Hazel x Jake

**Jake Lester**

HAZEL AND JAKE

Manhattan és az igazi nyár fogalma is elmehetne arra a bizonyos melegebb éghajlatra, és nem panaszkodni akarok, csak egyszerűen már elegem van Ginny-ből a szexi időjósból, aki tegnap még azt ecsetelgette a felhők és a napfény grafikonok között, hogy verőfényes napsütés várható az egész városban, erre ne adj isten, de amikor szabadnapom van, és ráadásul jelenésem is…persze, hogy elkezd esni az eső. Odafent megírták, ha Jake Lester egyszer elszabadul a kórházból, akkor semmiképpen nem élvezheti azt a nyavalyás huszonnégy órát, nehogy baj történjen. Semmi extra tervem nem akadt, de szívesen ellátogattam volna a két őrülttel, ez alatt a kutyáimat értem, mert a többiek most valamilyen „családi mulatságon” vannak, pontosabban a húgom próbálja az öcsém szülői képességeit fejleszteni, és emiatt én totálisan független vagyok a mai napra, tehát ott tartottam, hogy kimentem volna velük Staten Islandra, de ezek naiv gondolatfoszlányok maradnak. Az elmúlt hetek nagy problémáját jelentette az új állatorvos felkutatása is, hiszen elérkeztünk az oltási szezonba, és Dózer, de legfőképpen Samira nem egy könnyű eset. Az ebeknél van olyan, hogy félelem, mármint orvos undor? A fehér köpeny fóbia nem új keletű, de az én négylábú jószágaim még ezt is elsajátították, és nem túlzok, ha azt állítom, hogy félnek a dokitól. Számtalan kutatást, és átmulatott ügyeletet jelentett nekem, hogy megleljem a megfelelő jelöltet. Az előzőt élve felfalták volna, ha engedtem volna, de sebaj, mert most figyeltem a részletekre. A külső kisugárzás fontos tényező, így csakis olyan honlap jöhetett szóba, ahol felmérhettem a delikvens hozzáérthetőségét, professzionális szakértelmét, és a többit majd személyesen. A férfiakkal nem lett volna baj, ha Samira nem működne fordítva bekötve, és ne érezné úgy, hogy neki kell felvennie a falkavezér szerepét. A női dominancia elve lépett életbe, nyilván ő volt az idősebb testvér is a két husky között, de valamiért ez még jobban kicsúcsosodott a főnökszerep leosztásban is. A tömegközlekedés nem jöhet szóba, így egy kaja táskával, két pórázzal, na meg a két lókötővel kelek útra, hogy átfuvarozzam a kis feneküket Dr. Witton rendelőjébe. Friss hús a piacon, eddig csakis jó értékeléseket kapott, és a mosolygós avatárképe meggyőzött róla, hogy mindenképpen mellette tegyem le a nem létező voksomat, mert ugye ez nem elnökválasztás, de fontos tényezője a két eb komfortérzetének. A reggel természetesen döcögősen indult emiatt, ha már orvos, akkor harc is legyen. Dózer eldugta a papucsomat, aztán Samira egy könnyed mozdulattal terpeszkedett el a konyha közepén, hogy ne férjek oda a pulthoz, és csinálhassak egy kávét magamnak. Mindent elkövettek, hogy ne induljunk el, de aztán túljártam az eszükön, és bizony, ha tetszett, ha nem, de kint ettek, mert én ugyan nem fogom elrontani a két hete áhított szabadságomat azzal, hogy ne süthessek egy jó omlettet magamnak. A másfél órás tortúrát követően szemfülesnek kellett lennem a kocsiban való betuszkolás alkalmával is, mely négy vagy öt….de lehet hat jutalomfalat után sikerült csak? Mindegy, most békésen tartunk az úti célunk felé, és nem kell sok, hogy megérkezzünk a megadott címre. Az állatorvosi rendelőben akad még egy doki, de ő most szabadságon van, így remélhetőleg nem lesz akkora sor. Parkolóhelyet elég gyorsan találok, történetese beállok a kitolató helyére, és amint elhal a motor hangja, a két pár fül hegyezése is abbamarad, és máris górcső alá leszek véve.
- Skacok ez muszáj, ha tetszik, ha nem…de oda bemegyünk. – mutatok a szemközti bejáratra, de a hajlandóság legkisebb szikráját sem mutatják arra nézve, hogy kiszálljanak. Kipattintom a biztonsági övet, és kikászálódom, aztán felnyitom a csomagtartó ajtaját, és elkezdek rendezkedni, de a két eb csak nézi, ahogyan ázom az esőben.
- Ne kelljen kétszer szólnom…irány… - füttyentek, de nem mozdulnak, és kezdem megelégelni, hogy a neveletlenség új szintjére léptünk, mintha tinédzserek lennének.
- Samira… - nézek elsőként vele farkasszemet, de elfordítja a pillantását rólam, és semmibe vesz.
- Na, jól van. – megelégelem, és a nyakörvénél kapom el, de a lendület nagyobb, mint az igyekezet, és egyenesen belehuppanunk a pocsolyába. Arccal érkezem oda, nehogy könnyű dolgom legyen. Szitkozódom egy sort, és végre Dózer is leugrik, így kapok még egy adag sarat a ruhámra. Mondani se kell, hogy mire bejutunk az épületbe, már mindenemből folyik a víz, és a legjobb benyomást kelthetem a recepciósban is. A póráz meg kint maradt…a váró meg tele. Odacammogok a felvételhez, és a legjobb benyomást keltve mosolyodom el.
- Jó napot…Jake Lester, és időpontom van tizenegyre. A helyzet az, hogy… - éppen nyílik a rendelő ajtaja, és ha lehetne befolyásom megtenném, de Dózer virgoncabb, mint én….és megszületik a szerelem első látásra egy német juhász személyében.
- Dózer… - kiáltok utána, de hasztalan, mert a felfordulás megkezdődik, és futok is, ahogyan a lábaim bírják. A nyílászárót fellököm, és bepillantok a helyiségbe, ahol egyből megpillantom a képről ismerős arcról.
- Elnézést…az én kutyám lesz az, aki éppen….Dózer azonnal szállj le a székről. – lekaparnám a bőrömet. Pont most kell kangörcsöt kapnia?

First time I feel, I’m alive…

Vendég

Jake & Hazel

Dal Neked

Tíz órakor eszméltem először arra, hogy a délelőtt egy része már elment és éppen úgy, ahogyan máskor szinte észre sem vettem. Kezem belesimult a világoskék köpenyem zsebébe, és mosolyogva biccent oldalra a fejem, amint az előttem ácsorgó tizenegy éves fiúra néztem. Kezében egy befőttes üveget szorongatott, melyben temérdek piros színű bogár nyüzsgött.
- Ezeket hol találtad, Norman?
-Ott ahol a beót is.- intett fejével az ablak felé, ahol az egyik vizsgáló asztalon egy kerek, magasított kalitkában ott ücsörgött az említett madár.Magamban azért könyörögtem, hogy a tollas jószág meg ne szólaljon ismét, mert kissé kínos lenne azt hallgatni amelyre egy kamaszfiú megtanította(a hangja alapján, amelyet utánoz, ugyanis elég nagy ennek az esélye)
- Jól van Norman, akkor most szépen szabadon engeded azokat a bogarakat. Velük nem foglalkozunk.
- De ott van a táblán, hogy maga állatorvos, ezek pedig állatok. Meg kell gyógyítani őket.- nagyot sóhajtva dörzsöltem át az orrnyergemet, szemeim fáradtan szorultak össze, és kellett egy mély sóhaj, hogy ismét megpróbáljam elmagyarázni a fiúnak mivel is foglalkozom.
- Jól van...jól van. Először is, én olyan állatokkal foglalkozom, amelyeknek kettő, vagy négy lába van. Inkább az utóbbi.- tettem hozzá kissé talán szórakozottan az utolsó mondatot, majd folytattam
- Bogarakat, pókokat, halakat, madarakat nem gyógyítok, mert nem értek hozzájuk.
-Polipokat sem?- vágott közbe felcsillanó tekintettel a fiú, mire nem tudtam megállni és elnevettem magam,úgy ráztam meg a fejem. Mögöttem az asztaloknál Tina, az asszisztens szintén remekül szórakozott, hiszen a kórház szomszédságában lakó Norman úgy három hónapja csapott fel önkéntes állatvédőnek, és szinte mindennapos vendég volt nálunk. Váratlanul állított be a legváltozatosabb kérésekkel: törött lábú szöcskékkel, náthás pókokkal és tüdőgyulladásos halakkal. Nem tudom, hogy az volt ijesztőbb, hogy ezeket kitalálja, vagy az, hogy a szülei ennyire nem figyelnek oda a csemetéjükre. Mindenesetre nem hiszem, hogy az ő nevelése az én tisztem lenne, mégis a magam módján azokra a dolgokra, amelyek engem is érintenek igyekszem megtanítani.
- Polipokat főleg nem. Nagyon szépen kérlek...amíg ezekkel az állatokkal ácsorogsz itt, addig odakint talán várakozik olyan beteg jószág, aminek tényleg az én segítségemre van szüksége.
- És mi lesz a madárral?
- Már szóltam egy ornitológus szakembernek és nemsoká….- na és ez volt az a pillanat, amikor a madár szárnyaival a levegőbe csapott és azon a kissé héliumos fiú hangon rázendített.
- Raaaaaayyy meleg. Ray búúúúzííííííí.- háromszor ismételgette el, amire általános derültséget váltott ki, meg a kinyíló ajtóban egy döbbent arcot a tíz órás páciensem gazdájától. Végül együtt nevettük el magunkat, majd kezem Norman vállára helyeztem és szépen kifelé tessékeltem az ajtón.
- Okés fiatalúr, ideje tenni a dolgát. A madarat helyesen tetted, hogy behoztad, de a bogarakat engedd el! És legközelebb, ne feledd: kettő vagy négy lábú állatokkal foglalkozunk.- miközben becsuktam az ajtót a fiú mögött a németjuhász kisasszony már jólnevelten el is foglalta a helyét a vizsgáló asztalon. Legutóbb elég csúnya rohama volt, ami javarészt abból adódott, hogy egy két éve történt autóbalesetben kirepült a szélvédőn, de csodával határos módon életben maradt.Ám a fejében komoly károsodást szenvedett és visszatérő rohamai alkalmával erőteljesen remegett, és rángatózva nyüszített. A korábban boldog, szaladgálós kutya hirtelen vált zárkózottá, és ki sem nagyon akart mozdulni otthonról. Gyógyszeres kezelésekkel próbálkoztunk, eddig kevés eredménnyel, mert nem sikerült eltalálni a megfelelő mennyiséget, amivel az agy lecsillapítható lenne egy esetleges roham kezdetekor.Ám nem adtam fel, hiszen ez a kutya most csak rám számíthat, látom a szemeiben, ahogyan néz, ahogyan néha odafordítja a fejét, és bizonytalanul megnyalja a kézfejemet. Megsimogattam a fejét, ujjaim finoman vakarták meg a füle mögött. Játékos bizalomépítés zajlott közöttünk már hónapok óta. Nekem nem megy egyik pillanatról a másikra valamiféle bizalmat kiépíteni a pácienseimmel, velük ez sokkal hosszabb folyamat, ugyanakkor ha sikeres, akkor az esetükben egy életre szól.
Daisy, a kutyus két mancsát maga előtt keresztbe rakta és úgy figyelt, fülelt, miközben megkezdtem a vizsgálatokat. Fél óráig voltak nagyjából nálam, utána szinte már csak a gazdival beszélgettünk, meg azt tárgyaltuk, hogy ez a mostani esős időjárás nem csupán az emberi szervezetet, de az állatokat is megviseli.Valóban. Tegnap még ragyogó időt igértek, én pedig ennek megfelelően öltöztem. Nem sokkal tizenegy előtt készülődtek indulni, amire végül nem igazán úgy került sor, ahogyan tervezték, és bevallom az első döbbenettől én magam is hátrahőköltem. Ujjaimmal még beletúrtam Daisy selymes szőrébe, de a következő másodpercben már ugranom is kellett hátra, mert egy semmiből beviharzó husky kis híján leterített a lábamról. A kutyus majd mindenen átgázolva végül az én székemben kötött ki, ráheveredve a citromsárga zsenília kardigánomra.Döbbenten és szájtátva bámultam a kutyára, majd a másik irányból érkező hang gazdája felé fordulva kíváncsian néztem hol a berohanó férfit, hol a székemben tanyázó kutyát.Mindketten csurom vizesek és sarasak voltak.
- Ejjha, maga aztán komolyan veszi a “gazda olyan mint a kutyája” fogalmát.- jegyeztem meg cseppet sem ironikusan, vagy rosszindulatúan, sokkal inkább igekyezve tréfaként felfogni a dolgot. Keresztbe fontam a mellkasomon a karomat és kihúzva magam még mindig derülten néztem az ázott férfi felé, majd megint a kutyára és megint a férfira. Dózer - ahogyan a székfoglalót nevezte- kitartó csökönyösséggel trónolt tovább a citromsárga kardigánon, amely valószínű eddigre már saras és kutyaszőrös. Oda se neki, a mosógép csodákra képes.Nem az első eset, hogy egy kutyus elég extrém módon reagált rám, vagy egyáltalán a kórházra, de bevallom az első olyan alkalom, hogy a jószág gazdája ilyen lestrapált állapotban követi a kutyáját.
- Tina, hoznál az úrnak egy tiszta törölközőt, amíg megkiséreljük a lehetetlent, és a vizsgáló asztal felé orientálódni? Milyen apropóból is jöttek?
- Oltás.Két kutya. Lester.- veti oda az asszisztensem, miközben eltűnik a rendelő melletti kis fülkék egyikében, hogy a kérésemnek megfelelően egy tiszta és száraz anyagot szerezzen.
-Ahááá. Akkor maga Mr Lester, és ha jól sejtem, akkor ő ott….- segítségül hívtam a monitoron felvillanó adatokat, és csak annyira szakítottam el a tekintetem a különös trióról, amíg ellenőriztem a kutyusok adatait.
- Samira és Dózer.Remek. Mr Lester, mondja, a kutyái gyakran csinálják ezt? Úgy értem ezt a fajta viselkedést mondjuk más helyzetekben is? És közben próbáljuk meg kitalálni hogyan csalogathatjuk át a vizsgáló asztalhoz a kutyáját. Úgy látom a kardigánomhoz eléggé ragaszkodik.- nevettem el magam, amikor megláttam, hogy a husky hatalmas fejét belefúrja a ruhadarab egyik ujjába, majd megrázza, végül halálos nyugalommal nézi a gazdáját, és esze ágában sincs engedelmeskedni annak a kérésnek, hogy jöjjön le a székről.
Közben Tina is visszatér a törölközővel, egy igazán bájos, apró kis piros virág mintás, mályva színű darabbal.
- Csak ezt találtam ami méretben megfelelő lehet.- nyújtotta át Mr Lesternek, hogy meg tudja törölni magát valamennyire, én pedig azon gondolkodtam, hogy vajon mi rémiszthette meg ennyire ezt a kutyát.

♡

**Jake Lester**

HAZEL AND JAKE

A szerencse gyermeke megnevezés elég érdekes kifejezés, és rám biztosan nem igaz. Az egyetlen napomon is, mikor nem betegekkel, és kórlapokkal kell foglalkoznom, ezt a kis időt is a két kedvencemre szánom, mert mindennél fontosabbak nekem. Elérve a második életévet még túlságosan fiatalok, és nagy a térigényük is, de ami még ennél is bosszantóbb, hogy nem lehet utolérni őket. Az otthoni tanítás, és a kutyaiskola sem hozott eredményt, és ahányszor költöztem velük, az egyetlen erényük az lett, hogy a hat hónapos unokahúgomat őrizték, és úgy tekintettek rá, mint egy második gazdára. Dorianről már nem volt elmondható, hogy az erélyes, vagy éppen alfahím státusz felé hajlott volna, ezt Samira többször jelezte azzal, hogy rápisilt a cipőjére, Dózer pedig szétrágta a nadrágját, vagy egyáltalán nem fogadtak szót neki. Miért is tették volna, ha az én parancsomra is fittyet hánytak a „lázadós napokon”, mint például a mai? Nem mondtam ki a jelenlétükben az orvos szót sem, de valahogyan ráéreztek, hogy merre tartunk, mert a kocsiban érezhető volt az ellenállás szaga. Nem hittem volna, hogy a kiszemelt doktornő előtt sárosan, és tehetetlen gazdiként fogok megjelenni, és annyit sem tudok majd mondani, hogy bocsánat, mert lehőkölök a neveletlen magaviselet láttán. A váróban elszabadult a pokol, amint kilépett az ajtón a németjuhász, és a gazdája, az én kis kanomban meg felfelé íveltek a hormonok. A póráz már üresjáraton lebegett előttem, miután kaptam egy pocsolyás vizet odakint, és Samira ugyan megállt, és a jól nevelt pózt igyekezett felvenni, a testvére azonban eszeveszett módon vette birtokba a doktornő székét, és rajta a sárga kardigánt. Legszívesebben menten elsüllyedtem volna szégyenemben, hogy két rosszcsont kutyával látogattam el ide, de egyelőre azon ügyködtem, hogy a megjelenésemen javítsak. A kezemmel fésültem bele a hajamba, és végignéztem magamon. Egy csöves is jobban néz ki, mint én, naná, hogy érdemes volt felvennem a farmeromat, meg a sötétkék V kivágású felsőmet, melynek a legnagyobb részén egy nagy barnás folt éktelenkedett, és az arcomról is a szennyvízre emlékeztető maszat csorgott le.
- Higgye el nem feltétlen így terveztem a belépőt, de a kedves egyed…igen te ott. – mutattam a forgószék irányába, ahol a kiskirály elégedetten lihegett, és szemezett a számára gyönyörűséges lány ebbel. - …szóval Dózer úgy döntött, hogy idő előtt jöjjünk be, és nem várta meg a vezényszavakat. Sajnos igyekszem kordában tartani őket, de nehezen megy, hiszen elég kevés időm jut rájuk. – nem értem, hogy minek magyarázkodtam előtte, de úgy éreztem, hogy meg kell védenem a becsületemet, mert átlagba azért nem ez az outfit jellemző rám. A kezdeti frászt az asszisztens és a doktornő párbeszéde szakította félbe, én meg a középső ujjamat feltartva intettem a drága ebemnek, hogy ideje leszállnia a magaslóról, és csatlakoznia a szerény csapatunkhoz.
- Igen, én lennék Mr. Lester meg a két… - össze-vissza járattam a kezemet a levegőben, de egy értelmes ábra sem jött ki belőle, így a végén feladtam, és szépen csendben várakoztam az ajtó mellett, annyit még megtettem, hogy magam mellé hívtam Samirát, aki elsőre vette az adást, és odatelepedett a jobbomra, mindegy éreztetve a testvérével, hogy a játékidőnek vége, és példát vehetne róla.
- Igen, megkísérlem…de… - hát nem tudom, hogy mi vitte rá Dózert, hogy pluszban még egy kis magánszámot is lenyomjon. Az orra hegye a pulcsi anyagába fúródott, és mint egy kéjenc macska törleszkedett neki, jelezve, hogy ez neki most a kedvenc helye.
- Samira az alfa inkább, de van, amikor ő sincs hatással az öccsére, ahogyan én sem. – feladóan bólogattam egyet tagadólag, és készségesen fogadtam el a felém kínált törölközőt. Az arcomat átsimogattam vele, és felitattam a vízcseppeket is, egy kis hatásszünetet hagyva a párbeszédben. A pillantásom ezután a doktornőre vezettem, és közelebb léptem, hogy érdemben is üdvözölni tudjam.
- Elnézést…Jake Lester, és a nevek már megvannak. – nyújtottam felé a kezemet, és lehet ostobán nézett ki, de azért bepróbálkoztam vele, hogy kontaktba kerüljek a velem szemben álló nővel. Amint a keze a tenyeremben landolt, egy kisebb szikrázás, vagy kisülés volt érezhető a bőröm felületén, így a vártnál hamarabb kaptam el, mielőtt belemerülhetett volna a kacsója az enyémbe.
- Bocsássa meg, ez lehet még az utóhatása ennek a nyavalyás esőnek. Dózer….lábhoz. – erélyesebb hangvitelre váltottam, és a tarsolyomból előhalásztam azt a kevés információt, amit még a katonai múltamból merítettem. Egy tartás felfelé, és a balomra céloztam, aztán a számba vettem az ujjaimat, és erősen füttyentettem, mire észhez tért a kis Casanova.
- A kedves betege nyűgözte le az előbb….a németjuhász. Nem bír a golyóival…aztán néha elszalad az agya is. – forgattam meg a szemeimet egy mosoly kíséretében.
- Maga a harmadik állatorvos idén, és nem szeretném megijeszteni, de higgye el, hogy nehéz dolga lesz ezzel a kettővel. Nem bírják a… - nem akartam kimondani az oltás szót, nehogy kereket oldjanak, mert sokkal okosabbak voltak, mint az ember fia hitte volna.
- Tudom, nem látszik rajtuk, de kaptak kiképzést is, mielőtt hozzám kerültek volna. Amolyan csomagajánlat volt. Samira nem jöhetett Dózer nélkül és fordítva. Terápiás jószágok, ugye skacok? – vakartam meg mindkettőjük fülének tövét, és így egyszerre tekintettünk a reménysugarunk felé. Csinosnak elég csinos…de vajon mennyire jó szakember? Elég kiábrándító gondolataim tudnak lenni.

First time I feel, I’m alive…

Vendég

Jake & Hazel

Dal Neked

A rendelőmben zajló jelenet egyértelműen beleillett egy igazi, hamisítatlan sitcom-ba, még hallottam is a háttérben bevágott műnevetéseket is. Pedig egyáltalán nem volt vicces….illetve de. Egy kicsit. Legalábbis az a magánszám, amit Dózer produkált a székemben így, hogy nem én vagyok a gazdája és nem nekem kell megfegyelmeznem, mindenképpen egy visszafogni kész mosolyt csalt az arcomra. Ahogyan az is, amikor a Tina által átnyújtott mályva színű törölközővel a gazdi áttörölgette magát. Igazán hatásos volt a kontraszt.Magyarázkodni kezd, pedig igazán szükségtelen, bár valamiért a nyelvemre kéredzkedik egy gyors kérdés azt illetően, hogy miért van kevés ideje, mivel foglalkozik, de gondolatban megrázva a fejem kicsit meg is szidom magam, hogy mi a csudának fordulnak meg óhatatlanul is ilyen kérdések a fejemben. Samirára pillantok, aki hatalmas szemekkel mered a szék felé, majd engedelmesen pillant fel gazdájára, majd újra Dózerre, mintha azt közölné éppen vele ő maga is, hogy ideje lenne befejezni a csajozást és minél hamarabb túl lenni ezen az egészen.
- A férfiak és a hím kutyák is hasonló elven működnek. A feromon stimulálja az agyukat.Daisy-nek pedig igen erős kisugárzása van, ami azt illeti. Két hete még igen erőteljesen tüzelt. Szóval nem lepődöm meg azon, hogy a kutyája elvesztette kicsit a fejét, és megkergült a közelében.- szólaltam meg nem kevés huncutsággal, és vidámsággal a hangomban, de mégis érezhető volt valamiféle szakmai felhang. Nem voltam tisztában Mr Lester foglalkozásával, hiszen még az sem tisztázódott eddig miért van ilyen kevés ideje a jószágokra, és nem is kioktatni akartam egy civilt, egyszerűen csak megszoktam, hogy mindennek valamilyen módon tudományos alapot kell adni a gazdik felé, mert az valahogyan nagyobb bizalmat ébreszt.
- Szóval Samira az alfa...hm...egy nő.- néztem a kutyusra, aki a fejét a gazdája lábához szorította, de pillantását egy másodpercre sem szakította el tőlem, kicsit meg is emelte a pofázmányát, jelezve, hogy hiába vagyok magasabb nála, ő ugyanolyan félnek tekinti magát velem szemben.Végül a tekintetem újra Mr Lesterre vezettem és végigpillantottam rajta.Az igazat megvallva ritka érdekes kivétel volt a jól öltözött, jól fésült, vagy éppen bohókás, csupa színes rafsztafári tipusú emberek között. Valahogyan….nem is tudom. Túl normális és egyszerű pasas, aki ázottan állít be a rendelőmbe, két eleven kutyával. Határozottan pozitív benyomást tett rám. Nem pusztán azért mert ha feszélyezte is a dolog remekül palástolta, hanem mert...nos igen. Azért lássuk be nem mindennap van részem vizes pólós bemutatóban egy határozottan jóképű férfi részéről. Ejjnye, Hazel! Pakold el a pajzán gondolataidat!
A kézfogás nem sikerül tökéletesre, mert a törölköző által gerjesztett feszültség apró kis szikrákat generál közöttünk, és még mielőtt megszorítanánk a másik kezét ő is, és én is reflexből kapjuk hátra.
- A mindenit! Dózer gerjedt rá Daisy-re, mégis közöttetek szikrázik a levegő.- Tina próbált valamiféle humort csempészni, az amúgy is szerintem már szinte végletekig hihetetlen és kissé mókás helyzetbe, de csupán egy szigorú nézést kapott tőlem, egy összevont szemöldököt, és egy diszkrét köhintést, ami azt hivatott jelezni, hogy ez most éppen nem volt egy igazán jól sikerült poén. Legalábbis szerintem, mert Mr Lesterre lányos zavaromban rá sem mertem nézni. Miért kezdem magam egyre hülyébben érezni ebben a helyzetben? Jó lenne ha összekapnám legalább én magam, elvégre orvos vagyok, ezek a kutyusok a pácienseim, és a gazdáik pusztán úgy funkcionálnak, mint a kellékek a színházi előadásnál. Meg kell azért hagyni, hogy jelen esetben a két husky gazdája felettébb kellemes színházi kellék lehetne.Hazel! Most már elég!
Összeillesztem magam előtt a két tenyerem, de nem csapok vele zajt, csak finoman megdörzsölgetem.
- Akkor rakjunk rendet! Daisy, benneteket várlak vissza a megbeszéltek szerint, időpontot a recepción tudtok kérni.- néztem a még mindig ajtóban ácsorgó párosra, ugyanis a németjuhászt sem nagyon lehetett Dózer közeléből elrángatni. A gazdi helyeslőn bólogatott, majd gyorsan tekert egyet a kutya pórázán a csuklójára, aminek rövidülése jelezte, hogy indulni kell, és Daisy engedelmesen követte, bár néha azért megpróbálkozott még hátra pislogni a székemben tanyát vert kópé felé.Végül Mr Lesternek sikerült maga mellé rendeznie a kutyáját és együtt mosolyogtam vele a megállapításon azt illetően, hogy igen dolgoztak benne a hormonok.
- Semmi probléma, igazán megszoktam a hasonló eseteket, aminek legtöbbször fél órás tortúra a vége. Merthogy én nem fogom a kutyát leparancsolni, rászólni még inkább nem. Egyetlen jószág szemében sem vagyok mérvadó ismeretlenként, felesleges lenne hát elvennem az alfa-alfa szerepet a kedves gazdáktól.- miközben beszéltem a vizsgáló asztal felé indultam, ahol magamhoz húztam egy kis zsúrkocsinak tűnő holmit, és azon kezdtem pakolászni, gondosan ügyelve, hogy a két jómadárnak háttal legyek. A hátam közepén éreztem a tekintetüket, a kíváncsi fülmozgatásuk ritmikus surrogása szinte nevetésre ingerelt. Majd szétvetette őket a kíváncsiság. Somolyogva fordultam hátra Mr Lester felé a vállam felett.
- Azért örülök, hogy sikerült a golyóit és az agyát egy helyre rendeznie...mmmááármint a kutyájára értettem.- fülig vörösödtem, erre meg mertem volna esküdni, és elképesztően szétszórt lettem, szóval kihasználva azt, hogy háttal vagyok Mr Lesternek is, igyekeztem visszaszerezni némi tekintélyt és professzionizmust a megjelenésembe és a viselkedésembe. Már magamnak vagyok kínos.
Hallottam, hogy Mr Lester azt mondja én vagyok idén a harmadik állatorvos, ahogyan azt is, hogy nem lesz könnyű dolgom a kutyáival, de nem válaszoltam. Tudom. Már az első pillanatban tudtam, ahogyan és amilyen módon bejöttek a rendelőmbe. Ugyanakkor egy farmon nőttem fel, ahol telítve voltunk csupa problémás jószággal. A kutyák kényes állatok, de fele annyira sem kényesek mint a lovak. Jobban mondva ezt érzékenységnek mondanám. A szenzoraik elsősorban a dominanciára vannak kihegyezve, a behódoltatásra, amíg a lovaké a bizalomra és a szeretetre.
Bárhol és bármit is olvasott rólam Mr Lester, a módszereimről, vagy arról hogyan közeledem az állatokhoz, és miért van nálam olyan sok előjegyzés, hogy miért nehéz hozzám időpontot találni, azt hiszem a következő pillanatokban kap ízelítőt. Én másképpen közelítek meg minden állatot. Lettlégyen az tengeri malac, hörcsög vagy éppen kutya, macska. Meg kell hozzájuk találni a csak rájuk jellemző utat, azt az utat amiben elnyerjük a bizalmukat, amiben közelebb engednek magukhoz, és amelyben elhiszik nekem, hogy segíteni akarok. Hogy még ha egy aprócska fájdalmat is okozok, akkor is az ő érdekükben teszem.
A két fecskendőt a felszívott oltóanyagokkal a mellzsebembe süllyesztettem és amikor megfordultam egyenesen Samira szemébe néztem, majd kissé előre hajtottam a fejem, és alulról sandítottam rá….aztán megemelkedett a fejem, az állam magasabb pozíciót foglalt el, és négykézlábra emelkedve immáron Dózerre pillantottam, se sokkal erőteljesebben és határozottabban. Mintha azt akartam volna közölni velük, hogy kit ismerek el magammal szemben magasabb helyzetbe, és ki az akit nem. Magamat középre helyeztem, ezt próbáltam az állatokkal éreztetni. A székem felé araszoltam, és ezerszer áldottam magam, hogy leszoktam a kiskosztümökről rendelés közben, és átálltam a testhez simuló, könnyebb mozgást biztosító farmerekre. Tina nekitámasztotta a csípőjét a pultnak, karját keresztbe fonta maga előtt és úgy figyelte a jelenetet, ami számára mindennapos volt. Időnként egyszerűen csak “ciki”-nek nevezte amit csinálok, én pedig erre azt feleltem, hogy megnézném ő miképpen viselkedne egy olyan helyzetben amiben fogalma sincs arról hol van, miért van ott és mi fog történni vele. Merthogy a kutyák és egyéb állatok ezen mennek keresztül ha oltásra jönnek hozzám.
A székemről lehúztam a fehér kardigánt, és négykézláb visszakúsztam Dózer felé, aki a gazdája lábánál ücsörgött és Samirával együtt láthatóan nem igazán értették mi történik körülöttük. Megemeltem a kardigánt és Dózer felé nyújtottam, majd finoman a hátára terítettem, ügyelve arra, hogy ujjammal többször simogassam át a hátát.
- Szereted az illatát, azért akartad megszerezni? Nem lepne meg. Ez egy nagyon finom illat. Pézsma. Rém drága egy holmi, de tudod….óóóó tudod én nagyon szeretem.- a hangom zöngése egészen mély volt, egészen kellemesen bizsergető. Fejemet a kutya fejéhez közelítettem és lágy, bújós mozdulatot tettem vele felé.
- Érzed rajtam, hogy sosem bántanálak sem téged sem Samirát, ugye?- a kutya finom, szinte doromboló morranást hallatot.
- Hazel is jár valami terápiás kutyaizére….akarom mondani Dr Witton.- Tina megjegyzése pont úgy kellett mint üvegesnek a betonfal. A mondatát valószínű Mr Lester felé intézte, nem tudom,én éppen azzal voltam elfoglalva, hogy az első oltást megpróbálja beadni először Dózernek. Ha Samira, az alfa látja, hogy nem akarom a testvérét bántani, valószínű ő is közelebb enged majd. Legalábbis remélem.

♡

**Jake Lester**

HAZEL AND JAKE

Ez az esős nap nem is lenne gond, ha otthon lennénk, és nem kellene azzal foglalkoznom, hogy a kötelezőérvényű oltásra vigyem el a két jószágot. Dózer és Samira is általában elevenek, és szófogadatlanok, de a minimális határokon belül. Ma mégis úgy érzem, hogy átlépünk a megengedett részeken, és felrúgva jó néhány illemszabályt mutatkozunk be a doktornő előtt. Nem szerettem volna rossz benyomást tenni, de a hormonok az uralkodó indítók, és a kisfiam, mert akár így is tekinthetnék a fiatalabb kutyusomra…nos úgy dönt, hogy neki közelebbről meg kell ismerkednie egy kardigánnal, ami ráadásul nem is hétköznapi, és ha a szimatom nem csal, akkor az említett személyzet vezetőjé. Ég az arcom rendesen, legszívesebben elsüllyednék, holott láttam már én is rosszabbat a kórház berkein belül, de itt én vagyok a hozzátartozó, és nem a szaktekintély. A barna hajú ifjonti szépség, mert akad némi időm arra, hogy meglessem az állatorvost, pont elég ahhoz, hogy magamban kontrázzam szépen teljesítettem. A kinézete már megnyert, de igazából az a higgadtság, ami belőle árad…már a fényképeken is, na az vitte a pálmát. A mosolyától nekem is valami hasonló kezdeményezés kúszik az ajkaimra, és el is fogadom a felém kínált mályvaszínű törölközőt, melyet az asszisztens nyújt felém.
- Jó hasonlat, ezért jár a piros pont természetesen, de úgy hiszi, hogy mi is érezzük a „tüzelési időszakot” a lányoknál? – nem bírom ki, hogy ne nevessek a feltételezésen, mert valamilyen szinten igaza van, és az állatvilágból jöttünk, de mint az agy egyik szakértője néha szeretek abban hinni, melyet nem lehet tudományos alapokkal megmagyarázni, holott valóban megvan erre is a jó válasz.
- Daisy nagyon szép kutya. – biccentek a gazdája felé, ha már szóba került a kicsinek ugyan nem nevezhető ebe, és az enyém ekkora érdeklődést mutatott az irányába. Samira máris felveszi az irányító szerepkört, és leül mellém, jelezve a kisebbik felének, hogy a móka véget ért, és megalázó, ha nem fogad szót nekem. Az esze most egy másik bázison száguld, az ösztönök vezetik, és hagyom, hogy kitombolja magát, hiszen egyszer fiatal…én is emlékszem, hogy mit műveltem, ha megláttam egy csinos lányt, de mára talán már benőtt a fejem lágya, és nem kergülök meg. Az összekötő kapcsunk, vagyis Dr. Witton hozzáérthetőségét nem vitatom, és sejtem, hogy ő is szereti a logikus replikákat. A figyelmem a szív alakú ajkaira vándorol, és annak mozgására. A naturális megjelenése egyfajta magabiztosságot sugároz, és tetszik, hogy nem érződik rajta a megjátszottság.
- Igen ő az alfa hím, de megvan rá az oka. – nem merülök bele a részletekbe, nem érzem, hogy kellene. A kutyám egyet alkot a testvérével, és nem fogom szétválasztani őket. Samira sokkal erősebb, ő volt az, aki vonyított, biztos pontot nyújtott nekem azokon az éjszakákon, mikor újraéltem a fronton történteket. Mellém ül, nézi az öccsét, de valamiért a drága eb még mindig a mámoros „csinálhatnám, amit a többiek” buborékban úszkál. A kézfogással majdnem adós maradok, de teszek egy kísérletet rá, mikor kisütjük egymást, és az asszisztencia humoros célozgatásokba bújtatja a véleményét erről.
- Lehet, hogy mi így kommunikálunk egymással. – egy halovány mosollyal jelzem, hogy értem én a poént, és nem lenne ellenemre egy közelebbi viszony ápolása a doktornővel, de nem vagyok rámenős, és amennyi kudarc ért már, úgy tekintek a párkapcsolatokrs, hogy nekem ezek nem működnek, és nem is fognak. Nem vagyok pesszimista, de mostanában rám járt a rúd, és a problémák is. Mondhatjuk, hogy ez nem az én évtizedem. A hölgyemény zavarba jön, látom a két szemmel verést is, de hallgatok, mint a sír. Sosem szerettem közbeavatkozni a nők közötti súrlódások esetében. Az események felgyorsulnak, amikor Daisy távozik a gazdájával. Még intek nekik, és szemügyre veszem a másik gazdát, de immár a figyelmem nagyobb része a doktornőre terelődik, és elújságolom a kellemetlenebb információkat. Nagyon ígéretes a kezdés, de azért ott van bennem a kétely magja, hogy nem fogja tudni kezelni a két ebet. Az oltás bizalmatlanságot szül, és rossz emlékeket ébreszt.
- Tetszik, hogy így gondolkodik kedves Haz…elnézést Dr. Witton. Nézzük meg, hogy mire jutunk. – a füttyentésemmel felhívom magamra Dózer figyelmét is, és végre kapcsol, hogy ideje visszatérni a szerelmesek földjéről. Samira türelmesen várakozik, és végre összeáll a triónk. Az állatorvos eközben előkészíti az alapokat, nem tudom, hogy erre mi a teendő, mert nem vagyok jártas eme szakágban, de az eszközök hasonlítanak a mi általunk használtakhoz. A tekintetünk találkozik, miközben megvakarom Samira fülének a tövét, hogy engedjen az éberségéből, de nem hajlandó viszonozni a gesztusomat.
- Tessék? – kérdezek vissza, mert első ízben más színezetet kap az egész mondat. Rám, vagy a kutyámra értette? A reakciója elárulja, hogy ő sem tisztázta le magában, de megértem, hogy kétes az üzenet. Nekem sem az járt a fejemben, mikor a tüzelés szóba került, hogy a kutyák miképpen csinálják, hanem hogy a nők milyen praktikákat vetnek be, hogy meghódítsák a kiszemelt áldozatukat. Elhallgatok, mert egy ledöbbentő jelenet alakul ki a kéklő íriszeim előtt. A doktornő előbb felveszi a szemkontaktust a betegeivel, aztán érezteti a női ebemmel, hogy tiszteli, de nem akarja bántani. El kell ismernem, hogy erre még nem volt példa. Általában, ha időpontot egyeztettem egy állatorvossal, akkor a kórelőzményekről cseverésztünk, és bumm már szúrt is. Én sosem támogattam az efféle barbár módszereket, mert a kutyák, a macskák, de még a rovarok is érző lények. Miért esik nehezükre egy kis figyelmet fordítani a konkrét betegükre is? Az igazi meglepetés akkor ér, mikor négykézlábra ereszkedik, és a székről elhozza a „kellemes emléket” őrző tárgyat…a tulajdon kardigánját. A beszélgetésbe nem szólok bele, inkább oldalra biccentem a fejem Samirával egy időben, és kíváncsian várom a végkifejletet. Az érintés fontos, nem véletlen, hogy a dicsérő szavak mellett annyit használom a simogatást, ha ki szeretném fejezni a hálámat feléjük, vagy a dicséretet eme köpenybe bújtatom. A hatás nem marad el, és a dorombolás életre kel. Valószínű az állam is leesne, de moderálom magamat. Dózer máris a tenyeréből eszik, és csak fáziskéséssel kapok észbe Tina szavai hallatán.
- Kutyakiképzésre? Milyenre? – nem bírom türtőztetni magam, de nem mozdulok, csak verbálisan kommunikálok.
- Hát azt nem tudom pontosan, de nagyon ért hozzá…imádja az állatokat, és ők is őt. Látja? – a pillantásom a kutyámra vetül, aki mire felfogja…túl is van az oltáson.
- Ejha…ezt meg kell tanítania nekem is. – leguggolok, hogy egy szemmagasságba kerüljünk.
- Samira…nyugszik. – a kezem a dús bundába hatol, és rásegítek a feladatára, mert engem már nem kell meggyőznie.
- Hazel…ugye, nem lenne baj, ha tegezném? – merülök bele a hatalmas szembogarakba, és bátorító mosolyt küldök felé.

First time I feel, I’m alive…

Vendég

Jake & Hazel

Dal Neked

Az első kutyámat Móresnek hívták. Rövid szőrű, apró termetű kávébarna keverék kutya, mélyen ülő kíváncsi fekete gombszemekkel és állandóan felhúzott aggodalmasan szimatoló fitos orral. Anyám találta nem sokkal azután, hogy kiderült várandós velem, és mert a kutya kitartóan követte egészen a farm bejáratáig, hát hazavitte, majd nagypapa gondjaira bízta. Ezt a kutyust hagyta rám örökségül, amikor olyan váratlanul távozott, maga mögött hagyva a farmot, az életét, a családját, velük együtt engem is. A mai napig nem értem, hogy ha valaki képes volt egy kóbor jószágot megszánni, és hazavinni, hogyan volt képes a tulajdon gyermekét magára hagyni?
Móres a nevét a nagypapától kapta, és a választása nem véletlen esett erre. A kutya ugyanis szinte kezelhetetlen volt. Nem hallgatott sem a jó szóra, nem érintette meg a büntetés sem. Valami különös oknál fogva azonban hozzám az elejétől ragaszkodott. Volt közöttünk egy elválaszthatatlannak tűnő kapcsolat, amely egészen addig a pillanatig tartott, amikor tíz éves koromban krokodilkönnyeket hullajtva, vékony hangon visongtam az állatorvosnak, aki egy fertőzés miatt elaltatni készült az én kutyámat. Akkor nem értettem meg, hogy szenvedés várna csak a jószágra, hogy nincs más választás. Én akkor, mint egy önző gyermek ebben a korban csak azt láttam, hogy elveszik tőlem az egyetlent akiben megbízom, akinek mindent elmondhattam….aki csecsemő koromban ott hevert szinte állandó jelleggel a kiságyam szélénél, és vakkantott a nagyinak ha felébredtem, vagy ha valami bajt érzékelt. Ezt a kutyust nem képezte senki semmire, egyszerűen ösztönből cselekedett.
Később imádott ráheveredni a lábfejemre, apró fejét maga elé téve csak nézett a világba, mintha csak arra várna, hogy szólok hozzá, hogy hívom őt. Ha haragudtam rá, mert éppen csokoládét lopott az asztalról ami egy kutyának szó szerint méreg, vagy mert belekóstolt a gangon várakozó, éppen hűlni készülő sült csirkébe, vagy mert összenyálazta a másnapi matekdolgozatom, akkor egyszerűen kihúztam a lábam alóla és nem engedtem, hogy ráfeküdjön. Ez volt az egyetlen olyan büntetés amivel hatni lehetett rá, amivel nagyapa szóhasználatával élve: “móresre lehetett őt tanítani.” Utána, miután elaltatták ezt a kutyát, aki tíz éven keresztül az életem része volt, hatalmas szünet következett nálam kutyafronton. Úgy éreztem soha többé nem lesz majd négylábú kedvencem, mert nem fogom tudni elviselni a veszteségét. A lovakkal mindig jó viszonyt ápoltam, és úgy éreztem, hogy náluk megtalálom és betemetem azt az űrt, amit Móres maga után hagyott. Végül egy napon a nagy szerelemmel együtt megérkezett az életembe Armstrong. Ő képezte a kapcsolatunk egyik stabil közös pontját, ő volt az akinek a gondozása, vagy éppen a vele való törődés még jobban összekovácsolt bennünket Thomassal. Éppen ezért érintett olyan fájdalmasan, amikor magával vitte, mert eredetileg is övé volt a kutyus. Csak éppen az évek alatt az én szívemhez is hozzánőtt. Nem is tudom, hogy valaha ráveszem e majd magam újra arra, hogy házikedvencem legyen, bár mostanság előszeretettel fogom arra, hogy úgysem lenne időm gondoskodni róla. Még egy normális kapcsolatot sem vagyok képes kialakítani senkivel, az életemben egyszerűen nincs egy állandó pont, egy állandó időbeosztás, egyszerűen képtelen lennék egy jószágról gondoskodni.
Néha szerettem innen kiszakadni, eljátszani a gondolattal, hogy azok az évek itt a nagyvárosban meg sem történtek, hogy ugyanaz a vidéki lány maradtam aki egykor voltam. A Witton farm reménysége, aki úgy töri be a lovakat, hogy egyetlen hangos szó nem hagyja el a száját, aki heteken keresztül képes ott aludni mellettük a szénában, érezni a párát amit kilélegeznek, akinek nem számít, hogy nappal vagy éjszaka, megy amikor szükség van rá. Vajon mennyiben változott volna az életem, ha nem éppen kutyákat és hörcsögöket gyógyítok, vagy macskákat ivartalanítok, hanem átveszem a praxist Dr Zentontól és használlatokkal foglalkozom? Néha még mindig eszembe jut, hogy egyszer talán visszaköltözöm. Tulajdonképpen a barátaimon és néhány kollégán kívül semmi nem tart már itt. Nem tudom, hogy a lustaság, vagy a remény az amely mégsem mozdít el. Ami nap nap után nekilódít az egésznek, és kikapcsolva a fáradtságot arra az időre a rendelőmben eggyé válok a pácienseim gondolatvilágával. Hiába is magyaráztam ezt korábban Tinának, vagy akár némely jószág tulajdonosának….van aki egyszerűen nem értette.Szereti ő az állatokat, de szerintük amit orvosként művelek az már túlzás. Szerintem meg inkább itt kezdődik az állatorvoslás igazi lényege.
Többnyire kínosan ügyelek arra, hogy nagyon kevés dolog emlékeztesse az állatokat arra, hogy ez egy rendelő, én pedig orvos vagyok, aki akaratlanul bár, de fájdalmat készül nekik okozni. Mindig keresem a módját annak, hogy a közelükbe férkőzzem, hogy megértsék a tekintetemből, a mozdulataimból, az illatból, amit szent meggyőződésem, hogy ők éreznek, mert másképpen pulzál ilyenkor a bőrünk, a pórusainkban nyugalom szaladgál. Az állatok ezt érzékelik...szóval, hogy megértsék bármi is történik az nem ártó szándékkal történik, hanem mert nekik erre szükségük van. Az állatok felfogják, hogy bizonyos dolgok fájdalommal járnak, mi is így vagyunk ezzel. Ettől még nem szeretjük, ahogyan ők sem szeretik.
- Miért, nem figyelte még meg az emberek hogyan viselkednek úgynevezett tüzelési időszakban? Vagy...okés, nevezzük felfokozott termékenységi időszaknak.- adom meg magam szórakozottan és a szemem sarkából látom, hogy Tina egy hatalmasat sóhajt, amolyan “úristen már megint kezdi” módon engedi ki a levegőt. Én viszont folytatom, bár nem frivol hangon, vagy szórakozva az egész kétértelműségén, hanem igazi, tudományos alapokra helyezve a dolgot. Észre sem veszem, hogy Tina rápillant a monitorra, ajkai csodálkozva nyílnak el egymástól, és rögtönzött activity-vel meg a nyakban lógó sztetoszkóp mutogatásával éppen azt készül a tudomásomra hozni, hogy egy szegről-végről kollégával van dolgom Mr Lester személyében, aki persze háttal áll az én asszisztensemnek. Legfeljebb az egyik kutya nézi csodálkozva a mutogató nőt, aki sietve abba is hagyja, mielőtt észreveszik, és komplett bolondnak nézik. Én sem nagyon értettem mit akart így aztán folytatom a mondanivalómat.
- Olyankor a nők több és finomabb parfümöt használnak, ami afrozidiákumként is funkcionálhat a férfiak számára. A hajukra, az öltözetükre különös gondot fordítanak. Ki akarnak tűnni a tömegből. Pontosan mint az állatvilágban. A férfiak pedig vevők erre. Már aki ki akar tűnni és már aki vevő akar lenni erre.- vontam meg a vállaim, az utolsó mondatoknál egészen elhalkulva. Jobban belegondolva néhány kellemetlen, és kínos randevút leszámítva az utóbbi három hónapban még csak nem is viseltem combra simuló ruhát. Ennyit a tüzelési időszakról.
Dózer és Samira, leszámítva a megérkezésük okozta apróbb affért igazán remekül tűrik az egész oltást, és még azt is megengedem magamnak, hogy miután Samirának is beadtam az injekciót, lehajtva a fejem, egy picit odabújjak hozzá, fejem a fejéhez simítva, hajam a szőrét simogatja át, egészen összekeveredünk egy másodpercre. A lovaknál ez a bocsánatkérés és a tisztelet jele. Éreznie kell a kutyusnak, hogy én is most pontosan ezt csinálom vele is. Így történik meg, hogy Jake kezéhez ér néhány kóborló fürtöcske, én meg zavarodottan nézek fel a kérdés hallatán ekkor találkozik tekintetem Mr Lesterével, és bár nagyon szeretnék újra a feladatomra figyelni, ez most valahogyan nem sikerül. Néhány másodpercre ott ragadok, és noha legbelül folyamatosan azt mantrázom, hogy koncentráljak, meg figyeljek, és a kutyák és különben is mi az ördögös művelek….nem, ez egyszerűen nem sikerül. A tekintete ami megfog a mosoly az ami odaköt és nem ereszt.Tina hangja az amely visszaránt egy kicsit a valóságba és amikor meghallom, szempilláim őrült sebességre kapcsolnak és már fordulok is vissza a kutyához, hogy egy utolsó simogatással vegyes fülvakarással köszönjem meg, hogy mennyire jól tűrte.
- Az Anubiszba jár Dél-Manhattan-ben. Egy régi viktoriánus aukciós házat alakítottak át óriási kerttel és jó sok szobával, ahol kisebb csoportokban lehet foglalkozni mindenkinek olyan kutyával akivel szeretne. Rusty. Ugye ha jól emlékszem így hívják a kutyádat, Hazel?-
- Igen. Egy arany színű golden retriever. Innen a neve.De nem az én kutyám. Én csak képzem. Illetve tanulom képezni.- miközben Tinához beszéltem, újra vettem a bátorságot, hogy szemkontaktusba keveredjek Mr Lesterrel és eljusson hozzám a kérdése is, amelyet hirtelen mintha meg sem hallottam volna korábban.
- Nem. Mármint igen. Mármint nem bánom a tegezést, Mr. Les...illetve Jake.- mi hozott zavarba pillanatok alatt? Hát ha én azt tudnám.
Ahogy itt guggolok, meg ő is, a kutya az amely kettőnk közé férkőzve nyugalmasan várakozik, és kicsit talán zavarodottan kapok észbe, és bár olyan szívesen megkérdezném, hogy milyen sampont használ, aminek az eső vizén át is érződik a kissé ánizsos illata, beharapom az ajkaimat, és azon gondolokodom, már megint miért jutott ilyesmi eszembe? Úgy tűnik vannak emberek, akiknek a kisugárzása rendesen meg tudja bolondítani a hormonokat. Felegyenesedem, és inkább kissé kihátrálok ebből a közelségből. Nem mintha nem esett volna jól, csak egyszerűen….mivel magyarázzam, hogy ott veszejtettem magam amikor már végeztem amivel kellett? A géphez lépek, hogy bejegyezzem az oltások törzsszámát a kutyákhoz, és kinyomtassam Jake-nek is a megfelelő ragaszokat, amelyeket a kutyusok könyveibe ragaszthat majd, igazolásul, hogy mindketten megkapták a megfelelő védettséget. Dózerre nézek, aki még mindig remekül elhemperedik a karidgánomban, és ez újabb mosolyt csal az arcomra.
- Ha már nem lesz szüksége rá, akkor a következő alkalommal amikor itt jártok hozd vissza majd a ruhadarabomat. Ne, a világért se akard elvenni tőle! Megvagyok nélküle, ő viszont valamiért ebben érzi most jól magát. És egyébként…- hogy mit akartam mondani ezután, már sosem fogjuk megtudni, mert a beo valamiért most érezte a pillanatot tökéletesnek, hogy bejelentse:
- Raaaaaayyy meleg. Ray búúúúzííííííí.- istenkém, de kínos. Torz vonásokba fut az arcom, a nyakam a vállaim közé húzom, és úgy pillantok Jake-re meg a kutyusokra, akik értetlenül szemlélik a kerge madarat.
- Elnézést...ez egy talált madár, nem tudjuk kié. Éppen várom az ornitológust, hogy elvigye. Tina, utánanéznél, hogy mikor érkezik Gerard? Már vagy negyed órája itt kellene lennie. Lehet dugóba keveredett.- az aszisztensem távozik, én pedig átnyújtom Jake-nek az időközben kinyomtatott iratokat.
- Hát akkor….kész is lennénk. Legközelebb ha hozzám jöttök, remélhetőleg már nem lesz belőle ekkora bonyodalom. Tehetek még értetek valamit?- nézek Dózerre és Samirára, majd valamiért a pillantásom újra Jake-en állapodik meg, mintha az utolsó kérdésem neki is szólt volna. Lehet freud-i elszólás lett volna? Lehet….

♡

**Jake Lester**

HAZEL AND JAKE

Van egy életem tele emberekkel, és rokonokkal. Mindenki kapcsolódik valamilyen formában hozzám, legyen az a legjobb barátom Jamie Woodward, vagy a testvéreim köre, mint Dorian és Nora, de akadnak még különleges viszonyok a múltból, és a jelenből is. Számtalan módon élvezem a társas létforma előnyét, mégis belül a teljes magányosság uralkodik el rajtam. Hónapok teltek el a legutóbbi összetűzésem óta, ami az öcsémhez fűződik. Visszatért a drogokhoz, nem is igazán tette le őket, hiába lett célja, és jövője a kislánya személyében. Szörnyű, ami Hannah édesanyjával történt, de nem véletlen, hogy a mi lábtörlőnkre lett letéve a kis csemete. Az első pillanattól kezdve megkedveltem, és éreztem, hogy a mi családunk része. Éveken át kutattam az öcsémet a moszkvai hazatérés után, és lám egyből kaptunk egy kis ajándékot is az unokahúgom képében. Nem állt össze a teljes Lester família, hiszen kiderült időközben, hogy apai ágról akad még egy húgom, Nora és az ő kislánya, Charlotte. Hirtelen csöppentem bele a nagytestvér szerepébe, és vállaltam el az ezzel járó kötelezettségeket is. A figyelem állandóan a kisebbeken van, a kesze-kusza életükön, miközben szépen lassan háttérbe szorítottam a saját igényeimet. Dorian a mélypontból nem az én segítségemmel jött fel, hanem egy újdonsült nőnek köszönhetően, akivel személyesen nem találkoztam, de a kórházunk fényes személyzetét alkotja. Raelyn nem hétköznapi, és ha csak történetekből ismerem, már sejtem, hogy a kisebb Lester végzete lesz. Mindenkinek sínen van az élete, Nora amúgy is egy talpraesett nő, útban még egy babával, és egy rejtélyes fazonnal, aki első látásra nem élvezte a szimpátiámat, de ettől függetlenül örömet hozott a kishúgom életébe. Láttam a körülöttem élőkön, hogy volt valaki, aki irányt mutathatott, és bármennyire is szoros kötelék fűzött a másik két emberhez…úgy éreztem, hogy kívülálló lettem. Egykoron én alkottam a Lester családot, és most immár egy népes tömeg él ezzel a névvel. Nekem kellett felelősséget vállalnom az öcsémért, én tettem ígéretet a szüleim sírjánál, hogy sosem fogom elhagyni. Most ebben az időszakban azonban ezek a kijelentések elvesznek, mert látom, hogy nélkülem is boldogul. A fejbekólintás néha kell, de elég, ha jelzésértékűen vagyok jelen az életünkben. Mi marad hát nekem? A munka…igen abban igazán el tudok veszni, mert imádom az életmentést. A balansz most teljesül ki, miután annyi élet szárad a lelkemen. Magányos óráimban nézhetek befelé is, ahol csak az ürességet lelem, és azt a kis boldogságmorzsát, melyet Samira és Dózer szimbolizálnak nekem. A kutyáim is a családom, és sokan nehezen fogadják el, hogy én már nélkülük nem lennék. Fáradt estéken jókat derülünk a hasonló megjegyzéseken, de ezeknek több a valóságalapjuk, mint a kétéves kutatási anyagomnak a Harvardon. Hiszek bennük, a bizalmam töretlen az irányukba, és manapság ez az a legnagyobb kincs. Borzalmasan megtépázták a kapcsolati szálaimat azok a tettek, és múltbéli életesemények, melyekben a partner egy ember volt. Őszintén mondhatom el, hogy csalódtam a szüleimben, amiért itt hagytak tizenhat évesen egy testvérrel, hogy amíg szolgálatot teljesítettem a menyasszonyom, és az öcsém is felszívódott, hogy a bajtársam az életét áldozat értünk, hogy a barátaim ott vannak, és még sem, és csalódást okoztam én magam is. Nem vagyok büszke minden lépésemre, a hibáimból tanulok, de a sóvárgás a beteljesüléshez nem enyhül. Szeretném érezni, hogy szeretve vagyok, egy kis boldogságrészt a nagy szőttesből, mely csakis az enyém, és nem kell, hogy beárnyékolja a féltékenység, a bizalmatlanság, és a keserűség. A pánikbetegségem is ébresztő volt arra nézve, hogy a bennem gyűlő fájdalmat valami értelmesre fordítsam, ha eljön az idő…de még keresgélek. Ez a nap mégis más, mint az eddigiek, mert úgy érzem, hogy találtam valamit. Hazel Witton személyisége elsőre elbűvölő, és megismételhetetlen, de mégsem ez ragadja meg a figyelmemet, hanem a cselekedetibe burkolt elhivatottság. Egyenlő partnerként kezeli a betegeit, emberszámba veszi őket, és emiatt emelkedik ki a tömegből. Nem olyan, mint a többi állatorvos. A róla írt cikkek, dicséretek igazságalapot nyernek, és nekem ez a fajta visszaigazolás fontosabb, mint az oltások, vagy a fájdalommentes kezelés. Én sem ígérhetem meg a betegeimnek, hogy a vizsgálatok fájdalommentesen telnek el, vagy a várt sikert hozzák meg, de lehetek különböző, mint a többi orvos. Lehetek toleráns, és türelmes, empatikus, ha ezt igénylik tőlem. Eltérhetek a megszokott módszerektől, és válhat belőlem segítő a gyógyulás útján, mintsem egy feljebb való hatalom. Isten sosem leszek, tény, hogy büszke vagyok az elért sikereimre, de nem élek velük vissza minden helyzetben. A csipkelődések, és a néha modortalan viccek mögött ott van meglapulva egy másik Jake is. A lehetetlennel dacolok, és ez által sokkal rugalmasabban kezelem a határokat is. Még sosem találkoztam olyan személlyel, aki az állatokkal tette volna ugyanezt, és mégis megvan a hasonló, mint én. Szórakoztat a hölgyemény eszmefuttatása a tüzelési időszakról, melyet éppen az emberi rituálékra vetítünk ki. Néha bólogatok, de nem szólok bele a mondókájába, amíg a végére nem ér.
- Én értem a hasonlatot, és nem is tagadtam, hogy az állatvilágból jönnek ezek a szokások. Milyen érdekes, hogy az emberek mégsem különböznek annyira az állatoktól, holott nagyobb intelligenciával vannak megáldva, mielőtt újabb vitába bonyolódnánk, tudom, hogy ez nem minden állatfajra igaz, mert a csimpánzok, és a delfinek is sokkal okosabbak nálunk. Bocsássa meg nekem, hogy belemélyedtem ebbe, néha elragadnak a rossz beidegződések, és mindenhol a tudományos magyarázatokat keresem, de néha jól esik, ha valami egyszerűen nincs ésszerű válasz. – vonom meg a vállamat, és most már teljes mértékben a háttérbe húzódom, és átadom a doktornőnek a stafétabotot, hogy tegye a dolgát, és ne rám, hanem a kutyáimra figyeljen, elvégre ezért vagyunk itt. Az eszköze az újdonság erejével hat rám, mindenesetre, ha lesz lehetőségem rá, akkor másnak is ajánlani fogom őt. Dózer hamar túléli az oltást, és remek emlékként könyvelheti el a kardigán tulajdonában, aztán ott van Samira, akihez leguggolok. A kisasszony bizalmatlanabb, ebben jócskán a gazdájára ütött, de ő is szépen tűri, sőt mi több, nem is moccan. A selymes bundájába fúrom az ujjaimat, és a doktor nénit figyelem bevetés közben. Az asszisztense szemfüles, és ritka jó humorral megáldott hölgyemény, így meg is lep, hogy magánjellegű dolgokat oszt meg a feletteséről. A kutyaterápiára azonban a tátott száj a válaszom, és az állandó érdeklődés, mert ha valamiben még nem teljesedtem ki…az a kutyáim rendre tanítása, és a személyiségük megismerése.
- Igazán? Az nincs is olyan messze innen. – elmélkedem félhangosan, és Tinát bámulom, de végül a doktornő is becsatlakozik a beszélgetésbe.
- Elismeréssel adózom, ha még ebbe is energiát fektet. Mikor is vannak ezek a képzések? – pillantok az asszisztenciára, de most Hazel lesz a középponti figura. Az előbbi kérdésemet azt hittem illemből engedte el a füle mellett, de mégis beleegyezik.
- Ennek roppantul örülök Hazel. – mélyül el a hangom, és a kékjeim elvesznek a gyönyörű szivárványhártyák világában. Nézzük egymást, van egy kimondatlan vágyakozás benne, de aztán hátrálásra kényszerül, és bumm ott a katapult. Felegyenesedik, én is követem a példáját, de előtte még odasúgok valamit Samirának.
- Tudom, hogy te is érezted. – kacsintok rá, de erre csak egy morgást kapok válaszul. Hazel a gépnél tevékenykedik, és kinyomtatja nekem a matricákat, amiért nagyon hálás vagyok, és mikor szóba hozza a kardigánt, akkor esik le, hogy az még mindig Dózernél van.
- Azért nem kell elkényeztetni. – ingatom meg a fejemet, és ekkor egy újabb szereplő lép a színre. A sikoltás, na meg a megjegyzés. Nem bírom ki, hogy ne nevessek fel.
- Igazán nem baj. Ez a Ray valóban a saját neméhez vonzódhat, ha egy másik lény is ennyire erősen állítja. – elveszem a papírokat, és eljön a búcsúzás ideje. A kérdése kétértelmű, amolyan felhívás keringőre.
- Mindenképpen állandó vendégek leszünk, és köszönöm a lehetőséget Hazel. – direkt nem köszönök el, lehajolok, hogy Dózerre pórázt kössek, és a pulcsit elvegyem tőle, de ennek nem örül annyira. Már éppen kifelé mennénk, de visszanézek a vállam felett.
- Tehetnél mégis valamit értünk. Vigyél el magaddal a terápiára. Kíváncsi vagyok. – fürkészően nézem őt. – Nemleges választ általában nem fogadok el, de ha ellenkeznél, akkor még egy vacsorával is tartozni fogsz, ugye skacok? – nézek le az ebeimre, akik egyöntetűen vakkantanak fel.

First time I feel, I’m alive…

Ajánlott tartalom

» Lyn & Ben - A little accident
» no friendship is an accident
» Hazel Baldwin
» Hazel & Frannie
» Perfect little accident