- Most hiába kapdosnám - nyalja meg a száját teliképű vigyor helyett lassú élvezettel, magában és Nikben is felidézve azt a térdeplő pillanatot, amikor jól bekapta. Farkas, meg a Piroska, nem igaz? A kikozmetikázott népmesék legnagyobb tanulsága, hogy az orális szex összeköti a fajokat és generációkat, vagy esetükben a nemzeteket és világnézeteket. Mindenből lehet eszmét csinálni, csak nem feltétlenül érdemes. - Fald fel Amerikát! - citálja éppen csak televízióba illőre emelt hangon a népszerű műsort degusztációs menüvé avanzsálva feltálalva teljes önmagát, amit megörökít a férfi az örökkévalóságnak, de legalábbis annak a néhány pillanatnak, amikor helyette nézheti a pixelekbe oltott tökéletességét. Majd egyszer sor kerül arra is, addig itt van, kéz alatt dorombol a lélegzete, emelkedik a teste, helyezkedik a lába, meleg bőrük összecsókolózik. - Hogy azt ne mondjam mindjárt, egészen aggasztó, hogy ezt milyen képpel mondod - mosolyog félhangosan, nem tart a másikkal ábrándozásföldére, élvezettel figyeli az arcélét, a szemvillanását, nyelvének rózsaszínű hegyét a latolgatás szóvégein. - Vagy mind egyszerre. Kicsit olyan lenne, mint a menny - mondja meggyőződés nélküli szentségtöréssel, hiszen úgyamúgy elképzelése sincs a mennyek országának lehetőségeiről, mert abban az alapkoncepcióban él, hogy ami egyeseknek az égi otthon az másoknak a legmélyebb pokol és ebben több a gyakorlati ráció, mint bármely más lehetőségben.- Jó ízlésre vall - mosolyint kedvtelve, pedig az ember azt gondolná, hogy ilyen együttlétek után mit sem számít, hogy a másik egy képregényolvasatlan szegény pára, talán jó horrort sem fogott még a kezébe, de túl minden testiségen és érzelmi irrelevancián a tapasztalatközösség már-már érzésnek számít az ő engedékeny világában, és a jó érzésen közé tartozik. Csendes, meleg fénnyel lobbannak kékre, zöldre, hidegre, mocsárra, csalogató lidérclángra teremtett félelemre és fegyelmezésre megfestett, megformált íriszei, a füstglória után pillantva igazán otthon érzi magát Nik lágyan kiborostásított csókja alatt. Jó helyzet ez ahhoz, hogy háborúról, halálról, ölésmódszertanról diskuráljanak. - Minden szempontból utópisztikus gondolat. Miért gondolod, hogy a magasabb szintű intellektus, tervezőkészség és stratégiai hozzáállás egyszersmind azt eredményezi, hogy a szintet lépett gondolkodásban egymás legyilkolása feleslegessé válik? - mély átéléssel hallgatta, merengő szavait egytől egyig magába zárva csak a teste vágyik pajkos játékokra, fürkésző figyelemmel telik ki, már-már templomi áhítattal zenél alá az elmében elcsitult egyéb gondolatok mellőzött mormogásából lett éteri orgonaszó a férfinek, azonosulva a komolyságával az tisztán gondolatjátéki helyzetfelmérésben. - Ahogy én látom az emberekben mély, értelmi szinttől független erős vágy él egymás elpusztítására, hogy azt ne mondjam mindjárt, a Maslow piramis alapkövei között ez egy, bár figyelmen kívül hagyott, esetleg tévesen a "védelem" szükségletén belül aposztrofált jelenség az ölés. Az érzelmi szükségletek, elvárások, szorongások azok, amik visszafogják egymás elpusztításának kényszerét, mert az maga is egy érzés. Az értelem, intellektus pedig eszköz, ami által az ember hatékonyabban tudja kiszolgálni az alapvágyait, és minél okosabb, annál mohóbb is, így az értelem szaporodása, a hatékonyság növekedése erősítőként hatna a halálosztás vágyára - kissé elmosolyodik- bár ez egészen úgy hangzik, mintha azt mondanám, hogy az értelem pszichopatává tenné az embert - kivillantja a fogait vigyorrá érlelve a mosolyát olyképpen mérve végig oldalról a másikat, mintha annak érző húsköpönyegéből a puszta megfigyelt intelligencia rejtett cipzárját lerántva máris kifordíthatna egy súlyosan pszichopatát, és besorozhatná fiktív hadseregében. Üdvözlet az új világban! - Az a lényeges pont, aminek jelentőséget tulajdonítok - jelenti ki már-már ellentmondást sem megtűrő határozottsággal, őt nem ismerve feltételezhető volna, hogy a félresöprése a felsoroltaknak megbántotta, ám nyoma ennek sem marad benne, szinte kifejezéstelen tekintete a macskanyalintáson pihen - Te vagy az ember, aki már a saját lelövését is unja - a nyelvéről a mellkasára hullik a pillantása, a kettős kilövés eldolgozatlan kráterét gusztálja - őszintén kíváncsi vagyok arra az érzelmi állapotra, amiben a puszta lelőtt halál unalmas, és nem yolo, határozott vágyat érzel valami izgalmasabbra, érdekesebbre, bensőségesebbre, ha már egyszer halni kell - fénylik a szeme, az elborzadás pillanata az, ami elmúlik nélkülük, a tarkóján felborzolódó pihék kéjes izgalom barométereiként emelik meg magukat- Megígérhetem, hogy a saját vágyaimat leginkább kielégítő móddal állnék neked, ha megérdemled akkor majd izgalmassal és kreatívval - mélyre horgadt hangja romantikus duruzsolásokban kigyakorlottan szól. - Őszintén kétlem. Biztos kihozna belőlem a drog, a videó vagy a VR valamit, de aligha az eufória lenne az - egy morzsa szorongás sincs benne, az egyik témáról a másikra éppen olyan könnyedén vált, amennyire elvárható attól, aki egy morzsányit sem hordoz magában az előző szavak hangulatából, minden pillanat csak percéletű, odafordítja a fejét a gépasztalra, és a készüléknek kijáró elismeréssel biccent. A légkondival együtt kezdi megérteni, hogy Nik mit tart kötelező alapkomfortnak, amire olcsó munkaerőként csak tényleg baszottsok munkával lehet megkeresni a rávalót, ami viszont megmagyarázza a múltkori állapotát, ami a fizikai és képzettségi állóképességét megsejdítve eleddig egy érthetetlenségi Bermuda háromszöget képzett a világosságtól irizáló szemek mögött, de most már mindent tud. Mennyi kényelmetlenség néhány játékszerért. - Mit is gondolok, mit is gondolok - dallamosan aláhümmög a talánynak, miközben visszafordítja a figyelmét az arra érdemesre, összehunyorítja a szemét kissé, mint akinek valami állati vicces jutott az eszébe, de nem lehet jól átadni- ismered a mondást, "halhatatlan vagyok, legalábbis egyelőre", ezen az analógián miért ne volna elképzelhető, hogy az állapot a végtelenségig fenntartható, vagy legalábbis addig, amíg egy jobb helyzet kínálkozik? - élettel teli élénk mosoly színesíti a képét. - Ez a "B" terv, Nik. Az "A" terv volt a sereg, ami felszívja a magamfajtát és kiélhetési lehetőséget ad nekem, de emlékezz vissza: a törékeny helyzetem nem a sereg hanem a család miatt alakult ki. A hovatartozás miatt. Ha ők nem lennének, a sereg éppen úgy megfelelne ahogyan eddig - furcsán disszonánsak ezek a szavak a lenyomatnyi szomorúság nélkül, amit még a legkőszívűbb ember is érezhetne ilyen mélyen elválasztva a saját sorsától, amiben amúgy sem hisz. Iszik rá, de nem a gondolatot öblíti le, hanem a kínálást fogadja el, előrefelé építkezve kínálja fel a torkát, az üvegre szusszan egész testében beleborzongva, amikor a másik viszont azt fogadja el, és nyalva issza be magába őt magát, belebiccen a feje a csókba, előrehajolva szorítja a szájára a száját, megosztja a szeszt önzetlenül. - Kartellháború - bólint jóváhagyóan közvetlen közelről sóhajtva a simítással, meleg lehelete szétterül a férfi bőrén, követi a belső véna egyenes csapását, még ha az el is bújik a bőr alatt, előle nem rejtőzhet el. Kém vagy nem kém, a húsa ínycsiklandozó szagú, nyirkos, eleven és vonzó, amíg a fülén nem érzi a másik szavait bizseregni, mint az ágyékában a finom simogatást, addig halad, meddőn égő cigarettáját kissé oldalra eltartva. - Semmi értelme specifikusabbnak lenni - mosolyodik el, közel érve egészen odafordul, a fogai közé zárja Nik alsó ajkát, a lábát lecsúsztatja a combja túlfelén, a tenyere felfut az ujjvégekről a kar hosszán, rámarkol váll alatt. - a feltételek vezetik a gondolataid, ellenségként, semlegesként vagy védendő értékként jelölnék meg az emberéletet, ami önmagában nem jelent semmit neked sem. Kielégítő ölés volna az a kettő neked? Gyilkosnak tartod magad mindazokért... - a cigarettát elnyomja a hamutartóba odanyújtózva, hogy szabaddá tegye a kezét, és ezzel szorossá az közelséget, végigsimít Nik elfordítottságában megfeszült nyakörvén, a póráz szíjára csúszik a keze a mellkasán, körberajzolja a hüvelykjével a dobogó szív felett, belefoglalva a kettős heget- akiket megöltél? Milyen érzés gyilkosnak lenni? - a kérdései gyorsabban záporoznak, mint higgadt pulzusa az ágyékvénában a simító kéz alatt.
♫: You turn me on ★ §:<- ez a te zenéd lehetne, de elirigyeltem ★✎:1178★ id: 0092
Csuklik a nevetéstől, rövid, tömör, megkérdőjelező reakciója csupán előfutára annak a pokolból lopott, vérszerződőn ígéretszagú pillantásnak, mellyel hátrasandít a válla felett. - Nagyon alábecsülöd az állóképességemet, Ezio. - A mosoly a száján tízpontos párja annak a kihívó szájnyalásnak. - Gyorsreagálású egység vagyok. - Szinte csak magában nevet a gondolatra, hisz szintúgy könnyen vált buja hangulatból feloldozó játékosságba, mert nem. Valójában nem várja, hogy az amcsi feláldozza érte kanapényi királyságát jelenleg. - Mh. Szándékomban áll. - Kipillant a kamera mögül megnézve élőben is a felfalnivalót. Nehéz lenne megállapítani, melyik a betegebb közöttük, hogy az ölést a szexhez hasonlítják, vagy hogy a szex valamiféle étkezési rítussá válik. Kéne mindkettejüknek egy pszichológus, hm? Mondjuk Hannibal Lecter. - És ÉN vagyok aggasztó? - Pillant oldalra laposan, felvont szemöldökkel és teljes komolytalansággal. Amikor a Tortúra bármilyen szempontból is Mennyé avanzsál, ott van némi probléma, ám. Nagyon nem kell messzire menniük a teljességhez, pillanatnyilag a kanapé is bőven megteszi. Még. - Aligha lehettek kételyeid arról, hogy jó ízlésem van, hm? - Rápillant jelzésértékűen, elvégre... itt van. Mi más lenne a jó ízlés fő mértékegysége, mint Ezio maga? No persze. Valószínűleg mindenkinek megtetszik tudat alatt, felett, vagy a kettő között és éppolyan valószínű hogy ez a mindenki egy szép áramvonalas kerítés és egy gumiszoba kívül tágasabb oldalára menekülne előle, ha valóban mélyre ásná magát. Vagy mélyre ásatnák el magukat helyette. - Ha már a piramis biztonsági szintjén elvágod a képletet, igen. - Természetes, finom mozdulattal nyúl ki oldalra, a cigit eltartva, hüvelykujjával emeli meg alulról a férfi állát. - Pszichopatát kapsz. Bár ez durva leegyszerűsítése a dolgoknak. - Hüvelykje felcirógat az állon, megsimítja az alsóajkát, mielőtt újra beleszívna a cigibe. - Gyilkolni önmagában nem érzés, hanem ösztön. Az ember is csupán állat és az állat öl. Élelemért, területért, szaporodásért. Ez a legalapvetőbb szint, minden más ezekre az alapszükségletekre épül. - Amilyen figyelmesen hallgatott, olyan odaadással is magyaráz. Nincsenek különösebb érzelmek a hangjában, nem érzi szükségét, hogy hevesen védje saját álláspontját, egyszerűen csak... osztozik a gondolatain. - Az emberi társadalom olyan közösségekbe csoportosult, melyek ezeket az alapvetéseket kiszolgálni képesek anélkül, hogy az egyénnek magának ölnie kellene a túlélésért. Egyúttal olyan szabályokat hozott magának, melyek mióta világ a világ az erőset erősebbé tették a gyengébbet pedig gyengébbé. Ha megfigyeled, nem változott a préda és ragadozó szerepe, pusztán ruhát adtak rá és büntetőjogi felelősséget a gyilkolásért. - Cigit tartó kezével gesztikulál bár, a mozdulat vissza-visszatér a hím combjához a játék kedvéért, vagy a maga szeretetszintjén abban a bizonyos piramisban, ki tudja. - Tehát végeredményben a civilizált társadalom arról szól, hogy az ölést, mint biológiailag kódolt fizetőeszközt a túlélésért, felváltottuk pénzre. Az utóbbi egy örökkön űzött bálvánnyá vált, míg az előbbi elnyomott ösztönné. Olyanná, amely a piramis bármely szintjén beléphet, ha a szép mívesen felépített civilizáltság valamilyen okból felszakad. Éhségből. Szomjúságból. A meg nem kapott párból. Kiszolgáltatottnak érzett vészhelyzetben. Kiszámíthatatlan káoszban. Viszonzatlan szerelemben, megcsalásban. A megbecsülés hiányában. A megértés hiányában. Rasszizmusban. Vagy csak szimplán mert képtelen beteljesíteni önmagát. Ha az egyén úgy érzi nincs más választása. Ha elveszel tőle minden mást a boldogulásra, bármely érzéskultúránál is tartson, bármelyik sérül ezek közül a piramis bármely szintjén. Amikor az adott egyén nem lát más kiutat, ölni fog. Vagy saját magát - és ebbe az önpusztítás is beletartozik -, vagy azt, akit a kiváltó oknak tart. - Valahol ezen a ponton nyomja el a cigit a hamutálban, megadva a halálát saját aktuális önpusztításának. - Ami a magasabb szintű intellektust és stratégiai hozzáállást illeti. Normális esetben, ha az adott fél nem hajlamos pszichózisra és nem küzd antiszociális személyiségzavarral, a magas intellektus magas megértést is feltételez. Odafigyelést a környezetre, az összefüggésekre, az emberekre. Az egyén minél inkább képes megérteni azonban egy másik működését, annál inkább képes átérezni a helyzetét, felfogni a motivációit, a tettei gyökerét, következményét, a miérteket. Ettől fogva tehát az értelmi intelligencia szükségszerűen párosul az érzelmi intelligenciával is. - Megnyalja a száját, acélszín pillantása élénk, fényes és szuggesztív. Nikolayban az a veszélyes, hogy bár abszolút nem mutat agressziót saját vélemény-nyilvánításában, puszta hanghordozásból, gondolkodásmódból, hozzáállásból szinte egyenesen a vénába injektálja azt. - Amennyiben a népesség túlnyomó többsége magas intelligenciaszinttel rendelkezik, szükségszerűen pusztán morális indokokból is kifejlődik az érzelmi intelligencia képessége, ami pedig szükségszerűen csökkenti a gyilkolás igényét. Az előre megfontoltét legalábbis biztosan. - Naphosszat beszélhetne saját alapvetése részleteiről, de így is sokkal részletesebb előadást tartott a témáról, mint amire valószínűleg szükség is volt. Óh, hát. Ne engedd el a pórázról a szörnyet, ha nem akarod, hogy messzire rohanjon, hm? - Valóban. - Fél mancsát felemeli a megadás jeleként, engedékeny a témában, még ha bármiféle megbántottsággal nem tud, nem akar és úgy eszébe se jut számolni Ezio esetében. Gondolatai egészen máshova csavarodnak fel, pillantása követi a lecsorduló figyelmet, a mellkasába lőtt lövedékek mélyre szántott hege fantomfájdalommal emlékezteti az egykori seblázas létezésre. - Üres, semmitmondó halálokkal tele a világ. - Pillant fel a fénylő íriszekbe - Miért ne halhatnék úgy, ahogy élek? - Halk, érdes hangja kimélyíti a horrorízű romantikát, ajkai megvonaglanak a mosolytól. - Én is téged. - Szinte dorombol nevető hangja, ahogy közelebb hajol hozzá, mert az az ígéret már-már felér egy szerelmi vallomással pszicho módra és nagyon csókra áll a helyzet bár, ezúttal nem él vele a veszélyes játékszagú évődésen túl. - És mit gondolsz, mi lenne az? - Kíváncsi, bár egyébként sem az eufória volt a kérdés, pusztán a csillámpónis rózsaszín kurvaélet, ám... óh, hogy a férfi ezzel azonosítja az eufóriát? Odavan a játékszerekért. Bal szemöldöke emelkedik feljebb arra a hirtelen jött vidámságra, de becsületére szóljon, nem feszegeti az okát. A mondásba ellenben ő is belemosolyodik. - Viszonylag nehéz elfelejtenem. - Jegyzi meg család kérdésben, az elmondottakra már kissé komolyabb képpel biccent. Szóval nincs "C" terv, de a család reflektora mellett árnyalhatná akár "ZS" kategóriássá a lehetőségeket, a nagy fényességben aligha élik túl. - Tekintve milyen könnyedén generálsz magad köré olyan érzéseket, melyeket valójában nem érzel, végül is de. Elképzelhető, hogy képes vagy a végtelenségig fenntartani. - Pillantása lezuhan beszéd közben, megül a kulcscsontok között és aligha hibáztatható azért, hogy megkívánja a felkínáltat. Csókjában nincs hevesség, a mohóság pórázon tartott, a szenvedély azonban mélyérzésű és gyengédséggel párosul, lehunyja a szemét, ahogy a férfi továbbmozdul rajta. Ajkai súrolják az arcát, a halántékát, mosolyog a bólintásra. - Mhm. Mennyi időt töltöttél terepen? - A hangja elkalandozik éppúgy, ahogy a szája rajta, beleharap a fülcimpa puhaságába, nyelve végigfut rajta az ajkai között. - Miért is? - A kérdéssel ereszti, felveszi újra a szemkontaktust és hagyja csapdába ejteni magát a harapásnak, futólag mosolyodik el alatta. Nyakán végigmászik egy kellemes, bizsergő borzongás, ahogy az érintés felfut rajta, válla, karja befeszül a markolásnak. Figyelmesen hallgat bár, ez a figyelem mutlifunkciós, a cigarettát elnyomó mozdulattal simít ölbe, s feszesség híján a puszta mozdulat nem érint ugyan érzékeny pontot, a komótos cirógatás, amellyel ellentétes oldalon simít a combjáig, majd fel az alhasán egyértelműen ingerlő. Állát emeli a nyakörvre simításnak - a sajgás mögötte tompa és jelentéktelen -, míg pillantása lehullik a pórázjátékot követve magán. A marok felkaron különösebben nem akadályozza, így lecsúszik a támláról, végigsimít a hím vállán, karján, a mellkasán, hüvelykje lusta kört rajzol a mellbimbó körül szinkronban a szívére rajzolt mozdulattal, ahogy másik keze ölből ágyékról a hasfalon átcirógatva csípőre csúszik. - Saját gyilkos státuszom független attól, hogy számomra kielégítő lenne-e az a kettő, vagy sem. Gyilkos vagyok, mert gyilkolok, ez a képlet elég egyszerű. - Az erőhatás nekinyomódik a férfi csípőjének, maga felé húz közelebb, ami - ha engednek neki - óhatatlanul is pozícióváltást indukál, márpedig ha rajta múlik, az lovaglópóz lesz. Tenyere rácsúszik a hím fenekére, ha mozdul, rámarkol, ahogy az ölébe húzza, nullára redukálva köztük a távolságot. - Nem lenne kielégítő, mert számomra csak a közel egyenrangú küzdelem végkimenetele az, márpedig ez elég ritka. - Keze derékre csúszik hátul, megtapad a gerinc árkában, ahogy lehajol, nyelve lassú mozdulattal nyal fel a hím simított mellbimbóján, szavai a nedves csapáson járnak meleg lélegzettel. - Milyen érzés? Hmmmmh... nem tudom. Természetes? - Szája simít az érzékeny felületen, rányalint, ahogy felpillant. - Az egész létezésem egyetlen hosszú átmenet volt a mostani állapotig és a harmadát katonaként töltöttem. A halál mondhatni... természetes velejárója az életemnek. - Rácsókol a mellbimbóra és a csókja ezúttal harapós, szívós ingerlés, mely aztán felmoccan a mellkasán, elidőzik a nyakán, áll alá törleszkedik és nem. Egészen biztosan nem hazudott saját állóképességét és a gyors testi reakciókat illetően.
- Mmmhm Európa mostoha fele szégyenbe hozott engem, micsoda világ! -őszinte elismeréstől bolyhosodik fel a hangja, minden faszméregető gondolat vetélkedő élét megtöri annak az embermódra démoni pillantásnak a tilóéle, felsóhajt szakasztott olyképpen, mint az érzők. Gyorsreagálás, huh? Vérsportokban sem szedik le így a labdát, mint a férfi tette volt mindkettőjük gyönyörére, és amíg szép buksiját töri valami frappánson a laszti már tova is gurul, Nik a talpát melengeti, összeizzadt testük pedig megkezdi azt a gyorsuló gravitációjú egymáshoz vonzódást, aminek ortodox módon érzelmi neveket is adhatnának. Mosoly a ragasztó, felpillantás az olajos síkosítás, seggféken csúszik bele a saját szakadékába, megátalkodottan kiélvezve minden egyes szó évődését, ami neki, róla szól, és nem az embereknek oly kedves maszkjainak. - Bizonyos általad jól ismert okok miatt, tőlem ez elfogadható, mi több, elvárható, csak érted aggódhatunk - majd szét is veti őket a kétség a kanapé horizontján- egyébként meg csak felzárkózom - legyint édes elnézéssel olyan kecsesen hajlítva a csuklóját, hogy kétség sem férhet hozzá, tényleg négy nővére van és sokat tanult tőlük. - A jó választás nem eredményez permanens következtetést a jó ízlésre, bár megelőlegeztem neked - saját magáért, ó igen, semmi más meleg szirupos hangulattal átitatott gondolat nem hajlítja ilyen engedékenységre- de fontos a pozitív megerősítés ahhoz, hogy jól érezd magad a közelemben - viszonozza a rápillantást kellemes kis mosollyal oldva fel a rendkívül kellemetlen kijelentést. Mert hát, a pszichológusok zárt körű társadalmilag annyira nem megbecsült csoportján kívül mégis ki volna az az elvetemült istenkomplexusos édesszökevény, aki az emberi viselkedés ilyen nyílt manipulációjáról beszélne a jóérzésért? Észben tartja Nik kíváncsiságát a működésére, és a sajátját az övére, és csalódnia sem kell, úgy tűnik már sose, mert a férfi mindent meg is tesz azért, hogy lebilincselje azt. - Durván egyszerű vagyok, bonyolítsd be nekünk - semmivel sem illusztrálhatná jobban ezt, mint a keresetlenséggel, amivel a cirógatásra bókol, füsttel keretezett finom csókot simít a hüvelykujja tövére, unhatatlan hévvel róva le a tartozásait. Apró ívű bólintással metakommunikációs párbeszéddé változtatja a monológ választ, mert igen, ezt ő is így figyelte meg. Ketten állítják, hogy így van, hát ettől elfogadható tény lesz? Nem képmutatóföldén ahol majdnem minden egyes utcaembere hörögve tiltakozna az ellen, hogy a felsorolt triviális okok bármelyike is hatással lehetne a moralitására. Kényelmi körülmények között interjúztatva persze, mert valódi éhínség idején, szóljon az a táplálékról, vagy akár a szabadságra éhezettségről az ölés megkapja végre a maga dédelgetett problémamegoldó szerepét, amit megérdemel. Mert a halál fizetőeszköz. Ő maga sem mondhatta volna szebben, főleg, mert nincsenek igazán szavai, amiket ilyen diskurzusokban kicsiszolhatott volna, híján lévén az ilyen párbeszédeknek, lenyűgözöttségének minden lélegzetvétele hangot ad. - Vagy bárkit, aki az útjába kerül és emberszabású, mert valahol a felelősség, hogy a társadalmunk ennyi frusztrációt kitermelhet el van osztva mindenkire - még véletlenül sem közbeszól, lélegzetvételnyi szünetet, hangsúlyozott pontot vár ki a mondanivalójával, a tiszteletet sokféleképpen ki lehet mutatni még a legteljesebb pucérságban is, egymás csókjaiba öltözötten, és Nik megtiszteli azzal, hogy részletgazdag válasszal feleljen neki, ő pedig részletgazdagon issza magába. De az konklúziónál mégis ráncba húzza a szemöldökeit az értetlenség kétsége, szinte összeérnek. - Azt hiszem Nik, hogy nem vagy optimista, ízig-vérig realistának mondanálak, olyannak, aki a legjobbat nem reméli, hanem keresi és/vagy tudatosan megteremti magának, ha pedig nincs rá lehetősége kihozza az adott helyzetből a legtöbbet. Mégis, ahogy így hallgatlak elfogultnak tűnsz az intelligensebb ember érzéseit tekintve - magába issza a megkérdőjelezhetetlenséget, és tudná követni jelöletlenül, rangtalanul bárhova. Különös megállapítás, eleddig úgy vélte, hogy ehhez érzelem és hit kell, hogy a tisztjeire rutinból reagált és nem meggyőződésből nem rótta fel nekik magában tudva a hibát, a lenyűgözhetetlenség penészes keresztjét cipelve, most azonban félrerakja, lógjon rajta más. A magáévá tenné a gondolatait, a magáévá is teszi, elnéző hangon mondja ki a szájában őrzött szavait, amiknek igazsága az ő véleménye, de ez valahogy elveszíti a jelentőségét a férfi által. Szórakoztatja az egzisztenciális rezzenés, amivel egyensúlytalan lénye próbálja visszavenni a korábbi álláspontjait, bevehetetlennek vélt egotámaszát, és az új gondolatot visszakézből kiseperni magából, mielőtt gyökeret ver, de ezzel már el is késett. - Mert ebben az általad vázolt helyzetben a magasabb szintű megértés, aminek okszerűségét teljesen elfogadom egyenértékű azzal, hogy a megértés, mint szociális, empatikus, pozitív fogalom, pedig ott vannak az általad felsorolt lehetőségek a megértett miértekről. Mint kívülálló az a véleményem az érzelmi intelligenciáról, hogy addig szép a gondolata, amíg nem tömeges, mert abban az esetben feltűnő lenne, hogy akik megértik, átérzik mit miért tesz a másik, talán náluk csekélyebb ember, akkor is, ha az ő érdekei ellen cselekszik, mert az egyik ember érdeke gyakran ütközik a másikéval pszichózisra való hajlam nélkül is felerősítené a vágyat, hogy az emberek elpusztítsák egymást. Mert látják, értik, érzik egymás tetteit, és nem tetszik nekik, amit látnak - állítássá válik a feltételes mód, bosszúsan szisszenve fogja vissza nekihevültségét, mintha lelkesedéssel próbálná áttörni Nik állításainak hideg, makacs falát. Mérge csak magát korholja, a férfinek nincs miért szemrehányást tennie a bőbeszédűsége kedves neki, a megadott mancs mégis az annyira azért nem kedves tigristekintet diadalittas csillanását hozza elő belőle, ami szinte azonnal elparázslik, mert kitáguló pupillája kidobja magából a sötétet, vérbe fojtott romantikájuk kifogyhatatlan élvezet. - Miért, hogyan élsz? - a kérdés kötekedő élének mentelmi zászlajával vezényel körbesikló pillantása, a lélektelen otthon polcain mutogatja magát Seth Henderson élete, hamis egy élet ez, hamis, álcával rejtett halál járna ezért? Kétli, hogy Nik erre vágyna. Kegyetlenség talán így kérdezni? Elvárható tőle, hogy összekapcsolja a férfi életértékét mindazzal, amit számára jelent, mert jelent, a hagyományos szóértelmezésen túl? Mert ő is őt. Óhatatlan fokozások jutnak az eszébe, édes bazsalygások, ezerszer is elhangzottak, dorombolva télen, tavasszal és nyáron, neki és mindenki másnak, de egyik sem szólt így, mint Nik teszi, nem csókolta még így egy sem, csók nélkül igazán. - Talán a tettvágy. Egy felfokozott valóság amiben az elme elfelejti a saját korlátait - eltűnődve rajta kifejezetten rossz ötletnek tűnik önvédelmi maszkjának éber őrködése mögött, de hát erre való volna a játék, hogy levesse magáról a merevséget valami önfeledt kedvéért. - Köszönöm szépen - módfelett illedelmessé teszi az a csók a ténnyel együtt, hogy az egyetlen ember, amelyik képes felismerni a nagyszerűségét ebben a generálásban, a munkáját mások kedvéért az, akinek nincs is szüksége erre, mert amire szüksége van az sokkal, de sokkal kézzelfoghatóbb, a bőrön szitáló lecsendesedő pára tele egyfajta feszültséggel, amitől nem a hangulatuk szikrázik fel, de a finom pihék felmerednek. - Nem eleget - a legőszintébb választ adja a kérdésre, aminek a lényegét felmérni nem tudja, irigység nélküli tudatosság, hogy a másiknál sokkal kevesebbet - Huszonöt évesen már leszereltem, és ez három éve volt - a tény fájdalmas, ahogy kimondja egy cseppet sem az, a nyelvéről a szó egyenesen a másik szájába gördül, a harapása nem bosszulja meg rajta az elvesztegetett éveket és lehetőségeket, hanem egyszerűen csak kiélvezi az ízét, amire lecserélheti a maró szeszt. A bőre végigbizsereg az érintése nyomán, tétlen öle húsmeleg örömben osztozik vele, alhanggá tördeli a szusszanását a kellem, a körme élét is megpróbálja a bőrén, az karistolja le a szívtől hasfalig szeizmográf mértékgörbéjével négyes erősségűre taksálva a megremegését, amivel megemeli magát a húzásnak engedelmeskedve, mintha ellenállhatatlan volna. Mert ellenállhatatlan. - Ha így mondod a gyilkolást elveszíti minden érdekességét - ellenben Nikkel, akinek még ezek a szavak sem állnak rosszul, és aki feltölti az érdeklődési vákuumban keletkezett réseket magával, eltömve a beáramló világűr sikító semmije elől az utat, és lehetnek ezért nem hálásak neki? Ragadozói mosollyal tárja ki a combjait, meglovagolva azt a kettőt, amelyik ülésül kínálkozik, a térdeit lenyomva némileg ellenáll annak a fenéksimításnak álcázott invitálásnak, alsó ajkát lenyitja és fogait kivillantja a markolási elégedettség. önkéntelenül föléhajol, a nyelvét megérezve aztán mégis inkább hetykén kihúzza magát, egyenes gerincének árka mélyül a fogás alatt, mély lélegzete befelé hördül. - Nehéz lehet téged kielégíteni - summázza a megjelenő szerénytelenséget, az egyenrangú küzdelmek ritkaságát egy gondolattal. - Már úgy... másoknak - a combjait kissé összeszorítva igazgatja magát rajta, balja felsimít a másik mellkasán, a póráz bőrét három ujjal a tenyerébe fogja, a hüvelykjével végigcirógat a másik füle mögött és előtt, becéző játékba feledkezik sűrű, sötét tincseivel, lepillant rá mikor az felnéz. - A természetesség nem a te érzésed, hanem a szemlélődé akiben természetesség benyomását hagyod - szelíd figyelmeztetéssel fürkészi magaslati pozíciójából, tettetheti a helyzet urát, de a mellbimbója az ingerléstől kimerevedik, szúróssá keményedik lélegzetének homlokzatán. Felnyög, ahogyan marja, a szemét összehúzza, a jobbja a széles vállra vonul, az álla alá beengedi, de feljebb nyújtózni nem, rátámaszkodva tartja el magát kissé tőle, még korántsem ért a kíváncsiságának végére és ez mintha jobban lekötné, mint az ölbéli igazság megálló bizonyossága. - Mégis specifikálom a kérdést. Milyen érzés volt megölni azt az egy pszichopatát, amelyik megszállottan kívánta a halálod? - az orosz rulettes pisztolyt a vágyott hívójel fejéhez tartja és meghúzza a ravaszt.
♫: You turn me on ★ §:még ékeskedem egy kicsit vele ★✎:1430★ id: 0094
A szívére teszi jobbját, ahogy meghajol csak úgy a rend kedvéért, mert Európa mostoha felének lám van némi eleganciája is a humorérzék mellé. Ellenállása pedig éppenséggel nulla a megsíkosodó felületek és kisbolygónyi tömegvonzások tekintetében, olyan természetességgel adja át magát a közeledésnek, mintha törvényszerű lenne. - Hát hogyne. - Vigyorint a diplomatikus előadásra, a legyintéssel viszont már kibukik belőle a nevetés. - Ó, remekül csinálod. - Mit nem, ugyebár. - Lekötelezel. - Sóhajt szinte dorombolva, ujjai futólag eljátszanak a póráz nyomvonalán, elvégre... ennél aligha lehetne kézzelfoghatóbb saját állítása. - Hmh. Gondolod, hogy szükségem van bármiféle manipulációra ahhoz, hogy élvezzelek? - Pillantása hunyorogva szűkül, nekidörgölőzik az acélpároknak a vidámság puha könnyedsége mindenféle negatívum vörös posztója nélkül. Nikolay tisztában van azzal, hogy manipulálják, Ezio meglehetősen nyíltan csinálja és mégis... valahol szükségtelen. Saját tetszése nem azon alapszik, hogy ő maga elég hízelgést kap-e, hanem hogy a másik kiérdemli-e a sajátját. És ebben egészen biztosan nem kell csalódnia. - Nagyon sok minden vagy Ezio, de egyszerű biztosan nem. - Mély hangjában nevetés bujkál, melynek azonban ezúttal nem ad teret, megfelel helyette inkább annak a bonyolításnak. Szívesen magyaráz a hímnek, mert egyrészt gyengéi a hasonló kaliberű témák, másrészt Ezio rendkívül jó hallgatóság és tévedés ne essék: nem favorizálja azt a bizonyos hallgatást, ami magát felszenteli lelki szemetesládának és csak nyel-nyel értelem, érdeklődés és kölcsönösség nélkül. A megjegyzésre biccent, van az a szint és az a jellem, ami efelé a magatartás felé tendál kritikus helyzetben és úgy mégis... kinek nem jut eszébe úgy havonta legalább egyszer, hogy az emberiség megérett már a pusztulásra? - Lehetséges. - Biccent rá a következtetésre, egyúttal jóváhagyva saját jellemzését is realitás terén. Az első nyilvánvalóan megállja a helyét, míg az utóbbi, nos... mivel a realitásban ez az elmélet önmagában soha nem létezhet - de legalábbis nem az ő idejükben -, így valóban, lehet messzemenőkig elfogult a kérdésben. Nikolay figyelme éles reflektorfény a hangulathomályú nappaliban, vonásról-vonásra issza magába a legapróbb rezdüléseket is, a ráncba szaladó homlokot, a szóról-szóra magát újraépíteni vágyó zsarnoki hajlamot, a látszólag semmiből kígyóként születő, tekergő pikkelyes mérgező kígyót, mely végül sziszegve ad hangot saját létezésének. Rezzenéstelen marad a másik felhevülő haragjának, mi több; megtartja a szemkontaktust, saját magabiztosságát, mely nem csak hogy méltán lehet párja Ezioénak, puszta létezésénél fogva meg is követeli magának ezt a pozíciót. - Ez igaz akkor, ha nem a túlnyomó többségre igaz a magas szellemi színvonal, hanem csak a társadalom egy részére. - Könnyeden aláfeküdhetne a szavaknak visszaadva a stabilitást, de ebben az esetben éppen ő nem bánna vele tisztelettel. Azt jelentené, hogy nem nézi ki belőle az alkalmazkodásra való képességet, ami jelen esetben nem a gondolkodásmódnak szól, pusztán a szituációnak. - Egy olyan társadalomban azonban, ahol a túlnyomó többség - és beszélünk most itt mondjuk egy kb 80%-os arányról - emelt színvonalat képvisel, ott a szabályrendszerek, társadalmi elvárások, egymás élni-hagyása, az élet minősége, az önmegvalósítás lehetősége szintúgy emelkedik, míg az egymás meg nem értéséből, károsításából, esetleges eltérő gondolkodásmódokból eredő ellentétek száma csökken. Olyan fiktív szituációról beszélünk, ahol a felső hatalom nem egy csapat ostoba birkát terelget és manipulál csillivilli propagandával, hogy legyen elég száj, ami mögötte béget, hanem egy intelligens, magasabb rendű, fejlett gondolkodású tömegről. Ami viszont önmagában egyszerűen csak létezhetetlen, szóval igen. - Tárja szét fél mancsát amolyan felemás megadásként. - Valószínűleg elfogult vagyok a kérdésben, mert ennek a lehetőségnek nincs realitása az emberiség jelenlegi fejlődését tekintve, de ez az elfogultság nem pozitív részemről. Utópisztikusnak hangzik így felvázolva, de borzalmasan... kényelmetlen lenne. - Fejezi be végül kissé kelletlenül gondolva a lehetőségre, elvégre... mit keresne mégis a magafajta elkorcsosult, pszichológiailag sokszorosan sérült, elvetemült ex-katona egy ilyen világban? Főbelövést maximum. Fél szemöldöke megemelkedik a kissé passzív-agresszív kérdésre, pillantása futólag követi a férfiét, mosoly rándul a száján. - Úgy, mint aki hajlandó az égvilágon mindent, ami fontos feláldozni a saját túléléséért. - Pillantása visszacsúszik a hímre, az a puha figyelem szinte megbocsátó, holott senki nem kért tőle ilyesmit. - Érdeklődést. Munkát. Hobbit. Otthont. Családot. Szerelmet. Személyiséget. - Annak ellenére, hogy nincs szomorúság a hangjában, a szavakhoz tartozik egyfajta... gyengédség. Olyan értékeket hagyott maga mögött, amelyek valóban fontosak voltak a számára kizárólag azért, hogy saját létezése ha nem is önmagaként, de önmagát nagyon is tudatosan megőrizve megmaradjon. Még ha Ezio számára mindez nem is jelentene semmit - ami erősen kétséges -, akkor sem lehet az elmondottaknak egyenes következménye és megtisztelése egy "álcával rejtett halál". - Mh. Logikus. - Biccent, végtére is... mi mást hozna ki minden gátlást, védelmi vonalat, tudatosságot leszaggatva az emberről, mint a legmélyebb kívánalmakat? Belemosolyodik a csókba a köszönet védjegyeként, s bár saját gesztusa nagyon messze áll az illedelmességtől, a szenvedélynek megvan a maga hozzá méltó eleganciája. - Ez a tény azt hiszem... helyetted is nekem fáj. - a harapáson bicsaklik el a hangja, ahogy halkan szusszan, a szavakkal disszonáns az élvezet, amellyel szemet huny felette a pillanatnyi mámor kedvéért és mégis... valahogy éppen ez adja meg a helyzet harmonikusságát. Mélyen, élvezőn mordul a karmolásra, mély levegőt vesz, ahogy a mellkasán csúszik lefelé és a hasfala feszül látszat-ellenállásként, mikor lejjebb ér. Ez a megremegő, finoman pozicionált engedelmesség az, ami viszont számára ellenállhatatlan. Mocskosul. - Rutin szinten maximum. - Nagyon szentségtelen módon bár, de gyakorlatilag aládorombolnak szavai a témának. Nehéz figyelmen kívül hagyni mondjuk, hogy nagy eséllyel inkább a férfi mozgásának, az ingerlő mosolynak szól, a játszadozásnak. A gerinc mozgásával szinkronban simít fel rajta hátul, odaadóan követi le tenyere az idomulást, az érintés erős, ellenállást kíván magára, ahogy felfut tarkóig, beletúr a tincsekbe, mielőtt elindulna visszafelé. Meglehetősen elbitorlónak hat azzal a nyelvjátékkal ötvözve, de... meghívták a felfalásra, nemdebár? - Igen. Az. - Megmondta korábban, hogy magas polcra mászott Ezio, csak hogy rátaláljon, miért most kezdené el állítani az ellenkezőjét? Halkan szusszan a megszoruló combok húsbörtön életérzésére, szabad keze felsimít az egyiken, jóformán végiggyúrja az izomzatot, mielőtt rászorítana combtőnél. Beleborzong, ahogy a férfi a füle körül ingerel, megnyalja a száját. - Pedig erre a kérdésre nincs őszintébb válaszom neked. Egyensúlyban vagyok önmagammal, nincs bűntudatom, nem bánom, hogy így alakult, nem akarok valami más lenni, de nem tartom magam hősnek, nem vagyok igazságosztó, sem pedig isten, nem okoz eufóriát a puszta tény, nem jelent különösebben elégedettséget. Ez vagyok. Mintha azt kérdeznéd, milyen érzés lélegezni, önmagában semmilyen, természetes. Ha megfosztasz tőle és visszakapom, pokolian jó. - Az utolsó szóval mar rá a mellbimbóra, a nyögésre lódul meg a vére az ölében úgy istenigazán. Halkan mordul, ahogy a másik elnyújtózik tőle, bár különösebben nem érinti meg a tény, egyszerűen csak folytatja útját a torkán, a mellkasán. A kulcscsontok árkába nyal, amikor megrázkódik a nevetéstől. - Ügyes próbálkozás. - Hátradől a támlának, keze hátulról előre moccan, mindkettő végigsimít a férfi combjain térdtől, megtapad a csípőkön, hüvelykje végigcirógatja a csípőcsont ingerlő vonalát. - Játsszunk, Ezio. - Pillantása lusta kivárással követi saját mozdulatait, ráérősen pillant fel. Mégis. Hogy lehet ilyen démoni pillantása valakinek, aki korábban a pulton a tökéletes kiszolgáltatottság érzékenységét vonultatta fel? Szentségtelen kis mocsok az orosz. - Meg akarlak kefélni. - Tájékoztat szenvtelenül, oldalra biccenti az állát. - De engedelmességgel tartozom neked, szóval azt tehetem meg, amit engedsz, ugye? - A költői kérdés komótos ritmusán simít fel a hasfalán, a mozdulat lassú, türelmes, ujjai bejárják az izomzat dombornyomott tökéletességét. - Szóval. Amíg azt tehetek a testeddel, amit akarok anélkül, hogy akadályoznál, őszintén válaszolok a kérdéseidre. Fenntartom a jogot, hogy ne adjak választ olyasmire, ami számomra egyelőre kritikusnak minősül, de még így is... kurva sok mindent megkaphatsz.
- Mindenkinek szüksége van a manipulációra - előszeretettel kötelezi le a másikat, a pillantása a szíjon kalandozik, majd a száján, pedig a szemében is van látnivaló, a periférián mozduló szempillaárnyékolt fémtestek játéka vonzza magához, örömmel konstatálja a tükörképét a pupilla íves feketeségén, bitang jóképű fickó néz rá a másikból, a másikkal együtt. - A külső, a legelőnyösebb testi tulajdonságok öröklődése az első manipulációs vonal, a többit már nekünk kell belerakni, szexszel, erőszakkal, és jól-rosszul megválasztott szavakkal - bűvösen formálja őket dúsra rajzolt és felharapott szájával, a nyelve hegyén kiformálja a végső simításokkal. - Nekem mi sem egyszerűbb, mint magam ismerni, és éppen ilyen könnyű téged arra hajlítani, hogy fejtsd meg, amit bonyolultnak vélsz - hajol közelebb bizalmasan, mintha titok volna, és úgy látszik, hogy már örökre ott is marad a teste melegében gyökeret verve, mint a karcsú, fiatal fák a népszerű temetőkben magasba sarjadni. Ha kettőjük okfejtésein múlna a világ gyorsan vérbe, káoszba fulladna, és ez mindkettőjüknek megfelelne, nem igaz? Őt hallgatva és magát hallva társául meggyőződésévé válik, hogy a világ el van baszva, amiért kettecskén szinte elrejtezve értekeznek erről, ahogyan már számtalanszor megbizonyosodott erről a tükör előtt a gondolataival diskurálva, mégis lényeges különbség, hogy ezúttal nem magára vonatkoztatja a megállapítást, hanem rögtön ketten vannak. Egymásnak, egymással. Elmosolyodik kéjesen a biccentéssel helyére kattintva a Nikról tudott, és az általa jóvágyott tényeket a kirakósban, már csak a saját kedvét ronthatja el, gondolatainak fékevesztett lendületével, de a sima, nyugodt hang megállítja az ámokfutást. Akkor is figyel rá, ha a lényének egy része nem igazán akar figyelni egy emberfiára, amelyik azzal hitegeti, hogy érti őt. Talán ez minden, ami az érzéseiből maradt a születéskor, összesűrűsödik irracionális daccá. Jó lesz figyelnie erre. - A tömeg sose lesz emelkedett gondolkodású. Nem az egyének képessége vagy annak hiányossága miatt, hanem mert az ember puszta sokasága a kifinomultabb intelligenciát is korcs vágyakkal oltja be, amitől egymásnak esnek, így a közös nevező ebben a kérdésben azt hiszem, a mennyiség. Ha az összemberiség pár száz millió főre redukálódik, és minden érzékeny, empatikus, intelligens ember elég teret kap ahhoz, hogy tömörülés helyett a világ soknégyzetméteres pontjára széthúzódjon akkor én is el tudom képzelni a háborúk halálát, és a te bánatos arcod, ahogyan csomagolsz, és keresel egy másik bolygót - mosolyogva bekebelezi azt a kelletlen vonást a hangban, megsejdítve az okát, de nem osztozva a félelmein nem mutathat mást, mint derűt, szép szemlélődést. Kétsége sincs afelől, hogy ő abban a világban is jó lenne mindenkinek, és nem tűnik rosszabbnak a jelenlegi állapotnál. - Ha ilyen sokat ér neked a túlélés, nincs halál, ami elég jó lehetne neked -nem rettenti el a kihívás forró szaga a megállapításban, olyan olvadt fémre égett bűze van, mint egy lövésnek, de nem is izgatja fel jobban, mint amennyire már fel van izgatva a másik által. Egyet, kettőt, hármat, négyet és még néhányat pislant a szeme a lekoppanó áldozatok során, ahogyan behanyatlanak a sortűzben eldőlve a tömegsír fekete ajtaján amit nekik ásott egy távoli ország távoli, mégis közelben fenyegető okszerűsége, a szerelem után néz csak hosszabban, bár a család is szöget üthetne benne, a szerelem áldozatára tudja, hogyan kell reagálnia egy embernek. A VRra néz, a lekapcsolt légkondicionálás nyomán felmelegedő levegőt lélegzi be mélyen, hát le lehet cserélni drága játékszerekre az élet minden értelmét az élet puszta létének értelméért. Akár példát is vehetne róla. Jót vagy rosszat, de visszafordulva a férfihez ízmintát vesz róla, abban nem csalódhat egyikőjük sem, és ebben az időszámításban minden csók milyen átkozottul kurtának tűnik. - Milyen jó, hogy szereted, ha fáj - nem hall hamis hangot a fájdalommal karöltött élvezetben, a teste erre a zenére emelkedik, vérbeli táncos szívütem dobolása csalogatja, csak a lépéseket nem ismeri, nem elég jól ahhoz, hogy a bőre alatt ne remegjen az ismeretlenség izgalma, ami most felülírja az öléstől remélt gyönyörűségeket, amikből a konszolidáló válasz ellenére is átmenetileg kiábrándul. A doromboló torokbástya porca alatt, mellett simít, erőteljesen sebzett bőrére nyomja vissza az örvet, nincs benne hamis kímélet, úgysem hinné el neki senki. Igazmondó háta élvezettel domborodik a fogásba, felemelkednek a lapockái, hogy a visszaúton is üdvözölje a kezét, halk sóhaja megemeli a mellkasát Nik szája alatt, a nyelvére adja magát. - Fárasztó lehet - megfeszíti a kiválasztott combját, alig képezve ezzel ellenállást a benne szaladó élvezeti ingerré gyúrt mozdulatoknak, és még ő ígért masszázst, a gondolat folytatása kihullik a fejéből, közelebb vonja magához a másikat, tarkóról tarkóra viszonozva a markolást, éppen csak azért lazítva valamennyire mégis a csókra rántó mozdulatot, mert meg akarja kapni a válaszát, és annak indítása ellenére sem tűnik elégedetlennek. - Ebben a világban mindenki valaki más akar lenni, elhiszem, hogy te nem ezt cserélnéd ki, mert ennél jobb hasonlatot őszintén nem is választhattál volna - nevetéssé lobban fel a meglepettsége, és kéjesen megrázkódik, mert emlékszik, hogyan is feledhetné, hogy mennyire jó érzés az, amikor Nik visszakapja a lélegzetét. Benne élte át a pillanatot, felcsillanó szemeinek vágyteli szigorúsága ellentmondásos fényben játszik, mint ahogyan a teste elfele ível tőle, derékból egészen hátradőlve, felforró kulcscsontjaitól mégis megborzonganak a vállai, beharapja a száját, majd kiengedi a fehérre fakult húst a fogai közül meglepetten. - Próbálkozás? - összeszűkül a szeme, mert tudja, hogy mit jelent ez. Azt, hogy nem igaz. Amelyik megszállottan meg akarta ölni a férfit még él. Hogyan lehetséges? Hogyan, amikor Nik létezési alapvetése: élni mindenáron, és abba nemigen fér bele egy halálvágyó rajongó minden határon túl. Kellemetlen fajta feszültségtől keményednek meg a másik keze alatt az izmok a combján, a csípője engedetlenül illeszkedik a tenyerébe, a csontok árnyéka fenyegető acsargással teli, ami a hüvelyujja után kapkod. - Játék? Megint veszíteni akarsz? - helyeslő kis mosolyra húzza megkomorodott szája sarkát, visszavonva a kezét róla kinyújtóztatja magát, felülről mereng bele azokba a sötét pajkossággal teli szemekbe. Látta másmilyennek, de most nem az jár a fejében, hogy milyen volt akkor, hanem amilyennek most tűnik, tele vággyal, kívánsággal, ajánlattal, és lehetőségekkel, tudatában a korlátainak, amiket szavakba is önt és ő könnyedén rábólint. Csak azt teheti meg, amit enged neki, nem feledve, hogy a férfi maga akarta, hogy így legyen, na persze, neki sincs semmi kifogása a combjára vont póráz adta lehetőségek ellen, vágyott rá, és vágyik rájuk, de szörnyen ostoba lenne azt feltételezni, hogy a másiknak nem áll hatalmában azt tenni, amit ő akar Ezio jóváhagyása nélkül. Vagy legalábbis, megpróbálhatná, és megméretnének. - Mhm - tanakodó hümmentéssel kapja el a csuklóját, elvonja a kezét borzongó hasfaláról, visszatolja a csípőjére, de kárpótlásul az öle felé irányítja, ágyékháromszögén, pihenő férfiasságán húzva végig az ujjait. - Ezzel a testtel amit csak akarsz? - a hangsúlyával nyomatékosítja milyen nagyon sokat is kér, ha szép formájú péniszének profán megtapintása nem volna elegendő, még mindig nedves makkjának vérbő súlya, onnan a combjára érinti a kezét, majd felemeli a szájához, az ujjait lefogva a tenyértövébe csókol, végig őt figyelve a bőre felett. - Mi minősül a számodra kritikusnak? - szinte vontatottan kérdezi szándékolt lassúsággal a hezitálók bizonytalanságával, pedig a szemei, zöldes hasítékokkal felcsíkozott kétségkék lélektükrei világló bizonyossággal tudták már a kefélés szó kimondásakor, hogy ő akarja-e vagy sem, soha semmilyen bizonytalanság nem férhet hozzá.
♫: You turn me on ★ §:nekik az is csak egy játék ~★✎:1158★ id: 0096
- Milyen szerencse, hogy ilyen egyszerű jellem vagyok, hm? - Megvonaglik a mosoly a száján, mintha csak belül nevetne névtelenül, hangtalanul ki sem mondva, hogy úgy látszik az ilyesfajta manipuláció oda-vissza kölcsönösen igaz. A világ el van baszva. Az ember azt gondolná, éppen csak felszínesen sikerült, de jelentsen megnyugvást a gondolat, hogy a mocsok a pokoli bugyrok mélységeiben gyökeredzik és felülfertőzött minden valamirevaló életnek hazudott réteget. Ezionak hatalmas potenciálja van arra, hogy beletaposson saját jókedvébe, mi több... látszólag nagyon mély igényből eredő vágya, ami önmagában nem meglepő. Rutinból keresi saját beépített kapcsolóit kettejük kis közösségének sötét vermében és ha megérez valamit az ujjai alatt némi tapogatózás után, hát izomból és indulatból ver rá ököllel. Mint a csapdába esett állat, amit kegyetlenül kiéheztettek, aztán időnként belógatták neki a mézesmadzagot és mára bármely benyúló kézbe haragvó erőszakkal harap függetlenül attól, hogy az kínozni, vagy etetni akar-e. Az amerikai meglehetősen forrófejű, ami önmagában mérhetetlenül ellentétes azzal a szinte belenyugvó, kétesélyesen örökre szánt kivárással, ami alapján viszont az életét éli. Csalóka látszat, hm? Mert Ezio valójában olyan, mint a soha ki nem hunyó, alattom parázs az óvatlanul tisztáson felejtett apró tűzrakóhelyen. A legkisebb kiszáradt, irányba hulló falevél is olajba mártott pennával rótt díszes meghívásnak tűnik egy jólirányzott erdőtűzre. Nikolaynak nincs baja azzal, ha megperzselik, ha kormosra nyalják a bőrét, ha felégetik az egész világát és belülről fojtogatja a füst. Addig nincs, amíg a lángok között lényegében egész marad. - Tisztában vagyok vele. - Biccent rá a megállapításra, elvégre ugyanezt a véleményt fogalmazta meg a realitás kérdéskörében, ebben egészen biztosan nincs köztük disszonancia. Abban már sokkal inkább, hogy egy fixen emelkedett gondolkodású társadalomra alapozták ezt a beszélgetést, az alaptézist sutba dobva levonni bárminemű következtetést pedig lehet, csak épp feleslegessé válik az egyetértés, vagy nem értés részéről. Vállat von, ábrándos képpel pillant a mennyezet felé. - Ó, alapíthatnék hont egy új bolygón, full katonaállam, pár évszázad múlva leigázhatnám vele a Földet. Ó várj... - Biccenti oldalra az állát pókerarccal. - Kimaradt az a rész, hogy nem szaporodom. Kihaló faj vagyok. - Sóhajt teátrálisan, csak hogy aztán derűs képpel pillantson fel. - Valóban. - Egyetlen szó, mégis tökéletesen belefekszik a gondolat, hogy igen. Pontosan ez lenne a lényeg. Egyszerűen csak nincs halál, ami egyenrangú fél lehetne az élettel szemben, ami istenségnek viszont az égvilágon bármit hajlandó feláldozni. Még akkor is, ha minden kihívó állítás azért születik, hogy valaki megcáfolja. Nincs értékelhető reakciója arra a hosszú pillantásra, egyetlen arcizom sem rezdül arról árulkodva, hogy esetleg megbánta volna kíméletlenül verbális sortűz elé hurcolt áldozatait. Ami történt, megtörtént, visszacsinálni képtelen, bánkódnia rajta pedig olyannyira felesleges. Nem kínozza magát felesleges érzésvilággal, ami nem jelenti, hogy érzéketlen, pusztán... minden a megfelelő polcon porosodik abban a koponyában. Van az az élethelyzet, amiben egyetlen csók sem lehet elég hosszú, kielégítő, teljes és maradéktalan, a csók is már csak olyan mint a halál: mindig többet kíván magára. Aligha jelenti ettől függetlenül, hogy nem értékeli, sőt. - Múlhatatlan kvalitásaim egyike. - Mosolyodik a megjegyzésre, amit önmagában nevezhetnénk szívtelennek, de minek? Mindenki tudja, hogy az és hogy Ezionak joga van rá. Mert egy szívtelen dög. Ugye. Éppen ezt élvezi benne karöltve azzal a pokolian reszponzív, mégis végtelenül ellenálló magatartással, amitől olyan gyorsan forr fel a vére, mintha a másik parázsló lénye ezúttal valóban belobbantotta volna az erdőtüzet. Mondjuk rögtön a torkán véresre dörzsölve. - Nem tudom, Ezio, az? - Érdes hangja szinte dörzsöl az érzékenyre nyalt mellbimbón, érezni ahogy megrándul szája a mosolytól. Mert hogyan is lehetne számára fárasztó az, ami már a természetességig beivódott ahelyett, akinek valójában kielégítenie kell? Felhunyorog arra a nevetésre, elgyönyörködik a másik kéjesen moccanó alakjában. Egyre gondolnak, ha egymással és egymásban szemben álló szemszögekből is élték meg a tapasztalást. Lám-lám, Ezio fantáziáját sem nehéz pórázon vezetgetni, hm? - Te ki más akarsz lenni? - Hangzik a kézenfekvő kérdés, mert a "mindenki" már csak olyan, hogy kérlelhetetlenül magába foglalja mindkettejüket. Ami egyúttal meg is kérdőjelezi saját állítását, de hé. Neki ez nem fáj. Az az eltávolodás ellenben már majdnem határos az érzéssel, de a felvett, kötetlen póz egyúttal azt is jelenti, hogy könnyűszerrel képes utánahajolni a hátrálásnak. - Mh. - Felpillant, fél szemöldöke magasabbra szalad, ahogy hátradől. - Miért, talán nem a pszichopatáim számát próbálod képletezni? - Szinte hűvösre árnyal pillantása, ahogy az összeszűkült szemekkel találkozik, az ujjai alatt vibráló feszültség nem olyasmi, aminek jelen helyzetben létjogosultsága kellene legyen. Mert nem, önmagában a "próbálkozás" nem jelenti, hogy életre törő egyszemélyes fanklubja még a föld felett járna hat láb mély helyett, de történetesen a másiknak mázlija van a következtetéssel. Megáll a simogatás, mozdulatlan marad a hím bőrén, mert ez a fajta acsargó fenyegetés messze nem olyasmi, amit valóban magára kívánna. - Micsoda önbizalom. - Vonaglik testvérmosolyra a szája és nem kérdőjelezi meg bár az ego létjogosultságát, elég kristálytisztán él az emlékei között, hogy az előző vízszintes játszótéren gyakorlatilag legális korig sem jutottak el a beszélgetésben, mielőtt fojtásra húzták volna. Nincs veszteségtudata, ahogy erre gondol és pláne nem akkor, amikor a hím ilyen mocsok kis kéjkufárként nyújtózik előtte. Pillantása nem rebben a férfi arcáról, minimális áldozat ehhez képest hagyni a csuklóját fogságba esni és mégis. Figyelme lehullik a szívdobbanásban, ahogy a farkát érinti, ujjai engedelmesen csúsznak végig rajta. - Figyelmeztettelek, Ezio. - Megnyalja a száját, pillantása felmoccan a kezével együtt, bele abba az elveszejtően embertelen pillantásba. - Mindent az égvilágon belőled megkövetelek magamért cserébe. - Nikolay cseppet sem követel túl sokat. Pontosan annyit kér, amennyit megígért korábban és amit a férfi elfogadott vele szemben vámértékként még úgy is, hogy megmondta: ő maga morzsákat árul csupán. Ujjai nem rezdülnek a fogságban, kimélyült pillantása mintha éppúgy rabja lenne a zöldeskék íriszeknek. Szemei szűkülnek a kérdéssel, a száján lassú mosoly kanyarodik. - Mennyi-mennyi kérdés fizetség nélkül. - Hirtelen mozdul háta a támlától, szabad keze hátra moccan, felcsúszik lapockákon át a hím vállára és rámarkol helyben tartva, ahogy a teste feltapad a testére. Szája a férfi füléhez moccan, beleharap a fülcimpába, forró lélegzete szinte perzseli a bőrt. - Tapasztalj ki, Ezekiel.
Hangtalan nevetés kaparja nyitottra a száját, némi elismeréssel némán villan a szemében a felismerés, hogy belesétált a gondolati csapdába, hiszen ha most tiltakozik a másik egyszerűsége felett ahogyan azt az emberi illem mindenkor megköveteli, hát képmutatóvá válik az állítása, amiben saját egyszerűségét taglalta. Ó dicsőséges történelem, amiben kitalálták a játszadozást a nyelvi rétegekkel, mint minden jó biztos ez a görögöktől ered, és nem tudnak elég hálásak lenni érte. Nem is hálálkodással töltik el az időt, ami megadatott nekik. Ezio példának okáért örökké pengeélen járkál, nyugalommal ritmizált hosszú léptekkel, mert nem féli egyik oldali mélyt sem, ami elveszejtené. Igaz, ami igaz, parázs ő, aki a jobbra levő száraz kóc megperzselésére vágyik, forró fej, forró hév hideg életélen egyensúlyoz, mert balra viszont az emberi vér kilobbantó mély tava várja, belebillenni élvezetes vétek volna, ami viszont kialtatná mélymagvában őrzött tüzét egy kellően hidegre fűtött unalmas cellában várva az okszerűen feltételezhető végső megoldást létének pszichológiai nagy kérdéseire. Saját magát azért tartja kordában, hogy ne eméssze el a lelepleződés. Ez a Nik srác pedig szinte az első mozdulattal lerántotta róla a leplet. Csoda-e, ha azóta sem tudja, hogy mégis mit kellene egészen pontosan kezdenie ezzel a helyzettel? Nincs ebben semmi csoda, valamiképpen mégis csodálatos, egészen embertől elrugaszkodott módon. - Szegénykém - bársonyossá válik a hangja a kellemetlen megállapításra - szaporodom én neked, ha beéred azzal, hogy az utódaid csak a szellemi és tanult leszármazottaid lesznek, nem a vér szerintiek - ajánlja fel barbár gyerekáldozatát frissen avatott emberszerű bálványának könnyed, megrészegült mámorral, mintha az a súlyos, nehéznek érzett jóváhagyás emelné a magasba. Életet teremteni, a halál nem elég, léti végletekbe fajzó beszélgetésük groteszk keresetlenséggel válik az első randik burleszk paródiájává, és ők ennek ellenére sem nevetnek, hanem sóhajtanak. Sóhajt ő, elengedve a férfi áldozatait, elfogadva a közelségét és elfoglalva a helyét rajta. - Csak győzzük értékelni - még a szájában az elomlott szó ujjongó íze: "fáj", májas, véres, a mandulák felé csorduló fémszag, a kurta kérdés azonban kirántja az ízlelgetéséből, kissé élesebbé válik a pillantása. - Fáradtnak látszom? - emeli a kezét, érdes ujjbegyei puhán zongoráznak végig a másikon saját borzongásának ütemére - próbállak az átlagemberek szemével is felmérni, még ha teljesen érthető is, miért nem láthatnak ők soha ilyennek - mint amilyennek ő látja, fuldoklónak és lélegzethez jutottnak, halottnak és elevennek, ritkának és megismételhetetlennek, a szemeiben élvezkedőnek. - Valaki szabadabb - a válasza olyan kézenfekvő, hogy szinte szemrehányó, meg sem próbál kibújni ebből a közkategóriából, éppen úgy igaz rá, mint minden létezőre. Jó és rossz tulajdonságai ugyan nem kerülnének fel a változtatni vágyások bakancslistájára, teljességgel irrelevánsak lévén a kérdésben, hogy mi az, ami ő mindenkor. Egzisztenciális függése önnön korlátoltságától méreg, aminek az ízét pont annyira nem szereti, mint a saját tévedésének lehetőségét, ami megmerevedésének okán egyformán fájdalmas mindkettőjüknek. Olyan éppenhogynem módra. - Saját magamnak azzal a gondolattal hízelegtem, hogy egy számmal bizonyosan szűkebbre szabtam a számukat, próbálkozás nélkül, hogy mindjárt azt ne mondjam, kőbe vésve - az állát lebiccentve szemléli a férfi arcát, meghűlt szemei csillogását, a sajátjában már-már személyes sérelmeket csillogtatva meg. - A próbálkozás nem elég jó nekem - a hangja állókép belső hullám, érzékeltetett hangulati dimenzió nélkül, de kész a megbocsátásra, és a kegyek kiosztására, Niknek és saját magának egyaránt. Lassan a bőrén húzott ujjainak kemény simítása emlékezteti a fogására, a kéjes játszadozására, saját bőre alá idézi korábbi érintéseit, tűzfészkeit az élvezeteknek. - Mhmmm és mégis szerinted mit kellene kezdenem a figyelmeztetéseddel, hm? - előrebillenti a csípőjét, a férfi combjait a satujába fogva mélyít az ülésén, egyenes gerinccel felé hajol, a szájától a fél kezét az arcoldalán a nyakába vonja, saját szabad tenyere a vállára simul, a bőrszíj alá csúszó ujja égő mementót mutat jártáról, a másik álla füle alá markol lágy erővel, a karját a vállára támasztva kissé ránehezedik- Feldughatom magamnak, vagy éppen neked - a nyelvével csettint, az arcára árnyék borul, mégis jókedvűnek hangzik - vagy mi lenne rá a reakció, hogy így emlegeted? Sétáljak el? Vagy mindjárt szaladjak, rohanjak? Mi a célod a figyelmeztetéssel? - és még kérdések, bár költői formák az emlegetetteken túl, sima bőre alatt megfeszíti elkapott szárnyait, mintha képes lenne a ráakaszkodott plusz teherrel együtt is megtartani tónusos távolságukat a combjait meglovagolva, szusszanásnyi erőkifejtéssel ellenszegülve, aztán kecsesen rásimul a teste a testére. összezördülő mellkasukban visszhangzik a szívdobogás, a kiszorult levegő a másik csuklyásizmára tapasztott szája alól omlik melegen végig a hátán, zizegő eséssel robajlik a keresztcsontja felé, az ujjai belemarnak puha erőszakkal, a válláról lesikamlik a keze, kettőjük között siklik az ölébe, határozottan rámarkol szót érdemlő állóképességére. De hogy ez akadályozza-e? Aligha. Az ujjainak forró fojtó ölelése, izgalmas játszadozása rajta nem gátlásnak teremtetett, magához simítja, a fogásába zárja, a tövéig öleli igazán méltó fegyverzetként bánva vele. Kettőjük szorossága már-már elviselhetetlen, a háta beledomborodik a fogásába, a fejét a nyaka felé fordítja, a szájával végigsimít rajta tűnődve, eltűnődve, összesimítva az ajkait az állkapocs hátsó csúcsa mögötti nedves, érzékeny gödörben, a nyelvhegyét hajlítva oda egy kérdőjellel, az ínhídon átkelve a bőr sós-mély erőízébe nyalva sóhajt mélyen, összesimult testüket beleremegtetve. - Tartok tőle, hogy nemet kell mondanom - átöleli a fejét kedvtelve csókolva a nyakát az árnyékban. - Te bizonyára képes volnál kérdéseket feltenni, miközben én azt teszek a testeddel, amit csak szeretnék - a szavaival szemben a hangja amolyan "erősen kétlem árnyalatra mélyül" - én ellenben egészen biztosan nem tudnék a jól megérdemelt válaszaimmal törődni, miközben hm... teszed, amit tennél - a férfiasságára fogott keze demonstratív mozdulattal simít végig rajta, kissé eltartva a fejét hunyorog rá alamuszin. Mert bár nem az érzelmek ragadnák el, a test, a hús, a hormonok forró fojtott felzihálása a bőre alatt esendővé teszi a helyzetben, és ennek beismerése ugyan kellemetlen, valahol mégis szükségszerű. - Ezt már kitapasztaltam - hízelgéssel ugyan nem veszi le a lábáról, de túlságosan igazak a szavai, amiket a szájára csókol.
Az egyetlen ember, aki Eziot felszabadíthatja, az saját maga. Hogy önmagának választ szoros, feszes pórázt, milliószámra magára tekert béklyókat, az a saját döntése és elhatározása, belegyökeredzik egy olyan kontrollmániás személyiségbe, mely önmaga felett is egyfajta fajsúlyos zsarnokságot képvisel. Ő nem az a ragadozó, amelyik belesétált a kelepcébe, hanem amelyik fogságban született és olyannyira hozzászokott az állandó élelemhez, viszonylagos biztonsághoz, rutinig űzött elfásult cirkuszi mutatványhoz, hogy mostanra hiába nyitva a ketrec, tart kilépni belőle. Vajon éppen az lenne a megfelelő személy holmi személyiségből csavart pórázzal vezetni kifelé a szűk doboznyi falak közül, aki maga mindenféle köntörfalazás nélkül kínálta fel a nyaka köré csavart nagyon is fizikális pórázt a csapdalakó személyének? Talán igen. Meglehet ingerli is rá, de egyáltalán nem biztos, hogy meg is teszi. Mert lerántotta arról az átok ketrecről a leplet és most szembe néz a jólnevelt vaddal, de mert az empátiája nullérzésekből táplálkozik, egyáltalán nem eldöntött, hogy ez valójában szükséges-e. - Miért is ne. - Mosolyodik a felajánlásra, akár a gonosz isten, mely képes mégis elegáns főúri kellemmel fogadni a megfelelően csomagolt áldozatot. - Mindig is úgy tartottam, hogy több értelme van a megfelelő genetikai állományt örökíteni, mint szentimentális okokból szaporodni. - Ezúttal nincs komolytalanság a hangjában, a felszólalás a játék eleme bár, egyértelműen pontosan így gondolja a megfelelő eljárást a kérdésben. Párosítva ezt a buszos tanulmánnyal gyereknevelde kérdéskörben, nem is nehéz elképzelni, hogy egy új bolygón hadrendbe állított feldagadó népesség valóban megtalálná a módját a Földies népirtásnak ám... ehhez Ezio önmagában minden kvalitása ellenére is kevés lenne, ugyebár? - Mhm. - Szinte doromb, mindig csak szinte, mert nem macska és amúgy is kutyás fickó lenne, ha megengedhetné magának az életvitele mellett az állattartást. Nikolaynál a hűség és felelősségvállalás már csak olyan fogalmi körök, melyek messze nem fél év távlatára szólnak. Felpillant a kérdésre, a kiélesedő pillantásnak különösebben nincs értelme számára ebben a helyzetben, de elraktározza a tényt, hogy ez valamiért trigger a másik szemében. Óh, hát. Messze nem ismeri még eléggé. - Azt hiszem, ez kölcsönös vonásunk. - Finom, puha mosoly a száján, az a fajta, amibe harapni lenne érdemes, fájdalmasan hovatovább, hogy a világ egyensúlya némelyest helyreálljon. A következő azonnali replikára már elgondolkodva hümmög, merengő figyelme komótosan vándorol egyik íriszről a másikra, mintha kivételesen valami őszinte érzelem indigó-árnyékmásolatát vélné felfedezni azokban a rideglélek-tükrökben. - Talán neked van igazad. - Biccenti oldalra az állát, figyelme feladja a mozgolódást, majdhogynem gyengéd ahogy megállapodik rajta, a sötétség mégis luciferi szárnyakat bont a szemtükrök árnyékvilágában. - Ez a két szó nekem is nemezisem. - Önmagában lehetne általánosság is a megfogalmazás, a hanghordozás maga mégis szorosan összekapcsolja az állítást saját aktuális élethelyzetével, ok-okozati viszonyokkal és ha konkrétumokról nem is beszélnek, egy valamiről őszintén árulkodik: Nikolaynak nem célja, hogy ellehetetlenítse Ezio vágyát a megismerésre, mi több. Eléggé biztonságban érzi magát alatta ahhoz, hogy olykor-olykor behegedt sebeket nyisson meg magán újra az orvosi másodvéleménynek. - Honnan tudod, hogy nem tetted, ha nem kaptál választ? - Teszi fel a kézenfekvő kérdést, még ha történetesen valóban nem is csökkentette azt a bizonyost. A kérdés, hogy megbízik-e eléggé a saját értékítéletében ezen a ponton ahhoz, hogy a tapasztalást számokban is kifejezze. Pillantása hűvösen állja a személyes sérelmek ostromlását, mondják hogy terroristákkal nem tárgyalunk, de tenni se tudna magasabban ennél ettől a felfogásra. Úgy tárgyal vele érzelmi szinten, ahogy fegyverrel a kézben tenné: hideg fejjel. - Aki nem mer, nem nyer és aki nem próbálkozik, nem is tanul. - Olyan életbölcsesség ez, amit milliószámra tömködtek már bele az elcsépelőgépbe, az ő szájából mégis inkább vérrel átitatott emlékiratnak hat. - Mi a baj a próbálkozással, Ezio? Olyasmit akarsz kitapasztalni, amivel még nem találkoztál korábban. Mégis mennyire lenne végtelenül unalmas, ha minden kérdés és válasz a zsebedben lenne? - Az arrogancia bár jól áll az amerikainak, egyúttal erős affinitást is jelent arra, hogy elbízza magát, ami viszont egy élettel összeegyeztethetetlen tulajdonság. Pláne egy erőszakos élettel. Fél szemöldöke magasba szalad a kérdésre, a mentális és fizikális rétegek pedig szétcsúsznak benne, ahogy az elme a szavakra koncentrál, míg a teste a simításra, mozgásra reagál. Oldalra biccenti a fejét, a nyaka nyújtózik a szíj alatt teret adva a kegyetlen ujjaknak és bár nyilvánvalóan és határozottan fájdalommal jár mostanra a sebnyomon sikló érintés, Nikolay egyetlen porcikája sem ágál ellene. Nagyon nagy hiábavalóság jókedvűnek "hangzani", ha egyébként minden egyes szó olyan passzív-agresszív mentalitást injektál magába, aminek ebben a szexhatáron illegálisan átkelő, türelmet vámolni termett pozícióban nem kellene helye legyen, de a lehetőség már csak olyan, hogy megteremti magát, ha hívják. És nem. Ez a tónus nagyon sok minden, de biztosan nem költői. - Megkérdőjelezted a jogom erre a testre annak ellenére, hogy jogot formáltam rá - Biccent jelzésértékűen a másiké felé, oldalra pillant az árnyékba borult vonásokra. - te pedig elfogadtad. Mégis mi mást vártál emlékeztető helyett? Hogy a póráz épp kinek a kezében van, nem a jog, hanem a lehetőség felett uralkodik. - Ez pedig egy nagyon fontos alapvetés Nikolay értelmezésében és felfogásában. Mosoly vonaglik a száján arra az ellenállásra, ami testkontroll szinten lenyűgöző bár, aligha tartja távol úgy istenigazán. Az összesimulás érzete kisebb diadalnak minősül, de legalábbis pokolian jó érzés. Lehunyja a szemét egy hosszan élvező pillanatra, ahogy a másik forró lélegzete végigcsordul rajta, a marással szinkronban csókol rá a fülére, teste érzékenyen feszül pontról-pontra a kettejük közé csúszó simítás alatt. Halkan hümment az élvezet nyelvjárásban, mikor a férfi rámarkol. Lélegzet gyorsan elszisszen belőle, amíg némileg adaptálódik az értő ingerléshez, a gondolatai lustán moccannak szinkronirányba a testi igényeknek. A szája, a nyelve áthangolja az izmokat a megfelelő hőfokra, tenyerei lesimítanak Ezio hátán, derekán, mindkettőt lecsúsztatja a fenekére, érzéssel markol bele és ezzel együtt mozdítja a hím csípőjét rajta. A mozgás asszociációja automatikus, érzékletes és mélyre nyúlik, mert igen. Pokolian szeretne benne lenni. Mintha valami bűvkörből szakítaná ki a hirtelen felcsendülő elutasítás, saját reszponzív mozgékonysága meglassul és elcsendesedik. Nem tesz az ölelés ellen, de néhány pillanat erejéig mintha kevésbé illene kéz alá odahagyva valahol két gondolat között saját szinkronját. Némán hallgatja a másikat még mindig a fülénél, a másik válla felett tekintve el a szoba túlfelére, bár különösképpen nem koncentrál semmi másra rajta kívül. Minek is tenné? Csak akkor húzódik hátra, mikor a férfi keze végigsimít rajta jelzésértékkel, amire viszont élvezet vagy sem, ezúttal nem reagál felszabadult örömmel. Az acélpár felszínén realitáshoz tendáló analizáló fény irizál, ahogy Ezio vonásait vizslatja. Számára nincs értelme a "lemondok az élményről, kérdésről és válaszról" elgondolásnak pusztán azért, mert rövid úton eljönne a pont, ahol nincs tovább, de logikája van, ha alapul veszi a "próbálkozás nem elég jó" személyiségi jegyeket megtoldva a pillanatnyi egyezkedést sem kezdeményező egyértelműséggel. A gondoaltfolyam még tart, amikor a férfi csókolja, így bár a szája ösztönös odaadással reagál, nem lobban bele az elbitorló szenvedély és nem is huny szemet felette. Hátradől a támlához, ahogy ereszti a száját, megnyalja a sajátját, végül elmosolyodik. - A kívánságod parancs, szívem. - Nincs benne kelletlenség, vagy kényszeredettség, ami pedig lehetne alapvetés ilyen helyzetben, egyszerűen csak elfogadja a férfi döntését és adaptálódik hozzá. Pontosan úgy, mint aki ezt csinálta egész életében.
- Ó, ha a megfelelő genetika a tét akkor neked komoly, de nagyon komoly tartozásaid vannak a néped felé - ikerkomolyságú szavaival kézenfogva járnak pajkos mulatságban dagonyázó világos szemei, szakértő látogatással mérve végig a vállak széles támaszát, az erős izomzat kétségtelen alkalmasságát a világhódító nagy öldöklésre, a széles csípő masszív fegyvertámasztó erejét, no és a hosszú lábak tudott képességét arra, hogy az elévágódó akadályokra szöcskeruganyossággal ugorjanak fel. Az emberiség pusztításra legalkalmasabb része mindig és mindenkor állati tulajdonságokat vett magára, tűzte a lobogójára, vagy a kedvenc tankjaira aggatta a nevüket, tigrisek és leopárdok, párducok, szöcskék, kecskeszarvú istenségek, lólábú félemberek duhaj és buja vágtában a felismerés egyértelmű: ami állati az jobb, mint amire az ember legjobbja képes. Az emberség, humanitárius eszmék, nevükben kapcsolódnak gyenge gesztusokhoz, míg ami valóban erővel bír a koponyákban motoszkáló ősi akaratnak az állati, vadállati kegyetlenséggel megnevezett. Nincs azon semmi csodálkoznivaló, hogy Ezekiel ebben az összefüggésben olyan könnyen azonosítható a ketrecben levő vadakkal, hogy odazárt, vagy egyszerűen csak ott tartózkodó összefüggés függvényétől függetlenül. Megtalálható benne ami az embert állativá, tehát veszélyessé teszi. Mert bár a 21. század ökokatasztrófáinak viharában ez nehezen hihető: az állatok veszélyesek. Ketrecben a helyük, nem igaz? Ez szolgálja az emberek természetes érdekét önnön védelmükre. Ezekiel rég felismerte ezt az igényt az őt körülvevő emberben, és mivel ő egy jó fiú, fenevad oldalára csíkos árnyékot vetnek a hideg tűzben kovácsolt rácsok, lázadó dögvész tekintetét csak a sötétben villogtatja. Ugyanakkor felvéve az emberi jellemet mi sem természetesebb annál, hogy vágyat mutat a szabadságra törés iránt, mert ezt teszi az ember, mindig küzd a saját egyéni szabadságáért a többi élőlény rovására. Mi mást is kívánhatna, minthogy a pórázt olyan jól ismerő Nik társául szegődjön, és segítsen rajta? Talán csak az volna ennél helyénvalóbb, ha a számolatlan állat-tulajdonságával emberfenyegető rémmé fejlett férfi csatlakozna hozzá a rácsok sötétebb oldalán, hiszen odavaló, nem igaz? - És nem az egyetlen - bólint rá tűnődő arccal, beleharapni a mosolyába, fájdalomból költött sóhajjá válik a száján a saját tétlensége ebben az ügyben. Túlságosan lenyűgözi a megadott igazság lehetőségének ritka értéke, ha őszinte akar lenni magához, őszinteséggel még sose nyerte meg embertársának jóváhagyását, mert az átlagemberek erre is alkalmatlanok. Valójában Nikkel összehasonlítva még a szexre is azok, de gonosz egy összehasonlítás volna, ennyire pedig nem éli bele magát az egzisztenciális csalódottságba. - A "próbálkozás" egy kudarcértékű válasz, nem? - a kérdésre kérdés válasz nem túl elegáns megoldás, főleg nem tőle, de kiváló átmenetet biztosít ahhoz, hogy lehiggassza, mint a jégbe nyomott hőmérő higanyszálát a fizika természetes törvényei, a felmerült lehetőség elgondolkodtatja, vizsgálóvá szelídül a terrorista, a szeme finoman rebben a cséplőbölcsességre, a száját halványan árnyalt tiltakozással összeszorítja, kelletlen árkot húz a sarkába az elmondott. A pszichopata nem tanul. Lehet, hogy orvosilag ez nem igazolt tényező, hiszen nagyon is jól adaptálódik egynémely jelenségekhez, tény marad, hogy az internetről összeszedett tudása önmagáról mindig is a jellegzetes vonások elkerülése miatt volt fontos, és a nem tanulás éppen egy ilyen jellegzetes vonás. Nem nagyon csodálkozna rajta, ha igaznak bizonyulna. - Ha így kérdezed azt mondanám, hogy ez tévedés, mert én imádnám - a hangsúly a férfi torkára tekeredik a nyakörv alatt, a vérrel kihorzsolt bőr fájdalmából fakadó ellenálláshiányt hiátusa azt kívánja, hogy feltöltse valami testremegéssel telt élvezettel, de a szavaknál maradnak- de a kérdésfeltevés módja árulkodik arról, hogy ez elég rossz válasz, úgyhogy attól tartok hiába kívánatos a mindenttudás, félő, hogy azonnal unalmassá válna a helyzet akkor - ebbe pedig szemlátomást bele kell törődnie, mint az elhangzókba. - Nem tudom, hogy erre mit mondhatnék - a kezét lágyan csúsztatja a bőrén, hangéléhez nem igazodó finom mozdulattal tűri le a mezítelenségre borult hűs hangulati köpönyeget, hogy melegséget csempésszen a sápadt bőr árnyékos rajzolatai alá - komolyan veszed ezt a jog dolgot - világos felizzás a szemében, ahogy ezt a tudatába égeti- nekem meg ok nélkülinek tűnik az emlékeztetőd, mert nem vontam kétségbe a jogod a beleegyezésem ellenében, de felismerem, ha nem vagyok vicces - és most átkozottul nem az, a szavakkal játszadozva kényes peremre sodorta frisskeletű kapcsolatukat, egy másik arcú fenevadról rántva le a leplet, mint ami az ő ketrecéből bámult Nikre, csak éppen nem biztos abban, hogy mit lát egészen pontosan. Meglehet, hogy bocsánatot kéne kérnie a rosszul megválasztott játék miatt, de a folytatása mellett voksol, a testével, igénybe formált, jogvitává lett simulékony testével engeszteli ki, összedobbanó szívük, távoltartás nélküli ellenállásával csak mélyen az ölébe csúszik, és Nik a tenyerén hordja, kemény izmai feszes fogást biztosítanak neki, sóhajjal átvezetve a combjainak nyitására, ami ellazultság csak a közelséget fokozza. Ki sem tudná kerülni a vágyát, amit a kezében tartva nemhogy kordában tart, de nyirkos érintésével kiteljesíti annak a vágyódását. Milyen gonosz játszma is lenne, hogyha valójában mindez az ölbéli játék nem rokonszenves vágyakból fakadna, és úgy is tűnik a számára, mintha efféle játékot űzne hirtelenjében, ahogy disszonáns hangokat simít elő hajszálhúrjain az ölelésnek, és a férfi elhúzódik tőle. Árnyalatnyi tanácstalansággal viszonozza a pillantását, de a bizonytalanság nem olyasmi, amit a vonásai sokáig megtűrnének magukon, állhatatos pillantásának felszíne alá buknak a jelei, mint Nikből a szinkronhangulat, a perzselő vágy, ami el ugyan nem csendesedik, mégis, a testébe huzalozva valamiképpen visszafojtottá válik. Mi ez? Hogyan történik? A biokémiája bizonyára kiszámíthatóbb, mint a csókkal kontrollvesztést fel nem vállaló pupillák egymásra ásító tágulása abban a kurta érintkezésben, amivel a gondolatot zárja, de igazából Nik nem felel rá. Sem a szája, sem a keze rajta, a combjainak megült hossza, az ölének halványan lüktető mélysége. Egyszeriben nem beszélnek egy nyelven. Ez van olyan különleges, hogy izgalmában együtt mosolyog vele, mielőtt eltakarná az árnyékával azt a rejtélyes, érthetetlen mosolyát, ahogyan az eltakarja előle a válaszokat. Kinyújtva a combjait a hasához simítja az ölét, kiengedve az ujjai közül súlyos tagját, a kezét a mellkasán felfelé csúsztatva, az pedig okszerűen lefelé moccan, de az ő testébe ütközve elemi, hozzápréselt része lesz a rámoccanásnak. A mellkasára támaszkodik, a vállán csúsztatja a karját, a tarkójába fog, felülről hajol le hozzá, végigsimogatja a szájával a száját, domborodó bőréről lenyalogatja hiányzó kelletlenségízét, megkóstoltatja vele a saját kérdését. - És szerinted mi a kívánságom Nik? - kuncogó gondolat bukik fel a mellkasában, kissé megrázkódik, a csípőjét a testéhez szorítva ölének hajlatába fogja a férfiasságát, azon mozdítja a kérdő hangsúly ívességét, hogy mindketten érezzék. - Mert szerintem imádnám, ha megkefélnél. Alkudozás nélkül.
Hiába a komolyságba tekert szavak, az oroszból valami érthetetlen okból kifolyólag kibukik a nevetés, vidámsága testről-testre rezonál a póznak hála, s bár önmagában nincs benne mellékes felhang, a közelség érzékenységében valahogy mégiscsak átad egy különös mellékízt, valami kimondatlan másodvéleményt, mely jelen helyzetben még megfoghatatlannak tetszik. - Igen, valószínűleg igazad van. - Hagyja rá szinte még mindig nevetve, tenyerével megdörgöli a fejét, rejtve a szemeit egy hosszú pillanatra, de nem azt a mosolyt a száján. Ezionak fogalma sincs, valójában mennyire igaza van a kérdésben és hogy hányszor hallotta már különböző formákban ugyanezt a felszólalást egészen más okokból kifolyólag. Nála jobban aligha tartozik bárki is a saját népének önön genetikájával, másrészről viszont... mindennek van egy határa, ugye? Még akkor is, ha a vérével stílusosan festhetnének fel bármely orosz lobogót és tankot örök bizonytalanságot hagyva arról, mégis mely faja is egészen pontosan az elfajzott vadállatoknak. Bármelyik is legyen azonban közülük, új, vagy régi borzalom, egy valami egészen bizonyos: Nikolay ketrecbe való, egyszersmind nem okoz neki problémát ki-be sétálgatni a rácsok között attól függően, hogy aktuális élethelyzete éppenséggel mit követel meg. Mert a szabadság sokféleképpen értelmezhető. - Hmh. - A hümmentésben megszelídül a mosoly, a pillantás hunyorgóvá válik, messze nem ellenkezik a kijelentéssel, amit ő maga is igaznak talál. Amennyire elütnek egymástól, éppannyira hasonlítanak is, ettől jócskán kevesebbre is építettek már párkapcsolatot, ha nem egyenesen a semmire. - Ez a válasz technikai elismerése annak, hogy olyan információt próbálsz kiszedni belőlem, aminek számomra súlya és ára van. Tehát önmagában nem kudarcértékű, de jelen esetben igen. A következtetés helyes. - Kizárólag az elváltozott hangulat kedvéért, vagy annak negativitást nem igénylő, de generáló irányelvei miatt és azok szelídítése oltárán áldozza fel a saját válaszát. Nem ellensége kettejük ismerkedésének és alapvetően nem célja a félrevezetés sem, amire viszont ez a beszélgetés látszólag hajlik. Nem értene egyet azzal, hogy Ezio valóban mutat minden orvosilag pszihopátiára bélyegzett tulajdonságot. Ha ugyanis az amerikai képtelen lenne tanulni az eseményekből, saját hibáiból, nem ott tartanának, ahol. Ez túlmutat az alapvető adaptáción, egyszersmind saját véleményét igazolja az, ami a következőkben történik. Ezio képes puszta intelligenciából és az érzelmek analizált tapasztalata alapján fejlődni, méghozzá tudatosan. Ez pedig merőben különlegessé teszi. - Nem kell rám hagyatkoznod, Ezio. - Hosszú pillantása megül a beletörődésre forszírozott vonásokon, ahogy tette korábban is, míg néma figyelemmel hallgatta az okfejtést. - Csak meg kell kérdezned magadtól, nem ez történt-e mindenki mással, akit megismertél? - Oldalra biccenti a fejét, ahogy elmosolyodik, láthatóan nem veszi zokon különösebben a lehetőséget, hogy legyen bármennyire is érdekes, végeredményben ugyanabba a fajba tartozik. - Éppúgy csak egy ember vagyok, nem pedig holmi természetfeletti szörnyeteg, ami ragadós csápokkal tartja meg az örökkévalóságig az érdeklődésed. - A mosolya kissé szkeptikus élt kap, épp annyit, amennyit ez a szürreális kép magára kíván. Mert Nikolay tisztában van az időzítővel kettejük között, a bombával, amit kapcsolatban hívnak és saját emberségével, ami aligha megérdőjelezhető. Ugye? Halkan sóhajt a következőkre már, a pillantása ezúttal szelídebb a korábban kiürült hűvösségnél, akár ha az acélfelszínre telepedett természet fagyába beköszöntött volna a tavaszi megújulás. - Nagyon úgy érzem, hogy túltoltunk egy olyan témát, amit mindkettőnk szimpla évődésnek szánt. - A szavakkal szinkronban simít mutatóujjal a férfi álla alá, a hüvelykje csatlakozik hozzá, ahogy ráfog, közelebb hajol, hogy rácsókoljon a szájára. Hiába marad kimondatlan a bocsánatkérés, ha a csókja engesztelő. Mert Nikolay világában ez sokkal többet elárul anélkül, hogy bármelyiküknek is valóban bele kelljen törnie érte. Természetes velejárója a test a testnek simuló folytatás, az ingerlő érintés az ölében, a szíve a férfi ujjai alá dobog a felsejlő erek lüktetése nyomán. Képes lenne átadni magát ennek, ha nem köszöntene be kettejük között az a nem kívánt disszonancia, melyet valójában ő generál. Természetszerű. Mert vannak helyzetek, melyekben az orosz valóban úgy viselkedik, mint az a gyilkológépezet, melynek alkották, jelenleg az előtag nélkül, mert ő viszont úgy akarja. Van, amikor szükséges. Amikor helyre kell raknia saját vágyait és hajlamait azért cserébe, hogy fenntartani legyen képes egy olyan szituációt, mint az övék, saját elvárásait mélyebbre nyomva, ha az acsargó szörnyetegként tör elő a koronáért, ami viszont szerinte megilleti. Különös, nem igaz? Éppen akkor nem beszélnek egy nyelvet, mikor az orosz éppúgy kiürül az érzésektől, mint amennyire Ezionak ez alapbeállítás. Hirtelen elveszti azon simulékonyságát, mely kiegészítője az amerikai szaggatott, elcsökevényesedett lelkű létezésének, levetkőzi azon tulajdonságokat melyek társsá teszik az ágyban és amivé válik, az inkább lenne partnere a harcmezőn. Valami hideg, tudatos, számító, analizáló, tárgyiasítható dolog, mely nem csak hogy kész adaptálódni az új felálláshoz, meg is teszi azt. Az érzésvilág átmeneti, szinte csak meglegyinti hűvös fuvallatként összesimulásukat, mielőtt Nikolay feloldódna a pózban, s az élménynek hátra pusztán megfoghatatlan emlék marad. Elnyílik a száj, ahogy a férfi elengedi, bár hang nem jön ki a torkán, fejét hátraereszti a támlára, míg az anyag kényelmesen simul a tarkójába, onnan pillant fel rá. Íriszeibe mintha belekevernének egy melegebb, mélyebb kék árnyalatot, ahogy a hím teste az övének simul, feszes vágya nedves nyomot nyal a hasfalára, újrarajzolva a korábbi kéjtérképet. Kezei végigsimítanak Ezio combjain, csípőjén, hátracsúsznak a fenekére, ahogy higgadt pillantása puhán bejárja azokat a fölé mászó vonásokat. Szája moccan a hím szája alatt, a visszasimítás gyengéd meghívás, megvonaglik egy mosolytól a kérdésre, amire nem ad választ, mert nagyon jól tudja, hogy a másik megteszi egy szívdobbanással később helyette. Halkan szusszan, ahogy a másik öle mozdul rajta, a játék annyira egy síkra helyezi a gondolatmenetet, hogy akkor se tudná kikerülni, ha akarná egyáltalán. Az orosz nevetése mélyről jön, belerázkódik a teste, átkommunikál az övére, bár a gesztus önmagában szinte meghal a mellkasában, a száját csak a mosollyal éri el igazán. Rányal a hím alsóajkára, ujjai belemarnak a fenekébe, csípője pedig szinkronban mozdul a férfi ágyékán az érzékeltetés kedvéért, magasabbra emelve egyúttal magán a másik testet. Megtartja ebben magasságban, ahogy ő maga visszacsúszik, farka végignyalja a hím ölét, ahogy bemozdul alá. - Mint mondtam, Ezio... - Kezei mélyebbre csúsznak hátul, szétfeszíti a fenék gömbölyű partjait, ahogy hozzáilleszti magát. - ...a kívánságod parancs. - A szavak szinkronszólamot képeznek azzal, amint lassan leereszti a férfi súlyát magán, pontról-pontra, ahogy ráérősen, belé hatol. Nem kegyetlen, nem szakítja szét magának egyetlen döféssel a még felkészületlen testet, a mozgás finom, higgadt, centiről-centire nedvesíti és keni fel saját magával a szoros ölelkezést, míg a szája a szájára tapad. A csókja éppúgy pontról-pontra bitorol el, ahogy a farka teszi, mohósága a mélység rabja, önmagát ajzza fel a játékkal, amit pontosan arra terveztek, hogy pokolian hosszan tartsa mindkettejüket egy érzékeny határvonalon, éles pengeélen a végtelenségig. Mert Nikolay megkeféli. Pontosan úgy, ahogy kérte, alkudozás nélkül. És pontosan ezért a hajnal első sugaráig nem is engedi elélvezni.
Kezdőlap
★✎:1178★ id: 0092
★✎:1430★ id: 0094
★ ✎: 1080 ★ id: 0101