A Green Street szürke utcája ezen a napon valahogy a szokottnál is kihaltabbnak és barátságtalanabbnak tűnik. A késői órán már csak néhány ablak tátott szájából ömlik ki fény, beengedve helyette a fel-feltámadó szél sodorta hűvösebb hőmérsékletet. A tikkadt lakóknak a mai nap feloldozást jelent, lehetőséget arra, hogy egy kicsit kitisztítsák szétrepedő koponyájukat a hőkimerültségtől és a lakást a pokol felköltözött démonaitól. Mert csak nekik kényelmes a naphőre táguló klíma. A 143-as számmal büszkélkedő piros ajtós vörös épület nem egy ronda fajta bár, messze nem indulhat a házszépségversenyen, nem licitálnának rá gazdagék és a kert helyett szemetes utca elv sem javít különösebben az összhatáson. Nem segít az sem, hogy a hosszú sorház baloldalát valamikor a dinoszauruszok idején lebontották, de azóta többször is összeomlott már az iparág, a felelős alvállalkozó lelépett a pénzzel, a kerület pedig nem írt ki újabb pályázatot. A romokat azóta is sárga "Cauction/Cuidado" feliratú tábla szegélyezi zöld fémparavánok mögött, melyeket már réges-rég felfeszítettek a kedves lakók. A kíváncsiság, vagy ellenállás kérdésre az alacsony, zöld fal mögül még tűrhető hangerőre vett, telefonról szóló rockzene és a hozzá keverődő jellegzetes, semmi mással össze nem keverhető szag adja meg. A füvezők maximum ketten lehetnek, a nevetésből és halk beszélgetésből ítélve a srácok kurvajól érzik magukat, pláne mert a betonon időről-időre megkoccanó üveg hangja egyértelműen piálást feltételez. Néha nagyon kevés is bőven elég a boldogsághoz. A második emeletet vidáman kivilágító, sötétítők rései mellett kiszűrődő lámpafény történetesen ezen kevesek csoportjába tartozik. A 143-as lépcsőháza már egy fokkal barátságosabb képet fest, de talán csak a zárt tér teszi. Vagy a puszta tény, hogy az itt élők a maguk szűk kis lakásai előtt a folyosót próbálták meg otthonosabbá varázsolni egy-egy virággal, lábtörlővel, olcsó képpel a falon. Gyenge próbálkozások, de azért valamit mégiscsak számít. A földszinten valaki még tévézik, az elsőn egy nő kiabál a gyerekével, aki pornót néz alvás helyett ("Mit képzelsz magadról, mit csinálsz?", "Baszd meg muter, húzzál már a picsába!"), aztán a lépcsőfordulóban már megcsiklandozza az ember orrát az a nyálcsordító, édes, fűszeres, összetéveszthetetlen friss sülthúsillat, amitől az éhség valósággal nekifejel a gyomornak, kézzel lábbal mardosva belülről. A másodikra érve már cseppet sincs egyedül. Nem az ajtó tövében ülő apró alak, ami magára vonja a figyelmet, hiszen az szinte jelentéktelennek tűnik. Az éktelen ordibálás ellenben, melyből egyértelműen kiderül, hogy a férj épp most bukott le holmi megcsalásügyekben, már annál inkább. Franc tudja miért? A nő kétségbeesett hangja teszi? Vagy a csattanás, ami ki tudja melyik féltől érkezik pofon formában? Bárhogy is, a pillantás végül a max 4 éves, vörös kisfiú alakjára esik. Nagy, fémszürke szemek szinte érzéketlenné kopva, sárga batmanlogós fekete, rövidnadrágos-pólós pizsama, rövidre nyírt, rézvörös haj, napbarnított szeplős arc és orr, szenvtelen szájtartás. Nem látszanak rajta sérülések, de hé? A szadista szülők általában nem látható helyen hagyják meg a nyomaikat, netán... ha nem történt meg eddig, meg fog később, ugye? Mintha érezné a saját sorsát, de már sztoikus nyugalommal, kiégett félelemmel tekint rá csupán. Minek félni azt, amiről tudni, hogy egy szomorú napon úgyis bekövetkezik? Szürke pillantása felmoccan az érkezőre, de nem szólal meg. Csupán követi tekintetével a mozgást, de nem támaszt felé elvárásokat, ahogy mostanra valószínűleg nem teszi a szüleivel sem. Welcome to the American Dream. A szöcske lakkozott, vörös ajtaja elég masszív ahhoz (ugye-ugye), hogy kizárja magából az üvöltözés hangjait, hacsak az nem a falon dörömböl keresztül. Az illat felerősödik az ajtó előtt, a jelöletlen lábtörlőtől kezdve pedig egyenesen beszippant magába. Az utolsó sms-hez híven valóban nyitva van. Odabent a már korábban tapasztalt, de értelmezhető fényviszonyokban aligha látott lakás fogad. Aprócska előtér szekrényekkel, szőnyeggel és polcokkal, amiken nincs semmi. Különös, de a legutóbb már megfigyelhette, hogy a férfi életterületén az égvilágon semmilyen jellegzetes személyes tárgy nincs. Se egy családi fotó, csúnya váza a nagyi hamvaival, egy szeretett festmény, plakát, plüssunikornis, de még egy virág se, amit nevelni kellene. Sethnek nem otthona van, sokkal inkább... ideiglenes szállása. Mert az ilyesfajta berendezkedés vagy végtelen lustaságot és a szépre való igény teljes hiányát jelenti, vagy azt, hogy nem tervez hosszútávra. A lakás azt üzeni, hogy minden, ami benne van, megfelelő mennyiségű munkával pótolható, a jelenért létezik, de múltja és jövője nincsen. Valahol különös, nem igaz? Annak a hímnek a konyha sötétszürke pultja mögött egyszerűen csak nem lehet ez a lételeme. Nem illik ahhoz a feszes, sötét, csípőre csúszott nadrághoz, a betűrt, könyékig felhajtott, ránctalan vörös inghez, ami kellemesen rásimuló vérhatásával tökéletesen rezonál az acélszínű szemekre. Nem illik a nyakörvhöz a torkán, melynek szíja feszesen folyik lefelé fehér bőrén, megülve a kulcscsontok közé simított mélyedésben, lecsurogva a szegycsont vonalán és eltűnve az ing gombolása alatt. Nem illik azokhoz a részletekkel törődő, gondos mozdulatokhoz, amellyel tálalja a pirosra sült kacsasültet a mézen futtatott nektarinnal, a fűszeres, gőzölgő tepsis burgonyával, a paradicsomos mozarellasalátával. Egyszerűen csak nem lehet, hogy valaki, akinek a puszta kiállása, eredendő létezése kézzelfogható hatással képes lenni a környezetére, ne hajtsa a maga uralma alá éppen azt, amelyikben él... - Heló, Ezio. - A pillantás felvillan rá akkor is, ha csendben volt és akkor is, ha nem. Minden ember képes ösztönből érzékelni, ha többé nincs egyedül, csak épp... vannak, akik ezt az érzést nem tanulták meg félrelegyinteni a civilizációs kívánalmak szerint. Ég és föld a különbség a férfi kipihent és kimerült változata között. A tartás minősége, a vállak könnyednek ható, mégis feszes ereje, a vonások tisztasága, a hátrasimított haj ujjakat magába követelő, ingerlő rendezettsége. A szemei alatt ezúttal nem húzódnak sötét karikák és ettől a kékség valahogy mélyebbnek és borzongatón hűvösebbnek tetszik. A figyelme egyetlen villanásban felprédál, az arcról szinte azonnal lecsúszik a szerelésen, elidőzik az ölén, megtapad a combokon. Kifejezetten, pofátlanul elégedett félmosoly rándul a száján. - Damn. Tényleg pokolian izgató vagy benne. - Ahogy felvillannak ismét az acélszemek és megtalálják újra a kékeszöldek tükrét, mintha belülről tapadna fel az íriszek vékony hártyájára az a nem elég mélyre zárt, mohó fenevad. Beledörgölőzik a pillantásba és ettől kifejezetten mocskosnak hat. Talán mert stílusosan olyan dolgokat is képzelt el. Fél kézzel támaszkodik meg a pulton csípőjét is annak tolja, jobbja ellenben emelkedik tenyérrel felfele. Állát oldalra biccenti, ahogy mutatóujját görbítve hívja magához. Látni akarja, ahogy mozog benne.
Az a világi nagy helyzet, hogy smsezni motoron lehet, csak éppen tilos és nem érdemes, mert olyan, mintha a szánhúzó kutyák falkáját a fatalpas járgány két végére kötnék ki, és az ellenkező irányba hajtanák őket. Se az ismerkedő vonulattal egybekötött bepötyögött petting, sem a kétkerekűn hajtás élvezete nem érvényesül igazán, és bontakozhat ki a maga teljességében, tehát sorrendet kell felállítani. Nem fontosságit, mert egyik a másiknál nem lényegesebb, de példának okáért a flörtölést akkor is lehet (sőt! kötelező!) csinálni, ha már odaért, és kiélvezte a lábai között durmogó mázsás erőgép meglovagolását. Hm, talán túlzás volna a sárhányókra felfújni a Seth nevet? A piros házak jó óment jelentenek. Nem mintha ennek volna bármi értelme, és jelentőséget sem tulajdonít neki, de zöld utcában a piros háznak van valami karácsonyi, ünnepi az érzéktársításában, és bár már járt a színes-szagos (egy pelenka nyomja fel a kukafedélt kíváncsian, ki dübörög erre), felszalagozott csomagolás alatt, most mégis elönti a szívdobogtató várakozás, az ajándékozás előtti stressz, a meglepetésre áhítozás és az attól való félelem különös vegyi keveréke, ami beoltja a vérébe az izgalmat. Apropó vérbe oltott izgalmak. - Hé ti! - nem is kell rákiáltania a fémbudoárban piperészkedőkre, azoknak már akkor beütött a szer, amikor felugorva felhúzta magát a kerítés tetejére, és az állatira zörögve méltatlankodott efelett, de fel azért nem dőlt, hatásos belépőt biztosítva egy olyan társalgásba, ami nagyjából arról szólt, hogy húsz dollár parkolási díjért (tíz most, tíz később ha akkor még meglesz a motor) légyszi ha gyanúsat hallanak kergessék már el azt a faszt, amelyik szombaton akar mocit lopni, mert szombaton erre amúgy nagyobb esély van, főleg, hogy lehűlt a levegő, és már a potenciális tolvajok sem olyan kábák, és amúgy sem bízik a környékben. Aztán húsz dollárból sokkal könnyebb füvet venni, mintha ők maguk lopnák el a motort, amin valahol vagy van egy jeladó, vagy nincs, de az biztos, hogy ő látta az arcukat, és nem puszit ad rá legközelebb, ha látja. A csókjait másnak tartogatja, de még két gyorsan leküzdött emelet választja el tőle, és a mindennapok életképei, amibe sose lusta belehallgatózni, futólag tájékozódva arról, hogy milyen is az emberi viselkedés, nem áldozva több figyelmet az egésznek, mint a hírekre tapadt fennakadt szemmel szájtátó konyhamalacok, akik felől édesmindegy, hogy a képernyőn egy pudinglekvár-reklám, vagy közel-keleti katasztrófa képsorai peregnek. Ilyen ez, a messze levő problémák nem érik el az ember ingerküszöbét, pedig ha volna bennük egy csepp együttérzés csapatostul rohannának megmenteni a megmenthetőt az emberiségből, megállítva a napi rutint, amíg a helyzet nem normalizálódik, hogy a boldog békeidők tényleg békeidők legyenek. Megtorpan, ahogy a szürke szemekbe néz, ábrándosra lágyulnak a vonásai elmerülve a pupilla fekete árnyékkörvonalaiban, meglátva az élettelenségen túl a batman jelet visszatükröződve, mint a hősét hívja, megmenti a közönytől, rőtvörös haja alá lángoló életet csempészni. Kibaszott írek, baszni azt megy, nem igaz? Az osztaguknál volt egy ilyen rezes, babonás bajtársaik mindig azzal szopatták, hogy nincsen lelke, de feltöltötték az űrt benne, és aztán a vég óráján amikor taknyát-könnyét összefolyatta a fájdalom megsejtette róla, hogy mégiscsak kell, hogy legyen lelke, hogyan könyöröghetne anélkül olyan szívet tépően? A zsebébe mélyesztve a kezét rábámul a gyerekre, mohón felfalja a pillantásával, íme a tökéletes, kiszolgáltatott áldozat, ha eltűnne, ha a tetemét megtalálnák a szemétkosárba gyűrve a nyomok hamar a balhés szülőkhöz vezetnének, és nem vinnének tovább a bizonytalanba, minden sorozatgyilkos álma, szerencsére egy sem jár erre. Elmosolyodik, ahogy megtalálja a zsebébe gyűrt smile-játékot, bárhányszor találkozik az unokahúgával mindig nyer egy ilyet, hogy aztán a kis érzelmi zsaroló kihisztizze az anyjától, hogy hívja fel és kérje vissza személyes találkozóval amiért Ezio bácsi "véletlenül" elvitte a KEDVENC játékát, amire most nagy szüksége lenne, így a látogatása közben nem telik el néhány hónap, mint a karácsonyi vacsorától húsvétig... hát valaki kicsit sírni fog, amikor legközelebb találkoznak, de a vörös srácnak hajintja egy könnyed mozdulattal a mosolygó játékot (mint a macskának a virslidarabot), és csak futólag gondol arra, hogy ezek után sokkal könnyebben csalhatná magához (mint a macskát, amelyiknek korábban virslit dobott), mert a vörös ajtó mögé kerülve már meg is feledkezik a kicsi vörösségéről, és beleszimatol a bíbor levegőbe. - Mmmhm - értékeli elismerő hümmögéssel az akcentus nélküli élvezetekkel kecsegető illatorgiát, pontosan tudja, mit mondjon a sült éhes gyomrának ahhoz, hogy megnyugodjon egyszersmind falánkká is váljon. Hazatérő kényúr szeretetteljes mozdulatával löki a helyére a kattanó zárat és simogatja meg Seth rég kihűlt helyét, mielőtt behatolna a lakás belsejébe, ahonnan egy örökkévalóságnak tűnő (de tűréshatáron belül levő) néhány nappal ezelőtt anélkül távozott, hogy mindent megtudott volna vágyainak konyhakész tárgyáról. De még mennyire, hogy kész! Ellenben a berendezés szembeötlő részével, aminek elhagyhatósága nyugtalanítóan ismerős, a férfi lénye ismeretlen varázsával megnyugtatóan feltölti az üres polcokat, élhetetlenül szabad felületeket, feldúlja az unalmas rendet és összegyűri a szőnyeget (lepedőt), színében, formájában intenzív vizuális gyönyör a retináján, a falnak tántorodik tőle (mintha csak oda akart volna támaszkodni hanyagul a sarokra) és áhítattal határosan bámul rá. - Ez étvágygerjesztő - csak elfelejtett az ínycsiklandozó kacsára, tarka salátára, aranysárgán vonagló krumplira nézni, mert a pillantását fogva tartja a bőrszíj kapcsolódása, amit úgy, de úgy magához rántana. - Hello Seth - szisszen élvezettel a neve hallatán, most is úgy hat rá, mint akkor hajnalban, újraéledő bizsergés a bőre alatt, forró érintés az elméjén, löket a vérében, aminek tajtékos tengerén még a teljes díszben látottság hullámzása sem csitult el, hát viharrá dagad benne a vágy, hogy végre, végre! megérintse, mint a férfi teszi a pillantásával. Érzi a bőrön keresztül önbőrén trágár pillantását, és a szűkös fényes feketeség rögvest a szükségesnél számokkal kisebbnek tűnik. - Ilyesmivel nem viccelek -az elégedettségtől a hangja kimélyül, a csábítás láthatatlan pórázt vet a nyakába, és a finom húzásokra azonnal megindul, egy kissé széttárva a karjait belép a pult mögé, kipp-kopp, ragyogó, rövid szárú nyári csizmája üti a taktust, csosszanás nélkül egy lépés után körbefordul, hogy a fenekének kemény gömbölyűséges is kivillanjon a feszes combjai felett a felhúzódó motorosdzseki szegélye alól, de persze tudja jól, hogy a bőr az ölén mutat a leginkább. Megmutatja, hogy mennyire örül a viszontlátásnak, mellette a hasítékban a hasfalára tapadó izomszámlálásra szakosodott hosszú v nyakú póló csak gondos előrelátással kiválasztott háttértáncos lehet, de mielőtt sok lenne a jóból már rajta is van, hiszen ilyen lábakkal csak hosszúakat lehet lépni. A csalogató kézbe nyomja a magával hozott német snapszot (valahol el kell kezdeni a tippelést, mielőtt megöli a kíváncsiság), a két kezét pedig a férfi derekára fogva magához húzza, alig gyűrve meg a vérbe fordult inget a szájára hajol mentolos csókkal, diszkrét arcszesszel üdvözölni igazán. - Állati jól áll neked a konyha, nem is sajnálom, hogy nem csak kötény van rajtad a nyakörv mellett, hogy vagy? -ő nyilván bolondgombát evett, hiszen a fejét a nyakába fúrva a csók után a fogai közé veszi a bőrt, morgó játékossággal meghúzkodja, mielőtt elengedné, hogy levegye a dzsekijét.
- Hmh? - Lapos, fekete, tág pupillájú pillantás villan fel a zajongásra, megemelkedik a szemöldökpár egy kissé elvadult képű, sötét oroszlánsörényű suhanc arcán, flegma szájában lefelé biggyed az izzó, típusos tekert cigi, ahogy a zöld, rozsdás fémfal tetején felbukkanó arcba néz. Szakadt, szűk fekete farmer, egy hasonszínű, nagyon kopott AC/DC póló, amely arról árulkodik, hogy már az apja is fan volt, szegecselt karkötők, öv és a nyár ellenére is lábszárközépig érő bakancs. Egy kövön dekkol tipikus seggarrogáns, énvagyokazalfahím, a domináns kurvaélet tartásban, könyökei hátul támasztanak egy stabilitásba omlott valahavolt párkányrészen, az egyik kézben utolsó ujjpercekkel szájon kapott, alálógó sörösüveg, a másikkal csak úgy lazán megkocogtatja a mellette ülő szöszi vállát. Amaz lényegesen szolidabban néz ki, piros-fekete ujjatlan kockás ing, rövidnadrág, hosszú combok, hirtelenszőke felnyírt haj, piercing az alsóajak közepén, fülben, szemöldökben... és ki tudja még hol. Hímhez képest kifejezetten túl szép arca van. - Heh. Nyugi haver, meglesz a moci. - Vigyorint a sötétebbik, ahogy az alapvetően territoriális befeszülés után hamar realizálja a helyzetet. A kezét nyújtja a lóvéért és azzal a lendülettel zsebre is rakja. Hüvelykujját kinyújtva, lustán int jobbra. - Ott nyitható a paraván, told be ide. - Nem hazudik, belülről már látszik is, hogy résnyire most is nyitva a zöldség, ott valaha valóban bejárati rész lehetett, mielőtt módszeres kezek megrövidítették fémérzékeny kis életét. Szöszi ráhunyorít főhősünkre, középső és mutatóujjával homlokát oldalról érintve tiszteleg, mire vadabbik társa betömi a száját. Már a cigivel. Mindennek van határa, ugye? A motor vélhetőleg innentől valóban biztonságban, a srácok minőségtől függően kellő lelkesedést mutatnak, de amúgy inkább egymással vannak elfoglalva. Mi másért is lennének a szemek elől zárt "csillagfényes" szabadég alatt? A második emeleti szürkeség már sokkal élénkebben foglalkozik vele. Fakult szemei felett nemlétező ráncba szalad a fiatal, tükörsima homlok arra a mohó pillantásra, a mosolyra. Még kicsi. Abban a korban van, amikor a képzelt barátok súgnak, évszázados szellemek kuporognak a sötétben, a szekrényben, az ágy alól árnyak olvasnak neki esti mesét és nevetnek az akasztott ember víziójának lusta hintázásán a tartógerendáról. Az a dacos száj most nem nevet és nem viszonoz, állja a pillantást, mint a préda, ami csak addig él, amíg a ragadozóval szemkontaktust tart, csak épp... nem a megfelelő mértékben tűnik ijedtnek. Kibaszott írek, ugye. Csak akkor vándorol el pillantása - mert a kíváncsiság ilyen korban főleg leküzdhetetlen -, mikor a zsebből elővillan a sárgaság. Szinte azonnal felismerés villan az arcán, a hirtelen felfénylő vágyakozás már-már tükörfényes életet lehel a szürke szemekbe. Végtelenül könnyű ezeket a kóbor kiscicákat lenyűgözni. Apró mancsok kapnak a levegőbe, a kölyöknek van érzéke a dologhoz, mert még csak nem is szerencsétlenkedik. Tízpontos őszinte mosoly terül el az arcán és nem, innentől nincs semmi kérdés a csalhatóságot illetően. Felhúzott térdei mögé rejti új szerzeményét, mintha aggódna, hogy visszakérik. És a világ egy fokkal máris jobb helynek tűnik. A vörösajtó mögött húzódó lakás zsarnoki eluraltságának komplett hiánya egyszeriben engedélyt is ad az önkényúri szerepben. A zár engedelmesen csúszik a helyére, szinte vidáman emlékeztetve arra, amikor Seth zárta be őket hasonlóképpen. Az ajtó majdhogynem visszadorombol az érintése alatt, bár a korábbi élvezetnyomokat gondos kezek már rég letakarították róla (és a cetli sincs sehol?), míg az illat maga állcsúcs alá nyúlva húzza a konyha felé. Nincs nehéz dolga. Konkrétan a rövid, szűkös előszoba ajtó nélkül maradt boltíve alól rögtön a konyhára és benne gazdájára lát rá. A legtöbb megvilágítás természetszerűen itt kéjeleg, míg az egybenyitott lakás másik részén inkább a dohányzóasztalon helyet kapott éjjelilámpa ad kellemes hangulatvilágítást. Valahol itt válik teljesen és tökéletesen egyértelművé, hogy pontosan ezen fényviszonyok (-konyha) között fényképezte magát a most takarosan bevetett mélynövésű ágyon, a sötétszürke ágytakarón és annak egy akkor még sokkal gyűröttebb, vonagló mozgást evokáló változatán. Seth résnyire szűkülő pillantásába belelobbannak a pajkos lidércfények, amik kifejezetten azért léteznek csupán, hogy csapdába csalják a gyanútlan vándort... de ő nem gyanútlan, ugye? Enyhén megemeli az állát, ami mozdulat hiába szolid, ha mégis szinte pofátlan felkínálkozást közvetít holmi bőrszíjak képében, megnyalja a száját. - Szinte obszcén a nevem a szádban. - És ez kifejezetten bejön neki, érezni a mosolyban, a megcsúszó, ölbe simító pillantásban, a halk, alig moccanó, mellkasba börtönzött nevetésben, amivel az azonnali, nyilvánvaló válaszreakciót jutalmazza. - Én is örülök, hogy látlak. - És ha már obszcén dolgok, a mondatot még az ágyékánál kezdi és az íriszeknél foglalja keretbe, hovatovább... betűrt ingnél teljesen mindegy, milyen a nadrág szabása, a megfelelő fényviszonyok között tökéletesen kivehető, hogy egyrészt egyáltalán nem hazudik, másrészt az a mélyülő hang kifejezetten hatással van rá. Még csak véletlenül sem lehetne azzal vádolni, hogy a figyelme nem kizárólagos, a fókuszpontja felnyársalja a mozgást, kiteríti a koponya falán és élveteg képpel rögzíti az örökkévalóságnak. Halkan, elégedetten mordul arra a forgásra, pillantása végignyal a póló alól felsejlő izomzaton és bár nem egy tehetségtelen fajta, kifejezetten hálás, amiért a férfi viszonylag keveset bíz a fantáziájára. Ujjai a mozdulat természetes részeként tapadnak meg az üvegen, biztos fogást talál rajta, míg másik keze ereszti a pultot az érkező kedvéért. Csípője engedelmesen mozdul a fogásnak, ágyéka kívánósan feszül neki az ölének, tenyere határozott, kielvező simítással fut végig a feszes bőrbe zárt fenék formáján, míg a szája megnyílik a csókjának. A mentolos íz friss citrusillattal, egy meghatározhatatlan, édeskés ingerrel és valamilyen fűszerezés tüzes ízével keveredik. Elmosolyodik a száján, ujjai a bőrbe markolnak, csípője pedig belemozdul az ölelésbe. A vékony, feszes vászon messze nem kihívás a bőrnadrág domináns, erős anyagának, így jóformán közvetlenül ruhák alá ingerel. - The human may live. - Mulat csendesen, megemelve az állát szinkronban azzal, ahogy a másik lejjebb moccan. A torkán megfeszül a bőrszíj felkínálva magát a fogaknak, nyakszirtjén végigfut a borzongás tőle. - Kanosan. Leginkább. - A hangja elégedett doromb a kéjbörtönben. Megemeli üveget tartó mancsát, egyik szemöldöke magasabbra szalad, ahogy oldalra pillant. - Heh. Csak nem le akarsz itatni, pizzásfiú? - Mulatón kérdezi, a hangjában már ott bujkál a játékos kihívás, pillantása mégis elcsábul a vetkőzésnek. Részéről nem engedett különösebben, így a pózt megőrizve a felsőtestét dönti hátra, hogy jobban is szemügyre vegye. - Ne hagyd abba. - Biccent a póló irányába, aztán összeszaladnak a sötét szemöldököt. - Ah, de. Mégis. Tedd le azt a formás hátsódat a pulthoz, mielőtt meggondolom magam. - Mert nagyon erősen nem a kaján jár az esze, pedig az is megérne egy misét, meg rögtön egy gyónást és tíz miatyánkot helyből az indokolatlan hedonizmus miatt. - Dobd le oda - Biccent a kanapé felé (nem, akasztót még az istenért nem szerelt be kabátmentes létezésének hála) és nyilvánvalóan a kabátra utalva, ő pedig kénytelen-kelletlen ereszti a hímet. Az üveg a pult sötétszürke, márványhatású lapján koppan, míg ő maga hátrafordul az egyik félreesőbb faliszekrényhez. Nos. Seth nyilvánvalóan nem veti meg a piát. Annyira nem magasztalja fel, hogy vitrinben tartsa és nem is jellemző a túlhasználat, tekintve hogy csak zárt palackjai vannak szobahőn. Nincs köztük két egyforma, vodka, rum, whiskey, tequila, pálinka, könnyű fehér és testesebb vörösbor fektetve, áfonyalikőr... igazából furcsa, hogy pont sör és pezsgő nincs a kínálatban, bár az gyanúsan ha van is, a hűtőben lakik. Bárhogy is, pusztán szesz alapján nehéz lesz belőni emberünk hovatartozását, ellentétben azzal a ténnyel, hogy egyértelműen rövides poharakat vesz elő, szóval nyilván hisz a kaja jobban csúszik a pián elvben. Seth megmarad a pult "biztonságos" konyha felőli oldalán és szembe helyezkedik Ezioval. A megtöltött poharakat egy kézzel fogja össze, a mozdulat laza és rutinos, ahogy csúsztatja őket a fényes, szürke felületen, mígnem az egyik megáll a hím előtt, a másik a hosszú ujjak szinte hanyag fogságában marad. - Seth Henderson, szolgálatodra. - Emeli a poharat koccintásra, a száján hamiskás félmosoly kanyarodik. - Örülök a találkozásnak.
Nikolay Korzakov sosem arról volt híres, hogy feladná a küzdelmet. Általában. De amikor az ember fia a halál szemeibe bámul és az két karmos kézzel kapar bele mélyre ásott lelkivilágába, hogy tőből szakítsa ki a testéből egyenesen bele a kénköves pokolba, akkor már egy pillanat erejéig ő is elgondolkodik. - Azt mondtam, nem. - Az építésvezető hangja olyan hidegen hasított, hogy attól a háta mögött feszengő kollégák ereiben megfagyott a vér. Nikolay farkasszemet nézett vele, a tűző napfényben gleccserkékké árnyalt íriszei magába nyelték a halálos hideget és az otthonra lelt benne. - Nem vitaindító értekezletnek szántam, csupán köszönetet akartam mondani. - Érezte, ahogy kiszáradt szája felreped attól a gyilkosan kenetteljes mosolytól, ami kirajzolódott a képére. Az építésvezető kegyetlen fényű fekete szemei résnyire szűkültek. - Világosítson fel, Mr. Henderson, a nyilvánvaló okokat leszámítva ezúttal miért hálálkodik nekem? Nikolay megnyalta a száját, vér fémes ízét érezte cserepes ajkain. A férfi éles pillantása követte a mozdulatot. - Összeszedett magatartása miatt. Az utasításért, hogy hívjam ki a mentőket Alvarezhez, amikor mindenki pánikolt. Megmentette az életét. - A mögötte állók erre már kicsit biztatóbb tónusba rendeződtek. Különös, nem igaz? Látszólag a hullaképű egy megátalkodott féreg, de az utóbbi időkben meglepően emberségesen reagál a hasonló szituációkban. - És természetesen a 30 perc rendkívüli szünetért, amit elrendelt. - Mégis mit képz- - Igen bölcs vezetői meglátás volt, hogy az emberek ilyen sokk után jobb, ha kipihenik magukat, mielőtt újabb baleset történik. - A jómunkások mögötte egyetértően helyeseltek. - Ráadásul a mentősök is könnyebben tudnak dolgozni. - Ja, köszönjük, főnök! - Kösz főnök! - Maga a legjobb, főnök... És így tovább, amíg a csapat elvonult. Pontosan 31 perc múlva szidni fogják újra, mint a bokrot, de hé? Minden csoda csak 30 percig tart. Vagy ilyesmi. A gondolat megtorpant és kiürült belőle a pillanatban, ahogy a férfi közelebb lépett hozzá, egyenesen bele a személyes terébe. A hideg úgy járta át, mintha hirtelen teleportált volna Szibériába, szinte látni vélte leheletét a pokoltüzű forróságban. - Mr. Henderson. "Neo" akarta kijavítani, mert ez az akcentus önkéntelenül is a Mátrix filmek Mr. Smithét idézte. Nem tette. Van életösztöne. Még a fejét is hasonlóan mozdította, ahogy mintha... körbeszimatolta volna? Well, fuck my life, right? - Ez volt az utolsó húzása, ért engem? Nikolay megemelte az állát a sziszegő hangnak, a mosolya ha lehet még szélesebb lett. - Kristálytisztán. A férfi arca megrándult, egy pillanatig az az érzése volt, hogy megüti. - Hey, Seth, húzd már ide a segged! - Szólt valahonnan a háta mögül Diego hangja, mire a férfi előtte halkan szusszant és ellépett mellette. Nem csinált jelentet és mégis... miért érezte úgy, hogy ennek még meglesz a böjtje?
***
Az apró hotdogosbódé úgy feszített az építkezés mellett, mint oázis a tikkasztó sivatag közepén. Beállt a munkások kígyózó sorának végére, könnyed csevegésbe merítkezett Diegoval, az ex-pornós spanyol szoknyapecérrel, aki nem csak frissen növesztett sörhasa miatt öregedett ki az iparágból. Legalább annyit sztorizott, mint Pedro, csak épp a valaha volt tündöklő szexuális életéről. Óh hát. Néha kell a változatosság. Üres válaszai épp elegek voltak, hogy fenntartsák a sztoritimeot, de messze nem eléggé, hogy lekössék saját gondolatait, melyek hosszú, ragadós fekete csápjaikkal egyre-másra visszakapaszkodtak a tegnap hajnalhoz. Ujjai lustán játszottak a zsebébe rejtett mobil élén. Ha ma nem vette elő vagy százszor felvillantva a képernyőt, majdnem a zöld telefonikonra nyomva mielőtt ráébredt volna, mit csinál, akkor egyszer sem. Mennyire kibaszottul irritáló. Milyen átkozottul izgató. Hacsak ránéz az ajtajára, vagy az ágyra, instant merev, mint egy hülye kamaszgyerek, de... de? Nem, abszolút nem kellene ezen gondolkodnia. Egyéjszakás kaland, Nikolay. Egy. Mi nem világos ezen, hm? Jahogy azt írta hívd fel? Naés akkor mivan? Ha azt mondja ugorj a kútba megteszed, igen? Nem? Talán? ... De ha egyszer olyan kibaszottul, mocskosul nagyon... - Helóka. A gerincén úgy vágott végig a középmély baritontól érkező inger, mint a nagyüzemi feszültség. Pupillája robbanásszerűen tágult ki, ahogy hirtelenkék pillantása felrándult a hímre. Szemtelen, széles, éles mosoly, zöld szemek, hegyes áll, hátrafésült, félhosszú szőke tincsek. - Ugye te is tudod, hogy ezért még csúnyán meg fog baszni, hm? - Testemléki reflexből nyelt nagyot, ahogy a férfi előre moccant, rákönyökölve a zártterű pultra. Smaragdszín pillantása elsiklott a mentősök mellett sötét, fenyegető árnyékként várakozó műszakvezetőre. A sajátja mereven maradt meg a szőke alakján. - De mind tudjuk, hogy azt élvezed, ugye, Kolya? Csinálj valamit a képeddel kurvára árulkodó vagy. - Vonta fel egyik szemöldökét, ahogy visszanézett rá és kiegyenesedett újra. Nikolay vett egy mély levegőt és kényszerítette magát, hogy elengedje az ujjai között már-már ropogva szűkölő telefont. - Mi a faszt keresel itt? - A legkenetteljesebb mosolyát vette elő a kérdéshez, aminek alacsony hangereje és -hordozása akár unalmas időjárásosdit is rejthetett. Volna. - Nos - A szőke kezébe vett egy kést, kifejezetten TÚL nagyot ahhoz képest, ami egy szimpla buci felvágásához kell. - beszélni akartál, nem? Tudod, hogy mindig csupa fül vagyok a kívánságaidra. Anyád. Gondolta izomból, de felfogta az idővisszaszámlálót, ami pontosan akkor indult, mikor a hím kezébe vette a kést. - A futár üzenet volt. A szöszi száján szélesebbre rándult a mosoly. Komolyan belső poénon röhög nélküle? - Abszolút. És tekintve mennyire kibaszott figyelmetlen vagy ma, nyilván be is jött. Elnézte, ahogy a kis rohadék meglocsolja mustárral a kifli belső felét és ráhalmozza a pirított hagymákat. - Be. Egy réteg majonéz... - Akkor hol a gond? - Villantak fel futólag a zöldek. Nikolay megnyalta a száját, hogy visszafogja kaparászó ingerültségét. Még mindig mosolygott. - Mi az üzenet, Ivan? - Hát nem küldhetek neked egy jó dugást hátsó szándék nélkül, szívemszottya? Megbántasz... - ... A férfi horkantva nevetett. - Mivan, hülyére keféltek? Azt hittem egyértelmű. Utolsó vacsora, vedd a testem, mely érted adatik, miegymás? - Ivan. - Szólt ezúttal már figyelmezeztetően. Amaz teátrális sóhajjal nyomta bele a virslit a kiflibe. - A visszaszámlálás elindult, kiscsillag. Van néhány heted, de hamarosan hullani fogsz. A bratva mozgolódik. Kifejezette érezte, hogy megkopik a mosoly az arcán. - Ezúttal melyiket küldték? - Kérdezte baljóslatúan. - A Félvért. A Félvért. Milyen könnyeden elejtett replika ahhoz képes, hogy micsoda precíziós halálgépet állítottak a nyomára... Nikolay kevés dologtól félt úgy zsigerből. A Félvér történetesen ezen kevesek egyike volt. - ...hova megyünk? - Kérdezte sztoikus nyugalommal, de már mosoly nélkül. Kit akar átverni? A ráhunyorodó pillantást egész biztosan nem sikerült. - Számít? Nem válaszolt. A zsebéből előhúzta a tárcáját, mutató- és középsőujja közé fogva nyújtotta át a bankót. Az ételt kézből vette el. Érezte az érintését magán, szinkronban a libabőrrel a tarkóján... - Jó étvágyat. És Kolya? Felpillantott. Nem először érezte és nem is utoljára, ahogy a smaragdfényű pillantás folyékony jégméreggé változva csordult belé a pupillák űrsötétjén át. Le a torkán, a gyomrán, a véráramba, a csontjaiba. Ez utóbbiakban kötött meg. - Élvezd ki, amíg lehet.
Valahol ironikus, de bírja a kölyköket, annak ellenére, hogy a társadalom nagy egésze véli úgy, hogy a hozzá hasonlóakat a lehető legtávolabb kellene tartani az emberiség leggyengébbikeitől, mert káros befolyásuk kínos következményekkel járhat a suhancok jövőjére nézve. Talán pont ezért szereti őket, mert velük egy csomó nem konvencionális társadalmi játszmát lehet játszani, olyasmiket megcselekedni, amire amúgy szabályok és törvények vonatkoznak, a felnőttek kis világában mindennek helye van, meg elrendezett módszere, így pl. ha a motort el akarja zárni, menjen parkolóházba, aztán gyalogoljon, cső, ennyi. De miért lenne ennyi, ha itt ez a két remek srác? - Kösz, jó arc vagy - szűkszavúan dicsér és még csak nem is a pólót, hiszen nem lányok, nem arra a legbüszkébbek, amit viselnek (bár Romannál a buszon ezt talán megkockáztatta volna), betolja a motort, és megbízik bennük. Éppen bennük a kis füves privát szférára vágyó suttyókban, akiket kifizetett, mintha komoly felnőtt tradíciót (és nem felnőttfilmeset) folytatnának, a megbízatás hivatalos lenne, és nem kétli, hogy a moci tényleg itt lesz. Lehet, hogy téved, de meg tudná szokni, hogyha ezek a kis tökik mindig itt lábatlankodnának, amikor házhoz jön randira, és ő mindig rájuk bízná a cuccost, és az egész egy rituálévá válna, visszatérő vendég adta ritmusos napirenddé. Mert valahogy jó. Minden oké vele. Ilyennek kellene lennie a dolgoknak, egyszerűnek és tisztának, ár-érték arányban rendezettnek. A pár számmal kisebb kölykökkel is jól kijön. Könnyű őket szórakoztatni, azonnali válaszreakciókat adnak, ami manapság fontos és hasznos, és ha az ember rendesen eteti, itatja, gondozza őket, akkor láthatja, hogy fejlődnek és életben maradnak, meg minden. Kiskorában akart egy kiskutyát, meg is kapta, de a nővérei és az anyja lázadása miatt (akiknek az apja nem engedett háziállatot sose) egy nap után el is tűnt, mielőtt megszerethette volna. Ez az önkéntelen párhuzamállítás persze nagyon helytelen, de a kis vöröst elnézve a remény sárgájától szinte vakítóan aranyló játékkal a homálylepte lépcsőházban el tudja képzelni hasonló helyzetben. Bár nem szabad. Ugye. Hátrahagyja, mint a kiskutya emlékét (Saber, így nevezte el, a kis vörös is lehetne mondjuk Sabre), bánat és visszaemlékezés nélkül, de meg nem feledkezve róla, és hazatér, mint a munkában megfáradt jóravaló ember. Nem itt lakik, és a helyszín is kifejezetten semleges, de az otthon nem hely hanem lélekállapot kérdése, és mi más lehetne az otthona, mint a hely, ahova az illaton kívül a látvány is behúzza. A vágy, hogy viszontlássa a másikat sárgásfakó hallucinációvá tömörödik a pillantásának tovarebbenő fókuszában az ágyon, a takaros küllemet felgyűri a képzelet, és valami elképesztő látomásossággal hátulról látja Sethet (bár nem kell hozzá olyan sok fantázia, hiszen látta a hátát) az akkor hajnali önmaga felett, erőteljes mozgásának gerinchullámát, a csípőjének szeizmográf rajzolatával áttetszően beleírni a hangulatmegvilágításba azt az érzést, azt a gyönyört, ami akkor az övék volt. És hirtelen neki is melege lesz, sóhajtva vesz lélegzetet, s mint egy igen attraktív fényvágyó moly követi a kék szellemlángot a másik lápos, buja szemeibe, hogy ott elidőzzön kevésnyit az örökkévalóságig. - Akkor tudod, hogy mit éreztem - elfogódott szavai még a látomás hatása alatt önkéntelen is felidézik azt a megnevezést, amivel Seth megnyerte magának kábán, kimerülten és kielégülten, mielőtt az ő nevével az ajkán álomba alélt volna. Megismételhetetlen, gyönyörűséges pillanat volt, így érezhették magukat a régi istenek, akikhez fohászkodtak a korai emberek örömükben, bánatukban, életük apró-cseprő eseményei előtt, után és közben. Barbár korokban megérhette istennek lenni, és megéri neki most is, ezerszer is, bőségesen megfizeti Seth pillantása, készsége, ölelése, ölbéli összecsókolózásuk, mintha még el sem váltak volna egymástól, és újra itt! Megörvend a test, felderül a szív, beledübörög a mellkasába amíg csókolja hosszan forrva az ajkára, megízlelve igazán, alapos kóstolót véve mindenből, amiből érdemes, mialatt kölcsönös örömük ajzottsággá válik. Torokhangon belenevet a torkába az emberi szavakra, fogai között a bőrrel, majd Seth irhájával, zománcélük megrajzolja a gégét. - Kanosaaaan? Mindig ilyen mohó vagy, vagy csak én vagyok rád ilyen hatással, ha belépek ezen az ajtón? - a nevetés nem tágít a hangjából, fél pillantást vesz az üvegre, szinte büszkét. - Egy kis bódulat nem árthat, ki tudja mit tennék a kiszolgáltatott testeddel - játszadozik el a leitatás gondolatával a jó vendég magabiztosságával, aki ha már étellel várják italt hoz, ezt követelik meg a hagyományok és ő szívesen tetszeleg gáláns bőrben, ha ezzel megtarthatja Seth kezét és úgy tűnik, megtarthatja. Kissé ő is hátradől, a vállai a kurta pólóujjban feszülnek, az anyag rásimul, széles, tágas mellkasát szeretőn öleli, karcsú derekát megslankítja, egészen fiússá rántva össze a csípőjének vizualizációját. A hüvelykujjával végigsiklik a V kivágás alsó csúcsából a saját köldöke felé a kérésre, gyors, de kacskaringós út az, a saját hasfalán zongorázik szlalomozva, de a szerenád csak a férfinek szól. Felnevet a meghátrálásra. - Hidd el, megbánjuk mindketten! - de szemérmetlen gyomorkordulása hatás-ellenhatás relációból fakaszt méltatlankodást és óva inti attól, hogy komolyan próbára tegye az elhatározást, és tönkre a frissen sült ételt a várakozással. Komolyan éhes, és nem csak a léte, de azért a szükségesnél sokkal mélyebben belehajol abba a dobásba, hogy biztos és pontos legyen (jó nagyot puffan a kabát), farral természetesen a másik felé. Hiába, így van ezzel az ember, amikor jó dolgok vannak kilátásban, akkor azok egyszerre történnek, hogy a zavarral és a türelmetlenséggel megfertőzze az egyik a másik izgalmát. De rajta nem látszik bánkódás amikor végül megkerüli a pultot, és csodálkozó pattintással a száján betekintést nyer a nemzetközi spirituszplaccra. - Ejha - elismerő biccentéssel hódol a gyűjteménynek, és egyszersmind elismeri az ilyen irányú tapogatózásainak kudarcát, de jókedvűen ül fel a székre, a szürke lapon lassan végigsimít. - Szép válogatás, ajándékok, vagy hobbi? - kíváncsian átnéz rá, milyen messze van, de mégis milyen kívánatos maradt! Engedi a poharat kifutni a lendületből, a szemét le sem veszi a másikról, ahogyan fogja a magáét, és csak ott áll. Kicsit összehunyorítja a szemét, mintha mondana valami kedveset és szépet, vagy valami egészen más megállapítást, a pupillája azok kellemével tágul, akik valami olyat látnak, ami nagyon tetszik nekik. Hiába, az agynak lehet ugyan parancsolni, de akkor is megvan a maga véleménye. Előrehajol a koccintáshoz. - Ezekiel Keller, alászolgája Mr. Henderson - fontoskodva csücsöríti az ajkát, de alig tudja vele elleplezni a szemvillanását afelett, hogy a "szolgálatodra" kétértelmű katonássága kellemes irányba cirógatja az idegvégződéseit, kecsesen koccint vele. - Az öröm az enyém - a szertartásosság csúcspontján lenyeli a snapszot, bár ő a maga részéről kínosan óvakodik a becsiccsentés különböző illumináltsági szintjeitől társaságban, mert túlságosan őszintévé teszi az ital, egy kevéstől baja nem lehet, megtüzesíti a nyelvét, megkaparja a gégéjét, de mielőtt a gyomrába érhetne már a pultra támaszkodva fél kézzel át is hajol felette. Akadályt nem ismerve hidalja át a távolságot magával, a nyakörv alá futtatva az ujját magának követeli a száját az ital morzsáival, mintha máris elunta volna a távoltartási játékot, pedig nem. Lenézve rá melegfényű izzást kapnak a szivárványhártyái, az orrát az orrához érinti, csókja rövid felvillanású szenvedélyt tükröz, megkívánta, megtette, visszaereszkedhet, a beakasztott lábaival megemelt szék leszáll. - A nővérem egyébként virágot akart küldeni neked, mert szerinte a meleg fiúk mind szeretik a virágot - ha a keze ügyében lenne még a másik most megsimítaná az arcát és sose vacsoráznának. Vajon a baj jele vele, hogy ilyen szavaktól sem kívánja kevésbé. - És rendkívül romantikusnak találja, hogy főzöl ilyen későn a randihoz, bár én azt hittem hogy csak rendelsz majd valamit, de mit mondhatnék, le vagyok nyűgözve - és ezt őszintén, tiszta szívvel mondhatja, hiszen nem csak ettől.
A társadalomról nagyon sok minden elmondható, de az nem, hogy másoktól ne védené foggal-körömmel, instalikeokkal #respect alapon az ivadékait. Hogy felmenőik mit tesznek velük legálisan nyomába se érhet annak, ami idegenben súlyos törvénysértésnek minősül, szóval igen. Ilyen elvek alapján teljes joggal követelne bárki abszolútumot távolságtartási végzés ügyében. Az ilyen félúton kamasz és fiatal felnőtt aranyközép kölykökben az a jó, hogy a megfelelő összeggel és pláne ilyen ráérős semmi munkával remekül motiválhatóak. Bejön a nevenincs fekete-fehér párosnál és bejön végül a sokkal kisebbnél is. Minden csupán hozzáállás és a megfelelő közös nyelv kitanulásának kérdése. Amit Ezio érez ellenben, az nem holmi jólirányzott atyai ösztön, hanem uralkodási vágy. Kontroll alatt tartani valaki életét. Függő szerkezetbe helyezni egy nálánál gyengébb egyedet, ami kéz alá simul ha parancsolják és csendesen szűköl egy sarokban, amikor megrugdossák. Mert a kutyából sem szalonna, sem következmény nem lesz ezen a csodás, előrehaladott modern korban, hm? Egészen más téma a vadállaté, amit az ember úgy talál elütve, avagy épp elkóborolva az úton. Az egyik percben szöcskének tűnik, a következőben hiéna, a harmadikban egér és mire legközelebb látja árnyak közül kiemelkedni, már véréhes, erőszakos, mohó, nagytestű ragadozó, aminek a hátán pokolmacskák tanyáznak egyetértő szimbiózisban. Hogyan irányítható valami, amiről nem megállapítható micsoda? Ismeretlen a faja, jellegzetes élettere, vadászmechanizmusa, az étrendje, valós ereje, képességei és szokásrendszere. Nem őshonos a területen, az ösztönösségét nem hajlította formára a civilizáció igényszintje, a nyakörvet önként és kéjelegve viseli. Más az illata, más a színe, a hangja, az ingerküszöbe, a követelése, a hozzáállása, a világban elfoglalt helye. Ez a fajta nem a szenteskedő, bicskanyitogatóan bélyegző típus, számító már annál inkább. Tudja, milyen hatással van rá. Látszik az íriszek buja kékjén, az egyenes tartás uralkodó csillagállásán, a mozdulaton, mellyel meghív saját magára. Mennyi-mennyi ostoba állat szórja szanaszét a maga trófeáját boldognak és boldogtalannak, de az ágy felett mégis éppen ez mutatna legszebben. Más ez a lélektalálkozás - mert tévedés ne essék, a pszichopatáknak is van súlyos hiányosságokkal tépkedve -, az íriszek szembenálló duplatükrén át igen távol áll attól, ahogy korábban a vöröske igyekezett fenntartani a szemkontaktust és saját vékonyka, egyetlen huszárvágással keresztülszabható kis életét. Azok a lidérckékek nem a túlélés reményében követik a másik félrecsúszó tekintetének legapróbb rezdülését is. Nem. Kizárólag azért történik, mert a kékeszöld öböl még nyugodtnak ható állóvizét akarja látni felkavarodni. Ez vágy, valahol elvárás és mindenek előtt kíváncsiság, hogy vajon odaát éppúgy belevérzik-e a múlt közeli víziója a jelenbe, látja-e maga előtt akként, ahogy teszi ő maga is, éppoly kristálytiszta-e az élvezete, mint az övé... - Van elképzelésem. - Mintha mélyebben szólna a hangja ezúttal és ez kísértetiesen idézi a két nappal korábbi fűszerezettséget. Mert bármit is lát az idegen nyelvű a szemeiben, az megfeszíti az izmokat a zárt állkapocs vonalán. Ingerültség? Nem... egyértelműen az ingereltség védjegye inkább, a száján leheletnyit simító félmosoly azzal a nagyon is szuggesztív pillantással karöltve kifejezetten sötét fűszerű elégedettséget kap. Ez az érzésvilág éget tulajdonjelet a férfi szájára, a viszonzásban szenvedély van, ismét csak és látszólag örökké pórázon tartott, nagyon is testi éhség, ami tobzódik a másik alaposságában, mohóságában. Vele együtt forr fel és tüzességében elbitorol a világtól, megfojtja a lélegzetet, meglékeli a koponyát kifolyatva a szükségtelen gondolatokat és belefeszül az ölbe, ahogy reagál sajátja törleszkedve, gátlástalanul, érzékenyen. Megharapja a száját, mielőtt eresztené és egyáltalán nem teszi szívesen, még ha olyan átok készségesen is emeli az állát a játéknak. A torkon karcoló, játszmázós nevetésre adott reakciója halk nyögés, szisszenés és torokköszörülés triumvirátusi szerelemgyereke. - Alábecsülöd a képességeidet, Őhercegsége. Mit gondolsz, miért kapsz álló farkú képet, hm? - Megharapja a fülcimpáját csak úgy gyengéden, ahogy amaz oldalra pillant. - Nyugodtan elfelejtheted a feltételes részt. - Rányal saját harapásnyomára, ez már szinte hagyomány köztük bármilyen pofátlan megállapításnak is tűnik két egymásba folyt aktusból kiindulva. Halkan nevet a felvetésre, mutatóujja ezúttal finom, ingerlő útvonalat jár be a keresztcsont ívén a fenék árkában. Vajon van annyira izgató a bőr a bőrön, mint amennyire képzeli? - Átkozottul kíváncsi lennék rá. - Dorombol még a fülébe és nem. Nem feltétlenül leitatva érdekelné, elvégre... akkor túl sok minden esik ki, hm? Alkohol terén nem egyeznek hasonló visszafogottsági indíttatásokkal. Egyrészt iszonyatos a szeszbírása hála az orosz víz helyett is vodka nagyon is élő sztereotípiájának (kurva hideg van ott, oké?), másrészt kifejezetten arra drillezték, hogy a legszélsőségesebb állapotban is csukva tartsa a száját. Esélyesen előbb kapna alkoholmérgezést, minthogy megfelelő állapotba hozzák úgy nagyjából... bármihez. Hogy nem gondolkodik ezen, pusztán a férfi mozgásának köszönhető, pillantása megtapad a hüvelykujj gondolatfosztó és -ébresztő útján, a mohó elvárás feltapad az acélkék íriszek tükrére, kikarmol a pupillán keresztül és pokolian elégedetlen, amikor ő maga állítja meg. - Nagyon nagyvonalú ez a jövőidő. - Jegyzi meg felvont szemöldökkel, részéről már akkor kár volt amikor kimondta, de hé? Ő tud várni. Arra, amire tényleg érdemes. - Pft. - Vigyorodik el arra a mindent ledomináló gyomorkorgásra, szemeben pajkos, játékos fények játszanak. - Nagyon ellentétes jelzéseket adsz, kérlek, most mégis hmmmm... - Az elgondolkodás vegyjele ezúttal kristálytisztán, hosszan kenődik el a férfi formás seggén, feje oldalra biccen, ahogy jól megnézi magának, keze előre csúszik, széttárt ujjai a combon, az ágyék feszességet még nem érintő vonalán, hüvelykje a csípőn, farka a fenekén. Az előbbivel pózban tartja, az utóbbival végigcsúszik alulról felfelé érzékletes nyomást gyakorolva a partok közé. - Nem segítesz a türelmemnek, Ezio. - A torokhang mélyre karmol a mellkasában, egészen fűszeres zöngét véreztetve ki a tüdőből. Keze csak akkor csúszik le róla, mikor a másik ellép, mélyen szusszan, megnyalja a száját. Dög. - Nos... mindkettő igazából. - Szól már a szekrénynél, futólag rápillantva a gyűjteményre. Különösebben nem nagy szám valójában, egyik sem egy igazán drága fajta, bár van egy-két középkategóriás. - Ezt például - Kocogtatja meg a whiskeyt - azért kaptam, mert szíveskedtem elég sokáig zuhanyozni ahhoz, hogy a kukkoló kolléganő elélvezzen a folyosón. - Olyan angyali mosollyal fordul társa felé, hogy csoda ha nem szakad be azonnali hatállyal a mennyezet. - Nem mintha tudná, hogy tudom, de gondolom megnyugtatja a lelkivilágát, ha időnként fizet a hm... szolgálataimért? Szerinte whiskys csávó vagyok. - Ezio szerint pedig snapszos. Mhm. Hm. Vajon németnek gondolja? Vagy osztráknak. Abból ítélve, hogy nem valami amcsi likőrt hozott ezen égisz alatt, elég nagy az esélye. Heh. El kell ismerje, ez elég jó húzás volt. Oh fuck. Miért érzi úgy, hogy az a pillantás becsúszik a pupilláin át, hogy módszeres terraformálást (hódításnak hívják, Nikolay) végezzen azon a nagyon mélyen őrzött lelkivilágán? És ez neki miért tetszik ilyen átkozottul, amikor tudja hogy Mr. Henderson maximum egy hónapos élettartammal rendelkezik még? A poharak koccannak és a kékek fénye cseppet sem kopik, nagyon is felfogja azt a villanást. Nem mert rejthetetlen lenne, hanem mert a saját ajzottságából, a másik reakcióiból, az smsek lekötözhetetlenségéből és általános hangvételéből mérten már nagyon is képet kapott arról, mi tetszik és mi nem... még ha a katonai vonulatot tudatosan nem is keveri bele az egyenletbe. Kifejezetten nem akar okot adni magának arra, hogy lerázza. ... Hm. Mivan? A kérdés belehal az alkoholba, ahogy lehúzza egy hajtásra a kívánalmak vezérelvén. Érzékeli a mozgást a pillák árnyékából lefelé villanó figyelem peremén és a pohár éppen időben ér a pultra, hogy előre nyúljon. A bőr megfeszül a csigolyákon, ahogy előrébb húzzák, az álla felfelé emelkedik, a szája még a szesz jellegzetes ízével fogadja magába a csókját, míg keze alulról simít rá a mellkasára. Ujjai becsúsznak a V kivágás alá, végigcirógatja jobbról a mellbimbót, a bordák billentyűit, lecsúszik az izmos hasfalon. Nagyjából eddig jut, mielőtt visszahúzódna tőle, tenyere halkan csattan a pulton, hunyt szemmel, beharapva kóstolja le szájáról a férfi ízét. - Mit szólsz egy kis játékhoz? - Dobja fel a labdát mély, érdes hangon egy szívdobbanással az előtt, hogy felvillanának a kékek újra. Tényleg kurvára fel van ajzva, ha egyetlen csók ilyen hatással van rá, de... mikor is küldte azt a képet? Az álla lebiccen, mutatóujja beleakad a bőrszíjba, megmozgatja kicsit a vállait, ahogy megigazítja magán. Pillantása szinte keresztüldöfi a férfit és messze nem a gyilkos értelemben. - Amíg eszünk, nem kérdezhetsz semmit. Kijelenthetsz rólam dolgokat. Ha igazad van - ujja lecsúszik a torkán, megakad az ing felső gombjában. - vetkőzök neked. Ha nincs, te vetkőzöl és fordítva. Ha közben az egyikünk nem bírja magánál tartani a kezeit, a száját és úgy bármelyik testrészét - kinyúl oldalra, megkocogtatja az üveg oldalát - inni fog. Ha előbb vetkőztetsz le, mint én téged, megkapod a pórázt. - Előre dől, rákönyököl a pultra, így egészen közelről fénylenek azok a hidegre szánt, most forrongó kékek. Oldalra biccenti az állát, pillantása lemozdul az ajkakra és egy pillanatig erősen él a gyanúper, hogy csókra mozdul. - És pokolian engedelmes leszek bárminek, amit megkívánsz. De ha ez nem történik meg, mielőtt leszedném rólad ezt a nadrágot - Pillant fel hirtelen - Akkor nem használhatod a kezeidet. És előre szólok. Nagyon. Kíméletlen. Leszek. Veled. - A szája minden szóval súrolja a száját, lapos fényű pillantásán kéjes, alattom fény játszik, ahogy alulról néz rá felfelé. - Játssz velem, Ezio. - Alig csók az alsóajkán, mielőtt felemelkedne az ingerlésből. Mert ez az, nemdebár? Vegyítve egy nagyon alapos, nyílt kihívással. - A nővérednek üzenem, hogy ha igazán a kedvemre akar tenni, az öccsét küldi ajándékba. - Felfelé görbül a szája a mosolyban, ahogy oldalra lép, kést, villát, szalvétát vesz elő, az egyik fele Eziohoz kerül, a másik nála marad szép takarosan. Halkan nevet a megjegyzésre, a lenyűgözöttségre viszont már hunyorgón pillant fel. - Mh. Csak akkor rendelek, ha nincs időm főzni. Jobban szeretem tudni mit eszek meg és hát... szeretem csinálni. - Megemeli a két tányért és először a férfi elé helyezi le a sajátját. - Ropogós kacsasült montenegrói tepsis burgonyával, mozarellás paradicsomsalátával. Jó étvágyat! A gazdagon megrakott gőzölgő étel minden kétséget kizáróan pazar látvány. A kacsahús bőre pirosra sült, étvágygerjesztő illata van. A tetején a nektarin méztől fénylik, a szezámmagos krumpli vöröses árnyalatban játszik a fűszerezéstől, enyhén szaftos a rácson sütött kacsa lecsöpögött, beivódott zsírjától, míg a paradicsomsaláta szimplán csak kellemes, semleges kiegészítője az íz- és látványvilágnak. És ami azt illeti, igen. Mint általában, amit szeret csinálni, abban valóban állati jó is.
♫: This Night ★ §: Do you want to play a game? ★ ✎: 1646 ★ id: 0047
És ha már a közös nyelvről van szó, annak ellenére unhatatlan lelkesedéssel keresi ezzel a különös bestiával, hogy minden felhergelt látszat szerint tökéletes közöttük a kommunikáció. A nyelvre nyelv felel, a szájra száj, a fogakra a nyak vastag, érdes bőre, izmos nyelvének kígyózó éle puhán végigszalad a borosta ültetvényein, a nyálának halvány afrodiziákumával jelöli ki a területének határait, hogy tudja mind a terület, mind más kóbor vándorai azt, hogy mennyi az annyi, és kivel húz ujjat az, aki rátenné a kezét erre a tagra, és nem csak a kíváncsi, vászonnadrágba száműzött, még fegyelmezetlen hímtagra. Sóhajjá mélyül ki a csókja, a forró pára nedves, buja simogatás a másik nyakán, kiérezhetetlen esszencia benne a látnoki szomorúság a lehetséges jövőkép felett: képtelen lenne összekaparni magában annyi féltékenységet, hogy azzal megvédje a birtokát. És ez valahol fájón szúr fellelkesedett lelkébe, ingerszegény öntudatába, mert sérti a tudás, a bizonyosság, hogy hiába tölti ki most a világát Seth, állati nehéz fenntartania a saját érdeklődését, és az testi-érzelmi kihívójában inkább új játékszert látna, semmint leverni való ellenlábast. Pedig valahol milyen imponáló tett is az! Olyan romantikus erőszak-típusú viselkedés. Hiszen a legnagyobb vadaknak az emberiség ősi történelme szerint szabályosan udvarolni illik a barlangrajzok varázskódexein, a sikeres vadászat megköveteli a természet együttműködését, a tápláléklánc köre szent, az ember megeszi a környezetét, de meg is eteti, etette régebben, amikor még talán a föld is ifjú volt, s mind e szép hagyomány feledésbe merült. De itt van Seth, és biztosan érzi az ízén, hogy érte érdemes volna küzdeni, ha úgy adódna. Ha ő akkor éppen alkalmas lenne rá. Alkalmas lesz rá? Ki tudja, a jövő olyan bizonytalan körvonal, és amit biztosan tud egyáltalán a férfiről az olyan kevés, hogy éberen tartja éjjel és nappal a kérdéseinek olvasókörét. - Mhmmm, csak el ne bízzam magam, nem igaz? - búgja válaszul a harapásra, beleborzong egész testében, a másik derekán sikló ujjvégei belerándulnak, mintha a fülcimpáját és a kezeit meleg zsinór, forródrót kötné össze, az oda adott harapás, csók és nyalás pedig összerántaná marionettfonalait, és az érte kapás mozdulatának ingerelője volna ez... de a feltételes rész itt is nyugodtan elfelejthető. A vadító kis mozdulattól megvonaglik a csípője, a bőr a bőrön pont olyan izgató, mint amilyennek azt a másik elképzeli és prezentálja. - Majd meglátod - ígéri kárhozott mámorban, de csak ésszel éli bele magát a kiszolgáltatott test lehetőségébe, ésszel és magabiztossággal, feltételes mód nélküli jövőben helyezve el, hiszen a jövővel amúgy is olyan ambivalens a kapcsolatuk, megfosztják a megbánástól, és a jelenbe helyezik el azt, mégsem bosszúsak emiatt. Az ujjai búcsúzóul csak dobolnak egyet feszes hasfalán az odahagyás margójára. - Ilyen az a popszakma - méltatlankodik a saját gyomra felett (máshol nehéz is volna), de a méltatlankodás könnyedén változik mézes megelégedettséggé az izmaiban, amivel finoman beleegyenesedik abba a fogásba, amelyik valódi ragadozóhoz méltóan kapja el a megfigyelésre kínált bőrnadrágos fenekét. Hol van már az ártatlan ugrószöcske, itt a fűrészlábú, izgalmas, egzotikus és mohó. - Ahogy emlékszem, nem is szorul segítségre, inkább kihívásokra - méltatja a másik emberfeletti állóképességét, mielőtt elvonná étvágygerjesztő fenekét abból a fogásból. - Hogy mik vannak! - prüszköl egyszerre felháborodottan és felcsillanó szemekkel- De nem csodálkozom, a whiskey macsó ital, aki kemény whiskeyt iszik, rajtad meg elég sok minden elég kemény - emlékképektől kellemesen bemozaikosodó tekintetét futtatja végig a másik alakját, aztán a válla felett elnéz a fürdő felé, nehogy megfeledkezzen róla, hogy alkalmasint hova zavarja be Sethet műsort adni. Ami jár a kolléganőnek, az neki is!- Be kell valljam egy futó pillanatig a múltkor én is gondoltam rá, hogy esetleg prosti vagy - szemérmetlenül és kertelés nélkül úgy mondja ki, mintha nem tudná, hogy ebből milyen viharfelleget szakíthatna a saját fejére "lekurvázás" címszó alatt, de a provokáció fáklyalángja a szemében olyan őszinte elismeréssel és méltatással párosul, amitől méhcsípte ajkain édes ízű a csók még az alkohol kemény kaparása sem keseríti meg, buja és vággyal teli. Van egy pillanat, amikor inkább átkúszna a pulton (amikor az ujjai a mellbimbóját simogatják elő feszes bőrének panorámarejtekéből) és máris leteperné a padlóra, vagy felrángatná a szürke lapra, és az a pillanat nem múlik ki belőle akkor sem, amikor végül visszaereszkedik, ikerharapással tükrözi a vágyakozás testbeszédét, mielőtt kissé félrebiccentené a fejét a nagy figyelésben. - Hallgatlak - a pillantása motozó kis kéz, egészen aprócska szellemérintésekkel járja be a másik arcát, elidőzik a száján, ami kimondta: "játék". Ők ugyan már nem gyerekek, így a játékaik is másfélék, mégsem olyannak tűnik a szó, mint ami szexjátékot sejtet, de a kihívás lehetősége mégis vonzza. Továbbvonul a tapogatózás, le a nyakra, ahogyan Seth a saját nyakában húzza a szíjat, az máris egy játék, méghozzá a rosszvérű fajtából való, felsóhajt láttára, és mert kérik a szemeit, odatartja a pupilláinak fekete árnyékkörét, hogy döfje csak bele a kékségeit, és ő boldogan agonizál feltűzve rá. - Mhmmhmm - felel, de az ujjainak, amik a gombokkal játszanak, mennyi-mennyi játék hever máris körülöttük parlagon, és ő olyan szívesen játszana velük, hogyan is mondhatna akkor nemet? - Tudtam én, hogy dupla alsónadrágot kellett volna felvennem - súgja a szájára bolondulva a vágytól, hogy rámarjon elsuhanó ajkainak kéjszárnyú lepkesimítására, de nem biztos benne, hogy nem játszanak-e máris, megvadult kérdések keringenek benne elragadtatott indulattal amiért hideg számítással a sarokba zavarja őket, mind kisebb és kisebb helyre szűkítve az életterüket, és ezzel elcsippenti az emberiesség lángját is a lelkében. Hiszen a megismerés kérdései táplálják azt, hogy közelítsen, megfosztva tőlük az a pucér szemlélő lesz, akinek született, és akinek alabástrom elméje nem olyan hajlékony, puha és izzadt anyagból van, mint mások lelke. Mint talán Seth lelke is, de mégis, az övé egy a millióból, amibe értő kézzel macskamentát szórtak csak az ő biokémiájára hangolva. Vagy jól megválasztott szavak bársonyos szeszélye teszi talán, hogy ötdugásosnál (az azért nagyon max határokat feszeget) többre, jobbra tartja, és a varázsa buborék, ami majd kipukkad, ha keményebben megszorítja? Hát nem szorítja meg keményebben. Olvadó mosollyal néz rá. - Játsszunk, szívem, de máris nyertem, és ezzel engem nyertél - kéjesen legördül a hangja a kimondatlan "vesztettél" durva gondolatáról, mert akárki is nyer, mindenki nyer, kivéve a kezei, karjai, máris szomorúak, pulton végigsimít, míg eligazítja a tányért, szalvétát, kést, villát. - Mert a "nem vagy XY" állítások sorával egészen gyorsan és teljesen tévedhetetlenül levarázsolhatnék rólad mindent, ami jól áll -szinte hűvös pillantása fut végig a kellemdús testen, de ebben a hidegben nem a vágy lett kevesebb, nem a csókra, ölelésre, tüzes érintésekre termett bujaság csökkent, hideglánggal éppen úgy ég, éppen úgy vágyik, de minőségében másként, kemény céltudatossággal látja maguk között a kihívás akadályát- Például már tudom, hogy nem vagy német, hiszen egy fritz elég fifikás ahhoz, hogy az ilyen keresztfeltételeket megakadályozza, tehát tévedtem a snapsszal, és ez máris egy állítás rólad - és hogy mit vetetne le először vele? Elmosolyodik lágyan, de nem az inget, bármennyire is vonzza a bőrrel cirógatott bőr a gonddal gombolt gallérok között, csak az önuralom alatt gyújtaná meg a lángot vele, ha azt venné le elsőnek, amit a második legjobban lekíván róla, hogy istenszabású bőrébe temesse a pillantását, majd az arcát. - Szóval bátran kijelentem, hogy Európa boldogtalanabbik végéből származol - és itt áldoz egy pillantást a tányér tartalmának, ételnek kijáró elragadtatottsággal a perem alá nyúl, a szeme elé emeli a gőzölgő, mutatós halmot, és az idegenvezetés hallatán elismerő hümmögéssel imitálja egy sóhajtozó turistacsoport hangeffektusait. - Nem semmi, és nagyon nem amerikai! Bárkit levennél vele a lábáról, fogadok -de hogy gyakran csinálja-e? Őszintén szóval kétli, és mégis, mégsem állítja, mert benne egy halkabb hang azt mondja amit mindig, hogy a túlzott magabiztosság bajba sodorhatja. Ah, megint a régi nóta, egészen unja már. A tányért letéve felveszi a kést-villát, az olvadt-puha húsba meríti először a fémfogakat, átdöfve a bőrt kimetszi az első falatot, hozzácsippentve kis falásnyit a mézes gyümölcsből a szájához emeli, önfeledt illetlenséggel megnyalintja, hogy megbizonyosodjon: a méz az bizony édes. Mindenki tudja. Mindig is ilyen. Mégsem tudott ellenállni neki, de egy olyan világban, ahol az emberek újra és újra elfelejtik, hogy a szex jó, és inkább nem fordítanak rá időt/energiát/pénzt és büntetésre használják a megvonását ezért senki sem ítélheti el. - Ejha - az első húsfalattal a szájában olyan arcot vág, mint aki sose tudna ezzel leállni, a köret mellőzésével újra csak a húsra vágyik, a zsíros ízorgiára a szájába, és csak aztán pillant fel újra, szinte szégyellős mosollyal szaftfényű szája sarkán. - Amúgy, lehet, hogy a te -hazádban- világodban úgy van, de a mi esetünkben én megmondhatom a nővéremnek, hogy kit ajándékoz meg a combján masnival magával, de ez fordítva nem működik, így nem igazán tud ezzel a kedvedre tenni, csak nagyon formális a jóváhagyása feléd, mert bejössz neki, de mondjuk a tetoválásod már egy kissé kiborítaná, és a sebhelyek sem lopnák a szívébe magukat - ábrándos képpel bámul a férfire. Most! Most láthatja azt az arcot, amit akkor vág, ha valaki a hegeire tapint (még ha most csak szóval), azokra a hosszú, mély egyszersmind kidomborodó gyönyörű emlékhalmokra. Bár evőeszközök vannak a kezében az ujjai begörbülnek, egyik a másik után új helyet keresnek maguknak a vékonyka fémen, noha testre tapintanának és fészkelődik kevésnyit, árulkodó izgalommal. Mennyit árulkodik ő, és milyen kevés valódi információja van Sethről! Ez a játék egyáltalán nem fair! Milyen izgalmas, hogy valaki vele szemben csinálja ezt!
Minden valahavolt arckönyves kapcsolati bölcselkedés azon a feltételezésen alapszik, hogy az ellentétek vonzzák egymást. Talán benne van a hiba úgy istenigazán, de sosem látta értelmét ennek. Még az állatvilágban is a gyengébb az erősebbet ragadozói ösztönre hergeli, nem pedig párosodásra. Az erős az erőssel közösül, hogy életképes, hatékony utódja szülessen. Miért keresne valami nálánál gyengébbet, törékenyebbet? Valamit, amit védenie kell, mert képtelen magára megfelelő mértékben vigyázni? Mert esetlen? Mert cuki? Ettől kellene szórakoztató legyen? Nem... Nikolay éppen az ellenkezőjére vágyik. Erőre. Hatalom-, uralkodási-, birtoklási és kéjvágyra. Intelligenciára. Számításra. Akaratosságra. Céltudatosságra. Kíméletlenségre. Az amerikai minden tekintetben imponál neki kezdve az adok-kapok birtokjelektől egészen odáig, hogy minden test a testnek simulékonysága és aktuális érdeklődése mellett mindez percéletű. Tudja. Hiába a rövid ismeretség, mely igazán még annak sem nevezhető, hiába a mélyreható beszélgetések hiánya. Ahogy _elvárta_ volna a kapcsolatfelvételt, ahogy büntette azért, mert egy hónapos rádiócsendet tartott. Amilyen hévvel, ahogy és ahol kefélte, ahogy reagált utána, a pillanatnyi diszharmónia amikor ő mászott rá, a harapós reakciók a szóvá tételre, az élvezete, a tény hogy rögtön lelépett utána, képtelenül mégis megtartani egyéjszakásnak, ahogy illett volna... milliónyi következtetés vonható le töredéknyi mozzanatok sokaságából és ő megtette és teszi most is, amikor elfogadja a birtokjelét és ráharapja cserébe a sajátját. Sokan úgy tartják, hogy az empatikus ember érzékenysége megköveteli az önfeláldozást, a segítségnyújtást, a hajlandóságot. Félreértés. Az empátia érzelmi intelligencia, amellyel az ember képes egy másik élőlény ézelmi- és hangulatállapotába helyezni magát. Megfelelő értelmi intelligenciával párosulva pedig egyúttal megérteni annak működését is, feltérképezve az alapvető pszichológiai mozgatórugókat, a miérteket, ok-okozati viszonyokat. Nikolayt magas szintű empátiával áldotta meg az élet, egyúttal hatékonyságszemléletű, merőben funkcionális, már-már szenvtelen hozzáállással. Minden csupán a saját tapasztalások súlyozott nézőpontjának kérdése. - Mi hátrányod származik belőle, ha megteszed? - Még a fülébe mormolja a kérdést, amit akár a sátán maga is feltehetne aláírandó vérszerződéssel a kezében. Miért is ne bízhatná el magát, hm? Mi vesztenivalója van? Nincsenek érzései, amit igazán vérig sérthetne, a pszichopata hiúságát és felsőbbrendű arroganciáját nem csorbítja, avagy befolyásolja mások ítélete, vagy tette, mert önmagától, a maga tökéletességében létezik. És mégis... ahogy egyetlen harapástól érzékenyen irányítható, zabálnivalóan reszponzív marionettbabává változik a teste, egyáltalán nem arról árulkodik, hogy önnön magányában az ingerszegény világ valóban elég is lenne. - Nyűgözz le. - Dorombolja az ígéretnek és a boszorkányos csípőmozgásnak egyként, ő aztán semmi jónak, vagy rossznak nem elrontója, bár az alkoholtolerancia-szintje már annál inkább. A megjegyzésre még remekül mulat, a férfi fenekén meg a nadrág mutat remekül a saját öléről nem is beszélve, valahol a fejében durva mozdulattal lekapcsolnak néhány értelmes lámpát, ahogy önkéntelenül is elképzeli, hogyan húzná rá magára, ezúttal ő mutatva megfelelő mértékű felkészítetlen kegyetlenséget. - Az önmagában kihívás, ahogy elképzelem a tested hogyan szorít rá a farkamra és őszintén... nem sokat kell képzelődnöm, elég élénken él még az érzésvilág. - Random trágár isteni kinyilatkoztatás, amit prűd angyalkáék biztos nem jelentenek be fanfárral, de ez a pózolás bekövetelte magának. - A whisky dizájnmacsópia kérlek. - Szól már eltávolodva, csukva a szekrényt. - Drága, ergo pusztán rászánt összegből színvonalat emel, kifinomult selyemízvilága van, könnyen csúszik, de sok kell belőle, hogy igazán üssön, így nem is tesz próbára. Ez nem keménységi, hanem minőségi faktor. - A látszat ellenére egyáltalán nincs baja a whiskyvel, a kritika inkább az alap emberi elgondolást feszegeti meg rögtön feszítővassal. Nincs benne tudálékosság, látszólag szórakoztatja a gondolatmenet és még ez sem felejteti a tényt, hogy az angolja nem csak kristálytiszta ezúttal, de választékos is. Bámulatosan lehetetlen ilyen állapotban megmondani, hogy nem echte amerikai. Valószínűleg minden valahavolt keresztényi jóérzést földbe tipor ezzel, de a prostituálásra szimplán csak felnevet, mély hangja vidáman terül ki a pulton, hátra fordulva, szörnymancsait égre emelve kurvul be a feltételezésnek. - Tekintve, hogy előtted saccper fél éve nem keféltem már, ezt bóknak veszem. Megnyugtató, hogy kiesve a gyakorlatból, hullafáradtan is "hashtag legjobborravaló" formában vagyok. - Vigyorint olyan pajkos fénnyel a szemében, hogy az már önmagában is megérne egy misét. Náh. Kit akar becsapni? Mindenképp pokolra jut. A kihívás odavissza pattog a szemek tükrén és végül a csókba hal bele, ami viszont már kifejezetten meghívást jelent. Hajlandó lenne feladni kaját, bármilyen játékot, elképzelést, ha a másik valóban keresztülmászna érte a pulton és megtenné akkor is, ha felrángatná rá, mert bár a türelme jól nevelt állat, valójában mohó és a velejéig istenigazán, paradox módon türelmetlen fajta. Benne lenni, vagy magában érezni. Mindegy melyik, mindegy hogyan és hol, de valami kell belőle. A játékmeghívással messze jobban regulázza saját magát, mint az látszik is belőle. Jóformán fizikailag érzi a pillantását magán, amíg beszél. Forró, puha, izgató, borzongató és a teste válaszol rá, akár ha múzsának választotta volna egy óvatlan percben. Saját prezentáló játéka ettől válik fűszeresebbé, a lehetőségek forróbbá, a kihívás ingerlővé. Még a száján mosolyodik el a megjegyzésre, az utolsó, simogató alig-csók szinte nevet. - Nem segítene. A játék odáig szól, amíg a dom nadrágtól megszabadítalak. Az egyenértékű a nyakörvvel, hm? - Pillantásán sötétkék, fémes árnyú belső tűz kéjeleg. Most egálban vannak. Három gomb tart az ingen vetkőzésig, nadrág, alsó. A férfi esetében a csizma, zokni, felső kombó pont ugyanerre az adok-kapokra felel meg. - Óh? Ez egy szív volt?! - Emeli meg az állát zabálnivalóan pofátlan félmosollyal idézve vissza az smsek árját. Kihúzza a maga oldalán a széket és ezúttal már valóban egy magasságba helyezkedik a hímmel, ahogy lehuppan rá. Egyenes tartással tölti ki a piát mindkettejüknek, bár nem nyúl hozzá... ki mondja, hogy nem lesz rá szüksége? - Valóban megteheted. - Fél keze a pulton fekszik, ujjai lustán zongoráznak hallhatatlan dallamot a szürkemárványi felületen, íriszeibe belehunyorog a másik alakjának kontúrozása. Vajon... miért nem villan fel az elvárható emberi "hupsz erről megfeledkeztem" típusos reakció? Miért olyan pofátlanul nyugodt, amikor nyilvánvalóan kiskapura, mi több, hibára hívták fel a figyelmét? Élénk, fókuszált pillantása túl a nyilvánvaló kéjvágyon analizáló fénnyel figyel. Valahogy nem kontrasztja a másik hideglángú céltudatosságának, mégsem azonosul vele úgy istenigazából. Egyszerűen csak... más. Mosoly rándul a száján az első állítást hallva, valahol ezzel szinkronban oszt, ha nem is lapot, de tányért mindenképp, a maga előadásával közbeszúrva nem reagál azonnal a férfi játékkezdésére. Csak miután elkészült és kiegyenesedett, simítja meg az állát, érintése lecsúszik a bőr vonalán, végigköveti a póráz vonalvezetését... - A német precizitás rendkívül hatékony, de nélkülözi a fantáziát. Nem kockáztat. Annyit tesz, amennyi szükséges és azt maximálisan teszi bár, nem is nyer belőle többet. A fritz van elég fifikás, hogy szoros skatulyába zárjon, míg Európa boldogtalanabbik végén engedjük, hogy magad válaszd meg, mire van igényed. A gyorsra... - megoldja a szegycsonton fekvő gombot. - vagy a többre. Igen. Ez a kiskapu teljesen és tökéletesen tudatos volt. Felsorolni olyasmit, amit már biztosan tud, egy számára semmi újat nem jelentő helyzet. Nem nyer rajta, pusztán lehetőséget veszít, de valóban, kétség kívül hatékony. - Egyébként közel jártál. A nemzeti italunk a Țuică. Szilvapárlat. - Erősen kétséges, hogy a férfi fejből tudná, hogy ez mégis melyik országhoz tartozik - amcsi arrogancia, ugye? -, de ha igazán érdekli, éppen elég információja van rákeresni. - Meglehet. - Nem tagad és nem is erősít meg ezúttal, bár a korábbi fél éves vallás után annyira nem nehéz kitalálni, hogy nem ez a fő elfoglaltsága a prostitúció mellett ugye. Nikolay kedvtelve figyeli a másik reakcióit az ételt illetően. Szeret főzni csak úgy magának is, de ha már éppenséggel mást akar lenyűgözni, akkor igenis nagy örömét leli a pozitív visszajelzésekben. Az a nyalintás - illetlen, vagy sem - zabálnivaló és ebben a pillanatban épp kifejezetten szereti érte. Nem, ez nem azt jelenti, hogy térdre borul és örök szerelmet vall. Szimplán csak... szereti a reakcióit. - Örülök, hogy ízlik. - Nevet arra a már-már szégyellős mosolyra és valahol ezen a ponton veszi fel ő is a kést, villát. Pusztán gyakorlatias okokból kezd a hússal, a csontról azt a legmacerásabb leszedni, míg a krumpli és saláta könnyen kínálkozik a villának. Nagyjából egyenlő arányban osztozik a részleteken. A gondolatfolyam elejét még mosollyal hallgatja, s csak az utolsó szavaknál rebbennek meg a sötét pillák árulón, vonásaiban is megkomolyodva. A kékség felvillan, lassan rág, lenyeli a falatot, elgondolkodva nyalja meg a száját. - De neked igen. - Jelenti ki csendes, mély, határozott hangon. - Felizgatnak a sebhelyeim. Megijeszthetnének, mint egy átlagembert, menőnek találhatnád, mint egy kamaszsrác, vagy meglehetne a szemedben a reszpektjük, mint egy maffiatagnak. Te egyik sem vagy. - A kés hegye érinti az alsóajkát az elgondolkodás fémjeleként, pillantása tanulmányozón fixírozza a másik vonásait. - A gondolkodásmódod élesen eltér a társadalmilag elfogadottól. Számodra nyomot hagyni a világban nem a feleség, gyerek, kutya, ház, kocsi fészekrakási elvben nyilvánul meg, másokba vésnéd bele magad. A figyelmed veszélyes, mert te magad is veszélyes vagy. A sebhelyeim azért izgatnak, mert halálközeli veszély árnyéka vérzik ki belőlük, mert kínnal jártak, mert volt, aki megtette velem és mert te magad is megtennéd. - Lenyalja a kés hegyére tapadt zsírt, kíméletlenül megőrizve a szemkontaktust. - Ez egy állítás volt. - Jegyzi meg zárásként, ami esetében egyszersmind annyit tesz, hogy nyilvánvalóan a kockázatosabb útvonalat választotta a beszélgetésben. Ráadásul komplexen. - Nem mellékesen a kimondatlan kérdésre válaszolva, igen. Pokolian fájt mindegyik, amit a hátamra vágtak. És igen. Bejön nekem, sőt. Mérhetetlenül begerjeszt a tudat, hogy a buszsofőr vidám, flörtölős mosolya, a kajafutár hajlandó adakozása mögött kifejezetten... számító, hideg fűszerű veszélyízed van.
Órákat tudna felelni a kérdésre, amit elnéző mosollyal válaszol meg, mert ha kinyitná a száját sem az angyal szólna belőle, holott szinte elrendeltetett ez Seth által, aki magára vonta a gaz, gonosz csábító jókora ördög szerepét. Jól áll neki, kár volna megtagadni tőle, fénylő szemekkel, élveteg belső lénnyel, gyanútlanul afelől, hogy milyen garázda gondolatok forognak a mögött a pajkos szemek és trágár száj mögött, a kimondott szavak lejtésébe beleremeg az öntudat. Nincs miért erősnek lenni, és mégsem mutatkozhat gyengének olyan kihívások mellett, amik lenyűgözésre intik, és vadul méltatják, elbizakodottságba csábítva, pedig már szárba szöktek azok a felismerések, amikről ő maga úgy hitte, csírájában irtotta ki a vad szenvedélyesség felforralt oltóvizével, tehát elbizakodottságra éppen nincs oka. Mégsem ez tartja vissza tőle, hanem az érdektelenség: ha túlságosan bízik magában, és egyedüli igazságként és élvezetként fogadja el a saját mindenhatóságát féktelenül unatkozni kezd és beszűkül a látótere, bár messzire nem szakad el önelemző farokmegfogási képességeivel önnönmagától és az elbizakodottság mocsarától. - Csak a testem nevében beszélhetek, de bennem is élénken él - letagadhatná valami elbaszott illemlecke passzusai szerint, de ugyan miért is tenné? Ez a vágyakozás hízelgő, felhígítatlanul férfias belső ingerekről ad számot, és mindketten meg akarnak felelni neki, csakhogy. Az ember nem pusztán ösztön és baszni vágyás, egymás kerülgetése szóban, tekintetben éppen olyan izgalmas és jó, mint a buszon játszották macskaegér szöcskejátékukat, aminek a végén Seth megfutamodott, de azóta... nos azóta feladta a védelmi pozícióját. Elmosolyodik a gondolattól. - Micsoda tiszteletlen szavak a whiskey-kultúrával szemben! Az apám szégyenkezne, hogy egy ilyen megátalkodott fráterrel ülök egy asztalhoz - csúfolódik vidáman, pedig valahol az egyetértéséről zenél az ellenvetés hiánya, mert ő maga is keményebb a whiskeynél, de mit tehetne, ha egyszer nemzet-öntudati kérdés szeretni a borostyán párlatot, és ez része az énképének, mint az apa figurája, amitől mégsem kúszik a kitaszítottság baljós árnya az íriszének kékvilágába. Nem, most képtelen olyasmin bánkódni, ami az egész életminőségét hanyatlásba döntötte, gyermek- és ifjúságának minden célkitűzését elpocsékolta, mert az apának való megfelelés kényszere sehol sincs a jelen élvezetéhez képest, és mint a füst, el is illan a kimondott szóval. És ha már szavak, összecsippentett szemsarokkal koncentrál a tiszta hangokra, elismerően bólint, igazán jól beszéli a nyelvet, az idegenízűség ahogy jött hirtelen odalett a kimerültség mámorával. Érdekes. Gyakorlott. Képzett. Technikás. Felmerül a kérdés, hogyha ilyen jól beszél angolul vajon miért hullik szét az álom határán? Talán ha ez volna a legfontosabb kérdés több figyelmet fordítana rá. - Előttem fél éve nem keféltél már - utánaismétli a szavakat, amik a bűvkörükbe vonják, még a csókban és utána is ott a száján a döbbenet, mert hogyan ne lenne mélyen megrendült?! Az a szó nem ok nélkül került a hesteg mögé, őt valóban elragadta valaki valamije ami már fél éve parlagon hever! Megütközés fényei gyúlnak ki a szemében amíg utánaszámol gyorsan, hogy ő 15 éves kora óta nem mellőzte mással évfélig a szexet, azelőttről pedig nyilatkozni társadalmilag nem elfogadott, de mindenki tudja mit csinálnak a kis tökik a kis tökeikkel, ami ellen az anyjuk már karonülő korukban is szót emel! Hát ilyet! Átható pillantással végigméri a lehetőségeket rajta: talán kómában feküdt (túl fejlett és edzett izomzat zárja ki) vagy börtönben volt (ott akadna neki partner alulra is, felülre is, ha hinni lehet a meséknek) vagy, és tényleg nem lehet más, remeteként élt egy barlangban valahol a szülőföldjén, de valaki bekötötte hozzá a kábeltévét, gyorsan megtanult angolul és eljött amerikába. - A puszta lélegzésem is komoly kihívás lehet akkor az önuralmadra - az övé pedig így tér vissza egy megnyerő mosollyal és igazán elismerő pillantással, ami megsimogat, mert a szemben a lélek szemben a másik lélekkel bizony pótlásért kiált. Fél év! Hadd legyen ő, akiért elfelejtődik ez a sok szenvedés és leporol a másikban minden polcot, ahol helye van a testiségnek! - A világon semmi nincs ami egyenértékű lenne azzal a szíjjal a te nyakadon - biztosítja kéjes mélyen ordas nagy tévedéséről, és a hangsúly nem a szíjon van, hanem rajta, a másikon rajta. Mert semmi új nincs a csomagolásban, hiszen éppen ilyen egy átlagosnál kicsit feldobottabb fehérneműreklám amiben a kontroll eszközeit villantják fel hogy egy kicsit felingereljék az olcsó sült krumpli olajával eltompított érzékeket, a valódi mélységét a vonzerőnek Nikolay nyaka adja, erős vonalú konok álla, és széles mellkasának emlékezete. - De még mennyire! - fekvőhármas formára kanyarodik a mosolya, kissé lesunyja a fejét, csak egy keveset kéne mozdulni ahhoz, hogy bebújjon a másik emelkedő álla alá, és máris összeomlanának a játékszabályok, magához piszkálja a poharát, hogy pótcselekvésbe fojtsa ezt a vágyat, sikertelenül. Mert sem az ital, sem az étel nem feledtetheti vele, hogy kivetette a csalit, de nem kapott rá megszokott reakciót. A fejét felkapja benne a gyanakvás a kétszavas jóváhagyástól, és szinte azt mondja a szemeivel dacosan, hogy "meg is teszem!", de gyorsan elhalványodik annak a jelentősége, hogy ő maga mit tesz, ha csak az foglalkoztatja, hogy Seth mit nem tesz meg. Nem méltatlankodik, nem jön zavarba, nem hátrál meg. Egyetlen lépést sem. Akkor talán neki kellene? Izgalom pislákol benne, megpörköli a széleket és azok feketére kormolódva kínlódva hengerednek el, egyszersmind tanácstalanul, mert kérdezni akar, de kérdezni nem lehet, mintha az ő nyakán rántaná vissza a pórázt egy szellemkéz által a férfi magam azzal, hogy önnönmagát simítja! Boszorkány! - Azt hiszem a németek elbújhatnak szégyenükben. És talán egy kicsit én is - mert a könnyű út még így is vonzza, hogy szinte felkínálja, az arcába löki, hogy legyen olyan büszke és ne lépjen rá, de hát mit tehetne? Ruhában játszanak, túl komoly a tét ahhoz, hogy kockáztasson, de vajon elvárás ez iránta valóban? Nehéz eldönteni, velőtrázó felismerés, hogy nehéz eligazodni a másikon, noha csak ember, átlagember, ő is jött valahonnan, a létezése, az egzisztenciája kiszámítható lépések sorozata, mégis a hatása alá kerül a gombnyitó odapillantással. - Szilva... szilva... szilva... az a dolog, ami úgy néz ki, mint egy feldagadt, elkötött és elkékült here? - mintha csak nyíltan és csúfan akarná visszanyerni a magabiztosságát, az altesti szavak nagyon is jól lehorgonyozzák elcsapongó gondolatait. Közel járt, és szilva, tehát nincs messze Németországtól, keletre, hiszen boldogtalan vég, megterem ott a szilva... mi lehet a rejtély kulcsa? Ott vannak a lengyelek, az észtek, a fehéroroszok, az oroszok, brrr, csak ne orosz legyen, de hát nekik a vodka a folyékony kenyerük, a szerb, szlovén államok esetleg még játszhatnak bár, fehér foltokba ütközik odabent, és amúgy sem mondaná szívesen, hogy nem tartja sokra az anyaországot, ami ilyen fiakat enged idegenbe. Ha ugyan engedi és nem küldi. Vajon a hivatásos kémek tudnak ilyen jól főzni? A következő falattal megemeli a villáját, mintegy koccintásul az örömre és diadalmasan a szemvillanásra, a vonásokra kiülő komolyságot tárt elmével és tobzódó élvezettel olvassa, ám mielőtt értelmezhetné, lám, ő rándul meg kicsinykét. A válla megfeszül, a szájába kapva a villát elnémítja magát, karneolszín haját hátratúrja a homlokából, mert megzavarja a csendes mély hang tényfeltáró szikenyoma, amitől egyszerre érzi magát mezítelennek és bensőjéből kibontottnak, furcsa-izgatóan feltártnak, mintha a belső szervei dideregnének a hangulatfényben a pultra kiterítve. Lám-lám ő akart meglepetést okozni nyers és takaratlan vágyak feltérképezésével, de ő kapott hidegzuhanyt, amitől feláll a libabőr a karján, és a bensőjében. Ó igen, szinte látja maga előtt a koponyájának bensőjét borzongani, akárha vadgesztenye volna, szóról szóra egyre érdesebb odabent lenni, és zúgó fájdalom a tarkójában egynémely felismerés, ami szó szerint hókon vágja, mintha óvatlan kiskölyök lenne, akinek menőnek kell találni azokat a felizgató nyomokat! Megmerevedik azon töprengve, hogy mégis melyik legyen, vagy éppen hogy a kezében tartott kést belevágja-e a másikba. Nem mintha ezt akarná, de az arckifejezése, a szemeinek hunyorgó, méltatlankodó állása akkor sem volna másmilyen. Azt hinné, hogy a zavar, amit érez nem látszik rajta, de mégis, Seth mintha látná, a szavait rákalapálja, érces ütésekkel. Benne van a szemében. Benne van a lelkében. Milyen... bátor és izgató, a szája is enyhén nyílva maradt. - Mhm, a farkaddal a számban sokkal szebb dolgokat mondtál - húzza össze lassan a szemeit, mintha egyszerre kacsintana mindkettővel, de mégsem csukja össze egészen őket. Nem, mert ami veszélyes az mindig figyel, mindig éber és mindig riasztó, a torkában érzi a saját szívdobbanásainak rézízű zörejét, miközben hanyagul újabb falatot vág le. Megrázza magát, hogy szertefoszlassa a varázst. - Azon gondolkozom, hogy vajon mi lehet az, amit ezzel állítasz rólam pontosan, de persze nem kérdezem. Csak mert így nem tudom eldönteni, hogy nem tévedsz-e, de nem tudom érdemelsz-e pontot azzal a megállapítással, hogy izgatnak a sebhelyeid, miután együtt voltunk, és nagyjából minden izgatott rajtad - jófiúsan elmosolyodik, megnyerőségbe csomagolja az éberségét, de a követelés átgomolyog a szürke lap felett, és az ő lapjukat már nem váltják tisztára. Nevetéssel pukkasztja ki a saját feszültségének zsigergombócát. - Héhéhéééé állj le! Állj! - szinte rákiált, újra előrehajol, hogy a felsőtestének java része a pult felett legyen, belemozdul Seth személyes terébe, ahol mindig szívesen látták, bár eddig nem volt nála kés, most is csak a letámasztott kezében szorongatja, miközben szinte ráhajol, édes, suttogóra fogott csitítással sisteregve. - Shh, ha bevallod, hogy egy meglehetősen gusztusos, mazochista perverz vagy, akkor én nem állíthatom, hogy az vagy, mert már lelőtted szépen, mint téged - a pillantása a mellkasára rebben- pedig tényleg, komolyan akarom a gombot az ingeden megérdemelni, mert már csak attól, hogy azt mondod begerjesztelek én, mint azok a sebek, és a gondolat, hogy nem vagy százas, ha te érzed az emberek ízét én is begerjedek. És ez nem állítás volt. Most jön az a pont, hogy adj egy falatot nekem - hogy mit számít, hogy megosztja-e vele ugyanazt, amit ő eszik? Nem az okok kavarognak a koponyájában, hogy ezt miért jó, csak a vágy, hogy megnyalja a villáját, ahogyan ő tette a késsel. - A lelőttségedről jut eszembe: állítom, hogy meggyűlt a bajod a hadsereggel - húz egy merészet.
Újabb fészmaszlag, romantikus társadalmi elvárásokba csomagolt ellentétek drámája, ahol a jó megtéríti a rosszat és lógó nyelvű, lihegő házikedvenc papuccsá változtatja, míg a rossz bemocskolná a jóságot és elbukik. Hogy nem fárad le az emberi logikátlanság önnön fantáziátlanságában... mégis ki mondta, hogy a sátán szükségszerűen angyalt kíván magára? Mennyivel logikusabb mégis, hogy az ördög az ördöggel hál, mert egy tollas patkány prűd szája a káromkodások felét nem ismeri, amit ő napi szinten fizikai formába ölt? - Jó. - Mélyről karcoló, érdes elnyújtott szó cseppnyi fűszerű jól adagolt idegenséggel a hangjában és elégedett, buja félmosollyal a száján idézi fel azt a szóban már többszörösen megemlékezett kettős aktust. Kétség sem férhet hozzá, hogy védelmi bástyák ide, vagy oda, ajtóra szegezett futók, vagy sem, Seth Henderson messzemenőkig élvezi a sakkjátszmát, ahol a fehérgalléros király módszeresen sarokba szorítani látszik. - És milyen élvezettel teszed~ - Fuvolázza vissza a csúfolódásnak fel nem véve azt, elvégre... max akkor árthat, ha nem igaz, avagy képtelen elviselni az igazságot. - Amiről nem tud, az nem fáj, hm? - Hunyorog rá a pillantás összeesküvő vidámsággal. Nikolay tudja, hogy egy "megátalkodott fráter", még ha nem is épp ebben a vonatkozásban csúcsosodik ki, de hé? Joggal nem zúzza össze a nem elég sérülékeny kicsiny lelkivilágát a férfi, aki még így is gyakorlatilag egyetért vele, rajta fixált, felzabáló figyelme a kedvére hízeleg, a reakciói olyan mértékben ölelik körbe, mintha nem is egy pult választaná el őket egymástól, rögtön test a testere adná. Elnézi azt a letaglózó döbbenetet a másik arcán és nem tudja megállni, hogy ne nevessen rajta. - Hé. - Mutatóujja besimít áll alá, enyhén megemeli azt, ahogy ő maga oldalra biccenti a fejét. A sötét pillák árnyékában fürdő kékek már-már puha szelídséggel néznek rá. - Fél év gyorsan elmegy. Pláne, ha senki nem éri fel az ember ingerküszöbét. - És ez feltehetően egy igencsak fajsúlyos lényegi különbség kettejük között. Mert annak ellenére, hogy mit mutat magából Ezioval szemben, Nikolay szimplán csak nem kefél azért, hogy kefélhessen. Hogy is volt? Az ördög sosem alszik. De legalábbis nem akárkivel. - Mh. Pláne ha azt térdelve csinálod. - Direkt fény alatt áll bár, sokkal inkább hunyorogja bele magát íriszeibe a szoba fülledtebb, hangulatvilágított fényjátéka. Megtette vele. Elsőkézből tudja, milyen érzés és milyen szinten veti vissza az önuralmát, ami pedig akár példaértékű is lehetne. Félő mégis, hogy nem olvasnák fel templomban példabeszédként, pedig... az önfegyelem kardinális kérdés a keresztény vallásban, nemdebár? Halványan rémlik, hogy mintha a bálványimádást éppenséggel elítélnék és valahol pontosan azt csinálják. - Óh? Milyen hízelgő. - A hangja szinte kéjesen dorombol a szíj börtönében, a pillantása kimélyül. Nagyon is felfogja a hangsúlyozást. - De minden tárgy értéke pusztán annyi, amennyit valaki hajlandó is megfizetni érte. - Ez már előrevetít és a puszta korábbi hangsúlyozás elvén egyszeriben az emberre is vonatkozik az értékítélet. Nikolay néhány szóval prostituált mindent és mindenkit, ami és aki ebben az életben szent, vagy sem. Éppúgy egy kalap alá tartoznak, mint ahogy egyféle sírba is temetik majd őket hat láb mélyen a föld alatt. - Pft. - Elneveti magát arra a zsigeri macskás reakcióra és egy pillanatra erősen megkérdőjelezi, hogy Ezio nem önmagát tartja-e otthon a négylábú címszó alatt. Nagyjából eddig a pontig is tart az orosz könnyed tónusa, az érzésvilág szinte észrevétlen átmenettel csúszik át valami mélyre szántott, éles fűszerű komolyságba, ami már önmagában is hordozza a veszély szétszórt kéjnedveit. Pofátlanul nyalatja fel a férfivel egytől-egyig két átkozott szó messze nem észrevétlen kényszerén. A gyanakvó, dacos íriszeknek szinte könnyed, derűs pillantás felel meg. - Mhmm - Mosolyog a száj és nem ad választ a kimondatlan kérdésekre. Valóban elvárás lenne? Nem támasztott feltételeket, lehetőséget adott az önálló döntésre, nem pedig kritériumokat és mégis... nem épp a tettei alapján fog ő maga is ítélni? - Na ne szédíts. - Nevet fel, megtörve a helyzet feszített tükrét olyan vidámsággal, mintha ugyan nem is kisebb háborúban állnának éppen. - Ne mondd, hogy soha nem ettél még. - Már nem feldagadt, elkötött és elkékült heréket, bár úgy érzi így a maga 33 évével már az égvilágon semmin nem lepődne meg. Valószínűleg ez az a pont, ahol a hazugságkommandónak be kéne rúgnia az ablakot, földre teperni és bilincsben elszállítani, mert csúful félrevezeti a másikat, ám... nem kér bocsánatot érte. Van olyan túlélési mechanika, ami túlmutat saját pszichokat képen nyaló, látszólag öngyilkosjelöltnyi játszadozásánál. Nagyon élesen figyeli a reakciókat. A pillantás elemző fénye bejárja a vonásokat, magába issza a legapróbb rezdüléseket, a mikromozgásokat, azt a rándulást, a feszülést, az önnémító mozdulatot, a hajba kapó zavartság puha árnyát, a méltatlankodást, az elnyílt ajkakat. Olyan módszeres területfoglaló pofátlansággal dörgölőzik hozzá a hangjában injektált belső szörnyeteg, hogy öröm nézni. - A farkammal a szádban a csillagokat is lerángatnám neked az égből. - Állja az összeszűkülő pillantást akkor is, ha nehéz eldönteni, hogy épp szemmel öli meg, vagy szimplán csak felzabálja. Valószínűleg mindkettő. A jófiús mosoly ezúttal nem olyasmi, ami képes kikurvulni magát a helyzetből. Látszik az íriszeken, mely a kellemes, meleg, buja árnyalat helyett ezúttal a gyorsan hűlő acél módszeres, torokra csúszó, élesre fent pengéjével telik fel minden továbbgördülő szótól. - Öt állítást tettem rólad egyetlen csokorba szedve, mind az ötöt kristálytisztán hallottad és értetted. - A kés lecsúszik a szájáról, a villával együtt tér vissza a saját ételéhez szinte pofátlan nyugodtsággal. - Az intelligenciád magasan üti az átlagot. Kihasználod a környezeted értelmi alárendeltségét és megszoktad, hogy ez működik is, de Ezio? - Pillantása felvillan a megemelt villa felett, a mosolya sötét élt kap. - A támadásba burkolt önvédelmi reakciód minden ponton engem igazol. És ez nem állítás volt, hanem tény. Most pedig vetkőzz. - Biccenti állát jelzésértékűen a férfi torzója felé, bár onnan vedlik, ahonnan csak akar. A falatot komótosan rágja el bár, messze nem hagy elég időt lenyugodni, míg a következő szavak belemásznak a kettejük közé ékelt, testből áthidalható térbe. Felvonja fél szemöldökét arra a kiáltásra és elítélendő módon még csak hátra sem moccan, ahogy a hím belemászik az aurájába. Továbbra is szívesen látott vendég marad, tehát... a sejtelem nemhogy nem új, a tudás szintje sem csepegtetett belé annyi tartózkodást, hogy zsigerből meneküljön előle. Állát emeli a fölémoccanó közeledésnek, a kés így maximum periférián látszik. Botor gondolat mégis, hogy ne tudna tenni ellene. A tányér peremén engedi el a saját kést és villát amíg a férfi beszél, jobbja kinyúl oldalra a szeszért. Mutatóujja lusta kört ír le a pohár száján, mellkasa megemelkedik a mély lélegzettől, az ing vérvöröse engedékenyen nyílik szét a kutató pillantásnak. Aligha rejtett az a mosoly, amelytől megvonaglik a szája arra a parancsszagú akaratosságra. Jobbja emelkedik, a szemkontaktus kitartó szenvtelenséggel marad meg, ahogy kérdés nélkül lehúzza a snapszot. Ezúttal nem gyors, ha meg is őrzi az egy húzásos szabályt, hagyja kibontakozni a másik tudatában a tényt, hogy jelenleg semmi másból nem lehet kristálytisztább jövőt olvasni ezen a Földön, mint abból a tényből, hogy Seth kérdés és kérés nélkül előre iszik. A pohár halkan koppan, a keze gyorsan emelkedik, hüvelyk és mutatóujja V alakban zárja keretbe az állát, a szája kíméletlenül kap rá a szájára. Forró, alkoholos ízű, elbitorló, módszeres, követelésében szinte ráfáj az ajkakra és azt sem rója fel, ha nem kap benne viszonzást. Ahogy ráharap az alsóajkára zárásképpen, hirtelen teljesen egyértelművé válik, hogy Európa boldogtalanabbik fele épp most adott egy falatot magából. A hirtelen állítás olyan, akár egy jólirányzott pofon. Ha eleget kaptál már az élettől, megtanulod elviselni, de ez még nem jelenti, hogy rezzenéstelen maradsz. Látszik a szemek túl közel villanó acéltükrén, a vállak megkeményedő izomzatán, a tartás feszességén, hogy ezúttal valóban találat érte. Nem mintha nem számított volna rá, hogy a maga merész sakkbábudöntögető lépésének meglesz a maga egyenértékű retorziója. Nem mintha nem tudta volna, hogy a férfi nagyon is kritikus veszélyességi faktor szintjén von le következtetéseket a tetteiből. Egyszerűen csak... nem várt ennyire direkt felismerést. Baljával fog rá a férfi jobb csuklójára. A mozdulatnak nem számít, hogy ereszti-e a kést, avagy sem, maximum technikájában befolyásolja a folytatást. A saját irányítása és alkohollal büntetett döntése mentén vonja az ujjakat a szájához, rácsókol az ujjbegyekre, mielőtt rákényszerítené, hogy lecsússzon rajta. A szájától a torkára, a szíj vonalvezetésén egészen a következő gombig. Ha megmaradt nála a kés, úgy azt irányíja be a ruha alá és metszi el a tartószálakat, ha nem, hát az ujjait irányítja, hogy gombolja ki. Mert valahol ez volt az a pont, amikor zsigerből hazudnia kellett volna, ugye? Mi a fészkes fenéért nem teszi? "Mivan, hülyére keféltek?" A Vörös Király hangja visszhangzik benne, a torkánál ragadva nyomja mélyre az emlékek között. Ma nem. Még nem. Ereszti a hím kezét, ahogy újabb gombtól szabadul meg. Az ing nyíltsága ezúttal megkérdőjelezhetetlen, az utolsó gomb éppen annyit takar, amennyi már nem igényli a képzeletet, mert önként kínálja fel magát. Az orosz kíméletlen bár, messze nem hálátlan állat. Franc tudja, mikor volt rá ideje egyáltalán teljesíteni a tényleges kérést, de az Ezio szájához emelt villán ott van az a hússal, krumplival, mozarellával színesített falat, amit megkívánt. Szájba adja, bár pillanatnyilag sokkal jobb dolgokat is szívesen adna oda, csak úgy a rend kedvéért. - Ötödik gyerek vagy a családban, ami még a fogyasztóelvű, népességbomba társadalomban is extrémnek minősül. - Hangja szinte váratlanul csendül fel, fémesen a csóktól, az alkoholtól. Szóba foglalt fojtóhurok. - Az első fiú vagy és gyanúsan az utolsó is, következésképpen az egyik szülőd mindenképp fiú utódot akart magának. Arra alapozva, hogy korábban az apádat említetted, mint aki "szégyenkezhetne" miattad, amiért velem vagy, megkockáztatom, hogy a domináns hatalom a szülők között ő. - Félrebiccenti az állát, pillantása elidőzik az áll titokzatos vonalán, az ajkak buja teltségén, az orr vonalán, a szemek tükrén. - Könnyedségbe csomagolva hercegként definiáltad magad, ergo kiemelt szereped van a családban. A tény, hogy "rejtőző" jelzőt választottál hozzá, hogy kvázi képesítést nem igénylő munkákat végzel holott puszta intelligencia szintjén többre lennél hivatott arra utal, hogy valamiért kiléptél ebből a szerepből annak ellenére, hogy minden kétséget kizáróan testhez áll neked. - A pultra könyököl fél kézzel, az állát a hüvelykujjában támasztja meg, behajlított mutatóujja a pillanat elgondolkodó elvén csendesíti el a saját száját, ahogy a másik arcát figyeli. A mozdulat méltán árulkodik arról, hogy az állításainak nem azért ad ilyen körítést, mert már réges-rég levonta a következtetéseket... összességében, folyamatában és a jelen pillanatban értékel. - Állítom, hogy jelenleg fasírtban vagy az apáddal. Megszolgáltad a kritikus mértékű elvárásait egy pontig, ahol mégis visszarántottad a gyeplőt. Nem valami ordas nagy faszság miatt, ami megrendíthette volna a kapcsolatod a nővéreiddel és magyarázatot adna a tartozásaidra. Tudatos volt. Csak azt nem értem még miért és gyanítom, hogy ő sem. - Ezúttal bizonytalanabb talajon mozog, mert az információk, amikre alapoz szubjektívek még úgy is, hogy összeveti mindezt a másik alapvető személyiségével. Nos... senki nem mondhatja, hogy nem szeret kockáztatni.
- Vannak emberek, akiknek semmi sem fáj jobban, mintha nem tudnak valamiről, de aztán amikor megtudják mégis azt kívánják, bár ne tudnának semmit sem -és kétsége sincs afelől, hogy az apja Seth relációjában pont ilyen embernek számítana, mert bár a tudás áldás és hatalom, vannak borzalmak, amikkel még nem szembesült, és a világát megrendítenék. Ő mégsem bánkódik (pedig milyen jó fiú volt valaha), mert látja maga előtt ezt a férfit, látta maga előtt és látta maga alatt, és semmilyen szemszögből sem látta úgy, hogy méltatlan volna hozzá az, amilyen. Ami ő. Amiről tud és amit nem tud, amit sejt, és amiről sejtelme sincs. Mert a titkainak nyomasztó súlya van, most érzi a hátán, de nem ócskaságtól messzire bűzlő hamis jelentőségtől fénylő kacathalmot takargat szélesvásznú húslétezésének panorámájával, mert azt kiszagolná, mint a kopó a rozsdarágta rőtfarkút az odújában. - Milyen szépeket mondasz, de a tudat, hogy én felérem az ingerküszöböd - kissé belehajtja a fejét az álla alatt cirógató érintésbe, futólag megcsókolja az ujját, kéz nélkül, pusztán az ajkainak ráhajlásával felvillantva felizzó örömét- sem teszi ezt könnyebben elfogadhatóvá. Fél év gyorsan elmegy, de szex nélkül mégis minek? - fájdalmas hamleti kérdés borong szép vonásain a hozzá illő pátosszal amíg kérdezi, fel sem véve a kritikus gondolat kaparászását a tarkóján minőséglényeg és nem mennyiség kérdésében, mert tudja jól, hogy nem lehet rá panasz. Olyan bizonyosság ez, ami kéjfénnyé érik a szemében, mikor feltüzesedett pillantást vet rá a visszaemlékezés jegyében. Térden, fekve, állva, nyögve a múlt már elmúlt, de még olyan eleven, hogy hiába incseleg a jövendő nászi elhálás már a szoba homályárnyai között, nehéz elszakadni annak a bűvöletétől, ami annyira, de annyira jó volt. Voltaképpen, ez az oka annak, hogy itt van megint. Mert hajlandó megfizetni ezt az árat, a szokásainak feltörését, a bizonyosságot keresni, hogy a csoda nem egyszeri és megismételhető, bármit is mondjon fogyasztói társadalmi elveken nevelkedett élettapasztalata. Mindennek megvan az ára, és Sethért saját magával fizet, mert az egyetlen valuta, ami elég értékes hozzá, bárhonnan is szalajtották, és bármilyen csalódások is rejteznek szürkekék szemeinek acélos mélyében. Mert nincsenek illúziói, tudja, hogy valahonnan hamarosan kipattan egy rugó, aztán kilóg majd a lóláb, és neki talán az emberszabású polgári álcája feletti erőforrásait kell bevetnie ahhoz, hogy megtartsa magának a megkívántat, és ez... hát ez az, amit mindenek felett el kellene kerülnie, nem igaz? Neki három év telt el azóta, hogy utoljára valami kihozta belőle a késztetést, hogy önmaga legyen mindenek felett, de váteszi bizonytalanságban érzi az elme tekervényein viszketni az eljövő megnyilatkozását, mégsem fut meg. Ó nem. - Hogyne ettem volna, tudod, hogy előszeretettel veszek a számba vágytól dagadó boldog, lilás színű gombócokat, amik olyan érettek, hogy félek, ha beleharapok a nedvei az államon folynak majd végig - ábrándos, "mint aki jól végezte a dolgát" ábrázata tiszta kék szemekkel fordul a másik felé, mintha csak az önuralmát vizsgálgatná kéjesen az érzékletes szavak felett, de minden jónak vége szakad egyszer, bár ami eljön, azt sem mondaná éppen rossznak. Csak éppen meglepő, és nem a szó hízelgő, kedveskedő értelmében, és tudja magáról, hogy ez látszik az arcán, de ami a képére kiül az csak nyomokban mutatja azt a belső tájfunt, ami túl sok életet sose dédelgető lelkének végtelen sziklapárkányán egyszeriben végigsöpör és a tengertől elszakított döglött halak tetemeivel beborítja a tájat. Az arcán az látszik, hogy zavarban van, de a mélyben, magában nagyot szippant a bomlott szaggal megült levegőből és félresodor néhány halcsontot, miközben nagyot nyújtózik és rég használt karmait kimereszti valami kedvtelő, sötét, hagymázas, olvadt lényeg, amit nem darálhatnak be az acélgyáros szemek csikorgó fogaskerekekkel, mert átcsorog a veszélyes fogak között, száz cafatra tépve is penge tekintettel csak összeáll, mint a rémek az ágy alatt. - öt szónak is csak egy a vége, mintha elmaradt volna a tanulság a csokrodból, ezért hezitálok - mintha csak azt akarná mondani, hogy téved. Azt akarja mondani, hogy téved. Belenéz a szemébe, és kíváncsi rá, hogy mit tenne, ha az arcába hazudna nyugodtan, a legjobbat kihozva magából. - De szigorú vagy! Letúrtam egy zoknim! - ám nem adott helyet a saját kíváncsiságának, itt és most nem, megrészegíti a rég hallott parancsoló hangzás nosztalgikus élményvonata, ami hazaküldi katonáskodni, és ráncba szedi, magához rántja, mennie kell, nem állhat ellen a vonásnak. A saját árnyékában gyönyörködik a másik szemében, miközben szemsarokból látja, hogy kinyúl, önelégültsége tiszta öröm, amikor iszik, várakozásteljesen "lebeg" előtte, a neki ígért csókra, érintésre rég született, de frissen kikelt új vágyat dédelgetve biztató pillantásában. Kettőjük közül ő az, aki a pohár fenekére néz, és mögötte ajkak várják, amikre harapja üdvözlését az első büntetőpont csarnokában. Mhhm, mély hangú megkövetelése marasztalná a csókban, az igazi fájdalom az, ahogyan eltávolodik a szája, mert el kell távolodnia, de amíg ott volt, és ételízű zsíros ír volt rajta addig élt csak igazán, belefeszítve a testét a csókba, ráhajolva, hogy érezze. Mhhm, meg is érzi, látja rajta, ahogy a kelletlenség végigvonaglik az arcán, a testén, betekintve az ing szárnyai közé hallani véli a kihagyott szívdobbanások árulkodását, és diadalmas villanással felel a szeme a szemnek. Pedig nem akarta ezt a gondolatot a játékba oltani, meghagyta volna komolyabb, mélyebb felfedezések hadi lobogójára tűzve, alkalmasint kicsalogatva a másikból az elkerülhetetlen vallomást, de elveszítette a fejét az állítások keszekusza vad sorától, amik levetkőztették és nem csak a bal talpa fázott tőlük, hanem pucérrá lett öntudata is. De most! Most már bizonyosság a sejtelem és máris a kezében van a fel sem ajánlott póráz. Hadi berkek szövevényes repkényösszefonódásain jár a gondolati önkénye, felfedte magát a forrás, amiből merítve majd többet tudhat meg róla, mint valaha kívánta volna Seth, de nem többet, mint amennyit megkívánt ő belőle. És nem tagad. Az ujjbegyeiben lüktet a szíve a magához vont jobbja végén, a kés hideg fényére lepillant mohón. Nem tagad, hát ezen a ponton kellene lehazaárulózni, és akkor sem tagadná meg a tényt, lám és lám, milyen komolyan veszi Seth Henderson a játékot, magát kívánja lecsupaszítani őelőtte, imádva vele őt, mert tudja, hogy kívánja ezt a csupaszságot. Vagy talán ez is a játszma része? Beismeri, amit állít, elveszíti az öltözékét édes kéjjel kiszolgáltatva az ő kénye-kedvére, miközben az igazság... az valahol máshol jár? Meglehet. A fonalakat a kés metszi fel, lazán fogja, ám határozottan, visszatükröződik az arcéle a fenyegető élben, amikor elengedi tovább nyomul, a hideg hegy a szegycsont alsó porcain éppen nem nyomja meg a bőrt, az utolsó gombot késháttal feszegeti meg, lehasítani kívánva, de erőszakot nem tesz, nem áldozza fel tiszta értelmét annak a szentségnek, amivel egyáltalán nem kívánja a másiktól távol tartani a kezét, a száját, vagy esetében a pengét. Az éhségét a villáról csillapítja, nyelve hegyével a végén megtámasztja, és olyan jó kis háromkismalac farkasa módra ham bekapja, alig törődve azzal, hogy Seth ne láthasson mélyen a szájába, lehúzza a falatot a maga üdvére és a mozdulat folytatásaként lágy csuszamlással visszavonul, a seggére ül megint, mosolyogva rágva köszönőbiccentését egyetértő bólogatásba oltva át. - Negyedik szülés, ötödik gyerek, nagyon jó Mr. Sherlock - eszik pár falatot, miközben hallgatja, de ahogyan az rászegezi a tekintetét, önkéntelenül végigsimít a saját állán, fültől csúcsig húzva a hüvelykujját, az ajkát alulról simítja meg, az orrcimpájától a szemsarkáig, a pillái alatt a szemzugához húzza az ujját és teljes a kör, megint a fülénél, a saját nyakán csordul le az érintése, a kulcscsontjáig, és leteszi az evőeszközöket közben. - De azért elfogadom, igaz, igaz, viszont ebben tévedsz - meg kéne állítani a gondolkodás folyamatát, mielőtt veszélyes vizekre téved, a saját derekához nyúl, a póló tapadós hengerré gördül fel a bordáin simogató keze alatt, most könyörögni sem kell a vetkőzésért és kihúzott hátgerince előredomborítja izmos hasfalát halvány márványmintázatával és erőteljes izomkontúrjaival felépítve a látványt rekeszizomig, aztán kissé előrehajol, a hátán felhúzza az anyagot, a nyakán előrebuktatja, de a karjait nem húzza ki az ujjaiból. - Hah, mindjárt más - simogatja meg szeretettel mély köldökét és körkörös mozdulattal a pult takarása alatt, bohókás pólóparavánja felett mosolyog a férfire. - Nem léptem ki a család kiemelt szerepéből, még mindig körülöttem forog a világuk, annak ellenére, hogy momentán nem viselhetem az apám nevét, tehát kitagadottnak tekinthetem magam, de én az a tékozló fiú vagyok, akinek könyörögnek, hogy térjen vissza. Szeretem a könyörgést - pillant rá édesen elmosolyodva, folytatja az evést, a lehetetlen pólóban is szabadon mozognak a karjai, csak a mellkasán gyűrődik érdemtelenül takarva el a másik szemei elől. - Nem vagyunk fasírtban, de valahol mégis igazat kell adnom, mondjuk fél pólóval megfizethetek ebben a helyzetben? - kérdezi áthatóan rápillantva, és egy pillanatra megkísérti a gondolat, hogy azt mondja, nincs is kedve játszani, irány az ágy, ám csábítja a tányér, és a nyerés lehetősége, sokkal jobban, mint amennyire bosszantja a tényfeltáró hallgatás. Mi értelme van tudni, hogy a férfi szembekerült a sereggel, ha egyszer nem férhet hozzá a titok nyitjához, csókok kábítják, morzsákkal kábítják, és szeszélyes szemei előtt felvágva látja a megkísértő bőrt, gombjaitól lefosztottan, nyelvével bejárva? Ha nem lehet az övé egészen, ha nem temetheti bele magát, ha nem... ! - De mielőtt nagyon előreszaladnánk ezzel a gondolattal én állítom, hogy hiába kerestelek facebookon, meg az összes elérhető platformon, de nem találtalak. Ez persze csak egy unalmas tény, de valahogy mégis szöget ütött a fejemben, titkolsz valamit, talán bujkálsz valami elől - körbenézhetne az élettelen élettéren de nem teszi, le nem veszi a szemét a másikról, szurokmély pupillája kissé megtágul megint, elmosolyodik, mint a szája- és szinte biztosra veszem, hogy a neved sem igazi. Nevezz bolondnak, de valahogy nem illik rád, nem olyan jól, mint az enyém a szádba, és szilvaszopó öregapáid biztos nem ismernék fel a Henderson vezetéknevet sem - felparázslik a szemében a hideg ékkő meleg fénnyel; "minek nevezzelek?" Ha összetartoznak igazán tudnia kell, kinek az oldalán áll. Hogy kinek nevezze. Hogy kit kívánjon, amikor Isten a kívánságait lesi és elékalauzolja vágyainak tárgyát. Hogy kivel dagonyázik a létezés pocsolyájában, felforgatva az eleddig nyugodt állóvizeket, mert az ő együttlétük vad csatákat ígér, nem csak az ágyban, az emlegetett apai vonalon, de a bizonytalanság homályában is, és vak lenne, ha ezt nem látná be, az utolsó vacsora édeni pompájában, a kipakolt, vagy be sem lakott polcok útra készségében, a heves vágyakozás gyöngycseppeinek "utánam a vízözön" last minute gyönyörét, ami után nincs jövőkép, csak a jelen. Erről muzsikál az egy hónapi vad nélkülözés, amiből csak a neki járó rész a világ minden szerencséjéből mentette meg, Seth már egyszer elbúcsúzott tőle, ott a buszon, tán meg sem gondolta magát, de mert felbukkant, élt vele, és mert felbukkant el kell varrni a szálakat egy második találkozással és... igazából egészen könnyen meg is mérgezhette volna. - Bajban vagy. Vedd le a nadrágot.
- Az emberek többsége ilyen. - Von vállat alig-mozdulattal, vonásai elvesztik pajkos élüket, ahogy leköti végtagjait a rutinfeladatokkal. - Amiről nem tudnak, hajlamosak a legszínesebb, legborzasztóbb végleteket elképzelni kizárólag azért, hogy náh - legyint egyet hanyag mozdulattal - ennyire rossz azért mégsem lehet. Rájönnek saját gondolataik abszurditására és ettől feltámad a remény. De a remény rohadt egy ribanc, pláne ha megcsalják a biztos tudás kedvéért és ráébrednek, hogy de. Az igazság pontosan olyan rossz, mint amit első ösztönből megleltek és saját álomvilágnyi logikára építve elvetettek. - A szöcske nyugodt, derűs arcát figyelve több dolog is tökéletesen egyértelművé válik. Egy: gyengéje az emberi gyengeség témaköreinek fejtegetése. Kettő: tudatos, vagy sem, elhatárolódik az embertől, mint fogalomtól, mintha ő ugyan bármi más lehetne. És három: mégis mennyire kell ahhoz élveznie a társaságát, hogy elfelejtse, ez a fajsúlyú téma nem feltétlenül ehhez az asztalhoz és pulthoz való és legfőképpen nem egy szimpla (már amennyire köztük bármi is az lehet) dugásmeghíváshoz, még ha vacsorával is van karöltve? És igen. Ismét annál a témánál vannak, ami csillagévekkel jobban passzol az elvárható hangulathoz, mégsem mondhatnánk, hogy ezzel más oldalát érintenék meg. Nem. Különös módon és látszólag nincs meg benne az ezernyi maszk napraforgómentalitása, a személyisége feszes erővonalak mentén öntött sziklaszilárd nemesfém, aminek pengét éleztek, hogy kritikusan vágjon, gyilkos hegyet, hogy mélyre hasson, lesimult némaélt, hogy védekezzen és vércsatornát, hogy magába igyon. Ugyanazt a fegyvert használja minden helyzetre és ennek a fegyvernek könnyű fordulni a kézben a civilizációk globalitásából bele az egyén személyes terébe, magába vérezve a futó csók puha, már-már ártatlan, mégis felcsigázón aláfekvő szenvedélyét. A lehajolást követő felmozgás dinamikáján simít hüvelykje az orrán, a száján fentről-lefelé, megmosolyogja azt a drámai előadást, a szeme némán nevet. - Egészen lenyűgöz, hogy ez jobban fáj neked, mint nekem. - Még ha nem is igaz különösebben, az előadás önmagában megéri a hódolatát és szórakoztatja eléggé, hogy szóvá is tegye. Még akkor is, ha ő maga nem érzékel az elmúlt fél évből veszteséget. Nincs mit megbánnia ezen. Lehet valami annyira jó, mint az az egy, amit olyan mértékig felmagasztalnak, hogy a puszta létezése is már-már megkérdőjeleződik? Újraalkotható-e valami, ami egyszer már tökéletes volt? Aligha. Mert a hiba pontosan abban a látszólag leküzdhetetlen vágyban van, hogy az ember másolni kíván valamit, ami egyszer már bejött, egyszer élvezte, egyszer egetrengetően kurvajó volt, hát akarja másodszor és akarja harmadszor. És aztán rájön, hogy minden csoda három napig tart, ez esetben talán ténylegesen. Talán valóban hagynia kellene kiégni ekként kettejük sehova sem vezető, ám annál ajzottabb, görögtűz pokollángjával lobogó szenvedélyét. Hagynia kellene. Kellene. De Nikolay Korzakov nem mindig csinálja azt, amit kell és messze nem elégszer azt, amit szabad. - Perverz dög. - Szisszen, fél szemét hunyva, félig hunyorgó érzékenységgel tapadva meg a másik ábrándos vonásain. Ez a baj ezzel a beleérző fajtával, elég néhány szó és önkéntelenül is élénk elképzelései támadnak a jelenetről, ami finoman szólva is a farokállító fajta. Csak magában mulat a gondolaton, mit főz neki legközelebb. Hm. Legközelebb? LEGKÖZELEBB, NIKOLAY?! Mintha csak saját magának akarna megfelelni, idézi a férfi fejére saját húsából és véréből gyúrt, nagyon is kézzelfogható démonát, mert amit mond és ahogy mondja, azzal belocsolja a sziklapartig vezető hidakat benzinnel, csak hogy aztán egy hanyag hollywoodi mozdulattal a háta mögé is dobja az égő cigarettacsikket. Szinte hallani véli, ahogy robban, bele egyenesen a másik védelmébe és hiába tudja, hogy a tengert maximum néhány szívdobbanásig riasztja meg, utána haragos hullámrobajjal csap majd vissza rá. Elébe sétál és bele a közepébe, nyirkos testű, sikamló dögrovásba, a kedvencek temetőjébe éteri, ártatlan mosollyal a fekete rémség elé. Hát heló, cica. - Szavak. - Egyetlen, sziszegős, elnyújtott szóval értékeli a másik hezitálását olyan éles pillantással, amire a férfi valóban ráhúzhatná magát szörnyet halni. Ha. Lenne. Benne. Jóérzés. Hm. Ez az utolsó gondolatfoszlány az, ami végül hanghatásként is megjelenik. A vetkőzés ténye bár önmagában elégedettségére szolgálhatna, ezen a ponton már túl minimálisnak minősül ahhoz, hogy igazán elérje. Nem számít, ha a férfi zavara már megadta korábban, amire szüksége volt, ugye? Nem számít, amikor a másik figyelme feltapad a pohár fenekére és amikor a száját, lélegzetét, belesimuló létezését bitorolja egyetlen csókon keresztül. Kérészéletű az öröme. Ezúttal rajta van a mélytorok sora és bár mondják, hogy a fasznak nincs rossz vége, ha az ember kvázi felkészületlenül és szárazon kapja, akkor azért pár kihagyott ütemű, majd felpergő szívdobbanásig kénytelen elgondolkodni az életén. Néma marad és ez a némaság a maga feszültségével, a kvázi alákényszerített testhelyzettel, a másik gyönyörével párosodva valamiféle beszédes, perverz kotyvalékká válik, aminek ezúttal önként és bérmentve szolgáltatja ki magát. És minden feszültség, minden józan hang ellenére, ahogy az a kéz a saját irányítása alatt a testén siklik, ahogy a hím mohó pillantása a pengére csúszik, egyszerűen csak... elégedett. Hiába őrjöng benne hirtelenjében a jól drillezett menekülhetnék, hiába harap vérhabos képpel a pillanat rácsaira bensője, ebben a néhány szívdobbanásban az orosz, fél éves megvonás után önmagától sokkal elégedettebb, mintha az elmúlt hat hónapot színtiszta kielégítő dugások végeláthatatlan sorozatával töltötte volna. Mert vannak felismerések, amik önmagukban is megérnek egy teljes értékű orgazmust az elmének, ami minden veszélye ellenére is meg akarja mutatni magát, ami valahol mélyen gyűlöli ezt a várost, ezt az országot, ezeket az embereket, a lopott nevet és életet és ami most az egyszer a kés éle alatt végre igazán fellélegezhet. Hasfala feszes, sok ütést megért, keményre edzett ellenállása mellett is olyan bőrt visel magán, ami érzékeny az apró ingerekre. Ahogy mélyet lélegez, aláfeszül annak az alig mozdulatnak, a kés végigkarcolja a fehérséget, s ha látszik is halvány nyoma, vért még messze nem fakaszt. Pillantása visszatükröződik a pengén, ahogy az utolsó gombra próbál rá és abból a tekintetből egyértelmű, hogy nem. Nem emelne szót az apróság jogtalanul elhullott életéért. Jobb meggyőződése ellenére eteti meg végül az elhatalmasodott szörnyet maga felett, önkéntelenül is belemosolyodik abba a mohóságba és a feszült pillanat ismét megtörni látszik. Csak a bólogatást követő szavaknál fényesedik ki igazán a tekintete, egészen szuggesztív a kékek fénye, ahogy előre hajol. - Kurvára kíváncsi lennék, ha vajon neked született volna ikred is élne-e a tesóval nem szabály. Érted, mintha magadat kefélnéd. - És a pillantásából ítélve, ami úgy moccan az önsimító mozdulat iránymutatásán, mintha minimum ellenpólusú mágnes lenne (igen, fizikai törvényességekben elfogadja az ellentétek vonzását), kifejezetten arról árulkodik, hogy igen. Ő ezt elég nyomós érvnek tartja. - Óh? - Kérdő pillantása megállapodik az íriszeken. Egy pillanatig. Aztán lezuhan ölbe, mert hiába a kíváncsiság, ha a férfi éppenséggel vetkőzik neki. Félrebiccenti az állát, pillantása megcsúszik a domborodó izomzaton, szinte fizikailag érezhető, ahogy felmászik rajta, mintha ugyan a puszta figyelem képes lenne felgyűrni rajta a ruhát. - Oh, fuck. - Ennyi csusszan ki a száján első zsigeri felindulásból, mielőtt elhallgattatná magát. Szemet hunyva a másik felett ismét könyöklő jobbjának tenyerébe rejti a száját, ujjai ráfognak az arcára, állára, végigsimít rajtuk szinte masszírozó mozdulattal, ahogy vállai emelkednek egy mély sóhajtól. Megmarad a keze a szája előtt, ahogy felpillant a magyarázatra, aminek szimplán csak nem kérdőjelezi meg az igazságtartalmát. Nem mert ne nézné ki belőle, hogy képes hazudni azzal is, ha lélegzik, hanem mert... valamely kifacsart módon még logikusnak is tűnik. Szemei összehunyorodnak a szerető vallásra, _EMLÉKSZIK_ rá _Ő_ hogyan könyörgött neki és a gondolati kapcsolás azzal a mosollyal, a pofátlan szenvtelenséggel feszesre simítja farkát a nadrág szűkös forróságában. - Úgy érzem, komolyan át kell értékelnem, mi minősül fasírtnak, ha a kitagadás nem üti meg a kategóriát. - Már-már nevet a hangja, ahogy a keze a pultra hanyatlik, Ezio nagyon _NAGYON_ rugalmasan kezeli a játékszabályokat, de mégis... saját megállapítása után mire számított? - Ez esetben én is tartozom egy féllel, hm? - A kérdés már magában hordozza a választ, keze lusta mozdulattal nyúl le, kihúzza a nadrágból az ing szövetét. Mondhatnánk, hogy ezúttal szinte hanyag, de a nemes egyszerűség, amivel megfosztja magát az utolsó gombtól is, egyszeriben a felsőtest teljességében feltárulkozó látványára is vonja a figyelmet. Ugyan, minek a további díszítés, amikor önmagában is értéket képvisel? Az utolsó gomb önmagában igényelné, hogy le is nyúzza a vöröst magáról, de hé? Az ilyen felemás alkuk már csak így működnek. Elköveti azt a hibát, hogy visszatér az ételhez. Annak forrósága már jócskán alábbhagyott, fújni nem kell, az első falatot még viszonylag nyugodalmasan is nyeli le, a következőn viszont hirtelen koccan a foga a fémen. Figyelme a villára harapva fénylik fel a másik vékony gyűrűbe foglalt, mindent elnyelő pupillányi űrsötétjébe. A sajátja árulón tágul az éles fény ellenére is a hirtelen adrenalinbombától nagyon konkrétan a "bujkálsz" szónál. Felismerhető hol és nyilvánvaló miért. Aki igazán figyel - és Ezio pontosan ezt teszi -, az előtt aligha maradhat titok a testbeszéd árulkodó felhevülése. Állkapcsa feszes figyelemmel mozdul, akár az őz a vadonban, ami minden pillanatban fülel a ragadozó eljövetelére, ugrásra készen, csak a másodpercre várva, amikor tényleg, istenigazán lélekszakadva menekülnie kell. Nem teszi. A neve megkérdőjelezésénél nyel, lerakja a kést és a villát, felveszi a szalvétát, két kezébe hajtva törli meg vele a száját. Van az a pillanat, amikor az emberben hatalmas ütéssel valaki rácsap a vészcsengőre. Az elme vörösbe borul, a sziréna vijjogó hangja betölti az agytekervényeket, a gondolatok súlyos, csizmás lábakon, katonás rendben trappolva masíroznak a frontvonalra. A pillanat, amikor baj és nadrág párosodó mondatokban találkozik, kísérve az orosz mély, zárt ajkak közül érkező, vállból megrázkódó nevetésével pontosan ilyen. Lecsúszik a székről. Ezúttal nem tartja meg a szemkontaktust, bármennyire is kívánná a helyzet, megnyalja helyette a száját, megmozgatja a vállát, ahogy két kézzel jobbról és balról ráfogva igazít az ing szárnyain, csak hogy a meginduló ruganyos lépésekben vérszín vészköpönyegként kísérjék. Nincs hirtelenség a mozdulatokban, ahogy mögé lép. Nincs nála a kés sem, de ez ugye nem jelent semmit, hm? Hacsak nem reagált a másik feszült felindulásból és első blikkre, akkor az orosz kezei tőle jobbra és balra érnek a pultra. Hosszú ujjai megtámasztanak a szürke felületen, a teste gyakorlatilag leheletnyi távolságban a hátától, sajátja macskásan domborít, ahogy a feje lehajol egészen a nyakába, a bal füle mellé. - Igaz. Igaz. Hamis. Igaz és... valószínűleg igaz. - Pillantása megállapodik a fülkagyló ívén, lustán csordul le a nyakára, a póló laza béklyójába foglalt karokra. - Hát nem vagy te egy pokolian szemfüles kis szörnyeteg? - Forró lélegzete szinte borzong a bőrön, ahogy beszél. - Meg kellene öljelek. - Elnyílt ajkai alig egy hajszálvékony gondolatnyival simítanak a fülkagyló puha felületén, ahogy emeli az állát, mélyen belélegezve a másik illatát. - És bármiben lefogadom, hogy ez éppenséggel szintén közös vonásunk. Balja előrecsúszik a pulton, míg jobbja az ujjhegyek végére támaszkodik megtartva a minimális távolságot. - Nem fogom megadni neked a nevem, bármennyire is kívánom a szádba. De van, ami kétség kívül kijár. - Ujjai ráfonódnak a másik poharára, a válla felett húzza le a dögletes nedűt és ezúttal az üveg figyelmeztetően koppan a pulton. Keze lecsúszik a pult alá, keresztülnyúl a másik öle felett, ám a combja helyett a magas széklábra fog rá közvetlenül az ülés alatt, egyetlen jólirányzott rántással fordítja be maga felé. Szabad kezével azonnal kap is a kést tartó kéz után felingerlő mozdulat esetén, mert egyszerűen csak elképzelhetetlen, hogy a jelen szituációban ne lenne nála. Mancsa ereszti a széket, helyette a férfi csípőjére mar rá, belemozdulva a szabad térbe ütközésig rántja magához. Szinte érezni a nadrágon keresztül szívdobbanásait a szoros, feszes pózban, aminek csak saját mozgása vet véget. Lefelé moccan a combok között, merev tagja, majd a hasfala súrolja az ölét, míg végül mellkasa nagyobb terpeszre kényszerít. A szemkontaktust csak akkor ereszti, mikora feje az ágyékához mozdul, nyelve módszeres, lassú ingerléssel nyalja végig lentről felfelé a nadrágon keresztül. Álla oldalra moccan, a szája elnyílik a végénél, fájdalom nélkül, de nagyon is érzékletesen harap az anyagon át. Az ezt követő felemelkedő mozgássor az, ami mentén lehúzza vállairól az inget, megoldja az ölében a nadrágot, s míg az előbbit hagyja földre hullani, az utóbbi pofátlan módon várat magára. Nyelve csatlakozik a játékba, folytatja útját felfelé végignyalva hasfalon, szegycsonton, a kulcscsontok árkában, torkon, egészen áll alá. - Nyertél, Ezio. - A szája a száját éri, ahogy fölé moccan, a kékek fénye egészen megrészegültnek hat és messze nem a piától. - Kérlek, kefélj meg.
- Remény legyen a talpán, ami téged félrevezet ilyen valólátással és szkeptikussággal - mosolyog együttérzésbe palástolt tetszését alig takargatva, édes elragadtatottsággal, mert bár nem mondja ki, az örökkévalóságig tudná hallgatni ezeket a gondolatokat. Hiszen mindarról szól, amit megélnek, de meg kell tagadniuk, mert civilizációs alapelvárás nem reagálni a kudarcokra, nem visszafordulni a rossz útról, nem elhajtani a kihasználó, lehúzó, ingyenélő csőcseléket a bús baszásba, hanem "emberien" kell reagálni mindenre, ami embertelenné torzítja az embert, mert így tartható fenn csak az együttélés. Ami védelmet ad, de mégis ki ellen? A 21. századra már őszintén ki ellen ad védelmet a társadalmi csoportosulás, az embertömegek szerveződése, amikor a külvilág vadjai már állatkertek felcímkézett lakói, a környezeti elemek pusztítását néhány bunkerben át lehet vészelni (valamiért mégsem építenek mindenhova bunkereket, mert az emberiség titokban még mindig hisz a természetes szelekcióban) és egyetlen ellenség maradt: az emberi faj önmagának. Egymástól védik meg magukat azáltal, hogy odakínálják a másik orcájukat is, és ha némelyeket felőröl ez az életmód, szerencsére bőségesen van helyette másik, nem sérül meg a biomassza, amit csak úgy neveznek: emberiség. És aztán jön Seth az isten tudja honnan és miért, és szarrá kritizálja az egészet. Teszi ezt olyan eleganciával és alapossággal amire zenét lehetne írni, dallamos szavakkal, vagy éppen táncot, olyan mozdulatokba hajlítva a húst és a csontokat, amikben súlytalannak tetszik a nehézség, könnyednek a kifacsartság, és összeszalad a könny az ember szemében felsóhajtva, ha őt hallja, mert igen! ez az a párbeszéd, amire várt azóta, hogy gyermekfejjel feltette a kezdő kérdéseit a szüleinek, akikről azt hitte mindent tudnak és értenek, de nagyobbat már nem is tévedhetett volna. Mert nem a mindenséget kell érteni, csak a dolgok alapvető működését, és aki ezt ki tudja fejezni előrébb van, mint mindannyian mások. Vagy mégsem? Mivel viszi előre ezt a férfit az, hogy őt lenyűgözi? Ez itt az egzisztenciális szorongás helye, lám őt mégis jobban aggasztja az a fél év, 182 és fél nap! - A szenvedés megszokható állapot, persze, hogy jobban fáj nekem, mint neked, aki benne vagy - elnéző szavai szinte dajkálnak, mi is árnyékolhatná be a kedvét, amikor folytatólagos kínról beszél, amit biztos benne, hogy a másik is jól ismer. Róma sem egy nap alatt épült fel, a bőrét sem a pillanat heve tarkázta, szinte látja az időt a dicsőség mérőszalagján kiterítve, hogyan épült fel keserves percről percre és óráról órára az alkotás, hogyan forgott vérben, kínban, míg az alkotó pihent. Kiszáradt ajkai szomjúhoznak a megtapasztalásra, pedig csak szexmegvonásról beszéltek, megnyalintja, mint aki a szilvalével kedveskedik magának, egyetértő mosolygása hümmögéssel kibélelt: kár is volna tagadni, hogy perverz dögből gyúrták. - A te örömödre - és a magáéra, elgyönyörködik benne, ahogyan hunyorít, mert tudja mit képzel, hiszen ő rakta össze a képet, fehér fogait megvillantva halványan a levegőbe harap, háromdimenzióssá varázsolva az élményt. Mégsem a lédús gyümölcs édeskés íze ömlik el a szájában, hanem önnön megidézettségének vastagon pácolt vadhúsnemes borókabogyóval áztatott nyers kiteltsége, inkább sós, mint édes, inkább a nyelven kaparó ismeretlen fűszerekkel kikevert, mint jól körvonalazható, mert milyen ízzel is jellemezné azt, ami ennyire könyörtelen, ádáz, és elemeiben rossz, egészében mégis tökéletes. Mert a szavak, amiket Seth lesöpör előle, és a szavak, amikkel szöget ütött benne és őrült ácsként mélyre kalapálta, nem is sejtve, hogy nem Narnia szekrényét barkácsolja, hanem Júdás bölcsőjét, körülírhatják ugyan, ábrázolhatják az emberi jellemképletek kellemetlenebbik kifejlődését, megriaszthatják a gyengéket és ilyen megnyugtató bizonyossággal szólhatnak az erősekből, azok a szavak akkor is egy istent írnak körül, és nem egy embert. Mert mindenek felett áll. Felette áll az elvárható rémültnek, ha imádatot kap, felette a bírálatnak, ha vacsorával és elismeréssel kényeztetik, felette a saját önkényének, aminek mégis behódol Seth a szíves viszontlátás szent nevében. És ha ez így van, és mert ez így van, ő nem bánja, ha ezerszer is olyannak nevezi, ami jogfosztottá tenné az élet megannyi más területén, de itt nem. És most nem. És talán sohasem, hogy jól játsszák ezt a játékot, aminek egyetlen lapjára mindketten bőkezűen tettek mindenből, ami nekik fontos és szent. Nem csak a ruhájából vetkőzteti le késsel, de abból a tartózkodásból is kifaragja a másikat, amelyik a vezetőülés mellett egy lépést tett hátra meghallva a kopogtatását, amivel bekéredzkedett hozzá, de most, hogy rátöri az ajtót már kész a keblére ölelni késsel, villával, nádihegedűvel. Burkából bontja ki, és minden feltáruló szeglete szépségtől fénylik, mint tennék a húsba tolt kés nyomán kiömlő zsigerek, de a vérszomj ezúttal nem elégítené ki. Sethben több rejtőzik, mint forró belsőségek és némi emberi természet, a kihívása nem a legyőzhetetlenségében rejlik, a játékszabályai pedig nem korlátozásra teremtek, hanem adakozásra, ezért visszahúzódik jóllakottan egy nagy falattal a másikból. - Természetesen nem élne - a tenyerére veszi Seth figyelmét és körülhordozza a vonásainak vidámságán- és a Trónok harca óta már nem is ciki ikertestvérrel csinálni, szóval gondolj csak bele... én és az ikrem együtt veled, nyögni se tudnál amikor kinyitod a szád, hogy élvezd ahogy benned megyek előre - a nyelve hegyén végigfuttatja a villa fokait mielőtt vetkőzne, pont ennyi karja lenne, ha az ikrével ölelné Sethet, négy darab. Szinte sok a jóból, a gondolat vadítóbb, mint a testének homorúsága, a barna bőr beledomborodása Seth figyelmébe, táncos kellemű megvonaglása arra a zsigeri elragadtatásra, amivel játékos birokra kél a pillantása, a mikromozgása, a könyörgéspárti szavajárása. - Fasírtban nem beszélünk, nem hív, nem akar az asztalfőre ültetni, és visszavenni minden áron. A mi családunkban ez csak a kevésnyi fegyelmező eszköz egyike, miután gusztustalanul elkényeztettek - édesen magyaráz heves bólintása mellett. - Bizony, neked kell kipótolnod a felet egészre - a tükörszilánkot tiszta képpé, a dirib-daraboknak keretet adni, az üregeket feltölteni, aztán kiégetni a lét homokját, hogy léleküveg legyen belőle, amin keresztül egy más, egy jobb, egy újabb világba tekintenek majd kék szemeikkel. Végigpásztázza a mellkas feltárulkozó síkját, elidőzik a szívsebek ormán, lecsordul a pult takarásába, majd visszakapaszkodik az áll párkányán, a száj mocsarán elidőzik, és a szemekbe veszik, mert ott árnyas rengeteggé tágul a láthatár, és amikor igét hirdet kőtábla nélkül ott látja igazán a szavainak hatását. És büszke rá. Mert mondják ugyan, hogy az erdő békés, a tápláléklánc körforgásában őrjöngő vadak nyugodtan tűrik élelemmé váló halálukat, mert senkire sem vár aggkor és nyugdíj aki a szabad ég alatt született, de a teremtés maghasadása nem a romantikus léleknek készítette ezt a szférát. Látja megiramlani a gondolat őzeit, és nem a farkasok űzik őket, mert azok is iszkolnak, velük vágtatnak, kifele a lélekmélyből, szét a peremeken, a nyugtalanság nyulai, a ballagó baglyok, rőt sasok és a mindennapok vaddisznói csattogó rémülettel hagyják oda az eddig biztosnak hitt rejteket, mert ha valamikor, hát most biztos eljött az idő, hogy lecsapják a biztosítékot odabent, és sötétbe boruljon minden. Mert a bujkálás okafogyottá válik, ha lelepleződik, hogy bujkálás zajlik, egyetlen penge sem tárhatta volna fel mélyebben, mint a törölközés a szalvétába, amivel lemossa magáról a másik Seth Henderson sminkjét, és ott látja alatta őt magát. A névtelen senkifiát, aki beszorult egy sarokba, és ráébred, hogy önmagának szórta oda a csalétket, és maga után csalogatta a felismert nagyvadat, mert ha ez csapda is, ő maga a vadcsali, ami a farkasveremben reszket izgalmas, meleg, buja pézsmaszaggal, és a peremen fenn már ott leselkedik a végveszély, összehúzott izmokkal várva a belső óra időzített ketyegését, amikor majd ugrani kell, ugrani lehet, és véget vet egy csapással az életjátéknak. Csakhogy ők nem állatok. A veszély arcába nevetnek. Vagyis, Seth pontosan ezt teszi, aztán útra kel, mint egy viharfelleg a horizonton, a pult látóhatárperemén gomolyog és elvész a szemsarokban, de a mennydörgés morajlását a háta mögött nem csak hallja, de felmeredő tarkópihéiben érzi is, miközben számot vet a lehetőségeivel. Mert akár ő is futhatna, nemdebár? Vastagon volna oka rá, a megalapozott felismerés margóján, miszerint ez a férfi talán éppen egy komplett hadsereget tesz kéjesen lóvá, mondjuk fél év távlatából, és nem csoda, ha szexre se jutott ideje a túlélés égisze alatt, bár ő maga nem tudja, hogy milyen lehet az űzött vad szerepe. Nem tud ő semmit, csak hogy a kacsa remek, a bőrét nyúzza a szájába, mert ott a legtömörebb az alkotói íz, a zamat a nyelvén, élvezkedve cuppant, két oldalán a férfikarok haraggal határos fenyegető ölelése, kihúzza magát közöttük, mezítelen lapockáit csalogatóan megmozgatja felpucolt hátának egyenes gerincösvényének két oldalán, hátha a szelíd lankák majd elterelik a gyilkos figyelmet. - Hogy szörnyeteg? - kéjes negédességé válik a mézíz a szájában, elomlik, mint a pazar sült. - Hiányoznék neked, ha megölnél, bár akkor már mindig is csak a tied lehetnék a fejedben - mély, búgó hangon szinte turbékolva felel, mintha fel sem fogná, milyen veszélytől viszket mindkét veséje, de a fülére lehelt jóérzés nagyobb úr a teste felett, mint ő maga, az élvezetnek szánja az utolsó perceit, ha úgy adódik, hogy foggal-körömmel kell próbára tennie a képességeit egy kötélizmú testtel szemben, aminek még emlékszik engesztelhetetlen, fojtó fogására, amiben semmivé válik az ész, az akarat és minden technika. Foggal-körömmel, na meg késsel-villával, az előbbinek a hegyére szúrva utolsó falatként dob a szájába egy mozzarellagolyóscskát, kísérőjéül a másik italának, mielőtt az fordítaná durván, és a benti fény fehér villanással tárná ki a késpenge lehetőségeit ahogy csap oda a nyilvánvalóság ösvényén járva és nem félve a gonosztól. Visszakézből rántaná ki a kezét, vagy döfné a villát, de finom csengettyűszó fut végig az idegeinek hálóján, mert nem azért drillezték kiválóra az ösztöneit, hogy pont a feszült pillanatokban cserbenhagyják, a másodperc tört része elég ahhoz, hogy felismerje, hogy a veszély nem olyan veszély, és hogy a test nekifeszülésében nem a halálos összekapaszkodás öklelődő energiája dominál, hanem valami egészen más. Leolvad rajta a másik. Igen, ez ő. Tükörképe neki, Eziónak, aki az előszoba sötétjében bukott le így, mert ott bukott el benne, Sethért, ott lett igazán Sethes srác, és lám most itt van Seth, aki sose volt Seth, és Eziós srác lesz. Felavatási szentséggé nemesedik a mosoly a képén, a fogai közé kitolja a fehér tejgolyót, erjesztett oldalába fúrva a nyelvét a sima golyóbison járatja végig a lusta, nyálas izmot szinkronban a másik nyelvvel, amitől felsóhajt a létezése, és csak annyira akarja visszakapni a karjait, hogy ledobja végre a pólóját, feltárva mellkasának szívtáji szabályosságait. A villát leejtve üdvözlő-megengedő élvvel ejti a balját a férfi fejére, sötét hajába futtatja az ujjait, a füle mögött a tarkóján le, keményre vágyott ágyékán a kis harapás mintha szikrákat keltene, de lángra mégsem lobban, mert a tüzek már égnek, régóta égnek benne, és diadalmat nyal le róla a spirituszban tisztított nyelv. Szavakkal vágta fel, állításokkal vetkőztette, és most itt áll előtte, a nyertes, az evolúció diadala, egy másodpercig is engedi ünnepelni magát, aztán a balja nyakba ér, és a póráz helyett a szíjat, az örvet fogja feszes-szorosan össze. A bőr nyögv, merevsége behajlik, az ujjait aláfúrja és szorosan összemarkolja, a szükséges légkapacitásnál kevesebbre engedve, egyszersmind magához is markolja vele, hogy a szájába fojtsa igazán a lélegzetet. Annyi csókot kell bepótolnia! Játszó szájának minden ízét elharapni még a sajttal együtt, vagy az helyett, késő lenne már nyelni, nem igaz? de ketten együtt csak elbánnak egyetlen védtelen falattal, és amikor kissé elvonja magától majdnem annyira zihál, mint amennyire Sethnek kellene, aki sose volt Seth, de hogy vajon mi lehet? - Nem bujkálhatsz előlem a végtelenségig - inti óva, a térdét felhúzva a hevületükről megimbolyodott székétől egy kissé eltolja a másik csípőjét, jobbjában a kés (ha engedett a kezének) hegye félrelöki a megoldott gombot és helyet keres magának a cipzár nyelvében, pengével a feltárulkozó öl felé fordítva lassan tolja le a gyönyör kapuját, édes megnyilatkozását, és ha a sejtelmei nem csalnak a finomra csiszolt él védtelen ölbőrön siklik merészen egyetlen hosszú, sikoltó pillanatig, amíg csak a biztos kéz és a cipzár hossza kitart, mert utána mélyen ledöf a semmibe, hogy a férfi derekáról lecuppanjon a mohó anyag, mert ismeri már ezeknek a nadrágoknak a természetét, hogyan is akarnák elhagyni keményre gyúrt fenekét? - Kérd szebben, könyörögj az anyanyelveden - súgja forrongó követeléssel.
Ezio reagálhatna máshogy. Bárhogy máshogy, ami kevésbé árulkodik tetszésről, hajlandóságról, szinkronról elme és elme, megélt tapasztalatok, ezerszer is eljárt, unásig ismételt tánclépések között. Megtehetné, hogy unalomból felel, érdektelen hanyagságból, netán az egyet nem értés irritáltságával. Az orosz nem hálátlan állat, de kíméletlen ok-okozati viszonyok erővonalai mentén mozdul, ha kevesebbet mutatna magából annál válaszként, mint amit valóban ad, hát egyenes következménykényt kevesebbet is érne a szemében. Ahogy azonban ez a hím megfelel egy könnyed csevejbe burkolt, csak látszólagosságában ártalmatlan hangulatra és ítéletre, az olyasmi, amit minden ízében megkíván. Valami, ami a test kiéhezettségének földi erőihez hadba szólítja az elme vadászrepülőnyi gondolatraját és ami kéjes, beteg örömmel szőnyegbombázná azt a tőle különböző, ám vele olyannyira megkívántan hasonlatos hatalmat, hogy megnézze mi van a mélyében igazán. Akarja ezt a csábító, vérszomjas bestiát. Test a testnek, elme az elmének, az első csepp élvezettől az utolsó gondolatig magába inni a létezését, mert ebben a percben Ezekiel Keller olyan hús és vér, mindent átölelő életminőségi tényező, ami nagyon, nagyon régóta hiányzik. Talán nem felel szóval, de a felizzó acélszemekbe belegravírozott, a másikéra válaszoló közösségi érzet kárpótol minden hang helyett, mert egy alapvetően egocentrikus, velejéig énközpontú pozícióból megfogalmazott, kimondatlanul hagyott kérdésre felel meg kristálytisztán és kendőzetlenül: ezt a hímet nem az viszi előre, hogy Eziot lenyűgözi-e, avagy sem. Az viszi előre, hogy Ezio mennyire nyűgözi le őt. - Akkor tégy ellene. - A megemelt áll dacossága, a forró lángon pörkölt pupillák ingerlő kékségbe zárt, emésztő sötétsége, a mosoly nyalást magára kívánó pengeéle kihívás. Újra és sokadszor rövid ismeretségük során, mintha ugyan szükség lenne rá, hogy párbajra hívja nap, nap után. Mégis miféle harc az olyan, ahol tudja, hogy be kell térdelnie azért, hogy ő maga is nyerjen? Felesleges kérdés. Nyilvánvalóan a jól választott fajta. Az, amelyik nem kíván veszíteni és nem kívánja elveszejteni a másik félt sem, amelyben az ellenfél diadalát ő is kéjes örömmel nyalja, amit elodázni lehet és az elodázásba drogként injektált tettek sora ér éppen annyi lélekrabló gyönyörűséget, amiért nem értelmetlen, íztelen szappanbuborékmondás a tény, hogy a megtett út legalább olyan fontos, mint a cél. Belemosolyodik a szóba, az öröme kétségtelen, a kedve szintúgy, az affinitása arra a harapásra és a kézben járó képzelőereje hibátlan. És kihasználható minden mély, kénköves pokolbugyornyi, ajzott kis szegletében. Kegyetlen tőle, hogy mindezért cserébe olyan szavakat idéz a fejére, mint amilyeneket? Meglehet. Bárki más talán elszégyellné magát a helyében, de nem ő. Nem Nikolay, akit kíméletlennek neveltek, akinek a kegyetlenség eszköz, az így létrehozott szituáció teszt, akinél a puszta lélegzet tűréshatárokat feszeget, rápróbál a falakra és kéjes örömmel feszül, mikor rájön, hogy labirintust talált. Isten lenne a másik? Meglehet. Ennek a személyiségi útvesztőnek, fojtó ködbe burkolt, hideg számítással tervezett gyilkos csapdarendszernek mindenképp és mert önszántából lépett bele, hát egyúttal saját istenévé is emelte. Az orosz pedig hajlandó megfizetni érte önmagával akkor is, ha a Szfinx hamis kérdésekkel játszik, ha helyes válasz soha nem létezett és a középpont igazsága olyan méreg, amit jóérzésű ember nemhogy nem nyel le, de hanyatt-homlok menekül tőle leginkább. Nikolay Korzakov nem jóérzésű ember. A merészebbek állíthatnák, hogy nem emocionális hovatovább, de súlyos téveszme lenne. A különbség a szürke masszává érett forgatag és közte azon aprócska, mégis kevéssé elhanyagolható tényen alapszik, hogy az értékrendszere szögesen eltérő alapokon nyugszik, hogy saját személyiségi tervrajza belefektethető ebbe az útvesztőbe és képes feltölteni magával a gyilkos járatokat minden fordulóponton egytől-egyig belevérezve a rejtett szörnyűségekbe pusztán azért, mert így kívánta meg. Milyen kártyalapra érdemes mindent feltenni, ha nem épp erre? A saját nem épp rejtett perverzióját kielégíti a tiszta válasz, a tetszés mosolyt simít a szájára incselkedő szeretőként, beismerő egyetértés jeleként hümmög a sorozatnyi utalásra, majd kérdőn vonja fel szemöldökeit arra a felhívásra. A következő képsor olyan váratlanul éri, hogy egy pillanatra megáll benne a lélegzet. Bámulatosan könnyen irányítható a fantáziája. Elég egyetlen mondat és a kitáguló pupillák vetítővásznán visszafénylik a jelenetsor keresztezve azzal a képpel, ahogy a másik a villára nyal. A teste azonnal reagál rá, az elszisszenő lélegzet mélyre kényszeríti a mellkasát, a szája leheletnyit elnyílik, nyakszirtjén végigfut a borzongás. - Kegyetlen vagy, Ezio. - Az ítélet mély, nyers torokhangon karcol fel a hangszálain, mintha ugyan az a bizonyos ikerfarok ténylegesen is felsértette volna a torkát a pusztán gondolati kegyetlenséggel. - Ne adj nekem olyan perverziókat, amiket nem tudsz kielégíteni. - Hiába tűnnek a szavak önmagában figyelmeztetőnek, ha amúgy olyan kéjes élvezettel mondja, amire első és második felindulásból rápecsételhetnék a PornHub védjegyét. És legyünk őszinték, ez még csak nem is kihívás. Ténymegállapítás. És messze nem olyan fajta, mint az apakérdés, ahol saját megállapítása kétesélyes volt és hé? A másik gyönyörűen kimagyarázza magát. - Bámulatos, hogy ezt elérted családon belül. Meggyőződésem volt, hogy kvázi bármelyik rosszul reagálna a... várj. - Hirtelen megdermed, a szemei elkerekednek, a szája elnyílik döbbenetében. - Zseniális. - Előredől a pulton karjaival rátámaszkodva, kiélezett figyelemmel mászva meg a másik tökéletes vonásait egészen új szemmel vizsgálva azokat. - A családod nem tudja mi vagy. - Olyan mosoly rándul a száján, amiért halni kell (igen, valószínűleg pontosan az ilyen beteg mosolyokba halnak bele rosszabb helyeken), az ámulat belefénylik a kékekbe. - Hogy a fené... mié... ó bazmeg. - Megrándul a szája, ahogy a saját, pillanatnyilag faltól-falig elátkozott szabályrendszere gátolja meg attól, hogy kérdezzen, pedig milliónyi, tengernyi kérdése lenne. Hogy a faszba nem vették észre? Hogyan tudott rejtve maradni? Hogy nem őrült még meg (oh wait), hogy a világba ordítsa? Hogy képes elviselni egyáltalán a környezetét, ami ilyen kibaszottul ignoráns? Mikor jött rá, hogy más, mint a többi? Hogyan? Miért? Milyen körülmények között? Volt BÁRMI érzése az ügyben? MIÉRT nem kérdezhet, amikor majd felrobban a feje tőlük? Frusztráltan szusszan, ahogy újra kiegyenesedik, pulton maradt ujjai szinte irritált türelmetlenséggel zongoráznak a szürke felületen, mintha azon gondolkodna, hogy na most kurvagyorsan van vége ennek a játéknak. Mély levegőt vesz, vissza kell számolnia pár szívdobbanást hunyt szemmel, amíg magába szívja ezt az információt, ami durvábban ütött nála, mint eddig bármi más. Csak a férfi hangjára pillant fel, megnyalja a száját, aztán rá is harap, mintha így kellene visszafognia magát? - Örömmel. - Ezúttal kérdés nélkül, önként és mégis igazságtalanul, mert EZ tényleg megérdemelne tőle egy teljes és azonnali vetkőzést. Megérdemli a látványát és megérdemli az atombombák felhasznált sorozatkódjait is, amikkel végül kíméletlen módszerességgel belecsapódik a világába. És nem bánja. Égesse fel az elejétől a végéig, ha kell, itt és most joga van megtenni és joga van besétálni is a csapdába, mely hatalmas csattanással záródik kettejük köré és amiben a csaliként használt ragadozó önként alákurvulva prédává válik, mert ennél jobban ebben a percben semmi mást nem kívánhatna. Kizárólag azt a testet maga alatt, egy feszült, sistergő, érintés nélküli ölelésben, az izmok játékát a bőrétől egy gondolatra, saját mozgását, ami szinkronban tart távot vele, a kérdés kéjét, amit lenyalna róla, a turbékolás helyzetilletlen, pofátlan aláfekvését, ami ah. Ahahah. Ó, igen. Tökéletesen elhiszi, hogy képes bárkit az égvilágon megvezetni. - Ezio. Azzal kefélsz, akivel akarsz, úgy színjátszol a világ előtt, ahogy csak tetszik, annak hazudsz szükségtelen, fennkölt érzéseket, akinek csak kívánsz és meglehet soha ebben az életben nem látlak többet, de ez még cseppet sem változtat a tényen, hogy Te. Már most is. Kizárólag. Az enyém. Vagy. - A hangja kéjjel élezett, véréhes penge, az artikulációja, a tagolása szóról-szóra, betűről-betűre vési fel az igazságot a koponya hátsó falára örök mementójaként a ténynek, ami itt és most megkérdőjelezhetetlen egészen addig a hideg szívdobbanásig, amíg nem talál mást, bárki mást akinek kitárulkozhat és aki ezt elfogadni is képes. A feszült pillanat pontosan addig tart, amíg az utolsó cseppnyi szeszbe fojtott igazság le nem gördül a torkán, az ezt követő mozgásdinamika már súlyosan megerőszakolja az állóképet. Hirtelen fordít és hirtelen a rámarás is, a fogása betonkemény, ujjai fájdalmat ordítanak a csukló összecsúszó csontozatára, ám messze nem eleget ahhoz, hogy el is ejtse a kést. Az erőszakosságában is finomhangoltan adagolt erőmechanikából kristálytisztán kiolvasható, hogy nem azért nem dobatja el vele, mert képtelen lenne rá, hanem mert szimplán csak nem akarja megszabadítani tőle. Üdvözli a másik gyors reakcióit, a tökéletes drill szinkronizálódását, a neuronhálózat pillanat tört részére születő, fejlett adaptációját és meghempereg a gondolatban, hogy ez a hím a maga nemes komplexitásában, minden arroganciájával, a mélyreszántó érzések komplett hiányával, a színjátékaival, a gondolkodásmódjával, a képzettségével, fizikumával, átkozottul, minden ízében felfalnivalóan tökéletes. És felfalja az élményt. Ölbe mászva, nyalva, harapva, aládörgölőzve a fejére hulló, engedékeny simításnak, amely egyúttal a saját, csuklón meglazuló és végül lehulló engedését is kiérdemli. Élvezettel nyalja le róla az egyén diadalát és cseppet sem irigyli el tőle, tisztában volt a tetteivel és egyetért a következményekkel, s teszi mindezt a maga sötét, felajzott örömével. Torka megfeszül, ahogy a hím a nyakörvre fog, a szíj szorossága beleégeti tüdejébe az utolsó lélegzettet, az állkapcsa zár ellentartva de nem ellenszegülve és nyílik mégis azonnali befogadásra, ahogy a szája a szájára mar. Cseppet sem idegenkedik a fojtástól, a viszonzás heves marad ennek ellenére, avagy éppen azért, mit sem törődve a ténnyel, hogy így sokkalta gyorsabban égeti fel saját tartalékait. Megosztozik vele azon az utolsó falaton, esélye sincs a túlélésre, gégéje fájdalmasan rándul a feszes bőrszíj alatt, szinte hallani ahogy kattan a nyeléstől. Jobbja kitámaszt a pulton, balja a csípőn ölel, sajátja mozdul, beletörleszkedik a csókba, a mellkasa a mellkasán, felsimít az oldalán és bordák alá mar, ahogy teste belerándul az ellenállásba kifogyva az utolsó lélegzetből. Nyögve zihál fel az első lélegzettel, a szeme hunyva, a válla feszes, ujjai még elfehéredve szorítanak a pult szürke peremén, felhergelt kihasználtsága gyors ütemű, hirtelen kilégzést és mély, mohó belégzést produkál, a szája még a száján, szeretőn simít rajta a csók utózöngéjével és ebbe a simogató játékba mosolyodik bele. - Semmi sem tart örökké, hm? - Sem az ő névtelensége, sem a másik érdeklődése. Felvillannak a kékek, hunyorgó fényük visszaadja a kérdést és megadja a választ is. Tudja, hogy képes kideríteni. Előbb, vagy utóbb biztosan és ez mégsem jelenti, hogy megkönnyítené a dolgát. Ellöki magát a pulttól, ahogy megoltják csípőből, keze odahagyja a férfi testét is, laza tartásban engedi mindkettőt maga mellé, míg pillantása lezuhan a hasfalán az ölébe. A kés már csak olyan tárgy, ami automatikusan és ösztönösen vonzza az ember figyelmét, a gyilkos kívánalmakat odavésik minden pengére, a hegyére, az élére, a markolatot fogó kezekbe. És erről a kézről nyilvánvalóan tudja, hogy megvan a maga gátlástalansága és képzettsége élni is vele. A feszültsége kézzelfogható, ahogy az ölében duzzadó, vérbő vágyakozás is, 10-ből 11 férfi erősen és nagyon nem ajánlja, hogy késsel közelítsenek hozzá. Nehéz eldönteni, mi a betegesebb, hogy Ezio ennek ellenére megteszi, vagy hogy ő maga engedi is neki. Semmilyen szinten sem nyugodt. Érezni a tartás feszességén, az izmok megkeményedő ellenállásán, a kezek megránduló, mégis cselekvéstől visszafogott akarásán, a lehullott figyelem élességén, a légzések szinte fájdalmas mélységű, gyönyörűen drillezett, kontrollált nyugalmán. A mozdulatlansága tökéletes, szoborszerű a pillanatban, ahogy a penge éle az érzékeny bőrt éri. Az messze nem olyasmi, amit vastagra edzettek az évek, ütések, kiképzések, egyszerűen csak nem arra tervezett, hogy ellenálljon ilyesfajta játékoknak, így az a lesiklás nem is múlik el nyomtalanul. Hajszálvékony, vörös életvonal húzza meg magát az éles fém árnyékában és a hím mégsem rezzen. Szisszennie kéne, ordítani minimum, félreugrani előle, bármit, ami nem _ez_. Bármi mást. Bármi mást ahelyett, hogy végignézi az elejétől a végéig feszülten, csak a pillák áruló rezzenésével és megakadó lélegzettel reagálva arra, ahogy merev tagja megfeszül a végigszántó fájdalomtól. És tévedés ne essék, ez, ezen a ponton valóban fáj. Már a döfésnél rándul meg, nagyon mélyen és egyértelműen állatiasan, figyelmeztetően mordul. Nem az ő kedvéért enged a nadrág, de pokolian hálás érte. - Kapd be a faszom, cicabogár. - Oroszul mondja bár, a hirtelen felindulás keveredve a szisszenő lélegzettel, az érdes, gyalázatosan trágárnak ható szavakkal valahogy tökéletesen kiérezhető, hogy nem. Ez nem könyörgés volt. Ez felgyülemlett feszültség. Megnyalja a száját, ahogy mély lélegzetet vesz, felkényszeríti pillantását a késről a zöldeskékekbe. Szüksége van rá, hogy ne oda nézzen, mikor előre hajol, ujjai megtámasztanak a pulton újra, az arca az arca előtt, az orruk szinte összeér, elnyílt szájában nyelve végigsimítja a felső fogsor ívét. De kurvára szeretne belemarni... És beszél. Nem szimpla, párszavas, nyivákoló könyörgéssel, nem egy szépen nézek, bassz meg mentalitással. Ez a fajta hosszan, módszeresen építi fel magát a szemek tükrébe mászva, olyan mély, érdes, a nyelv angoltól élesen eltérő pogány fűszerével, amely önmagában is trágárnak hat, elnyújtott, érzékletes szavakkal, amiknek az értelme ismeretlen, mégis tüzesen nyalnak rá az ölre, mert minden ízében egyértelműen, megkérdőjelezhetetlenül perverz, nyers, szókimondó, mert a beteges ajzottság forrón visszafénylik a hideg kékségen és ahogy a pillantása lemoccan a szemekről a szájára, ahogy simítja a sajátjával, ahogy szinte súgja a szavakat elmoccanva az arca felé, megcsókolva az élét, hozzádörgölve a fejét, belesúgva az utolsó hangokat a fülébe azzal az önmagába visszaharapó, elrekedő hanggal... az égvilágon semmilyen nyelvet nem kell ismerni ahhoz, hogy kristálytiszta legyen, ez már minden ízében és átéltségében valódi könyörgés volt.
- Bízhatsz bennem - kikacsint belőle a jövő, pajkos pillái megrebbennek, mint a lepkeszárnyak, pedig dögkeselyű hevült erőszakosságával veti magát az elé hajított koncra, a jövő ígéretére. Feloldja Csipkerózsika álma alól a pihenésre űzött szexualitást, kibontakoztatja sokszínűségét, ami jobb nem lehet már (szegényes hozzá a fantázia) csak több, de még mennyivel, hogy több! A kevés jelentősége abban a minutumban elveszett, amikor ő sokat tulajdonított neki, és ebben látta meg a rémséges csúcsot, magas hegyormot, aminek oldalába szilárd szögeket vágva emberi késztetés felhágni. Hódítani kell, hódítani lehet, és a büszke messzi sipkák a szférák zenéjétől bódult mennyei legekben maguk hívják meghódítani a völgyek tartózkodó makacskodásától mit sem zavartatva. Ágálhat száz sziklaakadály ellene a buszhangú emlékek durmogásában, elsodorhatja az otthontalan otthon bizonytalansági folyamárja, már nem kell hallgatnia semmi másra, mint erre a kurta ukázra: tégy ellene. Ezio, kérlek tegyél a magadévá. Szép szavak, szinte túlzó is a szépségük, de ki tudna nekik ellenállni, és főleg, ki akarna? Mert könnyen lehet az ő fajtáját embertelennek bélyegezni, megvan benne az emberi őstípusra jellemző állhatatosság, kíváncsiság és hódítani vágyás. Eljutott volna a neandervölgyit legyőző homo a kubai rakétaválságig, a Rómát lerabló vad és barbár horda a 20. század holokausztjáig, ha nem volna mindenen túl győzelemre programozva a bensője és hódításra állítva a lelkének finomkalibrációja? Mást sem tartanak manapság kegyetlennek, barbárnak, lélektelennek és civilizálatlannak, mint azt a viselkedésformát, ami sikerre vitte az emberi civilizációt, más fajok felett és a saját fajtái felett is az egyes nemzetek csak úgy diadalmaskodnak, ha mélyre visszanyúlva marnak és tipornak és levedlik magukról az érzékenység köntösét. Diadalmenetükben pedig nem mások támogatják a győzteseket, mint akikből a születés magkeltetőjéből kivették mindazt a gyengeséget és gyengédséget, ami megerősíti az összetartozás tudatát, de meggyengíti a képességet a mindenek felett való előrehaladásra. Így tehát feltehető a kérdés, hogy eljutna-e Ezio az általa megkívánt birtokbavételhez, ha meghátrálna a lelepleződés akadályától, visszariaszthatnák a kemény szavak, kapitulálna a felismeréstől, hogy a másikban bizony emberére akadt, aki ép egészként van olyan evolúciós nyertese a fejlődésnek, mint ő maga? Egészen bizonyosan nem. Száznyi ösvény vezet készségesen egyik embertől a másikig, tíz jó dugásuk is lehetne, ha egy kicsit is megriadna, és talán harminc, ha kéjesen tiltakozna, és felkínálná opciónak a szélesvászonról unásig ismert "mentsmeg" táblát, de neki nem volna elég egyszerűen csak elérni Sethet. Továbbhaladni akar vele, és ezt úgy teszi meg, hogy önmaga marad. Mindig győztes, aki a vállára dobja a zsákmányt, és nem tágít. Sem pajkos kedvből, sem vágyból, szomjúságból, sem kéjes szóval nem lesz kevesebb a terített asztal őmiatta, ahogy a másik ránéz, egyenesen ránéz és tisztán látja, mint a haldoklók a fátyol túlfeléről. - Nekem ez is jobban fáj, se ikrem nincs, hogy magam szeressem, sem arra nincs, hogy belőled kiszeressem vele az életet - felparázsló szemeiben ikerábrándozás, a fantáziája neki is elmozdul, sötét, súlyos, lomha test az, súrlódásuk között összeroppan Seth, nem, mert törékeny volna, hanem mert kettő Ezióból valahol még számára is olyan borzongatóan, rémesen megvágyott és riasztó, hogy abban más kimenetelt elképzelni sem tud. Megkettőzött éhség, megkettőzött mohóság, megkettőzött vágy arra, hogy mély nyomot hagyjon benne, kiforgassa a titkaiból, megmerítkezzen a vérében, csókolja és kefélje, mindenből kettő. Mi más végkifejlet volna lehetséges, ha egyszer tudván tudja, látván látja, hogy a férfi nem az életéért küzdene, hanem hogy a kettős vágyát kielégítse egyetlen, végtelennek érzett perverz gyönyörűségben. A szeme rebben, talán a lelkiismeret? Megvékonyodott ajkakkal elmosolyodik, mint a farkasok, amikor a hó hátát borító jéghártya roppanása jelzi, hogy a préda csüdig beszakadt a jóba és ma megtömik a bendőt zsenge őzhússal, ideje vacsorához ülni. A rebbenés egyetértő, kedvtelő szemhunyorítássá válik, és éppen csak nem bólint hangosan rá. Igen, elérte, ez nem volt nehéz, olyan fiút vágytak, amelyik a család szeme fénye és ő megadta nekik. Igen, zseniális. Igen, ők bizony nem tudják, amit a másik megállapított, csak azt tudják, amit tudni akarnak, mert sose volt okuk kételkedni a fiúban, aki öcs, szemfény és tékozló, egyetlen hiba 28 év alatt még a legszigorúbb apánál is elfogadható, ha össze is töri a szívét, még maga is úgy véli: megérdemelte. Túl sokat várt, túl sokat követelt, és közben elmaradt mellőle az ember, a fia, az ő fia, de kéri még az istent, hogy vezesse vissza hozzá, nem is sejtve, hogy el sem távolodott igazán, egyszersmind messzebb jár, mint valaha is hihetné. Felnevet, élettel teli, mély derűvel kacagja ki a félbeszegett kérdést, a szeme megvillan, hát most Seth igazán tudja, hogy ő mit érez, miközben feszegetik a száját, a nyelvét, a szemét azok a viszkető talányok, amikre feleletet nem kaphat, mert még esznek és azt játsszák, hogy evés közben nem kérdezhet. Lehetne jótékony, de hát kegyetlennek nevezték, és nomen est omen jeligével megtartja a nagyon is kézenfekvő válaszokat egy másik alkalomra, amikor a férfi majd saját szemével is láthatja, hogy hogyan csinálja, amit csinál, és mennyire jó benne. Ő már alig várja. - Az öröm az enyém megint- és amíg láthatja ki is élvezi a széles vállak látványát, a test vonuló masszív erejét, de örül félmezítelenségének akkor is, amikor a hátába tüzel olyan megejtő közel, hogy az érintés fogalmi határait ki kell tágítani tőle, mert megérintettnek érzi magát, és Seth nem ivott annyi büntikört, amennyi feljogosítaná, hogy a hátába ékelődve éreztesse nélkülözhetetlenségét. - Mhhhhm - nyögés a felelet sok szép szóra, ami többet érdemel, de egyszeriben a torkán akadt a lélegzet és elfullasztotta a gondolatait a hideg bizonyosság, ami a szemébe csillog még akkor is, amikor a férfi maga felé pördíti és ő harcra készen rándul, összehúzódnak az izmok, kiengednek az inak, de a beígért vérontás elmarad. Van mondanivalója, de az szavakkal megfogalmazhatatlan, el nem utasítja a hurkot a nyakán, amivel magához vonja Seth, még fizikailag az ő nyakán van a hurok, de nem ettől fuldoklik kevésnyit Ezio is, a gyomrában jeges bizonyosságként a leleplezés szavai gyűlnek össze hűsítő fájdalommal, mert Seth elárulta magát. És ezzel elárulta őt is! Valódiságot így kap az eddig csak bizonytalan eshetőség, a sohaviszontnemlátás gyűlöletes árnya facsarja csúf fintorba szépségre szabott vonásait, szinte acsarog, de ennek semmi köze sincs a kéz fájdalmához az öl kelleméhez, a düh eltorzítja, és csak a fojtott csók rendezi a vonásait újra a gyönyör jegyében. A szájába harapja féltékenységgel határos indulatát, tehetetlenségének kínzó nyűgét ami meg sem kísértette, amikor ott feküdt előtte a pultra kiterítve feketén fehéren legbenső titkainak lenyomata, nem akkor nem, csak a panaszos mostban. Megbéklyózza öt kínzó szó mellyel Sethfosztottá válik és a másik testét rángatja haragjában, némán fogadkozik hördülő száján: ha másként nem tarthatja meg, hát kénytelen lesz vele maradni, amíg a világ világ, hiszen a póráz a kezében és arról sehol nem szólt a fáma, hogy a játék valaha, valahol véget érne, és neki azt mit megnyert el kellene engednie. Csak a szélsőségbe oltott logikai szabályosság csillapítja el elméjének háborgását, de nem kevésbé tetszik háborodottnak, amikor a pillantása ölbe ereszkedik, mert amit tesz az még tőle is megköveteli az odafigyelést. - Ez egy filozófiai tévedés, hiszek abban, hogy az örökké, ha csak pillanatokra is, de létezik - mély kinyilatkoztatása éles a beszívott lélegzettől, mint a penge, amivel az ágyék körvonalát előrajzolja élvezettel, a vörösre fogékony a szeme, az ágyék húspirosától elütő sebbordó elővilágít a slicc alól, az egész teste beleremeg, a mindensége vadul vibrál, kivéve a kés fogó keze, hiszen csak egyetlen mozdulat lenne, és vért fakasztana, dús, habzó, gyönyörforrásból kiáramló vadító illatú vért, de nem keni fel a játék szentségét ezzel a nedvvel. Mély, világot beszívó sóhajjal kegyelmez, szisszen ő a másik helyett, és bámulja a tartását, csodálja önszabálykövető szabatosságát, hiszen azt mondta, bármit megtehet vele, és hagyni fogja. És hagyja neki mordulásfűszerrel, de megkérdőjelezhetetlenül. Felelni akar, mert a hangsúly feleletet követel tőle, de nem érti, és nem érti az elkövetkezőket sem. Az elméje mégis belenyugszik, mint a zenébe a nyugtalan, vénségtől megfáradt szív, mert amit hall annak ugyan a tudás nyelvén nincs értelme, de van rá fordítás a szív és lélek nyelvén. A vére szabályosan árad az összetett gondolatok ritmusára, a keze érte nyúl, az ujjai elsimogatják a nyakszíj bőrbevágását, a korábbi durvaság horzsnyomát, a szeme barátságosan felfénylik elfogadva az acélkék tekintetet, belemosolyog a cicacsókjába. Lapjával az égő sebvonalra simítja a késpengét, a hüvelykujjával odafogja, a többivel pedig körül a férfiasságát, vérbő ékét, gyengéd mozdulattal magához közelebb húzza a csípőjét ezáltal, pedig nincsen messze, nincsenek közöttük távolságok. Ha a beszélt nyelv nem is, hidakat ver a mondanivaló, amit nem éget fel a bizonyosság sem, amivel az utolsó taktusokkal ráébred, hogy a másik egy "nemszeretem" nyelven szól kedvére valóakat, a pillanat hevében ezt megbocsátja neki. Megbocsátja lezökkenve a székről, a keze a tarkójára csúszik, magához vonja idegenszép szavakból kifogyott száját, hogy hosszan csókolja, talán olyan hosszan, mint amíg hallgatta, de legalább elég időt ad magának ahhoz, hogy feszes ölét végigsimogassa, felcsigázott éber vágyát aztán odahagyva felvezesse a hasfalán a másik kezét a nyakáig, begyűjtve közben a póráz végét körültekeri a nyakán biztos kézzel, aláhúzva a kapcsán hurkot hoz létre rajta. Ha elég meredeken húzza a bőrt összeszorul a nyakörv alatt a második, vékonyabb szíj, így szemből csak a gerinccsigolyákba vág a próbahúzás, de a háta mögül a gégéjét nyomná, amíg kifogy a szuszból ez a rendíthetlen mineknevezze vágyatárgya, amit mégis eltol magától ezúttal. - Hadd nézzem meg a hegeid a fényben - lép utána és a helyét kínálja a pultnál, hajoljon oda, mély tüzű hangja ékesszólóan udvarias, mert bár a másik pokoli engedelmességet ígért neki, ez még nem lehet ok arra, hogy ne tisztelje a testét és a létét.
...mondta a pszichopata az empatának. Elmosolyodik arra a nagyon egyszerű, a világban kismilliárdszor elismételt replikára, mely valószínűleg soha nem volt olyannyira kettős, mint jelen pillanatban. A bizalom önmagában kényes téma és az orosznak különösebben nem is erőssége bár, a megadott kategórián belül aligha kételkedik a jövőígéretben, mely kevéssé kíván lepkeszárnyat magára a dögkeselyű álnok figyelme helyett. Hisz neki úgy, hogy tisztában van vele, az ilyesfajta entitás nem rendelkezik gátlásokkal, melyek nyomán hazugságon lehetne érni, nincs benne bűntudat, azt megakadályozandó, hogy megszegje saját ígéreteit és legfőképp nincs benne affinitás a vele szembe került egyed érzelmeire, hogy ne azt tegye mindig, ami éppen érdekében áll. És mégis... mit számít? Nem a kezét kérte meg, pusztán élvezni akarja. Addig, amíg lehet. Kénytelen elnevetni magát a kinek a nagyobb játszadozásra, vidáman fénylő, hunyorgó pillantása állja a szemkontaktust és engedi mélyre magába csúszni a síkos, forró fantáziát. - Gratulálok Ezio. Szerintem az első ember vagy kerek e világon, aki képes volt vonzóvá tenni a meggyilkolásom lehetőségét. - A szórakozás a hangjában van olyan beteg, mint a kapcsolódó fantázia, a tény, hogy ez perverzió nála, a puszta gondolat, hogy ez egy az egyben kéjgyilkosság és valahogy... teljesen egyértelmű a szóválasztásokból, hogy nem Ezio az első és nyilván nem is az utolsó, aki gyilkos kívánalmakat feszegetett köré, csak éppen... messze nem ilyen farokállító fajtát. Nem hisz a lelkiismeret kérdéskörében a férfival szemben, így nem is értelmezi akként a rebbenést. Megmarad a felismerés alátámogató igazságalapjának inkább, s azzá is teljesedik ki, ahogy változik a hangulat alatta. Halkan ciccen a nevetésre, kissé elfintorodik. Nem, pillanatnyialag épp nem élvezi különösebben saját korlátait, pedig kifejezetten jó barátságban van a különböző béklyókkal, cellákkal, lehetetlen helyzetekkel és azzal is, hogyan bújjon ki belőlük. Most bármilyen kibújás a saját vesztesége, ahogy az is, ha nem teszi meg. Patthelyzet. - Rendben, ezt megérdemeltem. - Emeli fel végül a fél mancsát megadása jeleként és kénytelen-kelletlen beletörődik sorsába. Türelem, Nikolay. Türelem. Még lesz idő rá, hogy... Tényleg? Vajon tényleg lesz? Bármilyen különös is, ez a vetkőzés és a társa felett érzettel szemben nem válik örömére. Egyáltalán nem örül neki, hogy csak most kapta meg egyfajta búcsúajándékként, szuvenírként New Yorkból. Nem örül neki, hogy esélyesen képtelen lesz faltól-falig kiélvezni, de valójában... nagy eséllyel akkor sem lenne, ha nyugdíjas koráig itt éldegélne fenenagy nyugalomban. Azonnal felfogja a hibát. Őszintén, azokkal a szavakkal nem feltétlenül utalt saját távozására, még csak arra sem, hogy esetleg bizonyosan megtörténne és mégis... mi másra számított ettől a hímtől, hm? Pókösztönű, sasszemű, méregnyelvű, harapós farkas a bárányok között, egy macska arroganciájával, az oroszlán zsarnoki természetével karöltve. Mégis mi az isten kerülhetné el a figyelmét... Szinte bocsánatkérő a szája a száján, ahogy el- és befogadja a másik acsargását. Nem hergeli, de nem is tesz ellene, hagyja forrongani és lázadni magán, ereszti a pult felkínálkozó stabilitását, hogy hátulról a tincsek közé simítson. Hazudhatná, hogy nincs miért dühöngenie, hogy nem megy sehova, odaadhatná a szívét, hogy marcangolja szét kényére-kedvére, mint a macskák, akiknek a magát gazdának hívő alantas szolga milliónyi játékot vesz, de ő akkor is csak gőgösen az alufóliagolyóval játszik unásig. Vagy addig a pillanatig, amíg be nem löki a hűtő alá és a puha mancs néhány begörbült, kaparászó mozdulat után mégiscsak lemond róla és elfelejti, mint ami sosem létezett. Miért áltatná? Ha választania kell a saját túlélése és az akaratos macskakarmok között, hát soha nem lehet kérdés hova teszi a voksát még akkor is, ha az alufóliát nem az ételek csomagolására, hanem kifejezetten a bársonytalpúak szórakozására tervezték. Eziot késsel engedni a farkára önmagában nem életbiztosítás, hát ha még ilyen hangulatban is teszi. Ezzel egyenesen arányosan nő saját feszültsége is, nem bízik abban, hogy nem él a "ha nem az enyém, a magadé se" elv itt és most nagyon vastagon, élesen és véréhesen. - Ez pedig egy paradoxon, ami puszta felfogási képtelenségből az egyén szintjén aligha érvényesülhet. - A hangja kontraszthiggadtságot tükröz annak ellenére, hogy elhalkul a kés mélyebbre siklásán, a másik remegésén. Mennyire átkozottul szeretné megérinteni... mintha öngyilkos hajlama lenne? Mintha nem tudná, hogy vadállathoz se érhet hozzá, ha eszik, mert tőből tépi le a karját? Elmondhatatlanul megkönnyebbül, hogy számottevő sérülés nélkül megúszta a másik tortúráját annak ellenére, hogy a puszta hangulat is vérfürdőért kiáltott. Senki ne mondja, hogy nem mordul teljes joggal. Az anyanyelv követelése feloldoz. Olyasmi, ami a szívdobbanások egymásba folyó összesimulásában körülöleli az otthonával, ami természetesen áll a szájában, ami illik rá olyannyira, mint egy tökéletes szabott, ráöntött, szívvel és lélekkel tervezett, stílusában és ízlésében neki ajánlott ruhadarab, öltözteti minőségben és vetkőzteti személyiségben egymással párhuzamosan, mert otthon szaga van, mert ebben született, természetes része, alkotóelemeinek kötőanyaga. Ezen a nyelven idéznék, ha démon lenne és így imádkoznának hozzá, ha istennek született volna. Ez ő. És ezen a nyelven kell hogy létezzen valódi neve is, melyet olyan megátalkodott módon hallgat el még most is, még mindig... Az acélszemek egészen meglágyulnak arra a simogatásra, mintha ugyan ennyi gyengédséggel valóban szelídíthető lenne, a kés hideg lapjára ellenben megrándul, nyögése belehempereg a szavak árjába, ahogy ráfognak az ujjai, lehunyja a szemét engedelmesen mozdítva csípőjét a közelebb vonásnak. Tisztában van vele, hol a penge, hogy egyetlen mozdulat sem lehet rajta életbiztosítás, hozzátörleszkedik mégis a fémnek, a férfi ujjai és a kés között moccan, belecsókolva a nyakába, ahogy lecsúszik a székről. Tarkóján égnek merednek a pihék a hím kezétől, libabőr nyalja végig a vállait, a karjait, a szája odahagyja a nyakát, csakhogy az ajkain leljen menedékre és ezúttal a korábbi egetrengető kontrasztjára talál. Mintha felolvasztaná a csontjait, a porcokat, toroktól le a vállaiban, a mellkasában, a hátán, a csípőjén, az ölében. Forrón nyög bele a szájába, ahogy az ujjak siklanak rajta, jobbja a derekán öleli át hátul, keresztbe siklik le a csípőn, tenyere rásimít a fenekére, míg szabad balja a nyakát éri egészen magasan, hüvelykje a halánték alatt cirógatja meg az arcát, míg mutatótól a kisujjig a fülcimpa alatt zárja kellemes, meleg ölelésbe. Kelletlenül szusszan a csókban, ahogy a férfi keze elhagyja az ölét annak ellenére, hogy ez egyúttal a penge távozását is jelenti. Hasfala befeszül a rácsúszó, fémmel kevert érintés alatt, az izomkötegek itt sokkal kevésbé védtelenek a sérülésnek, s mindez aligha számít, mikor a hím épp fojtóhurkot teker a nyakára... és ő hagyja. Megemelkedik az álla arra a próbahúzásra, pillantása tompán fénylik fel a pillák sötét árnyékából. Nem, egyáltalán nem kívánja azt az eltolást, de az elégedetlenségről maximum a száj rándulása, semmint a hangja árulkodik. Farkasszemet néz vele a kérésre és felfogja, hogy az volt. Nem olyan, amit elutasíthat és mégsem az a fajta, ami felhergeli az ellenállását. A válla felett néz utána, ahogy ellép mellette, a kezei lecsúsznak róla. Szó nélkül lép végül kissé előrébb. A mozgása nem vontatott, ám lassú, megfontolt. Előbb jobbja ér a pultra, aztán a balja, tenyere egészen ráfekszik a szürke felületre, a karok egyenesek, a vállai megemelkednek, az izomzat pedig kirajzolódik a hátán. Ez utóbbi mozgás az, mellyel mintha a pokolmacska is életre kelne a bőrén, a csápok tekergésének vízióját kelti maga körül, míg a felülről alászóródó direktfényben szinte villan a lény vak szeme, a szívtelenné lett bordaketrec bőrszín fehérsége. Védi saját területét, egyszeriben el is rejti azt. Különös valahol. A rejtés nem teljes, a tetoválómester nem törődött azzal, hogy elfedje a tényt; ezt a férfi megkorbácsolták. Súlyosan, a túlélésével mit sem törődve, az indulat hevén és mégis... közelebbről vizsgálva, a tintával fedett egyenetlenséget kitapintva valahogy megkísérti az ember tudatát, hogy ebben a sztoriban több is van. Nem céltalanul szabdalták fel a hátát és nem is kizárólag haragból, vérvágyból, vagy színtiszta, hamisíthatatlan őrjöngésből. Itt valami többről van szó, de a valódi értelem rejtőzik a macska alatt és még inkább a pózban, mert ez nem az, amiben eredetileg kapta. Erről árulkodnak a lapockákra mart esésszögek, a tény, hogy jobb oldalt a bordákra is rákarmolt, a komplexitás, mely az ujjak alatt mégis értelmezhetetlennek hat. Szimplán rápillantva pedig az égvilágon nem ad semmi mást a már tudott tényeken kívül. Nikolay pontról-pontra felhergelődő, izmokat ellenállásra keményítő, állkapcsot szoros némaságba záró, acélpillantást kimerevítő feszültsége tapintható a bőrén. Ennél szebben semmi nem árulkodhat arról, hogy ezeket a sebeket nem pusztán a húsba; egyenesen a lélekbe írták bele.
Az élet iróniája bőkezűen szórható fűszer amivel nehéz elsózni az életétket, mert mintha a több és több nem keserítené meg a szájízt. Hiteltelenek bár a bizalmi szavak éppen egy hozzá hasonló szájából, mégis, a társadalomba beilleszkedése, fedett ügyködése, titkos missziója a tömegek bázisán éppen a bizalomra alapszik, ami megköti az érzők lelkét. Bíznak abban, hogy a másik nem teszi tönkre őket. Bíznak abban, hogy jut nekik egy szemernyi kulturális jóérzés, nevelési kedvesség. Bíznak, és így megvezettetnek, de mégsem kell csalódniuk mindannyiszor, mert néha éppen a fogantatásakor kifosztott lélek az, amelyik a legstabilabban, legkonzekvensebben megadja, ami jár, ezzel biztosítva a saját érdekét a túlélésre és rejtezésre. És ha a bizalom megszolgálja, hogy Seth is jövőt lát bennük, akkor úgy is eléri vele a célját, hogy nem a háta mögött ténykedik általa. Ez már majdnem van olyan őszinte, mintha valódi érzései volnának, nem? A megnyúzott test is emberi árnyat ad, ha csak az árnyékát látja a szemlélő ugyan meg nem mondaná, hogy két lábra kelt életellenes szörnyeteget tart felé, és kitárja a szívét neki... túlzó gondolat, de a túlzások korát élik, az ikerkép a megfogant vágyak hízelgő túlzása. - Muszáj volt - álszenten felpillant a mennyezeti égre, a szomszédok hitvány során át a csillagok közé meríti a tekintetét pátosszal telten - Túl hosszú volt a sor előttem, én nem szeretek várni, így valamit virítani kellett, hogy az első legyek neked - múltba fulladó szüzessége helyett ez éppen úgy megfelel neki, ravaszkás csillogású szemeiben éber kérdések tolakodnak, és csak egy futó pillanatig lehet elhinni, hogy ezzel csak viccel, valójában ő se tudja biztosan, hova tegye a helyzetet. Hozzásúrlódnak a titok árnyaiban rejtezett "mások", azok az emberarcú szörnyetegek, akik miatt a helyzetük Sethtel ilyen képtelen, és egyre jobban felfogja a jelen abszurditását, ahogyan egyre tisztában látja a vonzóan sápadt bőrre kent malícia nedves csillogását. Az irónia fűszere megkaparja a torkát, egy zsúfolt mezőnyű versenyben érzi magát, bekötött szemmel került a bolyba, és a testét löködő versenytársak mindegyike pontosan látja maga előtt a célt és a lehetőségeket, míg ő csak teperve keresi, hol juthatna egy kis versenyelőnyhöz, miközben még az sem bizonyos, hogy egyáltalán jó irányba szalad. Kettőjük kegyetlensége össze sem hasonlítható, mert míg az övé hússzagú és kézzelfogható, a másik még most sem érzi szükségét annak, hogy beavassa a létezésének részleteibe, holott tisztán tudatában van, hogy ki akarja venni a részét az érte és ellene egymezőnyű játszmából, és valamilyen eltorzult valóságnak hála tőle, éppen tőle van a legkevesebb félnivalója. Szinte sértő. Szinte dicsérő. Szinte érti, hogy miért nem ugrik ki ebből a számára diszkomfortos helyzetből, de a szája szélén a beletörődés kis mosolya játszik, hiszen ha így kell játszani ezt a játékot, hát játsszák így. Seth hozza a szabályokat, talán azt hiszi, hogy önmagáért, de valószínűbb, hogy önmaga ellen, és neki az a dolga, hogy résen legyen, és ne maradjon le. Hogy el ne veszítse. Úgy csókolja, mint aki nem veszítheti el, bár mindketten tudják, hogy könnyedén túllendülne rajta, és visszasüppedne abba az állapotba, amiből még ki sem bontakozott igazán. Vegetálásban nagyon jó, de a csókjától új életet érez nyirokcsatornáiban áramlani, mintha kitágulna a látóhatár éppen akkor, amikor a keze, a szája, a kése rászűkül a férfire, és az közrefogja, megvigasztalja és megvigasztalódik az ölelésében, futó gondolatai a halálszagú romantikáról, csonkításról és csakazértis dühöngésről felizzó lámpák egy végtelen műszerfalon, de a hibátlan működés gépzaja más talpalávalót húz, és a megmérgedt haragját elégeti a tervezés motorjában, ahogy felismeri a maga szélsőségességét a másik elé tartott tükrében. Mert Seth úgy érzi engesztelnie kell, tehát a haragja jogos, ám túl korai, hiszen még nem történt semmi ellene, csak a gondolatai széles ecsetvonással festettek kedvére nem való ördögöt a falra, é ő máris vicsorog. Bolond fiú. - Paradoxon - bólint megbékélve, megvidámodva - ami csak azért létezik, hogy neked ne lehessen igazad az örökké semmijében, becsüld meg - kínálja tálcán a saját gondolati vereségét, nem nyerhet meg minden játszmát, csak amik fontosak. Megnyeri magának a saját nyelvét, ami nem szilvaszopó nemzeteket idéz fel benne, de háttérben marad a baljós gondolat, mert néhány strófára úgy érzi, hogy a másik otthon van vele. Belevonja a legmélyebb szentségbe, a minden érző lelke mélyén ott didergő kis álomképbe, a lét értelmét közelítő délibábba, a hazateremtés és otthon levés magasztos eszméjébe, és ő meghempereg ebben a kényelemben. A szavak hozzákötik, azt kívánja hogy hozzákössék az idegen föld, idegen nép, idegenbe rohanó, otthontalan otthon elidegenítésén túl, mert neki könyöröghet az anyanyelvén, és ő az otthon csókjával fogadja, közrefogja, veszélybe és a fájdalom ígéretébe pácolja, késsel fenyegeti és fojtással gyötri, pont, ahogyan szereti. És ő is így szereti, most válik bizonyossággá az eddig csak sejtett, de ki nem bontott gyakorlat, a kezébe törleszkedő pengével összemarkolt készségtől mélyebb lélegzetet vesz, mintha a veszély komolyan őt is fenyegetné, a késnek ugyan egyetlen éle van, de mindkettőjük húsát és bőrét egyforma szakértelemmel hámozná meg, nem tenne kivételt az egyenlőbbek között. Nincs veszély, ezt súgják a finoman szabott mozdulatok, és nincs baj, ezt állítja Seth keze a bőrén, belerejti a tenyerébe az arcát, a halántékán finom érverés üdvözli a vékony barna bőr alatt, a szemét összehunyorítja, szinte lehunyja a kézközelségtől, mint a ritkán simogatott állat, pedig... ismer a teste ezerféle cirógatást, a bőrnadrágon sem ez az első markolás, a birtokló szenvedély kottáját testben és szájban kívülről fújja, és mégsem unja, most nem, most egészen nem. Minden porcikájában kívánatosnak találja, kifejezhetetlen, mély akarással, azt a fojtást magára is húzhatná, hát akkor kevésbé találja elragadónak állemelkedő méltóságát, és megvallhatatlan csodálatát nem kell csendbe temetnie kérő akaratának zárványaiba zárva, mert megijeszti a saját potenciális hajlandósága nyálas, kedves szavakra, amik szerinte illenének ebbe a helyzetbe. Dehogy illenek. Hozzá soha. Kell egy bizonyos távolság, hogy bepárásodott szemeit kitisztítsa. Ebbe a távolságba siklik el a másiktól (kézközelnél távolabb teszi a pultra a kést), a feszes bőr alatt páráll a saját bőre, a mélyhűtött lakásban fel sem tűnt, hogy mennyire felhevült, csak most, hogy a hideg levegő, amit eddig távolt tartott Seth közelsége kíváncsian köréje árad, megszaglássza és megnyalogatja őt, mint a sötét, a homály, ami előrébbhalad, ahogy a fény alá lépett férfire bámul, és csak őt látja maga előtt, megnyerő, szinte folyékony, lassú sodrású mozgásával, feltáruló hátán domborodó macskájával. Erre az elfogódottságra már tud orvosságot, a tenyere hirtelen, csendesen csapódik a rémületes állat torzan is szép fején, a füle felett a gerincre rajzolt buksi tintefejre szorítja a hüvelykje mellett a kézpárnát, begörbített ujjai rajta marnak, a csápok felett szétterülve mutatja ki, hogy azért csak ő az úr a vicsorgó háti rém felett. A mozdulat folytatásaként rövidre zárja a távolságot, maga elől kidomborodó ölével takarja el vonzó fenekét, hogy arra koncentráljon, amit magának kért, de meg nem fejthet segítség nélkül, ez nyilvánvaló a lapockák közétől keresztcsontig lesikamló érintés előtt, sokkal korábban, minthogy vonalról vonalra végigfuttatná rajta a hüvelykjét, ahol a szemével nem követheti a tintaparaván alatt, ott az ujjaival járva be a mintát, az igazi labirintust. Patkány az útvesztőben, a jutalomfalathoz könnyen eljutna, ha keresztülrágná magát a falakon, mégis feláldozza az egyszerűséget az útvonal követéséhez, hüvelyk és mutatóujja araszba fogja a lapockák széltén futó hosszú hegeket, oldalra moccanva rajta jobbról a jobbját az emberi bordákra húzza, négy ujja szétterülve formálja ki előtte a csapás irányát. Talán feküdt közben? Milyen eszményi verőpózban áll most, mégis a kihasználatlanságról suttognak a fájdalom szavai, kórusuk történetet mesél, de nem az ő nyelvén, újra csak nem, mert bár a merevséget érti, a feszültséget beszéli, a kemény előrehajlás, a viszkető kiszolgáltatottságot kiélvezni, mégsem áll össze előtte a teljes történet. Ráhajolva a bal vállán csókolja, tökéletes félkörű kanyarulatokkal jobb mutatóujja feltekeredik az oldalán, előrenyúl a válla felett, a bőrszíjat hátrahengeríti magához. - Én a tied vagyok, bárkivel is kefélek, és akkor is, ha sose látlak majd viszont - a lapockák közé hajolva a macskafejre csókol - de te leszel valaha az enyém? - a csigolyákon kopogó kérdésre csattint a szíjvéggel, oldalról ütve meg, ahol a bordáin a sebeket ejtette valamikor réges régen egy történelem előtti regében megszületett vetélytárs. Jobb kezében a póráz, a balja figyelmeztetően rátapad Seth tarkójára, belemar a puha bőrbe, mintha a koponyájába akarná fúrni az ujjait, mert forgolódni, azt nem szabad, miközben végigsimítja hosszúra elhúzva a hátán a szíjvéggel centinyit is nyerve magának a lélegzet rovására. Megüti újra, gyenge kis csapás ez, sem a hely, sem a testük közelségének lendülete nem hoz bele erőt, mégis a bőrön sikló bőr mámorától megborzong, a gombját kipattintja ajzott ölén a másikhoz dörgölőzve, a szájában csókízzé érik össze minden korábbi kérdés megválaszolatlan keserűje, és az egyik csipkemintára kicsókolva meglátja benne önnön kicsinyességét, és már nem akar a hátában lenni. A könyökéért nyúl, hogy maga felé fordítsa és szavak nélkül erős testéhez simulva szinte felnyomja a mohó csókjával a pultra.
Nikolay rendkívül kettős a kérdésben. Olyan jövőkép folyékony drogmocsarában mártózik meg, s közvetíti azt testről-testre, szájról-szájra, melynek realitása a valóságban nem lehet és mégis... megkívánta. Az íze, az illata, hajlandósága, még mostanra lefutott játéka is e köré a látszólag semmiből született vágy köré épül fel, mert a kapcsolatuk is épp a vágyakon alapszik. Nem reményeken, amik saját kardjukba dőlnek a puszta irónián, nem fenomenális, rózsaszín, plüsspuha érzésvilágon, amit a másik vákuumként szippantana be magába, fintorogva tán, hogy mi az az undormány, amit lenyelt. Még csak nem is holmi elvetemült arroganciára alapozva, ami olyannyira biztos a tényben, hogy szerénytelen személye pótolhatatlan és feledhetetlen. Nem. Ez színtiszta tetszés. Szinkron. Közösségi érzet. Kíváncsiság. Öröm. Valami, ami oly sok szürke maszlag és hazugság után valóságosnak, kézzelfoghatónak hat. Biztos tudat, hogy amint a hím bezárja maga mögött az ajtót és ezáltal kizárja a világot, egy megfoghatatlan buborékot von kettejük köré, amitől ez a kopár lakás, melynek komfortjába sem időt, sem energiát nem fektetett, hirtelen otthonná válik. És valahol nagyon mélyen érzi, hogy otthon lenne vele egy elázott, isten háta mögötti, sebtiben összedobott, funkcióját épphogy ellátó barakkban az esőerdő közepén, otthon lenne vele Szíriában testek és kőből épített életek cafatra tépett romjai között és otthon lenne akkor is, amikor mindent, ami ő maga, mélyre kell nyomni a túlélés kedvéért, amikor olyan szerepet kell játszania, amelynek nem csak hogy elvágná legszívesebben a torkát, meg is tette már fél évvel korábban... És ez. Ez olyan jövőkép, amit saját létezése jobban kíván, mint a tétova ember saját lusta, fantáziátlan, belénevelt céljait szerelemre, családra, házra, kocsira, békés, boldog öregkorra és egy remélt lottónyereményre. A lényegi különbség kettejük között, hogy ő érez. Hogy neki mindez hiányozni fog, mert hátrahagyja érte megtépázott lelke egy kis alufóliadarabját a hűtő alatt. Mert minden dolog az életben éppen annyit ér, amennyit az egyén hajlandó megfizetni érte. Pillantása végigsimogat a másik torkán, állán, elidőző lassúsággal pillant fel a néma kérdésekkel fertőzött íriszekbe és a sajátjai valamilyen meghatározhatatlan okból kifolyólag, messze elrugaszkodva az ikerképi témától, de éppen abból indulva, egészen elfogódottnak hatnak. - VIP jegyed van rám, Ezio. Nem kell beállnod semmilyen sorba sem. - El lehet hinni, hogy viccel és el lehet hinni azt is, hogy Ezio viccel, de nincs vasárnap, nem a templomban vannak és esélyesen mindkettejüktől igen távol áll a képzelt fogalmakat érintő hiedelem. A csókban még visszaköszön ez az érzésvilág. Azért képes nyugalmat injektálni a másikba, lecsillapítani egyáltalán a haragos gondolatokat, mert a puszta mentalitás szöges ellentétben áll a manapság adandó reakcióktól bármilyen hisztinek bélyegzett kiakadásra. Nem akar túl lenni rajta, gyorsan végezni vele és elfelejteni amint lehet, nem éri el, hogy a másik hülye nyomorultnak érezze magát tőle, nem kisebbíti a problémát és nem hazudja, hogy nem így lesz. A szájára csókolja helyette azt, amit valójában akar, magához öleli, amit kíván és amit közelebb szeretne magához, az nem a soha viszont nem látás ténye. - Sir, yes, sir - A hangja sziszegős és sokkal inkább szabták a kéjben hemperegni, semmint a maga feszes fegyelemezettségben a kirendelt kiképzőtiszt alá (bár szituáció és pozíció kérdése ugyebár), mégis egyértelműen adaptálódik a másik már nyilvánvalóan felismert katonai affinitásához. Az utolsó angol szavak, melyek még szövetségesként hagyják el az ajkait, mielőtt saját népe idegen hatalmának bűvkörébe vonzana be és Ezio ezúttal sem téved. Hiába őrizgeti képletesen az ágya alatt éjfekete szörnyi sötétben saját, valós identitásának titkait, ha itt és most vele mégis önmaga lehet. Az anyanyelvébe mártózva egy olyan közelség fűszerével, amit minden porcikájában, mozdulatában, mögöttes tartalmában elfogadni és messzemenőkig élvezni képes, amely olyan mélyen rezonál saját vágyaira, hogy már-már őrjítő. Elmosolyodik a nyakában a kimélyülő lélegzetre, arca hozzásimul a bőréhez, felcsókol egészen az állkapocs alá, mielőtt az ajkainak felelne meg. Pokolian gyengéd vele. Olyannyira, amennyire az szinte már kinézhetetlen belőlük, a másik érzékenyen bújó reakciói, puha csókja kiváltja belőle gyengédebbik oldalát és messze nem élvezi kevésbé, mint az erőszakot. Éppúgy kézre áll a finom cirógatás halántékon, az a selyemkönnyű simítás a fülkagylón, a nyelve, a szája éppolyan könnyeden válik érzékeny, figyelmes szeretővé, amilyen könnyeden ölni is képes lenne, ha úgy hozná az ihlet. Nem most. Akkor sem, ha rándul a csigolyák között a vékony nyelvű póráz és nem kíván eltávolodni tőle. Vannak dolgok, amikre várni kell és van, amit meg is kell fizetni cserébe. Pillantása nem csúszik a pulton hagyott késre, de érzékeli a jelenlétét, a távolságot, a puszta tényt, hogy nincs a másik kezében és ez mégsem elég ok a megnyugvásra. Abban a pillanatban, hogy a pultra támaszt, hogy felkínálja a hátát és felprédálni engedi a hegeket, mindez elrugaszkodik holmi egyszerű szerkezetű bizalmi kérdésekről. Nem erről szól a feszültség, nem azért keményednek az izmok, mert támadástól tart, mert valóban zavarná a másik a hátában, vagy mert a fájdalom emléke olyannyira elviselhetetlen volna, hogy legszívesebben takargatná, hogy soha senki ne jöhessen rá a miértre, a hogyanra, nem. Közel sem. Ez a típusú, az ellenállás vékony pengeélén táncoló, szinte vibráló, intenzív állapot nem társul negatív érzésvilággal. Nikolay élvezi ezt. Megrándulnak a vállak a csattanásra. Nem járhatott fájdalommal, pusztán a periférián kívül eső hirtelenség adja az elvárható reakciót, míg sajátjával párhuzamosan a macska megdermed. A kép az érintés alatt mintha lelketlenné válna. Olyasmivé, ami képtelen megkérdőjelezni a húsvér testi kapcsolat zsarnokságát önmaga berögzült létezése felett, hát nem is folytatja tovább dominanciaharcát. Ma nem. Érzékeli a másik közelségét, a lerövidült távot, a pokolba is! Mégis mi mást lenne képes érzékelni jelenleg? Mintha minden idegszála körécsavarodna a másik alakjának, a látatlant így érzékeli, szoros, figyelmes béklyókkal és fojtóhurkokkal, melyeknek minden rezdülése az ölében és az agyában csoportosul egy időben. Mélyen, de szaggatottan lélegez, ahogy a simítás lecsordul a gerinc mentén. A pontról-pontra bejáró feltérképezéstől égnek merednek tarkóján az apró pihék, a fejét kissé lesunyja, az alsó nyaki csigolya apró hegycsúcsként domborodik ki a bőrszíjak vonala alatt, mellkasa mélyről és szélesen tágul emelve a bordakosarat, mikor az ujjak ráfutnak. Nem elég a fekvés ehhez az esésszöghöz. Máshogy álltak az izmok, más volt a súlyelosztás, a gravitációs tényező. Az értő simítás alatt egyértelművé válik, hogy ehhez a mennyeztről kellett lelógatni, a csuklókat magasban rögzítve, alsó kitámasztás nélkül, ahol önsúlyát kénytelen feltartani az izomzat, a hát tökéletesen védtelenné válik és szabad az út a bordákra. Feje oldalra moccan, ahogy a másik a nyakába csókol, beleborzong az ajkak simításába, a felfutó cirógatásra, arcát elrejti a tincsek között és mélyen belélegzi az illatát, mikor a szíj moccan a nyakában és szemsarokból pillant utána, amint odahagyja. Ahogy a szavak lehullanak a férfi ajkairól, megrebben a pillantása. Megborzong a kérdéstől egyetlen szívdobbanással az előtt, hogy felnyögne a bőrére csapódó szíj követelésén. Természetszerűleg hátra nézne, hátha megrándul a tarkóra kapó kíméletlen fogásban. Ujjai elfehérednek a pulton a szorítástól, felgyorsult lélegzete csendesen zihál, a szíve a bordáin dobolja végig a hátán lecsúszó, ingerlő nyomvonalat. - Nem vagy az a típushhh... - Érdes, rekedt hangja halk nyögéssel akad meg az újabb csapásra, hiába gyenge, ha az érzésvilág ott lüktet benne az ölétől a torkáig. - ...aki nem szerzi meg, amit akar. - Fél keze ereszti a pultot, hátranyúl a férfi fenekéhez, belemarkolva húzza magára szorosabban, ahogy kemény öle hozzá dörgölőzik. A sajátja feszesen rándul elől, érzéssel szisszen az ingertől. - Tégy a magadévá. - A kétértelmű kérés minden lehetséges változata ott feszül ebben a szentháromságnyi szóban és a következő pillanatban már fordul. A figyelme forró, akár az incubusoktól felfűtött kénköves pokol, az ajzottsága nyilvánvaló a tekintetéből, az öl duzzadt, megvastagodott kívánalmából, az éhes, szenvedélyes mohóságból, amellyel a csókra válaszol. Keze félresöpri a befejezetlenül hagyott tányért, a poharat, az utóbbi csúszik érdemei elismerése nélkül, hangos csattanással zúzva össze magát a padlón. Meg sem rezdül tőle, az égvilágon semmi jelentősége nincs, ahogy feltolja magát a pultra, s mikor a hím közéjük nyomakodik, combjai satuként zárnak a csípőjére megállítva a további törleszkedést. A szája mosolyra rándul a száján, kissé megrándul, amint a farka az öléhez ér és a rávágott vörös nyom csípős fájdalma végigvág rajta. Ennek ingerén harap az alsóajkába és nyúl le az ölébe fél kézzel, szoros marokba fogva feszes hímtagját. Koponyára cirógató ujjai feltúrják a barna tincseket és ha a másik közelebb fúrná magát, hát szorosabbra is zárnak a combok. - Parancsolj nekem, Ezio. - Keze moccan az ölén, engedi végigcsúszni a fogásban ingerlő lassúsággal, mielőtt tövig futna rajta újra. - Had halljam a hangod, megveszek érte.
- Csak nem? - vibráló délceg megfeszültség a hangjában, incselgő játékossággal hevenyészetten eltakar megémelyítő önelégültség, bár illene szerényen visszakozni, hogy nem érdemel ilyesmit, szerinte Seth pontosan el tudja dönteni, hogy kit akar kitüntetni egy ilyen jeggyel, és hogyha nem akarná, nem tenni. Minden más állítás csak ön- és közámítás. - És mit fizetek én ezért a VIP-ért? - felkanyarodik a szájsarka, és az emberek ezt nevezik mosolynak? A vonásainak éle tenyérbe mászik és összekaristolja, mint egy hálátlan macskaállat, ami puszta szeretetből teszi ronggyá az emberi bőrköpenyeget, a szeme felfénylik, önkényesen baljós izzással mellé, hogy megvilágítsa az egész tényszerűségét és csókra érettségét, mert a szó a szájában ugyan jelen idejű, mégis a jövőbeliség vágya fekszik benne el, kéjes kényelemmel. Mert nem az a kérdés, hogy most mivel fizet, hiszen ez egy randi, másrészt a tartozásai testi természetűek, de VIP jegy az szól valamettől valameddig, tart a hatása, ritkán egyalkalmas rizikófaktor, kiváltság és jutalom, de jelent valamit. Jelentenie kell valamit. Mindig jelentett valamit, és elvárja, hogy ezután is jelentsen valamit, mégpedig azt, hogy fenntartható ez az állapot, a mennyországba a jegyét megválthatja a búcsúcédulák európai ideje ugyan már rég lejárt, de nem csak az égiek által igazulhat meg, néha egyszerűen elég csak egy hús-vér emberfia. Néha? Most elég. Neki elég. Példátlan és egyedülálló módon megsejti a száján a szájával, lenyalva a nyelvéről az érzést, amivel négy nővérének mindegyike kamaszos ifjúságukban félévente egyszer drámai keretek között lezsibbasztotta. Mert tudja, hogy van az az érzés, az a furcsa, titkos, kimondhatatlan tabu (mert ha szerelemnek nevezik rögtön nevetség tárgya lesz) ami felkel az emberben, megbizsergeti öltől állig, és mást sem kíván benne zsongva zsibongva furcsa pillangóhasonlatokba öltözötten, csak hogy együtt legyen azzal az egy bizonyos másikkal, éppen aktuálisan a mindig másikkal, ami más, mint a többi ember között akárki más, mert éppen neki szüksége van rá. A szükségleteket mindig is megértette, ha át nem érezte a "kell" érzéssel kelt és feküdt, mert a benső hiányosságokat a birtoklás képessége igenis jól kielégítette, és hiába olyan népszerű elmélet az, hogy a teljességhez nem kell semmi, csak az emberi harmónia önmagának, valahogy sose érezte úgy, hogyha "van" állapotba került a "kell" mutatója, akkor hiányt szenvedne, és nem szenved most sem. Nem, mert birtokol. És birtoklása nem egyoldalú mancsrátétel egy igen formás fenékre, amivel gyógyítani lehet az impotenciát a klasszikus kézrátételes módszerrel, hanem két erőforrású de egyirányú vágy, mert a másik úgy és annyit felel neki, amennyit hallani akar, és ő úgy és annyit követel tőle, amit amaz meg akar adni neki, becéző szája alatt a megmosolyogtató parancsolószóval, és a maga szájába vont idegenzöngéjű könyörgéssel. Neki könyörög, és könyörögnie sem kellett érte, hogy könyörögjön, elég volt kérnie egyszer, szépen, és szó szökött a szájba, test a testre, játékos pihecirógató érintések tömkelege alatt borzong borzadó boldogsággal eltelve. Seth könyörög neki, mert érte könyörög, vágyódva hívja játékos birokra az érzékek észvesztő érzékelésének bazári játszmájába, hogy a társa legyen, hogy a párja legyen, és ebben a túlkombinált ipiapacs játékban csak az unalom és a középszerűség eshet ki, majd bezabálja őket a macska. Az a macska. Élettel sose feltelő tetovált szemeibe nézve alatta a folyékony és folytatólagos életet látja a férfi bőrén melegedni, mélyebbre tekintve, mint a felszín érdes hámsebei, elevenséget rejtenek, nem csak a dobbanó szív ritmusos állandósága által, hanem a létezés kalandos, fájdalmas, nedvesen agresszív, visszavonhatatlanul brutális, húsba vágóan érezhető izgalomsokkos életteliségében is. Mert mi kell az ilyen sebekhez? Vágy és akarat, brutalitás és lehetőség. A kanapén ücsörgő nagyotmondó nagyotálmodókat elkerüli a kegyetlenség, a nyers hús öröme, míg Seth dúsan megmártózott az élet sűrűjében, és az durva halfogó horgokkal, acélelőkékkel mélyen beléakaszkodott és felszántotta a bőrét, a húsát, a vékony irharéteg reszkető, zsíros szövetét, ami talán akkor is éppen ilyen feszült kéjjel vibrált, mint ami keresztülrezonál rajta és megszólaltatja kongó létének szélcsengőit. Milyen elragadó látvány! Legszívesebben belefúrná az ujjait a mélyen simított gerinc árkán túl a testbe, magához ölelné, úgy igazán magához ölelné zsigerig érő szenvedéllyel, aminek nincsenek híján, csak a fizikai korlátoltság akkor is, mindig is visszatartó erő, de nem a fantáziájának, amivel felveszi a Seth bőrén félbehagyott történet fonalát és látja maga előtt nyirkos feszességgel pörögni, forogni az ütés lendületét átvett gyönyörű karuszelként, vicsorgó pónipofa helyett a saját fogait kivillantva kábító fájdalmában, ah! Hol a regélő nagymester, a buja bárd, tébolyult trubadúr, megveszekedett minnesanger és kíméletlen kobzos aki ezeket a bordahúrokat pengette végig és a ministránsok éneke helyett az égi magasztalta, szólaltatta meg a test hangjait. Hol a költő, aki vérbe mártott pennájával hegverset írt, hol a nagyra nőtt dúvad, akinek árnyában a lábnyomában jár, azt vágyja, amit az megvágyott, az kísérti, amit már megkísérelt ő: a pusztítás peremvidékén kergetve a gyönyört éppen benne, éppen rajta, Sethen. Nem is Seth ő, másként mégsem nevezheti szóval, csak szívvel, öllel, a testének préselt ágyékának szúrós forró döfésével, amivel egészen másnak hívja, szitokszavakkal határos bővérű becézése obszcén és odaszorítva, odakívánva kétszeresen is mély, morgással szegélyezett forró lüktetés a csupasz húson. A gondolati kitérő sem tántoríthatja el attól, hogy járt úton haladjon, valaki más, akárki más nyomdokán, és ettől a szavak homályba borulnak előtte, a válasz nem adja meg igazán, amire vágyik, mégsem perzseli fel a lelkét a csalódottság. Mert a ragadozók nem válogatósak, ó nem, egyáltalán nem, még a kényes macskából feltápolt oroszlán sem rest elvenni a fürgelábú gepárdtól a frissen leölt zsákmányt, és megtölteni a bendőjét a már szétmart hússal, nem veti meg a Szerengeti a dögevőt tolvajt, nem vetheti meg magát ugyanezért, de el kell sepernie az arcából azt a vörös árnyat, amitől bekapcsol a versenyszellem dinamikus génje, és mélyebbet, többet, jobbat, fájóbbat akar ugyanabból, mint amit amaz megszerzett magának. Pedig ez mennyiségi kérdés, és ő tudja a legjobban, hogy sok dugás messze nem olyan kielégítő, mint az az egyetlen egy, amit igazán, de igazán értékes partnerrel folytat. Mint amilyen ő itt, a keze alatt megpördítve, ékesszólóan felajánlkozva, belenevet a csókba. - Hát persze - természetesen, másra sem vágyik, és kétséget sem hagy efelől a combjai között előremozdítva, a testének ékelődve és a magasba hajszolva űzött csókkal eltemetkezve a szájában minden elől, ami megzavarhatná. A magáévá teszi, és az övé lesz, a teste, a lelke, a neve, a mintázatának kulcsa, a múltja, a jelene, a jövője. Nem akar egy kicsit sokat? Tudna még belőle többet is fogni, a pultra szökkenés után összeszoruló derékkal szisszenve lélegez, zihálva húzza el a száját, de nem a csörömpölő halált haló pohár után tekint, hanem az acélkék szemeken felhorzsolódó fénybe bámul, majd megcsókolja újra, amikor összesimul az öl az öllel, a saját combján löki lejjebb a nadrágot, alsót, összesimuló húsuk torzsalkodásától alig férve magához. Belekapaszkodik a térdeibe, hosszú ujjai a másik kezével együtt csúsznak, beleszusszanva a harapásba előremozdul a csípője, hiszen ez a felhívás a keringőre, de a tenyere alatt futó hosszú combizmok ellentartásában vergődő hal ő maga is, síkos, de mert meg nem hátrál el nem szabadulhat sohamár. - Mit is parancsolhatnék? - rebben a szája rekedten, a szavak forrón gurulnak közöttük, mintha vércseppek volnának, meg-megrángó csípője vonaglik, a combtőbe csusszanó hüvelykujja ártatlanul járja a csípő alvonalát, az ágyék ívén mélyre nyúl, közrefogja a vastag izmokat, az ujjait belemélyesztve maga felé húzza lassan, ahogyan csak a türelme tart, amíg éber vágyát a másik úgy fogja marokra, mintha pontosan az a pálca volna, amivel parancsokat szoktak követelni heves beintéssel, hiszen... pontosan az a pálca - A kívánságaim szerint működsz - sóhajtássá válik a lélegzet, combközéptől felgyorsul a fogása, a térd felett válik egészen keménnyé, belefog mit sem törődve az izmok fájdalmas megvonaglásával a hüvelykje alatt, a vállait lefelé tolva szétfele feszíti a másik combjait, a rákulcsolódás fullasztósát kitárva. A pult peremén széjjelebb nyitva azokat a bevonzó lábakat magához közelebb vonja a csípőt, az ölt, a derekat, a hasfal a lenyúló karra szorul, kettőjük között feszeng a kéz és a peremen egyensúlyoz a fenék, a mélybe bukást vágyja, tudja, hát hogyne tudná ráhajolva. A szájáért nyúl, futó marással viszonozza a borzongást, de a szemei azt mondják mind e sok testi kedvesség közepette, hogy: "vessz meg értem!" - Tedd be - olyan bő lére eresztett zsarnoksággal kívánja, amennyire csak ékesszólásából teszi, a lélegzete az arcán perzsel, oldalra mozdítja kissé a fejét, ahogyan ráhajol, a térde alá nyúlva maga felé húzza a férfit, hogy a csípője lecsússzon a peremről és a test a testtel találkozzon itt és most. - Hogy megvesszek én is.
- Mh? - Az éles vérpengéjű pokolmacskányi mosollyal szemben szinte szelíd ártatlanságnak tűnik a kérdés és az acélszemek ellágyulva hazudják, hogy a szentek is titokban erre az eredendő bűnt sosem ismert pillantásra élveznek. - Fizetsz azzal a kíméletlen, akaratos, türelmetlen farkaddal, aminek senki nem tanította meg, mi az hogy "várj" és amit egy szép napon olyan feszesre nyalok neked, hogy az ellenkezőjéért fogsz őrjöngeni. - Egyszerűen csak beteg. Az a rezzenéstelenül derűs pillantás, ami váltig azt hazudja, hogy amit mond, szentírás, nem pedig az elkárhozás kézikönyve. - Fizetsz azzal a gerjesztően szoros, pokolian éhes, követelőző, kurvára izgató, forró, síkosra kefélhető testeddel ami anélkül élvez tőlem, hogy egyáltalán ölbe nyúlnék. - Oldalra biccenti az állát, a szemek hunyorgó résnyire szűkülnek és talán először villan meg az íriszeken, hogy azokba az acélokba bizony démonokat véstek. - Fizetsz azzal a dögletes, pusztító önkéjúri zsarnoksággal, ami hozzászegez a bejárati ajtóhoz, mert türelme sincs eljutni az ágyig. Azzal a harapnivaló, veszélyes, gyönyörű száddal, ami képes angyalian mosolyogni egy busz vezetőüléséből, de a luxuskurva otthagyná neki az éves fizetését mikor betérdel. Aminek elég egyetlen csók, hogy felajzzon, mint egy éretlen kamaszkölyköt és aminek elég néhány szó, hogy módszeresen felgyújtogassa a féltve őrzött maradék kis lelkivilágom. - A saját száját simítja, ahogy beszél, belemosolyodik az emlékbe és pontosan ez a mosoly, ami a pokol tüzével lobbantja be a hangulatot. - Fizetsz azzal a pengeéles, manipulatív, alattomos nyelveddel, aminek bűnbe esik az ember, mert istennek látja és megteszi a kígyó is, mert elhiszi, hogy egyívású mélysötét pokoli bugyorból mászott elő. És fizetsz azzal a megveszekedett, ragadozó személyiséggel, ami egy nagymacska pofátlan arroganciájával mászik magas polcra amikor elunja az emberi gúnya szürke mocskát és képtelen levenni a pillantását az odafent talált lényről, aminek nem ismeri a nevét, a faját, a jelenét, a múltját és ha kell ízekre tépné, hogy a zsigerekből olvassa ki a jövőjét... - Ott a befejezetlenség a hangjában. És az a pillanatnyi szünet tükörfényes vetítővásznat von a kéklő íriszekre, mert tudja. Az a bizonyos lény oda-vissza és minden ízében tudja, hogy amaz egyetlen árva könnycseppet se lenne képes ejteni a kizsigerelése után, mert húsvér megtestesülése a hátára varrt macskának; érzéketlen, fehér lélektükrökön át látja a világot és a bordák ketrecében éppúgy szívtelen. - Mocskosul önző vagyok. Morzsákat árulok magamból, hogy csillapítsam az éhséged, de Ezio? - Kiegyenesedik és mostanra a veszélyesen kiélezett, valami istentelenül szuggesztív acélkék tükrökben semmi. Az égvilágon semmi nem maradt abból, amiért a glóriás álszent barmok odafent elepednének. - Mindent az égvilágon belőled megkövetelek magamnak cserébe.
Nikolay nem gondolatolvasó és soha nem is akart az lenni. Gyerekként nem kívánta, mert épp elég atrocitás érte verbálisan és fizikálisan. Miért lett volna szüksége belelátni elvetemült, kicsavart fejek beteges, hagymázas látképeibe? Fiatal felnőttként a gondolattól is égnek meredtek tarkóján a pihék, mert ha neki van, hát másnak is lehet. Elég lett volna, hogy egyszer, csak egyetlen egyszer belenézzen Dimitriy a koponyájába és a világ végére menekült volna előle, mert addigra éppen ő volt az elvetemült, kicsavart, beteges, hagymázas látképek húsvér megtestesítője. A spetsnaznál gyűlölte. A Vörös Király mindig tudta, ha hazudik. Ha zsák volt a fején. Ha annyira összeverték, hogy egyetlen vonása se mozdult a kiszenvedő beszédbe. Ha csak vinnyogni tudott a fájdalomtól. Ha megjátszotta az Oscar díjas stockholm szindrómát, hogy elkerülje a következő kínzást. Ha azt mondta, gyűlöli és a puszta kezével fogja kirángatni a beleit a száján keresztül. Sosem tudta hogyan, sosem tudta miért, de nagyon mélyen, minden porcikájában, az utolsó csepp véréig gyűlölte. Nem őt. Sosem őt. A tényt, hogy nyitott könyv előtte. Idővel megtanulta szeretni érte éppúgy, mint a hátára szaggatott, beteges, ezerszeresen is nevelő célzattal felhasznált, újra és újra emlékezet-kampóként használt hegeket. Mementói egy torz, velejéig gonosz, emberi léptékkel indokolatlanul kegyetlen büntetésnek, amit csoda, hogy túlélt egyáltalán és egyenesen undorítóan beteg a tény, hogy teljesen és tökéletesen nyilvánvalóan begerjed tőle. Nincs ebben semmi tévedés. Az orosz tudja, az amerikai mire gondol a háta mögött, érzi a tekintetét, ahogy billogot éget a bőrére, az ujjak apró rándulását, amint a húsába mártózna érte, a pszichotikus, megveszekedett vágyat felnyalni a gerince mentén, hogy ízekre tépje. Érzi a bordáira maró szíjban, ami egyszerre magasztalja és irigyli egykori mesterét. Érzi feszes, lüktető, kemény vágyában, ahogy a testének nyomja magát és mint akkoriban, most sem lenne képes azt hazudni, hogy nem érzi saját magában minden elvetemült, felajzó gondolatát, mert az ölében hosszan nyújtózó, többért követelőn ránduló kéjvágy elárulná akkor is, ha az ellenkezőjéért könyörögne. Viszonylag kevés zsákmány van a világon, amely még kivéreztetve is ilyen szerető meghívással kurvul a ragadozó marcangolni vágyó mancsa, torkot feltépő éles, hegyes fogazata alá. Még kevesebb hívja szóval, hogy tegye meg. És jószerivel abszolút nullára szűkíti a kört, hogy mindezt olyan teszi, aki ráadásul önmaga is hajlamos átmenni domináns állatba. Belemosolyodik abba a két szóba, teste örömmel simul az övének, öle szeretőn nyal végig nedves kéjességgel a másikén. Lám-lám, elég volt egy kis játszadozás a hátán, hogy megsíkosodjon rajta a gondolat, s mennyivel őszintébb az, mint a hazug száj önfeledt adakozása, ami minden kimondott szó ellenére arról árulkodik, hogy a ráhajoló, felhergelt hím mindent az égvilágon megkaphat. Miért is ne akarna sokat, amikor eleve elrendelésnek tartja, hogy bármi amit megkíván az övé lehet és amikor kibaszott mézesmadzagként vonaglik neki aktuális vágytárgya? A pulton ülve kerül szintbe köztük a magasságkülönbség, a folyékonnyá hevített acél szürkekékje felolvasztott jégvilágába lobbant, narancsfényű délibáb, oázisként vonzó csalfa megfoghatatlansággal tükrözi vissza a férfi alakját és kéjes örömmel tekergi körbe azt a szisszenést, mely a mélyben éppen egy anyanyelvet beszél vele. A tenyér párnája a koponya és a felső nyaki csigolya találkozásánál támaszt, ujjai a felfelé nyújtóznak, a gesztus szinte öleli a másik fejét, ahogy csókra adja magát újra, s kevéssé sem könnyíti meg társa dolgát a vetkőzésben. A combjai szorosan tartanak, a világ látszólag véget ér előre és hátra, hüvelykje a fogás keménységének kontrasztfinomásával simítja meg az érzékeny, sima bőrt és csúszik fel rajta éppen ellentétesen, mint amit a másik előremoccanása megkívánna. Pofátlan mosoly rándul ajkain, ahogy lemoccan a száján és az állél alá csókol szertő kedvességgel. Hüvelykje lustán simítja a makk puha, érzékeny felületét, kissé megszorítja, mielőtt marokkal csúszna tövig, egyúttal rákényszerítve, hogy a saját farkának feszüljön és azon is nyaljon végig. A combjain felcsúszó érintésre halk, macskásan nyújtózó, dorombolásnak is beillő hümmögés dörgölőzik áll alá, szemet huny felette, kiélvezve a simítás minden milliméterét. Az a rekedt hang az ölébe nyilall. Az aktuális feszes helyzetből érezni, ahogy rándul a hallatán, halkan szusszan szinkronban a bőrébe mélyedő ujjakkal. Ráharap a nyakára, amíg a másik közelebb húzza, s a finom, türelmes mozgás mintha engedélyezett lenne, mintha csak nyakába belefeledkezett szörnyi forma nem támadna, ha elég óvatossággal közelítenek hozzá. Éppen annyira engednek az izmok, hogy pontról-pontra csússzon előrébb a másik csípőjén és éppolyan ráérősséggel is nyal végig a nyakán fentről-lefelé, elkalandozva a váll edzett keménysége iránt, ahogy a másik vonja közelebb. Keze szinkrondallamot simít az ölén, a finomság az óvatosság becserkésző kánonja, az ujjak szorossága a combok kíméletlenségére rímel, a bőrt meg-megszívó szája a rekedt szavak hanglejtésén moccan... csak a hirtelen váltásra rezzen, felszisszen mikor a hosszú, feszült izmok a combjában fájó ellenkezéssel rándulnak, a hasizom megkeményedik, ahogy testközéppontból tartja meg a kényes pózt szétfeszített combjai ellenére. A ráhajolással párhuzamosan dől hátrébb, íriszei szinte villognak, ahogy az állát emelve felpillant és nem, messze nem a harag beszél belőlük, még ha meg is rándul a szája a harapásra, a gesztus épphogy többért követel. Pillantása megtapad a szuggesztív íriszeken, a pupillák kitágulnak, ahogy magukba nyelik az üzenetet, mintha Ezio intravénásan adagolná belé az önmagából kevert drogot éppen, marasztalón nyal utána annak a futó marásnak. Kérni sem kell. Megveszik érte. Felnyög a szűk két szó ukázán, ami a szimpla nyersség és az arcára forró zsarnokság egyvelegével egyszerűen csak pokoli ingerlő, elfullad a reakció, ahogy a előrébb húzzák. A gerince homorít, anélkül támasztja ki magát a pult lapján, hogy a lapockái leérnének egyáltalán, az izmok által kitartott, feszes póz pedig feszes testet, szoros bensőt is indukál, míg a kiszolgáltatottság minimális ellenállást engedélyez. Veszélyes kombináció, aminek nem feltétlen van szüksége ingerlésre, de. Az nem is ő lenne. Keze ereszti a hím tincseit, áll alá nyúl, maga felé fordítja, rácsókol a szájára fájó követeléssel, míg ölben maradt keze a szoros pózban mozdul feljebb rajta. Középső- és gyűrűsujja simítja le róla az előnedv síkosságát, ahogy magához illeszti. Szabad keze kitámaszt maga mellett a pulton, pillantása buja fénnyel izzik fel, ahogy pofátlanul megtartja a szemkontaktust. A szája a száját éri, elnyílt ajkai az alsóajkát simítják, csak a rajta megvonagló félmosoly sejteti igazán, hogy készül valamire. Sokat nem kell gondolkodni rajta, mert a következő pillanatban felnyög a száján, ahogy lopott síkosságú ujjait magába csúsztatja közvetlenül a férfi farka mentén. Nem engedi behatolni, amíg magát izgatja, bár minden mozdulat egyúttal az érzékeny hímtagot is simogatja és a legapróbb rezdülését, pofátlanul egyoldalú élvezetét is érezni. A megtartott szemkontaktus teszi csak igazán obszcénná, a kéjjel feltelő, kéklő íriszek, a felgyorsuló, forró lélegzet, ami a másik ajkaira forr csók nélkül, de el mégsem engedve. Nikolay igazi rohadék. Egyetlen apró rezdülése sem árulkodik arról, hogy a következő mozdulat több lesz, mint a megelőzők, valami istentelenül kiszámított az átmenet, ahogy az ujjak kicsúsznak és ahogy ráfog a farkára. Egyazon gondolati elven már mozdul is a csípője közelebb. Ezio simán hatolhat bele annak ellenére, hogy az izomjátékban megtartott pózban szorosan feszül köré. Kristálytisztán látszik, ahogy az íriszeken kontúrjait veszti a szétcsúszó világ, a kékség a szemhéjak alá mozdul megelőző szinkronban azzal, hogy szemet huny felette, keze elmoccan ölből, amikor csak akadályozna, szintén a pulton támaszt meg, ujjai mindkét oldalt rámarkolnak a szürke lap szélére, torkán megfeszül a szíj, ahogy hátravetett fejjel hördül, a behatolás érzékeny, feszes észvesztő ingerére. - Vessz meg bennem... Ezio. - Mély hangjába belekapar az élvezet, még végig sem ért benne a másik, mikor beszél és a nevét már nyögi, amikor tövig ütközik. Akcentusának zsarnoki, elnyújtott zöngéi úgy harapnak bele a torkába, mintha prédára vadászó farkasfalka lenne.
- Egy szép napon - utána formálja a szavakat olyan lassan, mintha a farka helyett a szájával mutatná meg, hogy igenis tudja, milyen az, amikor feszült izmokkal megéri várakozni, mert érdemes az egyik hang után a másikra, mígnem kiadja a kimondott szó az egész észveszejtő, hergelően ajzó belbecset: egy szép nap a jövőben létezik. Felülírja a korábbi tapasztalatokból vont végkövetkeztetéseket, de ha csak hitegeti, hát kitépi azt a hamis nyelvét, és az ölébe tűzi egy rozsdásodó biztostűvel, hogy a vérmérgezés is kapjon egy lehetőséget megölni, de valószínűleg túlságosan lassú lesz hozzá képest. Mert neki nem tanították meg, hogy mi az a "várj" bizonyos helyzetekben, amikor a benső órája "rajtot" csörrent, és nekiiramodik kiélvezni a helyzetet, és élvezni, ha lehetőséget kap rá, élveteg mosollyal emlékezve vissza a megidézett ölelésre. Vajon azt kellene éreznie, hogy varázslatos volt, elfogódott pillantással összenedvesítve összekapaszkodó tekintetük súrlódását? Mély lélegzetet véve beszippantja az elhangzókat, látja az ajtó vörösét, rajta gurulni a busz vágyakkal teletöltött kabinját (érdekességképpen senki sem tett feljelentést helytelen viselkedés miatt ellene, pedig utólag visszagondolva az emlékek az ő esetében is megszépülnek, és valóságosnak tetszik mindaz, amit ott és akkor nem tett meg, csak gondolt rá, hogy meg kellene) és térdelési szemmagasságban a homályba burkolózott kemény öl húsbíborát, a kidagadó erekben dobbanó szív érzéki valentin-látomását. - Mhmm, nem a türelem hiányzott az ágyig eljutáshoz - mézédes az emlékezés, mint a nektarin íze a nyelvén, amivel megnyalja a száját, ha csak rágondol- inkább az aggodalom fogta vissza a kezem, hogy elpazaroljam az időt, mielőtt összeesel, ahogyan én emlékszem, életet kellett kefélni beléd arra a nagy útra, végtelen vándorlásra - zenélő elbeszélés, a torka mélyén születnek meg a szavak, a szájában emlékek tapadnak rájuk, a nyelvével tüzes kéjvággyal löki ki őket élveteg mosolyából, amit beletart a másik lelkén gyúlt tüzek füstjébe. Gyönyörű pusztítás, a szeme rebben, ahogyan ezt megszólaltatja a másik, és tőle hallja, hogyan tépné ízekre, tobzódva a zsigereiben, őrület! Hogyan tudhatja? - Egyet kell, hogy értsek, szívem, mocskosul túlfizetett vagy egyetlen VIP jegyhez - lusta megelégedettséggel hunyorítja le a szemét, ahogyan kimondja, tetszelegve a képben, aminek a másik festi le, istennek látva önnönmagát és szinte el is kárhozik a saját kedvéért- a vevők és a szolgáltatók közötti megállapodások értelmében érezd magad kötelezve, hogy VIP tagságot biztosíts nekem - súgja utolsó szóként halk jelentéssel ordítva az arcába az újabb fizetséget: magát adja a morzsákért, elvárja hát, hogy adhassa amíg el nem unja. Mégis mi mást kaphatna még az élettől?
Óhatatlanul tiszteli a sebeiért a másikat, megteszi ezt anélkül, hogy gondolkodna ezen a tiszteleten, vagy nevet adna neki, fogalmiságot, kiterjedést. Az állóképesség és megállóképesség bizonyítványát bőrbe kötötte a másik, és mindig vele van, zöldkártya-elhívatássál biztosítja számára, hogy szabadon utazzon keresztül olyan határokon, ahol megmérik, ki és mennyit ér Ezionak. Magabiztosan keresztülhatolt azokon a zónákon, amiknek a létezését a legtöbben nem is sejtik, ő viszont pazarlóan nem vesz tudomást róluk, ezért az amerikai sem időzik el leroncsolt tankcsapdáinak, kijátszott légvédelmi ágyúinak gyászában, mert ami történt megtörtént, már visszakozni kár és ostobaság lenne siratni azt a tényt, hogy a férfi felkeltette szunnyadó érdeklődését, pedig... Pedig nem véletlenül nyugszik az, ami nem halott örökkön, habzó lélek-óceánfelszín alatt csendes iszonyattal, ahogyan a mester is megírta költőhöz méltó hévvel, de pszichológiai hozzáértéssel: vannak, igenis vannak olyan erők és idomok, amiknek sötét rémületéhez az ember nem ér fel, és nem a földön kívül vagy a természet felett álló hatalmakban kell keresni, nem, odabent, a meleg szívhangok édeni zöreje mellett laknak a vágyak, amiknek tobzódó kiterjedésük, horgas formájuk és feszes állhatatosságuk rombolásra született. Az érdeklődése, a kíváncsisága éppen ilyen, és még nem világos előtte a gondolat egészen, hogyan adhatna ezzel, hogyan teremthetne és arathatna le olyan babérokat, amiknek érett kalászában nem a veszteség csíraszemei ülnek véres pelyvában, de a tisztelettel nem marad adós. Tiszteli, mert túlélte a sebeit, méltatja, mert kívül összetört, és valószínűleg összetört belül is, hacsak nem olyanabb, mint ő, mint ahogyan azt feltételezné, és mégis szilánkos agyagját új formába gyúrta. De vajon ő? Mindezen érdemeket Sethnek tulajdonítja, ám elképzelhető, hogy az a kéz, amelyik így megsebezte magára hagyta utána, és talpra állt, hogy végül előtte feszüljön, a gerincével hívogatva megmutassa magát, hogy gyönyörködtesse és töltse vele kedvét? Sethnek köszöni meg a keze, neki hálálkodik a szája, imába foglalja nedves ölének végtelen ájtatossága, és csak az elme zegzugaiban merül fel a kérdés, hogy vajon tényleg csak az övé az érdem? Ott visszhangzik halkan, ahova nem ér el a húsimádat és tetszetősen félreverő szívgyengeség, túl az Óperencián, azon a magányos kis szigeten, ahova sebtibe száműzi káráló óvatosságát, kekec lidércét, a benne parázsló féltékenység acsargó ebének abszolút gazdáját, a részét, amelyik attól tart, hogy az önmagát ilyen mélységig felajánló fantasztikus lény azon a magas polcon ahova felmászott érte valójában sose lesz az övé, és benyújtja majd e kéjes használatért a számlát az, aki embert faragott belőle. Ilyen embert. Ilyen izgató, fülledtséggel fojtó kifinomult vadembert, ami egyszerűen kell neki. Aki? A birtoklás diktatóriumában a vágyatárgya ami. Aminek nem tud és nem akar ellenállni, ha ilyen hévvel fogja magához, hogy csak bele akar dörgölőzni a kezébe, hogy minden hajszála személyesen attól borzongjon, hogy ő lehet az értő fogása alatt. Ami buja kis incselgéseivel, izomerejével megfűszerezi még a nadrágjától szabadulás tízezer éves unalomig ismert mozdulatát, mert meg kell küzdeni azért a felszabaduló bőrcentikért vele, mert nyilvánvalóan imádja, ha meztelen, de az is tetszik neki, ahogyan a nadrágban mutat és ki hibáztathatná ezért? Ami az ölében nemhogy a tűzzel, de a hússal játszik szédületes módon, levegő után kapatva őt állsimító szája felett, a torkán véve le róla az elragadtatás hördüléseit, amíg a markába simul, és megakasztott csípőmozdulattal beledöf, hogy elérjen a másikig, és együtt lüktetésük összecsendüljön. Ami becézve felel meg minden szavára és mozdulatára, elengedhetetlen várakozással és vágyakozással oltva be minden gesztusát, hogy szerfüggő élvezettel lesse őt, Sethet, mi lesz a következő apró ajándéka neki, egy nyögés? egy csók? egy feszes mozdulat, amivel kihúzza belőle a lélegzetet? egy apró harapás, aminek póklába kél és a nyakából az ujjaiba siet végigkopogva a karján sietősségre ösztökélve? A nyelvét a vállán a pár napja még véres nyiladékként rámart sebe üdvözli halomba hordott vérlemezkék áldozati tetemeivel, és mintha a körülötte tobzódó nyelvjárás idézné fel benne a korábbi heves dialektust, a fogása akaratossá keményedik és a szisszenés megkoronázza a megragadást és elragadtatást. Követi a hátrahajlást, hogy marhasson, a teste diadalívvel dicséri a megfeszültség erejét, a hozzásimulása elmélyült, horzsolt ütemet diktál a légvételeinek, belerezdül a hangja, és ő maga is beleborzong a saját parancsába, a képzelt gyönyörbe, ami valósággá válik, mert valósággá válik, Seth nem okozna neki ebben csalódást, és nem is okoz, még ha... nos türelemre is tanítja. Belemosolyog a csókba, amit kér tőle, és ő megadja neki, mert rá tudja bízni a végrehajtást akkor is, hogyha nem látja, mit intéz az ölében, ám nem kongatja benne a vészharangot akkor sem, amikor érzi a húzó ujjainak simításán, a nedvessége továbbél rajtuk, és még tovább benne, türelmetlenül lökne, de kizárták a jóból. Torokhangon hördül a száján, mégsem tűnik csalódottnak, a maga mosolyával pecsételi le összesimult szájuk csóktalan erotikáját, mintha elmajszolhatná azt is, végigfut rajta a nyelvéle fürgén, aztán szavakat lop a szájsarkába. - Tudtam előre - dorombolja mély, állatias örömmel, hiszen Seth annyiszor lepte meg egyéjszakás kétdugásos alkalmukkor, amennyivel utána merengve számot sem tudott vetni, de valamiképpen mégis elszámolt mindig számító elméje, és számított rá, hogy meglepi majd egy mozdulattal, amire nem készülhetett fel, ami új irányból ingerli, ami kiveszi a kontrollt a kezéből, de elgyönyörködteti cserébe, és lám itt van! Felhúzza a térdeit kissé, a kezei aláfognak, benne van a lendület, hogy tébolyult erővel rántsa le, de türelemre tanítja a saját farkát, forrón feszülő, hetyke vágyát, amit vonz a síkos játék a másikban, ami sóvárogja a belemerülést, de ugyanakkor aminek várnia kell, amíg a másik felé mozdul, és ő ugyanakkor felé, még fel sem fogva, hogy megtörtént végre! de a mámor szavát hallja a test, és mozdul engedélyt sem kérve rá az elmétől, ami éppen mással volt elfoglalva. Azzal a pajkos fénnyel a másik szemében, amit ellobbant a kéjvágy, a gyönyörűség érzése, a síkos bensőjében előrehatolás, az egyesülés, a kiteltség és befogadtatás teljessége. Tudja hova lett a lélek Seth lehunyódó szeméből, mert az ő makkjához dörgölőzik a testbensőjében, forróság lesz belőle, ami üdvözli, amibe eltemetkezni jó, és amitől elakad a lélegzet. Csókolni akarja. A szájáról lesiklik a szája, az arccsontjához felvándorol, aztán a füle előtt le, éppen ahogyan a csípője mozdul lassan, megkent kenetteljességgel, korrupt elégedettséggel a kéjben, a feszes test lüktetésében barangol, visszább vonja mielőtt a nyakába érne és újra beletemetkezik, mint a nevének csúcsán amikor a nyakszíj feszes ívére ér a szája, a gégén húzza át a fogaival, hogy alatta is megcsókolja, a fogai közé zárja a porcot, finom nyomás nyomát hagyva rajta búcsúzóul, mielőtt az álla felé indulna merészen, újra meghódítani az arcát, az ajkait. Mély, lassú és szinte teljesen egyforma nyomásai nem kezdik ki a kapaszkodást, éppen olyan könnyed a mozgás, mint amilyen könnyedén tartja, ringató és állandó, gyógyír és vigasz a sóvárgó testnek és a makacs kérdéseket feltevő léleknek. Kiürült az értelme, csak a mozdulatok ősi ösztönösségére figyel. Csak a vágyra hallgat, amelyik beszél, és amióta a törzsi szintű szexuális beavatások rítusainak ideje elmúlt, azóta diktálja generációról generációra a fiataloknak, hogy mit kell tenni, amikor egymásért forr a vérük. Ez a vágy a tévedhetetlen élvezetek lehetőségeit sorolja fel, és a javaslatára a jobbja szeretőn végigsimítja a másik lábát, átfogja a térdét, alásiklik a keze és a magasba emeli, fel a vállára a vádliját egészen önfeledten hátradöntve a másikat, a szájára szorított szájával szinte a pultra kényszerítve a fejét, a csípőjének préselt csípőjével pedig beléoltva a mozdulat gyönyörét, a bensőjének hajlását, a testének ízét válaszul. Szabaddá lett jobbja végigsimít a combkülső feszült izmain, a fenekén jár, aztán a pult szélére markolt ujjakra fog, a csípőmozdulatait lelassítja, mintha nem is a megveszettség volna az aktuális parancs, csak a mélyre íródó szenvedély. Aztán elengedik és újra a kemény izmokon céltudatosan bolyonganak az ujjai, a bőr alá írva a firtatást, hogy hol fognak megállapodni mohó kezei, és erre a válaszra sem kell sokat várni, ahogyan Seth ujjai is hamar feleltek, és ő is egészen hasonlót mond. Csak talán valamivel kevesebb finomárnyalattal és ékesszólással, amikor elhúzza a fejét arasznyit, hogy lássa maga előtt, maga alatt, jól megnézze és beigya ilyen gyönyörűen önfeledten, mielőtt előbukkant síkos farkát ezúttal ő maga fogná meg, alulról két ujjal megtámasztva, de az üteméből még úgy sem kimozdulva, hogy ezzel jobban el kellett távolodnia, mint eleddig tette. Kárpótlásul ezúttal sokkal közelebb kerül, amikor újra belehatol, a másik lazult gyűrűizmát a szükségtelennél tágasabbra feszítve szét azzal a két ujjnyival, a testének szorosságába beékelődik alig nyögve, bár a kéj gőzölgő vörösbe borítja a látását, és szemei előtt a másikat, de van ott még hely neki, tudta, érezte, tapasztalja és tudja most is, amikor belehúzza magát, kifeszítve, magára feszítve, egyszersmind a baljával egészen elhúzva a támaszától, hogy függő csípője rá nehezedjen, érezze benne önmagát, és az érezze önmagában egészen. Mert az ujjai sem tétlenek, merev vágyát biztosan felnyomja magában alulról, így nem tévedhet abban, hogy ott érintse, ahol a testbe a kéj megszületik, viszonozva azt a kedvességet, amivel Seth elhalmozta már. - Mondd a nevem - kéjjel béleli ki a fülét odaborulva hozzá, a halántékára súgva.
Elnézi azokat a harapnivaló ajkakat azzal a meglassuló figyelemfelhívással, a szuggesztív pillantással és valahol mélyen a rengeteg beszéd alatt megérzi a probléma keserű bűzét. Nem, nem lepődik meg azon, hogy csak most. Ez a gondolat két napos tetem legrosszabb esetben, a rigor mortis fázisában van, merev és mozdíthatatlan, a bomlás még aligha kezdődött meg, maximum hullafoltok terpeszkednek a hátán, de valódi szaga még nem lehet. A mögöttes érzésvilágot szimatolja ki inkább, mint jó vadászkopó, melynek eddig túltöltötték az érzékeit egy mély szippantással a látszólag évtizedek óta keresett drogból és ő elfeledte, hogy annak bizony ára van. Ezekiel Keller a jövőbe tervez. Belobban ez a gondolat a koponyájába, akár ha rátenyereltek volna egy kapcsolóra, mely ahelyett, hogy ijesztő vallatófényt gyújt odabent, a vöröslámpásnegyed buja hangulatával tölti meg agytekervényeinek sötét, fullasztóan szűkös sikátorait. Mégis... bármennyire is tetszetős a gondolat, annak született, ami: problémának. Mert meglehet, hogy a hím elveszti felette az érdeklődését az elkövetkező egy hónapban, ám... mi van akkor, ha mégsem? Vajon mit tenne, hm? Megérezné az utolsó alkalom búcsúhangulatát? Bezárná, hogy ne tudjon lelépni? Megölné, amiért azt gondolja, hogy elhagyhatja őelőtte? Valószínűleg. Valamelyik a kettő közül biztosan, vagy kombinálva, de bárhogy is, ebből aligha jönnek ki zökkenőmentesen. Nem ez az alkalom lesz, amikor foglalkozik vele. Még csak nem is a következő. Talán egyetlen egy sem egészen az utolsóig, ami messze nem jelenti, hogy közben nem kalkulál az eshetőségekkel. Mert ahogy a probléma neve, úgy a tény is csak tény marad, hogy egy sokkal kevésbé szép napon Nikolaynak távoznia kell. - Nem? - Kérdez vissza szórakozón, belehunyorog abba az egyetlen szóba az érdeklődés, megkívánja az emlék ízét arról a gondolatrabló nyelvről, a szájáról. Széles mosoly rándul sajátján a válaszra és nem. Egyáltalán nem úgy tűnik, mint aki hiányol bármiféle elfogódott, megnedvesedő pillantást. Pontosan abban leli örömét, amit kap. Elneveti magát a replikára, elnyújtózó, elégedett morranásba dorombol át a vége, mert az a mély, emlékeket idéző, buja hang jószerivel belenyal az ölébe. - Ah, a csupa szívjóság vezérelt. El vagyok ragadtatva. - Az a mosoly egészen biztosan nem gyerekkönyvekbe való, de még a felnőttmagazinban is arciprító lenne és... valóban. Tényleg el van ragadtatva, csábítva még inkább megkérdőjelezhetetlenül, mert Ezio valóban kitölti tetszésének minden létező mérőműszerét egészen a kiakadásjelzőig. Miért is ne öntené szóba az utolsó átkozott cseppjéig? A ruszkiba nem neveltek gátlásokat. Megvonaglik a szája a mosolyban, lám-lám, az a szív csak visszatalál újra és újra a gazdájához, ámbátor... legyünk őszinték? Jelenleg valóban ő Ezio szíve, érző fele, ha már sajátja egyik kategóriában sem lehet. Aligha számít, ha benne van kettő helyett is, másfelől viszont van valami végtelenül ironikus abban, hogy a pszicho kapcsolati szinten tervez, míg ő... - Örömmel. - Oldalra biccenti az állát, a kékek hazugság nélkül, kristálytiszta meghívással fénylenek. - Mindig is remekül álltak nekem a kötelek.
Nikolay messze nem bűntelen ebben a kérdéskörben. Ha nem akarta volna tetteinek teljes tudatában, módszeresen magára követelni a figyelmét, hát nem hívja meg magához. A költözés mit sem jelent neki, megtehette volna, hogy tovább áll és meghúzza magát egészen addig, amíg Ivan elő nem készít mindent az indulásra. Nem volt szükség arra sem a logika elvén, hogy feldobjon kettejük között egy játékot, ami éppen arra szakosodott, hogy lehántsa az alapvető emberi jellemről a felesleges rétegeket, ha jól csinálják. Még ennél is kevésbé volt követelmény, hogy az amerikai ártatlan nemzeti indulója után elővegye a szikét és felvágja magának ágyéktól-állig, kiforgatva a test védelméből, milyen gyógyíthatatlan betegség lappang benne. Szükségtelen volt, hogy VIP jegyeket osszon, hogy engedje bármilyen jövőképbe merülni, hogy pórázt adjon a kezébe, főleg konkrét határidőszabás nélkül. Mindez az elejétől a végéig szükségtelen, megerőszakolja és kéjgyilkolja az egyéjszakás gondolatot, nem kell a nyers és nem kevésbé kielégítő szexhez, nem kell ismerniük egymást ahhoz, hogy jó legyen. De megmondta már, hogy mocskosul önző fajta. Azért teszi, mert erre van igénye belőle, mert a maga módján éppúgy ízekre tépné, hogy a zsigereiből olvassa ki azt a bizonyos jövőt, amiről biztosan tudja, hogy hosszútávon nem lehet részese, méghozzá több okból sem. Nos... egyetlen percig sem titkolta, hogy mazochista. Okos kis pszichopata. A gondolatok, melyek a háttérben kelnek igencsak közel állnak a valósághoz annak ellenére, hogy önmagában mind merőben romantikus fajta. Személyes szükségletre alapoz, mely valósággal megköveteli, hogy ez a teremtmény saját érdeklődését az örökkévalóságig tartsa fent és melynek lehetőségét alátámasztja a tudat, hogy van olyan a világon, akivel már megtette. Önmagába harapó, önpusztító gondolat, mely anélkül tekereg körbe, hogy igazán tudná, az a bizonyos mester minden átkozott lépését éles figyelemmel követi. Mert Ezio ismeri. Látta. Találkozott vele. Beszélt vele. És végül elsétált tőle. Az emberi gúnya iróniája, hogy a fröccsöntött bábuk buborékvékony felszíne alól kevéssé sejlik át, hogy belülről egészen másként rohad, mint eltespedt, kiégett, megszenesedett bűzű társai. Számít, ki alkotta, ha végeredményben ebben a húsban testesül meg a következmény? Kevesebbet ér akkor, ha 3D nyomtatón tervezték éppen az ő szájízére, vágyainak kielégítésére, mintha önerőből válik azzá, ami ma... ami szimplán csak lehetetlen? Nincs függetlenség a világban. Minden, ami él, mozog és az is, ami mozdulatlan, a környezete által válik olyanná, amilyen. Eziot valószínűleg az örökletes genetika alkotta kevesebbé és többé egyidőben, az apja formált belé megfelelési vágyat, a környezet elvárása burkolta folyékony hazugságba, a megbélyegzés és ellehetetlenítés lehetősége tette rejtőző herceggé. Nikolayt sem csupán rejtélyes mestere alkotta bár, messze nem sejtelem, sokkal inkább tökéletesen nyilvánvaló tény, hogy a megfelelő, igencsak súlyos, évek nagyságrendjén mérhető ránevelés nélkül egyszerűen csak nem válik emberből olyan eszköz, ami kéjvággyal reagál a életellenes hegjátékra, ami nem csak elfogad egy pszichopatát maga alá, fölé és a póráza végére, de kiszúrja egyáltalán kvázi harmadik találkozásra. És kihívja maga ellen. Megteszi újra és újra félelemérzet nélkül, élvezettel gyönyörködve az eredményben, kéjjel, vérrel, szenvedéllyel adózva a létezésének, randira hívva úgy, hogy tudja, képtelen egyáltalán a szeretetre... Nagyon őszintén, ez maximum az elbaszott vámpírregényben és túlcicomázva lehet romantikus, mert az író természetszerűen alávág valami hősszerelmes drámát a történetnek, amitől a főgonosz vérszomjas, nagymamazabáló, piroskát kefélő rémfarkasából a nagy Ő nyomaiban járva már lógó nyelvű, nyáladzó kiskutya lesz. A valóságban azonban ez egy olyan pszichológiailag súlyosan sérült, többszörösen szilánkosra tört, a darabokból frankensteini vénával újraalkotott viselkedési minta, amiért éppúgy az agykurkász elé vonszolnák egy óvatlan pillanatban. Az, hogy az őrülete nem egyezik Ezioéval, még nem jelenti, hogy normális lenne. Pokolian élvezi a másik reakcióit. A türelmetlenséget, ami az általa alattomosan gátolt vetkőzés mozdulataiba szaggatja magát, a farkát a kezében feszülni, a mohóságot, amivel előre nyomakodik és amitől saját vágya rándul meg, mert pontosan ez az előre döfő, elutasíthatatlan mozdulat, amit magába kíván. Minden apró rezdülése saját játszadozására a kedvére tesz, a torokba fulladó lélegzet saját, szeretett halottja, az elragadtatása az ő oltárán tett áldozat, a köré csavarodó, fegyelemre kényszerített figyelem, a fojtóhurokként tekeredő idegvégződések érzékeny hálója neki hízeleg. Elcsábul ennek és elmerül az érzésben, a szája felmagasztalja, a nyelve játszik a bőrén és megörül saját nyomainak rajta. Most puhán csókol a harapás érdes, gyógyulófélben lévő mementójára és bár nem számol a hirtelen türelemvesztéssel, kéjes élvezettel sziszegve üdvözli magán. Senki nem mondta, hogy nem vámol meg cserébe. A hördülésre nevet röviden, ereszti a pultot és hasizomból tartja meg magát a pózban, ahogy felsimít a másik arcára, halántéknál túrja fel a hajszálakat szerető gyengédséggel, míg nyelve hegye rányal a férfi fürge nyelvére. - Mert egy számító kis... mmmh... szörnyeteg vagy. - Súgja szájról-szájra olyan szeretettel, mintha ugyan ennél szebb bók nem is létezhetne a világban. Ereszti az arcát, ahogy érte nyúl, visszatámaszt a pultra, ujjai begörbülnek a csúszós felületen, mintha ugyan megkapaszkodhatna benne, vagy ellentarthatna egyáltalán, ha a másik valóban magára húzza. Élvezné azt is és módfelett élvezi, hogy nem teszi mégsem. Annak értékeli a férfi türelmét, ami: ritka kincsnek, ajándéknak, bóknak, erőfeszítésnek és nem is marad adósa érte. Imádja, ahogy belé hatol. Ég és Föld a különbség a saját ujjaihoz képest. A felkészítésnek megvan az előnye bár, képtelen igazán ellazulni a pózban, a másik pontról-pontra feszíti szét magának, hát az izomzat érzékenyen meg-megrándul rajta és körülötte, egyszerre ellenállva és csábítva mélyebbre azzal a felülírható, természetes ellenkezéssel. Így kitárva, feszesen tartva, biztonsági kontroll nélkül az előrenyomakodó mozgás szinte lángba borítja a testét, érzékenyre hevíti a bőrét, mintha az idegvégződések kifelé menekülnének belőle, mert túl sok csoportosul odalent a férfi duzzadt vágya köré. Egyetlen reakciója a csókok puha, figyelmes gyengédségére testen belül összpontosul, a széteső tudat a légzés zaklatott ütemére fókuszál, míg bensője meg-megszorul a hím farkán, ahogy a szája érzékenyebb ponton érint. És egyszerűen csak minden érzékeny rajta, amikor ennyire gyengéd vele, amikor a teste ráébred a finomsága és már nem készül úgy az övére, mintha támadás érné, amikor az önvédelem ellazul és felkínálja magát, mint a fiatal, lelkes kis kurva, amelyik még nem égett ki a túl sok lelketlen dugástól és valahol mélyen, ezerszer is letagadottan átkozottul kívánja. A mélyre futott behajolás feszíti ívbe a torkát, a nyögését, megbicsaklik a hangja, ahogy felcsúszik rajta a nyakörv és nagyot nyel, mikor a másik harap, a farka nekifeszül a férfi hasának az azonnali reakciók elvén, nedves kéjnyomot nyal a bőrre. Amint a férfi szája felfelé moccan rajta, a feje előre biccen, rácsókol a homlokára, az orrnyergére, a szeme alá és minden gesztus visszanyelt lélegzetből születő, suta, szétcsúszott ösztöni reakció, szeretetnyelve van, nem pedig tudatos kontrollja. Sóhaja szinte megkönnyebbült, ahogy a szája végre a száján, mohó szenvedélye kielégíthetetlenül szomjazza a csókját, de képtelen azt huzamosabb ideig megtartani a testében járó síkos, kemény és kontrasztgyengéd ki-besiklások parancsszaván. Felületesen és hirtelen vesz levegőt kettő között, ám nincs türelme megvárni, amíg igazán feltelik vele, mert a teste a hímmel teszi inkább és ebben az egyenletben az égvilágon semmilyen más behatolásnak nincs helye. A nyögéseit a szájába rejti, a hangja a csókjába hal bele, míg a simítás alatt meg-megrándul a hosszú combizom, engedékeny a pozicionálásnak és szétcsúsznak a kezei, ahogy lekényszerítik. Felhördül a szinkronbehatolásra, jobbja hirtelen hagyja oda a pultot és belemar a férfi fenekébe, szinte követelve a pár szívdobbanásnyi kitartást. A simogatást érzékeli bár, a többpontos ingerlés összeolvad benne, a kezére futó cirógatásra gondolat nélküli ösztönösséggel reagál, az ujjai a pillanat elvén eresztik a pultot, megemelkedve kulcsolódnak össze az övéivel és úgy szorít vissza a biztos felületre. Bár egy pillanattal korábban épp a póz kitartását követelte, most elkínzott nyögéssel könyörögné vissza a korábbi ütemet. Mintha frusztrált lenne, hm? Ez érződik az apró, visszahívó csókokból, amik a férfi ajkait érik, a gerince mentén felsimító kézből, a tarkón megtapadó tenyérből. Sikerült annyira felingerelni, hogy szó nélkül, pusztán testből is kristálytisztán könyörögjön neki. Ahogy a férfi feje elmozdul tőle, képlékeny, lámpafényű kékség villan fel a pillák rejtekéből, a hím testárnyékában a pupillák tágak és ettől egy szívdobbanásra olyan kibaszottul védtelennek tetszik, amilyet még egészen biztosan nem mutatott magából. És valahol ezen a ponton kristálytisztán egyértelmű, hogy bár ő maga szívesen osztja, Nikolay egyáltalán nincs hozzászokva ilyen mértékű, erőszakos retorziókat mellőző gyengédséghez. A szervezete megzavarodik tőle és mert nem tudja, hogyan védekezzen ellene, hát kiszolgáltatja saját magát. Egyszerűen csak nem kalkulál vele, hogy a másik ezt fokozni képes még akkor sem, amikor elégedetlenül fut össze a sötét szemöldökpár az eltávolodásra... Minden olyan hirtelen történik. Ahogy felismeri a már megszokottnál feszesebben beléhatoló mozdulatot, ahogy a szemei elkerekednek és a szája elnyílik, de ezúttal nem jön ki hang a torkán. Csípőtől felfelé teste ívbe feszül a férfié alatt, feltapad rá, mintha a tripla behatolás feszítő, érzékenyen döfő ingerétől menekülne hozzá, éppen hozzá, akitől az egész ered. Mindkét keze a hím testére tér meg, balja a nyakát öleli át, jobbja váll alatt befutva a hátát, ujjai bőrbe vájnak a lapocka tövénél, míg szája ikersebet harap a vállán szinte szűkölve, ahogy a csípője meg-megrándul és vonaglik a szoros testjátékban. Csak akkor ereszti a felsértett bőrt, mikor a halántékán gördülnek le a szavak, megcsiklandozza a fülét, végigszalad nyakszirtjén a borzongás és végignyilall tőle a test teljes hosszán. Ezúttal nem váratja meg az engedelmességgel. A reakció azonnali, saját nyögésével keverve horzsolja véresre a torkát a nevével, hozzádörgöli az arcát az arcához, rácsókol az arcélre, ahogy elsúgja aztán újra és még egyszer, miután a fülcimpáját vette a szájába, megharapva, megszívva és felnyalva rajta. Ritkán hódolnak isteneknek ilyen színtiszta, őszinte élvezettel.
♫: Seven Nation Army ★ §: "vampire"... oh wait, that's another story ★ ✎: 1977 ★ id: 0063
- A szívjóság a középső nevem, jó ha ezt megjegyzed - a miheztartás végett, vagy ha éppen fel akarná venni, esetleg démoni megidézéshez, megannyi lehetőség közül válogathat a pajkos válogató, mosolyokkal összeöltött köpönyegük el nem rejti a szemérmüket, mint valami elbaszott középkori férfihárem panorámavízióban, még le sem vetkőztek, de már ajzottan lesik egymást, vissza és előre tekintve egyszerre, felsóhajt. Annyira tökéletesen illeszkedik bele és benne, és ő megfordítva, tükörképként belé és őbenne, hogy méltán lehet amaz a szíve, elfogadja a testének mindösszes szervrendszere, nem veti ki az immunállomány, és a lökődés köztük ki- és be csakis élvezeti irányú lehet. Biztos benne, hogy neki is be kell látnia ezt, ha nem most, hát a mindörökkében. - Meghiszem azt - üreges szavak ezek játékos éllel, felparázsló szemeiben hurkolódnak a megszólaltatott kötelek kenderhúrjai, kibogozhatatlan csomó a kórus, ami benne muzsikál. Kész tényként kezeli, hogy a másik tudja, hogy ő a jövőre gondol és abba tervez, mélyebb titkokat tudott meg róla, tőle és általa, és ezt nem is akarja titokban tartani, mert elvárja, hogy tisztában legyen Seth a helyzetével: ha őnélküle veti magát a fényes vagy fénytelen jövőbe, hátrahagyva őt a buja múltban az emlékek között, az csak és kizárólag az ő bűne lesz. Eltakarhatja a nevét, eltitkolhatja a baját, rejtezhet fegyverszagú rémei közé, mit sem számít, nem mentség, nincs annyi vér, ami beboríthatná és tisztára mosakodhatna abból, ha elhagyja őt. Egyetlen szív sem távozhat a bordaketrecből büntetlenül, az opálszemű macska a tanú rá, hogy csak pusztulás és pókhálós halál terem a nyomán.
Még véletlenül sem azért számít az alkotó keze a mű élvezetében, mert mennyiségi jelzőket így szerezne Seth vonzereje, csábereje, lenyűgözőségének vérben oldódó és ott felszaporodó kvintesszenciája, sőt. A világban kevés, szégyenletesen kevés olyan dolog és tényező van, ami csak hozzáadhat az értékhez, de le belőle nem vonhat, és ez éppen ilyen. Legrosszabb esetben is csak semleges tényezővé válhat a mester, ami volt elmúlt alapon, és az Ezioban gazdag jövő ráépítkezne az alapjaira, mint a modern kor a régire, és már a kutya sem mondaná meg egy idő után, hogy az a kéz volt-e egyáltalán olyan jó és értő, mint az övé. Létezhetetlenség, hogy a hegrovó kiléte, felmért és megértett motivációi, megismert lélektükre kevesebbre taksálná mindazt, ami miatt Seth oly értékessé válik neki, csillogó karátjaival fogva tartja a figyelmének kalandozó fókuszát, ahogyan a világban szétszórt ősi történelemről tanúskodó barlangi ábrázolások, földbe ásott elgondolkodtató kőfejek, rejtélyes sziklaminták titok-értékét sem csorbítja a tény, hogy az alkotói tudottan civilizálatlan, húszas éveikben elpusztuló agresszív előemberek voltak, még közelebb a majmokhoz, végtelen távol mindattól, amit a modern szemlélő értéknek talál. Nem csorbít a kincsek értékén hogy kannibál, erőszakos, a wc papírt még csak hírből sem ismerő mocskos testű humanoidok alkották meg őket, akik szerint még jó ötlet volt lyukat fúrni egy beteg koponyán, hogy kiengedjék belőle a gonoszt, ami még az ő primitív szintjük szerint is vad és szélsőséges tettekre sarkallta a társukat. Nem, Seth értékei megkérdőjelezhetetlenek és megbecsültek, ám nem mehet el néhány tény mellett egy szó nélkül ő. Példának okáért jó ha tudja, hogy a szívére olyan köldökzsinór tapad, ami bármikor kirántja tüdejének öleléséből a dolgos kis szervet, és az megszűnne érte dobogni. Hogy a pórázt ugyan az ő kezébe adta, de amikor megragadta érezni vélte egy szellemkéz simítását a kézhátán, ott barangolt a bütykein, és beleborzongott a közelségébe, mert akárhogy mérte azokat a sebeket, nem volt már gyerek, amikor szerzete őket, ki nem nőtte a részegítő erőszak emlékét, tehát az ő ízléséhez képest egyszerűen nem történt elég régen ahhoz, hogy az a "másik" megfelelő érzelmi távolságba kerüljön az emberi fejlődés természetes hormonális küszöbváltozásainak égisze alatt. És aztán, ott van még a kíváncsiság benne, az önkéntelen vonzalom a hasonló iránt, mert ugyan a mágnes negatívja a pozitívat vonzza, de a farkasok a farkasokkal, menyétek a menyétekkel, kegyetlen hiúzok pedig pamacsos fülű prémes pajtásaikkal hetyegnek, és Seth háta egy olyan vadon, ahol megérezte a fajtárs szagát, jelenlétét, keze nyomát, érzéki mintáját, és ez nászra hívja, mint a szarvasbőgés érett gesztenye harsonája, ugyanakkor mind e mámorban nyilvánvaló, hogy nem frigyre áll a nemi leosztás, hogy a megsebző férfi, mint ő maga, talán még ennyiszer férfi, és a rivalizálás mayday kódjára húzzák a viselkedését az ösztönök. És csak az érzések, azok a nyomorult, távollétükkel tüntető érzések moderálhatnák józanná egy pillanatban, amikor ő és Ő és Seth egy térbe tévednek, és kétsége sincs afelől, hogy a jövőben ez megtörténik majd. A jövő hát minden kívánatossága ellenére létkérdési veszélyekkel teli, és ez már most plusz izgalommal ajzza mindazon túl, amit megtesz vele Seth. Annál többet pedig alig visel el ember égig kiáltó trágár játszadozásaiból, afrodiziákumként gátlásolvasztó érintéseinek céltudatos hajszolásából, milyen szerencse, hogy nem egy átlagos halandóra árasztja forró incubus létének minden természetes velejárójáróját. - Imádom, ahogyan azt mondod... - a nyelvhegyével végigrajzolja a másikon mélyre hulló szavait, belepréseli a bőrének pórusain keresztül, hogy áradó vérében, zsongó érzékeiben érezze az imádatát, amit nem elégít ki a test a testbe hatolás bíbor gyönyöre, megadóztatja a fakó bőrt, levámolja az állkapocs széles és kemény határát - "szörnyeteg" - a fogai között az ádámcsutkájával elveszejti saját hangjának tónusát, megkísérli magába húzni azt az idegenszerűséget, amivel Seth szól, mintha ilyen közel a hangszálaihoz kinyalogathatná a képességet rá, hogy úgy szóljon, mint ő, megossza szófoglalatú tetszését vele, ahogyan megosztja a csókját, meg a testét, bensőjének melegét, élvteli összehúzódásait a csókjai nyomán magával szinkronizálja alá, amerikai angolhangja a kelet-európainak nem mást, mint Ezio feszes öle, kemény megvonaglásait a csípője korrigálja mindkettőjük örömére. Behintené magával, ahogyan az teszi, felnyílt hördüléseiben, halk nyögéseiben csírázna, a fenekén a szántás, ahova az ujjai belekapnak, fajtalan, elfajzó együtt burjánzásuk fékezhetetlen szövevénnyé sarjad, a természet lágy öle valójában legalább ilyen kemény, a hasát rápréseli, a testét magára húzza, minden ízét és porcikáját birtokolja, mégis, mégsem elég, soha nem volna elég belőle, összekulcsolt kezeit olyan vadul szorítja meg, hogy belefájnak az ujjpercei a gyönyörűségbe. Milyen szép! Élvezet csordul az arcélén, ahogyan lenéz rá, a tarkóján Seth keze alatt érdes borzongás, a saját szívdobogásaitól visszhangos fülei nem süketek a könyörgésre, és siet beteljesíteni a rimánkodó ékesszólást, de nem tud nem gyönyörködni egy végtelennek kitett pillanatig az arcában, a szemeibe. Belezuhan a pupillájába, innen fentről, nagyot csobban a lélekben, mert esze ágában sem volt karcsú csíkká összevonni a testét, érezni akarja minden ízében ahogyan megüti a belecsapódás, az áttört felszín gránitkeménysége, hogy sajogva, lehorzsolt testtel nyelje el a hullámos habos mély, és a fenék felé süllyedve bugyborékolva tegye fel a doromboló kérdést a szörnyeteg: hát mit csináljak én veled? A megtört héj alá pillant ezeken a szemeken keresztül, testrés ez, amiben gyámoltalan zsigerek rejteznek, telve érzéssel és vággyal, és megannyi minden mással, amit tényszerűen felsorolhatna, ha eszébe jutna bármi, ami belőle hiányzik, és az ott van a másikban, de csak azzal törődik, hogy egyetlen dolog hiányzik még belőle igazán, és az ő maga. És mert azt akarja látni, hát úgy is látja, hogy ezek a szemek csak ezért könyörögnek, tág kiszolgáltatottságuk sóvárgás, amit felszentelt örömmel tölt fel magával és ez az amit tesz őszinte elragadtatottsággal. Visszaélhetne a helyzetével, de százszor és ezerszer is, mégsem fordul meg a fejében semmi más, mint megfelelni a meginvitálásra, hogy megitassa Seth szomjúhozó testét mindazzal a csorduló, folyékony jóval, aminek testi szilárdsága súrlódó lökésekkel és mélyre hatolt fájdalommal körített gyönyörrel materializálódik minden egyes nevével kottázott mozdulattól. Hozzáhangolódik az üteme, a testére simul, és alulról magához is emeli a hozzáívelő törzset, de érzi a lábát, a karjait, az ölelésének reszkető karomnyomait, újra felharapott teste mégsem a sebzett vad halálgörcsével ráng meg, hanem az élvezettől, hiszen megtagadhatná, de érdemtelen volna azzal arra az újszerű élvezetre, amit megoszt a másikkal, egyszersmind saját magával is. Mert ez új, valahol minden ősisége ellenére az önfeledtsége frissen született, a nevével hergelt mozdulatok siettetik a kéjt, összepréselt testük között hergeli a másikat, feszes hasfalán élvezi a gyöngyözését, kábán a hangjától nem is gondol semmi másra, csak hogy élvezni akarja, kiélvezni és elélvezni, hátha a csoda ezúttal majd örökké tart, mert ki akar ennél kevesebbet a létezésből? Róla kapkodja a levegőt, az ujjai begördülnek benne, ahogyan a combján a fogás is megkeményedik, a pultnak lökve hús és csont koppanását is hallja, de a vadság a térdében fáj, a másik bensőjében nem neki fáj, mert ő elélvez, hirtelen, bár egyáltalán nem váratlanul, de a ritmus mámora még kitart néhány ütemig, amíg forró bensőjében jár, aztán csak hagyja az ujjain mélyre csúszni, benne maradva, alátámasztva, de így önsúlya a másikat ráhúzza, és ő elengedi a combját. Feszes ölébe fog durván és fegyelmezőn, szemrehányást téve keménységgel avégett, hogy önzőnek kellett lennie előtte, mert a teste ennyire jó neki, édenbe mámorító, az elkóborol pórázvégbe akad a keze, de nem jelent most semmit a jelenléte, egyfókuszú értelmezésében elvesznek a korábbi jelentőséget, a szájával fojtja el édes nevével megtöltött száját. Mást hajszol most, mint az imádatát, belül két ujjal masszírozva (keményen, ahogyan a nővére panaszolta, szinte csontroppantó erővel) és kívül fogva marokra ellentmondást nem tűrő hévvel, elborult elmével az élvezetét akarja.
Szürke, fekete-fehér embermasszában felvillanó vérvörös tűsarkakon kopog előre a jövő. Néha hátrapillant, a mosolya vadító, hosszú karmos ujját görbítve csal közelebb, formás, ringó csípője megszédíti a figyelőt, buja teste kezeket kíván magára, elhiteti, hogy elérhető, hogy csak fogni kell és szorosan megtartani, mert akkor örökké tart. Mindenki elköveti ugyanazt a hibát. Követi vakon és esztelenül, hétfőn kívánva a hétvégét, a hónap eleji számlák nyomán a végi fizetést, a nyertes lottószelvényt, szerelmet, emésztő vágyat, családot, otthont, biztonságot, a Vörös Úrnőt remény kellemébe öltöztetve, a békés nyugdíjas éveket, bármit. Bármit, ami nem az aktuális pillanat. Ez okozza a vesztét is. Mert a balga ember akkor ocsúdik, mikor a léptei már fáradtak, romos épületek között jár, melyekbe sikítani jár csupán a lélek, s befordulva az utolsó sarkon néptelen, kihalt sikátor hátborzongató sötétje zárul köré. Még éppen látja a zsákutca végén szembefordulni, s árnyékba hátrálni saját, megkívánt jövőjét, közelebb moccan még a sötétből utoljára felizzó, macskalámpásként fénylő smaragdszemeknek, hallja a vidám női kuncogást, s megtorpan, mikor az horrorisztikus, hátat verítékkel nyaló átmenettel pokolmély, sikamlós nevetésbe vált. A sötétből érte nyúló kéz hústól letisztogatott csontjai között az elmúlás ténfereg. A különbség csupán kettejük jövője, s a balga emberé között, hogy számára nem Úrnőt; Vörös Királyt adott az élet. Olyat, mely egy percig sem hazudta, hogy formás, hálátlan ördögi szépségű kis kurva helyett, kegyetlen, módszeres, alattomos és manipulatív szörnyeteg. Olyan, mely ha kell kivágja a szemhéjakat, hogy nyitott szemmel jöjjön utána, fellógat a plafonra, hogy egyenes gerinccel tegye, mely elvárja, hogy minden pillanatban figyeljen, a szíve tanuljon, a teste túléljen, az elméje váljon érdemessé a kegyre, melyben részesíteni kívánja. Mert kiválasztotta. Nem Nikolay hívta magához, nem kérte és nem ingerelte (még ha erről élesen el is tér a véleményük), megkapta mégis, akár egy lekaparhatatlan billogot a bőrébe, gyógyíthatatlan betegséget, meveszekedett vírust, mely lám az aktus útján fertőz és melyet nem gátolna a gumi sem, hogy áldozatokat szedjen. Mert valóban. Egy nap talán igazán eljön majd a pillanat, mikor hárman egyetlen légtérben lesznek és a Vörös Király meglehet visszakéri majd saját birtokát, kegyesen megosztott vágytárgyát, gyűjteménye saját két kezével összetett és simára csiszolt, precíziós darabját, melytől megválni nem akar és nem is tette sosem. Az övé. Ott incseleg minden birtokjele a hátán, ha Ezio megfelelő pózba feszítené a testét, olvashatná a szimbólumán; ez a lény az övé volt az apja fejében gondolatként és az övé lesz akkor is, ha hat láb mélyen mállik le csontjairól az általa jelölt hús, a megszeretett vér és felbomlik koponyát fúró férgek között az éles logikán moccanó elme és érzékenyen lüktető lélek egymásba csordult, ingerlő kettőssége. Hogy Nikolay hajlandósága Eziora miként értelmezhető valójában, ilyen megsejtett láthatatlan pórázzal a nyakában, kérdéses. Sokféleképpen értelmezhető lenne akkor, ha a hím ismerné a hátteret, ha meglátná a machinációt mögötte, ha az orosz egyszerűen csak elmondaná az első randin, ahogy semmilyen szabályrendszer, józan paraszti ész és túlélési ösztön alapján nem létjogosult. És millióegy vízióba belekövetkeztethető, ha nem tud róla igazán semmit sem. Kell egyáltalán? Talán. Egyszer talán nem csak bőrszíjat kínál póráz gyanánt és valódi tudással köti magát a szörnyeteg kezébe. Van abban valami dögletesen perverz, ahogy a másik a torkán harapva idézi azt az egyetlen szót, mely nem csak hogy kísértetiesen hasonlít a sajátjára, a fogak játszmázásától egyszeriben át is nyújtja vérrel és karommal kapart névjegyét igazolásként. És ő szereti érte. Ez a tény megkérdőjelezhető lenne bármely elhallgatott, vagy épp folyékonyan hazudott alattomosságában, de nem ott, ahol test a testre válaszul kéjt zenél, ahol a gyönyör köt feszes gúzsba és semmi nem elég, mert nincs elég közel sem kívül, sem mélyen benne, a testére tapadva, tövig futva, a szájával a száján, a nyelvével a nyelvén, belőle lélegezve, az ajkai közé nyögve, olyan pózban tartva, amiben ellenállni is képtelenség és egyszerűen csak nem elég. Érzi ezt. Tenné akkor is, ha nem rezonálna át Ezioból egyenesen a bőre alá, mert minden érzékszerve, minden receptora, idegvégződése rá fókuszál, mert belül éppolyan üres, mint ez a másik és kell, olyan átkozottul kell, hogy önmagával kitöltse. Nagyon élesen érzékeli, amikor megtörténik. Ahogy az ujjai az ujjaira szorulnak, ahogy a fájdalom régi ismerősként hullámzik végig a csontjain és a másik lény behatol a pupilláin át egy olyan mélysötét verembe, melyet nem feltétlen kívánt megadni neki, s mely mégis olyan otthonosan fogadja be, mintha eleve elrendelt helye lenne ott. Valami veszettül érzékeny erre. Akár ha mély, nyílt sebbe nyúlna bele a hasán, átfúrná magát az izmok között, csuklóig elmerülve, rászorítva az egyenes gerinc könnyedén roppantható csigolyáira és belemosolyogna a képébe, amikor azt mondja: "megvagy". Olyan ez, mint a katasztrófaturizmus. Tudja, hogy el kellene kapnia a pillantását, de képtelen rá, mert gyönyörködteti, amit lát, mert akarja látni, befogadni az élményt, magáévá tenni és emlékezni rá akkor, mikor a lavina maga alá temette már és minden más körülötte kihűlt, fagyos hideg. Hogyan máshogyan lehetne értelmezni, ha nem meghívásnak? Ezio visszaél a helyzetével. A testével. És a lehető legmesteribb módon teszi azt, ha képes lenne gondolkodni egyáltalán, hát nagyon mély elismeréssel adózna a ténynek, kristálytiszta igazságnak, hogy a hím nem csak veszélyesen gyorsan tanul, de pokoli affinitással kontráz rá a megszerzett tudásra. De nem gondolkodik. Egyszerűen csak képtelen rá, amikor a másik uralkodik a teste felett, amikor nyilvánvalóan nagyobb kontrollja van rajta, mint amit ő jelenleg összekaparni képes, pedig nem. Egyáltalán nem jellemző rá, hogy éppen ez folyjon szét az ujjai között, hogy képtelen legyen rámarkolni saját szétzuhanó tudatára és a férfiban kelljen megkapaszkodjon helyette foggal és körömmel, vadul, kicsipkézve a bőrét az elviselhetetlenséggel határos élvezettel. Szinte fájdalommal jár beszélni ebben a szituációban, a torka üvölteni vágyna helyette, de megteszi, az istenekre is, megteszi a kedvéért és ha már egyszer megvolt, hát ismételni már természetes. Gyönyörűen áll a szájában, természetes helye van ott, mint a nyögéseknek, a rándulásoknak, ahogy a bensője ellenkezik, a vonaglásnak, ahogy a csípője menekül, megemelkedik, farka a hasfalán csúszik, majd visszazuhan ahogy elégedetlenné válik és mélyebbre kívánja... és túl sok. És menekül megint, mert veszélyesen megkínozza az élvezet, felzaklatja a testét, megtépázza a lelkét, míg a tudata sutba dobja a puszta gondolatot is, hogy túl korai lenne elélvezni. Csak ne. Még ne... Megrándul a szoros ölelésben, ahogy az ujjak tovább feszítenek rajta, az izom fájdalmasan vonaglik a fogás alatt, háton maradt keze a nyakba rándul, magához öleli a férfi fejét, ahogy annak élvezete feltölti belülről és hiába nem csatlakozik hozzá, a döfésektől éppúgy együtt nyög vele. Ritmusát vesztő, meg-megakadó lélegzete egyre-másra nekifeszül a férfi mellkasának, nagyon mélyről, hosszan sóhajt fel, ahogy a másik kéjétől vészesen megsíkosodott szorosság testsúlyi játékkal fogadja magába. Felnyüsszen, mikor a hím kímélet nélkül fog a farkára, a szorításban erőteljesen megrándul. Mintha ellenkezni akarna? Erre hajaz a hangja, ami elfullad Ezio száján, a kezek, amik hirtelen eresztik a fejét és tapadnak alulról a mellkasára, hogy eltolják. Megvan hozzá az ereje, a technikája, de hiába a megkezdett mozdulat, belehal az akarat a kegyetlen, kemény ingerlés szinkronjába kívül és belül, s eltolás helyett az ujjak begörbülnek, a körmei a bőrébe vájnak, a szája a szájára harap. Megrándul a válla, a pózban felfelé nyújtózik, mintha kimászhatna alóla, de a szája heves, szenvedélyes, akaratos és mélyebbre kíván, két különböző nyelvet beszél egyszerre és mindkettő tökéletesen szinkronizál benne: menekülni akar. maradni akar. Szeret-nemszeret virágok milliónyi hullhatnának el egyszerre képtelenül választ adni olyasmire, amire soha nem létezett valódi válasz, mert a két vágy ellentétessége egymásnak feszülve és egyszerre létezik, ahogy teszi benne a fájdalom és teszi a gyönyör is. Nem önmaga ellensége, de sportot űz abból, hogy kihívja maga ellen, magában, mindenhogyan, hát nem is élvez gyorsan, bár ezúttal nem tarthat sokáig sem. Viszonylag rövid az a tűrhetetlen tűréshatár, ameddig még képes ellenállni neki, de a pózban se módja, se valódi hajlandósága megtenni igazán. Belerándul a csípője, ahogy elélvez, hozzápréselődik egészen a férfi kezének, az ölének, újra és újra megszorul körülötte, míg forró kéje síkosra nyalja kettejük hasfalát. A száján hördül. Indokolt lenne, hogy ívbe feszüljön, hogy a világba ordítsa gyönyörét, de képtelen ereszteni. Felhevült teste szorosan zár körülötte, nem jár a kéjjel valódi elnyugvás, mert a bőre, a húsa, szervezete még lángol, a lélegzete zihál és beleöli azt is a másik ajkaiba, ahogy csókolja követelő szenvedéllyel anélkül, hogy tudná, vagy felfogná egyáltalán mit követel, amikor most kapott meg az égvilágon mindent, amit emberileg lehetséges.
Mindent összevetve értelmet nyer az a bizonyos fél esztendő, amit hiába próbált feltűnésmentes, fájdalommentes, vértelen megtagadtatásnak maszatolni Seth, ezzel a válasszal rá Ezio semmiképpen sem volt és nem is lehetett kibékülve, de utógondolással értelmet nyer, és ez is van olyan jó magyarázat, mint amit a másik gondol magáról igaznak, akár téved, akár nem, bár az amerikai nyilvánvalóan hajlik arra, hogy elnézhető tévedésnek gondolja az állítást, amiben ő nem talált semmi kézzelfoghatót. De, és itt a de tényleg hangsúlyos, komoly, mély tudást hordoz nem csak odavetett megkötője az ellenvéleménynek, ami nem is mond mást igazán, mint ami már elhangzott, ahogyan az lenni szokott, csak az az egyetlen funkciója, hogy az aktuális beszélőt mutassa minden tudás orákulumának, kettőjük viszonyában ez a "de" azt jelenti, hogy így már nem keres rejtett titkokat a szexuális absztinencia okaira abban a férfiben, aki ennyire megkérdőjelezhetetlenül, állatira jól csinálja a testgimnasztikát, amihez gyakorlat és érzékenység egyaránt szükséges, mert a legjobb szándék sem pótolja ki az edzettséget, ezt mindketten jól tudják. A "de" mögött felsejlik mindaz, amiben ő különbözik az átlagembertől. Ő nem követel lohasztó magyarázatot a sebekre, és nem sajnálja miatta. Nem szúrja tökön Seth élvezetét azzal, hogy sápítozik riadtan, hogy ez milyen szörnyű dolog, mennyire barbár, és nem válik még iszonyodottabbá a felismeréstől, hogy a másik élvezetet talál önnön húsba vágó megérintettségének buja nosztalgiájában. Ezzel a kritériummal máris harmadolta a szóba jöhető populációt, ami eleve megfeleződött aztán megfeleződött még egyszer a férfi nyilvánvaló egynemű érdeklődésétől, ami azt jelenti, hogy a népesség férfi-feléből nála szóba a meleg és biszexuális férfiak még így is népes csoportja jöhet, aminek a korábbi számítás szerint jóindulatúan nevezhető tesztoszterontól megrészegülve látens vagy gyakorló szadistának, amelyik képes elfogadni önnön kegyetlenségét, és nem elrontani a randit néhány odailletlen sajnáló szóval. De még közülük is kiesnek a távolról tisztelők és diszkrétek, akik megérinteni már nem mernék a múlt hegeit, és újabb sortűzzel tizedel a fel nem tett kérdések halma, hogy "ki volt az?", "mikor volt?", "hol volt?" és a többi és a többi, ami okszerűen felmerül az emberben, de kapcsolatuk ilyen korai szakaszában, ahol még a hovatartozás is rejtélyes, ott nincs helyük. És ha már hovatartozás, ha le nem is leplezné az átlagember, hogy mégis mekkora szörnyek lappanganak ebben a tóban, Ezio megelőlegezi a korábbi számítások szerint szóba jöhető keveseknek, hogy azért valamit megsejtenének, és ez nem válna az önfeledtségük előnyére. Tehát a legegyszerűbb lenne a szexuális vágyat fizetett bérmunkásokkal kielégíteni, vagy a nemi erőszak gyönyörében, esetleg részeg, könnyen kapható melegbárból kidobott csávókkal, de erre egyrészt gyógyír a büszkeség, másrészt a prostik anyagi vonzata inkább a politikai félrekefélőknek kedvez, még ha vonzó is a "nem beszél feleslegesen, csak ölel" lehetőség, potenciális nemibetegség rizikókkal fűszerezve. Megint nem használt gumit. Ezen pedig éppen olyan könnyedén túllép, mert aggódni már igazán kár miatta, ahogy a baljós sejtelmet elengedi, miszerint a megsebző mester, homályos alak közelebb van, mint gondolná, mert a logika elvén a fél évvel ezelőtti partner ő kellett, hogy legyen, még ha szóba jöhetnek más lehetőségek is, de hé, akkor Seth elképesztően szerencsés egyed, hogy ilyen gusztusos szadisták veszik körül az ő kényére kedvére, és fél év tényleg semmi várakozás egy méltó, igazán méltó partnerre, lám, neki 28 esztendőt kellett várnia rá (na jó, a 15-től induló párkeresési láz diktátuma szerint csak 13-mat) hogy valakinél számba se vegye a lehetőségeket, hogy mennyi van még hátra belőle, mielőtt végleg unalmassá válik. A szájába őt veszi, a torkát, az állát, az ajkait, a lélegzetébe beleharap, együtt kapkodják, egymásnak adják-veszik, szájból szájba, mintha ez tartaná életben a tüdejüket, ebben cserélődnének ki elemi molekuláik, amik egyszerűen szükségesek az élvezethez, ahogyan a fájdalomhoz is, függői egymásnak, mint a suhancok odalent, akik a spanglit adják kézről kézre, mint ők felettük a csókot, a nyögést, az élvezetet és egymást egymásnak önfeledten. Igazán önfeledten, a szemébe nézve kiélvezi, hogy nincs benne hamisság, nincs benne számítás, különös talán, de Sethben nem lát elvárásokat, holott mindenhol vannak elvárások, és nem lát félelmet sem, amik abból születnek meg az emberekben, hogy a másik talán nem felel meg az elvárásaiknak, kevesebb lesz, de inkább jellemző, hogy több: keményebb, hirtelenebb, akaratosabb és durvább, amit nem szabad puhára szabott emberfiakkal és lányokkal, mert akkor máris megy a visongás, hogy de mennyire nagyon állat. Pedig aztán, az állatok csak evolúciós okokból durvák, nem szabadon választott elhatározásból. És ő igazából inkább szörnyeteg, ahogyan Seth nevezi, és neki a kedvére van, visszacsendül a fülében a megszámolatlan Eziok dallama alatt, egészen úgy mondja, mintha szörnyeteget mondana újra és újra, gyötrődéssel határos élvezettel zihálva makacs lelkesedéssel, ívvé ajzott testtel, a gyönyör kapujában, és ő belép előtte, mert ilyen szépen invitálja. A mormogó kéj a jövőnél is hűtlenebb barát, az egyik pillanatban még hajszolva üvölti a fülébe, hogy mit tegyen, hogyan tegye, és lehetőleg nagyon gyorsan, mert ha nem teszi akkor valami rettenetes fog történni vele, aztán felhorgad a csúcsra, villanásnyi ideig úgy szorítja magához a másikat, mintha beolvaszthatná a testébe, megnyitva a mélységét az öleléseinek, összehangolódik a lélegzetük, pedig egy embernek sem elég ez a keszekusza kapkodás, nemhogy rögtön kettőnek, és már vége is, mielőtt elkezdődhetne a menny. A saját élvezetének nedveiben megcsúsznak az ujjai, a testbensőt átsíkosítja, sikamlósabbá és könnyedebbé téve a saját mozgását, ernyedő, de igazán le nem lohadó ölbéli keménységét a test szorossága hergeli újra, felfogja, hogy élvezett, de mégis olyan valószínűtlen, mert nem kell kevesebb a másikból emiatt, holott... ami kielégítő az eltelít, ősi szabály ez. Kielégítő. Eltelített. Külön-külön hordják még az összekapcsolódást kívánó jelenségeket és bősz öle helyett a kezébe veszi át az irányítást maga felett, és Seth felett is. Meglepetten szusszan, ahogyan nekitámaszt, az ujjainak ernyőjére feszül, és begörbített mutatója és középsője benne karcol válaszul, azzal a mozdulattal odabent a test mélyében igenis be lehet akasztani a síkos kéjbe a fogást, és közelebb húzva magához a menekülőt, de a félelem sose volt valós, hogy kisiklik alóla a másik, mert az ölét fogja, és ez leküzdhetetlen fegyvertény. Vaskos kerületét egészen körülmarkolja, a tenyerét rádörgöli a makkjára, szétkenve rajta önnön síkosságát, de a megmézgásodott rész alatt fogva szinte érdes, fegyelmező fájdalommal markolja össze, mert kéretni magát lehet, de elmenekülni nem. Mosolyog a csókban, ziháló, széthullott, darabjaira szakadt mosollyal szegélyezi a nyelvét, mert üreges szíve felé kapnak a belemaró ujjak, és a mellkas széles boltozata átviszi az ingert hozzá, és beledobban élvezettel. Igen, jóváhagyó moccanás a csípőjével, ezzel irányítja a kezét benne, mélyebbre vágnak az ujjai, feltáratlan helyet keresnek maguknak, a megvonagló belsőre válaszul a szíve a farkába költözik, hogy benne dobbanjon. Igen, ezerszer is igen a válasz arra a kérdésre, hogy ezt megengedheti-e magának a pokoli engedelmesség égisze alatt, mert Ezio nem tudja eléggé értékelni azt, hogy nem élvez el hamar, állóképessége kitartja az álló képességét addig, amíg az ő orgazmusba fulladt érzékeibe visszatér az eleven élet, amikor túlhajszolt idegvégződései megint tapasztalják a folyamatos lüktetéssé lett apró rándulásokat, a száján már nem olvadnak össze a harapások, és ahogy megfeszíti a hasfalát saját magán rajzolhat a másik férfiasságának végével múlhatatlan mintázatot, bevésést a kéj helyére, szignót magán, hogy el ne felejtse szerelmes szavait. Fölényes élvezettel fogadja a másik gyönyörét, a szemét belehunyja a csókjában és elfogadja tőle szájának dús marcangolását, élvezetét, a nyelvével fogadja, a fogaihoz szorítja, egész megfeszült testük minden ereje ott feszül meglanyhult ölük és lassan engedő kezei helyett. A hüvelykujjának gyengéd simítása a nyughatatlan húson tőig ér, az ágyék háromszögét nedves mozdulattal kirajzolja, és vele párhuzamosan húzza ki belőle az ujjait, engedve a tág testnek, hogy rásimuljon, hogy megölelje, ahogyan átölelik Seth karjai, és érte nyúl a szája, a fenekét és combját simítja, az izmokat becézi, amiket elhanyagoltak a kéjre szabott vérbő húsért, pedig nem kevésbé részei az egész testet felgyújtó örömünnepnek, mint minden más. A dereka alá fúr a jobbja, a combja alá karol a bal, az előbbivel támasztja alá a gerincét és a hátát a karjai közé fúrja a fejét. - Kapaszkodj - parancsolja nyersen, és magára húzza, magára emeli, hogy érezze mámorító, súlyos nehezét, mert képtelen betelni vele. Lappadt ölének új vágyai még csak vibráló gondolatok, férfiasságának ereje helyett próbára teszi vele az egész testét, lazult inai és feszes tettekre vágyó, izgalommal és adrenalinnal átmelegített izmai között még ez a nagy test is végtelen nehezék helyett édes teher, és az övé egészen, meztelen bőrén magán tartja, beléöltözik pár szédült lépés erejéig, ami alá a menetzenét a felborított szék csattanó zörgése adja, tudatva az alsó szomszéddal a pohártörés megbocsátható véletlene után, hogy ők aztán egyáltalán nem törődnek a lakótársak kulturált együttélésének kimondatlan szabályaival, csak és kizárólag egymással. Közönyösségét a világ iránt a kanapé nyögi (messzebb is menne, de a szűkös bőrnadrág a combjába vágva emlékezteti, milyen kínos bilincsbe fogja a civilizáció), ahogyan ráereszkedik ejtve és legyűrve őt, kiújult hévvel csókolva, majd a nyakába nevetve nedves hasfalán végighúzva a kezét. - Mit is mondtál a kamaszos hévről? - felvillantja a szemeiben a közeli kislámpa lidércfényét, szónyi távolságba húzza el a száját - Igazán köszönöm a vacsorát, őrületesen főzöl, de ha meg nem sértelek vele - kissé lejjebb hajol, ötletszerűen megcsókolja a kulcscsontját- a tálalás az igazi erősséged.
Kezdőlap
★ ✎: 1114 ★ id: 0044
★ ✎: 1350 ★ id: 0065
★ ✎: 1478 ★ id: 0066