A húgom mindig azt mondja, hogy különleges vagyok, mint a hagymaszósz. Hogy miért pont a hagymához hasonlít arról dunsztom sincs. Szerinte nem kellett volna ennyire messze költöznünk a szülőföldünktől, és hogy az ő szavaival éljek "Tökfej, nem illik hozzád New York. Mi lett azzal az álmoddal, hogy Rodeózni fogsz és versenyekre jársz majd? Ehelyett egy unalmas belvárosi lakásban tengeted a mindennapjaidat és hormonoktól túlfűtött egyetemistákat oktatsz erről az egész lélek szarságról."
Én szerettem a texasi életemet egészen addig, ameddig rá nem jöttem, hogy valami újra, valami másra vágyom. Én is a Nagy Alma részesévé akartam válni. Azt is mondja, hogy háklis vagyok és tisztaságmániás, pedig csak szeretem a rendet és nyugodtabb lelkiismerettel kések el a munkából úgy, hogy tudom, otthon minden a helyén van. Én ezt inkább precizitásnak mondanám, bár lehet, hogy igaza van és néha túlzásokba esem, mint ahogy szerinte a nőügyeimben is. Múltkor a fejemhez vágta, hogy "Mindjárt negyven vagy, ketyeg a biológiai órád, itt lenne az ideje, hogy végre megállapodj valaki mellett. Ha gyereket akarnátok már így is mindenféle genetikai vizsgálatokra kellene a csajnak járnia, hogy nem-e lesz Forest Gump a gyerekből..." Egy szó mint száz, szerinte nem kellene minden hónapban másik nőt hazahoznom. Szerintem meg ideje lenne valami elfoglaltságot találnia ahelyett, hogy állandóan a véremet szívja. Persze azért neki is vannak olyan időszakai, amikor nem menstruál, és akkor van felém is egy-két kedves szava. Általában ez szokott lenni a ritkábbik eset. Múltkor például azt mondja, hogy "Azért tök jó, hogy el tudtad végezni az egyetemet. Frusztráló tud lenni, hogy egy agyturkásszal kell együtt élnem, de legalább szereted amit csinálsz és jó is vagy benne..."
Azt is mondta még, hogy "Amikor nem mész épp az idegeimre, akkor egész jó fej vagy és vicces. Ráadásul a képeid is tök jók! Szerintem másodállásban simán csinálhatnád ezt a fotós dolgot."


Tisztán emlékszem. Az volt az első hivatalos munkanapom a Columbia egyetemen és olyan mocskosul másnapos voltam, hogy képes lettem volna belefojtani magam egy kanál vízbe is. Előző este tartottuk Matt legénybúcsúját, és mivel nem akarok túlzottan belemenni a részletekbe, úgyis fogalmazhatunk, hogy igen csak istenesen elbúcsúztattuk.
-Ez lesz a te asztalod. A számítógépes rendszerünk néha lefagy, de ne foglalkozz vele. Az informatikán már egy hónapja dolgoznak az ügyön, de szerintem csak úgy mondják, hogy ne telefonálgassunk állandóan... Borzalom! - Amanda volt az első a tanárok között, aki lecsapott rám, és kutyakötelességének érezte, hogy bevezesse az újoncot az egyetem rejtélyeibe. Szőke haja kócos, sűrű göndör fürtökben meredezett a szélrózsa minden irányába, és nem tudtam nem mosolyogni azon, hogy a Harry Potter szemüvegét állandóan igazgatnia kellett az orrnyergén. Egy valódi energiavámpír a csaj és ez kikészíti az embert. Főleg, ha előző éjszaka töménytelen mennyiségű Tequilát vedeltél, ami most a gyomrodon és a fejeden igyekszik bosszút állni.
-A kávéfőzőt ott találod. A jobb oldalit nem ajánlom, havonta egyszer megadja magát és felrobban. Tapasztalatból beszélek, hogy utána már csak az ecetes olló az, ami segíteni fog... - Úgy mért végig, mintha valami cirkuszi szenzáció lennék. Szemei többször is végigpásztázták fehér ingemet, melyet a könyökömnél hanyagul feltűrtem. Nem tudtam nem észrevenni, hogy mennyire rohadtul zavarban van és ezen csak vigyorogni tudtam, amitől az ő szeplős arca még vörösebbé vált.
-A diákok többsége szerencsére normális. Nem mernek kockáztatni, tudod... - Ekkor közelebb hajolt, kezét a szája köré zárta és ebből már tudtam, hogy valami nagyon bizalmas információt akar megosztani velem. Az asztalnak támaszkodtam és lejjebb hajoltam, hogy eleget tehessek kimondatlan kérésének. Nem tudom, hogy milyen pacsulit locsolt magára aznap reggel, de majdnem búvár lett az előző éjszaka bevedelt Tequilából.
-...a szüleik hatalmas pénzeket fizetnek azért, hogy az elkényeztetett csemetéjük ide járhat. - Lehelete kellemetlenül cirógatta a fülemet.
-Na jó, tök mindegy. - Elhajolt és zavarában a mellkasához szorította a határidőnaplóját.
-Szeretnél még tudni valamit? - Ezer wattos mosolyát rám villantotta és nem tudta elkerülni figyelmemet a fogszabályozója. Öregem, ez a nő közel annyi idős lehet, mint én, és csak most kezdett el ezekkel a tini szarságokkal foglalkozni?! Na jó, végül is vannak későn érő típusok...
-Mmm... merre találom az osztályom? - Dörmögtem hulla fáradtan és megmasszíroztam a halántékaimat. Teljesen kész voltam.
-Második emelet, tizenhatos oktató. Elkísérjelek?
-Nem szükséges, kösz! Odatalálok. - Vágtam rá a kelleténél gyorsabban és talán egy kissé sprődül is, ami azt illeti. A hónom alá kaptam a laptopomat, szemüvegemet -amit csak olvasáshoz használok-, becsúsztattam ingem zsebébe, és zombi üzemmódba kapcsolva nekiveselkedtem az egyetem végeláthatatlan folyosóinak. Úgy éreztem magam, mint akin átment egy úthenger és ezen egyáltalán nem segített Amanda túlbuzgósága. Sőt, a maradék életerőmet is elvette. Beszálltam(volna) a liftbe, ha lett volna már hozzá kulcsom -azt ígérték, hogy egy hét múlva megcsinálják-, így elkanyarodtam a lépcsők irányába és közben próbáltam visszaidézni az előző éjszakát. Elmerültem a telefonomba és kerestem azt a bizonyos telefonszámot, amit a legutóbbi partneremtől kaptam. Csessze meg! Remélem gumit használtunk. A terem előtt megtorpantam és tétováztam, végül rányomtam a hívás gombra és vártam. Vállammal a falat támasztottam, szabad kezemmel türelmetlenül a combomon doboltam, ekkor a csengő olyan élesen szelte végig a folyosót, hogy szerettem volna levetni magam a korlátról az aulába.
-Baszki... - Nyögtem csak magamnak, amikor beléptem a terembe és az utolsó csöngés után kisípolt a vonal vége. Frusztrált voltam. Nem is kicsit és volt valami különös előérzetem is.
-Üdvözlök mindenkit, Noah Monroe vagyok az új Pszichológia oktatótok. Szerintem tegeződjünk, nemsokára úgyis kollégák leszünk. - Nem vagyok az a vaskalapos tanár, ebből kifolyólag nem is ragaszkodom a formaságok betartásához sem.
-Előre is elnézést kérek mindenkitől, durva éjszakám volt. Szerintem ismeritek az érzést. - Néhányan a hallgatók közül felnevettek és helyeslően bólogattak. Fáradtan megnyomkodtam orrnyergemet és leültem az asztal sarkára. Átfutottam a kezembe adott jelenléti íven szereplő neveket, majd végigmértem a diákokat is. Aztarohadtéletbebele!. Kékjeim tagadhatatlanul megakadtak az egyik lányon a terem legvégében. Tekintetünk összeakadt és hirtelen beugrott, hogy kit szedtem össze tegnap éjjel a Tequilázások közepette. Az idióta húgom még azt mondja, hogy nincsenek véletlenek!
Alig vártam az óra végét. Elhatároztam, hogy ha beledöglök is, de megkeresem szünetben és amint alkalmam nyílik rá, beszélek vele. Az aulában ki is szúrtam magamnak. Egy automatánál állt és szitkozódva csapkodta. Messziről figyeltem, mintha csak madárlesen lennék. Kezeimet nadrágom zsebeinek legmélyébe süllyesztettem és képtelen voltam letörölni képemről azt a sejtelmes félvigyort, amivel a testét pásztáztam észrevétlenül. Hosszú haját, formás fenekét és combjait. Az utóbbiak sejtelmesen kivillantak rövid szoknyája alól.
Összeszedtem magam, a zsebemben még csörgött némi aprópénz és lassan megindultam felé, ekkor betoppant a képbe valami srác, aki kétségkívül a tulajdonosa lehet.
Na baszki..!
Még azelőtt visszavonulót fújtam, hogy észrevehettek volna. Szépen indul a pályafutásom a Columbián!