Amikor kicsi voltam szinte mindentől féltem. A tömegtől, a magasságtól, a pókoktól, a kígyóktól, a taknyos zsepiktől, de leginkább a testvéremtől, aki az arcába húzta a kapucniját, és valami rémesen idióta hangot produkálva kergetett körbe a házban, amíg el nem tudtam bújni. Ő ez kiképzésnek, én ezt kínzásnak éltem meg. Mindezt leszámítva aránylag normális gyerekkort tudhatok magam mögött, szóval szinte teljes bizonyossággal jelenthetem be, hogy egy normális emberi lény lett belőlem. Bár a normális relatív ugye... Normális nő? Olyan van? Nem tudom. Akkor kezdjük az elején...
Szeretem a viharokat, mert megnyugtatnak, természetesen csak akkor, amikor már otthon ülök, az otthon védelmében.
Veszekszem, ha mazsola kerül a desszertembe. Nem vagyok allergiás, egyszerűen még sosem találtam meg az élvezetet egy aszott szőlőszemben. Ha már itt tartunk, az aszalt gyümölcsökkel ugyanez a problémám.
A halálba lehet kergetni az ananásszal.. kevés dolgot nem kedvelek frissen, de valahogy ez az egy olyan gyömölcs van, amitől tényleg a hideg ráz.. bár lehet ennek anyám az oka... a mai napig a lelki szemeim előtt van a kép, ahogyan próbálja belémtuszkolni... 'egyéééééél... naaaa... egyél mááár...'
Soha nem akartam megenni azt a vackot.
Kedvelem az állatokat. De sajátom pillanatnyilag nincs... nem tudok előre tervezni folyamatosan az utazásokkal, nem tudnék gyors megoldást találni az éllátásukra, de az emeleten ahol lakok nagyon jófej a kutya. Egy szinttel feljebb pedig lakik egy fekete macska.. rendszeres vendégem...
Anyám régen mindig nyughatatlannak nevezett a testvérem szerint egyszerűen 'nemtudnyugtonülniaseggén'. Komoly energiaszintekkel tudok rendelkezni. Ha pedig olyankor nem találom a menekülőutat a testmozgás felé, akkor előbb utóbb a fejem robban... 'mármegintnembírmagával'.
Apukám mindigis közelebb állt hozzám. Szerintem ez tényleg olyan apa-lánya dolog. Anyu sosem tudott megérteni annyira, vagy csak nem akart, vagy könnyebb volt neki egy rossz napján veszekedni egyet velem, mint leülni a családdal és beszélgetni. A testvérem természetesen ilyenkor sosem kerülhetett szóba. Ő szent..... napersze..
Az önértékelési szintem relatív... egy családi ebéd után aránylag alacsonyan tudok állni még a saját szememben is, ha van egy kis időm egyedül akkor persze mentem a menthetőt.
Képtelen vagyok kapcsolatban élni vagy legalábbis hosszú távon... vagy még nem találtam meg a megfelelő partnert. Megijesztenek. Mindenki. Amikor komolyra fordulnak a dolgok elkezdem keresni a hibákat az emberekben, hogy miért nem lesz ideális választás életem végéig... miért nem akarok ilyen személyiséghibákkal együtt élni... ha pedig ez nem megy, akkor az agyam vált.... és saját magamban keresek valami hibát, hogy miért nem passzolok az adott személy mellé.
Sokan neveztek rögeszmésnek, szerintem kedvesebb jelző lenne a maximalista. De biztosan van benne valami, ha már ennyi szájból hallottam.
Izgulok, amikor vizsgahelyzetbe kerülök. Ez a teljesítményemen nem ront egyetlen pillanatig sem, de az első versenyeimnél már egy héttel korábban hányni tudtam volna...
Röviden? Talán ennyi..


-Éééédes istenem... hát meddig fogysz még?-mindig jó érzés, amikor hazaér az ember nem igaz? A kinti eső rámakaszkodó vízcseppjei még nem értek földet a márványlapokon, de anyukám máris szörnyet készül halni a látványomtól... ha pedig ő azt mondja, hogy éééééédes istenem, akkor ott már nincs mese... ott már baj van.
-Anyaaa..-hangom máris türelmetlenül csendül-Nem fogytam... nem diétázok....sőt... felszedtem egy kilót.-nem mintha ezzel egy normális családban büszkélkedni kellene, de nálunk úgy tűnik mostantól ez lesz a divat.
-Csont és bőr vagy...-még mindig ájuldozik, de igazából nincsen kedvem a súlyomról vitatkozni, miközben valószínüleg ha mindketten mérlegre állnánk, akkor nyernék a kilók számával.
-Mit főztél?-azonnal hárítok, amint kijutok a cipőmből és megpróbálok beljebb keringőzni anyámmal, aki közben a kabátot próbálja lenyúzni rólam.
-Zöldségkrémleves lesz.. és apád hirhedt túlsózott rakott tésztája..-forgatja a szemét. Anyukám sosem viccel a konyhával... neki az szent és sérthetetlen. Apám pedig rendszeresen szabályt szeg és nekiáll garázdálkodni. Én azonban kifejezetten kedvelem apám főztjét. Erős fűszerekkel dolgozik, úgyhogy nála még egy sült csirkecomb is énekelni tudna... anyu szerint pedig ez természetesen túlzás, amit véghez visz.
-Megjöttél te kis hülye?-tesvérem természetesen már aranyifjúként jelen van. Most pedig már én forgatom a szememet. A semmittevés császára, aki férfinemű lett elsőszülöttként, az végülis egy szöget se tegyen odébb.
-Még mindig nem mondták el, hogy örökbe fogadtak? Neked igazából nem is kellene megjelenned a családi ebédeken...-villantok rá egy angyali grimaszt miközben kikerülöm és megpróbálok eljutni az étkezőig. Igazából semmi kedvem sincs itt lenni. Megint azt fogom hallgatni, hogy halálra dolgozom magamat... mikor lesz saját családom.... és, hogy ők szegények még egy rendes diplomát sem kaptak tőlem öregségükre.
-Van már udvarlód?-anyám persze telibe találja a témát, pedig a fenekem még le sem ért a székre.
Apám okosan hallgat, szerintem majd csak akkor szólal meg, ha anyám befejezte a szadizásomat.
-Nincs.-vonom meg a vállamat, de természetesen fel sem merül bennem a remény, hogy talán.... esetleg megúszom majd ennyivel. Természetesen erről szó sem lehet.
-Hát hogy lesz így nekünk unokánk....-hangja lemondásba fordul, előző életében minden bizonnyal színésznő volt, hiszen ő most méylségesen elhiszi, hogy vele éppen most történik meg a világ legnagyobb tragédiája.
-Anya.. máshol éheznek... neked meg az a bajod, hogy nem vagyok akkora, mint egy bálna és nem potyogtatom magamból a gyerekeket... erről inkább tárgyalj Connorral.... ő az idősebb...-próbálom elterelni magamról a témát, miközben elhelyezkedek a helyemen.
-Jut eszembe... Connor... az aktuális barátnőd mikor kívánja visszaszolgáltatni az utazóböröndömet?
-Azt hiszem... soha...
-Tessék?
-Van egy kis bökkenő..
-Miszerint?
-Kibodtam.
-A csajt vagy a táskám?
-A kettő végülis összefügg.
-Szép munka.-nem mintha valaha is komolyabb reményt fűztem volna hozzá, hogy visszakapjam.
-Nem akarsz egyetemre menni?-anyám tekintete természetesen megint rám tapad, engem meg megkerül a hányinger, de mielőtt akár szóra nyithatnám a számat a telefonom illetlenül megzavar. Pedig olyan szép kis családi drámának indult ez a mai.
Intek, hogy még nem zártuk le a témát, és magukra hagyom őket az ebédlőben, gyilkolják csak egymást, amíg nem vagyok jelen. Komolyan. Szerintem mi rosszabbak vagyunk, mint az olaszok... ők legalább csak hangosan beszélnek egymással, de nem feltétlen veszekszenek. Mi hangosak vagyunk és még veszekszünk is.
Kilépek az erkélyre, miközben a fülemhez emelem a telefonomat.
-Tessék?-rejtett szám.
-Én vagyok. Holnap 9-kor indulunk Angliába. Ne késs.-nincs időm válaszolni. Nem mintha nemleges válasz játszott volna. Halkan sóhajtok egyet. A vonal túlsó végén már úgysem hall senki, így a telefon mélyen a zsembe csúszik ismét. Már sok fejtörést okozott ez az ember. Az egyetlen, aki személyesen hív fel. Másik a pilótával hivatnak fel. Sosem beszélget. Sosem kérdez és sosem vár, de mindig pontosan fizet.
-Nem fázol?-anyám kiváncsi arca egy pilllanat alatt jelenik meg a hátam mögött.
-Anya 20 fok van.
-Azt látom.. de nem fázol?
-Menjünk enni...