Dabria bohókás, és gyakran cinikus. Nem teljesen úgy működik, mint egy szokványos lány. Furcsa képzettársításai vannak, melyekkel meglepheti a beszélgetőpartnert is, bár már megtanulta, hogy nem minden gondolatát kell azonnal kimondania, ha normálisnak akar látszani. De néha nem akar. Nem kedves alapból, vagy segítőkész, úgy véli, mindenki boldoguljon maga, de ha valaki elnyeri a bizalmát, vagy megbecsülését, azért hajlandó már kiállni.
Azért jött el ennyire messzire az otthonától, hogy megszabaduljon minden kötöttségtől. Igaz, most úgy érzi, eladta a lelkét az ördögnek, hogy egy boltban dolgozik, és alig marad ideje írni. De azzal hitegeti magát, hogy ez most a "tapasztalatgyűjtés időszaka", és majd ha gyűjtött egy kis tartalékot, akkor elvonul egy "lakatlan szigetre", és megírja "élete nagy művét". Ezt az egészet már ő sem hiszi igazán, de reméli, hogy "valami majdcsak lesz".


Apámtól kaptam a Dabria nevet, ami állítólag annyit tesz, hogy a "halál angyala". Apám egy zűrös motoros bandával érkezett meg a kisvárosba, ahol anyám akkor lakott, és aztán nem ment tovább egy ideig. Valamivel több, mint két évet töltöttek együtt, ez alatt megszülettem. Apám egyik nap aztán felült a motorjára, és nem láttuk többet. Én nem emlékszem rá, anyám pedig kidobta az összes fényképét, nem is nagyon beszél róla. Nem lehetett egy nagy szerelem. Apám rajongott a black metal zenéért. Ezért én gyűlölöm. Soha nem akarok motorra ülni. Zakkant vagyok? Egy kicsit.
Anyám elköltözött a kisvárosból egy másik kisvárosba, és azt mondta, hogy a vőlegénye meghalt a boszniai háborúban. Ez addig működött is, amíg valaki egyszer segélyt nem akart neki adni, és kiderült a turpisság. Akkor megint költöztünk. És még egy párszor ... De őszintén szólva egyik poros kisváros olyan, mint a másik, és én mostanra végképp meguntam őket. Tehát leporoltam magam, és iránya a nagybetűs élet!
A meló eléggé tré, és éppen annyi pénzem van, hogy fizessem az albérletet, a számlákat, meg a kaját. A nagybetűs életet itt élik valahol, csak még nem bukkantam rá. Vagy oda nem engednek be... De majd lesz valami ... valamikor ... valahogy ...
Ami a társasági életemet illeti, vagy ahogy manapság mondják a "kapcsolati hálómat", az eléggé hézagos. A sok költözés miatt nincsenek velem egykorú "öribari" barátnőim. Azért van pár csajszi, akivel néhanap ráírunk egymásra a Face-en. Volt pár fiú, aki ideig-óráig tetszett, és én is nekik, de semmi nagy fellángolás. Velük nem írunk rá egymásra a Face-en. Illetve van egy srác, akivel nem jártam soha, sőt, élőben nem is találkoztunk, azt sem tudom, hol lakik, de már sokat cseteltünk. Persze, mivel sose láttam, lehet, hogy egy hatvanéves vén fószer. Vagy az is lehet, hogy nő. De nem számít, mert csak irodalomról és írásról van szó. Bátorít, hogy írjak, de felettébb rossz véleménye van a kiadókról és a szerkesztőkről. Nagyrészt ő az oka, hogy még egyetlen írásomat sem küldtem el soha sehova.
A minap a szomszéd utcában lévő kínai boltot fegyveresek kirabolták. Azóta kicsit félve megyek dolgozni, mert a tulajt meglőtték, és most kórházban van. Nem tudom eldönteni, hogy érte aggódjak jobban, vagy magamért. Már az is megfordulta fejemben, hogy visszaköltözöm vidékre, és "visszaporosodom". Inkább egy unalmas, de hosszú élet, mint egy izgalmas és rövid? Nehéz helyzetek ...