Baszott hosszú éjszakám volt, a kérdés már csak az, hogy megérte vagy sem? Ha tudnám, boldogabb lennék, csak nem biztos, hogy akarok boldog lenni. A barátnőim berágtak, apám jobban és mellé kutyamásnapos vagyok. Letáncoltam a fél lábam, csak azért nem az egészet, mert a bunkó kidobó arra nem lépett rá. Mondjuk nem engem kellett kidobni, hanem a 30-as mukit, aki a seggem fogdosta és aki miatt verekedést robbantottam ki. Én. Semmi közöm nem volt hozzá. A férfiak azt hiszik, mi nők szeretjük ha megbunyóznak értük, nos… gimiben még izgalmas volt, igaz akkor a focisták estek egymásnak, az egyetem egy kicsit más.
Amúgy is imádom ezt a helyez, itt minden egyes nap számíthatok pár jó szóra, igaz az egyik srác teljesen új a pult mögött. Olyan cuki, hogy az már fáj, s ettől kiesik az érdeklődésemen azon pontján, hogy érdeklődés lobbanjon bennem.
Elpillantok az egyik kis sarok asztal felé, az a törzshelyem, ott szoktam dolgozni, vagy éppen beadandót írni, amikor nincs kedvem egyedül lenni. De ma nincs az az isten, hogy komoly feladatot bízzak önmagamra. Megpusztulok, nem is emlékszem mit ittunk, de a picsa sem tudja, hogy mik voltak a kis pohárkákban.
A kávézó, amúgy zseniális hely, eltekintve attól, hogy a falon lóg egy kép apámról és a tulajról, ahogy bowlingoznak. Gejl, menten ideokádok. Apám képes ezt az érzést kiváltani belőlem, már nem a hányást, ott még nem tartunk, sokkal inkább ezt a bizonytalanságot.
Felülök a pult melletti bárszékre, napszemüvegem mögött lehunyom a szemem, állam a kezemre támasztom és lekönyökölök, minek is keltem fel ma? A kádban kéne ülnöm még, hogy ez a rohadék meleg is elkerüljön. Strand. Ha lesz elég erőm előhalászom a mobilom, ja az asztalon van… na, ha lesz energiám felhívom a barátnőm, hogy menjünk el úszni. Később. Ujjam rábökök a kijelzőre, ah mégsem. Hagyjuk.
Hajam laza lófarokba kötöm, legalább nem lóg a számba, ma nincs kedvem baszkodni vele az időmet, sem. Megmosni is csak azért mostam meg, mert cigiszaga volt, pedig kocadohányos vagyok.
Egy pillanatra elidőznek a gondolataim azon, hogy mi dolgom van ma? Apám, nemsokára. Ebéd és beszélgetés, óhatatlanul azon agyalok, mit rontottam megint el? És át is kell öltöznöm, ha meglát ebben az egyszerű farmer rövidnadrág és póló kombóban kivág, mint macskát a szaharába. Lehet gondolhattam volna rá. Ha… tudtam volna gondolkodni.
Oldalra pillantok, ahogy megérzem, hogy valaki mellém telepszik, látni csak akkor látok, ha kinyitom a szemem. Úristen, de lusta vagyok. Mégis felé billen a fejem, szemrevételezem az érkező.
Óhó. Nocsak és nocsak. A napszemüvegemen át nagyon vörösnek tűnik a pasi, a gyengéim. Az a baj, hogy nem kéne férfiakkal gondolnom, mindig a baj van csak belőle.
Mégis rátapad a pillantásom a szemüveg mögött, pont, mint az ing a hasára. Automatikusan viszonozom a mosolyát.
feltolom magam a kezemről, nem itt kéne aludni.
Szedd magad össze, Emily! Életre, fel! Pf.
Hangjára összerezzenek, mintha megütöttek volna, kezemben felcsörömpöl a kiskanál, amivel a kávém kutyulom, most nekicsapódik a csészének.
- Köszönöm, már van kávém. – csak ezután esik le, hogy valószínűleg nem nekem rendelte. Torkot köszörülök, lehet nem is hallotta, ha van isten. De én iszom így, jó, ez nem jelenti, hogy más sem teheti. Fészkelődni kezdek. Leégek az első mondatommal. Jól van. Arrébb kéne ülni, elfutni, elmenekülni. Kár, hogy a jelensége belém robban.
Ahogy a srác kávét hoz neki, én is felé intek, egy nagyon finom mozdulattal, hogy érezze, nem ugráltatom.
- Kekszet kérhetnék még? – éhen halok, de nemsokára apámmal ebédelek, nem kéne telezabálnom magam. A srác mosolya őszinte és kedves, ahogy kistányéron mártogatós kekszet tol elém észrevétlen érinti meg az ujjaim, amik az asztalon pihennek Érintésétől megint fészkelődni kezdek. Anyám, ne már. Lehet nincs rajtam melltartó? Pedig van, még a felsőm sem kivágott, lévén másnaposan bujkálok önmagam elől is. Még egyszer az idegen felé pillantok. Remélem, elhúzza innen a jó sors és befejeződik az égésem.

Kifújom a levegőmet és hagyom, hogy a kávé jótékony hatása felélessze a vérem és ezzel engem is. A gerincem megroppan két helyen is, hallom és érzem, ahogy a csigolyák közül kiolvad az ízületi folyadék, ha van olyan.
Amikor kicsi voltam és apám ropogtatta az öklét, illetve az ujjait, hogy legyünk pontosak, mindig azt hittem, hogy levegő szabadul fel a csontok közül és attól a pukkanás. Viszonylag korán utána olvastam, és megértettem, hogy kurva mázlim van, hogy nem kérdeztem rá, mert beégtem volna. Igaz gyerek voltam, még az is lehet, hogy élt a képzeletbeli barátom.
Sokat gondolok rá. Valóban képzeletbeli volt? Vagy egy visszajáró lélek, akinek én voltam az utolsó mentsvára, hogy életre leljen a halottak között. Tudni illik szerintem a halál nem az élet után van, hanem az élet az, utána pedig jön a nagybetűs lét. Nekem mondjuk pofám lapos. Hiszen nem nélkülözök, nem azért dolgozom, hogy megélhessek, egészséges vagyok, mindenem adott, hogy boldog lehessek. De azt hiszem mindenki a saját boldogtalanságának égi kovácsa.
Olvastam egy könyvet még régebben, ami azzal foglalkozott, hogy azért nehéz boldognak lennünk, mert nem egy hétköznapi állapot. Nos, én nem mondhatom el magamról, hogy boldogtalan lennék. Hiányoznak az életemből… dolgok, érzések, megfoghatatlan vágyak. Ösvények, amiken járhatnék, kezek, amiket foghatnék. Vannak barátaim persze, alapvetően jó magam is rohadék magányos vagyok. A férfiak bejáratosak a testembe, örömet kapok és adok, aztán továbblépünk mind, egy másik irányba. S maradok, aki voltam, csak éppen egyedül.
A férfi halk moraja eljut hozzám, felé pillantok.
Magában beszél? Hujuj. Agyamban piros lámpa villan, majd azonnal ki is alszik, még pont az előtt, hogy jelentőséget tulajdonítanék neki.
Szemrevételezem alakját. Hogy van ez, ha másnapos vagyok, amikor még arcomon a takaró gyűrődése, akkor ilyen félistenek lépnek az utamba? Tekintetem a pultnak simuló kézfejére esik, hosszú ujjaira, finom barnaságára. Az órájából ítélve, nem is egy csoringer ki senki. Üm. Mégis előre fordulok. Nem kéne nekem ezzel baszakodnom. Le kéne morzsolódni erről a fonalról, hogy minden pasiban ugyanazt látom. Izmos mellkast, jó segget, kemény combot és vélhetőleg szép szerszámot. Talán ők is többek ennél? Akaratlan felmorranok, majdnem felröhögök. Hooogyne. Bizonyára többek, mint a kifeszített, moccanó, egetverő vágy. Lófaszt.
S mert okos vagyok, beégetem magam a kávéval, de mennyire logikus, hogy pont úgy kéri, ahogy én, egy férfi? Kicsit furán viselkedik, de lehet ő is másnapos. Pacsi sorstársam. Mondd, nem szopott meg az egyik barátnőmet éjszaka? Mert egyet már elvesztettem a zenészkirály miatt. Nem kéne többet.
Elnevetem magam a megjegyzésére.
- A legjobbakkal is megesik, hogy félrehord a hallásuk. – istenem. Mibe keveredem mindig. A pincér srác, jön meg, tekergőzik, mint egy slampos kígyó.
Közben a férfi felgollamolja a nevét, vélhetőleg. Mint aki nem tudja, hogy miként is kéne bemutatkozni. Ültömben kissé felé fordulok, lapos talpú cipőm talpa megnyikordul a szék fémrácsán.
Nem hinném, hogy miattam van zavarba, vagy ha igen, akkor akar valamit. Rárebben a tekintetem. Furálom, hogy nem nyújt kezet, nem akar megérinteni. Mi a picsa? Nem vagyok én ehhez szokva. Így esik meg, hogy meghallgatom a nevét, de elfelejtek bemutatkozni. Nem is hiszem, hogy van jelentősége. Megcsillantok egy mosolyt, amolyan sokwattosat, jelzem, hogy higgadjon le, más is büfögte már oda a nevét, kellő tisztelettel és még több zavarral. No problem. Azonban a gyanú már megfogant, hogy akar valamit, nem véletlen, hogy mellém ül, hogy a kévét úgy issza ahogy én. Apám embere lenne? Figyeltet megint és ez a muki így jelzi, hogy kibaszottul mindent tud rólam? Akkor azt is vágja, hogy hazahoztam egy srácot éjszakára, aki miatt úgy aludtam be, mint a huzat. Talán a menet sem volt meg, vagy kedvesen visszaöltöztetett utána, legalább nem csak betakargatott. Reggel persze, alig bírtam kipaterolni.
Ugyanakkor a szexnek pont annyi jelentősége van, amennyit te magad tulajdonítasz neki. Szeretem, mert felizgat, felforralja a vérem, értékessé tesz arra pár percre, míg akarnak, míg a bőröd simítják, míg csókokkal ostromolnak, amíg elhiszed, hogy különleges vagy, több, mint akivel tegnap kettyintett. Azonban ez nem jelenti azt, hogy sűrűn lennének partnereim, ugyanis a legtöbbel nem jutok messzebb a heves flörtölésnél, nem mert beijedek, hanem mert engem nem érdekelnek tovább. De ez a muki, na ez bitang jól néz ki, mosolyától elfelejt zümmögni a légy és szálltában lezuhan. Talán a legyeknek kell a zümmögés a repüléshez, de nem vagyok légyszakértő.
Megérkezik a kekszem, megkapom a simogatásom, ami jelzés, hogy meghágna, mint egy tenyészkancát, meg innen valószínűleg mindenki mást, akinek puncija van. Fiatal még, nem ismeri a helyi közönséget.
Vigyorral reagálok, mellettem a muki felszívja magát. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy apám egyik faszom embere. Miért? Komolyan? Menten megyek ebédelni vele, nem elég?
A srác visszabattyog egy vízzel és elém tol egy szalvétát, rajta a neve és a száma, kár, hogy az nincs rajta mekkora a farka.. ha már… Lehet meg kéne kérdezni, lévén arra húzna, ha jól sejtem.
Hízelgő is lehetne, ha közben nem méregetne, mint kupec a vágóra szánt lovat. Már nem is vagyok éhes, mondjuk egy jó steak… de éhes vagyok.
Jordan William, William Jordan pedig végre kibogozza magát a helyzetből és napfénymentes nyomulásos helyre invitál. Ja, jó, hogy Ő nem nyomul. Akar valamit. Picsába már. Korán reggel van. Másnapos vagyok.
- Persze. – mégis nagyot sóhajtok.
Lecsúszom a székről, a táskámba ejtem a mobilom, a vállamra akasztom, már a táskát. Bal tenyerembe veszem a kistányérom, másikban a csészémmel egyensúlyozom William Jordan, Jordan Willam után egy távoli asztalhoz. Mázli, hogy legalább nem mentünk át egy másik városba.
Elutasítom, ha segítene leülni. Lepakolom a cuccim és magamat is az egyik székre, hátra dőlök, lábamat keresztbe dobom a másikon, a táskát magam mellé teszem egy székre és közelebb húzom.
- Ne köntörfalazz Jordan – hiszen ő mondta, hogy ezt használja.
- Miben segíthetek neked? – lehúzom a szememről a napszemüveget és elfordulok, hogy a táskámba pakoljam, az asztalra ejtem a trófeaszerző szalvétámat. Meggyőződésem, hogy a férfi akar valamit, valami nagyon apámhoz kapcsolódósat. Meseszép lett volna, ha magamtól érdeklem. Hazugság. Érdekelhetem tulajdonképpen, valószínűleg duracellnyúlnak nézne, akit fel kell tölteni. Tokba teszem a napszemüveget, azt pedig a táskámba, megáll a tekintetem az apró parfümös üvegcsén, befújhatnám magam, hogy örülne mindenki, akinek a kávéjába szórnám.
Visszafordulok a jóképű férfiemberhez, újfent megkavarom a kávém, aztán beleiszom, imádom már az ízét is.

Nem értem mi folyik itt?! A férfi úgy telepszik mellém és kicsit rám is, mintha régi ismerősök lennénk, azonban az arca pont annyira beszédes, mint a 85 éves agyonbotoxolt nagyanyámnak. Ha mégis van valami reakció, azt pedig nem tudom hova tenni, nem látok rajta semmit és ez kicsit azért óvatosságra int.
Annyira rideg, hideg, pont, mint apám gorillái, de külsőleg meg nem illik a csapatba. Hiszen azok nagytestű izompacsirták, hogy még a kinézetük is elriasszon, pedig meg sem csillan a Men in Black-es napszemüveg az erősödő napfényben.
Tekintetem le sem veszem a muki arcáról, szemének kékje meghív egy kisebb fantázia játékra, akaratlanul nyalok a számra, ellensúlyozom azzal, hogy kortyolok a kávémból.
- Mennyivel korábban? – mert lássuk be, hogy nem mindegy és az is furcsa, hogy apám nem hívott emiatt, mondjuk volt már rá példa, meg sem akadok rajta sokáig, csak egy gondolat erejéig. Mégis a táskámhoz hajolok, előkotrom a mobilom, rányomok a gombra, felvillan a képernyő. Hatvanötezer fészbuk üzenet, de kurvára unom. Nem fogadott hívás semmi, körüzenet semmi. Hüm.
- Mi lett a sofőrrel? – most lehet én vagyok a hülye, de van saját kocsim. Ha apám valakit értem küld, és nem szól róla, akkor valami különlegesség van a dologban, talán valami meglepetés. Igaz a születésnapom nem most van, de attól még lehet, hogy valami nekem való. A legutóbb ugyanis kicsit összekaptunk, hiszen posztoltam azt a képet Erikkel és a fatus nem boldog tőle, hogy egy zenész ágyát melegítem. Ha tudná, hogy nem is teszem. A lényeg, hogy összekaptunk, volt egy ki ordítozás, ajtócsapkodás, mit képzelsz te magadról? jellegű kioktatás. Nem hazudom azt, hogy jól esett, jogos sem volt. 22 éves vagyok, könyörgöm, azért nekem is vannak jogaim. Rendben van, hogy jelenleg az egyetem nem köt le időmet, de írok cikkeket, amik ki sem mennek, asztalfiókba kerülnek, a főnökébe. Így jelenleg dolgozom a novelláimon és rakom össze a soha el nem készülő könyvem vázlatát, a baj csak az, hogy már elkezdtem vagy ötöt, de nem jutok semmire, nincs meg a cselekvés sorozata.
Nekem is nyár van, strandra, pasikra vágyom. Apám meg ilyen tagokat küldözget értem, akinek az arca olyan beszédes lehetne, már felébredtem volna a kávé nélkül is, erre mi történik? Mr. Fapofa csak órát kocogtat, mi a faszom vagyok én, valami hurcolható marionett?
- Tessék? – hangja leszalad a gerincemen, mégis haragot lobbant a gyomromban. Miről beszél? Van rajtam smink! Szent faszom, de szarul nézhetek ki, ha apám egyik kutyája, ezt így hozzám meri vágni, pillanatok alatt megy fel bennem a pumpa, nem, nem úgy… cöh.
- Hogy mered? – előrébb dőlök, hogy mások ne hallják, de bazmeg, neki ehhez nincs joga. Jól van, a női hiúság sérelmére egy pont. Most lerondázott?
-  Az persze gondolom illik a keretbe, hogy játszóruhában vagyok, a lényeg, hogy rajzoljak magamnak új arcot? – fú, bunkó. Meg is mondom a fatusnak, hogy rúgja ki, de olyan gyorsan, hogy fellángoljon a nyomában a kövezet. Amúgy meg, ha nem lenne igaza, fel sem venném, de jómagam is tudom, hogy ocsmány másnapos vagyok, de kaptam így is egy telefonszámot, szóval Jordan bekaphatja a bal bokámat a bunkóságával. Mégis azt érzem, hogy megsért. Köcsög.
Lebiggyed az ajkam a csalódottságtól. Itt ül egy jégcsap fifi velem szemben és közli, hogy ronda vagyok. Anyád. Mély sóhajjal higgasztom magam. Hogy rohadjon meg, máris utálom. Kár volt levenni a napszemüvegem, most kínzón vágyom visszavenni.
Hátratolom a széket, direkt jó hangosan, hogy csikorogjon a csempén, majd felállok, magamhoz veszem a táskám és a telefonom.
- Fizesd ki a kávém! ~paraszt~ -hogy jól lássa a szalvétát is magamhoz veszem. Rohadj meg, így is kaptam egy ismerkedési próbálkozást, akkor is, ha szerinted ronda vagyok, fú, de lefejelném, mellé az is zavar, hogy zavar, de másnapos vagyok.
Királylány kivonul!
Direktbe megriszálom a seggem, a pultos srác kedvéért, aki utánam lendül, de ezt már csak perifériából látom, ahogy kilépek a vakító napfényben. Tiszta mázli, hogy 6 percre lakom gyalog, nem véletlen járok ide.
Megtorpanok egy pillanatra, a látásom nullára avanzsálódik, így nem veszem észre a mögöttem kilépő nagyon fiatal srácot, akinek a számát pont most akartam kidobni… Nekem csapódik, gondolom ő is arra számított, hogy már túl leszek az üveghegyen. Mielőtt falnak mennék, szembe pördülök vele, hogy ellökjem magamtól, nem szeretem, ha mindenféle idegenek megérintgetnek.
-  Ne haragudj, gyakran jársz ide?– jaj de szar duma. Mégis úgy teszek, mint aki nagyon ismerkedik, már csak azért is, hogy a kutya majd elmesélje a fateromnak, és megint kapjak, ezzel téve tönkre az eseményt, amire vakolni kell a képemet.
Válasz helyett biccentek. A srác hátra lép. Nem sikerül lelkesre a fogadtatása. Így még elmorogja az orra alatt, hogy; felhívsz majd?
Meglebbentem a szalvétát, héj, hát elhoztam nem? Igaz merő haragból, és majdnem ki is dobtam, de kis dolgokra ne adjunk.
Bátortalanul hátra lép, ahogy én is. Sejti, hogy nem fogom hívni, én meg azt, hogy el lett baszva a kávézóba járásom, ezt legkésőbb holnap rövidre kell zárnom ezzel a sráccal, mert nem jellemzően gyakran cserélődnek itt az emberek, Én már ide járok 2 éve, eddig 4 ember dolgozott itt, nyilván itt lesz holnap is, meg utána is. Nem szeretek ideges lenni, nem egyenes, de most nem megy, ha nem ittam volna annyit…Lehet felhívom, hogy ne várja nem fogom hívni. Ez aztán ötlet Em. Lehet, nem csak sminkelned kell, agy is a fejedbe, de nem félek, majd a szépszemű, vörhenyes elmondja mi a baj még velem, talán segít befesteni a hajam.  

Fú, de bosszant a gyökérje. Komolyan azt hiszi, hogy neki mindent lehet? Azért mert valakinek a lábtörlője, ő még nem lesz valaki. Apám jobban is megválogathatná, hogy kikkel veszi magát körül. Igaz, ha mindenki paraszt, könnyen lehetsz király.
Eszembe jut, amikor egyszer rám nyitott, amint éppen az egyik embere csípőjén ülök, ő ezerrel nyög, én pedig dolgozom a.... hátán. A fatus úgy dühbe gurult, majdnem eltört a vállam, ahogy lerántott a srácról, pedig még gatya is volt rajta, semmi sem történt, csak átgyúrtam a hátizmait, amik nem mellesleg olyan tökéletesek voltak, hogy a bugyim nedves lett tőle és szőttem pár búja álmot, de 16 voltam. Nem IQban, korban. Ma de mindegy is, a srácot megbüntették az udvaron, mindenki szeme láttára. Azt hiszem a kisujja bánta, de választhatta volna a fülét is, gondolom a pöcse is belefért volna az alkuba.
Nos ezek apám kedves fenyítő leckéi, és van még belőlük. Ennek a vörösnek is lenne egy, két jó ötletem, annyira felbosszant. Még legyek neki hálás, jó, hogy ne vessem magam térdre és foglaljam imába a nevét, mindkettőt, hogy egyáltalán szólt, hogy szarul festek és privkó helyre megyünk, ahol nagyon cukin kéne kinézni. Anyád.
Kisietek a kávézóból, magánbeszédbe elegyedek a pincérrel, mire észbe kapok a kedves Jordan már a vállát szorongatja, elpörgeti, mint egy bábut én pedig hápogni kezdek. A végén kacsa leszek, mégis van abban valami, hogy fos a külalakom, most például elmehetnék egy baromfiudvarba.
- Jordan! - olyan határozottan szólok rá, ahogy azt döbbenetemben elővillámlik belőlem. Megismétlődik az éjszaka, akkor is miattam verekedtek, és közöm sem volt hozzá, most is magamra veszem. A srác hófehér inge átmegy néhol a vörös ötven árnyalatába. Közéjük furakszom, eltolom az idegbeteg sofőrök rémét.
- Cseszd már meg, hogy lehetsz ilyen paraszt? - én basszus ide járok, sokat. Engem itt ne égessen. A srác mögülem dadog valamit, hogy elsősegély és sajnálja, balbalbal. Végül Willam Jordan összekeni máshol is,ahogy a kutyába szoktuk a kezünket, ha már kunyerált, mellékesen engem is összemaszatol, vállban, majd elengedi a halálra rémültet. Én pedig lökök egyet a mellkasán. A srác mögött becsapódik a kávézó ajtaja.
- Hülye vagy? Apám letépi a töködet. Nem lehetsz ennyire seggfej, én ide járok. Miért kell kiutáltatnod innen? - mert egy buzi, mert egy barom, mert egy óriási egós pöcs. Felrúgom, de komolyan. Kedvem lenne behúzni neki egyet, vagy lekeverni egy akkora sallert, hogy bagolyként körbe forduljon a feje.
Rápillantok  a kezére és elhúzom a számat.
- Hogyne lenne. Balta. - marhára elegem van, hogy ugráltat, meg időkorlátot állít elém, mintha valami hülyegyerek lennék, amikor ő apám egyik mitugrásza, nekem ne pattogjon, mint egy kikurt gumilabda és mellé ilyen szar helyzetbe kever. Sóhajtva indulok meg jobbra, a lakásom irányába.
- Tipikus arrogáns vagy, a közelembe vesd le azt a gúnyát, vagy megmondom az apámnak, hogy megfogdosta a seggem. - csak úgy hullámzik belőlem a düh, valójában pedig az zavar, hogy nem vesz semmibe sem.
Dühösen pattognak a lépteim, forrong a vérem. A közelsége meg teljesen összezavar. De olyan baszott jóképű. Rohadék.
Felé pördülök, megállítom a mozgásban.
- Mutasd! - lemondó sóhaj, mert már belőle sem ömlik az a minőségi harag, amit eleddig éreztem, amitől én magam is nagyon ideges lettem és amitől az apró pihék égnek merednek a tarkómon. A keze után nyúlok, kifeszítem a tenyerét. Bőrének érintésétől szerte fut a hideg a hátamon, leszánkázik, hogy a derekamra üljön, as szívembe lopjon egy fura érzést, amit nem tudok hova tenni, nem tudok neki nevet adni, de valami azt súgja, fussak el, másvalami, hogy maradjak. Torkot élezek, behangolok.
- Úgy tudtam, hogy csak a szalvétám kell, bejön a srác? - elvigyorodom, és vagyok olyan tetű, hogy rá is kacsintok. Nekem semmi bajom a melegekkel, komolyan. Lehet emiatt éreztem a féltékenység jeleit, lehet csak tévedtem. Megmagyarázná, hogy mitől ilyen szép a pasi. Kár érte.
A szalvéta a tenyeremben raboskodott, eleddig azt szorongtam, hogy húzzam kicsit, mert miért ne, és mert egy tapló, ránézek a számra és eljátszom, hogy bemagolom. Elmondom a számot kétszer, háromszor és el is felejtem, de neki ezt nem kell tudni, mielőtt a sebe körül nyomom meg a bőrt, hogy vér zubogjon elő. A vágás mély, de nem éppen élhetetlen.
- Túléled. - neki adom a szalvétát, úgyis merő vér már és sietősre veszem a lépteimet a lakásom felé.
Átjár a napsütés, a kellemes meleg, amiben mások megdöglenek, nekem borzongatja a bőröm, befordulok a ház kapuján, intek a portásnak és meg sem állok a liftig, rátenyerelek a gombra, meg is támaszkodom. Lehajtott fejjel várom az acélcsapdát, majd belépek és várakozva rápillantok.
- Remélem felöltöztetni nem akarsz -  annyira vicces vagyok, már majdnem van humor értéke a mondanivalómnak. Közben meg semmi sincs. Amúgy sem tudom, hogy mi a picsát flangálok egy idegen pasival, akiről apám semmit sem mondott.
Előkotrom a kulcsom... annyira lassú a lift. Mire felérünk, már ujjaim között csörögnek a fémnyitók, egyből balra fordulok, ahogy kilépek, és megállok a második ajtó előtt, be is nyitok.
- Ha nem lennél droid be sem engednélek. - a miheztartás véget. Úgy vigyorgok, mint egy gonosz ötéves, majd belököm az ajtót, hogy egy apró folyósra érjünk, abból nyílik a tágas nappali, az amerikai konyhával, és a hatalmas terasszal.
A konyha mellől vezet egy folyosó a hálókba, szám szerint kettő. A terasz mellől pedig a wc és a fürdő.
Az egész lakás világos, fehér, bézs, és barna árnyalatokat ölel fel, valamint lila és narancs pompázik benne. A kanapém például hófehér, a szőnyegem is, vegye le a cipőjét vagy vesén csapom kalapáccsal.
Lerúgom a cipőm, csak azért van patinás rend, mert heti kétszer jár bejárónő és pont tegnap volt nálam. A konyhába sietek, benyomom a kávagépem, egy bögrébe cukrot kanalazok, tejet öntök rá, behelyezem a kifolyó alá. Kis piros dobozzal térek vissza.
- Fürdő...- megmutatom merre, lesz szíves ott összevérezni mindent, míg a hálóba vonulok átöltözni.
Jólesően nyújtom el a tagjaimat. Nem fogunk előbb oda érni apámhoz, ezt már majdnem tudom neki borítékolni is, hiszen most kiválasztom mit is vegyek fel.

Jól vagyok, tényleg, nem azt érzem, hogy apró kis kígyók tekeregnek a gyomromban, a férfi olyan ellenséges, mintha máris gyűlölne, persze megvan az oka rá. Apám valószínűleg nem bánik vele úgy, mint az ölebeivel, nem szokása. A kislányáért küldi, aki mellesleg még nem is tetszik neki, gondolom egy puccos pudlinak tart, akinek a seggét is aranykeszkenővel törölték ki. Nem sejtheti, hogy noha apám kiskirálylánya vagyok, kurvára igyekszem a saját lábamon állni, hogy nem tűröm a kritikát olyantól, aki az alapján ítél meg, amit hallott rólam. Ne azt nézd, mit mondanak, hanem, hogy ki. Örök érvényű szabály. Nekem pedig egy ilyen kis fasz nem fog pattogni, nem lövöm el a poént, hogy már az oviban is balta volt a jelem, sem az, hogy olyan vicces, leszakad a májam a röhögéstől.
Semmit nem tud rólam, értékel, az alapjáén, amit lát, mert pontosan annyira nem akar megismerni, ahogy senki más, én pedig elvagyok a saját falamon belül, amit olyan magadra építettem, előbb omlott volna le, mint az Empire State Building, ha esetlegesen magasabb célpont kell hozzá. A romok alatt pedig ugyanaz a lány lett volna, aki most lépked előtte és azon agyal, hogy mivel váltotta ki az ellenszenvet. Azzal, hogy Hayland vagyok, hogy szőke, azzal, aki szerinte vagyok. Gőze nincs mi lakik bennem, hogy a gyomrom összecsavarodik a félelemtől, hogy nem tudok kilépni az árnyékból, hogy mindig is látni fogom apám üzelmeit a szemem előtt, hogy szemtanúja voltam annak, ahogy embert öl, olyan hidegen, mint akinek ez a kedvenc hobbija. Többször néztem végig, ahogy megalázza anyám, ahogy nőkkel csalja, akik vagy velem egykorúak, vagy fiatalabbak nálam, s ezt a nő, akire felnézek, eltűri, mert Sean Hayland nem néz el semmit másnak, mert azonnal torol, mert neki nem lehet nemet mondani. Ha azt mondja nem háromkor eszünk, hanem kettőkor, akkor pofa be és zabálj. Nem lehetsz nem éhes, nem kérhetsz nem inni és nem vehetsz fel mást, mit ami ő mond. De persze ezt a mögöttem battyogok lelki és testi sérült honnan is tudhatná? Hogy engem megsérteni, olyan, mint kettőt rúgni az önbizalmamra? Hogy nem tűröm el, mert kaptam eleget, merő szeretetből. Mert engem egyenesen járni tanítottak, engem győzni neveltek, én sosem lehetek vesztes, nem lehetek nem elég fitt, nem lehetek elhanyagolt, nem lehetek önmagam, ha az nem felel meg az elvárásoknak.
Tökéletesnek neveltek, cserébe megöleltek, elmondták, hogy szeretnek, de mindig okkal.
Honnan tudná, hogy ezt jelentik nekem a férfiak? A visszacsatolást, hogy jó vagyok, hogy értékelhető vagyok? Ha ezt azzal érem el, hogy leszopom őket, legyen, ez a nők dolga, nem igaz?
Ugyanakkor midig azt hallgattam, cselekedj, és senki nem mond nemet. Csak a fatus, aki agyvérzést kapott, hogy 20 évesen elköltöztem, aki szemmel tart, olyan, mint Szauron kibaszott szeme, és szemmel láthatólag orkokat küld rám, hogy összezúzzanak, mint egy marék szárított lepkét.
Leszarom, hogy Mr. Jordan Willam szerint sminkelnem kell, leszarom, hogy mit ugatott el neki az apám, ahogy azt is, hogy fosik a liftben.
Mégis biccentek. Kár, hogy nem pusztultál oda! Persze nem mondom ki.
- Ez nem fog leszakadni. – ahhoz geci drága, valóba az kell, hogy hajó ütközzön a háznak, akkor majd elúszkálunk lelkesen, mint a húsevő halak. Amúgy sem értem, mi ez az önvallomás, nocsak. Ember lakik odabent, hahó? Kedvet érzek bekopogni. Nincs kedve hanyatt baszni magát a kanapémon és elmesélni, hogy mitől olyan szar a kibaszott élete? Mindenki azt hiszi, csak neki rossz. Azt én homlokomon meg virít a bélyeg, gazdag, vékony, szőke, nem is ronda, mindene megvan, mégis mi a faszomtól lehetne bármi baja az élettel? Biztosan nem nélkülöztem soha semmit.. Ja. Mindegy is. Nem érdekel.
Ha sejtené, hogy a legtöbb problémámmal nem lehet az apámhoz menni. Az övével lehetne, ha azt mondom leseggezett, elköszönhet a kezétől, de boldogabb leszek tőle? Nem. Leszarom. Fáradt vagyok.
Mr. ÉnvagyokaValaki meg úgy lépked mellettem, mintha kevesebb lennék, mint ő. Én nem érek annyit, mert csak egy gazdag, elkényeztetett picsa vagyok, akit zsigerből megvet, hiszen nekem megadatott, ami neki nem.
Kijelentésére szembe pördülök vele.
- Ki a faszom vagy te, hogy idejössz és megítélsz? – mutató ujjammal mellkason bököm, kedvet érzek lecsűrni neki egy pofont, vagy úgy tökön rúgni, hogy a golyói felszálljanak az agyába. Orrom tövében összegyűlnek a ráncok, ahogy akaratlan rávicsorgom a haragom. Savként gyűlik a gyomromban. Ki a picsa kérte ki a véleményét? Idejön, lekurváz, persze neki ez tökéletesen rendben van, mert Mr. Kihaénnem biztosan gecire tökéletes. Majd ő pontosan tudja, hogy ki hogyan él, kinek mik a napi küzdelmei, mert majd ő megmagyarázza a kibaszott véleményem. Hajrá, pöcsi, te biztosan jobban tudod, hogy hány faszit rángattam fel a lakásomba és kényszerítettem szexre, mert ez csak így lehet.
Harag lobban a szemembe, felé küldöm, bárcsak megsebezhetném vele. Szinte érzem, hogy útban van az aurámban, zavar a közelsége, zavar az illata, a jelenléte, az, hogy kimondja felettem a bíróság döntését, pedig ő van egyedül a tárgyalóban. Egy ideje nem érdekel mások véleménye, megtanultam, hogy pont olyan, mint a segglyuk, mindenkinek van, de senkit nem érdekel. De mit vártam? Annyit lát, ami a kép előtt, nem sok kirakós kerülhet a keze ügyébe, a sorok között sem kell olvasni, amúgy is kétlem, hogy tudna. Tulajdonképpen rohadjon meg. Erősen vágom a kezébe a fém dobozt, remélem fáj neki, megüti a tenyerét, kedvem lenne neki esni, leverni rajta a vélt és valós sérelmeimet.
Arra már mit sem reagálok, hogy rendet talál, betudom kötekvésnek, hogy nem nézi ki belőlem és milyen jól teszi.
Végül kávét készítek és lelépek a hálómból nyíló gardróbba, még forr bennem az indulat. A késztetés rátelepszik az agyamra, arra kér feküdjünk be az ágyba és majd a faternak elmagyarázom, ha érdekli, ha nem, akkor alszom.
Tétován hallom a hangját, hogy kész a kávé, automatikusan sarkon fordulok, hogy magamhoz vegyem a csészét. Most ittam egyet ugyan, de ezek szerint el fog kelleni, hogy Mr. Faszalegény azt érezhesse, elvihet apámhoz, esetlegesen megütöm a nívót. A jó az egészben, hogy nem is rá kéne haragudnom, hanem az apámra, mert az utasítás az ő szájából dallamlott elő, most mégis a vörösre önteném, mert nem vesz nőszámba és anyád…
Kibattyogok a kávéért, magamhoz ölelem a forró kielégülést, már az illata is az agyamig kúszik, hogy életre lobbantsa a vágy központját. Imádok az itthoni kávét, annyira jó íze van, hogy kedvet érzek hanyattfeküdni az ágyon, az ereimbe pumpálni és elmélyülni az álomkáoszban, amit rám mér.
Apró kortyokkal fogyasztgatom, miközben a gardróbba sétálok, kilépek a zokniból, elhagyom. Na, ezek miatt nincs rend. Egy pont Mr. Önelégültnek. Leemelek egy egyszerű fekete ruhát, majd egy mély bordót és egy sötétzöldet is, kisasszézok az ágyhoz, lehajítom ré, újabb kortyok a kávéból, kezd a kedvem is jobb lenni.  
Lepillantok gondosan manikűrözött és gél lakozott körmeimre, a francia nyerő, a gyűrűsön elpillogom a hófehér masni mintára, lehet ez sem lesz megfelelő. Menten lerágom, vagy a hajam vágom tüsire, polgár pukkasztok, esetleg csak féloldalt nyíratnám fel. Míg ezen ötlet gazdálkodom, a tükör elé perdülök, megszemlélem magam, szent faszom. Újabb kortyok a kávéból, hírtelen homlokon vág a hőség. Bepöttyintem a klímát. Lehet ez már a klimax, azonnal megőrülök, újabb kortyok a kávéból és meglepetten tapasztalom, hogy kiürül a macskás csésze. Az éjjeliszekrényhez koccintom, biztos nyoma marad az aljának, de nem baj, valahogy azt érzem semmi sem az. A vér vad vágtába a kezd az ereimbe, a gerincem megfeszül, elönt az érzés, hogy minden tökéletes, a tükörképem visszamosolyog rám.
Közelebb hajolok, nézd már, nem is olyan karikás a szemem és a színe egészen megnyerő. Már nem haragvó zöld, hanem pancsolásra hívó, mohaszínt ölt. Akkor lehet a zöld ruhát veszem, csak már nem is emlékszem, hogy minek. Miért nem jó a rövidnadrág? Hiszen a combjaim milyen jó hosszúak benne. Elnevetem magam, nettó 161 centi vagyok, a combom minden, csak nem hosszú.
Hökkenten pördülök a hang irányába. Mi?
Fájdalom hatol a karomba, felsikkantok. Megrázom a fejem, hogy összetegyem a képet, ki ez a muki? A neve az elmémre tolakodik, ha már ott van, megrántom a karom, hogy elengedjen.
- Hülye vagy? – kérdés, pedig lehetne megállapítatás is. Biztos totál fogyatékos, mit rángat? Felé billenek, a lábaim elakadnak, majdnem nekicsapódom testileg, tekintetet halálosan megrémiszt. Amit belőle olvasok, nem éppen arcon simogató kedvesség. Mi? Mivan?
- De nem is mondtál időd. – vagy lehet igen, csak tavaly. Idén nem az teljesen biztos. A háttérben búg a klíma, ja nem, ez a vér a fülemben.
Milyen másik balfasz? Szeretnék rákérdezni, hogy kire gondol, de nincs időm, meg lehet félre is értettem. Sőt biztos, hiszen a hallásommal van egy kis pattogós rossz érzés.
- Jordan? – a nevét sikkantom röptömben. A félelem a szívembe kap, mint egy vad kutya, a vér felgyorsul a testemben, az ereim megfeszülnek. Nekivágódom a tükrös szekrénynek, kiszalad belőlem a levegő, mintha háton vágtak volna. Amikor leestem a póniról, akkor éreztem ezt.
Lecsúszom a tükör puhaságán, a pólóm felgyűrődik, a seggem a szőnyegbe préselődik. Értetlenség ül a szemeimre, érzem, ahogy a félelem kikönyököl rajta. Kapkod a lélegzetvétel, sürget a gondolkodás. Mi? Mi van?
Felhúzom a térdeim, ahogy fölém magasodik, mint a kurva jéghegy a Titanicnak, noha tudom, hogy nem így volt, de ezt képzelem. A félelem felfokozza a bátorságom, minden kicsit lassítva történik, az értelem nem jön, sietek utána, de mint egy fürge pillangó messzire kerül.
Felé kapok, vasmarokkal fog finom bőrömre, kerget a hisztéria. Ezernyi szó tolakszik a nyelvemre, de inkább ráharapok, a tekintetet megrémiszt.
Felszisszenek, ahogy megránt felfelé, a falba olvadok és ha lehetne el is süllyednék. Semmit nem értek. Hogy jutottunk el idáig? Nem tesz boldoggá az sem, hogy olyan könnyedén mozdít meg, mintha nem lenne súlyom.
Lehelete a pokol tüzével kecsegtet és valami okból kifolyólag reagál rá a testem, most még jobban nem értem, de lehunyom a szemem, talán, hogy összeszedjem magam. A fülem is cseng, megkérdezzem tőle vajon melyik, ki hallja jó hírt? Én ma nem, eléggé úgy néz ki.
Kőkemény teste az enyémnek feszül, beleborzongok, imádom, amikor egy férfi ennyire finoman izmolt, amikor a teste szilárd, hívogató, már-már vicces lenne, ha nem a sírás készülne kitörni belőlem, mint egy vulkán. Végül felszívom magam, ajkam reszketős vicsorba szalad. Újfent közénk tolom a kezeimet, a mellkasának feszítem, megtaszítom.
- Nem! – ráordítok. Nem. Nem az erőszakra. Nem arra, hogy irányít és Nem, Nem arra, hogy megijeszt és félelmet von a bőrömre. Kurvára Nem! Nem arra, ahogy bánik velem és Nem, Nem fogom hagyni.
Tekintetem az ajtóra ugrik, a vér a lábamba gyűlik, hogy felkészüljön a menekülésre, őzzé válok, akinek el kell hagyni a terepet. Nem ütöm meg, félek, hogy szítanám a tűzet, de ahogy arrébb lép, hogy a fürdő felé vehessem az irányt, meglódulok előre. Nincs türelmem kivárni, hogy eltávolodjon, hogy a nappaliba érjek, el kell menekülnöm, gondolkodnom kell.  
Az agyamban érzem a vért dobolni, szinte az egész koponyám egy nagy pulzáló lény, külön él tőlem.
Botladoznak a lábaim, ahogy kifelé igyekszem, olyan ez, mint a vízben futás. Szorít a bordaketrecem, a szívem pedig lázong, kicsi neki a hely.
A bejárati ajtót nem zártam be, az jó, a konyhába kéne kijutni, leszúrom egy villával. Megkapaszkodom az ajtófélfába és ahogy meglátom a nappali csalogató színeit, rámarkolok az ajtóra, megrántom magam után, míg én kicsusszanok a résen. Idő. Idő kell. Neki meg golyó a fejébe.
Ha s szemében nem az őrület lángja lobbant volna fel, nem félnék ennyire, akkor elhinném, hogy pár jó szó kijózanítja, lehet túlparázom? Biztos. Tuti. Hülye vagyok, nem is kéne így félem, honnan ez a hegyeket leromboló paranoia?

Összezuhan körülöttem minden, a világ pont annyira, mint a hitem. Részeg érzetem van, a vérem lassan folyik, kemény, kristályos mézként érzem, ahogy karcolja az érfalaimat és a szívemben elakad, hogy alig pumpáljon. A félelem maga alá temet. Összeroppant, akár a kígyó az áldozatát, a levegő kiszorul a tüdőmből. Hiszen két dolgot biztosra érzek, az egyik, hogy nem tudom magam megvédeni, mert a testem nem engedelmeskedik az akaratomnak, a másik pedig, hogy bántani fognak.
Mi sem nagyobb bizonyíték, mint, hogy kapok egy akkora pofont, majdnem körbefordul a nyakamon a fejem, akárha az ördögűzőben lennék, ha így folytatjuk, lehet lekottázok belőle egy másik részt is, és menten összepisilem magam.
Könnybe lábad a szemem, mire észbe kapok tenyerem az arcomra szorítom, a pofon szétkergeti a fájdalmat a testembe, megbillen a fejem, a szívemig hatol. Engem… soha nem ütöttem még meg. Soha. Senki. Olyan érzés, amit nem tudok beazonosítani. Apám soha nem emelt kezet rám, anyám meg azt sem tudja, hogyan kell. Fenekeltek már el… másik helyzetben, de ez, hogy egy idegen megüt, az ledöbbent.
Ha nem lökne meg is elhátrálnék, a pánik végigkarcolja a gerincem, azt érzem, felnyitja a bőröm, hogy a hús kilógjon alóla.
Tátog a szám, mondana valamit, ellenkezne, de az ütés az elmém elé ránt egy függönyt. Düh fortyan a gyomromban. Hogy meri megtenni?
Lángol a bőr az arcomon, a szememben könnyek gyűlnek, harag lobogó tüze pislákol bennem, a félelem háttérbe szorul egy igazán sóhajtásnyit. Nem merem a kezem elvenni az arcomról, akkor valós lesz, zsibbadó izmaim megfeszülnek.
Akurvaanyádat! Megszólalni csakis a döbbenettől nem tudok. Megrázom a fejem, hitetlenül. Ez velem nem történhet meg.
Jordybébi? A csodálkozás o-ra formázza a szám. Lehet rosszul hallok, a fülem úgyis zúg, nem csak a veszett vértől, de a csengő pofontól is, és a kolibriszárnyként verdeső szívemtől.
Előre billen a fejem, ahogy rácsodálkozom. Annyira nehezen áll össze a kép, ami nem jellemző rám, szoktam tudni gondolkodni, én újságíró vagyok, megértem, ami történik körülöttem. De az elmémen burok fekszik, kívülről szemlélem önmagam.
Valami nagyon az eszembe akar jutni, mint egy álom, ami feltolakszik, akár egy kénszagú buborék, de nem bírod megfogni, hiába érzed ujjaid között az érintését, nem tudsz neki nevet, emléket, ízt adni.
Pedig nagyon jönne, csak… lezsibbadok.
Köpet csapódik mellém, újabb méla döbbenet könyököl a könnytől fénylő tekintetembe.
A pupillám kitágul, ahogy felránt a földről, a kezem lehanyatlik az arcomról, közénk fúrom.
- Ne! – beleordítom a képébe. Mi a picsa folyik itt? Miért beszél magáról harmadik személyben?
Olyan könnyedén présel a falba, amitől megreszketnek a térdeim, ha erre képes, akkor mennyi erő lehet még benne? Izmai dagadnak az ing ujja alatt, nekifeszülnek, hogy szinte lepattanjanak róla. Máskor szépnek látnám, most pedig magának a sátánnak.
Pörögnek a gondolatok a fejemben, de nem tudok megfogni egyet sem.
Sugárzik belőle az állati erő, az a szag, amitől a gyomrom összepréselődik, tekintetében tort ül a téboly, próbálom kiértékelni, amit hallok és látok, de lassú vagyok. Nem merek csak rá nézni, pedig tudom, hogy nem szabad a vadállat szemébe nézni, kihívásnak tekinti. Mégsem tudok ellene tenni, muszáj elvesznem benne. A feneketlen mélység alján attól félek Pennywise vár rám egyenesen. Remegni kezdek.
Apám miatt van az egész? Az már biztos, hogy az ürge nem az ő embere. Én meg beengedtem a lakásomba, sőt mi több, én hoztam fel.
Szétárad bennem a felismerés, hogy tényleg bántani fognak, és a testem nem működik velem együtt. Nem kérdezem meg magamtól, hogy mi sokkol le, hiszen tudom, hogy az adrenalinnak hajtani kéne előre, én pedig lufi vagyok, amiből fogy el a levegő. Mégis kifelé slisszolok, míg ő a tükörben szemrevételezi önnön csodáját. Ujjai a bőröm érik, olyan tűzforró, hogy felsikkantok.  A Gondolat megint felszínre bukkan, magamra csapom az ajtót, és elhussan a felismerés.
Tekintetem az ajtóra függesztem, arra bóklászom, de a lábam nem dolgozik együtt velem.
Belém mar a felismerés, hogy el fogok ájulni, annyira szédülök, de nem lesz szerencsém. Meg fog kínozni, valóra válik a rémálmom. A pánik felveri a szívem még jobban, a vérnyomásom miatt majd kipattan a szemem. A rettegés befedi a bőröm.
Végig sem gondolom, amikor újfent megröppenek, térddel csapódom a szőnyegbe, arccal tompítom az érkezést, kíméletlenül odaverem magam.  Fogam a számba mar, vér kesernyés íze tölti meg a tudatom, lehet leharaptam a nyelvem. Újabb fájdalomgóc lobbant életet a bőrömre, csak a szám harapom el.
Négykézláb iparkodom a kanapé felé, talán közénk kerülhetne és akkor… semmi. Mi történik? Hiszen nincs egy önálló gondolatom.
Végül megpördülök, érzékem szerint fél év, míg hallom, hogy lassú léptekkel követ, nem látom, mi történik. Nekirákolok a kanapénak
Lehunyom a szeme, elbújok a térdeimen, ahogy mellém ér.
Szavaira, újabb döbbent vájja hosszú karmait az elmémbe.
A hangja is más, esküszöm az illata is, a közelsége pedig most nem hozza magával a kaszás jelenlétét. Félve pillantok rá.
Ezer kérdés tolong az elmémen. Kicsim?
- Mi a franc történik, Jordan kérlek! – könyörgés minden szó a számból, egy rettegő lány hangját hallom, azét, aki mindent magadnak csak ne bántsa, aki féli a fájdalmat, aki tudja, hogy ki van szolgáltatva, aki érzi a vesztét és megtenne akármit, csak ne legyen így.
Érintésétől megreszketek megint, állandósul a remegés, elhúzom az arcom. Most is bánt, az előbb is bántott. A Gondolat megint jönne, de a félelem köde egy zombi hordát elrejtene előlem.
- Kérlek! – csak súgom, ahogy felegyenesedik és hosszú léptekkel az ajtóhoz igyekszik. Izmai megfeszülnek minden indított mozdulatban. A Férfi színizom, tökélyre fejlesztett összhangja újabb pánikkal ajándékoz meg. Túl rugalmas, túl sok, sokk, nagyon fog bántani. Körbe pillantok, hova bújhatnék el? Tekintetem elakad a tőlem pár lépésre lévő zárt erkélyajtón. A legrosszabb esetben kiugrom az üvegen keresztül, jobb, mint kiszolgáltatva lenni. Azt pedig tudom, hogy kurva jól hangszigetel  a lakásom, én sem hallok másokat kefélni.
A konyha… a kés, az a cirka 25 centis éllel, amit azért kaptam, hogy elvágjam vele a nyakam, mert az ujjamnak nagy. A táskámban és a fiókban is van parikaspray A konyhába kéne eljutnom.
Hallom a zárat kattanni.
Vége! Sosem jutok ki. Összekoccannak a fogaim, ahogy visszatér hozzám.
Kezén vér húz piros csíkot, hányinger kerülget.
Hátam a kanapénak ér, nekidöntöm, felhúzott térdeimmel védem magam. Igyekszem picire összehúzni magam, jelen sem lenni. Hátha nem vesz észre. Kár, hogy lihegek, hogy hangos vagyok, hogy menten sírni fogok, a zokogás meg hangos.
Kiabálni is félek. Szeretnék az órára nézni, mikor jön apám embere értem? Mennyi időt kell túlélnem Vele?
Rápillantok félszegen, alulról felfelé. Sajnos hiába minden takargatás, szűk nadrágja fenségesen kirajzolja duzzadó vágyát. Felnyögök, nagyot nyelek. Más sem hiányzik. Lehunyom a szemem, míg végig gondolom mi minden történhet. Előbb halok meg. Immár megint az erkély csábít.
Engem még soha nem bántottak, nem gúnyoltak, nem verekedtem csajokkal, én nem vagyok olyan, mint az apám.
- A szőnyeget? – hogy jön ez ide? Gombóc nő a torkomban, a letargia kezd kihangyázni belőlem. A hajtövembe erő vibrál. Minden fájdalmam felpulzál. Szeretném megkérdeni, mit adott be nekem? Most szívinfarktust fogok kapni vajon?
- Ne érj hozzám! – hangom ősi haragot sejtette, mindent, amit a nők érezek, a gyerekek, akiket elnyomnak, akik erő híján szenvednek, a kígyóét, a sziszegést, ami romlásba vitte az emberiséget.
- Apám bármit megad, csak hívd fel, kérj tőle pénzt, vagy szívességet, csak kérlek, ne bánts! – másról nem lehet szó, csak apámról, Sean egy kibaszott maffia vezető, miatta kapom most a mentális és fizikális pofonokat.
Hangja lefut a hátamon, hogy onnan visszakanyarodva a szívembe lője a félelem jeges nyilát.
- Meghal? Meg … meg fogok halni? – ne sírj, gondolj arra, hogy nem sírsz. Kibuggyan egy forró könnycsepp a szememből. Ha nem érezném, hogy élet költözik az ereimbe, hogy a vér mozgásra bír, hogy az ereim már nem drótként feszülnek a bőröm alá, akkor most ezen kezdenék el sírni.
- A mire? – csak felnyikkanok. Tekintetem nem tudom levenni róla, nehogy elmulasszam, amit látnom kell, és akkor A Gondolat, majd megfogan. Szerelem? Milyen szerelem?
- Ha nem bántasz, nem sírok. – a hangom meg nem ezt mondja. Azt meséli, hogy perceken belül zokogni fogok és akkor meghalok, ahogy azt felvázolta. Lehet, csak ijesztget.
- Figyelj, ha beparáztatni akartál, sikerült. Esküszöm, hogy nagyon félek. Értem a leckét, megértettem. Jó leszek, ígérem. – pont úgy hadarok, ahogy ő, pont úgy talán ő sem érti minden szavam, ahogy én sem az övét, nehezen rakom össze.
- Megváltozom, esküszöm. – sírból szól a hangom, a félelem temetőjéből, de az erő pumpál bennem, amitől felpattannék és a hátára ülve, nyakába zsinórt tekerve addig húznám, amíg mozdul.
- Ki? Ki nem bírja? – pörögni kezd az agyam, de sajnos azt is tudom, hogy nem tart sokáig, libikókában hiszek, azt gondolom el fog önteni az erő, hogy aztán újra a gödör mélyén legyek. Sok party drogot ismerek és a nyugtató hatását is tudom milyen. Milliomos lányka vagyok, nekem kötelező volt kipróbálni mindent, így lehettem tagja az elitnek.
Nem bírja… Disszociatív, ez a szó ugrik be. Írtam róla egyszer egy beadandót, csak érintettem, mert keverik a skizofréniával, így pár szót szántam neki.
A srác vagy geci jól szórakozik velem, vagy sokkal nagyobb bajban vagyok, mint azt el merném képzelni.
Még mindig remegek. A remény pedig nem csillan meg.
Szerelmi vallomása olyan őszintén cseng a szájából, szinte megsajnálom, kedvet érzek átölelni az ölembe húzni és elringatni…
- Vissza? Ne, ne, ne! – én segítsek? A rémület megint maga alá gyűr, a keze után kapok, vére forrón lüktet az ujjaim alatt.
- Add ide a kulcsot Jordan! Most! – ha valóban disszociatív, akkor Jordan nem akar bántani, pedig fog, ha pedig az egész egy csel, akkor így is úgy bántani fog. Félek, hogy felröhög, hogy megint megüt, hogy kinevet, amiért benyalom a műsort. Ujjaim a sebbe vájnak, mert bántani akarom, mert azt szeretném, hogy szenvedjen, amiért összeroppant engem.
Térdre tolom magam, nem bánom, ha sérült kezébe kapaszkodom ehhez, oldalra eltartom kezeinket, neki simulok a mellkasának, megbizsereg a bőröm. Úgy van, helyén van, tényleg. Tényleg bazdmeg? Komolyan? Az előbb még a falnak baszott, megütött, azt mondta meghalok, most pedig felég a bőröm a közelében és megint vibrál az agyam. Elnehezül a légzésem, míg nagyon gondolkodom, összepréselődnek a fogaim, ahogy a tenyerét szorítom, nem tudatos, csak és kizárólag bántani szeretném. Rohadjon meg! Másrészről pedig túl szép, hogy kicifrázzák… Mi? Nem. Meg kell bűnhődnie, engem nem bánthat büntetlenül.
Ki akarok jutni, ezt a férfit karóba húzva látni, ott akarok lenni, amikor apám emberi a szart kiverik belőle és én magam is megtenni.
A szíve pont olyan hevesen dobban, mint az enyém. A szemét figyelem, míg nem látom benne a pokol bugyrait esélyesnek érzem magam, aztán ha meg szopat… meghalok.
Merészet lépek, ajkammal az övére simítok, véremmel kenem össze, rálehelem a szavakat.
- Kérem a kulcsom! – add csak ide nekem, nem garancia semmire, de nálam lesz, ha le tudom ütni, ha kicsit ki tudom vonni a forgalomból nem kell a zsebében kutatom, miközben kinyílik a szeme, mint a horror filmekben… balblabla.
Talán hagyja kicsit, hogy átvegyem az irányítást, el kell hinne, hogy erős vagyok, hogy nem fogok hangosan zokogni, amikor de.

Semmit nem értek és nem is tennék fel kérdéseket. Minek? A válaszok amúgy sem érkeznek meg, nem úgy, hogy nekem az jó legyen. A férfi szétrobban előttem, elveszti önmagát, hogy aztán újra ráleljen egy másik útra. A képébe akarom ordítani, hogy beteg vagy, takarodj orvoshoz! Kár, hogy a félelem kiül a testemre, még én is érzem savanyú szagát, igaza van, le kellett volna zuhanyoznom. Csak akkor nem emiatt. A pofon ég az arcomon, a verbális ütések a lelkemen érlelődnek. Mindig is kevés önbizalmam volt, ő most eltiporja azt is, amit összekapartam, mint egy reménykedő koldus az utcán a morzsákat, hogy galambokat etessen vele, legyen valaki, aki szereti, akinek fontos, akinek számít a jelensége.
S lőn, itt van ő, aki a jelek szerint rajongóm… és erre azt mondja mag meghalhatok. Hol itt az igazság?
- Ne hagyd, hogy bántson! – én is megőrülök. Nagyszerű. Haladunk. Két bolond egy pár alapon jövő héten már majd közösen rabolunk el nőket és vagdossuk le a hajukat, parókának nekem. Ha nem remegnék, ezen most elnevetném magam, de a félelem sötét verembe taszít és rám tolja a tetőt is. Nincs fény, nincs remény, nincs hit, a lecsupaszított és vegytiszta félelem van jelen, bőséggel, jó kedvvel.
Vitába száll önmagával, a Gondolat pedig megint jelen van, kapaszkodnék, de összerázódom, ahogy felém nyúl és a rettegés elrántja az arcom előle. Az érintésétől is az az érzésem támad, hogy menten becsorgatok a bugyimba. Apám mindig azt mondta, attól fél egyszer elrabolnak és túszul tartanak, míg ő komoly összeget fizet. Addig is legyek jó kislány, ne kekeckedjek. De arról nem szólt a fáma, hogy ez valóban megtörténik. Vicc volt, egy mese a piros pöttyös mesekönyvből, amiből olvasott. Nem véletlen, hogy mindig a nyomomban vannak az emberei, és Jordanról is azt hittem. Kurvára bizalmat szavaztam neki. Első hiba.
Megbántom. Még Ő van megbántva bazdmeg, hát ez kurva mókás.
NÉZZ RÁM! Engem ütöttél meg, én vagyok bedrogozva, én húzom a félelmet magam után, mint egy bűzös ruhadarabot, én rettegek és te vagy megsértve? Agyam elszáll.
Éledezik a lelkem, éledezik a testem, éledezem. Sejtem, hogy a drog egy másik orcáját tartja most oda, hogy okuljak belőle, agresszió kúszik a csontjaim körül, mint egy védő burkolat.
Hol a geciben van a mobilom? A táskámban. Az pedig az ajtó mellett a kis asztalkán. Minden idegszálam kiélezve feszül a bőröm alatt, a gondolatok sugdolóznak a fejemben, bíztatnak, most kell cselekedni, mert Ő most nem akar bántani. Nézem szemben a srácot és azon agyalok, hogyan használjam ki?
- Ő gyűlöl engem, Jordan? – és ekkor beugrik a neve. A felgollamolt név, megtartom magamnak, aduásznak, ha most előhívom, talán megidézem vele. És akkor még nem is tudtam, hogy disszociatív, pedig Gollam maga is az volt, az ő Drágaságával.
Istenem, csak ne félnék ennyire, ne rettegnék. A tekintetem ne ugrálna kidolgozott izmain, beszédes tekintetén, a száján, amivel hangot formáz.
Kezdek bedőlni a sztorinak. Ha a férfi beteg, akkor nekem meg kell ezt fognom, bele kell kapaszkodnom, mert jelenleg az agyam is forog, lehet 5 percem van és lecsap a nyugtató, mint a taxiórát.
- Meg kell védened engem, Jordan. – a neve kimondása nagyon fontos, hogy tudja, felismerem őt, tudom, hogy Ő van jelen, csak a kurva kulcs kell. Add már ide bazdmeg. Apám letépi a faszom fejed és focilabda lesz belőle, de előbb addig fogsz sikoltani a kíntól, míg elmegy a hangod is.
El-elakad a hangom, nem tudok magamhoz térni. A félelem mindig visszatér, keresem a kiutat, a konyha, a hálóm, a telefonom, a paprikaspray… minden segítene.
Csak biccentek, hogyne, a szerelmünkre. Kérdések tolonganak felemelt kézzel az agyamban, hogy őket válassza, mondjam már ki. Mégsem merek egyet sem. Hagyom, hogy tenyere az arcomra simítson, ha úgy akarja, csak meg kell reccsentenie a nyakam és elmúlok. Tekintetem az övébe fúrom, mélyre, tanulmányozva, remény magját ültetve el benne. Annak a hitét, hogy nem fog bántani, pedig tudom, hogy megteszi megint.  
Az a baj, hogy most meg olyan normálisnak tűnik, mint egy katona, aki most szabadít ki a fogságból és megesküszik, hogy örökre védelmezni fog. Szopat vajon?
Csúnya poén lenne a barátaimtól, de kinézem belőlük, apámból is, lecke gyanánt, hiszen én magam hoztam fel a vöröskét. Második hiba.
- Hiszek neked. – a lófaszt. Itt sem leszel, amikor a másik éned kisollóval vágja le a fejem a nyakamról, én meg végig ordíthatom. Ja és persze ne sírjak közben, vagy akkor már mindegy? Újabb kérdések tolonganak, egyre durvábban lökdösik egymást, hogy kijussanak a számon, válaszokat akarnak, de én nem.
Lakni jár belém a zavar. Pattognak a színek a szemem előtt, tenyere tűzforró az arcomon, érzem vére illatát, félek, hogy a számba jut, a szemembe, ki tudja mi baja van. Kell nekem, hogy rám kenjen itt valami vérfertőzést is?
Nagyot nyelek, levegőt sem kapok, a könnyek a torkomat égetve folynak lefelé a bensőmben.
- Mit? Mit nem bír? – adj fegyvert a kezembe önmagad ellen, mert nem leszek elég egyedül. Tudnom kell, mit nem bír.
Hangja betölti a tere, fájdalmat okoz, de kedvem lenne a csontjáig hatolni a bőre alá, lenyúzni, mint egy tetves nyulat.
Neki simulok, tudom, hogy érzi a reszketésem, de nem tudok tenni ellene, pedig mélyeket lélegzek, nyugalmat rángatok elő az agyamból, abból az időből, amikor joga mellett meditáltam. Nem megy.
Térdelünk egymással szemben, mint a szerelmes tinik, ujjaink összefűzve és engem kerülget a hányinger. Nem vele van a baj, nem a külsejével, hiszen parádés férfipéldány, egyszerűen zsigerből mártogat belőlem a félsz. Én vagyok a fokhagymás szósza.
Puha csókba forrunk össze, megbélyegez az akarás, elárul a testem. Undorodnom kéne, de most lehiggadtam kicsit, megütött, végig toloncolt a lakáson, de kétségbe esett csókja ráncot vet ellenállásom sima tengerén. Érintése a felsőm alat arra késztet, hogy behomorítsam a hátam, hogy neki simuljak, a szájába sóhajtsak. Legyen. Láttam, hogy kőkemény a szerszáma, megadom magam, hogy vége legyen és valamitől még kurvára akarom is. Jézuszsentfaszom, én is az a nő leszek, aki elkéri a heti két pofont, hogy azt hazudja lezuhant a lépcsőn és aztán dugnak egy jót? Az nem lehet.
Illata mégis bebódít, íze a számba robban, felzúgatja a szájpadlásom, érintése életre kelti mesélő testem, szabad tenyerem a tarkójára siet, onnan le a karjára. A kulcsot akarom Jordan. Most.
- Ne!- Szinte felsikkantok.
- Ne engedd vissza! – elveszek. Elszakítom a fejem az övétől szemébe kiül az ismerős ismeretlen érzés, oktávokkal lesz sötétebb az árnyalata, a poklot látom odabent. Látom lezuhanni, és tudom már, hogy nem vicc, ez nem egy kurva teszt, ez nem egy játék, meghalok. Még ma, ha nem játszom a szabályok szerint.  
Rám morog, nekem pedig vigyázban állnak a szőrszálak a tarkómon, a karomon, hátra billen a fejem, ahogy megráz, mint egy faszom babát, ráülök a sarkamra, kezem lecsúszik a testéről, a csóknak már nyoma nincs, csak a testemben a fokozhatatlan vágynak.
Nem kétlem, hogy elvágja a torkom, én viszont tudok valami nagyon fontosat, amit ő csak sejt. Mégpedig, hogy a pokol hercege ellen jelenleg ketten vagyunk.
Kifújom a levegőt, az agyam bizsereg a rengeteg gondolattól. Moccanni nem merek, ha elfutok felhergelem, mint a mérges kutyát, a bokámba haraphat. Felülök a kanapéra, lábaimat illedelmesen összezárom, két kezem mögöttem, hátra csúszok, kutatok a párnák alatt. Most bánom, hogy takarítás volt, sehol egy elhagyott vipera, vagy hattori hanzo remekmű. Mert mintha amúgy azt rejtegetnék a párnák alatt, de fogok.  Egy ócska fém körömreszelő akad az ujjaim közé, a tenyerembe fogom. Micsoda fegyverem van. Zseniális. Hős vagyok.
Olyan otthonosan mozog a lakásomba, elfog a harag. Mennyit jártál itt édesem? Mesélj csak. Kiverted a farkad az ágyamban? Fújbazdmeg. Kamerát vajon tettél be? Azt nem hiszem, apám emberei néha átnézik a lakást. De attól még lehet. Beleittál a narancslevembe? Feküdtél a takaróm alatt, végignyaltad a kávés bögrém? Te fasszopó mániákus.
Gyűjtöm a haragot, jobb, mint rettegni, pedig sajnos vékony a határ, én pedig táncolok rajta, míg leszakadok.
Hevesen zakatol a szívem, ahogy visszafelé tart, mint egy igazi predátor, én pedig elesett kisállatnak érzem magam, mint egy reszkető mókus. Arcomon érzem a vérét, a sajátomat a duzzadt számat, a pofon helyét, a térdemen is seb van, tudom, hogy a szememben is elpattant egy ér, mert érzem, ahogy ég, biztos vérvörös.
Nem moccanok, ahogy rám parancsol. Kegyetlen ujjai vállam marják, szinte letép a kanapéról, térdem koppan a szőnyegen. Feljajdulok, így is fájt. Lehajtom a fejem, míg elvicsorodom.
A pánik rám integet, én ugyanis azt hiszem, hogy arra fog kényszeríteni, amit nem szeretnék, higgyen nekem ő sem. Kezeimet összekulcsolom a hátam mögött, hogy megálljam, hogy felé nyúljak és rámarkoljak a kőkemény farkára, addig tekerjem, míg a nadrágjával együtt a kezemben marad. Vagy beleállítsam a körömreszelőt, amit dugdosok.
A kurva életbe senki nem kényszerített még térdre. Kezdek nagyon dühös lenni. Okosnak kell lenni.
A kérdésre felröffenek, tekintetem a lágyékát fixírozza.
Pontosan tudod fanatikuskám, lehet jobban is, mint én, ebben biztos vagyok. Két hónap… mi történt akkor, hogy az a távlat érdekli, a szüzességem jóval előbbről bánja.
Találkoztunk valahol? Elutasítottam? Csattognak a kerekek a fejemben.
- Mi számít együtt lenni velük? – tuti oka van, hogy ez a 60 nap érdekli, mi volt akkor? Milyen nap van, hányadika van? Mi volt két hónapja? És mennyi is a szám? Ha nem azt mondom, amit ő gondol, azt fogja mondani, hazudok.
Mélyet sóhajtok. Mi lenne, ha konkrétabban kérdezne?
Elnyújtom a lábfejem, ráereszkedem, felfelé pislogok rá. Atyaszetntfasz mekkora ember. Sajnos ez engem közben meglehetősen izgat. Miért? Hogy lehet ez? Mitől bizsereg a gyomrom, miért érzem, hogy arcom a farkához kéne simítanom, hogy a nadrágon keresztül neki kéne dörglődöni? És miért leszek ettől lázasan tűzforró. Belélegzem az illatát, ujjaim a reszelőn simítanak. Mi a picsát adtál be nekem, kedves William?

A félelem lassan vitorlázik a szervezetemben, nem engedve utat semmi másnak.
Amikor gyerek voltam az apám egyszer megbüntetett, keményem és kíméletlenül, pont úgy, amilyen ember Ő maga. Senkivel nem lehet elnéző, mert akkor elterjed, hogy nem erős, legyőzhető, nem ő a hétfejű sárkány, akin maga Herkules sem fog ki, de bármelyik görög hőst küldenék is rá, az apám azért erős, mert a kímélet, mint olyan, ismeretlen a számára. Sosem gyakorol kegyelmet, velem sem, mással sem. Azon a napon, lehettem olyan 15 éves elcsentem a kedvenc kocsija kulcsát a kis szekrényből és kezdő vezetési rutinommal kihajtottam a narancsszínű Lotus Elise R fedélzetén a birtokról. Az emberi a hajukat tépték, ha lehetett volna akkor az enyémet, de mire a kapuhoz értem már tárva nyitva várt, mert sejtették, hogy a 270-et is futó Elise nem fog lefékezni a kapu előtt, hiszen a pacik még vágtattak javában az egyenes betonúton, bár messze nem kétszázzal.  Szinte kilőttem a Lotussal, a száguldás azóta is a véremben éledezik, de aznap összetörtem az Eliset, isteni szerencse, hogy senkinek nem esett baja, még nekem sem. Az R példány sem lett totálkáros, de azért meggyűrtem az elejét. Nos Sean kiborult, mire az emberi utolértek már riasztotta szerintem az összes mozgósítható hadtestét. Lehorgadt fejje, lélekben összezúzva álltam a megcsocsált és kiköpött álomautó mellett. A kérkedésére, miszerint jó volt, elmosolyodtam és bólintottam. Nem mondott semmit. 8 nap szobafogságot kaptam és a zsebpénzem teljes megvonását egy évig. A 8 nap első pár órája azzal telt, hogy rám vágta a szobám ajtaját, lerángatta a redőnyöket, kivitette az összes technikai eszközöt, a könyveket, a telefonom elvette. Semmim nem maradt. Anyám nem jött, nem keresett, a szobalány a szobámba nem lépett be. 8 nap….Kurva hosszú volt, a 3. után sírva könyörögtem, és azt éreztem, ha nem simogat meg valaki, meghalok. Kitartott. Bosszúból többé nem sírtam, nem kértem és nem könyörögtem. A barátaim nem jöhettek, senki, ismétlem SENKI nem szólt hozzám 8 napig. Millió darabra tört. Úgy zúzott össze, hogy nem tett semmit. Nem ütött meg, nem kiabált, nem veszekedett, nem oktatott ki és nem mondta el, hogy hány milliós a kár, ahogy azt sem, hogy meghalhattam volna. Nagyon is jól tudtam, hiszen volt pontosan 192 órám gondolkodni ezeken. A suliban lemaradtam, lesoványodtam, hiába ettem, azt éreztem, hogy az elmém megbomlott. A százkilencvenkettedik órában kinyílt az ajtó, visszahozták a cuccaim és Sean úgy tett, mintha mi sem történt volna. Anyámon látszott, hogy kínlódott, sírt helyettem, de megértette, hogy a gyereknek ez kell. Nem kellett volna.  Kegyetlenül sok volt, elmondani nem tudom, hogy ennyiszer féltem, és milyen érzés volt lemaradni a világ folyásáról, kivonva lenni a forgalomból nagyobb büntetés bárminél.
Most pedig itt van Jordan, akitől mindig is óvtak, aki olyan, mint akik miatt kaptam 3 napos szobafogságot is, de az nem volt süketszoba. Itt vagyunk most mi ketten a lakásomban és én rettegek. Visszavágyom a 192 óra biztonságába, hogy ha igazán könyörgök, akkor lehetett volna rövidebb is, de nem sírtam eleget. Aki sír meghal, igaz Em? Most sem sírhatsz, akkor pedig nem akartál annyit, hogy lássák nem bírod el. Legyél hát erős. Pedig azt sem bírtam el.
Mégis könny gyűlik a szemembe, mert Jordan sajnálja, de magamra fog hagyni, hagyja, hogy megküzdjek a rémmel, és esetlegesen elveszítsem a meccset vele szemben, akkor meghalok. Nem akarok. Élni szeretnék, hiába ígérem meg, hogy jó leszek, hogy nem csapongok többé, semmi nem segít, hogy a fatusnak sem segített semmi, amikor összetörtem az Eliset. Bár azt hiszem, engem jobban féltett, legalábbis áltatom magam ezzel.
Kapaszkodom az idegen férfi túl ismerős pillantásába, tudom, hogy láttam már, összeütköztem vele egy szórakozóhelyen, egyszer felvette az elejtett telefonom, emlékszem. Láttam őt, csak nem vettem észre.
- Hogyan? – hogyan szeret? Gonoszul? Keményen? Kíméletlenül? Hogy szeret? Mert ez nem szeretet, bár nekem gőzöm nincs róla, hogy mi az igazi átengedés.
Még mondanék valamit, még kérnék, még mesélnék, amikor William közénk robban, nekem inamba száll a bátorság. Már nem merek megszólalni, kérdést feltenni végkép nem, ő nem ismerős nekem. Az Ő szemében olyan mélység honol, amibe így fulladok bele, hogy bele sem taszítanak. A félelem leigáz, maga alá gyűr. Ujjaim között a körömcsiszoló nem ad biztonságot. Miért is tenné? Körülbelül olyan hosszú, mint a mutató ujjam, mit érek vele? Kiszúrom a szemét? Az mondjuk tudna fájni.
Szinte letép a kanapéról, megreccsen a vállam, de már nem számít. Az idegeim pattanásig feszülnek, minden mozdulatát magamba iszom, hogy fegyverként használhassam ellenne. Oszlop kemény combjai, erős ujjai, ágaskodó vágya, lapos hasa, széles válla, keskeny csípője, mindent látok belőle, és azt kell mondjam, hogy akármi is figyelteti ezt meg velem, az baszódjon meg. Nem helyén való a görcsbe ránduló gyomrom a vágy, hogy átkaroljam a lábait és neki simuljak. Meghasonlok. Végem van, baj lesz, vagy már van is.
A kérdésére merészen visszakérdezek, esetlegesen szemtelennek tűnhet, de időt kell nyernem. Nem, hogy számoljak, hazudni fogok, egyértelmű.
Összerándulok az elképzeléstől, hogy megint megüt, automatikusan lehajtom a fejem, hogy védjem az arcom, de nincs jelentősége, csak verbálisan aláz meg. Pedig más is benne van a pakliban, ha jól számolom akkor ez teszi ki a 21-et. A férfi bántani akar, tudatosan, előre kiszámíthatóan élvezeti értékkel bír számára. Az agyam meg átcsap helyszínelőkbe, olyan sebesen forog, lehet valami olyasmit kaptam, mint a Lucy című filmben, vagy abban a másikban, amiben a csávóka, aki mellesleg, megérne még egy két pofont, olyan kurva okos lett. Na én azért az nem lettem. Nincs oka riadalomra.
Biccentek. Értem én, hogy gőzzel megy, de mi hajtja?
Ez valami matematikus. Lehet kell neki a statisztikájához, amit otthon vezet. A kezem finoman rezonál a remegéstől, a gyomrom diónyi és amúgy is nagyon kéne pisilnem.
Felkapom a fejem, hogy lekurváz. Anyád. Elhiszem, hogy veled csak pénzért mennek el a nők… na jó nem, de rothadj el, te fasszopó geci. Mi vagyok én taxi, bazdmeg? Tarifa. Reptéri járatnak néz? Kedvem támad közölni vele, hogy élvezetből kefélek, nem pénzért, de félő, hogy megpörgeti a nyakamon a fejem. Arra számítok, hogy okot keres, hogy bánthasson.
Strázsál előttem, eszembe jut egy jó kis gyónás. Az mondjuk megmagyarázná, hogy miért kell térdelnem, már csak egy szaros reverenda hiányzik a mukiról és eladom papnak. Ha lehet darabokban. Kezdeném a nem létező szívével, de esküszöm a nyelvét is kitépném a szájából.
Számok. Anyád. És akkor most kategorizálnom kell? Szoptál le… anyáááád. 36, a tiddel együtt 37… Fúúúú. De engedjük el a filmes poénokat, mert a végén pórul járok. Mély levegőt veszek és nem kategorizálok.
- 7 – közlöm halkan, mert 60 nap alatt ez kurva nagy szám és ebből 3 volt az aki, csak a számba járt, de ebben osztom Veronica véleményét és odaguggolni nem olyan nagy dolog. Jó, az. Most így kimondva és utána számolva, de abban a pár percben számítottam valamit, pont mint egy ürítő tartály. Hányinger fog el.
Oldozz fel atyám, vétkeztem, de ami igazán baj tenném veled is.
Hat a gyónás atyám, nem lehetne, hogy kiossza a penitenciát és mehetünk a saját untunkra? Én mondjuk okádni a wcbe és kéne egy zuhany is, ami alatt elkezdhetek bőgni, míg el nem ájulok.
- Egy. Akivel tartom a kapcsolatot. – és aki miatt két hete senkim nincs csak ő, mert a zenészkirály nagyon is bejön, kell nekem, akarom. A jelek szerint Ő is akarT engem, akár boldogok is lehetnék, ha nem tűnne el, mint szürke szamár a ködben, ha nem lennék neki is jelentéktelen, ha válaszolna az üzeneteimre. De nem teszi, ott is elszámoltam magam. Őt sem érdekeltem csak egy kósza dugás erejéig, nahát, milyen meglepő. Lehetne a faszi, itt velem szemben pszichológus és elmondhatná, hol baszom el a dolgokat. Dr. Úr én csak szeretni szeretnék, és fontosnak lenni. Mondja mit tegyek?
A tarifiára vonatkozó kérdéssort kihagyom, várok érte egy apró kis büntetést, de semmiképen sem vélek nagyon kikapni érte. Mi van velem? Megveszek. Felpillantok a  vöröskére és azon morfondírozom, hogy….
- Mih? – csak felnyikkanok. Mivan? Pániktól izzó tekintettel követem le a mozdulatait, amivel lekottázza, hogy elég a felsőm levenni. Hogyne. Most. Aztán majd a többit, akaratlan az ölére pillantok, hogy áll-e még a zászló. Mielőtt tiltakoznék a nyelvembe harapok.
Kezemben a szaros körömreszelő. Remegni kezd a szám, a félelem visszaköltözik a vérembe.
Mozgolódni kezdek.
- Nem! – nekem te ne segíts te tetű, amikor majd a kezeim közé kaplak és azt teszek vele, amit akarok, letépem a tököd és a szádba nyomom. Ficergek, mint aki kínban van, közben az ujjaim közül szenvedem át a reszelőt a sarkaim és közé, hogy lefelé nézzen, mert nem tudok úgy vetkőzni…nem akarok vetkőzni, hogy a „fegyverem” a kezemben van.
Jordan, hol vagy?  Megint elfog a pánik, hogy ez csak egy vicc, szívat, nem lehet ez máshogy.
- Kérlek! – had ne kelljen, de közben felhúzom a pólót a hasamon, kiráz a hideg. Összepréselem a sarkaimat, ki ne essen a szerszám közülük, mert hallani nem fogja, de össze nem szedem a szőnyegről, az ziher.  Átbújtatom a fejem a póló nyakán, és ujjam tétován a melltartó pántja után nyúl. Nagyot nyelve rápislogok. Ezt is? Sugallja a kérdésem. Lehet jobban járok amúgy, mert a fekete anyag nem fog elütni annyira a rémülettől hófehérré váló testemtől.  A vérem aludni tér.
A szívem felkalimpál, az agyam tekergőzik a koponyámban. Mielőtt leveszem a melltartót, ha úgy akarja, a hajamhoz nyúlok, feltolom magam a sarkamról, kihalászom a gumit a tincseim közül, mert már csak mutatóban van benne.
Hagyhatnám, hogy a hajam az arcomba hulljon, elbújnék mögötte és talán azt sugallanám, hogy félnek tőle, ami kurvára igaz is, de lehet azt hinné, hogy sunyiskodom mögötte. Arról nem is beszélve, hogy a szétkergetett tincsek kitakarják a periférikus látásom és félek nem látok meg valamit, ami jelen lehet. Hatra hajtom a fejem, lenyelem a könnyeim, miközben a hajamba túrva simítom hátra, hogy szoros kontyot tekerjek a belőle. Majd megskalpolom magam, de még egyet ráhúzok a gumival, noha már nem esik jól, a hajhagymáim ordítva tiltakoznak. Látni akarlak, én is, te féreg!
Elkapom a mozdulatot, amivel az övéhez nyúl, ha kicsatolja bajban leszünk, én….ha előkapja itt nekem a farkát, akkor lesz sírás, és meghalás, ez egyértelmű. A rémület azonnal háttérbe szorul és előránt valami mást, amitől megint vallanom kéne, sőt mi több gyónnom.
Meg sem várom a válasz, a melleim között szétpattintom a melltartót, a pántokat letolom a vállamról. Ha nem kéri, akkor jöhet vele megint, hogy kurva vagyok, de kicsit lehet kimozdítom, csak annyira, hogy jöjjön közelebb, annyira, hogy elérjem, hogy a sarkaim között tartott reszelővel kivájjam a szemét a fejéből, őrületemben lehet bezabálnám.
- Tulajdonképpen, mi akarsz tőlem? Nem tettem ellened semmit, én nem bántottalak. Nincs ügyem veled, nem értem, hogy miért történik ez. Látod, teszem, amit kérsz, cserébe kérlek ~vetkőzz le! Mi? ~ csak adj támpontot. – nem, ölj meg, ne hozz ilyen helyzetbe. Igaza lesz, kurva vagyok, mert a félelem mögött a vágyak már sorban állnak a bőröm felforr… Nem tudok tenni ellene semmit. Tulajdonképpen meg is üthetne, de nem választhatom a másik fickót? Az azért jobb fej…
Kihúzom magam, mélyen bent tartom a levegőt, a kezem megint a hátam mögé csúsztatom, hogy ujjaim közé csíphessem a reszelőt, hamis biztonságérzet, mint a lovaglásban a segédszár, hamis keret, nincs jelentősége, de jelen van, elhiheted, hogy segít.

Tekintetéből iszonyat kúszik a csontjaimra, újra félni kezdek, és elhiszem, hogy nem játszunk, nem szórakozunk, mi most nem kérkedünk. Ártani akar nekem, nem adhatok jó választ, nem tehetek jót, egyszerűen nem lehetek jó, ahogy életem során sosem lehettem elég jó. A fatus mindig többnek hitt, talán bánta, hogy nincs egy fia, egy bátyám vagy egy öcsém, akivel lehetett volna focizni, aki most megértené nehéz életét, akitől már lenne unokája. Mindezt nem adhattam meg neki, nem kísértem el kosármeccsre, mert ott is a pasikat néztem volna. De nekem ennyi jött le, ha ők kedvelnek, ha túlságosan kedvelnek, akkor Sean Hayland észrevesz engem. Megpróbál megóvni, megvédeni attól, amitől nem lehet és a jelek szerint, ami miatt most marha nagy bajban vagyok.
Ribanc vagyok-e? Igen. Még én is tudom, mindannak ellenére, hogy szeretetre vágyom, hogy odafigyelésre áhítozom, így kapom meg. Nem vagyok ezzel egyedül. De kurva csak azért nem, mert pénzt nem kapok érte, márpedig annak feltétele. Mélyet sóhajtva bökök neki oda egy számot és ezzel újfent felrobbantom a dühöt a szervezetében. Szinte nekem ütközik a belőle nekem rohanó feketeség, a tapintható feszültség. Ha nem félnék sírni, most megtenném.
Ujjai merevek az államon, mégis tüzet lobbant a szervezetemben, elég hozzám érnie, esküszöm, emiatt lerágom a nyakát. A gerincemen kúszik le a méla vágy, hogy találkozzon a reszketéssel. Akkorát nyelek, a szomszéd is hallhatja, összepréselődik a gyomrom. Alig bírom lefogni magam, hogy odakapjak, elüssem a kezét, de félek, rossz vége lenne. Rám nézve.
Beleköpi a szemembe a kérdést. Anyád a fogyatékos, te fasz. Mégis pontosan tudtam, hogy részleteket akar, remélem nem kérdezi meg, melyik fért be tövig és hova.
A nevem a szájából egyenesen istenkáromlás. Nincs benne gyengédség, nincs benne vágy, roppantó gyűlölet van, előrántott undor, újabb rettegő sírásrohamot folytok el, de érzem, hogy reszket a légvételem. Elfordítani sem merem a fejem, másfelé nézni sem, mellé, ha nem lenne totál bolond, eszméletlen jó pasi is lehetne, kár, hogy jelenleg nem ér hozzám, marad a borús félelem.
Faszt nem akarsz megütni. Alig várod, hogy megtehesd.
- Három. Hárommal feküdtem le, kettővel pedig, csak…- a számra rágok, elpillantok mellette. Mit mondjak, hogy leszoptam és a számba élveztek? Bingó, megest olyan sallert fogok kapni, hogy lefejelem a csillagokat.
- Csak orál szex volt, a többivel pedig… simogatás. Petting. Kettővel. – ha nem követné a matek példát. De tudom jól, hogy a válasz nem fog tetszeni, az orál szón is fenn fog akadni, mert nem lesz mindegy, hogy mit takar. Ahogy sejtésem szerint az is zavarni fogja, hogy nem mondom ki, mert így olyan, mintha szégyellném és mellé teszem is.  Dadog a levegő a tüdőmben, elakad, kiszalad, elakad. A félelem finom izzadságréteget húz a bőrömre.
Mikor lesz vége? Mi lesz a vége? Megöl vajon? Itt fogok elvérezni? Elmondhatom még apunak, hogy azért szeretem, sőt ő az istenem, és ne haragudjon, hogy annyi bajt okoztam, hogy nem akartam bántani, csak néha olyan jó lett volna, ha szeret, ha hozzá bújhatok, ha nem olyan kemény velem. Anya vajon sírni fog? Alkoholista lesz? Apám elhagyja? Tönkre megy a kapcsolatuk? Mert anya a fatust fogja hibáztatni, ez tiszta sor, pedig a jelek szerint semmi köze hozzá.
Megkérhetem vajon Williamat, hogy ezt megírhassam pár sorba nekik? Meg fog ölni?
Erik nevének elhangzása újra pánikkal tölt fel, mint egy félig üres poharat, amiben habzik a sör de tartalommal jószerivel nem bír, csak ha utána töltünk.
Könyörgöm, ne bántsd, semmiről nem tehet. Olyan romantikus, kedves a lelkem, hogy meg sem érdemli, nem is értené, és mellé nem is keres.
- Már nem számít ő sem. Jelzi, hogy szerettem volna, hogy legyen valami, normálisnak mondható, de kevésnek bizonyultam hozzá. Hiheti hogy védem, nem érdekel, nem teszem. Egyszerűen csak… már nem része a napoknak, már nem várom éjszak az üzenetét, már nem vagyok tini, aki nagyot szakított. A lány vagyok, a nő, aki elbaszott egy barátságot miatta és, aki megint szart nem számít.
Méreget. Mint a lovakat a vásárban, noha tudom jól, hogy nem az értékem méri fel, éhesnek tűnik. Korog a lelki gyomra a félelmemre, azzal lakik jól, az tölti fel, ismerem a fajtáját.
Hány nőt öltél meg William? Mesélj nekem. Hat? Nyolc? Több? Más államokban, mi? Élvezed, ahogy sikoltanak? Megkínzod őket? Engem meg fogsz?
A rémálmom, hogy tehetetlen vagyok és azt tesznek velem, amit akarnak, én pedig mindent érzek, de mozdulni nem tudok. Láttam erről egy filmet, a pasinak szívműtétje volt és nem hatott az altató. Azóta már egy anyajegyet sem merek levetetni.
A felszólítás, hogy vetkőzzek, fáj a hasamban és a szívemben, mert látom, hogy a farka kőkemény, nem hiszem, hogy a pólóm akarja magával vinni.
Túl gyorsan utasítom el az ajánlatát, hogy segítsen, dühe szinte előbb üt meg, mint a keze, pedig készülök rá, hallom az ízületek roppanását. Lehunyom a szemem, látni sem bírom.  Az újabb pofon minden irányból meglepetés szerűen ér, hiszen eldöntendő kérdést tett fel. A fájdalom felrobajlik bennem, megbillenek a sarkamon egyensúlyozva. Könny gyűlik a szemembe, nem merek odakapni, mert a körömreszelő az ujjaim között hideglik. Remeg a szám, erőszakkal tartom vissza a feltörni kész sírógörcsöt. Megalázottságom eltörpül a pofon valódi fájdalma mellett, lángol a bőr az arcomon, zsibbad a számszéle. Az egész fejem remeg a szemem tágra nyílik, hogy ne is pislogjak. Érintése nyomán pánik furakodik a szívembe.
Jogtalan pofon volt. Ha azt mondom segítsen, azért bánt. Nem védhettem ki, mégis uralma alá von a zsigeri félsz.
Alig bírok a pólómra fogni, annyira cidriznek az ujjaim.
Sírni fogok, istenem. Sírni fogok.
Megaláz, összetör és ezt pontosan tudja. Tekintetében a pokol fekete tüze izzik, ahogy vetkőzöm, szétkapcsolom a melltartót. Olyan vágy csillan benne, amitől kényszert érzek vonyítva a sarokba kúszni. Nincs benne kegyelem, nincs benne kedvesség, a pöre, lecsupaszított Férfi akarása van benne. Állandósul a remegés, nem bírom abbahagyni. Fázom, annyira fázom. Ahogy néz rám, attól kitör a frász, megfagy a vér az ereimben, de rossz vége lesz ennek.
Levegőt is elfelejtek venni, ahogy kicsatolja az övét, végig pattannak a gombok és sietősen kilép a nadrágjából. Okké. Ideje sikoltozni. Elnyitom a szám, szinte érzem nyakamon az ujjait, hangot kipréselni sem tudok magamból. Végig pislogok izmos combjain a feszülős boxeren, immár nem rejti farmer a kívánalmát. Ahogy az ing lóg csak rá, erősen sejtem, hogy nem lesz kedves velem, én pedig végül ordítani fogok. Életemben először kívánom, hogy lenne kicsi a szerszáma, és persze nincs szerencsém.
Zsibbad a vállam a reszketéstől. A vágy kődként lebeg az elmémen. Felborzongat. Talán ez az, amitől végül összeomlok.  Alig hallok a szívem vadul kalimpál, ő pedig lazán mögém sétál, már érzem, ahogy a hajamba mar és felrángat, ehelyett a térde koppan a szőnyegen. Ujjaim közé markolom a körömreszelőt, moccanni mégsem merek, már nem is látom.
Teste túl közel van, meg sem bírom emelni a karom. Tenyere a mellemre siklik, majdnem felsikoltok ijedtembe. Annyira remegek, hogy félek, elharapom a nyelvem, mégis tüzet locsol a vénámba, sírhatnékom támad, ma más sokadszor. Durva mozdulattal gyűri meg a húsom, felszisszenek.
Hangja a fülemben, illetlen ordítás a misén. Atyám, megint? És én vagyok a mocskos? Az én ujjaimat maximum sperma szennyezi, míg a tiédet vér.
Hallásomra hagyatkozom, súrlódik az anyag. De hozzám nem ér vele….
Elkerüljük egymást. Felordít, hátra lendül, abban a pillanatban, amikor a fejem is, hogy telibe fejeljem, ha más nem, eltörik az orra, álmodom. Kár, hogy így is annyival magasabb nálam, én a sarkamon ülök, ő pedig fölém magasodik, a mellkasának koccan a fejem, de teljesen mással van elfoglalva. Azt is hiheti, hogy neki simultam, pedig érintése nyomán lángnyelvek csókolják a mellem.
Nem értem mi történik, ujjaim közül hátra fordul a körömreszelő, ha meglendítem, tökön szúrhatom és meghalok… tiszta sor.
Kicsim? Elsírom magam. Halkan, hang nélkül, csak a légzésem lesz gyorsabb, ha lehet.
A büdös életben nem örültem még így senkinek, mint a doromboló hangnak. A feszültség egyetlen pillanat alatt adja át a helyét a megnyugvásnak. Tudnám miért?
Megvonaglik a testem az ölelésben, nekidöntöm a hátam és hagyom a könnycseppeket végig rohanni az arcomon. Hozzám bújik, levegőt veszek sokat, mert ha elkezdek zokogni, nem állítom meg. Csókja lágyan érinti a bőröm, a kezem a combját éri, benne a fém. Mégis érzem a feszülő izmokat, a vadász jelenlétét a rugalmas test keménységét, annak kidolgozottságát.
Értem, hogy az egész szar így, hogy barátnak, megmentőnek érzem Jordant, aki pont annyira bántott, mint William, de talán ő nem öl meg. Lehajtom a fejem, ahogy a nyakamra ér az ajka, Sikoltani szeretnék, ellenkezni, de nem merek. Felnyögök, az érintésétől, esküszöm máskor olyan jól esne. Pillanatok alatt üt meg a béke, mintha keze lenne, hátra csuklik a fejem,ujjaim közül kipördül a reszelő, szétnyílnak a sarkaim közéjük siklik a testem, ha nem lenne mögöttem hanyatt vágódnék. Csuklássá lényegül a feltörni kész zokogás.
- Hüm? - Elvesztem a fonalat, mintha mélyről bukkannék fel, a víz pedig kivette az erőm, még tompán remeg a testem.
Fásultan a pólóért nyúlok. Nem lesel mi? Mindegy, nem? Most tapiztál össze. Mélyet kell lélegeznem, hogy ne aludjak el helyben. Mire észbe kapok a pólóm az ölemben, ő pedig előttem.
- Erik? – szétesnek a gondolataim. Sejtem, hogy a hátamon talált valamit, harapást, karomolást, kiszívást, valamit.
- Ó, lehet! – hogy ő volt és az is, hogy befontam volna a haját, ha nem hajít el, mint egy elhasznált óvszert.
Komótosan öltözik, én pedig előre bukok, arcom a szőnyegre siklik, két kezem mellettem, hogy feltoljam magam. Nehezen tornázom magam ülő helyzetbe, hogy félre biccentett fejjel pislogjak rá.
- E-e! Nem használ ki, nem használ semmire. – gúnyos nevetés buggyan elő belőlem, mint amikor nagyon részeg vagy és már csak azok értenek meg, akik szintén be vannak baszva.
- Már nem is emlékszik rám, szerintem. – nehézkesen rángatom magamra a pólóm, hangomban keserű öngúny. Semmi meglepi. Erik pont úgy ejtett, mint mindenki más, sors.
- Különleges? Jézusom Jordan. – újabb kacaj. Megőrültem. Ha felhergelem, itt döglök meg, de nem vagyok ura a testemnek sem és a szavaimnak még úgysem. Őrülten szeretnék különleges lenni, azt ha valaki végre szeretne, magam miatt.  
- Most akartad a hátamra verni, roppant különlegesnek tűnik. – Értem én, hogy az nem ő volt. Felmordul a belsőm, hogy kérjek inni, szomjan veszek, helyette megint előre bukok, feltolom magam a sarkaim közül, négykézláb egyensúlyozok, felöklendek némi gyomorsavat, pont az előtt, hogy elsötétül a világ és aláhullok a semmibe.