Már egy hónapja, hogy Dawn elküldött melegebb éghajlatra. Abban a pillanatban elhatároztam, hogy mindent megteszek annak érdekében, hogy az újdonsült kishúgommal rendezzem a kapcsolatom. Amikor az iskolába jött néhány alkalommal még jól el is beszélgettünk, volt közös téma, kijártunk cigizni, de egy napon mindennek vége szakadt. Utólag már bánom, hogy a nyakába zúdítottam az egészet egyszerre. Hallgatnom kellett volna édesanyám intő szavára, hogy tartsam a távolságot, hogy hagyjak neki teret, s apránként vezessem rá a dologra. Szerinte nem nekem kellett volna közölnöm Dawnnal az információt, hanem ha van annyi esze, akkor rájön magától. Rájött volna, de elcsesztem. Azóta rám sem néz, ha meg igen, akkor csak egy éles, gyilkos pillantást küld az irányomba. Az utóbbi időben elég sok gond gyűlt a fejem fölé. Ez az egész helyzet Dawnnal, Kellin lelépése hónapokra szó nélkül, majd a hirtelen felbukkanása. Nem bírom ép ésszel felfogni, hogy mit ártottam az ég ellen, hogy ennyi csapás ér engem. Véleményem szerint mindig helyesen cselekedtem, még ha néha kacér, akaratos és bunkó is voltam, de úgy tűnik, semmi sem számít. Mostanában elég gyakori, hogy éjszakákat filozofálok át ahelyett, hogy aludnék, ami nem fog az előnyömre jutni, habár még mindig jobb, mint amikor állandóan lerészegedtem hétköznapokon is. Elég egy elcseszett világban élünk, nemde? Szóval az éjszaka folyamán valahogy úgy kettő és három között kitaláltam, hogy elég bátor leszek ahhoz, hogy odamenjek a suliban a húgomhoz. Tudom, hogy mindig hol szokott cigizni, s kifigyelem, hogy mikor megy egyedül, aztán sarokba szorítom és lesz egy kis időnk kettesben, már amennyiben hagyja magát. Még nálam is makacsabb a lány, ami hatalmas szó! Még nem láttam ma Dawnt kimenni cigizni, ami azért furcsa, mert már délután két óra van és máskor elég gyakran kijár. Talán nincs iskolában? Vagy szimplán rájött, hogy mit tervezek és akkor úgy kerül, ahogy csak lehetséges? Próbálok rájönni, s olyan erősen koncentrálok a gondolataimra, hogy szinte már észre sem veszem, amikor megpillantom. Nem néz ide, nem lát engem. Beletelik pár másodpercbe, mire felfogom a dolgokat és felkapom a táskát, majd odarohanok hozzá. - Dawn – futok oda a nevét kiabálva. Hát lehet, hogy már most az elején elrontom, de legalább megpróbáltam és nem adom fel könnyen.
Kiskoromban számtalanszor tűnődtem azon, hogy vajon mit tettem, amiért az apám sosem volt mellettem. Nem értem, hogy mivel érdemeltem ki azt, hogy anya soha nem talált magának valaki mást, aki esetleg segíthetett volna a helyzetünkön. Az életemben sosem volt egy olyan biztos pont, amit egy férfi nyújthat a családjának. Egyedül anya nevelt fel abból a kevés pénzből, amit össze tudott kaparni. Ez volt az egyik oka annak, hogy sosem lehetett normális gyerekkorom. Más családokban egy hatéves vagy tízéves gyerek nem agyal azon, hogy vajon mit vehet le a boltban a polcról, hogy a fizetés ne legyen túl megterhelő az anyja számára. A gyerekek mindig önfeledten játszanak a megannyi játékukkal és még csak nem is sejtik, hogy az élet tartalmaz számtalan problémát. Nekik nem kell másra koncentrálniuk csak a saját boldogságukra. Ezzel ellentétben itt vagyok én. Emlékszem, hogy estéket sírtam át, mert azt hittem Robert kibaszott Ray azért hagyott el bennünket, mert nem akart olyan gyereket, mint én. Rengetegszer hittem azt, hogy az egész az én hibám. Iszonyatosan sokáig okoltam magam a történtekért. Aztán felnőttem és mindent megértettem. Rájöttem, hogy apámnak már az elején sem számítottunk. Rájöttem, hogy az állandó családja mellett mi csak kalandok voltunk, amiket két perc alatt hagyott a háta mögött. Gondolom mindenki megérti, hogy miért nem akartam ettől a ponttól kezdve többet tudni a korábbi életemről. Egy pár évig nyugodtan voltam abban a hitben, hogy sohasem fogok visszakanyarodni ahhoz a témához. Hát nem így lett. Az élet nemcsak hogy visszavezetett Robert Ray-hez, de még egy új titkot is feltárt előttem. Kiderült, hogy van egy testvérem... ugyanabban az iskolában, ahová járok. Mégis mi lehetne ennél jobb? Az idegen lány, Hazel, akit immár a féltestvérem személyében ismerek úgy ahogy volt rám zúdította ezt az egész történetet. Nem értem, hogy miért nem tudta finomabb, kisebb adagokban leadni ezt az egészet. Bár ő honnan is tudhatná, hogy én hogy érzek a témával kapcsolatban. Neki megadatott a boldog gyerekkor és a szerető apa szerepe. Hánynom kell, amikor megjelenik előttem a tökéletes ruháival és a magabiztosságával, mivel tudom, hogy ő is oka a nyomorult életemnek. A nagy beavatás után kértem, hogy soha többé ne beszéljen velem. Azt akartam, hogy kerüljön el örökre. Először azt hittem, hogy ez menni fog és minden visszakerül a régi kerékvágásba, de nem így lett, mert az egyik tanítási szünetben a nevemet hallottam az ő szájából. Itt veszítettem el végleg minden reményemet afelől, hogy többet nem hallok a régi életről és annak bonyodalmairól. - Mi nem volt világos abból, hogy hagyj békén? - fordulok felé idegesen, szikrákat szóró tekintettel. Nem tudom, hogy van-e Isten, vagy nincs, de ha van őszintén remélem, hogy most az egyszer az én oldalamon fog állni és végleg elvágja az összes szálat Hazel Megan Ray-el. Ha ez sem fog megtörténni, akkor már nem tudom miben reménykedhetnék.
Gyorsan veszem a levegőt és a szívem a torkomban dobog. Ritka az olyan alkalom, amikor elönti testem egészét az adrenalin. Talán csak akkor tudom ezt mondani, amikor Kellinnel vagyok, de ez most teljesen más. Mikor a fiúval vagyok nem félek, nem rettegek, még ha most zűrösen is állunk, de hogy leszólítottam Dawnt úgy érzem mindjárt kiköpöm a szívem. Elkap a hányinger, s próbálok nem a legutóbbi alkalomra gondolni, amikor hánytam a sürgősségin jó pár ember szeme láttára, mert alkoholmérgezéssel bevittek. Ez a helyzet mindentől különbözik, s nem hinném, hogy bárki el tudná képzelni, hogy milyen is az, ha kiderül, hogy a halott apja megcsalta kisgyermek korában az anyját és nemzett egy másik nőnek egy gyereket, akit röpke 17 év után megismer. Eléggé izgalmas, szinte már filmbe illő történet kerekedett az életemből, s erről nem csak Dawn tehet. Néha elképzelem, hogy lehunyom a szemem és elszámolok háromig, aztán minden semmissé válik. Az élet nem ilyen egyszerű, a hibák, amiket elkövettünk kísérnek minket és ez esetben apám félrelépésének a levét én iszom meg. Tudom, hogy szeretett engem, s elég nyilvánvaló, hogy az újdonsült húgomat nem. Talán az anyjával van a baj, talán csak apa volt pöcs velük, de ismeritek a mondást, halottról vagy jót vagy semmit és én ehhez tartom magam, mivel a számomra legfontosabb férfiről van szó, aki már nem élhette ezt meg. Mikor odaérek Dawn elé elég ingerülten odavág nekem egy nem túl kedves mondatot. Aú, ez fájt! - Úgy tűnik nehéz a felfogásom – vágok vissza neki. Ha nem tud kedves lenni velem, akkor én miért legyek az vele? Így vagy úgy, de hatni fogok rá és minden rendben lesz, még ha egy hosszú folyamat is veszi kezdetét. Nem adom fel, még soha semmit nem adtam fel és nem most akarom elkezdeni. – Kérsz egy cigit? – kérdezem mosolyogva. Engem nem hat meg az álca, amit magára varázsolt. Kiveszek egy szál cigit a dobozból, bekapom és meggyújtom. Régebben sosem cigiztem, sőt annál inkább elleneztem, de mikor Kellin elment rászoktam. Ilyen ez, ha bántódás éri az embert.
Amikor már nagyobb lettem és fel tudtam fogni, hogy mit is jelent az, hogy nem volt apám rengetegszer elképzeltem, hogy vajon milyen lesz megtalálni. Elképzeltem, ahogy egy hatalmas mosollyal az arcán fut felém, amikor rádöbben ki is vagyok valójában. Mindig reménykedtem abban, hogy azért nem volt velem gyerekkoromban, mert valami szörnyűség szétválasztott bennünket. Mindig azt hittem, hogy az az ok valami véletlen és nem szándékos döntés. Gondolom így nem nehéz rájönni, hogy amikor anya felvilágosított az úgy ért, mintha gyomorszájon ütöttek volna.
Nem ez volt az egyetlen képzelődésem. Mivel tudtam, hogy apámnak van felesége és gyereke azt is számtalanszor lejátszottam az agyamban, hogy vajon ők milyenek lehetnek. Mindig abban a hitben voltam, hogy majd egy váratlan folytán találkozok a testvéremmel és egyből elindul, majd valamiféle mozgolódás a testemben, ami szinte már suttogja nekem, hogy „ő a testvéred”. Nos, a váratlan találkozás megtörtént, de a belső hang és a szimpátia erősen elmaradt.
Mozdulatlanul állok a testvérem előtt és nézem, ahogy bunkó stílusban válaszol, a szintén csak bunkó stílusban közölt kérdésemre. Személyes véleményem szerint az teljesen érthető, hogy én bunkó vagyok, de az abszolút nem, hogy ő is. Mármint basszus, az ő terve az, hogy béke legyen közöttünk. Ő tartja ezt élete céljának, hogy kialakuljon köztünk valamiféle szeretet és elfogadás. Én erre egyáltalán nem vagyok. Én a boldog tudatlanságot szeretném visszakapni, nem pedig őt. Sőt, Hazelt nem is kaphatnám vissza, mivel sosem volt az életem része. Viszont, ha már itt van előttem és a lehető legerősebben próbálkozik azzal, hogy legalább egy esélyt adjak neki, megpróbálhatna kevésbé bunkónak lenni. Vagy ez a stratégiája? Így akar meggyőzni? Te is bunkó vagy, én is az leszek… látod mennyi közös van bennünk!? Hát ha ez az ötlete, akkor igencsak szánalmas. - Valóban úgy tűnik – mondom unottan és szem forgatva. Végignézek az előttem álló lány karcsú testén és rájövök, hogy valójában nagyon is hasonlítunk. Nem is értem, hogy a belső hang miért nem jelzett. Szinte olyan, mintha magamat nézném szőke hajjal. Az arcberendezésünk valamennyivel különbözik, de simán leró rólunk, hogy testvérek vagyunk. Annyira furcsák azok az érzések, amelyek bennem kavarognak. Legszívesebben a nyakába ugranék és szorosan átölelném, majd hangos sírásba törnék ki a felismerés és a múlt miatt. Viszont ugyanilyen szívesen húznék be neki egyet és bántanám meg annyira, amennyire csak tudom… szintén a felismerés és a múlt miatt.
Viszonylag enyhül az arckifejezésem, amikor cigivel kíván, viszont a lehető leghamarabb rántom magamra vissza a durva maszkomat, ami által a kedves gesztus már cseppet sem annak tűnik. Egy cigivel akarja megnyerni a bizalmamat? Röhejes. Na de az ingyen cigi az ingyen cigi. Mindig jól jön. - Megdobhatsz eggyel – válaszolom neki, majd a szám sarkában egy hihetetlenül kicsi mosoly jelenik meg, amiért rohadtul haragszom magamra. Mindegy. Remélem nem látta, de ha mégis, akkor még rejteget maszkokat a táskám. - Ugye nem kell attól félnem, hogy rajtad kívül van még egy testvérem, aki bármikor meglephet jelenlétével? – kérdezem, és őszintén remélem, hogy rajtam kívül nincs másik húga, nővére, avagy bátyja, illetve öccse. Nem kellene ezt a szörnyű helyzetet még szörnyűbbé varázsolni.
Mióta ismerem Dawn Nova Ray-t már végtelenszer lejátszódott a fejemben, hogy vajon min mehetett keresztül gyermekkorában. Nekem az apám, mint támaszom mindig ott volt mellettem. Ugyan testvér nélkül nőttem fel, de mégis minden úgy érzem teljes gyerekkorom volt. Mindig megkaptam, amit csak szerettem volna, sosem kellett nélkülöznöm. A szüleim jól kerestek és mindenből a legjobbat, s legújabbat kaptam. Amikor apa halála bekövetkezett egy törés jött el az életembe, amit sohasem fogok tudni elfeledni. Olyan szoros volt a kapcsolatom Robert Ray-jel, mint még soha senkivel, s talán már nem is lesz, egyedül Kellin lehetne kivétel ez alól, de az is egy érdekes történet. Legbelül tudom, hogy hiába szeretnék egy igazi, elmélyült testvéri kapcsolatot Dawnnal, ez sosem fog összejönni. Még ha sikerül is megtörnöm valószínűleg felszínes marad, de azért mindent megpróbálok az ügy érdekében. Nem akarom úgy feladni, hogy nem próbáltam meg mindent, a tőlem telhető legjobb formámat fogom hozni. - Bocsi, hogy így belevágok a közepébe és kérlek, hogy ne küldj el a picsába vagy ahhoz hasonló szép helyekre és nagyon szeretném, ha válaszolnál, így nem akarok tovább kertelni – húzom el a mondandóm, s már előre látom magam előtt a lány dühös tekintetét. Lehet nem volt a legjobb ötlet belekezdeni, de a kíváncsiság nagyúr. – Édesanyád mivel foglalkozik? Hogyan éltek? – kérdezem félénken. Imádkozom, hogy ne legyen túl mérges rám. Nem akarom felzaklatni, de egyszerűen tudnom kell a választ. Szeretném azt hinni, hogy az a kép a fejemben Dawn-ról és a rengeteg szörnyű dologról csak ábránd, s nem fedi a valóságot. Azt akarom, hogy azt válaszolja az anyukája jól keres és sosem voltak problémáik azt leszámítva, hogy apám egy igazi pöcs volt velük. Ebben a pillanatban felötlik bennem egy kérdés, amely nem hagy nyugodni, de elhatározom, hogy ezt megtartom későbbre. - Tessék, vegyél nyugodtan – nyújtom felé a marlboro dobozát. Én beleszívok a már égő cigimbe, s élvezettel tüdőzöm le a káros anyagot. Régen utáltam, ha valaki dohányzik, elleneztem és most itt állok ezelőtt a kicseszett lányiskola előtt és cigizem. Hova fajul ez a világ? Ez is Kellin hibája, minden az övé.
Kisgyermekkorom óta érzem a hátrányát annak, hogy a családom nem egész. Már óvodában szitokszóként tekintettem arra, hogy „CSALÁD”. Nekem ehhez a szóhoz nem kedves emlékek társultak, hanem elhagyatottság, magány, csalódás és fájdalom. Utáltam, hogy amíg az én rajzaimon csak egy női és egy kislány alak volt jelen, addig a többiekén ott volt a férfi karakter is és az esetleges testvérek. Akkoriban még nem tartottam szégyenletesnek azt, hogy apánk elhagyott. Akkor még nem igazán hittem azt, hogy apám miattam lépett le, mert nem voltam számára megfelelő. Gyakran öntöttem ki a szívemet az óvónőknek, akik türelmesen hallgattak és egy ál, megnyugtató mosolyt varázsoltak arcukra. Belül nem akarom tudni, hogy mi játszódhatott le bennük. Később persze ráébredtem arra, hogy nem vagyok hibás abban, ami történt, illetve arra is, hogy az egész családi történetem kész vicc, ezért magamra erőltettem egy maszkot és ezt a témát jól elrejtettem az emberek elől. Gyűlöltem és a mai napig gyűlölök beszélni a családomról.
Épp ezért esik le az állam, kerekedik ki a szemem és fut ki a vér a testemből a tolakodó kérdése után. Hogy mi a fasz!? Jól hallottam? Komolyan volt képe ezt megkérdezni? Nem egyértelmű? Drága testvérem most vágta el nálam a cérnát. Érzem, ahogy testemben felgyülemlik a düh, majd ennek hatására remegni kezd. Készülj kedves, mert most úgy kiosztalak, mint még soha. - Neked van bőr a pofádon ahhoz, hogy ezt megkérdezd? Dögölj meg! A helyedben már rég a föld alá süllyedtem volna. Nem elég, hogy rám zúdítottad a csodás kis családi múltamat, még ez is kell neked ahhoz, hogy jobban érezd magad? – kiabálom, majd szikrákat szóró tekintetemet egyenesen rá emelem. – Tudod mit? Leszarom. Itt van az igazság: anya mindig éppen ott dolgozott, ahol munkát kapott, természetesen minimálbérért. A mai napig bérlakásban lakunk, mert ugye egyedülálló anyaként nehéz fent tartani egy házat és közben nevelni a gyerekedet. Rohadt szegények voltunk és most sem rózsás a helyzetünk. Minden nap hálát mondok azért, hogy bekerülhettem ebbe a kibaszott iskolába abban reménykedve, hogy majd betölthetek egy jól kereső állást, hogy segítsek anyán, ha már más nem volt ott neki. Mert persze a nyomorult apád, mert hogy nekem ő nem volt az apám az biztos, egy árva fityinget sem küldött azért, hogy a hibájából született gyerek valahogy életben maradjon – hagyom abba a kiáltozást és engedem legördülni arcomon a könnycseppeket. – Remélem boldog vagy… - mondom elhaló hangon. Olyan régen beszéltem erről, hogy úgy érzem az emlékek visszavarázsolása minden erőt kiszívott a testemből. Tekintetemet Hazel-ről a kezében tartott cigis dobozra emelem. Minden egyes részem bizsereg azért, hogy rágyújtsak és ezzel egy kicsit csillapítsam a bennem dübörgő haragot, de most már valamiért semmi kedvem sincs elfogadni ettől a lánytól bármit is. Csakis arra vágyok, hogy valamiféle kárt tegyek benne. Vissza akarok adni neki mindent, amit ő és a családja tett velem. Egy hirtelen jött ötlet után kiütöm a kezéből a doboz cigit, majd büszkén nézem őket, ahogy azok szétgurulnak a sáros földön. Igaz, hogy ez szinte semmi és hogy valószínűleg most zsebből ki tudna fizetni vagy három karton cigit, de nekem mégis jól esett megtenni. Tönkre akarom tenni ezt a lányt a legjobb tudásom szerint. Én már megjártam a poklot és most szívesen megmutatom neki is, hogy az miként néz ki.
Kezdőlap
