Az ébrenlét mezsgyéjén lebegek, félek, ha kinyitom a szemem világossá válik, hogy ténylegesen nem a lakásomban vagyok, nem a saját ágyamban, amitől a rettegés a csontjaimra mar, átjár, akár egy kéjenc nagymacska, mely a véremre szomjazik. Elnyújtózik bennem, tanyát ver, jelzi, hogy marad. A szagok is arról csacsognak, hogy ez nem a lakásom, nem a saját helyem, nem vagyok otthon.
A homlokom sajogva fáj, emlékeimre köszön a kép, ahogy megfejelem a kocsit műszerfalát, aztán pedig a fogcsók, leütnek... hányinger toppant a gyomromba, olyan sebesen ülök fel, mint akinek eszébe jutott a megoldás egy nagyon fontos, régóta húzkodó problémára.
Kába vagyok a bogyótól, amit bevettem, az éhség pedig kicsinálja a gyomrom, akkor is ha hányom kell. Olyan szinten fáj a legtöbb porcikám, mint akin átment egy egész bivalycsorda. Lelógatom a lábam az ágyról, keresem a biztos pontot, a fixet, amibe kapaszkodni tudok. Kiszáradt szám összetapad, a szemembe csipa gyűlt, oda sem nyúlok, de érzem és biztos, hogy puffadt is a sírástól.
Letolom magam az ágyról, a talpam alatt lehetetlenül hideg a szőnyeg, biztos nincs padlófűtés, mint nálam, azon kapom magam, hogy szipogok, megint bőgni fogok. Zombiként vánszorgok ki a kis zuhanyzóval összekötött klotyóba, hogy arcot mossak, pisiljek és kifújjam az orrom, aztán újfent bőghessek.
Meg kell nyugodnom, muszáj, össze kell szedni magam, gondolkodni kell. De innom is. A pánik már a lábszáramba kapaszkodik, kúszik fel, hogy elérje majd a gerincem alját, köré csavarodjon, bevonja fémízű félelemmel a szám.
Voltam szobafogságba, többször is, de az nem ilyen, pedig apám, istenem úgy hiányzik, nagyon kegyetlen tud lenni.
Felkattintom a lámpát és a csap fölé hajolva kinyitom a vizet, lapátolni kezdem a számba. Hagyom az arcomra spiccelni, a nyakamra, blúzomra. Jéghideg folyamba fürdetem a nyakam, csuklóm és persze sírni kezdek.
Bosszant, hogy gyenge vagyok, nem vagyok jó Hayland, nem vagyok erős, nem lenne büszke rám az apám.
Jordan arca ugrik be, ahogy a kezem fogja, ahogy könyörög, hogy ne haragudjak, gondolatokat pakolok egymásra, mint egy kirakósban, keresem az összeillő mintákat, legalább a széle legyen meg.
Belezokogok a tenyerembe, mélylevegőkifújmélylevegő.... A pánik pici lénye megül a lábfejemen, onnan bámul fel rám, keresi a gyenge pontot, hogy nekem ugorjon, mag alá terítsen.
Elzárom a csapot, mélylélegzek, míg letámaszkodom, arcomról csöpög a víz, könny és nyál egyvelege. Hosszú percek alatt csitul el a sírásom, a szívverésem nem lassul, sejtem nem is fog. Rettegés körvonalazódik, de én most nem azt szeretném, hanem a társasomat körbe írni.
A wcn ülve konstatálom, hogy nincs tükör, sejtem az az oka, hogy ne törjem össze és vágjam fel az ereimet, vagy az övét, neki a nyakába szúrnám, főleg, amikor nem ő jön vissza, hanem a másik. Már attól frászt kapok, ahogy kifújom az orrom és visszhangzik az apró helyiségben, aztán a wc lehúzás hozza rám a rossz nyavalyát. Ordítani szeretnék, sikoltozni.
Átkutatom az apró zuhanyzót, fogkefe, elektromos, a szemét mondjuk kiszúrhatom vele, csak ne lenne a zsinórja rögzítve. Fasza.
Fésűt sem találok, mi ez, valami börtön? Pedig szeretném a hajam kikefélni, ágakat belőle, csomókat.
Törölközök, köntös, öv nélkül, kis csacsi, egy melltartó is lehet veszélyes eszköz, ha nem lenne a faszi 30 centievel magasabb és 50 kilóval több, mint én.
És tádám, újra elsírom magam, magamhoz veszem a százas papírzsepit, kézenfogva térünk vissza a szobának csúfolt zárdába.
Aprólékosan szemlélődök, próbálok kifelé fülelni, de nesz nem tör be, csak a mini ablakon, amin keresztül érzem beáramlani az erdőt, a szabadság zöldellő ízét, megint sírok. Kurvaélet.
Ujjaimmal a falat kopogtatom, gyengeséget keresek, bepillantok az ágy alá, a szekrénybe, a ruhák közé, ami biztosan véletlen mind a méretem. A könyvespolc majdnem mintája az enyémnek, talán ugyanazok a könyvek, ugyanabban a sorrendben vannak rajta. Lesz mit olvasom. Lószart, nem leszek itt annyi időt. Kizárt, lehetetlen.
Bugyik közé túrok, van itt minden, ami tetszhetne is odakint, melltartók, ruhák, bálba megyünk?
Csak innen ki.
Dühödtem rovom a köröket, az izmaim egész bemelegszenek, kikerülöm a széket az asztalt, lerántok pár könyvet, a lámpát falhoz vágom és közben sikítok, valahol elhagyom a zsepit.
10 ujjal tépem a hajam, tombol a düh bennem, a mohó vágy, a forró akarás, hogy kijussak. Arcomon könnyek égnek, a torkom is fáj.
Nem tudom pontosan, hogyan telik az idő. Lehet órák óta bolyongok, de az is lehet, hogy csak percek teltek el.
Kerülget az őrület, azt tervezi, hogy rám veti magát és legyűr, hogy a húsomból lakmározzon, értem, érzem, elfogadom.
Hosszú, hosszú percekig ülök a földön, jóga lélegzem. Higgasztom magam, hogy tudjak gondolkodni. Jó lenne, akarok.
Végül lecsillapszik a vérem, és felszínre rúgja magát a józan ész, a nő víz alá nyomja a kislányt, hogy kitisztuljon a kép benne is. Elhalkul bennem a vágy a kitörésre, hiszen az ajtó meg sem moccan, a fal nem bomlik le és az ablakon a kezem is alig fér ki, amitől a pánik elhúzza mocskos száját, gúnymosolyt lobbant. Ha fogoly vagyok, legalább az elmém legyen szabad.
Leülök a székre lovalóülésbe és várok,elpilledek, felállok, járkálok, visszaülök. Iszonyatosan lassan telik az idő.
Megcsörren a kulcs a zárban, hallom, érzem ahogy közeledik, még örülök is neki, egyedül lenni, ebben a lyukban... megölöm. Nem most, később. Most kéne, de nincs semmim, amivel árthatok neki, csak magamnak. Át nem öltöztem, a szemem is kisírt, de aki sír, az meghal.
Visszaülök a székre, magabiztosan, egymáson keresztbe vetett lábakon, kezem a térdemen. Nem adom meg neki azt az örömet, hogy rettegni lásson, pedig a pánik karmaim marják a lábszáram, ahogy mászik felfelé, közelít a gyomromhoz.
Tekintetem tűzében égetem meg a férfit. Rohadj meg, akarom mondani, gyere közelebb Jordan, csak gyere, had rágom ki a szíved pusztán a fogaimmal.
A pizza szaga betölti a teret, megkordul a gyomrom, még pár óra és négykézláb mászok érte.
Dacosan összeszorítom a szám.
- Hogy jól aludtam-e? - megrántom a szemöldököm. Rohadj meg drága.
- Te, hogy aludtál Jordan? - ha más nem akkor lelkileg adok kicsit neki, hogy érezze, hogy él, én pedig nem félek, mert nem akarok félni, nem tőle.
Hogy aludtál bazdmeg, amíg én ide voltam bezárva, mi? Jött álom a szemedre? Élvezted? Hallani vélted szívem rémült dobbanásait, kiverted? Miközben végig tudtad, hogy idelent rettegek? Így volt mi?

Pillantásom élére tűzöm, mint egy cserebogarat, klasszikusan, mint az egyik könyvben a pillangókat a csákó. Ott is elrabolták a csajt, Mirandát, csak kicsit más volt a helyzete. A film végére meg konkrétan nem emlékszem, pedig még a könyvet is sikeresen elolvastam, de nem most volt ez a sztori sem. Minden kicsit távolinak tűnik, olyan kietlen sivatagnak, amiről nehezen hiszek el, hogy volt benne élet. Most nem attól félek, hogy előtte nem volt, hanem attól rettegek, hogy utána nem lesz, hogy ez a vég, itt és most, ebben a pici, dohos, pinceszagú szobában, ahol minden dús, tömött fa, nem jutok alá. Az ajtó tömör és kemény acél, ebben szinte ezer százalékig biztos vagyok, próbáltam, próbálgattam, neki estem, lesérültem általa.
Igaz a lelki sebesülésem sokkal fájóbb, zavaróbb és kijózanítóan hat rám, akár a megjelenése.
Jordan az, és ettől felkapcsol a menekülési reflex az agyamba, figyelem a kulcsot visszakerülni az övére. Jól van, tudom hol van, csak le kell ütnöm valahogy, megszerezni tőle, talán egy gyenge pillanatban elcsenni,de akkor is ki kell ütnöm, mert kicsi ez a hely, mire az ajtóhoz érek és előszedem a kulcsot, ő is ott lesz, lehet akkor már nem Jordan, hanem az a másik. Ő pedig azt hiszem nem kecmecelne az életben maradásommal. Talán a széket szétloccsanthatnám a fején… ezen –még dolgozom.
Egyenesen előre nézek, Rá.
Szavaira megrezzenek. Ki nincs itt? Itt ülök, bazdmeg. Lehet már nem is lát? Azonban ezt erősen kizárnám, hiszen én meg azt látom, ahogy ő fűzi élénk pillantását a testemre. Felmér, gusztál, mint az étteremben a garnélát. Jól van, barátom, elégedett mosolyt engedek meg a magamnak, amikor nem látja. Muszáj kicsit megforgatnom ezt, hangyafasznyit fölé kerekednem, átvenni az irányítást, miközben Ő azt hiszi mindent a kezében tart, ez a nehézsége. De Sean Hayland az apám, a legkifinomultabb lelki zsonglőr, akit valaha láttam, pedig találkoztam ezzel meg azzal.
Vannak terveim, kedves Jordan, nem kell parázni. Én teszem. Borzasztóan félek. De olyan lehet ez, mint a lovaknál, ha megérzik gecibbek.
Félre biccentem a fejem. Kicserélni az ágyam ? Nem rossz ötlet, bár a faszi nem teljesen hülye, biztos, hogy a szoba másik felébe kötözne addig, vagy ami rosszabb, kiütne valamivel. Ami azt illeti, semmilyen ágy nem lenne kényelmes. Azonban, ha azt kérném, hozza el a sajátomat… az lehetne jelzés az apámnak, vagy Walshnak, hogy élek, ha még ugyan dolgozik valaki az ügyemen és nem temettek el. Bár a fatus nem feladós fajta, ő a végsőkig kitart. Ennek a fickónak itt, darabokra fogja tépni a testét, miközben jajgatni fog, ebben biztos vagyok.
Vállat rántok, kissé szégyenlősen lesütöm a szemem, elteszem későbbre. Az agyában majd az a kép lesz, ahogy elszégyellem magam az ággyal kapcsolatban, elég sok helyzetben elő lehet csalni ezt az emléket, esetleg még egy másikat is kérhetek, csak nem akartam az első nap nyafogni. Első? Már így gondolkodom? Hagyd abba Emy, ezt ne, ne lovald bele magad, ki fog engedni és te hazamész. Kisírod magad, egy évig az utcára sem mész, de jó lesz. A pánik végig karcolja a combom, érzem, ahogy egyre feljebb halad.
Visszapöccintem a kérdést, teniszezünk? Legyen így.
Pillantása a székre olvaszt, egyetlen másodpercre komolyan megijedek. Magabiztosságom hűs álarca mögött megbújik a lehetőség, hogy térdre vetem magam és zokogva könyörögni kezdek, mert nem félek kevéssé, mint az elején. A kontroll jó dolog, egy ideig működik, nem sokáig, habzik a fülemen az adrenalin. Minden mozdulatát magamba iszom, később minden apró stílt felismerek majd.
Egyetlen pillanatra sem figyelek másra csak rá, próbálok eligazodni benne, de nem könnyű. Mozgása most nem egy ragadozóé, nem egy vadé, aki maga alá gyűr, elesett kölyök, akire túl nagy lett a teste, a késői kamaszévek sajátossága ez, amikor a fiúk egyszer csak megnyúlnak, a sok kis dagi, igazi sportember lesz, szálkás, nyúlánk, hórihorgas alak. Akit tavaly észre sem vettél, egy nyár alatt annyit változik, hogy az idei év csak róla szól, mennyi ilyet láttam…
A pizza szagát sem tudom kizárni immár, az izmaim köré vet béklyót, még az előtt moccan le a kezem a térdemről, hogy engedély kérne az agyamtól, majdnem négykézláb csúszok az asztalig,  iszonyatosan éhes vagyok. Sajt és paradicsom illata úszik a térben, hozzá egy kis kolbász vagy valami hasonló. A hasam megkordul, beindul a nyálelválasztásom, a testem árulommá lényegül.
Széke megnyikordul, ahogy ránehezedik, erről szembe jut, hogy baszott nagydarab, hogy a kinti világban imádnám, azt is, hogy kicsit bénázik, hogy nem a tipikus megbaszlak az asztalon fajta, hanem fölé kerekedhetnék, lenne a szolgám, szexben, csakis. Kihasználnám tökéletes testét. Valami azt súgja meg fogom ismerni. Lezárom, a gondolatot, mielőtt megköt bennem és felgyúr egy őrült félelem hegyet.
Mély sóhaj. Sejtem, hogy nem mérgezte meg, mi vicces lenne abban, nem hiszem, hogy azért vagyok itt, hogy patkány kísérleteket folytasson rajtam.
- Hegek? – hol van ez a hegektől? Most az én pillantásom lesz lesajnáló. Az egyiket alsó hangon is varrni kéne. Nem mondom, hogy nem fog összesimulni a bőr, de nyoma tuti, hogy marad, örök emlékezete annak, hogy ez a seggfej magához láncolt.
Nőből vagyok, lopott svenkelése megégeti a bőröm, 5 percen belül másodszor árul el, király lesz, már látom. Ahogy tekintete a combomra siklik, mintegy véletlen átemelem a felsőt, hogy szétcsússzanak a lábaim.. Tudom, hogy iszonyat kockázatot vállalok, semmi kedvem megerőszakoltatni magam. Lehetek simán egér ebben a partyban, okozhatom a saját vesztem, de nem tudom végig reszketni, úgy hogy meg sem próbálom. Kell Jordan, akarom, mert szövetséges lehet. Segítőm.
Bizonytalanul ülök ki a szék szélére.
- Valóban? És, hogy állod meg, hogy Ő rám nyisson? Mit teszel? A kezére versz? – csupa kétely bujkál bennem, előre dőlök, betekintést engedek a melleim közé, de igyekszem elkapni a pillantását.
- Nem arról van szó, hogy nem bízok benned. – tudom, hogy ez nagyon fontos neki, csak okosan Emy.
- Egyszerűen félek, hogy kicsúszik a kezedből az irányítás, az erődben… megtette volna. Talán már nem élnék. – jobbom mutató ujja végig siet a combomon a hasamon, nyilván véletlen… és megállapodik a nyakamon, hogy köré fonom az ujjaimat, mintha meg akarnám magam fojtani. Mintha azon méláznék, ő hogy tette volna? De nem matekozok már sokáig, hiszen az élet nem számháború, és nekem meg kéne nyernem mégiscsak valahogyan.
Felállok a székről, mögé lépek, kecsesen, finoman, mint egy bagzó macska, de akarom a figyelmét, annak minden kis rezdülését. Akarom, hogy akarjon, akkor fog küzdeni értem.
- Igen? – és tádám, előbújik egy pillanatra a kislány belőlem. Írni? Miről? Mozdulata elmond mindent, a székem húzni kezdem az asztalhoz.
- De mit? Novellát? Vagy mit? Naplót? Cikket? Verset? – sorolhatnám reggelig a műfajokat, mégis mit szeretne? Hogy majd leírom a legbelsőbb titkaimat? Agyonver, megerőszakol és közli, hogy írjak valami vidámat? Vagy, hogy lesz ez?
meztelen talpaim oly hangtalanok, hogy szinte fáj a szék nyikorgása hozzá képest.
Leparkolok tőle kézzelfogható messzeségbe, az asztal másik oldalán és egyenes háttal ülök le a székre, tartásomban tartózkodás van, de muszáj ennem, mert 0-s a vércsoportom, minél éhesebb vagyok, annál idegesebb is. Kihalászok egy szeletet és ráharapok. Szétfut a számban a pizza íze, kéjesen felsóhajtok.
- Tényleg? – lenyelem a falatot, úri nő vagyok, csak aztán pislogok rá információ éhesen.
- Igen. Első körben, hogy miért én? És mik a vágyaid? Meddig leszek itt? Mit tervezel velem? Mit szeretnél ettől az egésztől? Mit tehetnék, hogy elengedj?  - újabb falat pizzát tolok a számba, kedvem szerint az egészet beletömném és behabzsolnám a faszba. Amúgy se egyen többet belőle, örülök, ha egyedül jól lakom.
- Ó, tökéletes? – akaratlanul elnevetem magam, sőt felkacagok, a könnyem is kicsordulna…. Életem vicce.
- Nem hívnád fel az apám és mondanád el neki is? Hát lenne öröm a köbön. Érzem, hogy nem értene egyet veled. – mindegy is, vége a jókedvemnek, hiszen eszembe rúgta az apámat. Nem csapok le a ha tudnád mondatrészre, félek, hogy nem lenne benne köszönet.
A kolára pillantok. Dobozos, coca, semmi cukormentes, zéró és citromos, ahogy van eredeti. Ur isten de szeretem. Persze semmi meglepő, hogy tudja, rólam is tud ezt meg azt. Érte nyúlok, megvillan az első hálás mosolyom, vagy lehet az utolsó is, megciccentem a dobozt és nagyot kortyolok belőle.
- Tuti valami drog van benne, ha nem iszom, egyenesen szenvedek. – a cukor és a koffein azonnal megüt, egy kávét hozhatott volna még, csak úgy mondom.
Végig tekintek rajta, ki akarom zökkenteni, veszélyes vizeken evezek, de muszáj megnéznem a határokat és most jó a kedve, elengedett, átengedő, hogy maradjunk a lovas hasonlatoknál.
- Vedd le a pólód! – egyszerűen kíváncsi vagyok, hogy megteszi-e? Felbosszantom vele? Előrántom a másik énjét? Vagy hízelgő lesz, és ebben bízom. Lehet, elszámolom a sakklépéseket és ez azonnal matt. De szerintem ez csak paraszttologatás, a nagyágyuk hátra vannak és isten az atyám, partner leszek, kőkemény és cseles… ember tervez… és meglátjuk ki végez. belekapaszkodom az elképzelésbe. Így lesz, erős leszek, nagyon erős.

Ezredszer veszek mély levegőt, hogy kicsit higgadjon a szapora szívverésem, hogy az agyam ne koccanjon folyton a koponyám egyik oldalának, aztán a másiknak, mintha lötyögne a fejemben. A hajam tele lesz elektromossággal, a félelem pedig kiteljesedik bennem, örömtáncot lej, most neki van ideje.
Jordan lassú víz alkat, akiről azonban nem hiszem el, hogy nem lehetne elég erős. Csak hát, ahogy a mellékelt ábra is mutatja, ez nem egy pitagorasz tétel, hanem egy jól fejlett hasadt személyiség. Veszélyes. Tudok róla sokat. Mindkét énjét másként kell kezelni, azonban csak az izgat, hogy ehessek valamit, hogy a gyomrom végre csillapodjon, és ne hányjak. Gondolom, hogy Ő maga sincs tisztában azzal, hogy ez mennyire riasztó, milyen nagyon kezelhetetlen, amit ő maga csinál, hogy neki mindkét éne erős. Zárt osztályon lenne a helye, szeretném megkérdezni, hogy kezelik-e? De a válasz magától jön, hiszen kap gyógyszereket
Lássuk csak, ha jó a pszichiátere, akkor a következő kezelésen Jordan bebukik azzal, hogy van valami defekt az életében éppen. Hetente egy kezelés lehet kötelező neki az ő állapotában, amikor a másik úgy veszi át az irányítást, mint kiskrapek a kormányt.
Tekintetének tüze felemészt, égeti a bőrt a csontjaimon. A ruha egyszeriben sok lesz, túl melegem van, kedven érzek a hajam összefogni, hogy legalább a tarkóm ne melegítse, pedig csontig vagyok fagyva a pince tudatától.
Az egyetlen mázli, hogy nem laknak pókok, bogarak a sarkokban, már megszakadt volna a szívem a dörömböléstől.
Biccentek. Jól van, gyógyszert szed, csakhogy ez nem gyógyítható, szinten tartható és sosem hatnak ugyanazon a gyógyszerek évekig, hiszen a másik személyiség törekszik a felszínre. Érvényt akar szerezni önmagának. A szervezet pedig olyan zseniális készítmény, hogy segít legyőzni a sok anti és per depresszáns szert.
Jordan, akárhonnan nézzük nem fog 80 évet megélni, pedig kár érte. Hülyeséget fog csinálni, valaki kivégzi, lelövik egy agresszívabb pillanatában, mert sajnos a másik énje az. Kikurt erőszakos, találkoztunk az erdőben és ha jól emlékszem a lakásomban is.
Újabb biccentés. Ha úgy hozza kedvem, írok neki, ha meg nem akkor bekaphatja, hiszen ezt nem lehet erőltetni, ihlet az vagy van, vagy nincs. Igaz a főszerkesztőm ezt mondjuk nem érti meg, szerinte írd meg, amit mond, van rá 40 perced és kussolsz. Ma már olyan rohanó a világ, amibe nem fér bele a tartós mérlegelés, gyors, egyszerű, letisztult döntéseket kell hozni a pillanat tört része alatt, hogy a csúcson maradhass.
A székem az asztalhoz vonszolom, finom mozdulattal veszem a kezembe az első szelet pizzát, majd éhen döglök.
Kérdéseim válasz nélkül maradnak. Meg vagyok lepve, bazdmeg. Ígéred, hogy megválaszolod és szarsz rá, mit mondhatnék? Mégis mit hitt, hogy mit fogok kérdezni, mekkora a lába, vagy …?
Ijesztő, ahogy néz rám, szinte kóstolgat a tekintetével, felborzolódik a szőr a karomon, tarkómon, ha macska lennék ráfújnék, hogy tartsa magát távol, csakhogy én most játszani akarok, a túlélésemért. Valahogy azt érzem, ha befekszem az akarata alá, ha nem vagyok kihívás nem lesz időm azon agyalni a pszichiátere vajon levágj-e, hogy valami nem stimmel a férfival.
Elhangzik a számból, hogy kapkodja le a pólót magáról, szeretném összezavarni, elérni, hogy kicsit magára s koncentráljon. Döbbenete vaskos, ha lenne nálam egy olló, vághatnám. Biccentek, hogy jól hallotta, megeresztek egy mosolyt is.
Tartásom egyenes, királynői, de a pizza már kavarog a gyomromban, ha nem löbbölnék kolát rá, okádnék, mint egy viselős malac.
Mosolyára megeresztek én is egy magabiztost.
Á a klasszikus felelsz vagy mersz?! Na most gyors leltár. Mi van rajtam? Blúz, melltartó, szoknya, bugyi, hellósziacsácső, ennyi.
Sóhajtok és pizzával a számban méregetem őt, mint, aki azon agyal megbízhat-e benne, holott tudom, hogy NEM. Semmiképpen sem. Nem vagyok teljesen hülye, de aki nem kockáztat, az nem nyerhet. Kihajolok az asztal takarásából és végig pillantok rajta. Mit viselhet még? Cipő, zokni, király… kicsit több az esélye, mint nekem.
- Őszinte lány vagyok Jordan. Ha csak nem kérdezel olyat, amire nem tudom a választ… - elvigyorodom, pedig sikoltozni lenne kedvem, a kezem annyira aprót remeg, amit szóra sem tartok érdemesnek, lassan higgadok, most önmagának tűnik, csak nem esik nekem.
- Nézzük csak, abból, ahogy méregetsz, szerintem pontosan tudom mik a vágyaid. Csak, hogy ha jól sejtem… - kicsit közelebb hajolok, mintha a súgás privát lenne, de ki elől is titkolnám, nemigaz?
- te nem elvenni akarod, hanem megkapni. – a kettő között egész Grand kanyon húzódik, kétszer.
Az energia pedig árad belőle, szinte belém harap, rátekeredik az ereimre, megrángat és felhorgad bennem a bús vágy. Nem tudom, honnan jön, azt sem hova tart, de mindig is tudtuk rólam, hogy nekem a szex kellék. Szükségem van rá, különben a testem önálló életet él, ez van. Van ennek szép hivatalos neve, de most nem takaróznék vele.
Ellenben a másik fele, a rosszabbik, az nem teketóriázna elvenni sem. Abban az esetben meg kell tanulni átengedőnek lenni, és akkor kevéssé fáj, mondja a tankönyv…
Megrezeg a sóhaj a torkomban, ahogy kibújik a pulóverből, egyetlen pillanatra jut eszembe, hogy itt az idő. Pattanj fel Emy, üsd le, most éppen vak. De az események túl gyorsak, még körbe sem nézek, mivel tehetném, már ott domborodnak a tökéletes izmai előttem. Legszívesebben felé nyúlnék, megfuttatnám az ujjaim a görbéken, apró szeplőkön.
Fú bammeg. Ilyen izmokat csak az növeszt, akinek a génjei is tökéletesek, sokan gyúrhatnak döglődésig, nem jutnak el ide. A lapos hasa megrántja a gyomrom, kivételes kockákat sejtek alattuk. Viszonzom a szeplőtlen szemlélődést. Direkt nagyot nyelek, lássa csak, hogy tetszik, ez nem titok, nem hazugság. Ugyanakkor, ha ez nekem ront, nekem reszeltek. A karjai dagadnak a finom izmoktól, olyan művészi, ha festő lennék, kérném, hogy álljon modellt, vagy szobrász, megfaragnám a tökélyt.
Elveszek szemének búja kékségében, a kitágult pupilla körül ragyog az írisz, fény költözik bele, élet,
- A táncot hagyjuk későbbre, az majd egy másik meccs lesz. – mert sejtem lesz bőven. Nem álltatom magam, a reményt kell éltetni, de nem hazugságokkal, azzal, amit megtehetek magamért.
- Erik? – újabb pizza után nyúlok, hányni fogok. De lazának kell lennem, sőt fecsegőnek.
- Kedves, simulékony, figyelmes. Ha belegondolok adakozó. Kevés pasi használja a nyelvét az első találkozón- ha érti, mire gondolok.
- Erik nagy álmom volt, a tini lányok hercege, kidolgozott izmaival, azt teszem azonnal hozzá, hogy a közelébe nem ér a tiédnek. Csak látszatra vagy ilyen…- agyalok, hogy folytassam, nem akarom felbaszni, hogy túlértékelem Mr. Zenészt. Kell egy kis hízelgés, hogy érezze Ő a különleges.
- kemény, vagy beléd törne a fogam? – biztos vagyok benne, hogy összeharapdálnám, hát ilyen extrém szexi ez a muki. Igazságtalan a sors, a jó pasik, buzi, foglaltak, vagy pszichopaták.
- Sosem voltam még szerelmes. De rettentően vágyom rá, sokat írtam róla, nagyjából tudom mit kéne érezni, de engem eddig csak a testi vágy hajszolt. Ilyen értelemben, minden pasiba kicsit szerelmes voltam, de a vágy elültével ez ellobbant. Tehát azt hiszem sosem. – nem akarok hazudni, mert még nincs értelme, ha lesz, fogok, de nem kockáztatok egy ilyen hülyeséggel, ha rajtakap megbüntet. Mondatok között rágom meg a pizzát, higgad a gyomrom, a veszélyjelzőm nem csilingel. Beszélgetünk, csak beszélgetünk.
- A fájdalomtól. A kiszolgáltatottságtól, hogy nem vagyok ura a testemnek. Nagy félelmem, hogy egyszer teszem azt, kiveszik a vakbelem, elaltatnak és én mindent érzek. A testembe leszek zárva és mindent hallok, de nem tudok megszólalni. – a többi félelmem legyen titok, megműteni csak nem fog, a többivel meg simán visszaélhet, nincs rá szükségem.
- Mivel válaszoltam Zseni, nem vetkőzöm. – lebiggyed az ajkam, hogy érezze, de rossz is Neki. Én jövök. Kérdeznék, olyat, ami pszichikailag visz közelebb hozzá, de lehet felkurom vele, így nem teszem. Érdekelne élnek-e a szülei, fél-e tőlük, ezzel lehetne mit kezdeni. A másik énje neve, de lehet, ha elhangzik, magamra szabadítom. Játszunk, azt kérte. Egyszerű, de izgalmas kérdéseken pattog az agyam, miközben lenyelem az utolsó falatot, most én húzok időt, mint az előbb ő, szalvétát kutatok, törölközöm, kólát iszok, tekintetem pedig le sem veszem róla, sürgetőnek látszó szívdobbanásairól, tökéletes és meztelen felsőtestéről.
- Mit jelent számodra szeretni engem? – gyilkoltál már Jordan? Élvezed a nők félelmét? Betakarózol vele? Álmodsz róla?
- Mennyire fontos neked a testiség? – pedig olyat kéne kérdeznem, amitől vetkőzik, látni akarom a combját, a seggét, a lábfejét.
Hátradőlök, kezem az ölembe ejtem, mosolyommal jutalmazom, csak pislogok rám, mint egy nagyon finom szendvicsre, amikor túl éhes vagyok.

Mégis maradok, mert nem tehetek mást és mert a bennem lakó ótvar sötét közepéről előkandikál a tehetetlenség, merít a félelem medréből, leöblíti a torkát és jóllakottan nyújtózik, mint egy macska. Elősereglik, körbeszimatol és menten jól érzi magát, mint akit ide hívtak és mindig is ide tartott. Bennem pedig növekszik valami furcsa érzés ami megcsavarja a gyomrom és összeránt.
Egy pillanat kell, hogy kiszabaduljak lelkem vak börtönéből és elhiggyem, hogy máshol vagyunk, egy másik játékot játszunk, olyat, amiben a tét ugyanaz, de az őrölt vágy húzza közénk a láthatatlan falat, nem pedig a rémületem.
Tekintetem végigfut a férfi tökéletes izmain, karjának domború vonulatán, nyakának kecses ívén, le a mellkasára, onnan a hasára, és lejjebb, ahova vékonyka szőrcsík vezet. Ha ma minden jól alakul fogok látni is többe belőle, többet, semmint ő belőlem, ám ez egy kétélű fegyver, mert egy fél vagy egészen meztelen férfit sokkal nehezebb megfékezni, nem mert a ruha majd távol tartja, hanem mert felhívás keringőre, ha a bőréhez érek, akkor is, ha tolom el, ha a sikolyom fest forró párát a bordáira és nem az élvezet sóhaja. Tudom, ismerem őket, volt dolgom ilyennel és olyannal is. Igaz bántani egyik sem bántott. Ellenben vele, akinek emlékszem elcsattanó pofonára, oly homályos, hogy lehet meg sem történt, de megmagyarázná a vért a szőnyegemen, a monoklit a szemem alatt. Mondtam, hogy nem tennék kárt magamban. Gyenge jellem vagyok, tudom, ismerem a határaimat, mindazt, ami én vagyok. Mégis azt kell, hogy mondjam, van bennem kakaó, csak fel kell tekerni és a vörös velem szemben éppen azt teszi.
Ő maga kérdez Erikről, nem is értem a felháborodást, mit hitt, hogy valami apáca vagyok, akinek éppen csak a fityula hiányzik a ruházatáról, vagy lehet az a szobalányoknak van…
Minden vagyok, de szent az éppen nem. Sokkal előbb adom át a testem az élvezetnek, mint bocsátom harcba a szívem. Ha a testem megsérül, az begyógyul, de a szívet nem lehet sokszor összetörni következmények nélkül. Akarok szeretni, jobban szeretve lenni, mégis mindig attól rettegek, hogy nem kell, annak, aki vagyok. Mást látnak bennem, a szőke nőt, akinek pénze, mint a pelyva, az apja által hatalom is összpontosul az ujjai között, mégsem érek semmit.
Szavaira megrezzenek, egy pillanatra belém fagy a levegő is, ő csinálja így, belőle ömlik felém a hideg, az elutasítás. Felzajong a szívem, a bennem éledő sötét pedig teret nyer magának, kikukucskál a szememen és eldönteni, hogy tetszik neki minden, ami idekint van, főleg a férfi, aki végre merne keményen fellépni. Csak hogy nem vágyom pofonra, a fogaim egyenkénti eltávolításra sem.
Megdermedek a székben, összeomlik a magabiztosságom vélt fala. Megreszketek. Képes lenne rá, tudom. Simán szarrá verne. Folytatom a mondókám, mintha mi sem történt volna, pedig máshol jár, a tekintete nem fókuszál, pupillája tágulva mered a semmibe, Talán éppen a múltban tapogatózik, esetleg azon agyal, hogy mégsem kellek.
A sötét visszavonul a gyomromba, körbetekeredik és a zsigereim kezdi rágni, otthonosan mozog a félelmemben.
Ölemben összekulcsolt kezeim ujjaim falfehérek, úgy szorítom őket, hogy ne álljak fel és sikongatva vessem magam az egyik sarokba, vagy neki.
Lesújtó pillantással válaszolok a fogazol kérdéskörre.
Hát de vicces, ja nem.
Pír önti el az arcát, nem merek elvigyorodni, hiába apró nyereség, még fagyott a szívem az előző mondattól, hiába hablatyolok tovább. Magamban vállat rántok és mesélek még.
Sasszemekkel figyelem minden mozdulatát, amivel a seggzsebében keresgél, és csalódott, hogy nem leli, aminek ott kéne lennie, remélem nem valami penge, kés.
Újabb kérdése akaszt meg, egy olyannal, amit hosszan sütök a képzeletbeli grillen, forgatom, ízlelem, sózom, borsozom és ki tudja még mit szórok rá. Pillantásom közben az övébe olvasztom, hogy kicsit lássak belőle. Majd kivágok egy határozott és őszinte választ.
- Igen. – tényleg tudnám. Így is vonz valami hozzá, valami nem evilági, olyasmi, aminek nincs neve, amit még nem szültek meg, még nem fogalmaztak össze, vagy de, csak én fantasyban láttam felbukkanni. A lelke, ami most kíváncsian lebeg köztünk földönkívüli energiáival, ami magába fogad, körém perdül, mint egy meleg takaró és beburkol a biztonság képzetével.
Nem nézek másfelé, nem adok okot a kutyának, hogy támadjon. Biztos, hogy más nőkhöz van szokva, remélem. Olyanokhoz, akik sikoltoznak, rettegnek, reszketnek és könyörögnek, noha nem félek, hogy el fogok én is jutni erre a szintre, most szeretném elkerülni. Még, amíg lehet.
Hayland vagyok, apám lánya, azé, aki azt hiszi, hogy a világot szarta, nem félhetek, nem lehetek az, aki magzatpózban maga alá vizel. Most, még.
Ráharapok a számra, és tudom, hogy minden kérdésére igaz a játék. Nem hazudhatok, nem engedhetem el a fülem mellett, nem köntörfalazhatok.
- Igen. Ettől most meglehetősen ~félek~ tartok. – hangom halk, lágy, őszinte suttogás a mélyből, ahonnan a sötét kunkorodik elő és fedi be a belső szerveimet, ami hozzá hajtana, neki hajbókolna, a lábai előtt dörgölődzne.
- Átmeneti Jordan? – a neve kimondásnak van jelentősége, mégpedig az, hogy én most Vele beszélgetek, nem a másikkal, a vad vikinggel, aki szerint a ő verve és tépve lenne csak jó, ámvagy apró kis darabokban pörköltbe.
- Tőled nem. Te nekem való vagy. – a nevem apró oda a szájából és a gondolattól is megrettenek. Nekem nem szabad rá így néznem. A válasz azonban igaz, még nem kell taktikáznom. Tőle valóban nem félek, a másiktól félek, és ha megkérdezi elmondom, hogy azért mert Tőle Ő Maga is fél. Miként ne reszketnék attól, akitől Ő is tart? Hiszen, ha nem tudja visszafogni, nem tud neki parancsolni, akkor ki tud?
Forró hullámokban önt el az energia, ahogy pillantásommal újra végig ízlelem. Szeretném a kezemmel is, annyira szép a pasi, hogy festeni sem tudnék hasonlót. Az apró szeplők a vállán, a mellkasán, sikítanak egy-egy csókért.
Oké, mi volt a pizzában?
- E-e. Kicsit sem. – még a fejem is megrázom, hogy a hajam a nyakamba hulljon, elfedve a nyaki verőerem, ami olyan erősen pulzál, hogy félek kiszakad és telespricceli a véremmel a börtönöm.
Hátam mereven feszül a széknek, a lábaim szorosan összezárva, fél oldalra döntve, kezeim az ölembe, nem hergelem semmivel sem, azzal sem, hogy mély levegőt szívjak be, amitől megemelkednek a melleim.
Megzavarodom. Béka? Béka lennék? Olyan, akit menteni kell és ezt teszi az ő szerelme? A döbbentet karikát rajzol a szememből, mint egy manga.
Már az is, hogy tudja, hogy képes vagyok csigát menteni az útról esőzés után, ahogy a békáért is lehajolok, vagy a gilisztát bot köré cserkelem, hogy elvontassam. Csak pókot ne, azt nagyon ne. Az lenne nekem a 101-es szoba.  Mellé tudom, hogy ezt ő nyilván tudja jól. Valahol mélyen a vakságot bennem izgatja, hogy ennyi mindent tud rólam.
Béka bók. Nem sámli.
Ám, ha azt hittem eddig voltam japán rajzoltra döbbenve, a java csak ezután következik.
Hitetlenül pislogok rá, emésztem a szavait, de nem jut el hozzám minden. Hogy mi? Forró lesz a bőröm, vörös az arcom, a levegő pedig felmelegszik körülöttem, érzem, ahogy finoman pulzál és én csak bámulok rá.
Ez a pasi beteg, és én mégis azt látom, hogy veszettül magányos, amire vágyik az az hogy valaki ugyanúgy szeresse, ahogy másokat tesz ő. Csak folynak a szavak le a hátamon, hogy a gerincemre égjenek, az agyamba verjenek örök tanyát, bárcsak odakint lennénk, éppen piknikeznénk és akkor mondaná ezt, akkor elhinném, hogy tényleg ennyire fontos vagyok.
Azon kapom magam, hogy a szám félig elnyílt, nekem eddig senki ilyen filmesen szépet, giccseset nem mondott, a baj ezzel az, hogy minden szó mélységesen megérint.
Összezárom a szám, szó nem szökik szárba, csak lélegzek.
A közénk hulló csend megbénít, még azt sem hallom, ahogy vagyok, csak úgy jelen, kitöltöm a teret, ennyi.  Magába ránt a méla várakozás, hogy valaki törje ezt meg. Nem én fogom.
Látom őt, annak aki, igazán látom a sebzett és összetört lelkét.
A buta poén nem jut el hozzám, nem hallom meg, még pattog a vér a dobhártyámon, csak azt látom, hogy sután elmosolyodik.
Mozdul és én is vele együtt mozdulok. Ha nem felállna és nyújtaná ki tagjait, már az ölében ülnék, az arcát cirógatnám, ajkát kutatnám egy csókra. De szerencsémre ő a gyorsabb, én pedig csak változtatok ülő helyzetemen, a hajamba túrok, kifújom a romlott levegőt, szemeimből süt az értetlenség.
Hülyén érzem magam, elárulva, önmagam által. Ha nem áll fel, tényleg átmászom rá, hogy megvédjem, talán magamtól. Én, Őt?! Vicc.
Végigmérem, ahogy elropogtatja magát, izmoktól szabdalt hátát, mélyen ülő gerincét, keskenyedő csípőjét, semmi csajos nincs benne, semmi fiú csak a Férfi, masszív erő.
Ó, szentfaszom, anya segíts ki.
Megficcenek a széken, mozdulnék utána, nem tehetek róla, de én mániákusan szeretem a szexet. Már kellett volna egy doki, akivel elbeszélgethetek erről, mert az én esetem túlzó, én már az a fajta vagyok, aki idegbeteg lesz, ha nem lehet részese, ez is betegség van neve, nem vagdosnám ide, biztos vagyok benne, hogy a vörös ezt tudja jól.
Megcsörren a kulcscsomó, ez visszaránt az álmok forró búja, kavargó tengeréből, ülve maradok, testben fordulok utána, féloldalasra kerülök a széken.
Jóllakott macskaként nyúlik ki az ágyon, kirázom a fejemből a képtelen gondolatokat. Egyrészt az ágy kiköpött mása az otthoninak, a párnáktól kezdve a huzaton át a plédig, amit a mamámtól kaptam, vélhetőleg ez a lakásomból van, tegnap már kerestem, vagy tegnapelőtt.
Kieresztem a felforrósodott széndioxidot. Végem, az nem lehet, hogy valaki ilyen szép legyen.
- Mit bánok a legjobban? – elgondolkodva pislogok rá, a testem felé húzna az agyam ülni kényszert, a szívem még lapít.
- Hogy apámat nem sikerült megnyernem, hogy nem mondtam el neki, hogy mennyire szeretem. – és talán nem lesz már módom rá, de ezt nem teszem hozzá. – hogy a szeretlek szóval nagyon csínján bánok, ahogyan a bocsánattal is. – könnyeden vállat rántok, nem akarom közénk engedni a rosszat, a negatívat.
Mire észbe kapok feltolom magam a székről. ~Baszkibaszki.~  Mellé telepszem az ágyra a dereka magasságában. A képlet egyszerű, szeretnék hozzá érni, csak nem kéne, ez nem az a helyzet, én pedig nem lehetek ennyire barom. És lőn. Piros pont, így fogok meghalni.
- Lássuk. Hogy benyomtam magam az újsághoz, hogy jórészt a saját érdemem, azt hiszem csak jórészt, az apám biztosan belenyúlt, de szeretném hinni, hogy nem. Az első cikkem, ami megjelent, az nagyon jó érzés volt, nyomot hagyni a világban, aprót hallhatatlanná lenni. Ha csak icipicit is. – elmosolyodom, mert ez tényleg nagyon nagy érzés volt, egy olyan pillanat, amit meg kell őrizni, de még nem A Pillanat.
- Mire a legtávolabbi célod? Mivel szeretnél éket verni a világban? – teszem fel a kérdést, nem térve le az útról, amire felterelt minket, mert ez engem is érdekel a következő kérdésért, pedig nem vagyok felelőssé, kiszalad a számon, de bennem egy nő lakik, egy újságíró, egy kíváncsi kicsién.
- Szerettél mást is úgy, mint engem? – mert tudod mi az igazán vicces Jordan? Hogy elhiszem neked, hogy ennyire akarsz, hogy ennyire szeretsz, a benned lakó őrült leegyszerűsíti a vágyakat és ezzel által téged is. Hiszek neked, hiszek benned.
Tudom, hogy már nem fog bántani Ő, csak azt kell elérnem, hogy bízzon bennem és a másik énje kicsit aludjon még. Nem nézek a kulcscsomóra, hiába lóg ki kicsit alóla, rá pillantok csak, Én és Ő vagyunk jelen. A szívem vadul dobol, a kezem pedig érte nyúlna, meg fogok őrülni, tiszta sor.
Mond el Jordan, szerettél mást is így? Él még?