Mira & Hai

Létezik olyan sorsszerű találkozás, amit a lelkek már előre lebeszéltek.

Utáltam az egész kibaszott dolgot még mindig, holott már elég régóta csináltam ahhoz, hogy megszokhassam. Ettől függetlenül valahol szeretek lázadni, és nem, még 27 évesen sem nőttem ki belőle attól függetlenül, hogy már illett volna benőnie a fejem lágyának, és keresni magam mellé egy feleségjelöltet az ezernyi vállalkozóból – szégyen vagy nem, az öcsémnek előbb meglett az asszonyjelöltje, pedig még a huszadik életévét sem töltötte be – és olyan pedánsan kéne irányítanom a családi vállalkozást, hogy mindenki a csodájára járjon a dolognak.
Nos, ez többé kevésbé meg is történik, hiszen pár év alatt eljutottam az aligazgatói székig, amit nem a két szép szememért kaptam meg. Attól függetlenül, hogy bele lettem kényszerítve egy helyzetbe, apám pontosan tudta, hogy miként kéne hatnia rám sajnos, így a bennem tomboló maximalizmust használta ki, aminek hála méltó örököse lettem a Wang Companynek.
Ettől függetlenül nem akarok teljesen papucsnak tűnni a szemében, így még ha meg is jelentem a ma este tartandó céges partin, valami botrányt robbantani akartam. Nem túl nagyot, de szerettem volna, ha apám hátrányára szegeződik rám minden tekintet a mai este folyamán. Mert vagyok annyira szabad lélek, hogy ne hagyjam letörni a szárnyaimat, viszont ott van a nyilvánvaló tény: az öcsémre figyelnem kell. Mert ha nem én öröklök, akkor ő fog. És Eric túl jó srác ahhoz, hogy ne roppanjon össze annak a mocsoknak a tudtán, amit el kéne takarítani a Wangból, hogy alapvetően normálisan működőképes lehessen. Én erre talán képes vagyok, ő nem lenne az, így az egyetlen megoldás az volt, hogy beülök a céges székbe, és nem baszatom ki magam az örökségemből. Mert azzal az öcsémnek egyáltalán nem segítek.
Eltűnődve forgattam az ujjaim között a whiskyspoharam. Semmi jó ötletem nem volt az utóbbi időben. Annyiszor rúgtam már fel a dress code-ot az ilyen alkalmakkor, hogy ebben már semmi újdonság nem lenne, mondhatni az emberek már várják tőlem, hogy mit villantok. Amúgy is nagy kedvelője vagyok a divatnak, és nem szeretek állandóan unalmas pingvinszettben mászkálni, inkább választok valami sötétebbet, vagy attraktívabbat, ami vonzza a tekintetet. És igen. Képes vagyok fekete műbundában – szigorúan műszőrből készültben, igen – rohangálni fényes nappal úgy, hogy még menőnek is nézek ki benne. Már nagyon fiatalon felfigyeltek rám a nyakatekert stílusom miatt.
Talán el kéne hagynom a bőrkesztyű viselését a mai éjjel? Félrebillentett fejjel néztem a kezemen végighúzódó varratra, miközben megfontoltam ennek a lehetőségét is. Rengeteg pletyka megy arról, hogy vajon mi történhetett velem, de senki sem tudja az igazat. Ha így jelennék meg, minden bizonnyal túlmennék a határon, ezért maradtam az unalmas, megszokott polgárpukkasztás mellett végül.
És talán mindez nem annyira izgalmas, mint feltárni a hatalmas családi titkot, de így is mosolyogva sétáltam be a fehér szettemben, aminek hatására minden tekintet rám szegeződött. Még a pincérek is a vörös fekete összeállítást viselték, csak én voltam egyedül hófehérben, aminél tisztább és feltűnő szín sosem létezett a világon. Nem mellesleg apám gyűlöli a fehéret, mert Kínában a gyász színe. Nem kellett ránéznem ahhoz, hogy tudjam: baromi ideges lett, amikor megpillantott, és a mosolya nem volt kifejezetten őszinte, amikor az embereknek nyájaskodva dicsérte meg a humorérzékem. Az egyik kezemet zsebrevágva, félmosollyal az arcomon tudtam le én is néhány udvariassági kört, majd elvonultam gyorsan az egyik pulthoz, hogy ihassak valamit. Mondanom sem kell, hogy az est további részében nem kívántam elhagyni azt a helyet, az pedig már részletkérdés, hogy minderre mennyire szorulok majd rá.
Persze király dolog a sznob embereket magam mögött hagyni, de minekután minden egyes haverom elfoglalt volt és az egyik sem válaszolt az üzenetemre, elkezdtem szemlékni magam körül az embereket, de valahogy mindenki ugyanolyannk tűnt. Gyűlölöm a dress code-okat. Teljesen elnyomják az ember egyediségét, amivel én személy szerint bőven rendelkezem, és ezt szeretem is mások tudtára adni. Miért jók azok a partik, ahol az ember ruháinak még a színét is megszabják? És egyáltalán mi történik, ha egy hozzám hasonló, amúgy magas rangú személy, aki konkrétan házigazda posztban van, szegi meg az ilyen szabályokat? Semmi. Az égvilágon semmi. Ettől holnap még ugyanúgy fel kell kelnem, és munkába kell mennem, nem lesz tőle rövidebb vagy kellemetlenebb az életem. Akkor meg miért nagy bűn áthágni egy teljesen értelmetlenül megalkotott szabályon?
A pillantásomat végül egy pincérnő ragadta meg, aki eddig legalább kétszer elment mellettem. Harmadjára már követni kezdtem a tekintetemmel és figyelemmel kísértem, ahogy a hosszú, kecses ujjaival pakolgatja a pezsgőspoharakat a tálcájára és visszasiet velük a helyére, majd egy újabb adaggal indul el a mulatozók felé. Pár pillanatig még figyeltem, aztán kértem két pohárral a ház legjobb vörösborából, és az ötödik köre után elkaptam a kezét, mielőtt elroboghatott volna mellettem.
- Szerintem észre sem veszik ha lazít egy kicsit – intettem a fejemmel a már jócskán becsípett társaság felé, aztán a mellettem levő bárszékre – Igazán megengedhetne magának egy kis pihenést, Kisasszony!
Egyelőre palástoltam a hangomban megbúvó kis flörtölő élt. Az emberek észre sem fognak venni minket, mert a saját szórakozásukkal vannak jelenleg elfoglalva. A pulthoz soha senki nem megy oda, mert a lehetséges befektetőpartnerek mind a terem közepén vannak. És mivel a vacsora ideje még nincs itt, kisebb csoportokban próbálják elég gusztustalan bájolgással levenni a másikat a lábáról. Nekem pedig nem sok kéne ahhoz, hogy ennek láttán elhányjam magam.
- Határozottan szüksége lenne rá – jelent meg egy félmosoly az arcomon, amitől megvillant az egyik gödröcském is, miközben lecsúsztattam a kezemet az ujjaira – Elég igénybevett a bőre. Jobban oda kéne figyelnie rá, mégiscsak hölgy.
Csak finoman akartam egy kicsit kóstolgatni és provokálni, miközben elétoltam a poharat a jobb, kesztyűs kezemmel. Nem igazán hagytam választást neki. Mivel mondhatni tőlem kapja a fizetését, szinte biztos voltam benne, hogy leül majd.

912 || outfit|| ne haragudj, amiért ennyit késtem     || étterem

Hai & Mira

♫ For your entertaintment ♫

A gyomrom egyre erőteljesebb és egyre erőszakosabb korgására ébredtem korán reggel. A hűtő egyenletes kerregése a konyhában csalóka volt. Egy dobozka meg nem nevezhető konzerven, két almán és egy üveg tejen kívül nem sok minden volt benne. Még csak a hónap közepén jártunk, de a heti fizetésemet már szinte teljesen feléltem. Az utolsó dollárjaimat a mosógép megjavíttatása vitte el.Szükségszerű volt, de a tiszta ruháknak ára volt: egy hétig kényszerű éhségkoppon voltam. Mondjuk amennyit itthon voltam...persze odabent tudtam enni, többnyire maradékokat. Szégyen és gyalázat, legszívesebben szembeköpném magam, hogy idáig süllyedtem. A washingtoni puccatanyából, egy brooklyn-i nyomi negyedben ébredni minden reggel, ahol ha nem figyelsz oda séta közben lelopják a lábadról a cipőt. Mit is mondjak, nem efféle jövőkép lebegett a szemeim előtt egykor.
Heti egy szabadnapom volt, amit legtöbbször nem pihenéssel töltöttem, hanem átmeneti megbízásokat kerestem, ahol azért jóval többet kerestem mint a Harlequin-ben, még úgy is, hogy a munkaközvetítő szép kis sápot gyűjtött be utánam. Nem sok ilyen jellegű munka volt, így azt a keveset amit legtöbbször a külsőmnek köszönhetően elcsíptem, igyekeztem megbecsülni. A legtöbb pincérnő leharcolt, vagy éppen túl öreg az efféle nívósabb helyekre, és az igazat megvallva pár éven belül, ha nem történik változás, én is erre a sorsra fogok jutni. Persze megvoltak a magam kis tervei, vágyálmai….hogy majd egyszer tényleg eljutok Hollywood-ig, hogy felismerik a tehetségemet, hogy karriert csinálok. Aztán persze jött szembe a szomorú valóság, hogy még két év után is itt vagyok, ahol az a pofátlan szemétláda hagyott...még mindig egyik napról a másikra élek, és még mindig túl büszke vagyok ahhoz, hogy visszamenjek a családomhoz. Anyám zokogása sokszor kiborító, de sokszor nagyon is érzem a jelenlétének hiányát...meg persze hiányzik apa kicsi hercegnője szerep, ami legtöbbször az éppen olyan party-k alkalmával jön elő, mint a mai amire készülök. Ha szerencsém van, akkor hazafelé beugorhatok egy éjjelnappaliba és feltölthetem belőle a hűtőmet. Pokoli éhségemet majd egy pohár vízzel lehűtöm és egy kiadós fürdő után elkezdhetek gondolkodni azon, hogy miképpen is jussak előbbre, ne csak egyik napról a másikra éljek. Az aprócska lakás fullasztó atmoszférájában csak a kávé megnyugtató íze hozott némi lazulást. Igaz már a doboz aljáról kellett összevakarnom a maradékot. Csak annyival vagyok előbbre egy utcán kéregetőnél, hogy van fedél a fejem felett, kifizettem a számláimat és nem függök másoktól. Igaz ez utóbbi nagy tévhit. Igenis függök. Az idő előrehaladtával megtanultam csendben lenni amikor kell, félrenézni amikor kell, csupán azért, hogy megtartsam a munkám, hogy legyen még holnap a számomra is. Mi tartott életben? Mi hajtott előre? Hogy ki akartam törni abból a pokolból, amibe saját magamat rugdaltam a mérhetetlen önhittségemmel, vagy éppen a szexuális frusztrációimmal. Noha azt hiszem nem sok változott az idő előrehaladtával sem: még mindig megalázkodom néha azért, hogy ne kelljen egyedül lennem, mert gyűlölöm hallgatni esténként magam körül a csendet. Szeretek szívdobogásra elaludni. Nem a sajátoméra, hanem valaki máséra.Lehetőleg egy pasiéra. Szeretem, ha valaki felfűzi az ujjára csigákba a hajamat, és ha csak egy pár órára hazudja nekem azt, hogy szeret, nekem már az is elég. Nem kell több. Minden csoda múlandó, én csak megélni szeretem a másnap reggelek nem kellenek. Néha lazítok, néha kiengedem a gőzt, néha hazudok lopott percekért, aztán visszasomfordálok ebbe a nyomorult valóságba, amibe vagyok, és dolgozni megyek. Nem vagyok büszke arra a mélységre amit megjártam, arra amit csináltam, nem vagyok büszke arra, hogy olyan baromi felnőttnek gondoltam magam húsz évesen, hogy pornóztam huszonegy évesen, hogy jelenleg egyre jobban süllyedek lefelé mindenféle kapaszkodó nélkül. Szóval nem vagyok büszke ezekre a dolgokra, és nem is hirdetem. Hamis világot teremtek magam köré, és ebben a hamis világban létezem.
A mai megbízás egy ázsiai légkörbe szólt. Zen és Nirvána...jah az más kultúrkör, ohpardon! Számomra egy kicsit mindig is idegen közeg volt. Apámnak számos japán és koreai üzlettársa volt, nem egyszer megfordult a kontinensen, ahonnan többnyire számos szakura fácskával tért haza, anyám legnagyobb örömére. Engem nem villanyozott fel a dolog. A legtöbbje túl udvarias, hűvös, távolságtartó alak volt, akinek pókerarcáról nehéz lett volna bármit leolvasni. Perverzióban viszont egyik vagy másik simán verte volna bármelyik felnőtt filmes forgatókönyv írót. Ennyi volt az ismeretem, de ez nem is számított jelen helyzetben.Annyit kértek, hogy lehetőség szerint ne legyen a ruhám dekoltált, viszont a szoknyám alja semmiképp se érjen térd alá. Combfix engedélyezett de diszkrét formában. Szóval fekete-vörös ruházatnál maradtam, selyemből, zárt felsőrésszel és nyitott, koktélruhára emlékeztető alsó résszel. A hajam lófarokba fogtam, helyes kis piros masnit kötöttem bele, és az egészet megkoronáztam egy tintafekete sűrű szövésű combfixxel, meg egy tömör, de emelt sarkú cipellővel. Mégiscsak rohangálnom kell egész este, nem fogok tűsarkot húzni.
Az étterem pazar volt, igazán szemkápráztató, a vendégsereg zöme apám érdekszférájából származott. Bármelyikük öltözékéről meg tudtam volna mondani, hogy hol készíttette, hogy egyedi vagy tucat darab. A nők ruhatáráról úgyszintén, ahogyan azt is, hogy mennyit költhettek a magukon viselt ékszerekre. Ebben a közegben nőttem fel, számos ilyen megnyitón vettem már részt életem során, noha az elsősorban a washingtoni sznob közösség soraiból kikerült emberek között zajlott.
Éhségemet csillapítandó néhány tonhalas szendvicset bedobtam a hátsó, személyzeti részen, és ez elég is volt ahhoz, hogy a vércukor szintemet rendben tartsa az est végéig, meg addig amíg megkapom a pénzemet.
Úgy közlekedtem a tálcával a vendégek között ahogyan a balerina a színpadon: kecsesen és diszkréten mozogva. A mosoly amellyel megkínáltam egyiket vagy másikat hamis volt, de legalább bájos. Én igyekeztem megfelelő munkaerőnek bizonyulni ma este, talán egy kis extra jatt is jut majd a végén. A szoknyámon végigsimító kezek némelyikére kedvem lett volna rávágni, de….igen, ahogyan mondtam kellett a pénz. Az idegeim azonban az éhségnek hála nem voltak éppen a legjobb formában. Hosszú lesz ez az este, nagyon hosszú….próbáltam kerülni a szemkontaktust, és a tömeg egy idő után szinte egyetlen hömpölygő masszává állt össze a szemeim előtt, én pedig leginkább az üres poharakra fókuszáltam, és arra, hogy mihamarabb telit varázsoljak a helyükre. Ügyes voltam, tudom, hogy az...csak pokolian fáradt.
A közepén jártunk az egész eseménynek, és már éppen fordultam volna meg egy újabb megpakolt tálcára cserélve az üreset, amikor egy kéz ragadta meg a csuklómat. Nem erősen, inkább marasztaló jelleggel. Satufékre kapcsolt a lábam, és kicsit talán már csapzottan, a fáradtságtól és nem a lelkesedéstől csillogó szemekkel néztem a talpig fehérbe burkolt alakra. Fiatal volt, vagy legalábbis fiatalabb mint az itt megjelentek többsége. Valamelyik fia, unokaöccse...szeretője. Lényegtelen információ. Először azt hittem azért ragadta meg a kezem mert elégedetlen valamivel, vagy nem kapott italt, nem megfelelő a hőmérséklete...esetleg mást inna.
A következő mondanivalója azonban jócskán meglep és ezt leplezni sem szándékozom. Az elázott csoport felé pillantok magam is, aztán vissza az idegen pasasra, majd a kezemet fogó kezére, amelyen húzok egyet magam felé, jelezve, hogy eresszen el.
Ujjai az ujjaimra futottak, a mosoly ahogyan tovább próbált pihenésre csábítani igazán figyelemre méltó volt, de az a pofátlan pimaszság, amivel előadta kicsit agyon is csapta az egész helyzet flört vagy talán csak számomra odaképzelt flört jellegét. Vártam egy ideig a válasszal. Őt néztem. Leplezetlen elszántsággal vizslattam az arcát, kicsit hunyorogva, kicsit bizalmatlanul, aztán játékosabbra véve arcom játékát, végül komolyan pillantottam rá. Homlokom ráncolva próbáltam kihúzni a kezem a kezéből.
- Magának pedig határozottan szüksége lenne arra, hogy elengedje a kezem és hagyja, hogy végezzem a dolgom. Engem ugyanis ezért fizetnek. - még ha jól is esett volna valóban egy kis pihenés, nem kockáztathatom egy beszélgetésért a ma esti béremet. Ha nem kapom meg lőttek a kajámnak. Szó szerint az életben maradásom volt a tét, még ha jelenleg nem is látszott az arcomon.
- Igénybevett a bőröm? Valóban? Mi maga, bőrgyógyász? Kozmetikus?- méregettem kicsit rosszallóan, bár azért hozzá kell tenni, még mindig nem mozdultam el….valahogyan nem legyezgette éppen a hiúságom azzal, hogy emlékeztetett mennyire leharcolt vagyok. Régen kétnaponta szépségszalon, teljes generál….most meg idejét nem tudom megmondani mikor tettem be a lábam ilyen helyre. Magam próbáltam rendben tartani a külsőm, de ez egyre inkább szélmalomharcnak bizonyult.
- Nem mondja meg mire kellene jobban odafigyelnem! Mi van, nincs magának senkije akin köszörülheti a nyelvét? Egyébiránt én itt felszolgálok, az a dolgom, hogy italt hozzak és elvigyem az üres poharakat. Tehát, ha inni szeretne valamit, készséggel állok szolgálatára, ellenkező esetben kérem eresszen a dolgomra!- lenyeltem a megjegyzést, hogy én ma itt az életemért harcolok éppen, helyette a hangom, még ha kicsit talán keményebb mondandóm is volt, mindvégig udvarias és csendes volt. Visszafogottságom már csak azért is sikerélmény, mert a gyomrom újra megkordult. Basszus, na ez rém ciki!


//Én is köszönöm a türelmet. Most és máskor is. //