Apámnak köszönhetően rengeteg élményben volt részünk, de sosem tudtuk igazán élvezi ezeket, mert úton útfélen emlékeztettek minket anyámra. Egyesek úgy gondolták, mi – a nővérem és én – vagyunk az okai annak, hogy az addig tisztes, rendes családanyaként a közéletben szereplő Mary egyik napról a másikra megháborodott. Apánk próbált minket megvédeni, ezért elköltöztünk az apai nagyszülőkhöz. A nagyanyámnak köszönhetem, hogy egyáltalán életben vagyok még és nem valami utcaseprő, alkoholista suhanc vagyok. Megtanította, hogyan kell szeretni, megmutatta, hogy nem szégyen, ha kimutatod az érzéseidet. Segített átvészelni a nehezebb időszakokat. Az első szerelem elvesztését, a sikeres felvételi örömét, a kemény egyetemi vizsgákat.
Sok érzelem ismeretlen a számomra. Még mindig tanulnom kell, milyen szeretni. Olyan vagyok, mint egy olajozottan működő robot, aki az élet bármely szituációjában feltalálja magát, de ha valaki odaáll elé és az érzelmeiről faggatja, leblokkol a rendszer és túlterhelődik.
Némi harag és keserűség bennem is leledzik, hirtelen robbanok és hamar ejtek ki a számon meggondolatlan szavakat, de a munkámból kifolyólag vigyáznom kell arra, mit, hogyan és mikor teszek vagy mondok.  


Kissrác voltam, mikor anyámnál skizofréniát diagnosztizáltak. Az életünket nem forgatta fel teljesen, mert tudtuk, hogy valami nincs rendben vele. A betegség azonosítása tiszta vizet öntött a pohárba, legalább felvilágosítottak, mivel állunk szemben. Azt mondták, azután kezdődött minden, hogy megszülettem. A sokk, a váratlan terhesség, majd a nehéz szülés váltotta ki nála. Később úgy éreztem, minden az én hibám, én vagyok az oka annak, hogy anyám megváltozott. Kimondva sohasem lett, de rányomta bélyegét egész gyerekkoromra. Gyakran emlegették, milyen volt azelőtt, mielőtt én világra jöttem. Bájos, mosolygós, vidám, de ezek számomra csupán elképzelt viselkedésformák. Anya egyszer sem ölelt meg, soha nem mosolygott rám és nem biztosított arról, hogy szeret.
Apám elmondása alapján, egy éves koromig minden úgy ment, ahogy a nagy könyvben meg van írva. De sírós gyerek voltam, nyűgös és nehezen is váltam le anyámról. Ezek a tényezők voltak végül azok, amik miatt gyökeresen megváltozott az életünk. Apai nagyanyám nevelt, mert anyám nem tudta ellátni a feladatait. Egy alkalommal megpróbált vízbe fojtani, de szerencsére közbe avatkoztak. Máskor a cigaretta csikket nyomta el a kézfejemen, maradandó nyomokat hagyva bőrömön.
Végül otthonba dugták, mert rettegtek a gondolattól, hogy engem és a nővéremet valami nagyobb baj ér
Nem emlékszem anyára. Első osztályos voltam, mikor elvitték és bent tartották a kórházban. Azt mondták, ott jobban lesz és hazajöhet majd. Mindazok ellenére, amit velem és a nővéremmel tett, szeretem, hisz az anyám. Nélküle sehol sem lennék és ezt egy gyereknek sem szabadna elfelejteni.
Willa nem így látja, az eltelt évek alatt egyszer sem látogatta meg. Túl sok düh van benne, keserűség, bánat, amit részben megértek, mégis csak ő volt kettőnk közül az idősebb, ő emlékszik mindenre kristálytisztán. Bennem viszont még ott van a lelkiismeret. Ami minden alkalommal felordít, ha belépek a központ kapuján.


Mély levegőt veszek, a mellkasom lassan hullámzik, ujjaim a kilincset markolják. Múlt hónapban jártam itt utoljára. Az orvos elmondása szerint az állapota stagnál, vannak napok, mikor kicsit vidámabb, beszédesebb, de ezek ritka alkalmak. Fogalmam sincs, ma milyen hangulatában találom.
Belépek a hófehérre meszelt kis szobába. Az ablaknál ücsörög, a kertet tanulmányozza. Azt mondják, szeret virágokat ültetni, gondozni. Ha mással nem is, ezzel sakkban lehet tartani. Mostanában egyszer többször kell megzsarolni.
-Szia Anya! – Halkan köszönök, zavaromban fülem mögé tűrök egy eltévedt tincset. Leülök mellé lassan, komótosan, nehogy megijesszem. Rám emeli szürke szemeit, mosolyra húzza ajkait, én pedig egy percre elhiszem, hogy minden a legnagyobb rendben.
-Szervusz fiam. – Megsimítja az arcom, tenyerébe fektetem, visszamosolygok rá. – Mesélj, mi a helyzet a gyerekekkel? Angelica jól van? Olyan régen jártak nálam. – Ráncba szalad homlokom, hátradőlök a székben, lehajtom fejem. Az ujjaimmal játszok, egyiket a másikra helyezem, csak ne kelljen rá néznem. Nem tudom, mint mondhatnék. Hazudjak ismét? A legutóbb a szomszéd srác voltam, aki hajdanán a házunk mellett lakott a családjával. Előtte a postás, akinek mindig volt egy kedves szava hozzá.  
-Nincs változás, mindenki jól van. – Válaszolom kimérten, egy műmosolyt odateszek a végére. Megpaskolja a combom, aztán újra a virágokat vizslatja. Csak negyed órával később fordul ismét felém. Kérdezősködik a nem létező életemről, én pedig katonatisztként válaszolok mindenre.


-Kérlek, csak egy tíz percre látogasd meg. – A nővérem tajtékzik a dühtől, fel-alá járkál a nappalijában, az sem érdekli, hogy a keresztlányom fejhangon visít a bölcsőben. Nem azért, mert felelőtlen lenne, miattam van az egész.
-Annyira hülye vagy Miles. – Megáll, engem méricskél, tuti azon gondolkodik, mit vágjon még a fejemhez. Mivel tudna még ennél is jobban a földbe tiporni.
-Tudom, ezerszer mondtad már. Mindenki ezt mondja, de tíz kibaszott percről van szó. Megnézed hogy van, kérdezel tőle ezt-azt és ennyi. Fogalma sincs arról, ki vagy Willa, nem is értem, miért vagy ennyire ellene. – Mire lecsillapodok, rájövök, hogy ostoba mondat hagyta el a számat. Nagyon is tudom, miért nem hajlandó a nővérem meglátogatni az anyánkat.
Kiveszem a kicsit, a karomban ringatom, ő legalább semmit nem ért abból, mi folyik köztem és az anyja között. Halkan gügyögni kezd, engem néz a nagy, világoskék szemeivel. Eszembe sem jutna bántani. Pedig a betegség örökölhető…
Willa azóta sem volt bent Mary-nél – ahogy ő nevezi – és eszébe sincs meglátogatni. Anyánk azóta is a kórházban van, egy külön ezekre a betegekre specializálódott szárnyban. Egy időben költözést is fontolgattam, könnyebb lett volna, ha az én munkahelyemre szállítanák át, de ön és közveszélyes lett. Így a maradás mellett döntöttem.

Nem lett volna szívem a saját anyámat elemezni, létének jogát kivesézni.