I will break you, do you understand?

Charlie & Constance chapter 2; the calm before the storm

Kibaszott nagy szarban vagyok. Apám besokallt és többé nem hajlandó elnézni faszságaimat. Nem merek a szeme elé kerülni. Pedig azt még el sem mertem árulni neki, hogy rendőrségi ügybe keveredtem és bizony nem ártana pár emberét mozgósítani, hogy eltűntessék a bizonyítékokat.  Iszonyatosan jól jönne a segítsége, de miután az ocsmány emberei kezére bízott volna, hogy rázzanak gatyába… érthető módon egy árva szót sem mertem szólni. Fegyverrel a párnám alatt alszom, habár már nem kellene félnem, mert elvileg jól móresre tanítottak, amiből mellesleg semmire nem emlékszem. Ha valamihez értek az a titkolózás és a hazudozás… Annyi titok nyomja a lelkemet, hogy úgy éreztem bármikor beleroppanhatok. Ráadásul a nyomozó se könnyíti meg a helyzetemet. Mintát vett a szőnyegből, a vér pedig attól a lánytól származik, akit pár hete megtaláltak a pénztárcám társaságában. Itt kezdődött a baj. De mint mondtam vitába keveredtünk, ám ha úgy dönt kötözködni kíván és jól megszorongat, találhat hibát a mesémben. Egy tucat bűnügyi sorozatot nézek. Ha hazudunk a tudatalattink előbb utóbb megviccel és mindig változtatunk a történetünkön… Szóval nem lenne jó, ha kihallgatnának. Főleg mert enyhén ittasan és drog hatása alatt adtam magyarázatot a szőnyegen éktelenkedő bíbor foltra. Nem tudom mi van velem… Határozottan kezdek szétcsúszni.
Itt állok  az ajtaja előtt, mint gyenge őrült csengetek. A kutyája vakkant párat, de ajtót senki sem nyit. Bátorkodom megengedni magamat. A zár feltörés nem okoz problémát, de kutyája még a seggembe marhat. Nincs bennem félelemérzet, hosszasan nézek a szemébe. Gyönyörű Dobermanja van, szerencsére nem agresszív. Ez mind a gazdán múlik csupán… Nekünk is van pár dögünk oda haza,  ádáz jószágok nem simogatnivalók, de nem is házi kedvencnek tartjuk őket. Kap egy jutalomfalatot, megszagoltatom vele a kezemet.
-  Jó kutya… Hogy hívnak? – Ujjaim közé csippentem nyakörvén díszelgő gravírozott medált. – Raver… na menj alrébb. – Becsukom magam mögött az ajtót és alaposan körülnézek a házban, nehogy meglepetés érjen. Magamhoz kell édesgetnem a nyomozót, hogy aztán megtörhessem… Elhitetem vele, hogy tudok édes és törődő is lenni és mire észbe kap a káprázatnak vége lesz, én pedig a nyakbába varrom bűneimet. Ördögi tervet eszeltem ki, de inkább vessze ő, mint én.
A nappalija meglehetősen ízléses, nincs rendetlenség. Töményet nem tart otthon, de megvendégelem magamat egy jó pofa üveg sörrel egyenesen hűtőből. Leülök a kanapéra és felteszem a kis gyümölcskosaramat az asztalra, amit ajándékban hoztam. Nem illik beállítani üres kézzel… Blökije csíp engem, leheveredik mellém és én így várom amíg haza nem ér. Már alig várom, hogy láthassam arcán a meglepettséget. Erre aztán biztos nem számított.

I will break you, do you understand?

Charlie & Constance chapter 2; the calm before the storm

Magabiztos vigyorra húzódik vörösre festett ajkam, kibújok a cipőmből lábamat a dohányzó asztalon pihentetve, kortyolok bele az ujjaim között pihenő hűs üvegbe. Kibaszottul pofátlan nőszemély vagyok, de senki se mondta, hogy ne érezzem otthon magam. Kíváncsi tekintetem újra körbe vezetem az egyhangú szobán, közben pedig megvakargatom az eb füle tövét.  Ha az apám kutyája lenne már az ajtóban lemarta volna az arcom és bezabált volna belőlem…
Az üveg szájába sóhajtok. Nincs túl sok időm, hogy megkedveltessem magamat a nyomozóval, aki mindezidáig elég érdeklődést mutatott irányomba. Ám amióta elhagytam a kibaszott elvonót, még csak egy aggódó üzenettel sem dobott meg. Vérzik a szívem. Tetszett, hogy odafigyelt rám és naponta meglátogatott, habár voltak pillanataim, amikor elküldtem volna a búspicsába és ha jól emlékszem talán el is küldtem... Az elvonó pokoli. Szenvedtem. És kinek köszönhetően? Neki. Ha akkor nem jön fel a lakásomra, nem adagolom túl magam és… Legurítom a maradék italt és hátamat a kanapénak vetve hunyom le szemeimet. Nem kínzom magam tovább mi lett volna, ha feltételezésekkel, apám valószínűleg már túladagolásom előtt eldöntötte a sorsom, de Charliet hibáztatni sokkal egyszerűbb. Nem fog olyan egyszerűen levakarni magáról. Elszundítok. Az elmúlt néhány napban baromi szarul aludtam. Hááát miután lebuktam jövendőbelim előtt, szerintem érthető is. Akárhányszor lehunytam a szemem vele álmodtam. Ez faszkalap elérte, hogy féljek tőle… Most viszont sokkal kellemes állom kerített hatalma alá. Charlie megérkezett, vitatkoztunk a levegő pedig felforrósodott körülöttünk és mire kiszabadíthatnám  a nadrágjából egy furcsa kattanás ébreszt fel. Ismerem ezt hangot. Túl jól. Értetlenül pislogva nézek a fegyvert szorongató alakra. Szükségem van néhány percre, mire agyam feldolgozza, hogy Charlie az és nem pedig Roden követett ismét. Kissé össze is rezzenek. Na nem a fegyver látványától, inkább a korábbi gondolattól. Hogy lazábbra vegyem a szerepem megforgatom szemeimet. Ha telefonálni akartam volna, nem török be morcoska.
- Nehéz nap? – Vetem oda érdeklődően, mintha nem lenne nyilvánvaló. Az ígéretemhez híven nincsenek hullahegyek. Szomorú, ha arra kell gondolnom, hogy recepciós és a ringyója voltak az utolsó áldozataim és még csak el sem játszadozhattam velünk igazán. Nem fogják a festő gyilkoshoz kötni az ügyet, mivel az elszenesedett maradványokból nem sokra mehetnek. Roden profi. Seggfej.
- Még nem volt lehetőségem megköszönni, hogy… - Vonásaim lágyak, ahogyan megfelelő szavakat keresem, mintha nem játszottam volna már le fejben az egész jelentet vagy százszor. –  megmentetted az életemet. Igazság szerint itt akartam hagyni a kosarat a tornácon, de aztán meghallottam a kutyaugatást.  Kopogtam, az ajtó pedig nyitva volt. – Felkapom a kosarat és kezébe nyomom, pont abba, amelyikben az előbb fegyverét tartotta. Lehet összebeszéltek a hátam mögött? Mi következik ezután? Az ágyhoz bilincsel ő is? Benne lennék főleg, hogy az álom hatására eléggé benedvesedtem. Jajj Constance koncentrálj! – Nézd… nem vagyok túl jó a hálálkodásban, de szerettem volna, ha tudod értékelem, amit értem tettél. – Kerülöm a tekintetét, mintha zavarban lennék és odalépek a kanapéhoz, hogy belebújjak a cipőmbe és táskámat a vállamra kapva induljak el a folyosó felé. Remélem megakadályoz, mert ugye ez lenne a cél.
– Nem akartam betörni. – Szúrom még oda epésen, mintha még a feltételezés is sértő lenne rám nézve. Én, mint betörő? Ugyan már!