Mélázása közben gyakran önkéntelen mozdulatokat végez. A bátyjai szinte sose veszik észre, mert túl rég látják, hozzátartozik a mindennapjaikhoz, de anyjuk mindig szóvá teszi, ha ne adja isten elfeledkezik a szemfestékéről és megdörzsöli mutatóujjával a szemét, vagy orrnyergét csippenti két ujja közé. A legtöbbször azért kap kottát, mert ha szemüvegét tolja feljebb orrán azt rendszerint a középső ujjával teszi. Úgy, mintha beintene valakinek.
Amióta anyja először megszólta ezért, azóta előszeretettel csinálja és tudatában is van a mozdulatsornak, amit művel. Annyira viccesnek találja az emléket, ahogy felidézi anyja mozdulatát -mellyel bemutatta a bemutatást, s ékesen, fültőig a szégyentől elvörösödve középsőujjat lengetett- hogy ez mindig felvidítja. Még akkor is, amikor egyébként nem vidám.
Hálás. Akkor is hálás, hogyha szidalomból és irányításmániából eredt a megszólás, mely ezekkel a vidámító következményekkel járt. Megtanulta már rég, hogy az élet mit sem ér akkor, ha állandóan haragos. Anyja csak az anyja. Kettejük közül nem ő a szegényebb attól, hogy úgy viselkedik, mint akinek egy egész seprűnyél-szakosztályt dugtak oda, amerre a rektális vizsgálatokat végzik a kórházakban.
Kórházak. Sokat fordul meg bennük pedig semmi baja. Eleinte játéknak indult, könnyed kedvességnek mely hirtelen fordult át valami egészen mássá. A fű már majdnem egy centi magas. Ha még nő egy keveset, akkor pont olyanra tudja majd vágni, mint Tadasi Hamada frizurája. Vajon tetszene neki?
Megigazítja a bábú fején a levehető baseball sapkát. Nagy könnyelműségnek tekinti az üzlet részéről, hogy nem kötötték minden egyes Hamada-figura fejére a sapkát. Mi van, ha valaki ellopja a tökfödőt? Tökéletesen passzolna a L’Ecsó Rémyjének kis fejére. Vajon Rémy és a Szőrzsák egymásra találtak már odahaza, amióta magukra hagyta őket? Maga se tudja mire vágyik jobban. Arra, hogy a bolhabusz otthon legyen, amikor hazaér vagy arra, hogy hanyatt-homlok elmeneküljön meglátva a plüss patkányt. Jobban belegondolva, inkább kutyát kellett volna választania. Mondjuk azt ott!
Nyúl egyért, már épp megragadná a grabancát, amikor reá támad a plüsshadsereg.
-Megadom magam!- emeli fel mindkét kezét a helyzetkomikumtól kacajra pukkadva, s ebben a pillanatban oda a kinézett eb. Kár.
Hirtelen ötlettől vezérelten veti hanyatt magát a cukiságlavinában, s mint akinek elment az a maradék esze is úgy kezd el hóangyalgyártó mozdulatokat csinálni. Barna tincseit összefogó vékony szilikongumija a bal oldalon megadja magát a mozdulatsornak és a plüsstámadásnak, így a tincsek elszabadulnak fogságukból. Pacuha lesz. Két copfból -ami egyszerre szexi és aranyos, főleg attól függően, hogy ki nézi és honnan- egy marad, féloldalas és kusza. A férfi mentegetőzését megelőzően ül fel, kinevetgélve magát, s a sajnálkozással egyszerre egy plüss pók landol épp a feje tetején. Bizarr koronájául a pillanat infantilis királynőjének.
-Ha megesküszöl rá, hogy nem igazi, ami a fejemen csücsül, akkor a válaszom nem.- neveti el magát. Nem szeret magázódni épp úgy, mint ahogy nem szeret belesimulni az átlagba sem. Elfogadja a felé nyújtott kezet, erősen fog rá (mintha nem is törékeny nő volna) és kel fel a kapott segítséggel.
-Attól tartok, hogy a kutyám meg fog fulladni odalent. Volnál szíves megkeresni nekem? Már nem hallom a nyüszítését sem. Lehet, hogy nem kap levegőt.
Pánik vonaglik keresztül az arcán, tettetett vonásai mögött pedig magában kíváncsi várakozás. Szeret játszani. Bárhol és bárkivel, ugyanakkor az oda-vissza adok-kapok kölcsönösségét mindennél jobban tiszteli.
-Ha megkeresed a kutyámat én segítek ezt visszapakolni. Hátha nem hajítanak ki minket anélkül, hogy pénzt költenénk. Nagyra nőtt gyerek, vagy... ?- félrebillentett fejjel svenkeli végig tetőtől talpig az urat. Ajkain kedves, lehengerlő mosoly táncol, s egész lényét körül lengi valami őszinteségből fakadó, naturális kedvesség. Most is, mint mindenkoron. (Majdnem mindenkoron.)