Ne kérdezd, ez már azért egy ideje ért. Mégsem rohadhat a fele ruhatáram Cami szekrényében egész hátralévő életem során, ugye. Egyrészt, mert Rinaldiék valószínűleg ezalatt a két hónap alatt is örökre megunták szarosgatyáim néma kerülgetését, másrészről pedig nekem nincs akkora szerencsém, mint Caminak, és még jó sokáig húzni fogom ezt a jobb-helyre-kerülés dolgot. (Nem mintha hinnék a jobb helyben, de az utóbbi pár hétben azért volt időm átgondolni ezt a fenenagy ateizmusomat. Szóval most kurvára meg vagyok ám térve. Nem.) Mindenesetre, ahogy az manapság egyébként különösen erősen jellemző volt rám, most is csak így észrevettem, hogy odakerültem valahova - ahová mindenbizonnyal a saját lábamon kellett mennem, de az út egyetlen lényeges vagy lényegtelen pontját sem lettem volna képes felidézni, akkor sem, ha karóba húznak. Akárhogyanis, egyszeriben csak ott faszkodtam a nappalijukban, így ferdén pislogtam a csillárra meg a giganagy tévéjükre, meg a kanapéjukra, amin jobb ha nem tudják, hányszor mentem el, és apró jeleket kerestem a változásra, mert valami végérvényesen megváltozott, és nem bírtam volna elviselni, ha nem találom meg ennek a jelét a bútorokon, a vakolaton, vagy legalább a levegő illatában. Hát minden kurvára ugyanolyan volt, mint előtte. Elég nyomasztó. Ebben a családban mindenkinek ilyen idegesítően jó Cami-illata van, rohadjak meg, még az apjának is. Nem perverz. - Hubaszki. Nem hoztam dobozt, meg táskát, meg semmit - fordultam a szülők felé hirtelen, akik éppen az ebédlőasztal körül köröztek keselyűként, négy személyre terítettek. Hunyorogtam, titkon próbáltam eldönteni, hogy most vajon nekem is terítenek (meg a láthatatlan Yasnek), vagy annyira friss még a gyász, hogy Caminak is terítenek, és minden este sültkacsaáldozatokat mutatnak be neki a valamikori helyén. Nem mertem rákérdezni, egyelőre. - Hagyd csak drágám, majd keresünk valami dobozt - legyintgetett Mrs.Rinaldi a levegőben és szelíd mosolyt küldött felém. Sanyarú fejjel, de azért hősiesen visszamosolyogtam. - Oké, köszönöm. Akkor én fel is megyek összeszedni a... - Wes, hagyd, ráér - intett le az apja az asztalfőről. - Gyere inkább enni, mindjárt hozom is. - Mrs. Rinaldi olyan technikával volt képes meginvitálni az embert vacsorára, hogy azt nem nagyon lehetett visszautasítani. Egyrészt, nem kérdezte meg, hallgatólagosan megegyezet önmagával, hogy akkor te most szépen itt fogsz vacsorázni, és már púpozta a tányérodra a kaját. Másrészt pedig, ha esetleg mégis megpróbáltad visszautasítani (hidd el, én már próbáltam), úgy nézett rád, mint akinek véletlenül kinyírtad a macskáját (hidd el, tudom hogy néz az olyan). - Ööö, oké, köszönöm - feleltem újfent. Ez az új szavam járása lett időközben, úgy tűnik. - Yas is hazaérkezhet bármelyik percben most már - rakta Mrs. Rinaldi az asztal közepére a sült húst, meg a krumplit, és sebtében az órára pislogott. - Hol van már... Na mindegy, együnk csak, majdcsak megjön. Szóval ettünk. Én azért titkon reméltem, hogy nem jön meg majdcsak, meg reméltem, hogy majdcsak megjön. Így egyszerre mindkettő. Valahol sejtettem, hogy ha Yas tudta volna, hogy itt ülök Cami helyén - mert hol máshol zabálnám a csirkecombot -, akkor leginkább ő sem akarna majdcsak megjönni. Dehát, ugye, nem tudta. - Yas, kincsem, végre már! - pattant fel Mrs. Rinaldi a bejáratiajtó nyílásának halk neszére, és kiviharzott az előszobába. - Gyere vacsorázni, éppen most kezdtünk neki. És nézd csak, ki van itt velünk - mutatott az anyja a vendégre. A vendég meg éppenséggel pont én voltam, úgyhogy két kezemben egy combbal, kitekeredett nyakkal néztem hátra rá, és csak mert biztosan nem kellett volna, így bizalomgerjesztően vigyorogtam is mellé. - Hello.
Nem tudom. Még mindig nagyon nem vagyok biztos ebben a hülye vezetés dologban, ha a következő vizsgán nem megyek át, én többet kocsiba nem ülök, az ezer százalék. Maximum utasként. Csakhogy itt ebben a hülye államban, az körülbelül emberszámba sem veszik, akinek nincs jogosítványa. De ha egyszer béna vagyok hozzá, az istenért! Nem megy és kész. Minek kell erőltetni? Majd jól elgázolok valakit a zebránál, aztán akkor nézhetnek. Én meg pisloghatok a dutyiban. Érthetetlen. Végtére is, január huszonhatig van még kis időm. Pár nap. Addig majd bevonzom magamnak, hogy sikerülni fog, és megpróbálom elüldözni a vizsgadrukkomat is. - Hé, Yasmine – hallom a kiáltást magam után a sarokról, ahol Erica robog ki a kis kertészetéből. Rég nem jártam nála, pedig azelőtt szinte minden nap betértem segíteni kicsit, meg hazahozni egy-két fácskát, de valahogy mostanában ez is elmaradt, mint olyan sok minden más is. Az életem fenekestül felfordult, de valahogy mégis úgy éreztem, hogy megy tovább. Nem állt meg attól, hogy Cami már nincs velünk, néhány szánakozó pillantáson kívül nem sok minden volt, ami változott volna, én mégis máshogy éreztem. - Szia, hogy vagy? – kérdezem, ahogy végül visszafordulok és megállok vele szemben, majd az ő arcán is látom azt, amit már annyira, de annyira utálok. Próbálok túllépni, elfelejteni, de így egyszerűen képtelenség. - Inkább te... – kezd bele, de egy laza kézmozdulattal azonnal le is állítom. - Ne kezdjünk ebbe bele. – Ha csak ezért állított meg, akár mehetek is tovább, így fordulok is. Nem megszokott ez a viselkedés tőlem, de sok volt ez az egész nap nekem. Meg az egész hét. Meg a hónap. A hónapok. - Várj, van egy csüngőágúm, tudom, hogy azokat nagyon szereted – mosolyodik el, aztán eltűnik fél percre és vissza is tér kezében egy kis cserepes fikusszal. De cuki. Ez még tényleg mini. - Köszi Erica. Majd beszélünk, most mennem kell – elveszem tőle, és már ott sem vagyok, haladok tovább. Olyan éhes vagyok, mint a farkas, és a házhoz közeledve ez csak még jobban felerősödik, ugyanis már az utcáról érzem a frissen sült vacsora illatát. Be is robogok gyorsan, kifújom magam az ajtóban, leveszem a sapkám, leporolom a néhány hópelyhet, amit félúton összeszedtem, és már hallom, ahogy anya meglepően nagyon üdvözöl. Már ez gyanús, de úgy sejtem, csak próbálja visszahozni a hangulatot a házba... - Jaj, még egy növény? – kérdezi, ahogy meglátja a kezemben lévő cukiságot. - Ez egy ficus benjamina, anya. Nem egy egyszerű növény – helyesbítek rögtön. – A másik már úgyis túlnőtt rajtam, nem fér el a szobámban, ki kell majd ültetni – mondom, de valamiért csak toporog itt az ajtóban. Kérdőn pillantok rá, valamiért izgatott kicsit. Annak tűnik. - Mi... – kezdek bele, de nem is kell folytatnom, ahogy vendéget emleget, én pedig belesek a fal mellett az ebédlőbe, ahol az a látvány fogad, amire nem annyira vagyok felkészülve. Olyannyira nem, hogy a kezemben lévő fácska fél pillanat alatt kicsúszik a kezemből, a cserép pedig ezernyi darabra törik össze. Ó, a picsába. Mit keres itt? És mit vigyorog az asztalnál? Cam helyén? Megköszörülöm a torkom és próbálok kicsikarni egy köszönés félét a hangszálaimmal, de azok nem annyira engedelmeskednek, így csak elnyílnak az ajkaim és aztán úgy döntök, inkább nem is mondok semmit. - Hagyd, mindjárt feltakarítom – motyogom, aztán újra az asztal felé pillantok. De csak fél szemmel. Odalesek. Ezt nem hiszem el. Aztán rájövök, hogy azért mégis csak bunkóság tőlem, hogy még köszönni sem köszönök. Végtére is, nem ő volt, akinek akkor elgurult a gyógyszere, és mint valami elvetemült támadott le. Pont fordítva történt. - Szia – nyögök oda ennyit, aztán fél pillanat alatt a kabátom levétele után elviharzom a seprűért meg a lapátért, hogy összekaparjam szegény fikuszomat, mielőtt még a szemem előtt hal itt meg. Közben mélyet sóhajtok és azon agyalok, hogy mégis miért jöhetett? Talán a fogkeféért. Végre. Már úgyis majdnem kidobtam a múltkor, folyamatosan az volt a szemem előtt. - Gyere vacsorázni – mondja apa, nekem pedig háttal az ebédlőnek elkerekednek a szemeim. - Kösz, nem vagyok éhes – mondom, ahogy a földön már nem is maradt földtömeget söprögetem. Kisöpröm a lapátról, hogy aztán újra felsöpörhessem. Mindegy, csak remélem, Wes hamar megeszi azt a csirkecombot, mert mindjárt éhen halok.
Egészen addig a momentumig, amíg fel nem tűnt ominózus bambifeje a fal mellett, nem is tudtam, milyen bosszúság csordogál bennem az irányába. Még akkor sem, amikor a hangja azért már behallatszott az előszobából, úgyhogy óvatlan anyján kívül még mi, a fedezékben lévők is végighallgathattuk legújabb oktató jellegű előadását a következő cserepes faleveléről. Aztán miután ugye nem lettünk semmivel sem okosabbak, bedugta a fejét a látóterembe. Nyugtalanságom váratlanul zuhant rám a semmiből, úgy kellett a nyelvemre harapnom, hogy az ártatlan hello mellé nehogy mellékeljek egy kabbeafaszomot. Ezt most mindjárt meg is magyarázom, eskü. Azt hiszem akkor kezdtem el tudatosan élvezni a zavarkeltést szimpla létezésében, amikor csirkerágásomra reagálva menten földhözvágta a házikedvencét. Kellemesen, gyakorta előtörő gyerekességemmel rötyögtem magamban, és az apjának bólogattam, hogy ez mekkora kurvajó poén volt, ugye, ő meg végre köszönt - mondjuk most már én sem akartam neki köszönni, időközben átmentem az oviba - és elsomfordált a takarítófelszerelésért. Most megmagyarázom. (Mondtam.) Tehát Yas megjelenése hirtelen olyan zavart keltett bennem, hogy bedöglött a processzorom. Mármint körülbelül az első minutumban rádöbbentem, hogy maximálisan felelőssé teszem a történtekért - hogy a faszba ne tenném -, és ettől a minutumtól kezdve olyan tisztának és makulátlannak éreztem magamat, amilyen így utólag belegondolva távolról sem voltam (kábé soha, nemhogy akkor). De ott, akkor, kezemben a csirkémmel, fejem fölött az idők végezetéig változatlan csillárral, arra jutottam, hogy ezt azért mégsem csinálhatja velem egy... Hát egy ilyen... fikuszmániás. Felidéztem például nemértésemet, amikor nekem esett a fürdőszobában, és nemértésemet, amikor észrevettem, hogy ezt különben mennyire izgatónak találom. Felidéztem nemértésemet, amikor utána se szó se beszéd elszublimált, és nemértésemet, amiért azóta sem igen próbált értelmes kommunikációt lefolytatni szerény személyemmel. Végül pedig nemértésemet, amiért új év első pár percében kaptam tőle egy like jelet Facebook messengeren. EGY LIKE JELET. Ha azt írja dögöljek meg, és reméli olyan szar évem lesz, mint amennyire szar ember vagyok, még csak-csak. De azért ez a like-jel... Ezt azért mégsem csinálhatja velem, vekkerrel kelti itt a bűntudatot. Meg azt hiszem úgy éreztem, ő lehetett volna az egyetlen, akivel őszintén osztozni tudok a gyászon. Erre itt likeolgat. Beszarok. - Nem? - kaptam felé a fejemet, ahogy a virágföldben guberált. - Akkor nem gáz, ha megeszem a mellét? - A melle húsa az bizony a mi Yasminünké. - Mármint, ha te úgysem vagy éhes - ültem, mint egy kibaszott Mahatma Gandhi reinkarnáció, mint aki a béke-Nobelt várja, mint a ma született bárány, villámmal Zeuszként lecsapva a kis húsdarabra, és úgy éreztem ez lesz a csendes bosszúm. Vagy legalábbis első lépcsőfoka a tízemelet magas (lift nélküli) panelház bosszúmnak. A bosszúmnak, amiért magamra hagyott. Ebben az egész szarban.
Még mindig nem igazán hittem el, hogy itt van. A „nézd csak, ki van itt" alatt pont mindenkire gondoltam, csak Wes Lautersre nem. Basszus, nem gondoltam volna, hogy majd idetolja a képét. Azt azért sejtettem, hogy nem az volt az utolsó alkalom, hogy láttam, amikor a temetésen elviharzott mellettem. Csak éppen azt nem gondoltam, hogy a saját házunkban látom majd újra. És ezt meg kell emésztenem. Azt meg végképp, ahogy teli szájjal odanyögött az előbb egy hellot. Nincs az az isten, hogy én leüljek oda, vele szemben jóízűen enni. Ezalatt a fél másodperc alatt is leforgott előttem újra az a jelenet, a bűntudat pedig megint a lehető legjobban mardos. Menekülnék innen a lehető leggyorsabban, pedig fáradt vagyok, éhes, a cipőm is átázott a hóban, egyszóval ma mindenki menjen a francba. Wes végképp. Nem tudja, hogy ilyen tájt érek haza? Nem érdekeli? Nem akar elkerülni? Vagy éppen ez volt a célja, hogy összefusson velem? Nem látok a fejébe, ötletem sincs, mit gondol rólam a hülye kis incidensem óta, ugyanis a sok sablonos mondaton túl nem sokat beszéltünk egymással. Úgy meg aztán végképp nem, hogy ketten lennénk. Ennek a gondolatába még bele is borzongok. A kijelentésem után, kizökkent a hangja a semmi söprögetéséből, így végül felállok és megfordulok. - Nem – jelentem ki határozottan egy minimális kétséget sem hagyva ezután, hogy éhes vagyok-e vagy sem. Pedig ahj. Korog a gyomrom is. Azon pedig, ahogy folytatja az előbbit, majdnem még az állam is leesik, de időben sikerül „elkapnom", így csak komor tekintettel nézek felé. Nem rá, csak felé. - Majd egy óra múlva megeszem – mondom, és tekintetem a villájára siklik, ami már lecsapott arra a részére a húsnak, ami a kedvencem. Nemhogy a kedvencem, mást képtelen vagyok megenni a csirkéből. - De tudod mit, ha éhes vagy... edd meg – jelentem ki, ahogy a bal szemöldököm lassan feljebb emelkedik, és várakozóan nézek Wesre, majd a csirkemellre, ezzel várva a sorsát. Nálam jobb kezekben lenne. Wes szereti a combot is, miért pont... ó. Ó. És hirtelen ér a megvilágosodás egy sugara. Wesnek sérült az önérzete. De miért? Mert elpárologtam akkor fél pillanat alatt egy szó nélkül a fürdőből? De ő is tudja, hogy amúgy is hiba volt, nemhogy még beszélni kellett volna erről. Vagy azért mert nem kerestem fel a temetés után... vagy... vagy a like jel miatt, amit odaszerencsétlenkedtem neki elsején. Hm. Van néhány indok, de hol vagyunk, az óvodában? Közben odasomfordálok a csaphoz, iszom egy pohár vizet, elforgatom a néhány bögrét jó irányba, és kezemben a fikuszommal úgy pillantok Wesre, mint aki ölni tudna azért a francos csirkemellért. Miután a gyomrom is megkordul, úgy döntök, jobb lesz itt abbahagyni a tisztelettevést és feltrappolni a szobámba. - A fogkefédet itt ne hagyd! – kiáltok le a lépcső tetejéről, mint aki éppen valami durva szakítást fejez be ezzel a mondattal -pedig semmi közöm nem volt ehhez a hülye fogkeféhez attól függetlenül, hogy három hónapja már ezt bámulom-, aztán fél pillanat alatt már bent is vagyok a szobámban, résnyire nyitott ajtóval, hogy halljam, ha tiszta a terep és mehetek enni. A farkasnál is jobban éhezem...
Gyökér voltam, és éppen nem éreztem, hogy bárki kedvéért is többet vagy kevesebbet kéne mutatnom gyökér mivoltomnál. De ha most itt toljuk ezt az őszinteségi rohamot, akkor azt hiszem ideje megjegyeznem, hogy az arcomra operált mosoly ellenére cseppet sem élveztem ezt a dolgot. Ez már csak azért is biztos, mert Cami halála óta nem nagyon élveztem semmit, és Cami halála óta nemigen tudtam másra gondolni, mint Cami halála. Ha pedig esetleg Yasre terelődtek gondolataim - ami ritkaszámba ment, de mégis, ő volt az egyetlen, aki egyáltalán az eszembe tudott jutni -, akkor ahelyett, hogy fellélegezhettem volna, végre nem valami depressziós gondolattal gyepálom az idegrendszeremet, helyette mégfosabbul kezdtem magamat érezni, és azon tűnődtem egyébként teljes értetlenségemben, hogy vajon ő is annyira szaradék állapotban van-e, mint én. Nagyon hülyének kellett lennem, de én egy darabig talán tényleg elhittem, hogy Yas-el majd jól leülünk, megbeszéljük mekkora utolsó gennyládák voltunk aznap este a nővére háta mögött, összeborulunk, és közösen felidézzük a legcsodálatosabb embert, akihez valaha életünkben volt szerencsénk. Mert szoríthatta a lábát akármennyire, akkor is én voltam az egyetlen, akivel ténylegesen egy cipőben járt, és ezen nem osztozhattunk senkivel. Csak én érezhettem legalább megközelítőleg úgy, mint ő, és fordítva. Azt hiszem ezért éreztem árulásnak, hogy még rám nézni sem tud, amikor a csoffadt csirkemellén megy a vita. - Köszi - bólintottam felé mosolyogva, tányéromra emeltem a szóban forgó húsdarabot, és bőszen kezdtem nyiszálni a késemmel. Mr és Mrs Rinaldi, akikről időközben egyébként teljesen megfeledkeztem, hiába ültek mellettem percek óta, most értetlenül pislogtak felém szemeikkel, és próbálták dekódolni Yas lépcső tetejéről jövő üzenetét. Valószínűleg úgy dekódolták, hogy dugjam fel a seggembe a fogkefémet, és szúrjam át vele a beleimet, mert aggodalmasan megkérdezték: -Haragban vagytok? - Összevesztetek valamin? Mint akit a lebukásveszély fenyeget (pedig Rinaldiék rohadtul nem sejthették mi van az egész hátterében), összeszorult torokkal, ma született Gandhi fejemmel szuggeráltam őket fél percig, enyhítő szándékkal mosolyogva feléjük, aztán megráztam a fejemet. - Dehogy. Biztos csak ideges valamin. Megyek... beszélek vele. Valódi célom az asztaltól való felemelkedéssel az volt, hogy egy jól irányzott tigrisbukfenccel most azonnal kivessem magamat a legközelebbi ablakon, és ha az üvegszilánkok nem nyársalnak fel, akkor hazáig rohanjak vegytiszta nyugalommal a képemen, de a lépcső aljában rádöbbentem, hogy még mindig itt tespednek a holmijaim, és tényleg nem lenne utolsó hazakukáznom őket. Szóval valahogy a lépcső tetején találtam magamat az udvar helyett, Cami zárt ajtaja helyett pedig Yas szobájának ostromába kezdtem. Nem volt hosszú ostrom, benyitottam. Aztán kopogtam. (Elfelejtettem, hogy azt előbb kellett volna, de nem akartam gecifej lenni, aztán már inkább gecifej lettem volna, de addigra meg már kopogtam... áh.) - Bejöhetek? - kérdeztem megintcsak megkésve az udvariassággal, mert már amúgy bent voltam. Na mindegy. Az ágyához somfordáltam, hogy a szélére üljek, közben kezem a zsebemben turkált egy szál cigarettáért. Csöndben ücsörögtem, a rágyújtás rövid procedúrájával húztam az időt miközben a polcokon lévő könyveket, emlékeket, és növényeket figyeltem, aztán végül Yas felé pislogtam. - Szóval... Öö. Haragszol rám valamiért? De ezt legalábbis tényleg tudtam úgy kérdezni, mintha fingom nem lenne semmiről. Felé is nyújtottam a csikket, mint valami békepipát, meg minden. Rhysnél az ilyesmi mindig működött.
Köszi? Jaj, ne edd meg! Az istenért, ha megeszed, akkor soha többet nem szólok hozzád, Lauters! Nem értem, miért mosolyog, nem kellene neki, vagy ez csak egy hülye álca? Végül is persze, nekem is elhagyta egy-két mosoly az arcom az elmúlt egy hétben, de ez is csak azért volt, hogy ne kérdezzék meg hatvannyolcadszor is, hogy jól vagyok-e, hogy én hatvankilencedszerre is azt feleljem, hogy igen. Persze, hogy nem vagyok, hogy lennék, amikor minden reggel a csukott ajtó mellett kell elsétáljak, ami egyébként minden ébredésemkor már nyitva volt, jelezve, hogy: Lekésted a fürdőt! Nem vagyok jól, de azért próbálom ezt mutatni. Talán Wes is éppen ezt a taktikát követi. Ahogy ebben a hülye házban mindenki. Mivel nem akarom ezt tovább nézni sem, így úgy döntök, hogy jobb lesz nekem, ha feltrappolok a szobámba és majd akkor teszem újra tiszteletem itt lent, ha ő már elment. Rendbe teszem a kis fikuszom, ami az imént épp majdnem kínhalált halt és a másikra nézek. - Sajnálom, de tavasszal ki kell költöznöd. Benövöd a szobám – mondom az engem már éppen majdnem növésben utolérő fikusznak az elkövetkezendő hónapokban lévő sorsát. Mikor a szék lába megcsikordul lent a padlón, már szemem előtt látom a nagy tál csirkét a rizzsel és már el is indulnék, de akkor váratlanul meghallom a kopogást. Vagyis először látom aki megteszi, mint a hang eljut a fülemhez. A kérdésére csak oldalra döntöm a fejem, és esküszöm, még a szám széle is megrándul, mintha éppen tényleg mosolyogni készülne, de aztán beszélni kezdek. - Már megtetted – mondom és ezzel együtt minden egyes idegszálam és izmom megfeszül. Fogalmam sincs miért, ahogy arról sem, hogy miért nem küldöm el. Nem kellett volna feljönnie, eljönnie, semmit se kellett volna. - Én? – vágok meglepett arcot, mert a kérdése igenis meglepetésként ér. Haragudni? Rá? – Hát… az attól függ, megetted-e a csirkemellet vagy sem? – pillantok le rá a fikuszom mellől elütve a kérdést egy kisebb poénnal, bár tényleg mérges leszek, ha felfalta… Közben pedig azt figyelem, ahogy rágyújt a szobámban. Az ágyamon ücsörögve, olyan vonzó mozdulattal, hogy… jézusom, hogy lehet egy cigi meggyújtása vonzó? És egyáltalán miről gondolkodom, és miért van itt és kínál cigivel? Franc az egészbe már. - Nem mintha nem hédereltél volna eleget ebben a házban, de nem tudod, hogy anyáék háklisak arra, ha a házban cigizik valaki? – lep meg első körben ez, másod körben pedig az, hogy jól tudja, nem cigizem, mégis megkínál. A harmadik meglepő dolog már csak az, amikor odanyúlok és kiveszek egy szálat. Nos, visszatérve a haragszom-e rá kérdésre. Nem is tudom. Tulajdonképpen nem lenne miért haragudnom. Magamra haragszom, amiért annyira hülye voltam és meggondolatlan. Talán ezt vetítem ki rá most, amit nem kellene, de azért minimális harag van az irányába is részemről, mert nem utasított vissza. És most itt vagyunk ebben a kellemetlen szituációban, ami annyira borzalmas, hogy még leírni is lehetetlen. Meggyújtom a cigit és beleszívok, de ahogy a légvétel leér a tüdőmig, olyan iszonyatos fuldoklásba kezdek, hogy lepereg előttem az életem is. Basszus, nem gondoltam, hogy ez ennyire szar. Olyan könnyűnek tűnik. Csak beszívod és kifújod. Persze ki más, ha én nem bebizonyítottam, hogy lehet ezzel szerencsétlenkedni. - Fúj – fintorodom el, aztán rögtön valami kis hamutálnak használható csetresz után nézek, amin el tudom nyomni. Nekem ennyi bőven elég is volt. Leteszem mellé az ágyra, hogy legyen neki is hova hamuzni, aztán visszasétálok az asztalomig és arra ülök rá félig. - Na és? Hogy megy? – Nincs az az isten, hogy megkérdezzem, hogy van, mert attól a kérdéstől már én is a falat kaparom, ahogy valószínűleg ő is megkapta már vagy hatszázszor. Azt hiszem, inkább erről beszélek, mintsem arról, hogy haragszom-e rá vagy sem és hogy ő haragszik-e, vagy egyáltalán hogy is állunk a másikhoz. Azt… azt inkább nem szeretném felemlegetni, hiszen úgyis csak egy meggondolatlan cselekedet volt, egyszeri alkalom. Egyszeri, hülye alkalom.
Yas szobájának atmoszférája valami rég nem érzett nyugalommal töltött el. Ami azért is nonszensz, mert maga Yas személye nem volt alkotóeleme ennek az érzésnek, még akkor sem, ha egyébként a helyiség éppen úgy nézett ki, mint a gazdája. (Mármint tényleg, ha Yas szoba lenne, akkor ilyen lenne, a nagy fikuszaival, ezzel az addiktív édeskés illatával, és a maga puha színeivel. Tiszta Yas.) Persze ő maga sem volt idegesítő, csak mégis, nem úgy hatott rám, mintha minden gecire rendben lenne. Valójában éppen ellenkezőleg, valahogy semmi nem volt rendben. Lehet azért babráltam még mindig a csikkel, azért fordítottam ennyi figyelmet rá. Vagy tudja a fene. Bólogattam a kérdésre. Miért, van más a szobában? Vagy fikusz benjaminusztól kérdeztem vajon? Nagyon érdekel, hogy haragszik-e rám másfél méter cserepes saláta. - Nem... - feleltem a csirkemell kérdéskörre, közben lobbant lángra a gyújtóm. - De már elkezdtem felaprítani. Remélem nem bánod. Könnyebb lesz lenyelni - mutattam rá, ezzel egyidőben nyújtva a dobozkát és a tüzet, és esküszöm semmi hátsó szándéka nem volt mondandómnak. Utólag jöttem csak rá, hogy félreérthető, de hát ennyi erővel aztán tényleg minden szexuális töltetű az égvilágon. Na. Tágranyílt szemekkel kaptam felé a fejemet, amikor a házban való dohányzás került terítékre. - Tényleg? - játszottam túl meglepettségemet, és bánatosan pislogtam mellé. Vállat vontam. - Elfelejtettem. Hát most már mindegy. Majd nagyon őszintén bocsánatot kérek - ígértem valamiféle cinkos mosolykezdeménnyel a pofámon, és szemöldököm az elégedettség és meglepettség arányosan kevert elegyével kúszott pár centivel feljebb, amikor aztán mégis magához vett egy szálat. Figyeltem, ahogy a szájába csippenti, ahogy egész lényét meghazudtolva gyújt rá az édes, fikuszokban és maxpontos dolgozatokban gazdag szobája közepén. Kicsit olyan volt a szájában a cigaretta, mint én a szobájában. Vagy nem is tudom. Lehet szar hasonlat, de jól esett látni. Mindenesetre apró füstfelhők robbantak ki az orromból, ahogy szórakozottan rötyögtem a látványon, meg hogy szerencsétlen mindjárt beledöglik. (Jó, ez nem olyan vicces.) - Hé, el ne nyomd! - szóltam rá, még fel is pattantam, de biztos be voltam állva, mint a gerely, vagy fasztudja, már megint elkéstem. - Basszus. Yas! - De azért valójában semmi őszinte bosszússág nem volt a szememben, ahogy lesújtóan bámultam közeledtét a hamutartóval és visszaültem a seggemre. - Jó, legalább nem nyomtad agyon, majd elszívom utána - döntöttem, miután megkérdőjelezhetetlen szakértelemmel vizsgálgattam a rövidéltű csikk állapotát. Aztán paskolgattam magam mellett az ágyat, mint a félőrült basszameg, de ő azért visszavonult az asztalához, és annak a csücskén kezdett egyensúlyozni. Biztos rém kényelmes darab lehet. Félig a farpofáid között meg főleg. Mindegy, én tovább terpeszkedtem, gépiesen pöfékelve várva a kérdését, mintha hallgatólagosan megállapodtunk volna, hogy most így dobálózunk a kérdés-feleletekkel.Vállat vontam. - Nem tudom - vallottam be, csöndben gondolkoztam a válaszon. Nehéz volt, annak ellenére, hogy kábé minden nap hússzor megválaszoltam. Nehéz volt, mert Yas valahogy nem úgy kérdezte, mint a többi húsz. - Elég szar. De gondolom tudod milyen. Szar, na. - Ránéztem, az arcát, a haját, a szemét. Fáradtan sóhajtottam. - Fura ez az egész. Olyan hirtelen-jött hirtelen-ment dolog. És közben meg mégsem olyan hirtelen, érted, mert még mindig itt van. - Nem csodálkoztam volna rajta, ha nem teljesen érti, miről hadoválok össze-vissza agymosott pofával, de azért reméltem, hogy mégis. - Hiányzik. - vallottam be újfent vállat vonogatva, és elvigyorodtam. - De azért nem fogok bőgni, oké? - nyomtam vissza a pofámba a cigit, még szerencse, hogy itt van az ilyen vészterhes pillanatokra, mint ez a mai, ugye. - Te, hallod, Yas, ne akadj ki, de gondolkoztam. És én nem hiszek az ilyesmiben, meg faszság, de szerinted így... vágod lehet, hogy fentről figyel, meg ilyen hülyeségek? Mármint Cami. - Megütközve néztem rá, és megesküdtem, ha bárkinek elmondja min töröm a fejem, azé lesz a következő, amit betörök. Ami ebben a szobában történik, (meg az e mellettiben, ugye) az ott is marad.
Meglepő itt látni. Ezért van az, hogy a kérdése is szinte fejbe kólint, legalábbis egyrészt még nem tértem magamhoz, másrészt pedig nem értem, miért kérdez ilyen oltári nagy hülyeséget. Arról ne is beszéljünk, hogy a választ még én magam sem tudom rá. - Akkor azt hiszem, nem haragszom – jelentem ki halkan miután megnyugtatott, hogy nem ette meg a mellét. A csirkének. Az utána következő mondata azonban egy kicsit megakaszt és ezt a szemöldököm megemelkedése is kellőképpen jelzi. Úgy döntök, hogy erre inkább nem mondok semmit. Mind a ketten jobban járunk. Helyette inkább azt kezdtem el taglalni, hogy nem kéne itt bent dohányoznia. Mindegy, engem voltaképpen nem zavar, csak jelen helyzetben egy kicsit túl sok az idegen dolog itt a szobámban. Wes. Meg a cigifüst. Vállat vonok és beleszívok az elvett cigibe, ami a vártnál sokkal erősebb, nem mellesleg szerintem életemben ha egyszer próbáltam, lehet, hogy sokat is mondok, így sokként éri a szervezetemet a nagy adag nikotin. És azt hiszem, meg is fulladok. Úristen. Meg se hallom mit mond, csak mire már elnyomtam, visszafordulva látom, hogy már nyúlt is érte, nehogy kárt okozzak ebben a francos káros szenvedéllyel összeköthető izében. - Bohohocs – kérek bocsánatot még mindig köhécselve, aztán odaadom neki a hamutálat. - Mi után? – intézem felé ezt az értelmetlen kérdést, bár sok minden után lehet végül is elszívni ezt itt. Azután, hogy itt küzdünk egymással és a szavakkal a másik irányába. Vagy azután, hogy felidegesítette magát azon, hogy észreveszi, nem igazán érzem vele annyira komfortosan magam itt a szobámban. Ketten. Vagy azután, hogy azt, amit szív, elszívja. Igen. Azt hiszem, erre gondolhatott, mindenféle filozofikus továbbgondolás nélkül. Nem ülök mellé, jó lesz nekem itt az asztalnál. Kényelmes ez, nem kell azt hinni, hogy nem. Innen figyelem, ahogy ül az ágyon. És habár mindig marha jól elszórakoztunk a másikkal, hecceltük egymást, most valahogy idegenként észlelem itt, akivel most kénytelen vagyok egy kicsit beszélgetni. Az viszont tényleg érdekel, hogy viseli. Olyan rosszul, mint én? Vagy egy fokkal jobban. Rosszabbul talán? Megkérdezem, de csak óvatosan tapogatózva egy kicsit, hiszen miről másról is kezdenénk el beszélgetni most így, két hónappal azután, hogy Cami már nincs itt. Látszik rajta, hogy baromira nincs jól, de próbálja az erős pasit adni, aki az istenért sem törik meg. Nos, itt lehullhat az a hülye álca, mert rohadtul tudom, mit érez. Nyilván kicsit más, hiszen ő máshogy szerette, mint én, de lényeg a lényeg, mindketten szerettük. Vagy így, vagy úgy. - Az – mondok ennyit halkan, de ahogy rám néz, rögtön lesütöm a szemem. Én is sóhajtok egyet, és bólogatni kezdek a megjegyzésére. - Nekem mondod? Néha még a hülye dörömbölését is hallom a falon, komolyan. – Amikor éjfél tájt tá-tá-titi-tát ütött, azt jelentette, hogy „ne aludjál, én sem tudok”. Amikor pedig titi-tá-tá-tá-táááá-t, az meg azt, hogy szenvedjem csak át magam a szobájába, mert mondani akar valamit, csak ő rohadt lusta arra, hogy felkeljen az ágyból, netán a kezébe vegye a telefont és írjon egy messenger üzenetet, vagy mit tudom én. – Nem tudom megszokni, hogy nincs többé – vonogatom meg a vállam, majd amikor hirtelen olyan őszinte, érzelmes mondatok hagyják el a száját, ami egy cseppet szokatlan tőle, meg egy ilyen személyiségű pasinál, mint ő, felpillantok. – Nem foglak kiröhögni – húzom el a szám, ugyanis a bőgés ilyenkor halál természetes. Én ezt csinálom már majdnem hatvan napja. Izgalmas program esténként, de akkor sem tudok nem arra gondolni, hogy nincs többé. A következő mondataira azonban halványan elmosolyodom. Én is gondolkodtam ilyesmin, de hát ez normális, hiszen ki a franc tudja, mi van a halál után? - Hát… lehet hogy még ilyen szellem-vízibombákkal is dobál minket. – Volt pár alkalom, amikor még páran a pláza tetejéről az emberek fejére dobáltuk ezeket, és Cami volt a legnagyobb felbujtó ezzel kapcsolatban. – Egyébként passz. Lehet. Majd egyszer, amikor mi járunk vissza kísérteni, akkor megtudjuk. – Na jó, ez azért kicsit morbid, de így van. De ha tényleg láthat, akkor most mit gondol? Már biztos tudja, hogy olyat csináltunk, ami miatt megölt volna. Ezer százalék. Megsúgta neki a nagyfőnök. Erre aztán persze kicsordul az a francos könnycsepp, amit gyorsan letörlök a kézfejemmel, de olyan mennyiségben jön, hogy kézfej legyen a talpán, ami ezt el tudja törölni… - Tessék, innentől szabadon – nyögöm ki és mélyet sóhajtok próbálva ezzel némi erőt gyűjteni magamba, mert nem akarom, hogy így lásson ő sem. Senki. A temetésen nem tudom, hogy, de sikerült leküzdenem a sírást. Azóta is én tűntem a legerősebbnek a Rinaldi családból, aki nem hajlandó más előtt engedni a sírásnak. Hülyeség, de utálom, ha így látnak. Fel is pattanok az asztalról és az ablakhoz megyek, hogy kinyissam, mielőtt még megfulladnánk itt a bennragadó füsttől, na meg hogy ne ücsörögjek ott, mint egy szerencsétlen. Zavaromban még az eddig egymáson rendben álló könyveimet is átpakolgatom rendetlenné, és most megint mérges vagyok kicsit... És emellett le is fagyasztottam magam, nagyon jó!
Nem haragszik. Csak fél percet adtam magamnak, hogy ferde szemmel próbáljam megfejteni a női nemnél ez vajon mit jelenthet, mert nálunk egyértelműen és pofon egyszerűen azt, hogy "nem haragszik". De náluk kellett hogy legyen benne valami kacifántos csavar, valami átvitt értelem, csak hogy tutira kurvára ne értsem. Akkor ez most azt jelenti, hogy haragszik? Vagy a csirkének most tényleg van hozzá köze... vagy...? Aztán rájöttem, hogy nem fogok rájönni. Következő kérdésénél ugyanez a faszomért-nem-értem életérzés köszönt vissza (pedig még el sem ment), rögvest átvette a hatalmat arcizmaim felett, és úgy kezdtem nézni rá, mint akinek idegen nyelven magyarázzák a hinduizmus alapelveit. - Hát... ezután - emeltem el a számtól a csikket, mellékelt ábraként lobogtattam a levegőben, értetlen lárvafejjel azon tűnődtem, mi járhat a fejében. Az enyémben nagyjából ő járt, meg az öreg Rinaldiék, de ők is csak azért, mert a rövidtávú memóriám még nem törölte ki az előző pár perc eseményeit. De adjatok még hármat. Heherésztem egy sort a felidézett Cami-emléken, mindenkori kopogtatásának említésén, és az ezután dominóban eszembejutó további szokásain. Csöndben fürkésztem őt. - Ja, én sem tudom. - Mármint hogyan kéne megszokni, hogy volt és nincs. - Idővel gondolom változik. Egy évvel ezelőtt ilyenkor is biztos volt valami kutyafaszom bajom, amiről akkor azt hittem, hogy örökké fog tartani. Most meg nem is emlékszem rá. Ő sokáig el fog húzódni, nem azt mondom, de előbb-utóbb történik valami mégújabb szar, és hirtelen az lesz a legnagyobb kínod. Megnyugtató, ha? - fújtam ki az orromon a nevetést. Annak ellenére, hogy nem állt szándékában kiröhögni, még csak könnyfátyol sem borult a szememre. Az ilyen valahogy nem volt nálam divat. Talán egyszer vagy kétszer sírtam az elmúlt hónapokban, erről is maximum Rhys, én, és a párnám szentháromsága tudott. Nem azért nem bőgtem, mert ne akartam volna, egyszerűen nem kellett. Ez amúgy régóta bajom volt. Bennem maradt a sok szar, és agresszívabb, ocsmányabb formában jött ki belőlem. Yas velem ellentétben úgy tűnik az ilyesmiből nem szenvedett hiányt. Mire észbekaptam - és az világos, hogy ma nem voltam a gyorsaság messiása - már az arcát törölgetve indult az ablak felé, hogy kivesse magát egy öngyilkos-akció keretében. Végül csak kinyitotta. - Hé! - Feltápászkodtam, a szűrőig égett cigarettát a hamutálba pöccintettem, és mint aki nincs tisztában vele, hogy a sírás egyik lényegi okozója, odapofárlankodtam hozzá. Sosem tudtam mit kezdeni a síró emberekkel, erre nem volt előre betáplált program a fejemben, és mindig csak álltam, mint farok a lakodalomban, hogy akkor most mit kéne kezdeni az élettel. De azért próbálkoztam. Ami jó nagy szó. Kár, hogy talán kicsit inkább önzőségből tettem, mint ténylegesen segítő szándékkal. Inkább csak hozzá akartam érni. A karjánál fogva elfordítottam a könyveitől (mit pakolászik itt bőgve, basszameg), és mintha ez tök rendben lenne, magamhoz húztam egy ölelésre. - Minden rendben - közöltem vele a legnagyobb hazugságot, ami éppen eszembe jutott, mint aki jól végezte a kibebaszott dolgát. És a hajába temettem a pofámat is, és a hátán körözött a kezem, mintha ez is rendben, tökre kurvára rendben lenne.
Hm. Biztos azért van itt, hogy gyorsan letudja a tiszteletkört. Vagy nem tudom. Végül is, hamar elrohant a temetésről, talán emiatt van lelkiismeret furdalása. Fogalmam sincs, de ha már itt van, elviheti a hülye fogkeféjét. A kérdésemet nemhogy ő, de még én sem értem. Nyilvánvaló volt, hogy a cigi után, nem is értem, minek kérdeztem ezt meg. Bólintok, mint aki tudomásul vette, de közben azon kezdek el morfondírozni magamban, hogy mégis hogy a francban lehet ebből egymás után kettőt is elszívni, amikor az előbb majdnem egy slukk is megölt. Érthetetlen. És persze Cami. Ez a másik dolog, ami érthetetlen. Hogy nincs és nem is lesz, pedig nem régen még itt volt. Ahogy Wes belekezd abba a bizonyos „reménykedjünk benne, hogy idővel jobb lesz” szövegbe, az elején kicsit sokkolt tekintettel pillantok rá, de aztán a végére, ahogy nagyjából kikeveredik a szavakból, kicsit lágyulnak a vonásaim. - Hát... azért nagyon remélem, hogy ennél nagyobb szar egyikünkkel sem történik – sóhajtok, ahogy az ő szavaival élek. – De lényegében igen, talán majd idővel jobb lesz. Csak már ezt a szöveget is ne unnám annyira – emelem égnek a tekintetem. Persze igaza van egyébként, mindig van valami, ami miatt aztán lehet szenvedni, de ez akkora „szar", hogy tényleg senki nem akarja, hogy ezt lekörözzék. Aztán csak elkallódnak a gondolataim másfelé, ami... basszus, még annál is szarabb, hogy Cami nincs többé. Mert nincs többé és el se tudtam neki mondani, hogy mennyire sajnálom, ami akkor este történt abban a hülye házibuliban. El akartam. Csak bennem volt a félsz, hogy mi van, ha akkor Wes issza majd meg a levét? Velem nem igazán tudott volna mit csinálni, mert az egy dolog, hogy nem szólt volna hozzám napokig. Hetekig. Hónapokig, ez is kitelt volna tőle. De West dobhatta volna, pedig ha úgy nézzük, ő csak elszenvedett alanya volt ennek az egésznek. Na jó, azért… a francokat! Oldalra sandítok meg igazából mindenfelé, csakhogy sikerüljön a hülye könnycseppjeimet eltüntetni a szemeimből mielőtt még elkezdenének kifelé rohamosan áramlani, de csak nem megy, pedig én nagyon azon voltam, hogy elrejtsem. Mindenki elől. Egyetlen egy ember se lehetne ez alól kivétel, főleg nem ő. Amikor pedig már mindent csináltam, csakhogy eltereljem a figyelmem, elfordulok tőle, de hallom, hogy megmozdul. A lépteit hallom közeledni, nagyot nyelek és –nem csak a nyitott ablaknak köszönhetően- a levegő is megfagy. Legalábbis én úgy érzem. Még levegőt is elfelejtek venni, ahogy maga felé fordít, rá pedig nem nézek, csak hagyom, hogy történjen, ami. - Semmi sincs rendben – reagálok halkan. Már hogy lenne minden rendben? Nyilván ő sem gondolja komolyan, de ezt akkor sem hagyhatjuk annyiban. Hogy azt higgyük, minden rendben. Pár pillanatig jól esően hagyom, hogy magához húzva tartson, de aztán megint kongat a vészharang a fejemben, így mivel hátra nem tudok lépni, így csak kibontakozom a kezei alól és kilépek előle oldalra, hogy aztán egy mély levegőt véve a pulcsim ujjával letöröljem az arcom. - Jól van, jól leszek – jelentem ki, ahogy másodpercek alatt összeszedem magam és kifújom a levegőt ahogy eltávolodtam tőle. - Ez csak pillanatnyi elgyengülés - bizonygatom még mindig az iménti incidens miértjét. Azt még nem tudom, hogy erre az ölelésre értettem vagy a könnyekre. Visszacsukom az ablakot, mert konkrétan már jégkockává is fagytam ezalatt a pár perc alatt a kinti mínuszoktól. - Egyébként… miért jöttél? – kérdezem végül a kíváncsiságom tárgyát meg. Fogalmam sincs miért teszem szóvá és hogy mit remélek –vagy mit nem-, de talán tényleg szót kéne ejtenünk arról az egyszeri, soha meg nem ismétlődhető esetről. Vagy inkább azt kellene megkérdeznem tőle, hogy ő is olyan rosszul érzi-e magát tőle, vagy egyáltalán nem tartja magát hibásnak. Csak kár, hogy erre még fel kell készülnöm. Pedig már három hónapja készülök rá és ki tudja, mennyi időt fog ez még igénybe venni. Megint morcos vagyok.
Bólintottam, ráhagytam. Tulajdonképpen igaza volt, bármit mondtunk is a történtekre, valahogy már tegnapelőtt unalmassá vált mindegyik. Ettől persze nem volt kevésbé igaz. Kettős érzéseim voltak ezt illetően. Valahogy nem akartam, hogy könnyedebbé váljon, hogy hozzászokjak az igazságtalanra fordult dolgokhoz, és elfogadjam, hogy a világ ilyen kis szar, nincs mit tenni. Cami felejtése éppen akkora félelemmel kecsegtetett, mint nyugalommal. Vártam is, meg szembe is akartam vele fordulni (elég ostoba mód, mert a világ akkor is ilyen kis szar volt, és tényleg nem volt mit tenni). Az meg, hogy miért álltam oda Yashez, hogy magamhoz öleljem, már megint egy másik kérdéskörbe tartozik. Leginkább azért, mert egyszerűen csak meg akartam ölelni, így, önzőn. De a saját faszságom is benne volt a dologban, bőven - anélkül az ágyon ülve magyaráztam volna csak a nyugtatódumáimat, amik általában nem értek semmit -, a faszságom, hogy valami beteges, perverz izgalom fogott el, ha kettőnk tisztázatlan kapcsolatának képtelenségére gondoltam. Röviden: gecire élveztem, hogy nem szabadna megölelnem, aztán mégis megtehetem. - Ja. És? Sosem volt semmi rendben - motyogtam, már-már hűvösen, amiért ellentmond nekem, noha én magam is tudtam hogy igaza van. Sőt, vele értettem egyet. Valahogy mégis ráakartam erőszakolni, hogy ő is úgy lásson, mint én. Hogy felnőjön, pedig én is egy ötéves agyi kapacitásával bátorkodhattam büszkélkedni. Talán otthon azt tanultam, hogy egyszerűbb azt mondani, minden rendben van, felesleges bármi mást állítani, hiszen úgyis tudjuk, hogy soha, semmi nincs rendben. Azt talán még egy fokkal jobban élveztem, ahogy kibontakozott az ölelésből, és menekülve arrébb lépett. Megtoldotta valamivel az amúgy is méretes képemet. - Csak tessék. - Semmi rosszindulat nem volt üzenetemben, időt akartam hagyni neki, hogy összeszedje magát. Én magam is visszavonultam kiindulópontomhoz, kihalásztam az imént meggyújtott cigarettáját a rögtönzötten kinevezett hamutartóból, és rágyújtottam. Kérdésére visszanéztem rá. - A cuccaimért - feleltem tárgyilagosan. - A fogkefémért - tettem hozzá elvigyorodva, aztán vállat vontam, és ismét elkomolyodtam. - Nincs már nagyon értelme, hogy itt legyenek, mi? - Hát fosadék érzés volt arra gondolni, hogy lényegében semmi okom nem volt többé egyáltalán betenni ebbe a házba a lábamat. Az előző három év, aminek a felét egészen biztosan itt töltöttem, és ennek az utolsó látogatásnak a gondolata most egy fejem méretű ökölként baszott orrba, nem győztem hozzátenni valami töltelékdumát. - Nincs valami dobozod, ami nem kell, zacskód? Elfelejtettem hozni - magyaráztam, felálltam és az ajtóhoz sétáltam, hogy lassan átinduljak Cami szobájába. Aztán a fürdőbe a szaros fogkefémért. Azért ehhez a két akcióhoz kellett előre a nikotin, egy szál az egyikre, egy szál a másikra.
Jó. Nincs rendben. Semmi sincs rendben. Még egy ideig nem is lesz, ahogy az elmúlt három hónapban sem volt, de majd csak lesz valahogy. Lennie kell. Ennek ellenére az ölelése egy kicsit megnyugtat, jól esik. Basszus. Jól esik, pedig nem kellene neki. A hidegnek is ráznia kellene attól, hogy Wes ennyire közel van hozzám, hogy az illata az orromba kúszik, és valóban, ráz is. Csak azt nem tudom megállapítani, milyen értelemben, és ez az, ami fejbe vág. Annyira, hogy még a könnyeim is elállnak, szóval ha már másra nem, erre jó volt. Lehet, hogy nála sosem volt semmi rendben –azt tudom, hogy a családi háttere is elég nagy káosz-, de nálam abszolút kijelenthető, hogy volt időszak, amikor igenis rendben volt. Minden. Aztán jött ez a rohadt nagy hurrikán, ami mindent felkavart, szóval azóta igen, tényleg semmi sincs rendben. Arrébb lépek tőle, hisz nem maradhatunk így sokáig, mert... mert egyszerűen nem és kész. Nem adhatom meg a lehetőségét sem annak, hogy egy fikarcnyi gondolathullám is rossz irányba terelődjön. Nem és kész. Azt a „csak tesséket” pedig nem igazán tudom értelmezni, amit odabök. Mindegy is, inkább kérdezek, minthogy beálljon itt a kellemetlen csend. Azt nem szeretem. A cuccaiért jött, ahogy sejtettem is. Meg a fogkeféért. A megjegyzésre még az én szám is halvány mosolyra görbül, hiszen épp az imént vágtam hozzá, hogy azt itt ne felejtse. - Ugyan – reagálok arra, hogy tulajdonképp azt mondta, hogy nincs több keresnivalója ebben a házban. Azért tényleg erős, hogy nemrég még abszolút nem csodálkoztam azon, hogy szembejött a folyosón –sőt, ha nem jött, inkább az volt a furcsa-, erre egyik napról a másikra minden megváltozik. Aztán ki tudja, hogy látom-e még valaha. Majd tíz év múlva összefutunk a boltban és intünk egymásnak a bevásárlókocsit tologatva, megkérdezve: hogy vagy? És pont. Milyen jövőkép ez? - Tudod, hogy anyáék mindig szívesen látnak – pillantok rá, hiszen tényleg így van. Fogalmam sincs, hogy mivel vette le a szüleimet ennyire a lábukról, de egyszerűen kenyérre lehet őket kenni, ha Wesről van szó. Ilyenek ezek a Rinaldik. Rajongói Wes Lautersnek. Megáll az ész. – Meg... – kezdek bele, ugyanis rájövök, hogy ez oltári nagy bunkóság volt tőlem, hogy azt mondtam, hogy a szülők szívesen látják, ezzel azt sugallva, hogy én már kevésbé. Legalábbis majdnem biztos, hogy ezt veszi le, ahogy ismerem. -... meg egyébként is kell néha a segítség apának a hülye szereléseinél. – Gratulálok Yasmine, ez szép volt, szépen megforgattad az imént belé döfött tőrt, bár nem vagyok benne biztos, hogy úgy vette, ahogy gondolom. Mármint jól elvoltunk mindig. A verhetetlen párosunk az Activityben, ugyebár. De csak a barátnője húga voltam mindig, ahogy nekem pedig ő a nővérem pasija. Elpillantok róla, majd körbe nézek a szobában, hogy mi az, amit tudnék adni neki. Pár fikuszom egy nagyobb dobozban tobzódik, így kipakolom azokat a földre, aztán átnyújtom neki az üreset. - Tessék – mondom, aztán az ajtóban állok, mint egy fadarab, gondolkodva, hogy most mi van, mi lesz? – Én... kellek hozzá, vagy inkább egyedül mész be? Nekem mindegy, csak tudod, ha kell, szívesen segítek. – Néhány mélylevegővel egybekötve, mert abban a szobában én azóta nem fordultam meg, hogy utoljára elmentem hozzá a kórházba és vittem be némi tiszta ruhát. Valahogy nem akaródzott bemennem, pedig párszor már a kilincsen volt a kezem. Nem tudom, mitől féltem, hogy mi vár bent, de nem akartam látni az üres szobát, azt se tudom, anyáék pakoltak-e már valamit? Nem feltétlen kell nekem mennem, ilyenkor nyilván az ember egyedül akar lenni és minél gyorsabban túlesni rajta. Talán majd egyszer én is ráveszem magam és bemegyek, hogy szembenézhessek a dolgokkal.
Hú basszammeg, hogy erre nem is gondoltam. Húztam, halogattam a percet, hogy átcibáljam a belemet a csilivili negyedbe a nem ide született cuccaimért, de egészen eddig azt hittem, csak lusta vagyok. Meg talán nem elég ép még ahhoz az idegrendszerem, hogy fütyörészve bevessem magamat a halott barátnőm szobájába felkeresni a magára maradt lyukas félpár zoknijaimat. Most meg egészen váratlanul vágott orrba a rémes felismerés, hogy lényegében ez az utolsó alkalom, hogy bármi keresnivalóm van itt. Nincs több háromfogásos vacsora átlagos hétköznapokon, sütkérezés a kertben valamilyen gyümölcsfa tövében - istenért sem jegyeztem meg, barack, vagy mandarin, vagy tudja a lófasz mi nő itt -, meg bazinagy kijelzőjű tévé Netflixel. És mielőtt valami aranyásónak tűnnék, az anyagi dolgok mellett nincs több Wes ne dohányozz a házban, Wes ne menj mocskos talpú cipővel az emeletre, Wes ne járkálj alsógatyában a családom előtt, Wes hajtsd le a kurva vécéülőkét. De legalább Yas szülei szívesen látnak. CSUDA FASZA! Megütközve bámultam rá, szemöldökeim kétkedve ugrottak egyet. Hirtelen rémesen emlékeztetett a nővérére, aki az istenért sem akarta közölni néha, hogy mi a franc baja van, és úgy kellett kioperálni belőle a hiszti tárgyát. Én meg ugye értetlen balfasz férfi voltam, amiért nem esett le rögtön, hogy a "semmi" azt jelenti éppen, hogy "azzal a lánnyal két hete pénteken vagy fél órát beszélgettél a folyosón". Öljetek meg. Ő sem haragszik ugye, miért haragudna. Milyen hülye, férfi-kérdés, milyen alaptalan. Ugye. - Aha - feleltem kurtán, morcosan, úgy döntöttem nem firtatom tovább a dolgot. Ha nem lát szívesen, hát nem lát szívesen, amúgy is mi a tököm dolgom lenne errefelé? Meg miért csorbítana bármit makulátlan becsületemen, hogy Yasmine Rinaldi nem lát szívesen a rezidenciáján? Nem mintha valaha érdekelt lettem volna bárki véleményében. Időközben az ajtóhoz kerültem, némán átvettem tőle a kilakoltatott fikuszfamília dobozát, és valami köszönömféle biccentéssel jutalmaztam, mert amúgy is a számban volt a cigi, meg nem akaródzott megszólalni. Már éppen fordultam volna ki a szobájából, amikor a segítségét ajánlotta. Visszafordultam, komoran pislogtam rá néhány másodpercig, aztán a fejemet rázva tört ki belőlem egy rövid, kétkedő röhögés. - Ne erőlködj, nehogy már egy perccel is tovább kelljen bámulnod ezt az arcot - mutattam a képemre egyik kezemmel, aztán pofátlanul az aurájába hajoltam, centikre tőle, éreztem az édeskés illatát, ahogy ugyanez a kezem az arcára tévedt. Hüvelykujjam végigsimított az orcáján, képtelen vigyort vetettem rá. - És csukd be a szemed Yas, ha nem látsz vele szívesen. Elhúzódtam, és kifordultam az ajtón, hogy aztán benyissak Camihoz. Még az a vizespohár is ott volt a komódján, amit külön megkért vagy ötször, hogy vigyek le. Hoppá.
Ahogy azon gondolkodom, hogy mégis mit kellene erre az egészre mondanom, hogy tulajdonképpen most jöhetett rá, hogy mivel Cami nincs többé, a Rinaldik is egy-két fokkal kevesebb szerepet fognak betölteni az életében, még mielőtt a gondolkodásom végére érnék kicsúszik a számon az a mondat, amit megnyugtatásképp szánok. Csak éppen nagyon nem jól hangzik. Ez rosszabbul hangzik, mint minden más. Legalább mondtam volna azt, hogy „mindig szívesen látunk” vagy valami hasonló, de inkább nem is javítom ki magam. Na jó, de kijavítom. Aztán meggondolom magam és megint valami otrombaságot vágok oda neki, amire aztán már csak magamat verném fejbe, de nagyon. Ennél biztosabb már csak abban voltam, hogy Wes is hasonlóképpen cselekedne, vagyis gondolatban már valószínű meg is tette, és ezt mi sem bizonyítja jobban annál az „Ahá”-nál, amit odabök nekem. És jobb is, hogy elmegyek azért a hülye dobozért, mert látom rajta, hogy megsértődött. Felajánlom a segítséget, de hülyén érzem magam, és ezt sikeresen érezteti is velem. Kiröhög. Hát ez jó. - Nincs bajom a... – kezdek bele, de aztán olyan közel jön, hogy bennem reked a szó és csak nyelek egyet. És várok. Hogy most mégis mi lesz a következő lépés, mert én konkrétan lefagytam ettől a hirtelen közelségtől, arról nem is beszélve... Na de Wes Lauters, mi a jó francot művelsz? Megköszörülöm a torkom és lehunyom a szemem, de csak azért, hogy magamhoz térjek. Utána jut csak el az agyamig, hogy mit mondott. Jóságos úristen! Ki is pattan a szemem egy pillanat alatt a meglepettségtől. Nem is én lennék, komolyan mondom. - Most... nem azért csuktam be! – szólok utána még az ajtóból magyarázkodásképp, de ezt most már nyilván nem fogja elhinni. Pedig esküszöm az életemre, hogy nem állt szándékomban ilyesmivel megbántani. Nyelek egy nagyot, a szám is kiszáradt, és figyelem, ahogy megáll Cami ajtaja előtt. Nem gondolkodik, azonnal benyit. Merész. Én biztos legalább öt percig álltam volna ott hezitálva, hogy benyissak-e. És akkor elindulok én is az ajtóig, megállok mögötte, lábujjhegyre állva átlesek a válla felett. Jó ég, minden ugyanúgy van ott, mint ahogy elhagyta ezt a házat. Senki nem nyúlt semmihez. - Megeszem azt a csirkemellet – mondom halkan, nagyot nyelve, hogy tudja, ha kellek, lent leszek. Étvágyam viszont nem sok van, úgyhogy azt hiszem, ez csak afféle kifogás, hogy ne kelljen bemennem ebbe a hülye szobába, aminek a zárt ajtaja előtt minden nap legalább kétszer elmegyek. Leérve az alsó szintre, anyáék szótlanul merednek rám az asztal mellől, én pedig lehuppanok az egyik székre és azon kezdek el gondolkodni, hogy mégis mi a jó francért van Wes ilyen hatással rám, hogy amikor a közelembe jön, szinte megszólalni sem tudok. Egyáltalán miért tolakszik be az aurámba, amikor jól tudja ő is, hogy a két lépés távolságot tartanunk kellene?! És egy kósza gondolat a fejembe furakszik, de inkább rögtön ki is űzöm onnan. Nem-nem! Ez a gondolat még messziről is tilos, Yasmine Rinaldi! Turkálni kezdem a kaját. Most tuti megsértődött rám. Én is megsértődtem volna magamra. Majd megbékél. Megszokott. Idővel.
Felbaszott az egész hülyeségével. Azzal is amiket megtett, meg azzal is amiket nem tett meg. Azzal is, hogy nekem esett aznap a fürdőszobában, meg azzal is, hogy nem tette meg előbb és nem tette meg mondjuk most. Mert esküszöm fogalmam sincsen mikor kezdték gátlástalan képzelgések izgatni a fantáziámat Yas-el kapcsolatban, de egyik napról a másikra egy másodperccel tovább akadt össze a tekintetünk az ebédlőasztal felett, mint illendő lenne egy lány húga és csávója között. És elkezdtem összerakni a fejemben, hogy ebből előbb vagy utóbb baj lesz, mert ha én megkívánok valamit... Hát akkor abból előbb vagy utóbb baj lesz. Most ez elég balfaszul jön majd le, utálatossá fogok válni, de azt próbálom elmondani, hogy a gondolat, hogy Cami háta mögött kavarjak a húgával, valami perverz izgalommal töltött el (nem vagyok rá büszke, de hát ez az igazság azt hiszem), furcsa vágyakozással. Ez az érzés pedig eléggé behatárolhatatlan szarkupaccá esett szét, amióta Cami meghalt. Leginkább azért, mert úgy éreztem meg lett kötve a kezem, tudniillik ekkora fasz már nem lehetek. Hiába éltében sem lett volna bocsánatosabb bűn meghúzni a húgát, így azért tényleg milyen lenne már. Dióhéjban: meg akartam csalni a barátnőmet a húgával, de a halott barátnőmet már nem tudtam hogy meg akarom-e csalni a húgával. Vagyis persze, elméleti síkon hogyne, de gyakorlatban el lett baszva az egész az ő részéről is, meg az enyémről is, és valahogy nem akaródzott ez a dolog. És ez baszott fel, hogy nem akaródzott. Elég nagy fasz vagyok, tudom, és hálát adok az úristennek, hogy legalább nem hallatszanak ki ezek a gondolatok a fejemből, mert nincs szükségem senkire, hogy pálcát törjön felettem. Mindenki törődjön a saját beteg ötleteivel. És persze mindezzel nem igazán voltam pontról pontra tisztában, inkább csak tudatlanul és bambán üdvözöltem a tehetetlenség dühét, miközben őt figyeltem. Messziről, közelről, az ágyán ülve, vagy lélegzetvételének meleg szelével az arcomon. A Cami ajtaja elé vezető rövid szakaszon még visszafordultam felé a vállam felett, de már nem válaszoltam semmit. Nem azért csuktam be. Nevettetett. Ez is zavart. Miért ekkora idióta. Haragudni se enged. - Jó étvágyat - nyögtem még oda neki, ahogy beléptem a szobába, hogy szemem önkéntelenül is volt barátnőmet kezdje kutatni valamelyik eldugott sarokban. Nem volt ott. Csak az illata. Képek az asztalán, megkezdett házidolgozat az ágyán, félig kiivott Coca Cola, és száradt mandarinhéj a polcon a könyvei mellett. És a legszarabb az egészben az a kötet volt, amiből a könyvjelzője is kikandikált. Arra gondoltam, hogy sosem tudhatta meg, mi lesz a vége. Bűntudatom támadt, sírtam is. Csak csöndben, inkább könnyezésnek degradálnám, férfiasan basszameg. Úgyhogy fogtam, behajítottam a könyvet a dobozomba, aztán elkezdtem összeganézni a cuccaimat a szekrényéből, az ágy alól, hogy minél előbb elhagyhassam ezt a szaros süllyedő hajót. A fogkefémről megfeledkeztem amúgy. Balfasz vagyok.
Kezdőlap
