benne, hogy jönni fog. Látta az üzenetet, de nem válaszolt. Tipikus. Nem vártam mást, de azért reméltem, hogy jön. Mert ha nem jön, akkor biztos, hogy még mindig meg van sértődve a múltkori miatt és azt valahogy nem akartam. Egy hónap eltelt, talán lenyugodtak a kedélyei. Ezalatt az egy hónap alatt majdnem tizenhatszor írtam neki, hogy bocs a múltkoriért, de aztán mégsem tettem -és most hála az égnek a lájk jelet sem szerencsétlenkedtem oda-. Egy másik részem viszont azt remélte, nem jön. Akkor megmondhatnám anyáéknak, hogy nem lehet elérni és kész. Békén is hagynának, talán. Azért reméltem, hogy nem jön, mert nyilvánvaló, hogy ebbe csak én képzeltem többet, de még mindig nem tudtam hova tenni fejben azt a pillanatot, amikor csak úgy végig simított az arcomon és úúúúgy nézett. Szóval most itt kint fetrengek a hóban, mint valami ötéves és várom, hogy megjelenik-e vagy sem?! És holmi tíz perc fetrengés után -mikor a hóangyalom már majdnem a földig hatolt- meghallom a lassító kocsi hangját, amire megemelem a fejem. Hát nem hiszem el, hogy eljött. Égnek emelem a tekintetem és magamban elmormolok egy „istenem, miért?” kérdést, aztán visszaejtem a fejem a földre. - Ez nem volt vicces – kiáltok fel, hogy jól hallhassa ott a kocsinál is. Jobb kezem alig láthatóan gyúr egy hógolyót és ahogy felpattanok, egyenesen hozzávágom a marék havat. Jól célozva egyenesen a gyomrához. – Hóangyalt csináltam – vonok vállat, miközben szemrevételezem a remekművem és óvatosan kiugrok a közepéből, hogy még véletlenül se tegyek kárt benne. - A helyzet az, hogy negyedszerre is megbuktam a forgalmi vizsgán – pillantok aztán rá, miután leporoltam magamról a havat, amennyire csak lehetséges. – És ha ez ötödszörre is megtörténik, akkor arra fogok vetemedni, hogy egy jó nagy gázzal egyenesen egy fának fogok hajtani. – Persze nyilván nem gondolom ezt komolyan, de tényleg nagyon ideges leszek, ha megint nem sikerül. Öngyilkos hajlamaim sosem voltak, hála a jó égnek, de azért irdatlan szarul tudom érezni magam, ha valami nem úgy sikerül, ahogy azt elterveztem. Azt hiszem, azon lepődnék már meg, ha sikerülne. Ha megbuknék, akkor már csak annyit mondanék, hogy „ki gondolta volna". - Szóval az a kérdés, hogy segítesz-e – nyögöm ki végre, hogy mégis mi az oka annak, hogy iderángattam. – Tulajdonképp csak az anyósülésen kellene ücsörögnöd és ha valamit nem jól csinálok, szólni – megyek hozzá kicsit közelebb, aztán belenézek a kocsiba, hogy van-e még valaki itt. Végtére is, hozhatta volna az öccsét vagy a húgát vagy a bátyját. Van választék. Talán úgy egy fokkal nyugodtabb lettem volna. Na jó, Rhys nem biztos, hogy jó lett volna, ha bent ül, mert habár csak látásból és hallomásból ismerem, pont elég arra, hogy tudjam, tuti beszólna. - De valami olyan helyen kellene, ahol nem kapcsolnak le a zsaruk, mert akkor te bajba kerülhetsz, az én jogsimnak pedig lőttek – tárom szét a karom és kérdőn meredek rá. – Persze ha más dolgod van, akkor nem baj, majd valahogy megoldom.
Persze, hogy nem volt vicces, azért mondtam. Időközben előkaptam a zsebemből egy cigarettát, rágyújtottam. Újfent. Ez valami berögzült mozdulattá vált, reflex volt, mint a pislogás, meg az értetlen-arcot vágás, egyszer csak észrevettem, hogy füstölög a pofám és néztem, mint a borjú, hogy mi a fasz, rágyújtottam volna? Csak elbámészkodtam, lekötött a látványa. Elég idióta egy látvány volt. Ott hempergett a latyakban, mintha nem volna holnap, aztán lábujjhegyen egyensúlyozta ki magát a közepéből, nehogy összetúrja a bravúros végeredményt. Lesújtóan pislogtam rá a hógolyó okán, és lesöpörtem a hasamról a maradványokat. Yas, csak te vagy tíz esztendős. - Aha. Melyik angyal? Lucifer? - heherésztem a meglepően intellektuális poénon, aztán abbahagytam, mert így, hogy kicsit okos volt, így nem is volt olyan vicces. Én a csúnya szavak zsonglőre voltam, a káromkodás nevettetett. Csak a rend kedvéért. - Azta, fogadd gratulációmat. Ennyiszer megbukni nehezebb, mint rögtön átmenni - bólogattam, és azon tűnődtem, hogy hogy engedhetnek valakit ötödször is próbálkozni, ha már négyszer nem sikerült. Nem kéne valami limit? Ha Yas ötödszörre átmenne, az szép meg jó volna, de azért lehet nem lépnék utcára teljes páncélzat nélkül. Miközben önmagamban megreformáltam a jogosítványszerzést New York államban, közben Yas végre kibökte, hogy mi közöm is van az egészhez. Mármint valami okból kifolyólag biztos itt kell állnom és hősiesen támasztanom a kocsimat. Mondjuk hirtelen elfogott a szörnyű pánikfélelem, hogy mi van ha képes volt azért iderángatni, hogy megmutassa a kupac szarát a hóban. Segíteni hívott. Megnyugtató, meg nem az. - Egyedül jöttem. Mi van, félsz kettesben ülni velem a kocsiban? - horkantam fel, amikor az ablakon kezdett be-be nézegetni, és újabb slukkot szippantottam magamba. - Hát nem tudom - fordultam rá a lényegre, hogy segítenék-e neki, és Rinaldiék házának emeleti ablakait, gerendáit, hóval betakart tetejét kezdtem idelentről bámészkodni. Eszembe jutott, amikor három évvel ezelőtt lezuhantam az ablakból. Rinaldiék akkoriban még nem engedték, hogy a lányuk lába között aludjak, szóval kénytelen voltam az ablakot használni, mint egyetlen ki- és bevezető út a Paradicsomba. Eltörtem a kezem. - Mit kapok cserébe - pillantottam vissza rá, de a kérdésem nem is kérdés volt, választ pedig nem is vártam valójában, már elpöcköltem a leégett csikkvéget, és sétáltam is át az anyósülés ajtajához. - Ülj be, szarok a kékekre. Azért valami kevésbé forgalmas helyre hajts, ne a belvárosba vagy játszóterek közé. Beültem a helyemre, és vártam, hogy ő is beüljön az övére. - Manuális sebváltó, azzal tanultál, ugye? - kaptam elő a telefonomat a zsebemből, és bepötyögtem egy címet, ahol kevesebb a forgalom meg az úttesten átrohangáló öngyilkos hajlamú hülyegyerek, és nyugodtan driftelgethetünk gyökkettővel. Felraktam a telefonomat a rádió fölé erősített tartóra, hogy lássa az útvonalat. - Toljad neki - dőltem hátra kényelmesen és a combjára paskoltam (mi van velem baszod), aztán ugyanez a kezem az ülés alatt kutatott fél percig. Előkaptam egy kis üveget, és ciccentettem egy sört.
Igazából most tűnik fel, hogy ez a Wes mennyit bagózik. Tüdőrákos lesz nekem itt a végére. Na jó, ezzel nem viccelünk. Ahogy azzal, sem, hogy meghaltam. Persze ő ezt pontosan máshogy látja, és már csak azért is ilyen hülyeségekkel viccel. Hihetetlen. Aztán mikor tovább folytatja az angyallal a témát és Luciferről kezd el hadoválni, akaratlanul is mosolyra görbül a szám széle. Még ha tényleg nem is akarok ilyen poénkodáson nevetgélni, már maga az egész szituáció annyira viccesen szánalmas, hogy csak megcsóválom a fejem, ahogy kikászálódom onnan. - Sárangyal – vonok vállat, ahogy próbálkozom én is afféle Wes-poént ellőni, de rájövök, hogy erre nagyon képtelen vagyok. Néha nem értem a humorát. Néha meg nagyon értem. Ez ilyen változó dolog nálam. - Ne is idegesíts, már konkrét gyomoridegem van, ahányszor vizsgázni kell mennem – emelem égnek a tekintetem. – De azért nehogy azt hidd, hogy annyira béna vagyok, nem erről van szó – próbálom magyarázni, de majd úgyis meglátja, ha megengedi, hogy a vezetőülésbe üljek. Bebizonyítom mindenkinek, hogy csakis a vizsgadrukk tehet az egészről. Közben pedig belesek az autóba, hogy van-e még rajta kívül valaki itt. A kérdésére kiegyenesedek. - Mi? – szökik ki a számon, majd zavaromban el is mosolyodom. – Ja, nem, dehogy. Csak a kocsi belsejét néztem – hazudom meglehetősen rosszul, de aztán hála a magasságosnak másra terelődik a szó. Hogy ha nem akar, ne segítsen. - Nem tudod? – szökik fel a szemöldököm a meglepettségtől. – Áh, szóval még mindig meg vagy sértődve – bukik ki belőlem egy halvány mosollyal, mert hát… mi másért ne segítene? Összefonom a karom magam előtt, és azon gondolkodom, hogy akkor most segíteni fog-e vagy sem, mert ha nem, akkor inkább ne is húzzuk egymás idejét, mielőtt még itt helyben elsüllyedek szépen. Ennél már csak a következő mondata lep meg jobban, amire értetlenül nézek rá és szépen vissza is passzolom a labdát. - Mit szeretnél cserébe? – Ahogy kimondom, már meg is bánom, mert jól tudom, hogy majd valami lehetetlenséget talál ki, de mindegy, állok elébe. Aztán végül figyelem, ahogy elpöcköli a csikkét, én pedig lekapom a kabátom, bedobom a hátsó ülésre, és mély sóhajjal beszállok a kormány mögé. - Én nem annyira szarok rájuk azért – mondom a szava járásával. – Téli gumi van az autón, ugye? – kérdezem, mert ha nincs, akkor kicsit nehezített pálya lesz ilyen latyakos úton. Most az egyszer remélem, hogy Lautersék úgy jártak el, ahogy kell, de valami azt súgja, hogy hozzájuk méltóan cselekedtek. - Aha – mondom, miközben beállítom az ülést úgy, hogy el is érjem a pedálokat. Egyesbe teszem a kocsit, benyomom a kuplungot, indítok, majd már engedném is fel szépen lassan a pedált, amikor megérzem Wes kezét a combomon, és olyan lefulladást produkálok, hogy most már senki nem fogja elhinni nekem, hogy valamennyire is értek a vezetéshez. Mit csinál? - Basszus – morgom magam elé, de nem nézek rá, csak újra indítok. Szerinte ez halál természetes volt, hogy itt paskolgatja a combomat? Komolyan, most már lehet, hogy ebbe csak én látok többet, mint kellene, a múltkor is, ahogy közelített… Végül is, elég rég ismerjük már egymást ehhez, nem? Vagy nem? Mikor meghallom a szisszenést, a kezében lévő sörre, majd az arcára pillantok. - Neked még ezután haza kell vezetned – mondom, hátha elfelejtette. – Nem viszlek haza, tévedsz, ha azt gondoltad. – Hogy majd aztán haza kelljen jönnöm tömegközlekedéssel ebben a hülye időben? Vagy most így gondolta? – Jó mindegy, akkor majd hazajövök tőletek, vagy nem tudom, menjünk már – játszom le ezt magammal másodpercek leforgása alatt, és hurrá, sikerül is elindulni. Pedig ezzel sosem volt probléma, nem értem, miért fulladtam le. Talán azért, mert Wes éppen letaperolt. De nyilván ő nem úgy gondolta, csak bíztatólag tette. Nyilván. - Kapcsolsz légyszi fűtést, mielőtt még úgy megfázok, hogy aztán emiatt nem mehetek majd vizsgázni?! – pillantok rá oldalra egy pillanatra, aztán beveszem a kanyart szépen lassan, éppen amerre a GPS mondja. Vagy mielőtt még olyan szövődményei lesznek a megfázásomnak, hogy aztán befeküdhetek a kórházba. Vagy kialakul valami maradandó dolog. Mit tudom én, bármi lehet, én már semmiben nem vagyok biztos. A hó közben esni kezd, de annyira koncentrálok, hogy ne csesszek el semmit, hogy az ablaktörlőt elfelejtem bekapcsolni, így előrehajolok, közelebb a kormányhoz, hogy jobban lássak, de a hó mindjárt az egész szélvédőt befedi. Azt hiszem, ezt ne gondoltam át teljesen. Én azóta nem bírom Wes közelségét, amióta nekiestem a fürdőszobában. Fogalmam sincs, mi pördült akkor át bennem, de most jövök rá, hogy azért a szobűm határozottan nagyobb teret adott a múltkor, mint ez a kis kocsi…
A kocsi belsejét, mi? Bólogattam, meghagytam abban a hiszemben, vagyok akkora ostoba, hogy bevegyem a dumáját. De azért nem vettem be. Csak azért mert voltam annyira beállva - csak kicsit, nem győzöm hangsúlyozni, de annyira azért mégis voltam -, hogy bármire nyíltan rákérdezzek, ami aktuálisan érdekel és eszembe jut, attól még tudtam a választ a kérdéseimre. Hantázhatott faszságokat, nem számított az egész. - Jó mi? Olyan, mint egy... kocsibelső - kopogtam kettőt az ablakon, bárgyún mosolyogtam rá, meg fejelő mozdulatokkal bólogattam a levegőben, hogy értse, hogy értem. Értem, hogy valójában nem mer beülni velem kettesben. És szerintem amúgy, így utólag belegondolva ezzel győzött meg. Így már mindjárt volt kedvem beülni vele. - Vérig sértve - bólogattam, szórakozottan figyeltem őt. - Úgyhogy nem is tudom. Mármint, hogy mit kérek cserébe. Utólag kitalálom, ok? - pislogtam rá pimaszul, mintha ez baromira rendben lenne, pedig ennél undorítóbb üzlet nemigen létezett a világban, mint előre megtenni valakinek valamit, aztán utólag kérni érte cserébe. Mert hát Yas akkor már nem mondhatja azt, hogy nem áll az alku, elvégre én már teljesítettem az alku rám eső részét. Nagy bróker vagyok, mi? Ezt alaposan kifundáltam. (Jóég, ez milyen szar szó, ide a nyugdíjam.) - Gumi gumi. - A gumi az gumi, szarok én rá, hogy téli, nem téli, hibátlan vagy lyukas... Jó azért a lyukas guminál kevés horrorisztikusabb dolog létezik, és nem is értem Hitchcocknak ez miért nem jutott eszébe pályafutása során. A varjak ehhez képest lófasz. Egyébként szerencséje volt a kisasszonynak, mert Rhysben még volt annyi törődöm, hogy fogta és a tél azon pontján, amikor az utak jegesedni kezdtek, elintézte a dolgot. Közben Yas lefulladt, én meg már elfelejtettem, hogy valószínűleg azért, mert három másodperccel ezelőtt a combját tapicskoltam. Abban sem vagyok biztos, hogy ezt direkt műveltem-e vele, de mindenesetre kinézem magamból. Persze most már sosem derül ki. Csak léteztem kellemes kis világomban, Yas meg úgy tűnt kurvára ideges mellettem, és hirtelen megvilágosodtam, hogy valószínűleg azért bukik meg minden vizsgáján, mert hozzám hasonlóan velük sem szívesen ül egy autóban. Hát, sajnálom Yas, nem a fogtündér meg a páfrányaid lesznek egyedüli utastársaid életed során, szóval előbb vagy utóbb hozzá kell szoknod az olyan pöcsfejekhez az anyósülésen, mint én, meg a vizsgabiztos. - Hö? - pillantottam rá a söröm mellől értetlenül. - Ez egy sör, Yas - mutattam be a kezemben tartott kuriózumot, de tovább akadékoskodott, hogy nem visz haza (mikor nem is kértem), meg minden hülyeség. - Ez egy kibaszott sör, Yas. Ezután még egy vadászrepülőt is lazán... - kezdtem magyarázkodni, de lökte tovább, hogy majd hazajön tőlünk, én meg kábé vele egyszerre beszéltem - ..jó, csak menjünk már! - Tökéletes szinkronban csengő menjünkmárunk után aztán végre mentünk már. Kapcsoltam neki fűtést, meg ne fagyjon, ugye amíg várakozott addig a föld meg a hó fűtötte ahogy hempergett. Logikus Yasmine Rinaldi. Röhögtem is magamban, nem mondtam, hogy min. Istenem, hiányzott. Tényleg hiányzott a sok baromsága, nem is tudtam, hogy mennyire. Meg sem tudtam állni a röhögést - biztos a sör, meg a fű, de a legerősebb tudatmódosító mégis csak Yas volt maga -, ahogy figyeltem a vezetését. Hát egyszerűen röhögnie kellett tőle az embernek, vagy legalábbis én nem tudtam megállni. Kuporodott egyre közelebb a szélvédőhöz, mint aki a teste melegével próbálja leolvasztani róla a havat. - Yas, baszod - nevettem fel most már hangosabban. - Ugye tudod, hogy nem kell a lelehelned onnan a havat a szád melegével? Van ablaktörlő is, elfelejtettem mondani. - Azt hittem nyilvánvaló baszki. Én hülye. - Vagy ha közelről nézed átlátsz rajta? - ugrattam, én is közelebb hajoltam és hunyorogtam, hátha meglátom mögötte a világot. Rémesen jól szórakoztam, már most nem bántam az egészet. - Szerintem téged azért nem engednek át, mert imádnak szenvedni látni - töprengtem hangosan, és közelebb eső kezem két ujjával megcirógattam a nyakát, hátha nekimegyünk egy fának. Ezt már direkt csináltam, ezt már tudom.
Jó, valóban azt néztem, hogy van-e itt rajta kívül valaki. Nem tudom megmagyarázni, miért, oké? Ez nem egy egyszerű dolog. Ez pont az, amire azt szokták mondani: komplikált. - Pont olyan – mosolyodom el, mint aki tényleg halál ártatlan lenne. És persze sejtettem, hogy meg van sértve, pedig esküszöm, tényleg csak véletlen egybeesés volt az a múltkori szembecsukás. Mellesleg csaknem vehette annyira komolyan, ha eljött, aminek még nem is tudom, hogy örülök vagy sem?! - Legyen – bólintok rá arra, hogy majd utólag kitalálja bízva abban -bár nem is értem, hogy ebben egyáltalán hogy lehet bízni-, hogy majd valami olyat fog kitalálni, amit simán megteszek. Na sebaj, kapsz egy esélyt, Wes! Ne cseszd el... Persze azzal, hogy azt mondta: „Gumi gumi”, máris nagyon nyugodt vagyok. Ja, hogy nem?! - Jó, hát ha nekimegyek egy kukának akkor az a... a gumi miatt van. Legalább lesz mire fogni – vonok vállat egy mosollyal az arcomon, de úgyis érezni fogom elindulás után, hogy pörög-e a kerék, mint a fene vagy sem. Addig viszont nem jutok el, hogy ezt megnézzem, mert valamilyen értetlen okból, Wes tenyere a combomon jár, én pedig az eddiginél még idegesebb lettem. Na jó, legalább hasonlóan érzem magam, mintha a vizsgán lennék. Legalábbis ezzel nyugtatom magam. Az pedig valóban nem az én dolgom, hogy hogy fog majd hazamenni, miután ivott. - Jó, egy sör! Majd mondd a... – kezdek bele, de amikor ő is beszélni kezd, már csak sóhajtok egy „menjünket". Ő dolga, nem az enyém. Nem is értem, mit akadékoskodok, amikor úgyis a saját feje után megy. És persze egyébként is az ő kocsija, én csak egy megtűrt ember vagyok itt, aki segítségért kiált, mielőtt még megőrül. A hó meg egyre jobban esik, én pedig egyre kevésbé látok ki az ablakon, ez meg itt csak röhög mellettem, de istentelenül. Min röhög? - Mi van? – kérdezem meg, majd ahogy kimondja, hogy ablaktörlő, a fejemhez kapok. – Jaj már, tudom, hogy van, Wes. Ideges vagyok, naaa – mondom, aztán végre megtalálom az ablaktörlő gombot is. Szuper. Azon viszont én is elnevetem magam, ahogy utánozni kezd. – Ne röhögj már – beveszem az újabb kanyart immáron nem vakon és a gázra lépek, felváltok, hogy ne gyök kettővel toporogjunk itt. És végre látok is, ami nem egy utolsó szempont. - Ennyire azért nem szoktam béna lenni, mint most – csóválom meg a fejem, mert most már tényleg kezd égni a fejem, és nyilván ő is látja, hogy miatta vagyok ilyen nyugtalan. Nem hülye ő se. De annyira nem, hogy valószínűleg direkt akar rátenni még egy lapáttal azzal, hogy alig érintve a bőröm, végig simít a nyakamon. Beleborzongok, de úgy tetőtől talpig. Satufék. - Miért csinálod ezt? – szegezem a kérdést a szélvédő felé. Ez van, most már kibukott belőlem, maximum majd elpoénkodja valamivel a dolgot. Nem pillantok rá, tekintetem követi az ablaktörlőt, ahogy jobbra-balra jár. Mérges vagyok. Rá és magamra. Nem is tudom, melyikre jobban. Kiteszem a vészvillogót, hogy azért mégse csak úgy álljunk itt az út közepén, mert azt azért tudom, hogy nem kéne. A fejemben minden megvan, csak alkalmazni kellene stresszhelyzetben is. - Wes, te szórakozol velem? Vagy esetleg... – motyogom az orrom alatt, de még magam sem tudom, hogy akarom befejezni ezt a mondatot, így inkább nagyot sóhajtok és a gázra lépek. Mindenféle lefulladás nélkül. – Semmi. Persze, hogy szórakozol – csóválom meg égnek emelve a tekintetem és halványan elmosolyodom. A GPS-re pillantok és azon gondolkodom, melyik utcán kellene befordulnom, hogy aztán visszamehessünk a házunkhoz.
Összecsaptam a tenyeremet, "deal" vágtam rá a csattanásra, és olyan fejjel bámultam rá, mint egy jóllakott óvodás, aki bekakált a napköziben. Abból a szempontból volt tré a helyzet, hogy bár most belement, hogy bármit kérhetek cserébe, én az ilyen bármik meg bármikorok esetén kurvára bezavarodtam a bőség zavarában, és általában rögtön elpazaroltam egyetlen kívánságomat valami orbitális nagy faszságra. Rhys meg, az állatja, kihasználta az efféle szoftverhibáimat, és állandóan szívességeket kért szívességekért cserébe, mert a parámban ilyeneket kértem, hogy vegyél egy Snickers-t. Meg egyszer kértem egy kurva nyalókát. Nem is szeretem a nyalókát csesszemeg. Most is úgy kellett visszatuszkolnom a torkomon a szédületes ötletet, hogy kérjek egy görög joghurtot. Mi? A gumi témára püffögtem. - Pfff. Ja, vágom én, a gumi hibája mindig, meg a kuka hibája - Majd ha átmegyünk valami nyanyán, aki éppen az utolsókat rúgva küzdi át magát egyik járdáról a másikra, mintha legalábbis a Sztüxön kelne át mellúszásban, majd akkor is mondjuk, hogy a nyanya hibája volt. Tessett volna otthon meghalni, ágyban, párnák között, nem a zebrán ugróiskolázni. - Ja, menjünk - ismételtem meg tizedjére, ha kettőnk menjünkmár-át gyors matematikával összesítjük, és cumiztam is tovább magamba a sört, mint újszülött az anyatejet. (Meglepő, hogy ez a hasonlat jutott először eszembe.) Aztán Yas már-már rémisztően szórakoztató mutatványozása következett az utakon, és rádöbbentem, hogy én ezért még fizetnék is. De tényleg. Meg arra is rádöbbentem, hogy asszem nem lennék sehol sem szívesebben, mint éppen ott. Meg hogy hiányzott. Ami viszont gáz volt, hogy nem csak ő hiányzott. Yas mellett elkezdtem hiányolni Camit, és elkezdtem hiányolni magát Yas-t. És bár jól szórakoztam, az előbb kiköpött az orrlyukam is egy csekély mennyiségűt a sörből - fujjbaszod, de hát ha azt mondja ne röhögj, csak még jobban kell röhögjek -, közben azért ha a tudtom nélkül is, de rohadtul éreztem magamat. Yas mellett igazából mindenki csak hiányozni kezdett. És mégis, mondom, nem lettem volna most máshol. Irigylésreméltó kombó, mi, élnéd. Közben persze melengette az önbecsülésemet a tény, hogy mellettem olyan alapvető dolgokról is megfeledkezett, mint az ablaktörlő, mintha soha fel sem találtak volna ilyen forradalmi eszközt. De a határt nem akartam átlépni. Én nem az a fajta pöcsfej voltam, aki azért lépi át a határt, mert az mennyire rebellis, hanem az a fajta, aki nem tudta, hogy hol a határ. A hülyébbik fajta, na, most akkor bevallom. Persze utólag azért észrevettem még én is. Csak mindig későn. Satufék, majdnem felkenődtem a szélvédőre, ami nem lett volna szerencsés, mert belül nem volt ablaktörlő. - Én miért csinálom ezt? Baszod, te miért csinálod ezt, majdnem lemélytorkoztam a sörösüveget. Csoda, hogy nem szúrta át az agyamat. Jóég. - A metszőfogaimat nyomkodtam, letört-e belőlük egy darab, vagy neadjisten kijöttek-e gyökerestül,odaajándékozom Yasnek, ültesse csak el a kert végébe. Lassan elkezdtem újra Yasre koncentrálni, idegesen pislogott maga elé, úgy bámulta az ablaktörlő két lépésből álló koreográfiáját, mintha tényleg életében nem látott volna ilyet. (Lehetséges, hogy tényleg...?) Igazából én mindig mindenkivel szórakoztam, nagyjából ebből voltam összegyúrva, de most, hogy a rövidtávú memóriám kezdett életre kelni, elismertem, talán nem kellett volna a combját meg a nyakát tapicskolnom. Talán, ugye, lehet nem kellett volna. Szóval most azt latolgattam mennyire volna cink azt mondani, hogy ja, csak szórakozom. Újraindított, én inkább csendben maradtam. A bocsánatkérés sosem volt az erősségem, nem azért, mert annyira nehezemre esett (amúgy simán bocsánatot kértem, ha arról volt szó), csak soha nem tudtam, mikor jött el az ideje. Most például nem tudtam, hogy bocsánatot kellene-e kérnem. És ha kértem volna, és mégsem kellett volna, akkor megkérdezte volna miért kérek bocsánatot, és be kellett volna vallanom, hogy fingom nincs. Na, értitek, ez volt az állandó bajom a bocsánatkérésekkel. A telefonom kijelzőjén villogó térképet hipnotizálta egy darabig, szóval vele együtt néztem én is, és megint lecsekkoltam a fogaimat. Egyszer csak pittyent egyet a készülék, egy pár pillanat erejéig láthatóvá vált az érkező üzenet. Torrie-tól jött, azt mondja: "ma este?" Aztán el is tűnt, mint a szürke szamár a szélviharban. Vagy ködben, vagy mi. - Bocsi, Yas - motyogtam az előbbiért. Ja, mégis csak bocsánatot kellett kérnem, most esett le. - Nem taperollak, ok? - emeltem magasba két kezemet, mint aki megadja magát, aztán hátradőltem, és befogtam a számat az üveggel.
Nem annyira hangzik jól ez a „deal", de rendben legyen. Most az egyszer ilyen vakmerő leszek. Hátha nem használja ki, amit nagyon kétlek, de most már mindegy, mert már kimondtam. Lehet egy kicsit elhamarkodott volt. - Hát nem feltétlen ezt mondtam, de ha jobban belegondolok, akkor talán igen – húzódik az ajkam mosolyra, amikor még azt gondolom, hogy minden flottul fog menni. És ezt az érzést pedig még az is fokozza, hogy ahogy elindulok, nem pörög ki százzal a kerék. Már csak az az egyetlen bökkenő van, hogy valamiért az az érzésem van, hogy Wes kicsit ki akar velem cseszni és direkt csapkodja meg a combomat. Na jó, talán ez még csak egy aprócska véletlen volt. Csakhogy ezen annyira elgondolkodok, hogy még az ablaktörlőt is elfelejtem bekapcsolni, noha lassan ki se látok az autóból. Görcsösen szorítom a kormányt, izzad a tenyerem, az alsó ajkam harapdálom, egyszerűen minden bajom van, ami létezhet, és ezt nem igazán értem. Aztán mégis nevetni kezdek, ahogy itt utánozni kezd, a látvány, amit észlelek fél szemmel, maga a vicc. Tényleg így nézhetek ki. Végre aztán ki is látok, így azért elég necces volt a vezetés. Legalább mintha csukott szemmel kocsikáznék itt. Megint lecsap. Én pedig eddig bírtam, hatalmasat fékezek, csoda, hogy nem fejeli le valamelyikünk a szélvédőt. - Jó ég, Wes! Egy percig se csodálkozz az ilyen reakciókon, amíg ilyen... ilyen váratlan mozdulatokat teszel – találom meg végre a nagyjából megfelelő szavakat ide. Leginkább az idegesít, hogy ahogy a bőrömhöz ért, az egész testem beleborzongott. Pont úgy, mint a fürdőszobában, csak annyi a különbség, hogy jelen helyzetben tök józan vagyok, ami határozottan nem jó jel. Mármint nem az, hogy józan vagyok, hanem az, hogy még így is pont ugyanolyan hatással van rám. Francba. Indítok. Jobb lesz, ha hazavezetek és aztán mindenki mehet a dolgára. Ki kell vernem a fejemből őt, de azonnal. A múltkor még álmomban is megjelent, és ez baromira nincs rendben. Ahogy a térképet figyelem, akaratlanul is elolvasom az üzenetet, ami felvillan. Nem volt nehéz azt a két szót. Torrie, hm. Ezek szerint már továbblépett Camin. Végül is, nem halhat meg egyedül, az élet megy tovább, nem? És most a baj az, hogy hirtelen nem azt érzem, hogy mekkora seggfej lenne, hogy négy hónap után túltette magát azon, hogy Cami meghalt, hanem kíváncsiságot, hogy ki ez a lány vajon?! És mi van köztük? Jóságos ég, ugye ez nem az, amire gondolok? Nem lehetek féltékeny! - Ezt nagyra értékelem – bököm oda, miután megszakít ebben a nagyon is mély filozofálásomban. – Tudod igazából nem lenne bajom ezzel az egésszel, ha nem a halott nővérem pasija lettél volna. – Most ezt tényleg kimondtam? Megköszörülöm a torkom és ismét egy kicsit gyorsabb tempóra kapcsolok, most tényleg odakoncentrálva az ablaktörlőre, az indexre, a kanyarokra és a táblákra, mindenre. Ezt lehet nem kellett volna így kimondanom, mert ebbe ha jobban belegondolunk, konkrétan azt mondtam, hogy simán taperolhatna, ha nem lett volna Cami barátja. Hát végül is ezt is mondtam, csak kicsit szebb kontextusban. Fantasztikus. - Már túlléptél rajta? – kanyarodok vissza kicsit az üzenetre, meg az egész helyzetre is ezzel együtt. Valahogy túl kell lendülnie Camin. Egy barátnőt azért lehet pótolni, ha csúnyán szeretném kifejezni magam, de testvére csak egy van az embernek. Legalábbis nekem egy volt.
Yas kábé akkora ügyet penderített az egészből, mintha nem a nyakát nyomorásztam volna, de minimum felnyúlok neki. Az első fél percben, amíg fogsorom hiánytalanságát ellenőriztem, és nyugtáztam magamban a pozitív eredményeket, még csak le sem esett, hogy egészen konkrétan miért akarta felloccsantani a koponyámat a szélvédő belső felére váratlan satufékezgetéssel. Fékpróbázik, vagy mi az anyám van itt? Lehet szólnom kellett volna, hogy ne nyílt utcán, nyolcvannál tolja be az ilyen formaságokat, mert még hirtelen ötletből megtalálok dögleni. - MMMMILYEN váratlan mozdulatokról beszélsz baszo... Ja. Ja. - Hát igaza volt, tényleg váratlan mozdulatokat tettem, annyira váratlanokat, hogy én még észre sem vettem őket, ő meg már beszélt róluk. Meg nem csak beszélt, de megkísérelt kinyírni miattuk. Én úgy tűnik a tettek embere voltam, nem a gondolkozásé, vagy a tettekre való emlékezésé. Le is nyugtattam magamat gyorsan, nem is értem min basztam fel magamat ennyire. Igazából semmin. Csak ő is felbaszta magát, és ez ragályos volt ilyen kicsi helyen. Aztán inkább morfondíroztam egy darabig rajta, hogy mi a következő lépés, amit meg kéne tenni, meg mi a következő mondat, aminek el kéne hangoznia, és hát, mint említettem, én a tettek embere voltam, szóval most eltartott egy darabig, amíg megpróbáltam előre kitalálni, és csak utána véghez vinni. Kétkedve, egészen bizonytalanul kértem azt a bocsánatot is, mert hát baszki, nem tudtam, hogy most vajon ez a jó lépés. Különben az van, hogy rájöttem. Rájöttem miért cselekedtem előbb és gondolkoztam később. Mert ha előre gondolkoztam, akkor valahogy minden cselekedet olyan kétesélyesnek tűnt, sőt, általában kimondottan rossznak. Ki a fasz képes egyfolytában magát gyötörni azzal, hogy előre kitalálja, hogy a következő lépése jó lesz vagy rossz? Aztán a végén meg ugye senki nem tesz semmit, csak addig gondolkozik, amíg meg nem hal. Torrie rövidke üzenete és Yas mondókája rántott vissza emberiség elleni gondolataim közül. Már-már meglepetten pislogtam rá. Hát ez váratlan fordulat volt, az előbb még megcsonkított volna, most meg már csak azért nem szereti magán a kezemet, mert valamikor a nővére szerette. A nők egészen furák. Vagy lehet csak azért mondta, mert ez a Torrie is a képbe jött, de ennyit mát nem tudtam gondolkozni. A nők tényleg egészen furák. Talán percek is elteltek, mire eszembe jutott válaszolni így a miafasz agyi rövidzárlatom után. - Aha. És... - köszörültem meg a torkomat, mert nagy görénységet készültem mondani, és természetesen nem gondoltam át előre. - ...ha az élő nővéred pasija lennék? - Azért a biztonság és a jövendőbeli satufékek kedvéért megkapaszkodtam. Eleinte nem vágtam le, hogy Torriera gondol. - He? Aztán levágtam. - Jaa - vakartam meg a tarkómat, és hátrahajítottam az üres üveget az ülésre. - Hát... nem? Nem. Yas azért tudod, hogy kurvára szerettem őt, ugye? Mármint tudom, hogy valami gerinctelen féregnek tűnhetek a szemedben, azok után ami történt, de szerettem őt, mindennél és mindenkinél jobban. Rohadtul szerettem. Torrie csak egy ilyen... - vállat vontam. - ...barátfélém.
Nem, egy percig sem gondoltam, hogy nem lesz stresszes, ha Wes mellé beülök a kocsiba. Na, de azt sem, hogy ennyire az lesz! Jó ég, mindenre tudok figyelni, csak arra nem, hogy normálisan vezessek. A satufék már csak pont az i-re, és azon már csak még inkább kiakadok, ahogy ő is kiakad. Jól elvagyunk itt egymással. - Ja! – teszek úgy, mintha nekem is csak most esne le az egész, mert ahogy látom igen, ő neki ez, hogy taperol itt-ott, abszolút nem volt feltűnő. Biztos minden nővel ezt csinálja. A boltban is megcsapkodja a fenekét, hogy „hé, menj már előrébb a sorban!”. Mondjuk ez is tipikus Wes lenne, ha azt nézzük. Lehet, csak én reagáltam túl ezt az egészet?! Elképzelhető? Áh, azért nem. Na. Ez akkor sem volt normális. Újra indítok, hogy a „rögös” útra visszatereljem a kocsit, és hála a jó égnek, sikerült lefulladás nélkül produkálnom mindezt, na meg mostantól tényleg koncentrálni szeretnék. Normálisan vezetni, mert ha nem, akkor ennek az egésznek semmi értelme sem volt, csupán annyi, hogy megint csak összezavarodtam, mint a franc. Ezúttal az ablaktörlőt is bekapcsolom, szóval azt hiszem, haladok a stresszhelyzetben való koncentrációm fejlesztésében. Amit kimondok, azt nem gondoltam át kellőképpen és ahogy válaszol rá, azt hiszem, ő sem. Jézus, miről társalgunk itt, komolyan?! - Erre inkább nem válaszolok – köszörülöm meg a torkom, és csak meredek előre. Velejéig romlottak vagyunk, ez már egészen biztos. Olyan mélyet sóhajtok, hogy szerintem két utcával arrébb is tisztán hallják, és meg is ingatom mellé a fejem, hogy kellőképpen hatásos legyen. – Csak hogy ne agyalj feleslegesen ezen... nem, akkor sem lenne rendben. – Ez azért merőben ellene megy annak, amit majd fél évvel ezelőtt tettem, mert akkor úgy tűnhetett, mintha nagyon nem érdekelne, hogy Wes Cami pasija, pedig érdekelt, csak... elgurult a gyógyszerem vagy nem is tudom. Aztán tulajdonképpen nem kell sokáig várnom arra, hogy megjelenjen a következő dolog, amin agyalhatok az elkövetkezendő tíz percben, mert ahogy valami csaj képe felvillan a telefon kijelzőjén, az agytekervényeim rögtön támadásba is lendülnek, pedig nagyon nem kellene nekik. Teljesen rendben van, ha Wes megpróbál túllépni Camin. Sőt, kell is, hogy túllépjen, hisz nem ragadhat bele ebbe a helyzetbe, ahol minden rossz és rá emlékezteti. Apropó, lehet, hogy ez is tök hülye ötlet volt, hogy engedtem anyáéknak és felhívtam végül. Végtére is, nyilván én is rá emlékeztetem. Megkérdezem, mert csendben ülni még kellemetlenebb, mintsem ilyen témákról csevegni. - Tudoooom – vágok közbe a felénél. – Nem, nem tűnsz annak, csak érdeklődtem – mentegetőzöm kicsit, mielőtt még tényleg azt hiszi, hogy ezt rossz szándékból kérdeztem. Csak az érdekel igazából, hogy ki ez a lány?! – Így nevezed? – mosolyodom el a „barátféle” kifejezésen, mert ez így elég viccesen hangzik. Mondjuk ebből nem annyira tudom leszűrni, hogy most akkor együtt vannak vagy éppen csak lefekszenek egymással?! - Igazából mindegy, nincs is közöm hozzá, csak ilyen kíváncsi természet vagyok – vonok vállat egy kis mosollyal az ajkam szélén, ahogy aztán beveszem az újabb kanyart és hirtelen egy macska ugrik ki elém, amire ismét nagyot fékezek, de valami nyikkanás félét is halni vélek, ami remélem, hogy csak a kerék csikorgása volt. - Úristen Wes! Elütöttem? – kerekednek ki a szemeim, és csak reménykedem, hogy nem, mert akkor ezer százalék, hogy elsírom magam. Azt nem annyira bírnám végig asszisztálni. – Kiszállsz? Nézd már meg – nézek rá elhúzott szájjal, mert hogy én nem fogok rá egy pillantást sem vetni, az ezer százalék. Könyörgöm macska, ne legyél a kerék alatt!
Yas erreinkábbnemválaszolok nem válasza egy fokkal rosszabb volt, mintha valóban nem állt volna szándékában válaszolni. Ez volt a baj a nőkkel. Az egyik nagy baj. Hogy ha "nem válaszoltak" akkor azt szándékosan kimondták, ahelyett, hogy egyszerűen csak tényleg ne válaszoltak volna. Vagy azt hitték, hogy a másik nem olyan bazira idióta, hogy nem esne le neki a szimpla csendből, hogy nem érkezett a válasz, ugye, vagy nem hittek semmit csak megrögzötten bosszantaniuk kellett minket. Mi meg persze bosszankodtunk is, mert ebben ők voltak az ügyesebbek. Aztán persze válaszolt. Baszódjak meg, hát hogy is ne válaszolt volna, elvégre külön kijelentette, hogy nem teszi. Nem tudom eddig hogy nem kaptam agyrákot a Rinaldi lányoktól, Cami kiköpött ugyanígy tolta le ezeket a faszságait. - Aha. Értem, így már világos, logikus minden - közöltem, csak hogy tisztában legyen vele, azért ez így kurvára nem világos, meg logikus, és ezt neki is tudnia kell, mert lehet, hogy nem ismeri fel a különbséget a gépjármű és bevásárlókocsi vezetése között, de azért sok IQ-ponttal felettem járt elképzeléseim szerint, és még én is értettem rohadjak meg. Az egy dolog, hogy a nővére halála után nem akkora elhatározással vágná be magát az ágyamba, az meg egy másik dolog, hogy ha Cami még élne, akkor előbb vagy utóbb megtörtént volna a dolog. Szóval ha ez a mostani "nincs rendben" egyenértékű az akkori, régi "nincs rendben"-nel, akkor gondolom mégis csak rendben van mindkettő, csak utána enyje-benyje, meg bűntudat. Csak hogy feljebb pumpálódjon benne az ideg, Torrie a legmegfelelőbb alkalomkor küldött üzenete villogott az arcunkba, hogy bizony én is itt vagyok, szarrágók. Ha féltékenység keltésére akartam volna használni, most felhívtam volna, hogy köszönöm, tökéletes az időzítésed, csak hogy valójában egyáltalán nem volt ilyen célom vele. Komolyan bírtam Torrie-t, nem úgy, mint akibe szerelmes akartam lenni, de úgy, mint akivel elbeszélgettem, aztán szexeltem egy jót. Kellemest a hasznossal. - Jó - nyugtáztam. - Nem mintha érdekelne mások véleménye, de nem akarom, hogy félreértsd. - Mármint azt, hogy vele smárolok a budiban, miközben életem szerelme a másik szobában alszik. Ettől Camit nem szerettem kevésbé, csak három évig ugyanazzal a lánnyal lenni, és utána hirtelen úgy megkívánni egy másikat (aki tök véletlen pont a húga) hogy abba belegörnyedek, mondhatni normális, akármennyire is nem az. - Barátfélém, ja. Nem mondom, nem kísérném el Mordorba, hogy megfőzzön egy gyűrűt, de jóban vagyunk. Cuki csaj - vontam vállat, és megértően hümmögtem, bólogattam, hogy "nem mintha köze lenne hozzá, csak kíváncsi". Yas bevette a kanyart, aztán pont telibe találta az előttünk műkorcsolyázó cirmos macskát. Ejj, nyugodjon békében, gondoltam, de a mellettem ülő nem tűnt olyan békésnek. - Nem tudom, innen eléggé úgy tűnt, hogy... - igen, kezdtem, de nem fejeztem be, mert Yas maga is úgy tűnt, mint aki mindjárt kiszáll és odaveti magát a legközelebb erre járó autó elé. - Én?! - néztem rá idiótán. - Öööö... végül is, oké - bólintottam, mert ember legyen a talpán, aki egy hisztériázó nőnek nemet mer mondani, és kiszálltam a tökfagyasztó hidegbe, hogy meglessem a döglött macskát. Előre sétáltam, már éppen azon voltam, hogy megállapítsam a halál beálltát, de nincs a kocsi előtt semmi. Se macska, se döglött macska, se semmi. Körbenéztem, balra, jobbra, hát ez elszaladt. Felnéztem Yasre, aggodalmas arcára amint kifele pislog a szélvédőn, és életem legostobább ötlete támadt. Szomorúan megcsóváltam a fejemet. Gyászosan megindultam ablaka felé, és kopogtam rajta, hogy tekerje le. - Hát Yas... most mit csináljunk vele?
Amióta beültem a kocsiba, már legalább négyszer megbántam, ha nem ötször, hogy megtettem. Máshová kívántam magam. Mondjuk a Bahamákra. Igen, ott legalább nincs ilyen iszonyat hideg, vezetni sem kell és Wes is jó pár mérfölddel arrébb lenne tőlem. Ja. Azt hiszen, ez elég jó megoldás lenne arra, hogy kiverjem a fejemből. Ha hazamentem, szerintem fel is vetem ezt az ötletet anyáéknak, hogy holnap odaköltöznék, ugyan nem bánják-e? Szerintem Wes abszolút úgy gondolkodik, hogy ha egyszer megtörtént az, aminek nem kellett volna, akkor miért ne történhetne meg még egyszer. Ha egyszer elrontottuk, rontsuk el még egyszer. Na nem. Ahhoz én nem asszisztálok, bármennyire is benne motoszkál a fejemben állandóan. De tényleg állandóan és az nem annyira normális, hogy ahányszor visszagondolok arra az estére, összeugrik a gyomrom és izgalom fog el. - Persze, hogy az. – Logikus. Mintha valami matekpéldáról tárgyalgatnánk itt alsó hangon. Egy nagyon bonyolult másodfokú egyenletről. Ha rajtam múlt volna, én majdnem száz százalék, hogy nem hoztam volna szóba az egészet, mármint így is kerülve van a konkrét dolog. Pedig még akkor kellett volna beszélnünk róla, miután megtörtént. Persze nagyon jól tudom, hogy Wes nagyon nem az a fajta pasi, aki szeret ilyen mélyen ható beszélgetésekbe bonyolódni. Na nem mintha azt gondolnám, hogy neki bármivel is többet jelentett volna az a csók, mint egy megbolondult tini támadása. - Dehogy értem félre – vágom rá. Tudom, hogy szerette Camit. Meglepően nagyon. Ez is a probléma. Vagyis nem az, csak volt. Igazából nem is volt, csak könnyebb lett volna, ha nem. Értitek. Kár is már ezen morfondírozni. Nem éri meg, már egyébként is vagy hatszor túlgondoltam. Mit ne mondjak, egyébként sokkal nyugodtabb lettem volna, ha nem látom meg ezt az üzenetet, ami egyébként akár ártatlan is lehetne, de szerintem lefekszenek egymással. Persze szabad országban élünk, miért ne tehetnék?! - Azt valahogy sejtettem – mosolyodom el a Gyűrűk Urás vonatkozásán. Most megnyugodtam, hogy nem akarja feleségül venni, de felőlem akár azt is megtehetné. - Cuki – húzódik a szám szélesebb vigyorra, de már magam sem tudom, mi a jó fenén mosolygok ennyire. Csak aztán a mosolyom két pillanat alatt le is hervad mikor ismét nagyot kell fékezzek a macska miatt. Ha most ezt a macskát elütöttem itt, akkor nem ülök többet autóba. Szóval... macska, a te lelkeden szárad, ha ez így történne. Egyik felem sírna, a másik nevetne. - Igen, te. Én nem akarom látni – nézek rá oldalra kérlelőn. – Téged nem hat meg egy macska elhalálozása, nem? – Hát az biztos, hogy nem sírná el itt magát nekem. Mikor aztán végül kiszáll, figyelem végig őt. Kérlek, kérlek, kérlek ne legyél ott! Mikor aztán meglátom Wes arcát, már egyértelmű, hogy elütöttem. - Jaj ne már! – csapok rá a kormányra és leengedem az ablakot. - Meghalt? Nem csak... álcázza vagy lehet csak megsebesült? – kérdezem elhúzva a szám és leállítom az autót. - Nagyon ronda? – nézek Wes szemébe aggodalmas tekintettel, majd nagyot sóhajtok. – El kell ásnunk. – Ami egy kicsit nehéz lesz ilyen havas, fagyos földben, de nem hagyhatjuk itt. Ha kell, hajszáritóval fogom megolvasztani a földet. Kinyitom az ajtót és kiszállok. Óvatos léptekkel megyek az autó elé. - Van egy fikuszom, amit feláldozok a sírjára – morgom az orrom alatt és ahogy megállok az autó előtt, mély levegőt véve, háromig elszámolok, majd lehajolok és benézek a kerék alá. Hunyorgok, nézek jobbra, majd balra, de nem látom sehol sem. Lehet, hogy én vagyok a vak, de itt ugyan nincs. - Hát de nincs is itt! – egyenesedem fel és kérdőn nézek Wesre, aki nyilván ismét jól szórakozik rajtam...
Kezdőlap
