Szeretem az esti órákat, ilyenkor csak magamnak szentelhetem a maradék időmet. Ma különösebben nem jártam semerre sem, csak kint  a kertemben vágtam pár krizantémot. Gyönyörű virágok, bent a házban pedig különösen szépen utat az ablakban vagy épp az asztalon. Illatuk nem igazán van, de ez nem nyom sokat a latba, hogy ne szeressem.
Felpillantottam a nappali falán lógó órára és egy sóhajjal nyugtázom, amikor mindkét mutató megáll a kilencesen. Épp mennék most inkább egy pohár vízért, de mégis inkább fáradtan huppanok le a konyhában lévő asztalnál. Összefogom magamon a hálóköntösöm és lehajtom a fejemet az asztalra, karjaim közé fogva. Hirtelen szerűen eszembe jut, amit Noah mondott nekem néhány napja. Igaz, hogy elég erőszakos módon, de talán igaza van; kihúztam a gyufát.
Viszont mesélt arról a férfiról, akit majd fogadnom kell. Már pontosan nem is tudom, hogy mikor ígért oda neki, mégis a nevét megjegyeztem. Azt mondta, hogy minden Ethan-ön múlik. Azt mondta, hogy ő egy nagyon befolyásos ember és ha bármi kárt próbálnék benne tenni, nos, Noah nem fogja a nevét adni az ügyemhez. Ethan nagyon különlegesnek tűnik. Tudom, mert ráérős időmben utánanéztem. Valamiért nagyon felkeltette az érdeklődésemet, holott az eddigi kuncsaftjaim egyáltalán nem érdekeltek. Talán azért érdekel ennyire az a férfi, mert rajta múlik a sorsom. Ha panaszkodni fog rám és Noah fülébe jut, fogalmam sincs, hogy mi lesz velem.
Álmosan emelem el a fejem felállva az asztaltól, aztán lassú léptekkel lépve a villanykapcsolót leoltom a villanyt a konyhában. Abban a pillanatban, ahogy kialudt a fény az egész házban, kopogás szivárog be az ajtómtól. Egy pillanatra megtorpanok és hitetlenkedve újra felkapom a fejemet az órára; egy fél órát ültem ott az asztalnál, a nagy gondolkozásba talán bele is aludtam félig. De mégis, ki akar ilyenkor jönni? Nem hiszem, hogy Noah lenne az. Azt mondta, hogy addig látni sem akar.
Egy kicsit hezitálok, de egy nagy levegőt véve végigsétálok az előtéren, majd a kilincsre teszem a tenyerem és ajtót nyitok.
- Elnézést, de azt hiszem, hogy késő van már... - Mondom egy kicsit mogorván, a nélkül, hogy ránéznék az idegenre. De amint jobban kinyílik az ajtó, akkor pillantok fel és egy pillanatra  a számhoz kapok. - Mr. Kaminski - Ejtem ki a nevét, aztán azonnal el is állok az ajtóból. Úgy érzem, hogy már most rontottam a helyzetemen. Mekkora hülye vagyok, hisz Noah a mai napra gondolt.

Az ablaktörlők halk surrogással járnak fel-alá az autó szélvédőjén a lassan szitáló esőben, és az üveg színes gyémántokká változtatja a kívülről besütő utcalámpák és neonreklámok fényét. Nem szakad az égből az áldás, sokkal inkább a nyirkos nedvesség jellemzni, amely feltartóztathatatlanul hullik le napok óta folyamatosan, letargikussá és álmataggá változtatva az embereket - köztük engem is. Enervált vagyok, nyűgös és nem igazán önmagam: ez lemérhető az elmúlt 24 órában tanúsított viselkedésemen is.
Vetek egy gyors pillantást a kormányon nyugvó kezemre, bütykeimen némileg hiányos a bőr a tegnap esti rábeszélőképességemnek köszönhetően. Ez a marha Noah tényleg úgy hitte, hogy elfelejtem hat év alatt azt a szívességet, amit megtettem neki? Elvittem helyette egy kisebbfajta balhét, és most, hogy visszatértem, talán ideje behajtanom a tartozást.

Belépek a bárba, szinte azonnal egy felhőszerű egyvelegbe burkol az alkohol, a zene, és a lányok kisugárzása, akik a pódiumon kelletik a bájaikat - na persze még azelőtt, hogy a vendégek ötletszerűen ki nem választják közülök azt, akivel szeretnének eltölteni mámoros fél, vagy akár egy órát, a tárcájuk tartalmához mérten.
- Húzz innen szivi, nincs hozzád kedvem - morgom oda a fekete lánynak, aki szinte azon nyomban mellém perdül, majd az orrát felhúzva legalább ilyen gyorsasággal, sértetten távozik. Persze tisztában vagyok vele, hogy Noah nem bánik kesztyűs kézzel egyikükkel sem, ha nem hozzák az aznapra elvárt bevételt, de hülye lennék egy ilyen helyen fetrengeni bármelyikükkel - nem beszélve a húszmillió betegségről, amit könnyűszerrel összeszedhetnék. És egyébként is: egy magamfajta fickónak legyen tartása, és ne keféljen bárkivel - akivel mégis, hát az érezze mély megtiszteltetésnek.
Egyenesen a színpadok mögötti rész felé veszem az irányt, majd fürgén felsietek az emeletre vivő lépcsőkön, egyetlen legyintéssel elzavarva az elém álló verőembereket: már jártam itt néhányszor ahhoz, hogy valamennyire ismerjenek, és ne akarják kihúzni a gyufát azzal, hogy az utamba állnak.
- A régi jó szokásaidat még most sem adtad fel, ahogy látom - jegyzem meg, ahogy benyitok Noah - általa fellengzősen irodának nevezett - szobája ajtaján, és látom-hallom a sűrű szipogását, miközben fehér port törölget az orra hegyéről. A legkevésbé sem érdekel, mivel szándékozik szétcsapni magát, legalább egy hülyével kevesebb lesz a földön.
Alighanem sejti, miért is jöttem, legalábbis megjelenik a képén a megrőkönyödés, és döbbenet és némi félelem is - alighanem nem számított rá, hogy visszatérek az örök ébrenlét városába. Arra meg alighanem még kevésbé hogy másképpen tértem vissza, mint ahogy elmentem. Biztosra veszem, hogy az alvilág körében szintén gyorsan terjedő hírek hozzá is elértek, és ma már szinte érinthetetlen vagyok, számára legalábbis.
Ennek ellenére kénytelen vagyok némi fizikai ráhatással élni és láss csodát, ez a módszer mindennél biztosabban célra vezet:  fogadok, hogy minél hamarabb kívül akar tudni az ő kis birodalmán, hogy a bevert száját ápolgathassa. Nem csinálok egy balegyenesből problémát, és nagyon helyesen ő sem: az adós dolga az, hogy fizessen - akár így, akár úgy.

A gps-nek hála, hamar rátalálok a Noah által említett címre. Leállítom a motort, majd kiszállva a slusszkulcsot zsebre vágom, és külső szemlélő számára szinte észrevehetetlen mozdulattal megigazítom az oldaltáskában hordott fegyveremet. Az óvatosság az első szabály a magamfajta világában: a bűnözők, és az öltönyös seggfejek közt úgyszintén. Nem teljesen világos, vajon mi vár itt rám, Noah mindössze egy címet nyomott a kezembe, és közölte, itt megkapom az adósságának törlesztését. Ismerve őt, meg a nem mindig megbízható jellemét az sem kizárt, hogy valamiféle csapdába akar csalni, bár ha van némi esze, nem próbálkozik ilyesmivel. Ha mégis, és túlélem, saját kezűleg fogom kibelezni, ezzel alighanem ő maga is tisztában van - talán annyira nem hülye, csak a saját maga csúsztassa a hurokba a fejét, és esze ágában sincs áthajítani engem a palánkon. Akárhogy is, azt hiszem néhány másodpercen belül választ kapok erre a kérdésemre.
A szitáló esőben lassú léptekkel sétálok el a házig, majd határozottan bekopogok. Lássuk hát, mi rejlik az impozáns kis vityiló mélyén...
Nem sokat kell várnom, léptek kopogása hangzik fel, majd kitárul az ajtó, és abban a pillanatban egy kisebb szózuhatag ömlik ki rajta.
- Kinek mi a késő - jegyzem meg, aztán mikor a nevem is elhagyja a vörös lány száját, nemes egyszerűséggel belépek, és befelé hátrálásra kényszerítem ezzel őt magát is. Most már nagyjából körvonalazódik bennem, egész pontosan mit is értett Noah az adósságának törlesztése címszó alatt. Mellesleg kilenc körül jár az idő, szóval még csak azt sem lehet mondani, hogy az éjszaka közepén törnék rá a vöröskére.
- Ha tudja a nevem akkor alighanem Noah már tájékoztatta az érkezésemről - dobom le magamról a kabátot jól irányzott mozdulattal az előszobai fogasra, és végighordozom a tekintetem a lányon. Szuperkategóriás, az tagadhatalan tény. És bármibe fogadok, hogy  érti a dolgát.  
 

Noah mindig is egy nagy seggfej volt. Ideküldi a házamba ezt az embert, talán abban reménykedve, hogy majd ártani fogok neki? Noah ismer engem és azt is jól tudja, hogy leszarom a törvényeket. Ha valami nekem nem tetszik vagy épp szimplán csak nem akarom látni, akkor nemes egyszerűséggel teszek arról, hogy azt a valamit, vagy azt a valakit ne lássam még a közelemben se, soha többé. A legutóbb is csak úgy tudtak ágyba kényszeríteni, hogy lekötözték a végtagjaimat és konkrétan megerőszakoltak. Akkor még fizetést sem kaptam, azon címen, hogy nem viselkedtem túl jól. Noah egyáltalán nem ezt ígérte nekem. Arról volt szó, hogy csak őt kell kielégítenem és csak a saját bejáratú ribanca leszek. Ahhoz képest volt, hogy egy nap alatt rengeteg férfit kellett fogadnom. Azt mondták rám, hogy milyen dögös kis ribanc vagyok, de valójában egy sem gondolt abba bele, hogy amíg ők élveznek, nos, én addig zokogok a testembe zárva. Ebben a helyzetben egy magamfajta soha nem fog kapni gyengédséget vagy épp szeretetet egyiktől sem, nem fog közben ölelni és nem fogja azt súgni a fülembe, hogy szeret engem és én vagyok a mindene. Itt mindent kapok, csak szépet nem. De talán ehhez már hozzászokhattam az elmúlt majdnem két évben. Milyen furcsa, én vagyok Noah mellett a legfiatalabb lány. Nemrég töltöttem be még csak a tizenkilencet. (..) Elakadt levegővel futtatom végig a férfin a tekintetemet, most pedig alighanem bele is vörösödtem a helyzetbe. Olyan az arcom felülete, mint egy terjedelmes zsenge pipacsmező.Tetszik a hangja, egyszerűen végigfut rajtam valamiféle borzongás. Ez a férfi számomra sokkal különlegesebb a többinél. Rajta múlik a jövőm, másrészt pedig ő az első, akit a saját házamban vagyok kénytelen fogadni. Talán így majd én is jobban el fogom viselni, hogy nem egy idegen helyen kell majd kiszolgáltatott állapotban lennem.
- Valóban. - Jegyzem meg egy határozott bólintással. - Noah eléggé elvetemült.- Morgom az orrom alatt, nem próbálva megfékezni a számat.
Hátrébb lépek engedelmesen, aztán becsukom magunk mögött az ajtót, kulcsra zárva. Nem szeretnék kellemetlen helyzetbe kerülni, szóval jobb, ha most csukva hagyom.
- Nem szeretnék illetlen lenni, de gondolom, hogy Noah és Ön között nem egy derűs kapcsolat áll, nem így van? - Kérdezem csak úgy érdeklődés gyanánt. Nincs bennem semmi pofátlanság, egyszerűen csak ledöbbent a tudat, hogy ideküldte őt. A saját házamban még bátrabban is vágnám el a torkát, de ezúttal valamiért nem érzek ilyesmire késztetést. Nem szerzem meg Noahnak azt az örömöt, hogy ártok a férfinak.
- Szolgálhatok valamilyen itallal? - Kérdezem, hisz valahol udvariasságot kell produkálnom és szerető vendéglátást. Kurvára nem vall rám, hogy bárkit is tiszteljek vagy benyaljak tövig, szimplán most csak szeretném felmérni a férfi tűréshatárát. Mondanom sem kell, hogy nagyon vonzó férfi. Ha az utcán ránéznék, még akkor is azt mondanám, hogy szívesen lefeküdnék vele. Tetszik a magassága, az arcának a vonalai na meg az illat amit használ.. levesz a lábamról, de amint eszembe jut, hogy kuncsaftról van szó, nos, máris elillan a vonzalom a részemről.
- Mellesleg szeretnék elnézést kérni az iméntiek végett. Megfeledkeztem arról, hogy bárki igénybe akart ma venni. Épp lefekvéshez készülődtem, szóval... - Végigtekintek magamon egy pillanatra. Az áttetsző vörös, csipkés köntösöm alatt konkrétan nem viselek semmit, soha nem szoktam semmit sem felvenni az alváshoz. Ritka esetben csak egy pólót, de most azt sem alkalmaztam. Most smink is aligha van rajtam, és még a hajam sem szabályosan hullámos, szóval... remek, ügyes vagy Beth, Készülődhetsz arra, hogy holnaptól az utcán fogsz aludni.

Az életben az a szép, és egyszerre keserves, hogy kiszámíthatatlan, és sosem tudni, hogy miféle sorokat vésnek az angyalok, vagy épp a sors pátriái valakinek a nagy könyvébe akkor, amikor az illető a világba lép. Van aki kiváltságokkal a zsebében születik, egyenesen bele a vagyonba és csillogásba. Más átlagembernek, aki robotként éli végig az életét a mindennapi feladatok taposómalmában. Mások félig-meddig, vagy akár teljesen a bűn mocsaráva merülve raknak röviden pontot rövid sorsuk végére, és íme, a kasztok azon típusa, aki bármit képes odadobni a megélhetésért: akár a saját testét és lelkét egyaránt. Talán sokszor nem is az ő döntésük ez: sokkal inkább másoké, akik istenként vagy ördögként uralkodnak életek felett, már itt, ezen a világon is.
Miután belépek, bezárom magam mögött a bejárati ajtót, és végigmérem a lányt. Nos, hazudnék ha azt mondanám, hogy nincs rám hatással. Alighanem mások is így vannak ezzel. Gyönyörű nő - legalábbis most még. Néhány év múlva amikor már minden porcikája beleundorodik abba, amit tesz (vagy épp tennie kell), úgy fog tönkremenni akár hónapok alatt is, mint egy régi, soha fel nem húzott zsebóra. Igazán kár érte. A bűn birodalma - akárcsak a Pokol maga - úgyszintén különféle szintekből áll, és mindig is némi szánalommal tekintettem azokra a nőkre, akik ennek a gyehennának is legmélyén ülnek.
Szám sarkában megjelenik egy apró mosoly, amikor a lány szájából kicsúszik Noah neve, méghozzá meglehetősen elítő kontextusban. Nem tudom megtippelni sem, hogy mikor kezdhette a szakmát, talán nem túl régen, elvégre elég fiatalnak tűnik, bár nem tudhatom, miféle életút áll mögötte. A tény, hogy a legkevésbé sem fél attól, hogy mi történik, ha Noah mondjuk általam hallja vissza a szavait, számomra arról árulkodik, hogy elég bátornak tűnő teremtéssel van dolgom.
- Én ennél még jóval negatívabban fogalmaztam volna - jegyzem meg még mindig mosolyogva. Tetszik a lány szókimondása, másrészt ezzel az apró mosollyal szeretném róla biztosítani, hogy eszem ágában sincs Noah-val is közölni, hogy nem rajong érte mindenki, mint ahogy azt ő maga hiszi. - Noah egy patkány - teszem hozzá. - Azt hiszem, ezzel válaszoltam is a kérdésére, és azt hiszem kijelenthetem, hogy ön is ebben a cipőben jár - zárom le végül az emlegetettet érintő témát. Ezen a szép estén rohadtul nincs kedvem egy akkora mocsokládáról beszélni, aki ahelyett, hogy ő maga törlesztené az adósságát, valaki mást kényszerít rá.
- Nem, köszönöm. Nem kérek italt - rázom meg a fejem. Egyrészt ha kilátásom van némi kellemes ágytornára, sosem szoktam inni - károsan is képes befolyásolni a teljesítményt. Másrészt még mindig hányingerig borzongok meg, ha eszembe jut milyen szinten ütöttem szét magam az érkezésem örömére rendezett partin. Egyébként is, egy cég vezetőjeként sem engedhetem meg azt a luxust, hogy a munka és az üzlet helyett lebontsam az értékes szürkeállományomat.
Minden figyelmem a lány felé fordítom, mikor zavartan mentegetőzni kezd, és alighanem vak meg hülye lennék egyszerre, ha nem szúrnának szemet a szinte semmi anyagon elősejlő bájai. A vérem szinte a fülemben kezd el dobolni, és valaki kissé mintha hirtelen feljebb csavarta volna a fűtést a lakásban.
Ennek ellenére elfordítom a fejemet, és az előszoba falon egy fehér köntöst látok lógni. Gépies mozdulattal nyúlok érte, a lány felé nyújtom, és a lelkem mélyén fohászkodom, hogy elvegye, és beleburkolja magát, amíg képes vagyok uralkodni a farkamon, meg az agyamon.
- Még mielőtt félreértené, nem vagyok sem fából, és impotenciában sem szenvedek - mondom aztán. - De hányingerem van attól, hogy az ilyen Noah-féle alakok mások hátán akarjanak kimászni a gödörből.  Igazából fogalmam sem volt róla, miért kellett ma ide jönnöm törlesztés címszó alatt, de most már tudom. Talán nem rólam fogják faragni a törvénytisztelet szobrát, de sohasem kényszerítettem még nőket olyasmire, amit nem akartak megtenni. Ekkora szemétláda nem vagyok - remélem megbízik bennem, hogy komolyan gondolom a szavaimat, és nem valamiféle csapdába akarom csalni, hogy utána az a rohadék megverhesse, vagy bármilyen más módon büntesse meg.
- Most, ha belegondolok, mégis elfogadnék egy italt - mosolygom el magam újfent. - Nem előtte, vagy utána, hanem helyette. Egyetért velem? Egyébként a nevem Ethan - nyújtom a lány felé a kezem.

Talán annyira nem is kellene ezen morognom, hogy végül az éjszakámat valaki mással is megoszthatom. Valójában nagyon régen volt már olyan, hogy valaki ennyire kedvesen viszonyult hozzám, sőt, mi több, nem csak egy kurvát látott bennem. Persze, ez miatt egy férfire sem haragudhatok, elvégre én nem vagyok más. Csakhogy nem önön akaratomból lettem mindez, hanem rákényszerítettek. Hosszú történet, siralmas na meg persze mások számára unalmas, de én mindannak köszönhetem most ezt. Sírok miatta? Már nem. A sírás csak a gyengéknek való, márpedig én harcosként veszem az akadályokat. Talán nem győzök mindig, de sohasem fogok megtörni.
- Mások bélyeget gyűjtenek. Noah pedig az ellenségeket és a gyűlölőket. - Megrántom a vállamat bátrabban, teljesen őszintén. Nem tudom magamat meghazudtolni és még csak gyomrom sem lenne ahhoz, hogy Noah-t fényezzem. Mégis az lenne helyes cselekedet a részemről, elvégre Mr. Kaminski dönt majd a sorsom felől. Hiába állítja, hogy ő erről nem tudott és hasonló módon érez Noah iránt, nos... az ember mindig szeretett a másik alá pakolni, hogy ne legyen jó. Márpedig még nem alakítottam ki bizalmat a férfi iránt, empátiát viszont annál inkább. De ettől még óvatos fogok lenni.
- Pedig van egy nagyon finom vörösborom. Szinte itatja magát. - Hangom csábító, sokkal kedvesebb, mint mikor ajtót nyitottam neki. Mogorvának tűnhettem, ami valójában, nos... még talán finomabb nevező a részemre. Egyelőre viszont kénytelen vagyok kedvességet produkálni; szükségem van egy kiútra, ahhoz pedig nekem is változnom kell. - Noah-t viszont mindenkinél jobban ismerem. - Kínból jövő mosoly húzódik az arcomra, de aztán hamar el is illan onnét. - Szereti kimutatni nekem a valódi énjét. - Gondolhat bármire a férfi, de nem fogok neki hazudni Noah-t illetően. Talán felesleges is lenne, elvégre a saját véleménye alapján pontosan és egyformán vagyunk egy és ugyanazon véleménnyel azt a csótányt illetően. - Habár nem igazán hallottam arról, hogy Noah férfiakat is haragítana magára. - Jegyzem meg csak úgy a saját tapasztalataim szerint, aztán kérdőn figyelem a mozdulatait.
Figyelek minden egyes szavára, alighanem talán el is mosolyodtam; még sohasem éreztem ilyesmit, mint amit most. Valamiért úgy éreztem, hogy a hangja bársonyként simít végig a bőrömön, a lelkemnek pedig egy kellemes dallamként hat. Megnyugodtam, méghozzá hatalmas kőszikla szakadozott le rólam.
- Az én nevem Elizabeth Luna Cortez. Hívjon Liz-nek, de néhányan Luna-nak hívnak. Nagyon örülök Önnek, Mr. Kaminski. - Nekem illett volna először nyújtanom a kezem, de miért tettem volna? Én nem vagyok egyenlő jogú a többi nővel, egy ribanc nem nyújthat csak úgy kezet.
- Töltsön velem egy kis időt, ha már mégis idetévedt. - Felveszem magamra a fehér köntöst, ami nem enged semmit sem mutatni a testemből. Mr. Kaminski arcára tökéletesen rá volt írva, hogy mennyire könyörög azért, hogy ezt felvegyem. Nem vagyok ostoba, és ha van valaki aki tökéletesen ért a férfiak nyelvén, akkor az én vagyok. Habár visszautasította a lehetőséget, avagy Noah bőkezű "ajándékát", agya rejtett félteke még pontosan vágyakozik utána, szinte megkívánt. Azonban az önuralma hatalmasabb. - Tudja, először nagyon megijedtem. - Kezdek bele, miközben biccentek a fejemmel, hogy talán jöhetne velem a nappaliba. Megpaskolom a kanapé felületét, hogy nyugodtan foglaljon helyet, míg én újfent a vitrinhez lépek, hogy kivegyek egy üveg vörösbort na meg persze két, alkalomhoz illő poharat.
- Bőven meglett volna az oka arra, hogy sarkon forduljon és szánalommal tekintve vissza csak itt hagyjon. Valójában nagyon rosszul esett volna, hisz én magam is ember vagyok és ugyanúgy érzek, ahogy Ön is. Hálás vagyok, hogy mégis adott a helyzetnek egy esélyt. Végre megismerhetek valakit az üzleten kívül is. - Mosolygok rá kedvesen, miközben folytatom a szavaimat és az asztalra letett két pohárba töltöm a vörösbort, ami személy szerint nekem a legkedvesebb. - Viszont megígérne nekem valamit? - Kérdezem bizakodóan, majd pedig leülök vele szemben és jobban összefogom magamon a köntöst. - Tudja jól, hogy mi vagyok és azt is tudhatja, hogy Noah szigorú szabályok szerint tart minket. Nekünk nem szabadna beszélnünk üzleten kívül és ha ez kitudódik, könnyen megüthetem  a bokámat. Tudja... nem véletlenül küldte Önt most ide. Valójában a jövőm múlna magán. - Hangom már a mondatom közepén apránként halkulni kezdett. Itt van velem szemben egy vonzó férfi és valami arra késztet, hogy provokáljam magamat neki. Azt mondta, hogy nem kényszerítene egy nőt olyasmire, amit nem akar. Na és ha én akarom? Noah legjobb ribanca vagyok és habár rühellem azt, amit csinálok, a szex korántsem áll tőlem messze. Én az olyan szex után sóvárgok, ami nem az üzlet hanem ami érzéki és törődő, vehemens és egyszerre felemelő; ami nem a pénzről szól, hanem az élvezetekről.

Kiszolgáltatottság, bizonytalanság, félelem, undor és megvetés: ez azoknak a nőknek az osztályrésze, akik az életnek abba a mocsarába süllyednek, ahol ez a lány is él. Eleinte fogukat összeszorítva tűrik a sors ökölcsapásait, reménykednek abban, hogy létezik szabadulás, megváltás, és hogy az életnek van napsugarasabb oldala is. Aztán csalódnak, előbb vagy utóbb végképp belevesznek az árnyékokba, megcsömörödve a párzás gépies és örömtelen mechanizmusától, az izzadt férfitestektől, és ilyenkor nincs más menekülés, mint a tudat kikapcsolása - az alkohol, a gyógyszerek és a drog pokla szabják iszonyú rövidre ezeknek a nőknek az életét. Csak elenyésző töredéküknek nyílik arra esélye, vagy lehetősége, hogy ismét rálépjen a normális, emberhez méltó élet útjára - de egy ilyen csoda a Noah-féle férgek uralma alatt a lehetetlennel határos.
- Ezen tényleg nem vagyok meglepve - nevetek fel nagyon röviden, mikor a lány kifejti a véleményét Noah-ról, meg az általa alkalmazott módszerekről. Igazából igyekezhet bármilyen szép köntösbe pakolni saját magát, meg lehet neki akár színarany vécéje is, mit sem von le abból a tényből, hogy Noah egy strici. Mindenféle finomkodás nélkül így hívják azt az alakot, aki lányokból él, és aki akár testi fenyítéssel veszi őket rá, hogy az akaratának engedelmeskedjenek. Csak akkor komorodom el, amikor elhangzik egy apró megállapítás, hogy milyen is Noah valódi énje. Nagyjából vannak elképzeléseim ezt illetően - egyszer vagy kétszer a saját szememmel is meggyőződhettem róla, hogy nem tűri el az engedetlenség és az általa felállított szabályok megszegését semmiféle módon. Legalábbis egy kék-zöld színben pompázó, és hangosan zokogó lány adta az aláfestő zenét Noah tenyérbemászó vigyorának, meg a hozzá kapcsolt monológjának. Szívem szerint bevertem volna az orrát, hogy ő is érezze a törődésnek ezt a fajtáját, de mit segítettem volna vele a lányon? Semmit a világon. És egyébként is, nem rángathatom ki egymagam a világ szekerét a legmélyebb kátyúból, amibe belesüllyedt, az utasaival egyetemben.
- Az a patkány bárkit magára tud haragítani, nemhez való hovatartozástól függetlenül - mormolom, aztán hálát adok magamban az égnek egy futó fohásszal, amikor a lány beburkolja magát a fehér köpenybe. Néma csendben követem a nappaliba, magamban még mindig az Üdvözlégyet mantrázva. A szinte semmi ruhán áttetsző bájai ugyanis bármely férfinak az agyába kergetnék a vért. Vagy épp más testrészébe. Ugyanakkor egyszerűen nem akarok olyan lenni, mint bármelyik kulturálatlan barom, aki kifizeti Noah-nak a tarifát, aztán ráveti magát szegény lányra, mint egy szabadnapos matróz. Nem mintha bármi fenntartásom lenne a lánnyal, vagy a munkájával kapcsolatban, nemes egyszerűséggel többre tartom magam, mint azokat a vadállatokat, akik olyan durva vehemenciával nyúlnak egy nőhöz, mint a kőfejtő a kalapácshoz.
A nappaliban helyet foglalok a kanapén, és figyelem a lányt, ahogy poharakba tölti a vörösbort, és édes szüreti illat burkol körbe mindkettőnket.
- Megijedt? Miért? - kérdezem tőle őszinte érdeklődéssel. - Nem hiszem, hogy ijesztő jelenség lennék. Vagy valaki másra számított talán? - veszem kézbe a poharamat, és belekortyolok a borba. Igaza van, tényleg finom. Lehet, hogy csak egy testéből élő nő, de az ízlése a jelek szerint a helyén van. Egyébként is, ki mondta, hogy a prostitúció és a kultura kizárnák egymást?
- Én sem voltam mindig az, aki most - mondom végül. - Én is ismerem a nélkülözés és a kényszer éveit. Már persze nem ilyen formában - villan meg egy mosoly az arcomon, még mielőtt azt hinné, én is kénytelen voltam másoknak árulni magamat. - Miért néznék le mást ugyanezért? Egyébként érdekelne, hogy szólíthatom. Mit szeret jobban? Liz, vagy Luna?  - kérdezem. A tegeződést nem ajánlom fel, az az ő reszortja - elvégre ő a nő. Ha már a kéznyújtás terén megelőztem, akkor ezt az esélyt meghagyom neki - aztán összeráncolom a szemöldökömet, mikor ismét szóba kerül Noah.
- Ezt most nem egészen értem - rázom a fejem. - Oké, azt felfogtam, hogy az a patkány úgy gondolta, hogy majd Ön fizet az ő tartozásáért. De miért rajtam múlik a jövője? - értetlenkedem. Ez a mondat nekem magas - vagy a lány tud valamit, amit én még nem. - Beavatna a részletekbe? Ne aggódjon, nem fogom továbbadni Noah-nak, bármiről legyen is szó. Nyilván nem tévedek ha azt mondom, tökéletesen lejött, hogy nem én fogom majd megalapítani a rajongói klubját - fintorgom el magam. Ha rajtam múlna, Noah már vagy az utcasarkon lenne hajléktalan, vagy három méterre a föld alá lenne elásva. Esetleg rákényszeríteném arra a munkára, amit most ő vár el másoktól - csak hogy érezze, milyen remek kis "móka" ez.  
- Tehát? - kérdezem újra, és feszülten várom a választ. Remélem, hogy ez a lány nincs még nagyobb bajban annál is, mint amiben jelenleg csücsül. Igazán sajnálnám, így ismeretlenül is.

Ha akkor nem csúzik meg a kezem azon a vaskarikán, még mindig a cirkuszban lehetnék. Sőt, akár már eljutottam volna még a színészi pályára. Gyönyörűséges álmaim voltak és sohasem adtam fel őket. Sikeresnek és harcosnak éreztem magam, mindezt pedig növelte bennem az, hogy mosolyt csalhatok az emberek arcára. Öröm volt látni szemeim sarkából, amikor a veszélyes mutatványaimnál tátva maradt szájak és hatalmasra nyílt szemek meredtek rám. Különlegesnek éreztem magamat. Éreztem, hogy szeretnek és imádnak engem. Emlékszem, egyszer egy kislány odajött hozzám a műsor végére és egy útszéli virágot nyomott a kezembe, cserébe viszont a karomon lévő karkötőmet adtam oda neki. Gyönyörű csemete volt, hatalmas pufók arccal és tejszőke hajjal, kék szemekkel ragyogott rám, mint a legfényesebb csillag az égen. Akkor még én magam is fiatalabb voltam, de már akkor odáig voltam ezekért a pici gyerekekért. Mégis egyetlen egy mozdulat tönkretette az életemet. Darabokra. Porrá. Semmivé. Belezuhantam egy nagy gödörbe, ahol nem találok kiutat. Csak kaparom a falakat, s nyüszítem az eget. Fázok, reszketek ebben a fájdalomban; alig kapok benne levegőt. Mint egy végtelen haldoklás, ahol nincs javulás, sem pedig a halál. Ó igen, az a véletlen mozdulat...
- Ne haragudjon, tényleg nehezen lehet most engem érteni. Persze..- Vigyor kúszik az arcomra egy pár másodperc erejéig, teljesen zavarba vagyok. Mármint, csak rettenetesen boldog vagyok, hogy végre valaki emberként kezel engem. Az élethű álarcomat már én magam is levetettem, és egy egészen más lényemmel ismerkedhet most meg velem. Mindvégig hatalmas gyűlölettel vagyok az óta az emberek felé, ölni és marcangolni tudnék. Mint egy megvadult vadállat, aki tépni és szabdalni akarna. Most mégis viszont úgy érzem magam, mint egy ártalmatlan, lágy szellő. Talán még a nádat se lenne képes meghajlítani.
- Az Elizabethet régen is jobban preferáltam, de most már annak is örülök, ha csak a becenevemet kiejtik. Luna vagy Liz, ahogy jobban tetszik. Viszont nyugodtan tegezzen. - Jobban összefogom magamon a köntöst, aztán kedvesen, mégis óvatosan pásztázom végig a férfi arcát. Milyen furcsa, hogy egy ilyen férfi képes Noah ügyeibe keveredni. Mégis kellemetlenül érzem magam, hogy gyakorlatilag egy kurvához küldte őt. Lássuk be, én az vagyok. Nem több. Már nem.
- Noah az elején úgy tűnt, hogy segíteni akar nekem. A kórházban egyedül voltam, amikor ő felbukkant, mint egy rajongóm. Lehet talán már hallott felőlem, sokszor megjelent a nevem az újságokban és a médiában is mind a mutatványaim, mind pedig a balesetem miatt később. A vaskarikán egyszerűen megcsúsztam és a jobb lábam miatt gyakorlatilag alkalmatlannak találtak a cirkuszhoz. A pénzem mind elfogyott az ellátásokra és már nem volt arra keret, hogy állni tudjam azt a műtétet, amire akkor szükségem lett volna. - Sokáig nézek Mr. Kaminski íriszeibe, de a szavaim közepette én magam sem veszem észre, hogy a semmibe kezdek el beletekinteni és már nem a valóságot látom magam előtt, hanem a múltamat elmém falain. - Azt mondta, hogy kifizeti a műtéteket és magához vesz. Tudtam, hogy mocskos ügyekbe keverem magamat, de nem volt más választásom. Akkor arról volt szó, hogy csak őt kell szolgálnom és senki mást. Habár már járni tudok és nincs szükségem tolószékre, mégis inkább a halált választanám, mintsem ezt a ...- Erőteljesen harapok alsó ajkamba, érzem, hogy borzalmasan fáj amit művelek magammal, mégis a torkomba akad az a hatalmas gombóc. Fejemet lehajtom, vörös hajtömegem pedig előre hullik. Nem akarok megtörtnek látszódni, mégis ez vagyok én.
- Engem elítélnek és kellemetlenül érzem magam, hogy ide keveredett hozzám. Csak szeretném ha tudná, hogy nagyon örülök magának. Tényleg, utoljára Noah volt ennyire kedves velem, amikor legelőször megismertem. Mint a kígyó az Édenben.. - Sóhajtok, de aztán újra a férfire terelődik a figyelmem.
- Az utóbbi időben próbáltam elmenekülni. Legelőször a rendőrségre mentem, de aztán útközben visszahoztak és mondanom sem kell, hogy mit kaptam érte. Rengeteg próbálkozásom volt, de mindig ebben a rémálomban találtam magam. Még az öngyilkosságot sem hagyta meg nekem. - Vigyorgok, de mindez csak kínból fogant mosoly az arcomon. Szar ügy, nemde? Egy kurva önti ki magát neki, holott én csak markolok abba, amibe csak lehet. Egy biztos pontba. Szinte bármit meg tudnék tenni azért, hogy kiszabaduljak innét.
- Nem tudom, hogy Noah mit akarna velem tenni, ha most panaszt hallana felőlem. Hallottam már, hogy néhány lányt egyszerűen csak megöletett. Elengedni nem engedhet el bennünket, máskülönben kiderülne, amit itt művelne. Sokat nem veszítene velem a világ, elvégre én a rendszerben már halott vagyok. Bármikor megölhet engem büntetlenül. De valamiért eddig mégsem tette meg. - Feszülten simogatom a jobb karomat, aztán hajamba túrva végre összeszedem magam és kifújom a levegőt. Végül a férfi ujjaira terelődnek a tekintetem és észlelem, hogy nem látok rajt gyűrűt. Furcsa. Nem házas?
- Szerencsés lehet az a nő, aki maga mellett van. Tudom, hogy csak kis ideje ismerem, de már most úgy érzem, hogy megnyugodtam. Furcsa érzés, tényleg... - Tenyeremmel tapogatom csupasz mellkasomat, most viszont valós mosollyal az arcomon.
- Viszont ha innen kimegy az ajtón, nehogy visszaforduljon. Noah-t is jó lenne, ha kikerülné. Nem magam miatt, hanem csak ön miatt. Ha tehetném, én is ezt tenném. - Felállok a helyemről és karjaimat melleim előtt fonom össze, úgy sétálok oda az ablakhoz. Kellemes, hűvös éjszaka.
- Nincs kedve velem maradnia még az éjjelre? Éjjel csúszósak az utak.

- Nem biztos, hogy nehéz önt követni. Talán az én antennáimban van a hiba - nevetem el magam. - Tudja, minden férfi úgy hiszi, hogy ért a nők nyelvén, aztán a legelső alkalommal rájön, hogy távolabb nem is állhatna az igazságtól. Nyilván a különböző kromoszómák a felelősek a különféle gondolkodásért - sokszor tényleg egyre inkább azt érzem, hogy hatalmas igazság rejlik a mondásban, miszerint a férfiak és a nők más-más bolygóról jöttek. Néhány nőt nézve azt is megkockáztatnám, hogy akár egy másik galaxisból.
- Nos, akkor köszönöm a választás lehetőségét, ahogy a tegeződést is. Ha nem bánod, innentől Lunának hívlak. Különleges név, és illik hozzád. Ha kiejtem, a telihold jut az eszembe, ahogy csillagokkal körülölelve ragyog fenn az égen, és a éjjeli tó, nádassal ölelve visszaveri a fényét egy meleg, nyári éjszakán - hallgatok aztán el. Isten gyere le, tényleg ez a hülyeség jött ki a számon? Ha tudnám, hol a fürdőszoba, most egy mosdónyi hideg vízbe dugnám a fejem. Csodálnám, ha ezek után nem nézne vagy hülyének, vagy melegnek. Aztán lányos zavaromról elterelődik a figyelmem, mikor rávezet, hogy ki is volt ő azelőtt, hogy Noah rátette gusztustalan és undorító kezét.
- Szóval innen voltél ismerős már az első másodpercben - sommázom hümmögve, mikor végül fény gyúl az agyamban. Hiába, borzalmas az arcmemóriám, ezzel a meglehetősen jókora hiányossággal volt "szerencsém" születni. - Egy időben az újságok tele voltak a képeiddel és a méltatásoddal. És akkor is sűrűn cikkeztek rólad, amikor... - harapom el a mondat végét. A balesete annak idején a címlapokon szerepelt - hátborzongató belegondolni, hogy a fényből és a csillogásból hogyan jutott el a gödör mélyére.
- Noah egy segg - vágom aztán rá válaszként a szavaira, és ezt komolyan is gondolom. Vannak, akik ismerik az önzetlen segítség fogalmát, de az a patkány pont nem ebbe a halmazba tartozik. A hányinger kap el a puszta látványára is - azok után meg, hogy a saját adósságának kiegyenlítését valaki más révén akarja kieszközölni, ez az érzés erőteljesen ötvöződik az undorral meg a gyűlölettel.
- Szóval, ha jól értem - ismétlem Luna után hüledezve, mert esküszöm, ezt még tényleg én is alig akarom elhinni, pedig már találkoztam jó néhány meredek dologgal életem folyamán - a sorsod, vagy akár az életed is azon múlhat, hogy én ma mennyire vagyok elégedett azzal, hogy... amit nyújtani tudnál? - változtatom meg félúton a mondat befejezését. Felhajtom a bort a poharamból, aztán újra Luna felé nyújtom.
- Ha nem nagy probléma, még kérek egy kicsit - dünnyögöm. - Ennek a feldolgozásához muszáj kicsit elérzésteleníteni az agyamat. Atyaég, mekkora mázli, hogy nem születtem nőnek... és olyannak, aki ki van szolgáltatva az efféle Noah-féle gennyládáknak.
- Mint már elmondtam, engem nem érdekel, hogy mivel foglalkozol. A tested feletti rendelkezés ugyanúgy jogod, ahogy bárki másnak. Nem foglak magam alá teperni, vagy erőszakoskodni, mert... - tárom szét a karjaimat - ez egyszerűen undorító. Mármint a helyzet, amibe kényszerültél - teszem hozzá gyorsan, még mielőtt félreértené, és magára venné ezt a jelzőt. - Ami a szerencsét illeti, ismered a mondást: aki szerencsés a kártyában, szerencsétlen a szerelemben. Nagyjából ugyanez a helyzet, csak a kártya helyére én itt az üzlet szót illeszteném. Azt igyekszem ezzel éppen elmagyarázni, hogy nincs mellettem senki - rántok egyet a vállamon. - Engem amúgy sem könnyű elviselni. Magamnak való fickó vagyok, meglehetősen sajátságos életvitellel, meg nehéz természettel. Ezt a húgom vágta annak idején a fejemhez, szóval azt hiszem mondhatom, hogy megbízható a forrás - vigyorgom el magam, aztán kényelmesen hátradőlök a kanapén, és elgondolkodva nézek Lunára.
- Kénytelen leszek visszamenni Noah-hoz. Ugyanis az én véleményemen múlik a jövőd, én pedig a lehető legelégedetebb benyomást fogom árasztani magamból - biztatom Lunát. Eszem ágában sincs kitenni őt Noah bosszújának. A helyzete ellenére, amibe az élet kényszerítette, kedves és szimpatikus nőnek tűnik - legalább az eddigiek alapján.
- Komolyan úgy gondolod, hogy okosabb lenne maradnom? - kérdezem aztán, felhajtva a bor maradékát. - Igaz, senki nem vár otthon, akihez haza kéne sietnem. Még csak egy kutyám, vagy macskám sincs - mosolygom el magam. - Szívesen maradok veled, egy feltétellel. Vagyis kettővel. Egy: kapok még egy pohár bort. Kettő: meghívlak vacsorára. Nem valami gyertyafényes dologra gondoltam, csak kínaira, vagy olaszra, amit csak szeretnél. Áll az alku? - kérdezem. - És még valami: nem azért akarok maradni, amiért Noah ide irányított. Mint mondtam, én nem vagyok sem ő, sem a többi gerinctelen féreg, aki kihasználja egy nő sebezettségét és elesettségét. De nagyon szívesen beszélgetek veled - amúgy is úgy sejtem, túl sok lehetőséged nincs kifejteni a véleményedet meg a gondolataidat. Nos, rendben lesz ez így?

Furcsa, hogy pont egy férfit akarok marasztalni itt a házamban. Sohasem voltak a kedvenceim, régebben is csupán játékszerként kezeltem őket. Gyűlöltem őket egytől egyig, de Noah óta ez többszörös gyökre ugrott. Most pedig itt van ő, én pedig marasztalni akarom őt. Valójában most számomra nekem olyan ő, mint egy segítség. Az óceán közepén vagyok éhezve, szomjazva, és egyszerűen feltűnik egy hajó. Körülbelül hasonló érzést vált ki belőlem. Aztán mondanom sem kell, hogy mennyire ideges voltam az elmúlt pár napban miatta. Noah furcsa egy maffiát űz, akiket pedig rabszolgasorsba taszít, egyszerűen úgy rendelkezik az életük felett, ahogyan azt csak óhajtja. Láttam már megölni azokat a lányokat, akik neki dolgoztak; számára nem nehéz űzni ezt a játékot. De akadt olyanra is példa, hogy a saját ügyfeleiben tett hatalmas károkat. Valójában fogalmam sincs, hogy mi történt volna velem, hogy ha akkor nemet mondok neki. Valószínű véglegesen tolószéknél kellett volna maradnom. De azt hiszem, hogy inkább azt választottam volna, mintsem ezt.
- Biztos vagyok abban, hogy egy nőt nehezebb feladat megérteni. Viszont azt is figyelembe kell vennünk, hogy kénytelen voltam most erről beszélni. Nem szerettem volna, ha úgy tekintettél volna rám, mintha… - A szavam megakad, akárcsak egy alaposan megkarcolt lemez a lejátszójában. Igazából csak nem akartam, hogy lenézzen. Tisztában voltam azzal, hogy milyen életet választok magamnak annak érdekében, hogy újra járni tudjak, de arról fogalmam sem volt, hogy egy férfin kívül még több férfi válik a partneremmé. – Azt hiszem, most még a beszédem is túl bonyolult az izgalomtól. – Bólintok, mint aki magát akarná nyugtatni. A legkevésbé sem szeretném, ha magáról hinné azt, hogy nehezen ért. Jelenleg most túlságosan is bonyolult vagyok. Zavarban vagyok, a szívem pedig majd’ kiesik a helyéről, a torkom pedig fel-alá ingázik erőszakosan. A fejemben kavargó firkákról nem beszélve.
- Ó… - Vigyorodom el kedvesen, talán még egy kicsit hasonlított is az arcom egy pipacsmezőre. - Csak azok szólítottak Lunanak, akik közel álltak hozzám és szerettek engem. Régen volt. Azt hiszem, hogy nagyon jól esik újra ezt hallanom. – Teszem hozzá még szeretetteljesen. Az már csak doppingolja bennem a kedvet, hogy milyen szépen beszél róla. Le sem tudná tagadni, hogy a mondata végén szinte az arca szabályosan lesokkolódott önmagától. – Igen, egy párszor megesett, hogy címlapra kerültem. Egy időben esélyes voltam arra, hogy színészeti karrierbe kezdjek a médiában, de azelőtt csak a színházakban bontakozhattam ki igazán. Élvezetes volt akkor élnem. – Nosztalgiázva dőlök hátra a kanapén, elmerengve a múltam labirintusaiban. – Sok rajongóm és hódolóm volt. Az előadások végén az öltözőszobámban mindig belepték a szobámat a vörös rózsák. Az ajtót is alig lehetett kinyitni tőlük. Imádom a virágokat. – Sóhajtok búsan, arcomon azonban a mosoly mégis valami örömöt ont magából. Ez a múltam, valójában nem szabadna már rágódnom rajt. A jelennel, és javarészt a jövőmet kell szem előtt tartanom. Habár a múltamat sohasem toltam magam előtt, most viszont mégis kénytelen voltam beszélni róla. Tudnia kell, hogy nem örömmel teszem azt, amit. Habár a szex az egyik kedvenc tevékenységem, mégis kínszenvedés, amikor akaratom ellenére kényszerítenek rá.
- Mármint, csak részben. Ha panaszkodna is, nem az ön esetleges véleménye miatt esne bajom. Az elmúlt pár hónapban megpróbáltam megszökni, hogy a rendőrségnek továbbítsam ezt, de nem sikerült. Illetve a kuncsaftokban tettem kárt és még sorolhatnám… - Biccentek egyet a fejemmel elismerően, őszintén beszélve hozzá. Most egyelőre egy ártatlan énemmel találhatja szemben magát, de valójában én csak egy szirén vagyok, aki arra vár, hogy mihamarabb a saját érdekében pusztítson. – És egy kicsit én is megfutamodtam a rendőröktől. Ha feladom Noah-t, én is mehetek vele. Nem helyes, amit csinálok. – Eltűröm vörös fürtömet az arcom elől a fülem mögé.
Mr. Kaminski kedves velem, ezt a helyzetet pedig nem ronthatom el. Jelenleg foglalkozom vele és jobban teszi, ha mihamarabb hátrahagyja ezt a Poklot.
Felvonom egyik szépen ívelt szemöldököm, amikor arról beszél, hogy ő nem teperne maga alá. Miért, ha én kezdeményeznék saját akaratomból, akkor nem utasítana el? Hm.. ennek gondolatában nagyon kíváncsivá érik bennem a lélek. A foglalkozásomat illetően nem kell félteni, vagyok annyira aljas szajha, hogy olykor még élveztem is. Csak az utóbbi idő nehézkes. Menekülni akarok, mert nem bírom azt, ha valaki irányít.
- Nehéz természettel? Valójában nehezen hiszem el, hogy magának való lenne. Nagyon régen beszéltek már velem ilyen szépen. – A nevemet illetően gyönyörűen beszélt rólam, most én is próbálom valahogy ezt viszonozni. Mindenkinek jól esik, ha ápolják a lelkét néhány szóval.
Hamar felkapom a fejemet arra, amikor megemlíti, hogy ő vissza fog menni ahhoz a seggfejhez. Te jó ég, neki nem volt elég belőle? A helyében amint elhagynám ezt az ajtót, mennék hazáig vissza se fordulva.
- Ne.. – Megrázom a fejemet lassan. – Valójában felesleges. Nem tudom a pontos szándékát. Az is lehet, hogy még utoljára meg akart engem gyalázni ezzel az estével és utána döntött volna saját akaratából a sorsom felett. Ne menjen vissza hozzá, kérem. Biztos, hogy a panasz csak rontott volna a helyzetemen, de szerintem az ellentéte se segítene sokat. Gyanakodna, hogy beszéltem róla. – Ajkamba harapok feszülten. Nem lepne meg, ha egyik reggel arra ébrednék, hogy a halántékomat érinti egy pisztolycső vége, vagy épp a nyakamon siklana végig egy igen éles tőr éle.
Azt hiszem, hogy most őt nem csak a bor, de a jelenlegi helyzetem is meglökte őt. Tényleg nem szerettem volna ezzel lerohanni őt, de valamit akkor is csak mondanom kellett. Talán titkon reménykedem abban, hogy ő lesz a szabadulásom kulcsa. Ugyanakkor aggodalmasan lökdösném ki innét az ajtón, hogy menjen és vissza se nézzen.
(…) Türelmesen hallgatom végig, miközben töltök neki még egy pohárral. Én az enyémnek még csak neki sem láttam, valójában nem is merem. Az alkoholt sokáig megérezni valakin, ha pedig Noah reggelre megérzi rajtam, biztosan gyanakodna.
- Mit szólna inkább ahhoz, ha inkább segítene nekem vacsorát készíteni? De az is jó, ha csak leül az asztalhoz és velem van. Van egy nagyon jó receptem, ami biztos jobban ízlene, mint egy rendelt kaja. Mit szól hozzá? - Kérdezem kedvesen, kutatva arcának a vonásaiból a választ. -  Addig mesélhetne, hogy mégis miért van ilyen véleménnyel a húga. Bár tudtommal a testvérek nagyon ritkán ápolnak tökéletes kapcsolatot. - A hajamba túrok, összefogom magam előtt a köntöst és megállok mellette, hogy a kezemet nyújtsam neki, felsegítve a kanapéról. Ha elfogadta a segítségemet, akkor mosollyal nyugtázva indulok meg a konyha felé lassú léptekkel, hogy ő is követni tudjon engem.

Megfogom a kezét határozottan és felsegítem a kanapétól őt. Egy pillanatra, amíg megérintettem őt, furcsa, de elmondhatatlanul tetszett az érintése. Ezt a felfedezésemet viszont nem mutatom ki, mindössze kedvesen elmosolyodom a dolgon, hogy biztosan rózsával állított volna be. Fájdalmas dolgot tett volna vele, hisz hiába lett volna a kedvessége, valójában a végén amúgy is el kellett volna őt engednem és soha többé nem lehetett volna részem a rózsákban. A pillanatnyi örömöm hamar tovaszállt volna.
A konyha felé veszem az irányt kimérten lassú léptékekkel, hogy követni tudjon. Egész egyszerű oka van annak, hogy nem rajongok a rendelt étkekért.
- Nem igazán szeretem a rendelt ételeket. A saját főztöm sokkal jobban esik. És egyébként is… - Hátrapillantok egy pillanatra egy sejtelmes tekintettel. – Különleges és kifogástalan munkát végzek mindig. – Minden bizonnyal minden téren, de ezúttal most csak a konyhára értem a kijelentésemet. Én kimondottan szeretek a konyhában lenni, tökéletesen értem a dolgomat szakácskönyv és internet nélkül is. És itt van velem egy különleges vendég, mégis hogyan lenne pofám rendelt kajával kínálni?
Eltűröm fülem mögé az egyik kis tincsemet és érdeklődve figyelem, amint már neki is áll a zöldségek felaprításához. A kézjárása lassú, mégis erőteljesen szeretné a látszatot kelteni, hogy ura a helyzetnek. Én csak az asztalnak dőlve figyelem őt vigyorogva, aztán megrázom a fejem. – Azt hiszem, hogy ebből remek saláta lesz ahhoz, amit szeretnék. Biztos vagyok benne, hogy neked is ízleni fog. – Egy remek ötletem van, amit csak a legkülönlegesebb vendégemnek készítenék csak el. Gyakorlatilag már nagyon régen főztem és sütöttem másra, utoljára akkor volt rá alkalom, amikor Noah a saját házában tartott és a saját parancsainak kellett eleget tennem. Már régen is megtanultam remekelni a konyhában, de mellette viszont tökéletesítettem a technikáimat. A házában én voltam a felszolgálólány, a bejárónő, a hallgatója és egyben a szexpartnere is. Az elején még jól is éreztem magamat vele, hisz nem bántott és még én is szívesebben tettem a kedvére. Kiváló szeretője voltam, már csak a gondolat is feltüzelt régen, amikor visszaemlékeztem a forró kalandjainkra. Most viszont a gyomrom is tekeredik tőle, akárcsak egy kemény, kiköthetetlen csomó.
De visszatérve a vacsoraötletemre, szerintem biztos, hogy még nem evett ilyesmit. Nekem különösképpen a mézes-narancsos sült csirkemell a kedvencem, egy kis salátaággyal.
- Talán saját bejárónő gondoskodik az étkezésedről? – Érdeklődöm kíváncsian. Nem kizárt, elvégre aki megteheti, inkább nem főz magára, hanem mást nevez ki erre a pozícióra. Kényelmes, főleg annak, aki nem jártas a konyhában.  
Nem igazán szerettem volna őt befogni, de ha már ilyen lelkesen állt neki, nos, akkor miért is ne? Persze, sokáig úgy sem fogom hagyni, hogy szenvedjen vele, hisz aki nem jártas a konyhában, minden bizonnyal nehéz lehet a számára. Viszont a lelkesedése határtalan, így hát még fürdök ebben a látványban. Ha pedig sikerülne magát elvágnia, sebtapasszal mindenképp orvosolom a problémát.
Feltűröm a köntösöm mindkét ujját addig, amíg figyelmesen végighallgatom a szavait. Érdeklődtem a húga iránt, elvégre hamar megemlítette, hogy nem túl felhőtlen a kapcsolatuk. Ő olyan férfinak tűnik, akivel igazán nehezen lehet hajba kapni. Mégis mi lehet a probléma?
- Aggódott érted. Talán ez érthető, hogy ez végett haragszik. – Nem vagyok túl jó a megnyugtató szerepben, viszont ezúttal mégis hajlamos vagyok arra, hogy megértő legyek a másikkal szemben, pontosabban vele. Őt kimondottan szívesen meghallgatom, hisz érdekel a története.
A két csirkecombot miután gondosan megtisztítottam hidegvíz alatt, mindkét oldalát besózom és borsozom, majd csak az után teszem a beolajozott tepsire.  Amikor viszont a hozzávaló lét kikeverném, hamarosan rám terelődik a szó és egy pillanatra megáll a kezemben tartott pohárban a kiskanál és megrántom a vállam  bizonytalanul. Én közben még csak azon gondolkoztam, hogy mégis milyen titkot rejteget a testvére elől, amit fél elmondani neki. De ez nem rám tartozik, így hát leteszem az asztalra a poharat és ott dolgozom össze a kanállal a narancslevet és a mézet egyszerre.  
- Mert megijedtem. – A kezemben lassúvá válik a kanál mozgása, olykor néha felpillantok a férfira. – Egyszerűnek tűnik, hogy csak felülök egy buszra és már itt sem vagyok, de ez nem így van. Egyszer valóban a rendőrség fele vettem az irányt, de már ott állva az ajtó előtt rájöttem, hogy Noah-val együtt én magam is kerülök a börtönbe. Nem legális az, amit dolgoztat velem. Én pedig ebbe egyeztem bele. – Megfordulok vissza a pulthoz, immár pedig az édeskés illatú, dermedtebb pácot rácsorgatom a két csirkecombra és hamar fóliába tekerve becsúsztatom a hűtőbe, aztán folytatom. – Csábít a gondolat, hogy elmenjek innét. De Noah hamar megtalálna. Ha pedig le is buktatnám őt, az emberei azonnal kivégeznének engem, vagy épp személyesen a saját keze által vetne véget az életemnek. Illetve…- Odaállok mellé, aztán bátorkodva ránézek, miközben kézfejére helyezem a tenyeremet és finom simítással veszem el tőle a kést, amivel addig aprított.
- Ülj csak le. – Egy pillanat erejéig eltérek a témától. – Nem lenne szerencsés, ha koszos lenne az öltönyöd. Az én köntösömnek különben is mindegy. – Rámosolyodom, aztán ha pedig hagyta, akkor én magam fejezem be azt, amit elkezdett. De most már csak az apró paradicsomokat szelem ketté a salátaágyhoz.
- Félek egyedül. Nem érezném biztonságban magamat máshol, főleg nem egyedül. A bujdosás felemésztene. – Elfojtom a hangomat addig, amíg bekapok egy kisebb paradicsomdarabot és nehézkesen rágni kezdem. A paradicsom finom édes, remekül fog menni a salátához és a csirkéhez. A többit pedig egyelőre egy tálba szórom, aztán hamarosan kiveszem a hűtőből a pácolt húsokat.
- Viszont boldog vagyok, hogy itt maradtál velem erre az éjszakára. Nem szándékozom egész éjjel ébren tartani téged, így hát ha gondolod, vacsora után használhatod a fürdőt. Mivel Noah régebbi háza ez, maradt le róla néhány ruha a szobájában, amikhez nem nyúltam. Ha pedig nem bánod, akkor nem altatnálak a kanapén. – Közlöm vele csak úgy információ gyanánt, hátha nem lenne ellenére. Ez persze az ő döntése, hogy mit szeretne.  
- A vacsorához pedig van még egy nagyon jó italjavaslatom. – A háta mögé kerülök, amíg viszont megérintem a vállát finoman, érzékien. Engem nem kell annyira félteni a munkámat illetően, megesik, amikor sokkal jobban élvezem, mint a kuncsaft. Van, amikor úgy kell lekötözni, szó szerint. Viszont van, hogy jómagam sem bírok a véremmel, mint ahogy a jelenlegi helyzetben sem. Mit is mondott? Egy nőt nem teperne le az akarata nélkül. Nem tudom, hogy a jelenlegi álarca vajon mit is takar, viszont nagyon is érdekel.
Hamar elvonom tőle aztán az érintésemet, csak pár pillanat erejéig hagytam nyugodni a tenyeremet rajt. Hagyom, hogy a köntösöm kötője meglazuljon és úgy teszek, mint aki észre sem venné, habár gyakorlatilag nem foglalkozom a ténnyel egy cseppet sem, hanem hamar becsúsztatom a forró sütőbe a tepsit, amit már előmelegítettem, mikor már beértünk a konyhába.
- Biztosan éhes lehetsz. Valójában egy kicsit én is, de most egymagamra biztosan nem csináltam volna semmit. – Nekidőlök a pultnak felé fordulva, aztán egyik lábamat előrébb nyújtom, ami elől elcsúszik a köntösöm és combom láthatóvá válik. Mindaddig hosszú, hegyes körmeimmel kaparom nyakam szélét, bámulva a földet magam előtt. Kíváncsi vagyok, hogy mégis milyen reakciót váltok ki belőle. Amikor belépett és a teljesen áttetsző necc köntösömben fogadtam őt, már akkor szorult helyzetben érezte magát. Most viszont kíváncsi vagyok, hogy mennyire izgatom fel őt a provokálásommal. Kétlem, hogy nem vetne rajtam végig néhány pillantást; jobbik esetben.

Finoman megfogja a kezem, ahogy a konyha felé vezet, érintése nyomán vibrálás ébred bőröm minden sejtjében és pólusában: látom az arcán megvillanó szomorú mosolyt, de nem értem az okát. Nem tudtam, hová jövök ma este, de talán így a legjobb - ha virággal állítottam volna be, talán előttem most még rejtve lévő sebeket téptem volna fel velük. A tudatlanság néha áldásos, ahogy a mondás szól, és ezúttal mélyen igazolom ennek valóságát.
- Annak aki tud főzni, ez nyilván jóval kecsegtetőbb opció - dünnyögöm az orrom alatt. - Ami engem illet jobb, ha meg sem próbálkozom ilyesmivel. Félő, hogy a vacsoravendégeim a tűzoltók lennének, mert magamra gyújtanám a konyhát. A magamfajta jobb, ha marad a rendeléseknél, meg az étteremnél. Majd ha már kellőképpen berendezkedtem a városban, keresek egy házvezetőnőt - teszem hozzá, aztán önkéntelenül is ajkamba harapok Luna kétértelmű szavai hallatán. Inkább tanácsos bele sem gondolnom, vajon mit érthet tökéletes munka alatt. Félő, hogy vagy nem tudnék a főzési kisegítő feladatra koncentrálni, vagy egész egyszerűen az első mozdulatnál elmetélném a saját kezemet.
Fogalmam sincs, mit fog rám bízni, de némileg megkönnyebbülök, amikor kést, meg zöldségeket rak le elém. Nem mondom persze, hogy ebben profi lennék, de még mindig a lájtosabb opció: ezt talán nem szúrom el helyrehozhatatlanul. Miss Cortez a jelek szerint okos lány - pontosan képes volt felmérni alig fél perc alatt, hogy mennyire állok hadilábon bármivel, ami a konyha felszereléséhez tartozik.
- Kérlek, mondd hogy nem csak salátázni fogunk - forgatom meg a szemeimet beszédesen. Lehet, hogy egy nőnek az ilyesmi elég, de nekem édeskevés. - Hála az égnek az alkatom egyenesen isteni adomány: bármennyit ehetek anélkül, hogy félnem kéne a hájasodástól, meg attól, hogy egy szép nap arra ébredek, hogy nem látom a saját farkamat a gyomrom domborulatától - közlöm gyors eszmefuttatásképpen, miközben darabolni kezdem az átkozott zöldségeket, kb olyan intenzitással, mint egy bekómázott lajhár.
A kérdésemre csakhamar választ kapok, amikor előkerül némi hús is a hűtőből, én pedig - talán ezen fellelkesülve - előadom (természetesen árnyalt verzióban) a húgom velem kapcsolatos történetét. Közben igyekszem nem tudomást venni róla, hogy Luna felgyűri a köntöse ujját, és kivillan vékony, kedves karja, makulátlan és hibátlan bőrével egyetemben.
- Haragszik? - kérdezek aztán vissza félrehúzott szájjal. Roppant finom megfogalmazás. - Tudod, van a nőknek egy tipikusan sajátságos pillantása, amelyet ha bevetnek egy férfival szemben, akkor az illető hímnemű a betonban is puszta kézzel kaparna menekülő utat. Na, ezt a pillantást emeld köbre, és akkor nagyjából tudod, hogy néz rám Lyn minden alkalommal. Azt hiszem, az aggódás meg a harag nem teljesen fedi le az érzéseit. Gyanítom, hogy kizárólag azért nem tépett még meg, mert végeredményben mégis egy vér folyik bennünk, és mert még nem tudja a teljes igazságot. Ha valaha rájön... hát, akkor azt hiszem, hogy amit a Fűrész filmben láttunk, csak vidám vasárnapi program lesz ahhoz képest, amiben majd ő részesít engem - fújok nagyot a puszta gondolat hatására is, aztán még a szuperlassú zöldségaprítás is kudarcba fullad, amikor mesélni kezd magáról.
- Még mindig nem értelek - rázom meg a fejem, amikor kifejti az indokait, miért nem lépett le Noah elől. - Nem hiszem, hogy börtönbe kerülnél. Vannak felmentő tényezők. De ha mégis... ott senki nem férhetne hozzád - hallgatok aztán el. Persze, könnyen dumálok a börtön biztonságáról úgy, hogy én nem tettem be még oda a lábamat. Okosnak lenni marha könnyű, de nem tudhatjuk milyen érzés addig, míg nem járunk a másik cipőjében.
Megrezzenek, ahogy megáll mellettem, lágyan végigsimít a karomon, és kiveszi kezemből a kést, amivel eddig bénáztam.
- Kedves, hogy aggódsz a ruhám állapotáért, de ez csak egy öltöny - mosolygom el magam. - Speciel le is vehetem - dobom le a zakót, és csak a fekete ing marad rajtam. - Ezen meg nem látszik semmi - vigyorgok. - Noah ruháját inkább nem venném magamra, ezt remélem megérted. Undorom van attól a patkánytól, meg bármitől, ami a tulajdona - mondom, aztán a következő pillanatban szeretném leharapni a nyelvemet.
- Nem úgy értettem... - kezdek szánalmas magyarázkodásba, és érzem, hogy kissé elvörösödöm. Atyaég, mint ha megint 14 éves lennék! Tulajdonképpen az egész mai estés viselkedésem teljesen kimeríti a ciki fogalmát. Remélem, ezt az előbbi kis megjegyzésemet nem veszi magára, mert egyébként ő is olyan típusnak tűnik, aki képes elővenni egy igazi, mélyen lesújtó női pillantást.
- Igazából, ha belegondolok a helyzetedbe, van megoldás, mert... - eddig jutok el a mondatban, mert felpillantva szembesülök a ténnyel, hogy a köntös egyre inkább szétnyílik rajta, és meztelen karjai látványához most már lábszára, és combja csábítása is csatlakozik. Nagyot nyelek, és akaratom ellenére is úgy bámulok rá, mint egy kamasz fiú, aki életében most lát először hiányos öltözetű nőt. Látom szemem sarkából, ahogy kihívó pillantást vet rám, miközben én még mindig képtelen vagyok levenni a szememet a bájairól, és a gondolatok is úgy röppenek ki a fejemből, mintha ipari porszívó szippantaná ki őket.
Beáll némi csend, csak a falióra ketyegése hallatszik benne. Noha dermedten álldogálok, és issza szemem a látványt, az agyam lázasan pörög. Komolyan, lehetek ennél szánalmasabb? Szólalj már meg, Ethan. Nyögj ki valamit, az isten szerelmére. Bármit!
- Nem fogsz megfázni így? - kérdezem végül, és legszívesebben lefejelném az asztalt. Gratulálok, idióta. Inkább meg se szólaltál volna.