Éppen másodszor is átfutom a menza felújításáról és bővítéséről szóló szerződést, mielőtt az aláírásommal is szentesíteném azt, amikor megcsörren a telefonom. Egy pillantás elég a kijelzőjére ahhoz, hogy tudjam, ezt most nem akarom felvenni. Tommy már harmadik napja Japánban tárgyal az ottani befektetőkkel, és tisztában vagyok vele, hogy keményen dolgozik, de a múltkori vitánk után egyszerűen csak elviharzott, elrepült a világ másik felére, azóta pedig nem jelentkezett, a telefont sem vette fel, mikor hívtam, most azonban én nem érek rá arra, és kedvem sincs hozzá, hogy vele csevegjek. Aláírom a papírokat három példányban is, majd miután felállva finom mozdulatokkal eligazgatom a ceruzaszoknyám apró ráncait, kézbe veszem a táblagépemet és az iratokat, majd elhagyom az irodát, hogy aztán egy sóhajjal realizálhassam: a titkárnőm ismét nincs a helyén. Az órámra pillantok. Talán ebédszünetet tart. Mindenesetre jelezhette volna. Az asztalára helyezem az iktatásra váró dokumentumokat, majd a sebészeti osztály felé venném az irányt, amikor a telefonom ismét jelez. Ezúttal csak egy üzenet vár. Tommy nem ér haza a hétvégére, a tárgyalások elhúzódtak, két napot késni fog. A fejemet csóválom. Igazából cseppet sem lep meg. Még emlékszem, milyen érzés volt, az utazgatások, az idegen kultúrák és emberek megismerése, helyek felfedezése, a befektetők szórakoztatása, amely néha éjszakákba nyúlt...
Amint belépek a liftbe, egy pillantást vetek a táblagépre, hogy ismételten ellenőrizzem a műtétek beosztását. Dr. Shane Harper még nagyjából negyed óráig a műtőben van. Elküldhettem volna ugyan valakit, hogy keresse meg, és értesítse róla, hogy beszédem van vele, de személyesen akartam felkutatni, és látni munka közben. Besétálok a galériára, amely mivel oktatókórház vagyunk, jelenleg is tele van tanulni kívánó gyakornokokkal és rezidensekkel, akik a kihelyezett monitorok segítségével lélegzetvisszafojtva követhetik nyomon a bezárás előtti utolsó lépéseket is. El kell ismernem, laikus létemre engem is lenyűgöz a látvány, bár sosem érdeklődtem igazán az orvoslás iránt. Üzletet tanultam, azt gyakoroltam, a számokhoz értek, és az új posztomban is egyedül ezzel kell foglalkoznom, mégis igyekszem folyamatosan kicsit továbbképezni magam. Tudni akarom, mi minden is történik az irányításom alatt.
- Jó napot, Ms. Kaine! - ismer fel a közelben ücsörgő egyik gyakornok, majd többen is követik a példáját, és rám köszönnek. Mosolyogva biccentek valamennyiüknek. Számomra a többségük még teljesen ismeretlen, hiszen csak alig pár napja dolgozom a kórház élén, de úgy tűnik, itt gyorsan terjednek a hírek a vezetőségváltásról.
Amint észreveszem, hogy a szakorvos épp elhagyja a műtőt, én is átsétálok a bemosakodáshoz használt kisebb helyiségbe, de megvárom, hogy a férfi kezet moshasson, levehesse a műtős ruháját, és csak ezután lépek közelebb.
- Dr. Harper? - kérdezek azért rá a biztonság kedvéért, hisz személyesen még nem találkoztunk, illetve hogy felhívjam magamra a figyelmet, és egyben tudassam, hogy nem csak eltévedtem, hanem konkrétan őt keresem. - Az én nevem Tamyra Yasin-Kaine – a tabletet magamhoz szorítva, a jobbomat előre nyújtva lépek felé egy újabb lépést, de a bemutatkozáshoz nem teszem hozzá a posztomat. Feltételezem, hogy már hozzá is eljutott a hír, de ha mégsem, akkor utóbb is tudathatom vele, hogy én vagyok az új főnöke.
- Lenne rám pár perce? Úgy tudom, a következő műtétje csak másfél óra múlva esedékes. Megtenné, hogy elkísér az irodámig, ahol nyugodtan válthatunk néhány szót? - a kérdést olyan hangsúllyal ejtem ki, hogy végül kicsit mégis inkább utasításnak hat, így enyhítésképpen végül kedvesen elmosolyodom.

Tamyra & Shane

Három és fél órája tart a műtét, és a kezem még mindig olya stabil, mintha három perce állnék a felnyitott mellkas felett. Azt nem mondom, hogy nem vagyok kicsit fáradt, de már nincs sok hátra. Életmentő műtétünk van, ami most már kilencvenöt százalék, hogy sikeresen végződik. Felpillantok a galériára, ahol megannyi gyakornok csücsül, de a szélénél magakad a tekintetem az új igazgatónőn. Na... Talán érdekli az orvoslás? A műtét hamarosan véget ér, és ha minden jól megy, az előttem fekvő betegnek megoldódnak a problémái a szívével. Eddig sikeresnek tűnik a beavatkozás, remélhetőleg így is marad. Az egyik rezidensre nézek, aki megnyerte mára a műtétemet és intek felé.
- Zárja be – mondom, de természetesen végig asszisztálom az egészet. Egy pillanatra sem engedem el a tekintetemmel az érintett területet, amint egy fél milliméterrel arrébb bökne, máris rászólok, hogy hogy lenne jobb.
- Jól van, megcsináltuk – szusszanok, aztán kifelé igyekszem a bemosakodóba és rácsörgök a műtősfiúra, hogy jöhet a betegért. Leveszem magamról a műtős cuccot, belepillantok a tükörbe, ahonnan a fáradt arcom tekint vissza rám. Szükségem lesz egy kis pihenésre, most éppen lesz másfél órám a következő műtétig. Éhen is halok, fel tudnék falni egy fél malacot.
Mikor megmostam az arcom és újból a tükörbe nézek, az igazgatónőt pillantom meg magam mögött.
- Igen? Üdv – húzom a szám félmosolyra és végig is mérem a nőt. Khm.. hm. Hát meg kell hagyni, hogy az előző főnöknél, aki férfi volt és kicsit sem kisdarab, hát ő sokkalta szemrevalóbb. Uhh, de még mennyire.
- Dr. Shane Harper, örvendek – fogadom a kéznyújtását és aztán már meg is kérdezném, hogy mi járatban van errefelé, de már mondja is. Valamiért nem sejtek jót, de persze, ő a főnök, kénytelen leszek neki igent mondani, még akkor is, ha éhen veszek és leginkább egy sötét szobára ácsingózom. Na jó, a sötét szobába, még akár ő is simán csatlakozhatna. Mellesleg a hanglejtése is olyan volt, hogy nem tűr visszautasítást. Hát, meglehet, határozott nő, végül is, máshogy valószínű nem is lehet elvezetni egy ekkora kórházat, ahol rengeteg rendetlen szakorvos és rezidens kóborol. A gyakornokokról meg aztán szó se essen.
- Nocsak, látom rendesen tisztában van az időbeosztásommal, Ms. Kaine. Rendben, menjünk – intek az ajtó felé és előre is engedem, aztán mellé lépdelek. Nem igazán szeretem, ha bárki is ennyire tisztában van a percre pontos időbeosztásommal. Akárki legyen az. – Remélem, nem vagyok nagy bajban – mosolyodom el, aztán zsebre csapom a kezeimet míg elérünk az irodájáig.
- És, hogy érzi magát itt? – érdeklődöm. Az ezer százalék, hogy rengeteg rajongója fog akadni, mert nagyon gyönyörű nő, ezt meg kell hagyni. Olyan igazi egzotikum. Biztos, hogy csörgedezik benne némi indiai vér vagy valami hasonló származás, mert az arca nagyon is afelé hajlik. A szemei is mogyoróbarnák, ez is ezt a vonalat erősítheti. Ha rajtam múlik, akkor jóban lehetünk, nagyon is az ínyemre való, mellesleg ha sikerülne összeszűrni kicsit a levet a kórház igazgatójával, az aztán végképp pirospont lenne számomra. Persze mindenféle hátsószándék nélkül. Nekem nincsenek olyanaim. Természetesen tiszta lapokkal játszom. Kivéve amikor nem, de az most más kérdés.
Mikor beérünk az irodába, összefonom magam előtt a karjaimat. Remélem azért hívott ide, hogy leteperjen és elmondja, hogy álmai férfija vagyok, mert különben ha nem azért, akkor nem sok szép kilátásom van, az tuti.

Épp olyan türelmesen várakozok a bemosakodó bejáratában az orvosra, hogy szalonképessé tegye magát, mint korábban a galérián, hogy befejezze a műtétet. Bár igyekszem tanulni, és az orvoslásnak a kórházunkban megtalálható minden ágáról összecsipegetni tudást és információkat, de tagadhatatlan, hogy nem értek a szakmához, és csodálattal figyelhettem, amíg a sebész és a rezidense elvégzik az utolsó vágásokat és varrásokat a páciensen. Bevallom, van bennem még mindig egy cseppnyi tartózkodás is amiatt, hogy épp egy ilyen létesítményben helyezkedtem el. Közel két éven át a házunk ajtaján sem igazán akartam kilépni, kerültem a világot, elvoltam a csigaházamban, és meglehetősen messziről kerültem a kórházakat is, amelyek a leginkább emlékeztettek arra, mi történt velem. Velünk. A fiammal. Azokra a napokra a szülésem után, és arra, hogy minden elkerülhető lett volna, ha időben kapunk segítséget. Egy részem menekülne innen, egy másik oldalam azonban igyekszik ebből erőt meríteni, és arra törekedni, hogy az itteni munkám által minél több ember kaphassa meg időben a szükséges segítséget. Apám és Tommy mindketten egyaránt okos emberek. Meglehet, sokkal jobban tudták, mit is tesznek, amikor alám tolták ezt az igazgatói széket, mint én azt gondoltam volna, vagy mint azt megosztották volna velem.
- Szintúgy – bólintok egy udvarias mosollyal, amikor Harper a jobbomat elfogadva üdvözöl, és viszonozza a bemutatkozást. Most először van alkalmam közelebbről is szemügyre venni, és miközben a folyosóra érve megindulunk a célunk felé, egy fürkésző oldalpillantással kicsit fel is mérem. Sármos férfi a doktor úr, az egyszer biztos. Nem mintha ennek itt most lenne bármi jelentősége.
- Ez a dolgom, hogy tisztában legyek vele – közlöm egyszerűen, majd magam is elmosolyodom a megjegyzésére. - Úgy érzi, az irodámban nem várhatja semmi jó? - kérdezem egy halovány, már-már játékos mosollyal, válaszadás helyett. Nem szeretném útközben megvitatni a dolgot, úgy gondolom, csukott ajtók mögött jobban fogadná a hírt, félrevezetni viszont nem szeretném, így maradt a terelés. Abban reménykedem, hogy talán addig is ezzel oldhatom kicsit a hangulatot. Hisz idegenek vagyunk még, és tény, hogy nincs abban semmi örömteli, amit közölnöm kell vele.
Megérkezve hamar megállapíthatom, hogy Margareth, a szorgos kis méhecske még nem érkezett vissza. Elfojtok egy sóhajtást, ahogy elsétálunk az asztala mellett.
- Köszönöm kérdését, ez még csak az első hetem, kell még egy kis idő, hogy egészen berendezkedjek, de nem aggódom, hamar kiismerem majd itt magam – felelem egy újabb, udvarias mosollyal. Megérkezünk az irodámba, és a férfi testtartásából, ahogy a karját maga előtt összefonja, és várakozva pillant felém, hamar leszűröm, hogy kapásból tudna tíz másik helyet mondani, ahol jelenleg szívesebben tartózkodna. Ő is érzi, hogy nem dicséretért vagy kitüntetésért érkezett ide. Vagy csak rossz tapasztalatai vannak ezzel a hellyel?
- Megkínálnám egy kávéval, ásványvízzel, vagy valami mással, de úgy tűnik, a titkárnőm még nem ért vissza az ebédszünetről, szóval csak igyekszem rövidre fogni – kezdek bele, miután elsétálok a gyönyörű kilátással rendelkező ablakig, majd szembe fordulok vele, és két kezeim ujjait összefűzöm magam előtt. - Úgy tájékoztattak, hogy az elődöm, Robert Stone, az utolsó itt töltött napjain visszahelyezte önt az eredeti pozíciójába, a kardiológia osztály élére. A helyzet az, hogy Mr. Stone-nak nem volt felhatalmazása ezt tenni. Sajnálom, de a főorvosi tisztség még mindig a korábbi helyettesét illeti – foglalom is össze hamar a lényeget, majd magamban felkészülök rá, hogy a bejelentésem esetleg hangos nemtetszést vált majd ki Dr. Harperből.

Tamyra & Shane

Már akkor nem sejtek túl sok jót, amikor megpillantom a galérián az új igazgatónőt. A helyzet az, hogy kétlem, hogy ennyire érdekelné az orvoslás, hogy a feladatai elvégzése helyett itt figyelje a műtétem –mellesleg a végét-. Mikor pedig levettem magamról a műtős ruhát és megjelenik mögöttem, akkor már majdnem teljesen biztossá válik, hogy akar valamit. Már csak abban kell reménykednem, hogy ne valami olyat, ami nem fog nekem jót tenni, mert így is épp elég szar volt a nyakamban az elmúlt időszakban. Iroda. Szuper. Nem sejtek jót.
- Azért remélem, a műtéteimet még beoszthatom majd én magam – fordulok oldalra felé egy erőltetett mosoly kíséretében. Az előző felettesem azért csíptem, mert már-már mindent ránk bízott. Mikor bejelentette, hogy ideje nyugdíjba menni, kicsit aggódtam, milyen főnököt fogunk kapni. Tulajdonképp nem gondoltam, hogy pont egy nő lesz a kórház feje, aki mellesleg még ilyen rohadt csinos is.
- Hát csak reménykedem, hogy különleges kitüntetésben fog részesíteni – horkanok fel egy halk nevetéssel, bár nem valószínű, hogy ebbe a szép mondatba foglalt hátsó gondolataimat ő is kiszűri. Így most, hogy testközelből láthatom, már értem, miért suttogtak róla a férfi kollégák. Tényleg baromi szép. Olyan… egzotikus. Hogy mondjam? Nem az a tipikus nő, akire ránézel és azt mondod, hogy uh, de jó segge van. Mert nem a seggét nézed, hanem az arcát. A szemét, ami odavonzza a tekinteted és abszolút tekintélyt parancsol. Határozott a kiállása, azt hiszem, így elsőre ez szűrődik le. Olyan, aki nem igazán tűri, ha nemet mondanak neki.
- Az jó. Arról biztosíthatom, hogy a kollégák nagy része könnyen el fogja fogadni Önt – futom az újabb udvariassági köröket, mert már csak be kell vágódni a lehető legjobban, ha lehet, nem? Dehogynem.
- Hozzak kávét? Kiváló titkárnő tudok lenni, ha kell – ajánlom fel. – A papírmunkát mondjuk kihagynám. – Azt utálom. De nagyon. Annál jobban kevés dolgot kívánnék a pokolra, mint ezt. Komolyan kérdezem a kávé kérdést, hátha ezzel kicsit oldhatnánk a dolgon, ha együtt elkortyolgatunk egy feketét. Aztán tényleg nem tudom egyelőre, miről lehet szó, de lehet, ha megtudom, akkor nem fogok akarni vele kávézgatni.
Figyelem, ahogy elsétál az ablakig, majd megfordul, és mint aki mélylevegőt vesz kezd bele a mondandóba. Tulajdonképp már a mozdulaton látom, hogy itt semmiféle jó hírről nincs szó. Ahogy halad a mondandóban, úgy változik az arcom ábrázata egyre idegesebbé és meglepetté. Mikor pedig befejezi, körülbelül húsz másodpercig egy kurva szót sem szólok, mert minden olyasmi szó és viselkedésforma eszembe jut, amit itt és most nem kellene tanúsítanom.
- Ne haragudjon Miss Kaine, de az első hetén nem ilyen dolgokkal kellene foglalkoznia, mint az én posztom – kezdek bele nyugodt hanglejtéssel a reakcióba. Az öklöm nem láthatóan összeszorul és mélyen szívom be a levegőt, hogy nehogy a következő pillanatban hangosan csattanjak fel. – Mármint sokkal inkább azzal kellene foglalkoznia, hogy például az intenzív osztálynak konkrétan kettő darab orvosa van, amikor éppenséggel legalább négyre lenne szükség – terelem át a beszélgetés fonalát egy kicsit más irányba. Mostanra az eddigi pozitív véleményem a nőről kezd elpárologni, és valamiféle ellenérzés kerül a helyébe.
- Robert azért adta vissza a főorvosi tisztséget, mert látta, hogy Steve… vagyis Dr. Lawrence képtelen elvégezni a feladatait. Jobb voltam a kardiológia élén, mint ő, ugyanis az ő szervezettsége alatt katasztrófa volt az egész osztály. De ha szeretne folyton elégedetlenkedő betegeket és hozzátartozókat, csak tessék Miss Kaine, csak tessék – tárom szét a karom és kifújom magam ahogy a végére érek a mondandómnak. Mindeközben fel-alá járkálok az irodában, mert tombol bennem az ideg. Ezúttal tényleg egy cseppet sem ferdítettem, valóban így volt a helyzet, mialatt Steve volt a kardiológia élén. Robert azért adta vissza a rangot, mert rendet akart tenni, mielőtt lelép innen, de ahogy látom, az új főnöknő nagyon nem értékeli ezt az igyekezetet.

- Nem célom átírni a beosztását, vagy maga helyett dolgozni, Dr. Harper, csak igyekszem tisztába kerülni a dolgok menetével – jegyzem a férfira pillantva, hisz a feszes mosolya tökéletesen elárulja, mennyire nincs ínyére, hogy beleavatkozom a munkájába. Holott közel sem ez a célom. Legalábbis addig biztosan nem, amíg olajozottan folyik minden. Ugyan csak néhány napja dolgozom itt a kórházban, de az eddigi tapasztalatom az, hogy az orvosok nem viselik túl jól az ellenőrizgetéseket, pedig ez bizony elkerülhetetlen. Mondhatjuk úgy is, hogy én vagyok a szükséges rossz. Kötelességem tisztában lenni, mi zajlik az irányításom alatt, ami persze nem azt jelenti, hogy a létesítmény minden dolgozójának minden percével el tudnék számolni, hisz jelenleg még az alkalmazottak kilencven százalékának a nevét, illetve feladatkörét sem tudom, de azon vagyok, hogy ez változzon. Emellett pedig, mivel manapság, amikor szinte divattá és mindennapossá vált perelni az orvosokat, ha valami nem az elvárások szerint alakul – függetlenül attól, hogy a páciens már eleve tisztában volt-e a kezelésének vagy műtétjének kockázataival – egyszerűen muszáj odafigyelnem az olyan orvosokra, akiknek a neve már kapcsolatba hozható bizonyos szabályszegésekkel vagy műhibákkal. Sajnálatos módon ez alól a mellettem haladó kardiológus sem kivétel.
- Ez igazán kedves magától. - Nem tudom eldönteni, hogy ezzel most bókolni akart, vagy csak udvariaskodik, de inkább az utóbbiként könyvelem el, és apró, de hálás mosollyal fogadom a szavait.
- Jó tudni, ezt megjegyzem. Ha Margareth esetleg nem kerülne elő, maga lesz az első, akinek felajánlom a helyét. - Mivel leginkább tréfálkozásnak tűnik az ajánlata, bővebben nem is reagálom le. Bár tekintetbe véve, hogy épp az ismételt lefokozása miatt kértem ide, kissé ironikusnak hat, hogy ezzel tulajdonképpen felvetettünk egy harmadik lehetőséget is, ha a vezetői pozíciójától megfosztva már nem érezné megfelelőnek a munkáját. Utólag azonban már ő ezt nyilván nem fogja ilyen viccesnek látni, ezért hamar tovább is siklok a témáról, hogy rátérjek arra, amit valójában mondanom kell. Nem mondom, hogy szívesen teszem ezt. Még nem ismerjük egymást. Nem tudom sem azt, milyen orvos, sem azt, milyen ember, a róla olvasott jelentéseket leszámítva nemigen van mi alapján megítélnem, és egyáltalán nem lelem örömömet abban, hogy el kell vennem a pozícióját. Ez azonban nem az én döntésem, az igazgatótanács szavazta meg. Attól tartanak, rossz fényt vethet a kórházra, ha Dr. Harper tettei semmilyen következményeket nem vonnának maguk után. Amint közöltem, amit kellett, a reakciójára várok, de az csak nem érkezik. Néhány pillanatra mintha teljesen lefagyott volna. Már épp azon tűnődöm, hogy talán meg kéne böknöm, amikor végre kinyitja a száját, de és akkor aztán elkezdenek rám záporozni a szavai. Összeszorítom a fogaimat, és igyekszem rezzenéstelen arccal fogadni azokat, hiszen én vagyok a főnöke, nem hagyhatom, hogy máris a fejemre nőjön, azonban legbelül kissé aggódni kezdek, hogy ez nem lesz egy egyszerű menet.
- Ms. - szólalok meg, amint végre ismét szóhoz jutok. - Ms. Kaine vagy Mrs. Kaine. Nem Miss – javítom ki a megszólítást, mintha ez lenne a legnagyobb gondom, vagy a többit meg sem hallottam volna. De azt hiszem, legjobb ha először ezt tisztázom vele, addig is kicsit szellőzhet a feje, talán sikerül ezzel egy kicsit kizökkentenem is. Viszont valóban megütötte a fülemet, hogy a szóáradata közben kétszer is Miss Kaine-nek szólított, ami igazából nemigazán kellene, hogy foglalkoztasson, de mégsem tudok átsiklani felette. Tulajdonképpen már alapból sem szeretem ezeket a címkéket. A három közül akármelyiket használod, az egyféle megkülönböztetés lesz. Hajadon vagyok, férjezett, esetleg feminista? Okkal választom általában a legutóbbit, főleg ha munkáról van szó, mert nem akarom, hogy az alapján ítéljenek meg, milyen a családi állapotom. Az én esetemben egyébként is különösen kényes dolog ez, hisz mindent apámnak és a férjemnek köszönhetek, de ezúttal nagyon szeretnék kitörni az árnyékukból. Viszont félrevezetni sem akarok senkit azzal, hogy hagyom magam kisasszonynak szólítani, ha pedig egyszer kijavítottam, már egyértelmű lesz, hogy azért teszem, mert házas vagyok. A férfiaknak bezzeg nincs ilyen gondjuk.
- Nézze, Dr. Harper! Én megértem az aggályait, és köszönöm, hogy felhívta a figyelmemet ezekre a problémákra – lépkedek közelebb hozzá látszólag sokkal magabiztosabban, mint ahogy most érzem magam. - Ám ez jelenleg semmit sem változtat a tényeken. Akárhogy is szépítenénk, maga megkerülte a szabályokat, doktor úr – állapodom meg jó másfél méterrel közvetlenül előtte, és mondat közben határozottan felé bökök a levegőben. - Ha hiszi, ha nem, ez épp annyira elégedetlenkedést válthat ki a betegekből és hozzátartozókból, ahogyan az is, ha efelett egyszerűen csak szemet hunyunk. Ahhoz, hogy visszakapja az osztályvezetői posztot, először ismét bizonyítania kell – közlöm vele ellentmondást nem tűrő hangon. Szándékosan nem kötöm az orrára, hogy ez nem egyedül az én döntésem volt. Abból úgy tűnne, hogy nem vagyok más, mint az igazgatótanács bábja, és egyáltalán nem szeretném ilyen módon aláásni a tekintélyemet már az első napjaimon.

Tamyra & Shane

- Jól van, az még rendben van – köszörülöm meg a torkom egy mosollyal az arcomon. Végtére is, ez a dolga. Hogy képben legyen mindennel, ami itt történik ebben az átkozott kórházban. Nem tudom még eldönteni egyelőre, hogy ez a nő szimpatikus nekem vagy sem. Mint nő nagyon is tetszik, hiszen csinos, határozottnak látszik. Ha már azt nézem, hogy a főnököm, hát akkor már lehet, hogy akadnak némi kivetnivalóim. Kezdjük ott, hogy szerintem sokkal jobb, ha egy olyan ember irányít egy egész kórházat, aki legalább egy kicsit is konyít az orvosláshoz. Na most, az eddig hallottakból kiindulva ő nem annyira van tisztában ezen ágazattal.

- Rendben, csak maradjunk a Shanenél, ha lehet. Nem szívesen hívatnám magam Margarethnek – mosolyodom el, ahogy pár pillanatra lazábbá teszem a hangulatot az irodában. Nincsenek jó sejtéseim, és ez már most nem annyira jó, mert ha beigazolódik, hogy nem holmi dicséretért vagyok itt, akkor csak egy dologra tudok gondolni, az pedig sehogy sem előnyös a számomra. 

Aztán a gyanúm be is igazolódik hamar, tényleg arról van szó, ami bevillant. A kurva életbe. Mégis mit gondol ez a nő, hogy idejön és majd azt hiszi, mindent jobban tud, mint aki már itt dolgozik évek óta? Ilyenkor azért bánom, hogy nem mondhatom el rendesen a magamét, de mivel tudjuk, hogy a temperamentumom nem éppen a legnyugodtabb, így nem tudom szó nélkül hagyni az egészet. Már hogy tudnám!?

- Elnézést... Mrs. Kaine – hangsúlyozom ki a titulust. Nem tudtam, hogy házas, de végtére is, sejthettem volna, mert igazán szemrevaló teremtés. Nyilván nem sétál el férfi mellette úgy, hogy ne fordulna meg. Ebből pedig az következik, hogy az egyik ilyen férfi a tettek mezejére is lépett és feleségül vette. De kit érdekel ez most, úgy őszintén? Ms. Kaine éppen most akarja elvenni tőlem megint azt a kurva főorvosi rangot, ami nagyon nincs az ínyemre.

- Nem, Ön nagyon nem érti az aggályaimat, ahogy látom. – Hiszen tényleg nem ez lenne most a legfontosabb! Az istenért, rendesen végzem az összes kibaszott feladatom, ami létezik. Még a betegekkel is megpróbálok kedvesen viselkedni, habár néha baromi nehezen megy. Jó, igen, lehet, hogy nem kellett volna előre vennem anno Lotte-ot a listán, de a picsába, muszáj volt.  

- Ha nem így teszek, egy ember meghal. Aki a nő előtt volt a listán az egy hatvan éves férfi volt, Ms. Kaine. Most őszintén, tegye a szívére a kezét. Maga kinek adná a szívet? Egy húszas évei végében járó nőnek, vagy egy hatvan évesnek? – teszem fel a kérdést, mert nem létezik, hogy ő nem így cselekedne. Minden épeszű ember ezt tenné. Gyorsan kellett cselekednünk...
- Az istenért, mégis honnan szereznének erről tudomást a betegek? Hiszen ez már hónapokkal korábban volt. Már rég kirobbant volna a botrány, ha kiderült volna – járkálok fel-alá az irodában, majd szembe fordulok Tamyrával. 

- Éppen ezt teszem! – tárom szét a karjaimat, mikor a bizonyítással jön. Eddig is ezt tettem. Robert nem véletlenül adta vissza a rangot. 

- Adjon két hónapot, és ha nem elégedett a munkámmal, vegye el – csillapodik kicsit a hangom, mert az imént egy kicsit megemelkedett. Persze csak mértékkel, de nem volt nyugodtnak mondható, ahogy az egekben járó pulzusom sem az. – Vagy ha azt akarja, hogy szétessen a kardiológia darabjaira, adja csak vissza Dr. Lawrencenek – állítom ezzel egy olyasfajta választás elé. Nem mondom, Steve sem végzi rosszul a munkáját, de azért a kettejünkké össze sem hasonlítható, ha arról van szó, hogy egyszerre kell végezni a főorvosi feladatokat a műtétekkel. Egyszerűen elúszik. Nem találja a fejét sem. 

- Nyilván senki nem vagyok, hogy megmondjam, mit tegyen, de engedje meg, hogy javasoljam azt a felállást, hogy úgy bizonyíthassak, hogy nálam marad a rang – lépdelek kicsit közelebb a nőhöz a tekintetét keresve. Ha elveszi, akkor bele fogok szarni az egészbe. Úgy nem tudok bizonyítani, ha azt kell közben néznem, ahogy Steve ugrál örömében, miközben egy kalap szart sem ér, ahogy ő végzi a feladatait. Édes istenem, miért ilyen igazságtalan az élet?!

Megmosolygom a feleletét. „Az még rendben van.” Mintha a jóváhagyását kellene kérnem a dolgom végeztéhez. De nem teszem szóvá, nem akarok minden megjegyzésébe belekötni, csak kicsit szórakoztatónak tartom a dolgot. És egyre inkább úgy látom, az enyhén nagyképű orvosok soraiba tartozik ő is, akik azt képzelik, bárki felett állnak, csak mert tudják, hogyan működik az ember anatómiája. És meggyőződésem, hogy a sebészekre ez ezerszer inkább igaz.
Annak ellenére, hogy a ránk váró beszélgetés komolysága máris érezhetően rányomja bélyegét Dr. Harper hangulatára, mintha előre sejtené, mire is számíthat, mégsem esik nehezére humorizálni, és ezzel tenni valamivel könnyedebbé a helyzetet. Ezt pedig tudom értékelni, és ettől valójában egy kicsit máris szimpatikusabbnak találom őt.
- Shane, rendben – bólintok halvány mosollyal, elfogadva a kérését, de nem viszonozom a gesztust, és adom meg a lehetőségét, hogy innentől akkor ő is szólíthat a keresztnevemen. Sőt, a későbbiekben ki is hangsúlyozom, hogy milyen megszólítást várok. Nincs ellenemre, hogy idővel barátibb viszonyt ápoljak az orvosokkal, vagy a többi alkalmazottal, de még nagyon az itteni munkám elején járok, és egyelőre túl korai lenne ilyet ajánlanom itt bárkinek is. Most egyébként is foggal-körömmel kell küzdenem azért, hogy kiérdemeljem azt a tiszteletet és tekintélyt, amit ez a munkakör megkövetel. Harper máris az ítélőképességemet kérdőjelezi meg, de akármennyire is hajlanék rá, hogy keressünk bármilyen békésebb, köztes megoldást, nem engedhetem meg magamnak, hogy máris megtörjek a felháborodásának és a követelőzéseinek súlya alatt.
- Itt nem az a kérdés, hogy én kinek adnám, és pontosan ez a lényeg, Dr. Harper. Okkal vannak a szabályok, és okkal létezik egy lista erre a célra – felelem makacs határozottsággal állva a pillantását. Ha önkényesen bármikor átrendezhetnénk a transzplantációra várók listáját, egyszerűen elszabadulna a pokol. Ez egyáltalán nem játék, de egy neves szívsebésznek, kardiológusnak, és főképpen egy főorvosnak ezt pontosan tudnia kéne. - Hallottam róla pletykákat, hogy személyesen is érintve volt az ügyben, de erről most sikeresen meg is bizonyosodhattam – teszem hozzá komolyan, kissé szúrós pillantással. Meglehet, a hevessége részben a lefokozásának szól, de amilyen elszántan próbál engem meggyőzni az igazáról, és arról, hogy a fiatal nő jobban megérdemelte azt a szívet, én azt szűröm le belőle elég egyértelműen, hogy valójában még most sem teljesen közömbös ebben a kérdésben. Másfelől maga is beláthatná, hogy a kor ebben a kérdéskörben koránt sem minden, hisz sok más tényezőt is figyelembe szoktak venni. A műtét kockázatát, a szív állapotát, más betegségeket, és egyéb dolgokat, mert megtörténhet, hogy az idős úr szervezete összességében sokkal erősebb, mint a fiatal jelöltté. Talán nem végeztem orvosi egyetemet, de téved, ha azt hiszi, hogy nem tájékozódom kellőképpen ezekben a témákban.
- Szerintem azt maga pontosan tudja, hogy egy elégedetlen páciens bármilyen múltbeli esetnek utána tud járni, történjen az néhány hónapja, vagy több éve. Az orvosi hibáknak nincs elévülési határideje. És ha az imént említett hatvan éves férfi nem is indított pert emiatt, sajnos jöhet egy újabb beteg, aki a legkisebb baki után úgy dönt, előkotorja a korábbi ügyeit, ez pedig nem csak a maga jövőjére lehet kihatással, hanem a kórházra is, ha nem kezeljük megfelelőképpen a helyzetet. De úgy sejtem, nem kell magának elmagyaráznom, hogy mennek ezek a dolgok – vágok vissza immár hasonló hevességgel, csakhogy az én százhatvan centimmel és az általában nem is túl erőteljes hangommal ez talán kevésbé hatásos. Kötöm az ebet a karóhoz, hogy előbb bizonyítania kell – és ezt nem mint főorvos, hanem mint „mezei” sebész értem –, hogy valóban képes helyes döntéseket hozni, és kicsit meghúzni magát, de ő legalább ennyire makacs még mindig. Amikor felveti a próbaidő lehetőségét, végül elhallgatok, és kicsit eltűnődöm a dolgon. Hátat fordítok neki, ismét elsétálok az ablakig, letekintek a városra. Gyerekként sokáig tériszonyom volt, és egy kicsit még most is elfog a szédülés, ahogy lepillantok a mélységbe, de tagadhatatlanul varázslatos látvány. A vezetői pozíció egyik kellemes velejárója az elképesztő kilátással bíró iroda. Mélyet sóhajtok. Nem akarok könnyen megpuhíthatónak tűnni, ráadásul arról sem feledkezhetek meg, hogy a döntés itt most nem egyedül az enyém. Ám van abban ráció, amit Shane mond. Nemigazán vagyok tisztában vele, milyen munkát végzett Dr. Lawrence a főorvosi székben, de tényleg nem lenne okos dolog oda-vissza passzolgatni az orvosok között azt a posztot, mert abból végül tényleg káosz lenne. Szembe fordulok ismét a férfival.
- Határozottan lenyűgöző a beszélőkéje és a meggyőző készsége, Shane – ütök meg egy valamivel barátságosabb hangot, és a szám sarka egy árnyalatnyit felfelé görbül. - Ennek tulajdonképpen még hasznát is vehetném. Ajánlanék magának én is egy alkut: kísérjen el ma este egy rendezvényre, és segítsen meggyőzni a támogatókat és befektetőket arról, nyúljanak mélyebben a zsebükbe, hogy be tudjuk fejezni a gyerekosztály felújítását, és akkor komolyan fontolóra veszem a kérését a két hónapnyi próbaidőről. Azzal viszont jobb, ha máris tisztában van, hogy amennyiben ebbe végül valóban belemegyek, a két hónap alatt valószínűleg végig a sarkában leszek, és folyamatosan szemmel tartom majd – figyelmeztetem, és újra közelebb sétálok hozzá. Ebben az esetben nem fog érdekelni, mennyire bosszantónak is találja az ellenőrizgetéseket, minden pillanatban rajta lesz a radaromon. Persze ez csak akkor fog megvalósulni, ha ma este sikerrel járunk. Az igazgatótanács azt várná tőlem, hogy a felújítások befejezéséhez a szükséges összeget fizetéscsökkentésekkel vagy egyéb megszorításokkal kerítsem elő, de azzal aztán tényleg egy életre eláshatom magam, ha már az első hetemen ilyen intézkedésekkel lepném meg a kórház dolgozóit. Szerintem van más mód, de határozottan jól jönne egy orvosunk segítsége és támogatása is az ügyben, Dr. Harper pedig erre tökéletesen megfelelne. Amellett pedig ezzel bizonyíthatna is, nem csak nekem, de a tanácsot is könnyebb lenne meggyőznöm arról, miért ő a legalkalmasabb az osztályvezetői posztra... ha úgy döntenék, hogy kiállok érte ebben a kérdésben.

Tamyra & Shane

Ez a téma már halálosan kiidegel. Baromira szar érzés, hogy egy általuk baklövésnek érzett dolgot megcsinálsz, aztán le vagy írva a szemükben. Az már persze nem számít, hogy kitanítottál x olyan rezidenst, akik ma már elismert szakemberek, meg hogy mit értél el, hogy túl vagy ötszáz műtéten, és hogy van pár kitüntetésed. Ugyan. Kit érdekel?
- Az lehet, hogy okkal van, de akkor is így volt helyes, mondhat akárki akármit. És azért, hogy a tanácsot vagy bárki mást megnyerjek, nem fogom azt mondani, hogy kurva nagyot hibáztam. Charlotte azóta is jól van, és azóta már egyébként is, a másik ember is kapott szívet. Ha nem csinálnak belőle ekkora ügyet, ki sem derül. De nyilván, ezek után meg sem fordulna ilyen a fejemben – emelem égnek a tekintetem, mert utálom, hogy megint itt tartunk és azt is utálom, hogy egy ilyen csinos, szép nő akar felettem pálcát törni. Sosem volt még nő a felettesem, és már ez eleve furcsa is számomra, de az, hogy idejön és rögtön az én dolgaimmal kezd el foglalkozni, amikor tényleg lenne száz másik, amivel alaposan törődni kellene.
A személyes érintettségre újra rápillantok, és oldalra biccentem a fejem. Most már kicsit nyugodtabb hangon szólok hozzá.
- Árulja el, Ms. Kaine – kezdek bele, miközben pár lépéssel közelebb megyek hozzá. – Ha maga orvos lenne és ugyebár azt már megtudtam, hogy van egy férje. Tegyük fel, hogy a férje szívével problémák merülnek fel, és van egy ember előtte a listán. Ott áll, és dönthet: vagy meghal a saját szeme előtt a férje vagy szabályt szeg. Nos, melyiket választaná? – tárom szét a karom a kérdésre. Igaz, az én esetemben nem voltak ennyire komoly a helyzet, hiszen Lotte nem volt a feleségem, igaz egyszer majdnem. De persze a szabály, az szabály, értem én, valamilyen szinten igazuk van, de egyszerűen ilyen helyzetben más is ezt tette volna, és ha azt mondja nem, akkor hazudik.
A következő monológot már háttal neki hallgatom végig, ahogy a város szemlélem az ablakból.
- Jó, igaza van – mondok ennyit, még ha nem is gondolom teljes mértékig így. Nem veszekedhetek vele tovább, mielőtt még annyira megbántom ezzel, hogy fogja magát és kirúg. És aztán akkor meg tényleg leshetek, és mehetnék akár Roberthez, nem tudna vele mit csinálni, ahogy a kollégák sem. Nem ismerem még Ms. Kainet, így fogalmam sincs, milyen helyzetben mit lép. Nem éri meg ezzel kockáztatni. De az, hogy azt mondja, bizonyítanom kell, azt azért megmondom neki, hogy úgy szeretnék, hogy marad nálam a rang. És mikor ezt már kicsit barátságosabban fel is ajánlom neki, az ő hangneme is visszavált a nyugodtabba.
- Tudom – vetem oda tele önbizalommal és még egy halvány mosolyt is elengedek, mert látom rajta, hogy kicsit engedni látszik az előző felállásból. Mikor pedig valamiféle alkuról beszél, már-már érdeklődve pillantok az irányába és várakozóan nézek rá.
- Rendben, legyen. Hányra menjek Önért? – érdeklődöm gondolkodás nélkül, hiszen nyilván ez mindenkinek megéri. Nekem is jó, a kórháznak is jó, neki is jó, szóval nincs ellene kivetnivalóm.
- Nem probléma, szeretem, ha csinos nők vannak a sarkamban – mosolygok rá, egyenesen a szemeibe nézve, figyelve a reakcióit. Bár ez szintén nem teljesen így van, ahogy az imént mondtam. Persze ezt szeretem egyfajta szituációban, de nem a munkámban, amikor minden egyes mozzanatomat figyelik, de majd igyekezni fogok, hogy jóképet vágjak a dologhoz.
- Jó esélyekkel indulunk Ms. Kaine, ugyanis a gyerekosztályon lévő koraszülöttek ellátásához, nemrég beüzemelt inkubátorokhoz is van némi közöm. Szóval csak bízza ide a befektetőket. Aztán egész napokat le sem kell vennie rólam a szemét – kacsintok egyet egy félmosollyal az arcomon. Valószínűleg, ő most ezeket az apró bókokat furcsának fogja titulálni és úgy fogja gondolni, hogy én mindent megengedek magamnak, de igazából, aki ismer tudja, hogy ilyen vagyok. Főleg akkor, ha a velem szemben álló nő ennyire elvarázsol.

Makacs ember a doktor úr, az már egyszer biztos. Annak egyértelmű tudatában, hogy a hónapokkal ezelőtti tettei nem vetnek rá jó fényt a főnökei és az igazgatótanács szemében, és hogy mindez a pozíciójába kerülhet, sem hajlandó kicsit visszavenni, továbbra is határozottan kitart a véleménye mellett. Vannak helyzetek, amikor a magabiztosság igenis fontos és jó dolog, de nem hiszem, hogy ez most az a pillanat lenne. Főleg mert nem itt és nem most kell bizonyítania, nem csak szóban, nem csupán nekem. A döntés megszületett, az én dolgom pedig az, hogy végrehajtsam, és a feldúlt reakciója a témára is azt az érzést erősíti bennem, hogy a tárgyalt esetben is sokkal inkább a szívére hallhatott, mint az eszére és az orvosi szakértelmére. Úgy gondolom, felesleges is lenne tovább hangsúlyoznom, hogy hányféle okból sem etikus, amit tett, mert úgyis csak az saját érvelését hallja meg.
Ám amikor rátér arra, én mit tennék vajon hasonló esetben, már valóban feladom a vitát. Ha őszinte akarok lenni, fogalmam sincs, meddig lennék képes elmenni, milyen szabályokat volnék hajlandó átlépne, ha Tommy élete veszélybe kerülne. Persze nyilván harcolnék érte, ha megtehetném, annak ellenére is, hogy az utóbbi években igencsak elhidegültünk egymástól érzelmileg. Ám aki a témát feszegetve ismét az elmémbe férkőzik, az a kicsi fiam, akit élve sosem tarthattam a karjaimban, és azzal az egyel tökéletesen tisztában vagyok, hogy érte... annak érdekében, hogy életem legnagyobb tragédiáját megmásíthassam, valóban bármire képes lennék. Igen, van az a helyzet, és létezhet olyan személy az életünkben, akiért tűzbe mennénk... Akiért ha módom lenne rá, vállalnék bármilyen kockázatot és következményt. De ebbe a témába nyilvánvaló okokból most biztosan nem fogok belemélyedni.
- Jól van, értem a lényeget, Dr. Harper, semmi szükség rá, hogy konkrét példákkal éljünk – hárítom el a kérdését, megválaszolatlanul hagyva azt. Értheti úgy, hogy a férjem, vagy annak egészségügyi állapotának felemlegetése érint érzékenyen, nem igazán érdekel. Ám azt egy percig sem tagadhatom, hogy kitartó a pasi, nem adja fel könnyen, képes lyukat beszélni mások hasába. Meglehet, már az enyémmel is megtette, hiszen kezdem átértékelni a dolgokat, és új stratégiát állítani fel. A megenyhülésem pedig mintha hasonló hatást mérne rá is. Elmosolyodom a cseppet sem visszafogott „Tudom”-jára, majd a mosolyom tovább szélesedik, amiért azonnal rábólint az ajánlatomra. Mégiscsak haladunk valamerre.
- Találkozzunk a kórház előtt pontban hét órakor. De ne késsen! - teszem hozzá jelentőségteljes pillantással, de még mindig mosollyal az arcomon, ami a későbbiekben sem igen kerül le onnan, mert igencsak szórakoztatónak találom, hogy az iménti vitánk után Shane ilyen könnyedén flörtölősre veszi a figurát.
- Azt majd meglátjuk, mennyire fog tetszeni néhány nap után, ha ráébred, milyen az, amikor nem szabadulhat tőlem – figyelmeztetem őt a helyzet komolyságáról, ugyanakkor még mindig van némi játékosság a hangomban. Azt viszont örömmel hallom, hogy szerepe volt az inkubátorok beszerzésében is, ez tovább növeli az esélyeinket, és konkrétan az övét is arra, hogy jobb színben tudjam őt feltüntetni a tanács előtt. Ha a ma este jól sül el, tényleg meg fogok tenni mindent azért, hogy meglegyen a lehetősége bizonyítani, és megtartani a posztját. Viszont most elsőbbséget élvez a gyerekosztály, és annak felújítása, amelyet még az elődöm kezdett el, de idő előtt elherdálta a pénzt másra, és így a munkálatok még mindig nem fejeződtek be. Mondhat bárki bármit, nem minden szempontból előny, ha egészségügyet tanult, üzlethez nem értő személy – amilyen Robert Stone is volt –, kerül az igazgatói székbe. Szíveket műteni ugyan nem tudok, de arról már gyűjtöttem némi tudást és tapasztalatot, hogy hogyan kell elvezetni egy hasonló céget vagy intézményt.
- Öröm ezt hallani, mert számítok magára. - Nem tudom megállni mosolygás nélkül az utolsó mondatát. Megszoktam már, hogy időről időre a férfiak bókolnak nekem, de úgy gondolom, ahhoz egy kicsivel vastagabb bőr kell, hogy valaki az első napon flörtölni kezdjen az újdonsült főnökével, akiről ráadásul máris pontosan tudja, hogy férjezett. Talán a vérében van, valószínűleg egyszerűen csak ilyen típus, de tagadhatatlanul imponál egy icipicit, hogy van mersze ezt tenni. - Bár úgy látom, kezdi máris kissé beleélni magát, hogy megkapja az esélyt a bizonyításra. Persze díjazom a lelkesedést – bólogatok elismerően, halványabb, visszafogottabb mosollyal.
- Viszont most nem tartanám fel tovább, ideje útjára engednem. Úgy tudom, épp ebédszünete van, nem szeretnék én lenni az ok, amiért kihagy egy fontos étkezést. - Ami, tudtommal, egyébként is gyakori a szakmájában dolgozóknál. Bár ami azt illeti, nekem is aktuális lenne bekapni pár falatot.

Tamyra & Shane

Tudom, hogyha a másik emberre szabom a példát, akkor majd máshogy fogja elgondolni a szabályszegést, mintha csak kívülről szemlélné a dolgokat. Épp ez az, amiért kivetítem a sztorit úgy, hogy egy kicsit más szemszögből láthassa.
- Dehogy nincs. Ugye, hogy így már máris máshogy látja? – kérdezem egy halvány mosollyal, mert biztos vagyok benne, hogy közel sem ítél így már el annyira. Hacsak egy kicsit is, de billent a mérleg az irányomba. Enyhül kicsit, így én is eresztek a merevségből és lazábbra veszem a figurát. Nem ismerhet még, így nem tudhatja, hogy a flörtölős énem már mindenki megszokta itt.
Ez a rendezvény jó indítás lesz, majdnem száz százalékig biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog hatnom a befektetőkre, szóval abszolút nyert ügyem van.
- Rendben. Előtte még akkor gyorsan hazarobogok valami elegánsabb viseletért – mondom. Úgyis ötkor végzek nagyjából, szóval lesz időm arra, hogy hazaszaladjak egy öltönyért. Azt már előre tudom, hogyha majd Steve megtudja, hogy az újdonsült főnöknőnkkel megyek egy rendezvényre, meg fogja enni az irigység. Végtére is, ő dobta fel. Én csak belementem ebbe a dologba.
Lehet, hogy már csak beképzelem, de esküszöm olyan hangulat lett itt, mintha elkezdtünk volna flörtölni a másikkal. Nekem ez nem probléma, csak kicsit furcsa ilyen hamar. Mármint amiatt, hogy férje van. Én pedig már amúgy is megfogadtam, hogy még egyszer, férjes nővel ezer millió kibaszott százalék, hogy nem kezdek.
- Abban a tíz percben, amikor nem lesz mellettem, akkor is hiányozni fog, higgye el – nevetek fel halkan, de ez már azért persze kicsit ironikus hanglejtésben fut ki a számon. Ezzel együtt újra végig mérem egy kicsit a nőt, most már kevésbé vagyok ideges, így teljességgel a kinézetére tudok figyelni. Jól fog mutatni az oldalamon az este. Vagy inkább én az övén. Mindegy is.
- Ugyan, csak magabiztos vagyok – vonok vállat. Nem éltem én bele magam semmibe, csak éppenséggel tisztában vagyok a képességeimmel és a beszélőkémmel. Nem véletlen, hogy a nőket is hamar lebeszélem a lábukról.
- Igen, már korog is a gyomrom, a szervezetem pedig kávéért kiált – húzom a szám halvány mosolyra, majd újra az arcára pillantok. – Akkor este – kacsintok egyet, és mielőtt bármit is mondhatna, már ott sem vagyok. Ez lehet, kicsit meredek volt, de talán nem annyira merev nő, mint amilyennek mutatja magát, és belefér nála az ilyesmi. Nyilván nem mutathat lazaságot egy ilyen posztban, de azért remélem, hogy majd az este folyamán elengedi magát egy kicsit.

Pontban hétkor már a kórház előtt várok a kocsim mellett, miközben elpöfékelem az utolsó szál cigimet, ami a mai estére maradt. Nem volt időm már venni új dobozzal, nem akartam késni, ugyanis akkor már el is áshattam volna magam szépen, és esélyem sem lett volna. Az órámra pillantok és a bejáratot firtatom, mikor jelenik meg ott végre a főnököm. Nem tudom, mikor kezdődik a rendezvény, de jó nagy dugó lesz, szóval jobb időben elindulni, mielőtt még majd késve toppanunk be oda.
Pár percen belül mikor megérkezik, mosolyogva nyomom el a csikket és nyitom ki neki az anyósülés ajtaját és kezemmel mutatom, hogy szálljon csak be.
- Nem tudom, kocsival jött-e, de elviszem, aztán ha akarja, akkor a rendezvény után visszahozom ide az autóhoz – mondom neki, mert fogalmam sincs, mit tervezett. – Csinos most is, Ms. Kaine – húzódik a szám széles mosolyra, pedig csak a lábait tudom igazán szemrevételezni, ugyanis nyilvánvaló, hogy vett kabátot ebben a kurva nagy hidegben. Szállingózik a hó, szóval fel kell öltözni, mielőtt még megfázik itt nekem, aztán nem lesz, aki a sarkamban legyen minden percben. Borzalmas lenne.  

A kérésem ellenére Harper továbbra sem száll le a témáról, ráharapott, és most nem engedi, akár egy vérszagot fogott kutya. Érzi, hogy a lényegre tapintott. Visszafogom magam, hogy ne sóhajtsak ingerülten, vagy ne forgassam a szemeimet.
- Amit látok, az az, hogy nem adja fel egykönnyen... - vonom fel kissé a szemöldököm, de aztán halványan elmosolyodom én is. Nem akarok ezen tovább vitázni vele, mert semmi értelme, de azt ő is beláthatja, hogy bármit is gondolok valójában, bármit is tettem volna én a helyében, vagy hasonló helyzetben, a főnökeként egyszerűen nem tehetem meg, hogy helyeselni kezdek, vagy akárcsak bólogatok a történtekre. Az egy dolog, hogy megértettem a motivációját, az pedig egy másik, hogy semmiképpen nem biztathatom hasonló szabályszegésekre, mert azzal egyikünk sem járna jól. Amit viszont megtehetek, hogy biztosítok neki egy második esélyt, egy lehetőséget, hogy bizonyítson, tulajdonképpen két fronton is. Először a mai estével, és ha ebben remekel, akkor később a főorvosi székben is. Annyi biztos, hogy nem akarok elhamarkodott döntéseket hozni, és bár az igazgatótanácsnak egyértelműen van beleszólása abba, mi történjen a kórházamban az irányításom alatt, de amennyiben Dr. Lawrence végül rossz választásnak bizonyulna, egyedül engem vonnának felelősségre a felfordulásért. Azzal viszont, ha a rendezvényen sikerül összeszednünk a szükséges összeget a felújításokhoz, mindketten nyerni fogunk.
- Okos gondolat – bólogatok ezúttal már szélesebb mosollyal az elegánsabb viseletre. Kétségtelen, hogy a legjobb formánkat kell hoznunk, én is ugyanezt fogom tenni. Az ironizálására is csak somolygok. Három perccel ezelőtt még úgy tűnt, képesek lennénk leszedni egymás fejét, ehhez képest már egészen szórakoztatónak találom a gunyoros hozzáállását a szemmel tartásához. A korábbiakból már egyértelműen kiderült a számomra, hogy egyáltalán nincs oda az ellenőrizgetésért, úgyhogy biztos vagyok benne, úgy tekint most rám, mint valami kötelező rosszra. Az a bizonyos púp leszek a hátán. Pedig nem az a célom, hogy megnehezítsem a munkáját. Sőt! Nekem is van épp elég egyéb dolgom, és nem az minden vágyam, hogy egyetlen dolgozót tartsak nagyító alatt, több száz más alkalmazott kárára, de egyelőre nem tudok jobbat. Ezt a problémát valahogy orvosolnunk kell.
- Az egészséges önbizalommal nincs is semmi gond, Dr. Harper – vonom meg enyhén én is a vállam. Főorvosként, és persze ha a későbbiekben is az akar lenni, valóban nem árt a magabiztosság. Legalábbis amíg nem ellenem veti be, mert abban az esetben okozhat nekem némi fejfájást.. Ám most ideje útjára engednem, hogy biztosan mindketten időben elkészüljünk a teendőinkkel. A búcsúzására ismét csak bólintanék, de a kacsintása kissé meglep, amire előbb felvonom a szemöldököm, majd sóhajtva ingatom a fejem. Ezzel a férfival még egészen biztosan meggyűlik a bajom.
A nap hátralevő részében igyekszem csak a legszükségesebbekkel foglalkozni, hogy mielőbb végezhessek, és legyen időm hazamenni elkészülni is, majd hétre visszaérni. Az elegáns kabát alatti fehér ruhámmal talán magamra vonok majd némi figyelmet az este során, de ez ma szerintem cseppet sem hátrány. Fontos, hogy észrevegyenek, ahogy fontos lesz az is, hogy komolyan vegyenek.
Pár perccel hét előtt érkezem, és ahogy elfoglalom a parkolómat az ezüst színű Hondámmal, rögtön feltűnik, hogy Shane már a saját kocsija mellett várakozik rám. Piros pont, amiért időben itt van. Azzal eddig igazából nem sokat foglalkoztam, mivel is megyünk, kinek az autójával, de nincs ellenvetésem az ötlete ellen.
- Rendben, legyen úgy. Köszönöm. - Mosolyodom el a bókra. Gondolom ő is nagyon fess lehet a kabát alatt, de én sem látok ebből sokat. Csak a táskámat veszem magamhoz, és az invitálására át is telepszem hamar az anyósülésére. Amint ő is helyet foglal a volán mögött, a biztonsági öv bekötése közben egyeztetek vele a címről is. Aztán már indulhatunk is.
- Na, és mióta dolgozik a Presbiter Kórházban, Shane? Már gyakornokként is itt kezdett? - sandítok rá érdeklődve. Próbálok valamiféle beszélgetést kezdeményezni, hogy ne kelljen teljes némaságban megtennünk az utat. Persze ezeknek a dolgoknak nyilván utána tudnék olvasni a kórház adatbázisában is, de őszintén szólva még nem volt rá időm, plusz talán jobb volna úgy nekivágni a mai küldetésünknek, vált vállvetve, hogy nem vagyunk teljesen idegenek egymás számára. Ehhez pedig nem árt kicsit ismerkedni.
Viszont az út még így sem tart túl sokáig, így hamarosan meg is érkezünk. Az épületben első dolgunk leadni a kabátjainkat a megőrzőnél, ám már itt ismerősökbe botlunk egy régi üzlettárs személyében.
- Tamyra, kedves, de örülök, hogy újra látom. Mikor is volt...? Három éve? - kérdezi a hatvanas évei elején járó, jó kedélyű férfi.
- Négy – javítom ki azonnal. - Amszterdamban. - Teszem hozzá, és azonnal felelevenednek bennem azok a régi utazgatások, amikor Tommy-val tartottam én is rendszeresen az üzleti útjaira. Rengeteg új hely, sok új arc, állandó változatosság. Néha kicsit hiányzik, de most nagyobb szükségem van az állandóságra.
- Így van. Gyakran mondom Thomasnak, hogy hozza el a legközelebbi megbeszélésünkre, de folyton hárít valamivel – ingatja a fejét megjátszott bosszankodással. - Jól hallottam, hogy kegyed lett a Presbiter Kórház új vezérigazgatója? Felelősségteljes poszt – érdeklődik miközben már befelé tartunk a társaság sűrűjébe.
- Ez így igaz, Mr. Preston. Épp a héten neveztek ki – bólintok, majd félig a kísérőm felé fordulok. - Engedje meg, hogy bemutassam Dr. Shane Harpert, a neves szívsebészünket és osztályvezető főorvosunkat – nézek az említettre egy jelentőségteljes pillantással. - Az úr Edward Preston, az Actavic Gyógyszergyár vezetője – mutatom be őket egymásnak. A családom és az üzleti tapasztalataim által sok lehetséges befektetőt ismerek, és Preston egy közülük. Sorra meg kell majd puhítanunk őket. Persze csak apránként.

Tamyra & Shane

Egy percig sem szándékoztam az új igazgatónő közelébe menni. Nyilván elkerülhetetlen lett volna a későbbiekben is, de én úgy egyébként nem valószínű, hogy barátkozni mentem volna hozzá, vagy éppen megkörnyékezni. Baromi szép nő, tényleg. Olyan, aki mindenki figyelmét magára vonzza, de egyben azt is sugározza a megjelenése, hogy megközelíthetetlen. Na meg azt, hogy nyilván van valaki az oldalán, mert nem létezik, hogy nincs. És persze aztán ki is hangsúlyozza hogy van, pedig még el sem kezdtem semmi olyasmit mondani, ami legalább félreérthető lett volna, vagy bármi más.
Az már viszont egészen tetszik, hogy enged egy kicsit bizonyítani. Végtére is, nyilván a semmire nem tud ő sem alapozni. Majd megmutatom én neki, hogy én vagyok a legmegfelelőbb ember a főorvosi pozícióra, és nem más. Lawrence meg végképp nem.
Nem tudtam, mennyire lesz ez az esemény hivatalos, de sejthető volt, hogy ha befektetők is lesznek, akkor öltöny... Nem mondom, hogy rajongok érte, de elviselem. Ma meg aztán végképp.
Ahogy a főnököm megjelenik –basszus, mennyire durva, hogy egy nő lett a főnököm, még sosem volt ilyenre precedens, így kellően furcsa ezt így megfogalmazni-, nem vagyok rest szemrevételezni, de majd csak akkor fogom igazán, ha levette a kabátját is. Tulajdonképp azt sem bánnám, ha a ruháját is ledobná. El tudnám viselni, azt hiszem. Miután beültünk, már éppen nyúlnék a rádióhoz, hogy bekapcsoljam, lévén nem szeretném kellemetlen némaságban megtenni az utat mellette. Ahogy mondtam, még mindig kicsit távolságtartónak tűnik nekem, én pedig nem szeretnék még véletlenül sem olyasmi témába bonyolódni vele, amiről nem szívesen beszélgetne. Meglepetésemre viszont ő kezdeményez beszélgetést, így lejjebb is veszem kicsit a hangerőt, hogy épphogy csak a háttérben szóljon.
- Nem, nem itt kezdtem. A Lenox Hillben voltam gyakornok, sőt még rezidens is, de aztán az utolsóelőtti évemben átjöttem a Presbiterbe – kezdek bele, de azt egyelőre nem akarom megosztani vele, hogy azért jöttem át, mert a Lenoxból konkrétan kivágtak. Csupán azért, mert baromi link voltam. Elkéstem a heti öt napból körülbelül háromszor, sőt, olyan is volt, amikor félrészegen mentem be. Akkor telt be a pohár, és majdnem azt hittem, hogy sosem lesz belőlem nemhogy bármiféle orvos, de kardiológus biztos nem. – Azóta itt húzom az igát. Három éve pedig a főorvosi pozíción. – Robertnek valamiért mindig is benne voltam a kedvencei közt, és habár az elején még ő is bizalmatlanul állt hozzám, neki is képes voltam bizonyítani.
- És Ön hol is dolgozott ezelőtt? – kérdezem, mert habár amikor átadták neki a stafétát, a köszöntő ünnepségen valószínűleg elmondta vagy elmondták, nem annyira figyeltem oda, lévén azzal voltam elfoglalva, hogy sirattam kicsit Stonet.
Hamar leparkolok az épület előtti hatalmas parkolóban, majd ahogy kiszállunk, lassan lépdelek Tamyra mellett míg be nem érünk és adjuk le a kabátjainkat. Persze mögötte maradok és ahogy leveszi a felesleges ruhadarabot, elismerően el is vigyorodom kicsit, de aztán megzavar a szemlélődésben az egyik vendég, akinek a hangja zökkent vissza a valóságba. Ismerős nekem, valószínűleg már találkoztam vele, de név szerint nem ismerem.
Mosolyogva állok Tamyra mögött, és fél füllel hallgatom, amiről éppen beszélnek. Thomas talán a férje lehet. Biztos sokat utazgat, ha Amszterdamban is jártak már Tamyrával. Vajon ő is valami hasonlóval foglalkozik? Üzletember, gondolom. Na, de mindegy is, nem foglalkoztat különösképpen.
- És Ms. Kaine már most remekül végzi a feladatokat. Éppen azt tervezi, hogy a gyerekosztályt felújíttatja, amire rendkívül nagy szüksége van a Presbiternek – lépek mellé, ahogy aztán a kezemet nyújtom neki és én is bemutatkozom. Közben elhalad mellettem a pincér egy nagy tálca pezsgővel.
- Köszönöm nem, vezetek. Ms. Kaine? – fordulok felé, hogy megkérdezzem, kér-e pezsgőt vagy sem? Persze én is elvennék egyet, nem nagyon izgatna, hogy vezetek-e vagy sem, de szeretnék tényleg jó benyomást tenni itt mindenkire, nemhogy a végére majd valami alkoholistának néznek.
- Szóval igen, ott tartottam, hogy szükség van a felújításra. Legutóbb akkor költöttünk a gyerekosztályra, amikor az inkubátorokat szereztük be. Sajnos sokan nem figyelnek a külsőségekre, de például ha a kardiológiáról átmegyünk a gyerekosztályra, hatalmas különbségek vannak, márpedig szerintem jó lenne egy kórházon belül azonos színvonalat biztosítani a különböző részek alatt – kezdek bele egy kampánybeszédbe, mert amilyen nyájas volt ez az ember az előbb Tamyrával, már szinte nyert ügyünk van nála. Ha az nem is, legalább plusz pont. Mellesleg ha az Actavic feje, akkor éppen tud adakozni, mert annak a gyárnak van egy „kevés” vagyona. – Persze a befektetőktől mi sem kérjük mindezt ingyen, le lehet szerződni a kórházzal az egyes osztályokon, az orvosok pedig igyekezni fognak, hogy az illetékes gyártó termékeit írják elsődlegesen fel, amiből a másik fél is nyereséget tud leírni, nem így van, Ms. Kaine? – fordulok felé, hogy ő is szólhasson pár szót az emberünknek. Ami azt illeti, látszólag kapható a dologra, szóval pár jó szót azért még a mellettem állónak is szólnia kell a dolgohoz.

Amint beülünk a kocsiba, és útnak indulunk az esti programunk felé, úgy tűnik, mindketten azon vagyunk, hogy elkerüljük a kínos csendet. Azonban amíg Shane ezt az autórádió beüzemelésével akarja elérni, addig én a jeget próbálnám megtörni egy kis beszélgetéssel. Talán mondhatjuk, hogy ez végül sikerül is, bár attól tartok, esetünkben egyelőre egy másfél méter vastag jégfalról van szó, amivel lesz még bőven munkánk. Mindenesetre érdeklődve hallgatom válaszát a kérdésemre, és kicsit el is tűnődöm, vajon mi lehet az, ami a doktor urat áthozta a mi kórházunkba, ám nem marad alkalmam ezt feltenni neki, mert ezúttal rajtam a sor, hogy feleljek.
- Először a WNYW Médiacégnél voltam gyakornokként, Manhattanben. Szerettem volna egy független cégnél gyakorlatot és tapasztalatot gyűjteni. Később „átigazoltam” a családi vállalkozáshoz, és évekig nagyrészt a tengerentúlon, főleg Európában foglalkoztam üzletkötéssel, és a leányvállalataink igazgatásával. - Csak mire végigmondom, eszmélek rá, hogy az egész kicsit talán úgy csenghet, mintha az önéletrajzomat olvasnám fel, ezért halványan elmosolyodom. - Ha arra lenne kíváncsi: nem, korábban nem próbáltam még elvezetni egy egész kórházat. Nem tagadom, nekem is van még mit tanulnom – bólintok, majd felé sandítok.
- Biztosan unalmas sablonkérdésnek hat, amit gyakorta feltesznek önnek, de miért akart orvos, illetve sebész lenni? - érdeklődöm ismét én. Akármennyire is elcsépeltek ezek a frázisok, ezzel legalább nem lőhetek nagyon mellé, és valóban kíváncsi vagyok, van-e esetleg valami régen begyakorolt válasza erre, vagy még tud rá őszintén is és szívből felelni. Az azért már kiderült ma a nap folyamán, hogy az életmentést olyannyira komolyan veszi, hogy a szabályszegésig is hajlandó elmenni, ha épp az kell.
Amint megérkezünk a jótékonysági estélyre, az események pillanatok alatt magukkal sodornak bennünket, először is Mr. Preston felbukkanásával, akinek barátkozós kedvét és nyájasságát egyikünk sem habozik kihasználni a céljaink érdekében. Magamban elismeréssel, talán egy kis csodálattal is adózom Harper tettrekészségéért és leleményességéért, ahogy megragadja az alkalmat, és a szavakat forgatva igyekszik befűzni az üzletembert. A figyelmemet olyannyira le is köti a beszélgetés, hogy az orrunk alá dugott tálcányi pezsgőt is már csak akkor veszem észre, amikor Shane felém fordul a kérdésével. Egy biccentéssel jelzem, hogy elfogadnám az italt, majd egy „köszönöm”-mel át is veszem a felém nyújtott poharat.
- Igen, Dr. Harper nagyon jól mondja – bólintok újra magamhoz véve a szót, és elismerés csillan szemeimben a férfi tájékozottsága miatt. - Valóban érdemes lenne kötni egy ilyen szerződést, ami mindkét oldalnak nyereséges lenne, és persze elsősorban a gyerekeknek... - A továbbiakban, felbuzdulva Preston látható érdeklődésén, ki is fejtem ennek a menetét, továbbá azt is, mi mindenre lenne is szüksége pontosan a gyermekosztálynak, mi az, amivel kimeríthetnénk a felújításának fogalmát. Hamarosan, Preston jóvoltából, két újabb üzletember is csatlakozik a beszélgetésünkhöz, akiket úgy tűnik, szintén érdekel a téma. Az egyikük végül elinvitál egy táncra is, amire jelenleg egyértelműen udvariatlanság lenne nemet mondanom, így hát egy-két dal idejére magára is kell hagynom a kollégát. Mire sikerül ismét elszabadulnom, úgy érzem, nagyon rám férne egy kis szünet és levegőzés.
- Lenne kedve elkísérni az erkélyre? Azt mondják, a kilátásért megéri, és jól jönne egy kis friss levegő – fordulok Shane felé, és amíg a válaszára várok, szerzek magamnak egy második pohár pezsgőt is. Amennyiben úgy dönt, velem tart, ki is sétálok vele, aztán a poharam átmenetileg hamar a korlát tetején köt ki.
- Kétségtelenül komolyan szeretné megtartani a pozícióját, Dr. Harper, illetve az esélyt a bizonyításra. Ki gondolná egy sebészről, hogy ilyen jól feltalálja magát az üzleti világban is? - teszem fel a költő kérdést elmosolyodva. - Úgy érzem, tényleg jó úton haladunk afelé, hogy összejöjjön a pénz a felújításokra – teszem hozzá, és a tekintetemben most talán némi hálát is felfedezhet. Aztán, miután sikerült néhányat szippantanom a friss, éjszakai levegőből, úgy érzem, jól esne most valami kevésbé egészséges is... Elő is keresem a táskámból a doboz cigarettát, amit a pezsgőm mellé teszek le arra a pár pillanatra, amíg az öngyújtómat is megtalálnám, az utóbbinak viszont csak nem sikerül a nyomára bukkannom...

Tamyra & Shane

Reggel még a fene sem gondolta volna, hogy ma este egy ilyen eseményen fogok részt venni, azt meg végképp nem, hogy majd az újdonsült igazgatónő oldalán teszem ezt meg. Ahogy azt sem, hogy veszélybe kerülhet megint az a kurva főorvosi posztom. Pedig már azt hittem, lement ez a mizéria és vége egyszer, s mindenkorra. Aztán rá kellett jönnöm, hogy hinni a templomban kell, én pedig azt a helyet legutóbb szerintem tízéves koromban közelítettem meg.
- A családi vállalkozások veszélyesek tudnak lenni – jegyzem meg neki egy halvány mosollyal miközben veszek egy éles kanyart.
- Bocsánat, azt hittem tovább kell menni még egyel – kérek elnézést, ugyanis ha nem kapaszkodott meg a drága, akkor csúnya vége lehet a dolognak, értve felém dőlne.
- Nem baj az, bár lehet kicsit kemény fába vágta a fejszéjét. – Már azzal is, ha pont velem indított. Nem vagyok egy egyszerű eset, lévén a makacsságom nem igazán ismer határokat. – Gyakorlat teszi a mestert, végül is. Ha összebarátkozik az orvosokkal, sokkal nagyobb együttműködésre számíthat. Persze a célja mindenkinek egy és ugyanaz, nem árt, ha nem azzal indít, hogy el akarja venni a főorvosi posztot valakitől – húzódik a szám halvány mosolyra, ugyanis ezzel tényleg a dolgok közepébe csapott, de úgy rendesen. Azt azért értékelem, hogy esélyt adott arra, hogy bizonyítsak.
- A szüleim is orvosok. Apám agysebész, anyám pedig szülésznő volt, ő már otthagyta a pályát. Igazából baromira sulykolták, hogy elsőszülöttként válasszak orvosi pályát. Tudja, a gyerek, akit mutogatni lehet, hogy mennyire büszkék rá. Tulajdonképp az történt, hogy szépen fokozatosan aztán beleszerettem az orvoslásba. – Így kezdődött, aztán persze voltak idők, amikor annyira kiábrándultam belőle, hogy elgondolkodtam, ott hagyom a fenébe. Megbántam volna, egyértelmű, de volt olyan időszak, amikor nagyon közel álltam ahhoz, hogy kirúgjanak, hisz a karrierem mélyrepülésbe kezdett.
Az eseményen meglehetősen sok ismerős arcot vélek felfedezni. Olyat is, akivel csak messziről biccentünk egymásnak, ugyanis volt köztünk jó pár konfliktus helyzet, amikor kollégák voltunk és sok mindenben nem értettünk egyet. Olyan nőt is, akivel egy-egy ilyen esemény után együtt távoztunk és olyat is, akivel még együtt koptattuk az iskolapadot. Sokféle arc, mint mindig.
- Nos igen, ezek az igazán hasznos együttműködések – helyeselek én is ahogy tovább folytatjuk a diskurálást, míg Miss Kaine a pozitivitás érdekében elillan egy táncra is az egyik ürgével. Mikor visszatér, ismét nem vagyok rest végig mérni, a fedetlen lábaival pedig egy pár pillanatig meg is akad a tekintetem. Aztán elnézek onnan, mintha mi sem történt volna.
- Persze, jövök. Biztos szép látvány – húzódik a szám alig láthatóan szemtelen vigyorra, ugyanis nekem máris másfelé kalandoznak a gondolataim, mintsem a panorámán. Nem tagadom, nagyon is tetszik a nő, de két részről is tiltólistás. Egyrészt a főnököm -és ez még a kisebbik probléma-, másrészt pedig férjezett, ami már rég nagy gondot jelent. Ki akar a nyakába varrni egy újabb haragos férjet? Én ugyan nem! Isten ments! Kiérve az erkélyre tényleg csodálatos panoráma tárul elénk, mindig is imádtam New York éjszakai fényeit.
- Kénytelen az ember, ehhez a szakmához kell ez is – vonok vállat. – Különben hamar alul maradnánk. A beszélőkém egyébként is jó, vendégelőadó vagyok a New York University-n. Valahogy le kell kötni a diákokat, akik már egyébként is szemforgatva esnek be a terembe – magyarázom, hogyan is edzőttem meg.
- Ne haragudjon, de rossz magára nézni, ebben az ujjatlan ruhában. Röpködnek a mínuszok, engedje meg... – veszem le a zakóm és ha nem tiltakozik, a hátára terítem. Így ahogy közelebb kerülök hozzá, az illata az orromba kúszik, tekintetem pedig a fedetlen vállára, a kulcscsontjára téved. Azért még időben figyelmeztetem magam és visszalépek vele szembe.
- Dohányzik? – lepődöm meg, mikor valamit nagyon keresgél a táskájában, aztán az egyik kezében feltűnik a cigisdoboz is. A nadrágzsebembe nyúlok és kiveszem az öngyújtót, majd felé tartom, hogy megnyújthassa a szálat.
- Nem haragszik, ha lenyúlom egy szállal? Most nekem is jól esne, de a kórház elött elpöfékeltem az utolsó kettőt. Tudja... izgultam a randink miatt – lesek fel rá az öngyújtó fényének túloldaláról egy sanda vigyorral a képemen. Azért kíváncsi vagyok, mennyire lehet zavarba hozni az igazgatónőt. Talán így, a kórház falain kívül lehet egy kicsit lazábbra venni a hangulatot.

Ismerjük el, a helyzet azért egy kicsit érdekes, mondhatnánk úgy is, hogy szokatlan. Még igencsak rövid ideje tudhatom magaménak az igazgatói posztot, és a vezetői szerepet félretéve sem vagyok egy régi elem a kórház gépezetében. A dolgozók kilencvenkilenc százaléka új és ismeretlen a számomra, nekem is ugyanúgy bizonyítanom kell még feléjük, ahogy ők igyekeznek ezt tenni velem, és közben kicsit meg kell ismernem is őket, főképp a magasabb pozícióban levőket, hiszen anélkül nem lesz épp egyszerű együtt dolgoznunk. Többek között már csak azért is előnyös és hasznos együtt elmennünk erre az eseményre Dr. Harperrel. Ugyanakkor, ezt leszámítva, mégis csak az a helyzet, hogy egy számomra vadidegen férfival ülök egy kocsiban, ráadásul nem is a sajátomban, miközben a férjem szó szerint a világ másik felén van. Persze ebben még nincs semmi rossz, de ha ehhez hozzá csapjuk, hogy az elmúlt néhány hónapot leszámítva egy-két évig még a házunkat sem igen voltam hajlandó elhagyni, olyannyira maga alá temetett a gyász, talán érthető, hogy a látszólagos magabiztosságom alatt időről időre a lányos zavarommal kell megküzdenem.
- Veszélyesek volnának? - kérdezek vissza érdeklődéssel. - A tapasztalat mondatja ezt, vagy csak észrevétel? - Én korábban sosem éreztem ezt, hogy bármilyen módon teher lenne együtt dolgozni a családommal. A szüleimmel legalábbis nem, apámtól rengeteget tanultam az évek során, okos, rafinált és talpraesett, csak csodálni tudom. Anyám pedig abban tökéletes, hogy őt támogassa. Thomasszal már más a helyzet. Volt idő, amikor vele is csodálatosan együtt tudtunk dolgozni, megvolt az összhang, fél szavakból értettük egymást, elég volt csak egymásra pillantanunk, hogy tudjuk, mi is lesz a válaszunk az ügyfél felé. Ma azonban néha már egy szobában sem tudunk megmaradni sokáig együtt. - Talán igaza van – jegyzem meg végül némi tűnődés után, további kommentárok nélkül.
A következő pillanatban viszont hirtelen több minden is történik egyszerre. Shane nagyot lendítve a kormánykeréken vesz be egy éles kanyart, aminek következményeként enyhén felé lendülök, és bár be vagyok kötve, mondhatjuk, hogy biztonságban vagyok, mégis ahogy a karjában megtámasztva magam kicsit egyenesbe kerülök, még további hosszú pillanatokig az ijedtségtől görcsösen kapaszkodom belé. Csak egy hirtelen kanyar, semmi baj nem történt, de engem akkor is eláraszt és fojtogat a félelem még vagy fél percig. A szituáció az Egyiptomban történteket juttatja eszembe, az autóbalesetet, ami az egész életemet felforgatta. Kell egy kis idő, hogy ráeszméljek, a kelleténél hosszabb ideig csimpaszkodom a férfiba, ujjaim alatt feszülnek karja izmai... és akkor a tekintetemben ülő riadtság helyére lassan zavarodottság kerül. Lesütöm a pillantásom, majd elhúzom a kezem, elfordítom a fejem, és már én is ismét az utat figyelem előttünk. Nem felelek semmit a bocsánatkérésre, nekem kéne elnézést kérnem a fél percnyi taperolásért, de inkább tegyünk úgy, mintha meg sem történt volna.
- Van benne kihívás, ez nem kétséges, de szeretem a kihívásokat – jelentem ki a kórházvezetéssel kapcsolatos megjegyzésére egy félmosollyal. - Igen, egyetértek, a munkát nagyban megkönnyíti, mindkét fél számára, ha együttműködés a cél, és nincs ellenemre, ha ezt barátkozással érjük el, amíg meg tudjuk húzni a határokat. Éppen ezért azt hiszem, legjobb lesz ha valamit most tisztázok magával... - kezdek bele óvatosan, egy kisebb sóhajtással, mert érezhető, hogy még mindig túlságosan is böki a csőrét az, ahogyan mi ketten indítottunk. - Az, hogy megfosztanám a főorvosi posztjától, nem a saját döntésem volt. Hisz' még nem is ismerem magát, és nem tudhatom, mire képes sebészként, vagy főorvosként. Viszont az én döntésem az, hogy kiállok magáért az igazgatótanács előtt, amennyiben az este folyamán és a továbbiakban érdemesnek mutatkozik rá. Szóval mondhatjuk úgy, hogy a mai közreműködésével nem csak nálam szerezhet egy jó pontot, hanem egyben előttük is bizonyíthatja a rátermettségét – árulom el az igazat. Első körben úgy gondoltam, aláásnám vele a tekintélyemet, ha azzal indítanék, hogy a tanács parancsait közvetítem. De már kár tagadni az igazságot, hiszen ha ezt tényleg végigcsináljunk, és esetleg őt is be kell vonnom abba, hogy megmentsük a posztját, előbb-utóbb úgyis kiderülne a dolog.
- Igen, azt hiszem, ez számomra is ismerős – bólogatok tűnődve, mikor már abba avat be, miért is lett belőle orvos. - Az én szüleim is azt várták el, hogy a nyomdokaikba lépjek, és majd egy napon átvegyem a teljes vállalkozást. De az nagyon fontos, hogy szereti, amit csinál – bólogatok tovább. - Tehát, ha jól értem, létezik valahol egy fiatalabb Harper is, aki már önállóan választhatott pályát? - vonom le a következtetést az elbeszéléséből.
Az este a továbbiakban szerencsére elég jól alakul, mondhatjuk, hogy az elvárásoknak megfelelően, és máris több jelöltünk is van, akik hajlandóak lennének adakozni, és közreműködni a gyerekosztály felújításában. A ma esti munkám ezzel itt még nem ért véget, de határozottan jó úton haladunk, és úgy érzem, eleget beszéltem és táncoltam ahhoz, hogy megérdemeljek egy kis szünetet. Ehhez viszont partnerül hívom a ma esti kísérőmet is, és őszintén örülök, hogy velem tart.
- Vendégelőadó? Igazán? Ezt nem tudtam. Persze, így azért már világos, ehhez valóban fontos, hogy szeresse a saját hangját – mosolyodom el, és magamban elhatározom, hogy egyszer meglátogatom az egyik előadását. Kíváncsi lettem, milyen témában ad elő, meg hogy egyáltalán hogyan szerepel a katedrán. Az pedig csak előnyömre válhat, ha szorgos méhecske módjára gyűjtök egy kis orvosi tudást is.
A következő pillanatban Shane váratlanul közelebb lép hozzám, és a vállamra teríti a zakóját. - Köszönöm. Ez igazán figyelmes. - Hálás tekintetem egészen közelről találkozik enyhén kutató pillantásával, mely az imént még lejjebb kalandozott rajtam. Ahogy a még a teste melegét őrző ruhadarab rám kerül, fél kézzel kicsit összébb is vonom magamon, és átjár a belőle áradó férfias illat. Ennek hatására lopva végig is pillantok a zakó gazdáján magam is. Tagadhatatlanul vonzó férfi. Lehet, hogy házas vagyok, de ezt azért így is könnyedén meg tudom állapítani.
- Ez annyira meglepő volna? - kérdezek vissza egy szórakozott, féloldalas mosollyal, amikor az előkerülő cigarettás doboz miatt elkerekednek kissé a szemei. Újabb hálás pillantást vetek rá az öngyújtó fénye felett, mielőtt közelebb hajolva a segítségével megnyújtom a kivett szálat. Fél pillanattal később lassan oldalra ki is fújom a füstöt, majd kérdését hallva ismét felé fordulok. Az utolsó szavaira viszont elnevetem magam.
- Nyugodtan szolgálja ki magát – adom át a dobozt. - Sajnálom, nem állt szándékomban ilyen nagy nyomást gyakorolni magára – jegyzem meg játékos csillogással a szemeimben. Érzem, hogy ezzel most kicsit valami láthatatlan határt feszegetünk, amit nem kéne megengednem, főleg most még nem, amikor ennyire friss még a munkakapcsolatunk, de talán a második pohár pezsgő teszi, New York éjszakai fényei, vagy úgy általában ez az egész helyzet... nem is tudom...

Tamyra & Shane

- Szerintem azok. Nem a tapasztalat, sosem volt alkalmam családi vállalkozásban dolgozni – felelek neki. – Valahogy azt gondolom, hogy a család addig család, amíg semmiféle biznisz nem pofátlankodik bele a képbe. Ha már benne van, akkor úgyis a pénz lesz az elsődleges, legalábbis egy idő után biztos – vonok vállat, ahogy kifejtem neki a nézőpontomat. Ezt gondolom és kész. Nem tudom, náluk működik-e ez a családi vállalkozásos dolog, de ahogy hozzáteszi, hogy talán igazam lehet, már majdnem biztos vagyok benne, hogy nem, nem működik. Csak még nem vallotta be magának.
Az éles kanyarom Tamyra kezét a felkaromra vezényli, amit nem annyira bánok, még halványan el is mosolyodom, de amikor oldalra pillantok rá, mert már vagy fél perce ott tartja a kezét, valami furcsát vélek felfedezni.
- Valami baj van? – kérdezek rá, hiszen egy kisebb ijedtséget vélek felfedezni az arcán, pedig ez csak egy kanyar volt. Kicsit élesebb a kelleténél, de tudok vezetni, nem kell aggódni.
Halványan elmosolyodom a megjegyzésére, miszerint szereti a kihívásokat. Hát ezt örömmel hallom, mert ez kurva nagy kihívás lesz. Egyben tartani a Presbitert nem egyszerű, és azért, mert kószálna ott pár olyan orvos, aki nem lenne elég jó –az orvosok pont hogy kiválóak-, hanem azért, mert akarva, akaratlanul megy folyton a hadakozás. Az orvosok az ápolókkal, az ápolók azokkal a dokikkal, akik kihasználták sármos mivoltukat – isten látja lelkem, ebben nincs benne a kezem… persze, hogy nincs-, szóval van bőven konfliktus, ami azért jó párszor Stone-nál végződött, de ő könnyen lekezelte ezeket. Nem tudom, hogy Tamyra mennyire lesz erre képes, habár stramm, határozott nőnek fest.
Már-már azt hiszem, azt fogja mondani, hogy ne flörtöljek vele, de hatalmas kő esik le a szívemről, amikor a főorvosi posztról kezd el beszélni. Már-már pironkodni kezdek itt a végére.
- Nos, ezt nagyon köszönöm. Nem fog csalódni, ígérem. De majd megkérdezem a véleményét a rendezvény végén. – Zsebünkben pár támogatóval. Mert most úgy nekiindulok, hogy én addig innen haza nem megyek, míg nincs meg némi feltételes, ámbár majdnem biztos pénzösszeg.
- Akkor nagyon jól tudja, miről beszélek – bólogatok. – És mikor akarják az egész vállalkozás a nyakába varrni? – húzom a szám halvány mosolyra és oldalra is pillantok rá. Azért ezen mindig baromira el tudok csodálkozni, hogy egy törékeny nő, mi mindenre képes az életben. Annak tűnik, de közben nagyon nem az, és Miss Kaine valószínűleg pont ebbe a kategóriába tartozik. Pont, akiket annyira nagyra becsülök és csodálok. És grátiszban még gyönyörű is, ami már tényleg a gyengém.
A kérdésére szélesen elmosolyodom és halkan felnevetve bólogatok neki.
- Van egy húgom, ő nagyon eltévedt a családi foglalkozásoktól. Nem ismerős Önnek a Zetta Harper név? – érdeklődöm, és ezzel együtt az is ki fog derülni, hogy az erotikus regények vajon izgatják-e a fantáziáját vagy sem? Hm. Ha a könyvét nem olvasta, attól függetlenül hallhatott róla itt-ott a hírekben, a pletykalapok címlapján, ilyesmik. Zetta nem arról híres, hogy meg tudjon ülni seggén sokáig, valami balhét mindig kell csinálnia.
Még csak a rendezvény elején vagyunk, de már van néhány vállalkozó kedvű ember, aki szívesen segítené a kórházunkat, szóval egy kis időre azt hiszem elég is lesz, nekem is jól fog esni a levegő pár percre. Szusszanunk.
- Tudok még meglepetéseket okozni – húzom a szám pimasz vigyorra, amikor az kerül szóba, hogy órát is szoktam tartani az egyetemen. Sose gondoltam volna, hogy valaha majd rávesznek erre, de végül beadtam a derekam, és egy-két órát elvállaltam. Nem többet, csak párat egy évben.
Ahogy aztán ráterítem a zakóm és végig pillantok rajta, habár nem tudja, hogy ezt a pillantást, ami tőle származott elkaptam, de láttam, amit láttam. És hiába tagadná, végigmért, és szerintem abszolút tetszett neki, amit látott. Na, de akkor is házas, szóval mindegy is, nem éri meg ilyesmiket gondolkozni, hogy esetleg még ma haza is vihetném. Persze meg a főnököm is, még a végén kitalálná, hogy megvesztegettem itt a testemmel.
- Ja, nem is tudom. Csak Ön olyan finom nő, hogy nem gondoltam – vonok vállat az egyszerű magyarázat után, aztán ahogy szóba hozom, hogy megkínálhatna, ha nem gond, na meg hogy mennyire „izgultam a randi miatt”, én is felnevetek.
- Már késő bánat – mondom, ahogy aztán az ajkaim közé illesztem az előbb kihalászott szál cigarettát és meg is gyújtom. Miután kifújtam a füstöt, újra rápillantok. – Az ilyen gyönyörű és határozott nők, mint Ön Miss Kaine, elég nagy nyomást szoktak gyakorolni rám – húzódik a szám félmosolyra, aztán rájövök, hogy baszd meg, nem jó helyen kopogtatok. Házas és a főnököm. Harper! – Elnézést, kicsit elragadtattam magam – szívok újabbat a cigiből és el is fordulok onnan, hogy inkább tényleg a csodás panorámát csodálhassam meg, mielőtt még olyat tennék, ami akár a főorvosi posztomba is kerülhet.

Érdeklődve hallgatom, miközben kifejti a véleményét, és közben kicsit el is gondolkodom a dolgon. Nem is annyira azon, hogy a hallottak mennyire stimmelnek, avagy sem, a saját helyzetemmel, hanem hogy mégis mi lehet az, ami miatt erre a megállapításra jutott? Hiszen maga mondta, hogy nem dolgozott soha családi vállalkozásban. Bár a korábbi visszakérdezésem nem is igazán erre irányult, inkább arra, hogy esetleg vannak másféle tapasztalatai a családjával való közös munkáról, és annak buktatóiról. Mivel mind orvosok, illetve majdnem mind, ez annyira talán nem is lehetetlen. Vagy anyagi téren lehettek gondjai a szeretteivel, ha már a pénzt hozta fel, mint kizáró okot. Persze az egész nem tartozik rám, és nem is áll szándékomban szóvá tenni, csak hát eltűnődtem.
- A pénzügyi és egyéb ellentétek bármilyen üzleti társulás esetén kiütközhetnek, ez nem kétséges. Szerencsére nálunk ilyen probléma sosem volt. A szüleimmel legalábbis nem – javítom ki magam, majd néhány pillanatnyi habozás után ismét megszólalok. - Talán azért sem, mert legalul kezdték, mindent maguk építettek fel, közös erővel, és meg tudják becsülni egymást, és mindazt, amit elértek. - Őszintén, én azt elképzelni sem tudom, hogy apám és anyám valaha is összekülönböznének a vagyon miatt. Folyton egymást támogatják, és bármi baj adódna, együtt oldják meg, nincsenek titkaik egymás előtt. Nagyon felnézek rájuk emiatt, és sokszor kívánom azt, hogy Tommy-val bárcsak tudnánk követni a példájukat. Aztán nem kizárt, hogy teljesen naiv vagyok, és csak előlem tudják jól elrejteni a problémáikat. Remélem, nem így van. - Egyébként egyke vagyok – teszem még hozzá elmosolyodva. Ez még talán megmagyarázza ezt a békés idillt, hiszen meglehet, más lenne a helyzet, ha többen lennénk, és a szüleimnek nem mindig csak egyetlen gyermek érdekeit kellett volna szem előtt tartaniuk. Bár azt hiszem, néha bevállaltam volna pár veszekedést egy testvérért.
Az a hirtelen éles kanyar elég váratlanul ér, és felhoz bennem néhány fájdalmas emléket, ami miatt kissé talán túlreagálom a helyzetet. Utána hiába igyekeznék úgy tenni, mintha mi sem történt volna, nyilvánvalóan az arcomra van írva, hogy mi hasított keresztül a gondolataimon, és Shane nem hagyja ezt figyelmen kívül.
- Nem, semmi, csak... Semmi, minden rendben – megrázom a fejem, majd mosolyt erőltetek az arcomra. Kétlem, hogy a férfit érdekelné életem tragédiája, de az is biztos, hogy nem ez a megfelelő hely és idő arra, hogy ilyesmiről beszéljek. De nem is akarom aggódásra késztetni őt a riadt ábrázatommal, ezért igyekszem mielőbb valóban rendezni az arcvonásaimat, aztán másra irányítani a szót.
Komolyan tetszik Harper elszántsága és határozottsága a munkával kapcsolatban. Ezek nélkül az üzleti világban nem is igen lehet boldogulni, úgyhogy örülök, hogy végül őt választottam ma kísérőmül. Mindegy, hogy mi motiválja, a lényeg, hogy végül mindketten elérjük a céljainkat. Aztán a szó ismét visszaterelődik a családra és a vállalkozásra.
- A nyakamba varrni? - kicsit felnevetek a szóválasztás miatt, mert ettől úgy hangzik, mintha a szüleim valami igazán nagy terhet készülnének rám pakolni. Bár egyelőre erről nincs szó, de – talán csak mert már rég hozzászoktam a gondolathoz, – engem nem is ijeszt meg a dolog. - Azt hiszem, apám messze van még attól, hogy nyugdíjba vonuljon. De igazából nem egyedül kell majd átvennem az egészet. A férjem apjával együtt alapította édesapám a céget, úgy tizenhét évvel ezelőtt – árulom el, és egy kicsit talán furcsa ennyire belemerülni a családi és üzleti viszonyokba valakivel, akit csak néhány órája ismerek, másfelől viszont ebből semmi sem titok, és igazából magam is érdeklődve hallgatom, amikor ő beszél a sajátjairól.
- Zetta Harper? Biztos vagyok benne, hogy hallottam már valahol – bólintok, majd némi tűnődés után fejben össze is rakom, hogy honnan ismerős a név. - Írónő, igaz? Nem kizárt, hogy olvastam is tőle valamit – morfondírozok tovább hangosan, de konkrétabb történet tőle most nem ugrik be, sem a műfaj, amiben alkot.
Az este szerencsére egyelőre nagyon jól alakul, de a sikerek ellenére is kimerítő tud lenni a sok beszéd és győzködés, főleg tánccal egybekötve, szóval egyértelműen megérdemlünk egy kis szünetet. A friss levegő jól esik, de a cigaretta is jól fog, és nem tagadom, szívesebben vagyok most a kolléga társaságában egy kicsit, mint odabenn a csődületben.
- Talán nem mindig vagyok olyan finom és visszafogott – jegyzem meg némi titokzatossággal a hangomban és a tekintetemben a magyarázatát hallva, hogy miért is lepte meg a dohányzásom ténye. Nem akartam ezzel valójában utalni semmire, nem is nagyon gondolkodtam a válaszon, csak utólag tudatosul bennem, hogy ezzel valószínűleg a kétértelműség vizei felé sodródva megint sikerült kissé átlépnem a határokat. Mi tagadás, nehéz megmaradni a szigorú igazgatónői mivoltomnál, miközben Shane sem túlzottan foglalkozik azzal, hogy megtartsa a kellő távolságot. A következő kijelentése is jó példa erre. Kicsit tátva is marad a szám, a szemöldökeim enyhén megemelkednek, de mégis mosolygok. Azt hiszem, zavarban vagyok. Meglep, ugyanakkor jól is esik a bók. Túl régen mondtak már nekem bármi hasonlót. Össze kell szednem a gondolataimat, és mire reagálhatnék rá, vagy rendre utasíthatnám, ahogy azt kell, Harper már ki is javítja magát.
- Miért érzem azt, hogy alaposan meggyűlik még a bajom önnel, Dr. Harper? - ingatom a fejemet egy halvány mosollyal, majd kissé drámai sóhajt hallatok. Olyannak tűnik, akinek a határok feszegetése a hobbija, és ez közel sem csak a kettőnk viszonyára vonatkozik. Akár főorvos marad, akár nem, nem fogja megkönnyíteni a dolgomat, ebben szinte biztos vagyok. De ahogy korábban neki is mondtam, nem riadok vissza a kihívásoktól. Én is szívok egy újabbat a cigarettámból, majd a példáját követve a város felé fordulok.
- Lefogadom, hogy hajnalban ennél is lenyűgözőbb a kilátás – jegyzem meg elmerengve, és az a lakótömb jut eszembe, ahol tiniként éltem a szüleimmel, és aminek a tetőrészére gyakran felszöktem, ha el akartam rejtőzni.

Tamyra & Shane

Nem kerüli el a figyelmem, ahogy a mondata végére odateszi, hogy a szüleivel nem. Akkor esetleg a férjével igen?! Végül is, az nem túl pozitív, ha azt nézzük, de nem akarok én ebben turkálni, így elengedem ezt a dolgot a fülem mellett. Vagyis jobban mondva, úgy teszek.
- Igen, ez azért sokat nyomhat a latba – helyeselek, hiszen az egészen más, ha együtt kezdtek mindent elölről. Bár nem tudom, azért még itt is tudnék keresni olyan problémákat, amik kiütközhetnek, ha nagyon akarnék.
- Áh, akkor azért valamennyire értem ezt a fajta nyugodtságot – mosolyodom el. – Nincs kivel vetekedni, bár egyébként sem tudom valahogy elképzelni magáról így első körben, hogy összetűzésbe keveredne a pénz miatt bárkivel – osztom meg vele az első benyomást. Aztán lehet, hogy nagyon mellé lövök a dolgokban. – El se tudom képzelni, milyen lehet egyedül. Hogy nincs, aki idegesítsen – mosolyodom el, hiszen ketten is vannak, így számomra tényleg elképzelhetetlen az egész szitu. Imádom mindkét testvérem, de azért néha az agyamra tudnak menni, na.
Észrevehető, hogy a hirtelen kanyar megakasztja egy kicsit a mellettem ülőt, aminek az okát nem igazán tudom mire vélni, de mivel látszólag nem akarja elmesélni, nem is firtatom tovább.
- Akkor jó – mondok ennyit, látszólag egy perc alatt nagyjából helyre is teszi a gondolatait, de biztos nem véletlenül ijedt meg egy ártatlan kanyartól. Ezentúl óvatos leszek ezekkel.
- Hát nem tudom… vagy Önt érdekli ez az egész? Nem szeretem ezeket az örökléses dolgokat. Ha érdekli, akkor mondjuk persze egészen más a helyzet – pillantok oldalra rá egy tizednyi másodpercre. – Áh! – bólintok. Szóval a férje apjával. Hú, ez egyre szarabbul hangzik. Pontosan úgy, mintha az öregeik megbeszélték volna egy pohár whisky és szivar mellett, hogy majd összeházasítják a gyerekeiket és minden milyen jó lesz! Happy end meg anyám kínja. Na de ez az, amit biztos, hogy nincs jogom bolygatni és nem is fogok. Az is lehet, hogy ez kivételesen igaz szerelemről szól. Nem sok esélyt látok rá, de… semmi sincs kizárva végtére is.
- Igen, írónő – mosolyodom el. Ismerheti akkor ezek szerint. – Ha nem, akkor ideje elkezdeni – promózok, mint valami hülye menedzser. Nem, egyébként tényleg jól ír, nagyon is, szóval nem csak vaktában beszélek.
- Na meg van egy öcsém, ő is orvosnak tanul – teszem hozzá, hiszen azért róla se feledkezzünk meg. Igaz, egy kicsit leragadt így, hogy meghúzták az utolsó vizsgán. Titokban be szoktam vinni egy-két műtétre a lelátóra, Stone tudott róla, de Tamyrát talán még korai ebbe beavatni. Meg nem is biztos, hogy egyáltalán be kell.
Az este jól alakul, szépen haladunk, azt hiszem. A levegő hűvös, a cigi viszont jól fog esni, az viszont meglep, hogy ő is dohányzik és ki is fejtem neki a miértjét. A visszavágása rögtön be is indítja a fantáziámat és ez egy széles mosoly formájába ki is ül az arcomra. Le sem tagadhatnám, hogy már másfelé járok fejben.
- Nem? – vonom fel a szemöldököm, ahogy a szemébe pillantok. – Majd meglátjuk – sziszegem a fogam között, ahogy meggyújtom a saját cigimet is, gondolkodás nélkül és elég határozottan is, mint akinek már konkrét tervei vannak azzal kapcsolatban, hogy ellenőrizze le ezt a kijelentést. Pedig nincs szándékomban, csak valahogy elkalandoznak a gondolataim a főnököm jelenlétében, és nem abba az irányba, amerre egyébként lenniük kellene.
- Fogalmam sincs, miért érzi ezt – tárom szét a karom egy mosollyal, ahogy aztán egy lépéssel hátrálok is. – Egyáltalán nem vagyok az a típus. – Persze mind a ketten jól tudjuk, hogy ez akkora hazugság, mint a ház. Pontosan az vagyok, akivel sok a baj. Az, aki könnyen bonyodalmat hoz a másik életébe, akár akaratán kívül is.
- Igen, valószínűleg hasonlóan szép, mint az én hálószobám ablakából – jegyzem meg, és rögtön olyan ötlet jut eszembe, ami elég meredek, de gondolkodás nélkül vázolom is. – Most eltekintve a hálószobától… Én ráérek hajnalig – vonok vállat, ahogy ezzel együtt konkrétan a lakásomba invitálom. A főnökömet. Aki nem mellesleg, baromi csinos és dögös és szép és minden más. Este. Hajnalra. Nem vagyok normális.
- Ugyan, van más dolga? Ha sikerrel járunk, akkor akár meg is ünnepelhetnénk a dolgot egy pohár bor társaságában – hunyorgok rá, ahogy beleszívok még egyet a cigarettámba. Kíváncsi vagyok, erre mit reagál.

Őszinte mosolyt küldök Shane felé, amikor megjegyzi, hogy nem tűnök olyannak, aki a pénzen marakodna. Nem tudom, mennyire gondolja komolyan, hiszen még alig ismer, talán csak kedves akart lenni, ezért nem is kommentálom. Noha valóban nem tartom magam pénzéhesnek. Ez is nyilván a szüleim hatása, illetve a gyermekkorban megélt tapasztalatoké, hiszen volt egy időszak, amikor olyan rosszul ment a sorunk, hogy sokszor főétkezések is kimaradtak a napjainkból, vagy hetekre lekapcsolták az áramot, és néhányszor majdnem utcára is kerültünk. Egyrészt persze sosem szeretnék újra olyan helyzetbe kerülni, másrészt azonban az az idő megtanított arra, hogy melyek az igazi értékek az életben. Ezért is értékelem még inkább ezt a munkát, a lehetőségeket, amikor másokon segíthetek, és tartom fontosnak az adakozást, vagy épp a gyermekosztály mielőbbi rendbehozatalát... Bár nem tagadom, a tragédia után eléggé visszavonultam ezektől a nemes dolgoktól is.
- Mindig voltak helyette barátaim, de úgy sejtem, az nem ugyanaz. Lefogadom, igazából ön sem választaná soha a nyugalmat és a békét az idegesítő testvérek helyett, ha tehetné sem – mosolyodom el, mert hiába mondja, hogy elképzelni sem tudja, milyen, amikor nincs aki idegesítse, kétlem, hogy valaha is le akarna mondani róluk. A testvéri kötelék sajnos számomra valami olyan megfoghatatlan csoda, amit sosem volt lehetőségem megtapasztalni, de láttam már rá elég sok példát, hogyan bosszantják egymást fivérek és nővérek, majd állnak egymás mellé, valahányszor a másiknak szüksége van erre. Nekem, azt hiszem, ehhez a szerephez mindig is Tommy állt a legközelebb, együtt nőttünk fel, és ott voltunk egymásnak már jóval azelőtt is, hogy romantikusra változott volna a viszonyunk. Néha hiányzik is az a barát, aki akkoriban volt. Azt hiszem, ez az oldala jobban hiányzik a kapcsolatunknak, mint bármi más, amiben az elhidegülés óta hiányt szenved a házasságunk.
- Őszintén szólva egyelőre nem sokat gondolok erre. Szeretek üzlettel foglalkozni, számokkal és emberekkel egyaránt... bár határozottan beérném kevesebbel is, mint ami rám vár. De ez távol van még, és bármi megtörténhet addig. - Ez is talán pont amiatt van, mert apám a semmiből építette fel a vállalatát, de nem veszem ezt az egészet készpénznek. Az üzleti élet, akármilyen jó is benne valaki, egyben mégis szerencsejáték is. Folyamatos harc és küzdelem. Hajbókolás, pókerarc és kézfogások. Bármikor rá lehet unni, belefáradni, belefásulni, még akkor is, ha egyébként profi benne valaki, és jövedelmező, amit csinál, és akkor könnyedén meg lehet indulni lefelé a lejtőn. Vagy haladhatsz még feljebb különösebb erőfeszítések nélkül is. De nekem elég egyelőre a kórház ügyeivel foglalkoznom, a fejlesztésekre irányuló további terveket kidolgoznom, megismerni és összefogni az alkalmazottakat... Bőven van teendő, és még nagyon az elején járok.
- A büszke báty – bólintok széles mosollyal a húga könyveinek népszerűsítésére. - Gondolom, rendszeresen olvassa is az írásait. - Egy újabb eset, amiben megmutatkozik a testvéri összetartás. - Valóban? Csak nem sebésznek készül ő is? Sok van még hátra? - érdeklődöm, amikor már az öccse kerül szóba. Szép nagy család lehetnek. Még a végén egy kicsit féltékeny is leszek. Ugyanakkor örülök a lehetőségnek, hogy útközben valamennyire sikerült megismernünk is egymást. Ez későbbiekben a közös munkát is gördülékenyebbé teszi, egyelőre csak a jótékonysági esten, de remélhetőleg holnaptól a kórházban is. Máris jobb, mint az a heves vita, amivel az ismerkedésünket kezdtük.
Ahogy egy kis időre magunk mögött hagyjuk a befektetőket, és azoknak a befűzését, úgy változik meg ismét a hangulat is közöttünk. Nehéz lenne eldöntenem, mi van leginkább rám ilyen hatással, a pezsgő, a varázslatos kilátás meg a mai sikereink miatti mámor, esetleg a romokban heverő házasságom, hogy fokozatosan Shane sármjának hatása alá kerülök, de az biztos, hogy hatással van rám, hisz akaratlanul is kétértelmű kijelentéseket teszek, és próbálhatnám tagadni, de határozottan tetszenek a reakciói. A sejtelmes sziszegésére elfojtok egy mosolyt, és inkább beleszívok egyet a cigarettámba. Ez a férfi bajt jelent, és a szavai ellenére, biztos vagyok benne, hogy ezzel ő is tökéletesen tisztában van.
- Hát persze – hagyom is inkább rá a dolgot egy sokatmondó pillantással. - Majd meglátjuk – teszem hozzá az általa használt korábbi szavakkal. Mintha valamiféle verseny, vagy vetélkedős játék indult volna közöttünk, enyhe izgatottság lesz rajtam úrrá.
A szemöldököm hirtelen a magasba szalad, amikor egyik percről a másikra már a hálószobáját emlegeti nekem, majd a szemeim is elkerekednek a következő szavaktól. Zsigerből el kellene utasítanom, csírájában elfojtani, bármi is ez, ami itt épp kibontakozni készül, hiszen határozottan helytelennek tűnik az újonnan megismert alkalmazottammal borozgatni a lakásán már az első este.
- Úgy véli, érdemes lenne megnéznem azt a kilátást? - kérdezek vissza ehelyett. Lassan elmosolyodom, a pillantásom enyhén kihívó, majd ismét a számhoz emelem a füstölgő szálat. Ezzel még nem mondtam egyértelmű igent, de nem is vetettem el az ötletet. Annyira rossz dolog volna meginni egy pohár bort, és ismerkedni még kicsit? Tommy egész hétvégén Japánban van, engem pedig nem vár más otthon, csak egy üres lakás. Fullasztó lenne, mint mindig. Hiányzik a társaság. És Shane jó társaságnak tűnik.

Tamyra & Shane

- Persze, az nem ugyanaz – mosolyodom el. Megvagyok a testvéreimmel, tényleg jót alakítottunk együtt mindig. Zettával együtt nőttünk szinte fel, Vincenttel is jól kijöttem a nagyobb korkülönbség ellenére is. Nekem a barátokból kevesebb jutott, ami volt, azt is sikeresen elcsesztem. A család nekem mindig is fontosabb volt, mint a barátok. De nyilván, elképzelhető, hogy más lenne  a ranglista, ha nem lenne testvérem.
- A lényeg mindenképp az, hogy az ember nincs egyedül – vonok vállat. Azért voltak időszakok az életemben, amikor egy-egy barát nélkül nem ment volna a gödörből kimászás.
Amiről Tamyra mesél, arról megvan a magam véleménye. Nem tudom, hogy most csak szépíteni próbál a dolgokon vagy tényleg nagyon boldog ebben a családi vállalkozásban. Ha minden rendben van vele, akkor szerencsés ember, ezt aláírom.
- Persze, igaza van. Az üzlet azért elég kiszámíthatatlan – vonom le a következtetést. Lutri. Kockázat. Mintha egy libikóka közepén állnál és várnád, merre fog végül elbillenni. Ennek is megvan a maga szépsége, de a munkában én jobban szeretem az állandóságot. Mindenki más persze, és ez helyén is van. Mi történne, ha ugyanaz lenne az érdeklődi körünk mindannyiónknak?! Ajaj, abba még belegondolni is sok.
- Igen, elég rendesen kritizálom is – mosolyodom el szélesen, majd a Vincenttel kapcsolatos kérdésre újabban bólintok. – Az szeretne lenni. Még az orvosira jár, utolsó éves. Egy kicsit összedőlt körülötte a világ és csúszott egy évet, de kitartó. – Nem volt neki egyszerű, ezt aláírom, de talán egy kicsit jobban odatehetné magát. Én megértem, hogy fiatalság, meg minden, de azért nem kellene elkövetnie azt a hibát, amit én is megtettem évekkel ezelőtt. Mellesleg neki itt vagyok én, beviszem néhány műtétre a lelátóra, ami egyébként nem lenne annyira szabályos, de annyira szabálytalan sem, szóval bevállalom az ügy érdekében a kockázatot. Majd egyszer talán beavatom Miss Kaine-t is, ha kicsit közelebb enged magához. Egyelőre nem gyarapítom a számlámra írandó dolgokat, azt hiszem, az lesz a legjobb megoldás.
Szeretem az ilyen rendezvényeket. Sok értelmes emberrel találkozik az ember, csupa olyan kapcsolatot lehet kialakítani, amiből a későbbiekben majd csak hasznot lehet húzni, és mi egészen jól haladunk efelé. Valamiért azonban mégis jobban érzem magam vele odakint az erkélyen, ahogy nem azon fáradozunk, hogy minél több embert megnyerjünk magunknak.
Hogy baj, velem? Ugyan. Egy oldalon nem is említhető Shane Harper neve és a „baj” szócska. Na jó, ez talán egy kicsit túlzó megállapítás volt. Elmosolyodom a visszavágására és a szemeibe pillantok. Fogalmam sincs, hogy mi okból ajánlom fel a meghívást a lakásomra, hiszen még csak ma ismertem meg. Na nem mintha ez nálam bármikor is visszatartó tényező lenne, de nem tudom. Most talán nem az a célja ennek az egésznek, hogy megdöntsem, mert akár az is lehetne. Egy jó éjszaka. De a társaságában jól érzem magam, és a gondolataim nem a szexen járnak megállás nélkül, ami azért nekem elég meglepő tud lenni egy nő jelenlétében. Egy olyan nő jelenlétében, aki nem mellesleg ennyire attraktív.
- Persze – vágom rá, látom az arcán a meglepettséget. Szerintem neki már máshol járnak a gondolatai, azt hiszi, azért hívom fel magamhoz, hogy bepróbálkozzak nála. – Természetesen, ha más dolga van, megértem – kezdek bele annak felajánlásába, hogy ha nem akar, nem kell feljönnie, mire aztán rájövök, hogy nem kellene ezt ilyen gyorsan feladnom. – De higgye el, nem bánja meg. Bármikor hazamehet, ha úgy érzi – vonok vállat ezzel hagyva neki egy kiskaput, ha út közben mégis meggondolná magát.
Elnyomom a csikket, és ahogy megfordulok, újra Mr. Prestonnal találom szembe magunkat.
- Nos, gondolkodtam és azt hiszem, hogy akár holnapután alá is írhatnánk azt a megállapodást. Szívesen támogatja a cégünk a gyermekosztály felújítását és egy-két korszerűsítést, ahogy szót is váltottunk róla, cserébe az általunk gyártott gyógyszerek javaslásáért – néz hol rám, hol pedig Tamyrára. Mosoly ül ki az arcomra, azt hiszem, ez a gyógyszercég pont elég pénzt fog adni ahhoz, hogy egyenesbe jöjjünk. Egyszer már támogatták az intenzív osztályt is, akkor is a teljes helyrerakás fedezte a pénzük. Várjuk csak ki a végét.
- Ez remek. Nem fog csalódni – nyújtom a kezem felé, majd ahogy Tamyrával is lekezeltek, nem tudja megállni, hogy ne szóljon oda, és láthatólag jártatja Tamyra és köztem a tekintetét. Valószínűleg a zakóm a vállán szúrt neki szemet.
- Üdvözlöm a férjét.