Jobb pillanataimban aranyos, kedves, mosolygós és tréfálkozós vagyok. Sokan bájosnak neveznek, vagy elragadónak. Ám van sok kevésbé jó pillanatom is, amikor befelé fordulok, távolságtartó és bizalmatlan leszek. Átkapcsolok megfigyelő üzemmódra, amikor inkább azon van a hangsúly, hogy másokat tanulmányozzak, másokat kiismerjek. Egész jó vagyok ebben is. Vannak dolgok, amelyekről nagyon keveset, vagy egyáltalán nem beszélek; súlyos, fájdalmas titkot, amelyeket magamban hordozok, és azok, akik elég jól ismernek, vagy igazán odafigyelnek, sokszor a mosolygós, jókedvtől csillogó lélektükreim mögött is felfedezhetik ezeknek az árnyait. Alapvetően nem vagyok egy beszédes fajta, magamról legalábbis ritkán fecsegek, viszont ha a céljaim és terveim megkövetelik, vagy ha üzletről, munkáról van szó, igenis képes vagyok lyukat beszélni mások hasába, levenni szinte bárkit a lábáról. Emellett pedig mindig igyekszem magabiztosnak, határozottnak, céltudatosnak látszani, olyannak, aki tudja mit akar, és könnyedén el is érheti azt. Belül azonban gyakran tele vagyok kétségekkel, félelmekkel és bizalmatlansággal - és nem tagadom, időnként ezek is képesek a felszínre törni.

A családom Izraelből származik, Jeruzsálem közeléből, és én magam is ott fogantam. A szüleim azonban két különböző vallási és etnikumú népcsoportból származnak, a szerelmüket és a házasságukat ott sosem nézték volna jó szemmel, nem remélhették, hogy valaha is megkapják az áldást erre a kapcsolatra, ezért még a születésem előtt Amerikába szöktek, azon belül is Chicagoban  kezdtek új, közös életet. Én magam, eddigi életem során, csupán egyetlen egyszer jártam az anyaországban, és bár tisztelem mindazt, amit a szüleimtől örökül kaptam, amit ők maguk képviselnek, én első sorban amerikainak vallom magam. Az újrakezdés, ez az új élet az álmok hazájában mindenesetre egyáltalán nem volt egyszerű. Apa évekig taxisofőrként igyekezett eltartani bennünket, miközben anyám takarítással próbált egy kis plusz pénzt keresni, és nyolc-tíz éves koromig többször is előfordult, hogy majdnem az utcára kerültünk, vagy hogy vacsora nélkül kerültem ágyba, de mindent összevetve nem volt rossz gyerekkorom. A szüleim örök optimisták, látták maguk előtt a jobb jövőt, de tettek is érte. Ezt a fajta mentalitást pedig nekem is igyekeztek átadni. Anyám nővérképzőbe kezdett járni, ami később meg is térült, miközben apám a főiskolán számítástechnikát tanult, majd egy évfolyamtársával kiötlöttek egy új találmányt, aminek az orvoslásban van manapság is fontos szerepe. Alapítottak egy céget, ami rövid időn belül sikeres lett, egyre több hasznot termeltek, és onnantól már nem volt megállás. Folyamatosan terjeszkedtek, és terjeszkedik a cég még ma is, külföldön és belföldön egyaránt, egészségügyet és számítástechnikát érintő vállalkozásokat vásárolnak fel, vagy vesznek meg részvényeket, és helyet az asztalnál. Apám sikerei pedig természetesen egy teljesen új életet és mondhatni egy előre megírt jövőt biztosítottak a számomra is. Mivel apám partnere New York-i származású volt, és a cégnek is ez lett a székhelye, így hamarosan mi is Manhattanbe költöztünk. Itt jártam gimnáziumba, és már nagyon hamar eldőlt az is, hogy a Columbián kell majd továbbtanulnom, üzleti szakon, hogy szerepet vállalhassak a családi bizniszben. Ugyanezt várták apa társának fiától, Tommy Kaine-től is, aki az apja halálakor nem is habozott egy percig sem átvenni a megörökölt üzlettel járó feladatokat. Tommy és én már fiatal korunktól jó barátok voltunk, szinte együtt nőttünk fel, és az is nagyon hamar világossá vált számunkra, a szüleink abban reménykednek, hogy egyszer romantikus értelemben is egymásra találunk, összeházasodunk, és együtt visszük tovább az üzletet. Tiniként ezzel sokat tréfálkoztunk, akkor még képtelenségnek tűnt, de később valóban kezdett kialakulni közöttünk a vonzalom, majd úgy döntöttünk, adunk ennek egy esélyt. Akkoriban nem igazán foglalkoztam ezzel, de manapság sokszor belegondolok, hogy talán tényleg csak a szülői nyomás hatására alakult így minden, mert ebbe az irányba terelgettek bennünket, nekünk meg egyszerűen csak nem volt egyéb vagy jobb tervünk. Miután befejeztem a főiskolát, tapasztalni, tanulni szerettem volna élesben is, ezért az egyik kisebb cégünknél kaptam asszisztensi munkát a vezérigazgató mellett. Huszonhat, majdnem huszonhét évesen pedig feleségül mentem Tommy-hoz, és mivel már a kezdetektől leginkább ő felel a külföldi bővítésekért, a következő években többnyire vele utazgattam, őt támogattam, ott ültem mellette minden európai és ázsiai megbeszélésén. Tetszett az az élet. Fiatalok voltunk, szabadok, mindig tudtunk időt szakítani arra is, hogy világot lássunk, vagy épp kettesben is legyünk. Aztán szóba került a családalapítás is, és bár úgy döntöttünk, hogy nem kapkodjuk el, a huszonkilencedik szülinapi bulim után mégis kiderült, hogy babát várok. Jobban örültem neki, és mélyebben átéltem a közelgő anyaságomhoz kapcsolódó izgalmas várakozást, mint azt valaha gondoltam volna magamról.
Már a második trimeszter vége felé közeledtünk, amikor egy egyiptomi utunk alkalmával súlyos autóbalesetet szenvedtünk, oda a világ végére pedig a segítség nem tudott megérkezni időben. A semmi közepén szültem meg a fiunkat, aki élettelenül jött a világra. Ezután súlyos depresszióba zuhantam, és sokáig nem csak hogy az országot, de a házunkat sem akartam elhagyni. Befelé fordultam, elzárkóztam a külvilágtól, Tommy-val is fokozatosan távolodtunk el egymástól, és a napjaim nagy részét leginkább festéssel töltöttem. Azt nem tudnám megmondani, hogy az alkotásaim mennyire jók, avagy sem, nem is szokásom őket megmutatni másnak, a férjemen kívül, a legtöbb munkám a pincénkben porosodik ma is. De ez a fajta alkotás segít kifejezni és feldolgozni az érzéseimet, és segített a gyászommal is. Mára sikerült is ismét megtalálnom önmagam... bár ez inkább egy új énem, egy komolyabb, csendesebb, kevesebb érzelmet kimutató, és sokkal inkább a munkára fókuszáló énem. Igaz, csupán egy-két hónapja tértem vissza a munkához, és eddig csak apám mellett segédkeztem az üzleti útjain, aztán ő és Tom úgy döntöttek, jót tenne nekem valami nagyobb feladat, így amikor megürült a Presbiter Kórház vezérigazgatói széke, megszavaztatták a tanáccsal, hogy én kapjam meg a posztot. Meglehetősen felelősségteljes munka, de izgatottan és tettre készen állok elébe.