Nehezen tudnám megfogalmazni, azt a jelenséget, amivel az interjú során szembeálltam. Esetünkben, ültem. A nő szemei folyamatosan csillogtak, majd árnyékba borultak, ha egy választ jobban átgondolt. Alsó ajkán végignyalt, mint aki csak ízlelgeti a mondandóját, és minden egyes szót, úgy ejtett ki, mintha csak egy könnyed flört játszódna le köztünk. Pedig a mondatok jelentésében több súlyt éreztem, mint könnyedséget. Egy ideig vártam, mert az elején többrészt tartalmatlan, jelentőséggel nem bíró kérdésekkel bombáztam. Olyanokkal, amire mindenki kíváncsi. Többnyire biztos voltam, hogy ezek a kérdések untatták, hisz legkevésbé sem az ő jelleméről faggattam, hanem amilyennek látták őt a rivaldafény csillogásán keresztül. De egy percre sem rándult egy arcizma sem, továbbra is ott ült az arcán, az a megtévesztő mosoly. Ám, elértünk ahhoz a ponthoz, ahol már ő is csak érintőlegesen válaszolt, egy-egy kérdésre. A magánéletét mindig is nagy rejtély övezte, mondjuk ha engem kérdeznek, ez a nő önmagában egy fejtörő volt. A beszélgetés alatt többször is megfigyeltem, ha valamire nem akar válaszolni, egyszerűen csak visszakérdezett. Könnyű interjúalanynak tűnik. Épp annyit beszél amennyit kell, és feltűnés nélkül válaszol úgy, hogy valójában nem kapok választ. Nem elsiklik a lényeg felett, csak óvatos. Nem buta, mert nem érti a kérdést, hanem csak körömönfont. Valószínűleg ő már előre tudja a választ, a fel nem tett kérdéseimre, ezért is csücsül ott az a mosoly. Mert nyugodt, túlságosan is. Én pedig egyre görcsösebben kutatok olyan kérdés után, amivel érdeklődést csalhatok elő belőle. De biztos vagyok benne, hogy a világ összes létező kérdését feltették már neki, amikre válaszol is, még ha egy-egy részlet homályba is vész. Az interjú végére tudom, hogy elégedett olvasókat kapok majd. Hisz tudni fogját, hogy került a oda ahol most van, hogy kiskorában mi volt a célja, vagy hogy az életben mik a céljai. Minden olyan kérdést feltettem neki, amit az második filmje után, szinte már az összes újság megtett. Így maradandót nem alkotok, csak betömöm a kíváncsiságtól éhező társadalmat. Akik isszák magukba ezeket a leírt szavakat, még akkor is ha valójában a beszélgetésből, kiérezni, hogy egy fél embert kapnak vissza. Azt az embert, akit a rivaldafény csillogásán át látnak, de azon túl nem tekintenek. Talán egyszer ráeszmélünk, hogy Joy Carter, valami egészen más, és maradandó.

- Cole Wilder, Times: Lábjegyzet.  
A homályba vésző részletek...
A szívem mindig is balettcipőben tipegett. Amióta az eszemet tudom, erőmön felül próbáltam tökéletessé csiszolni a tudásomat. Így minden egyes reggelemet a próbateremben kezdtem, és minden egyes éjjelemet a próbateremben zártam.  Így ez most sem volt másképp, míg más már az igazak álmát alussza, vagy éppen a vizsgájára magol. Én addig újra és újra nekifutok egy ugrásnak. Entrechat. Egy egyszerű alap ugrás, ami önmagában nem kéne, hogy nehézséget okozzon . Most valahogy mégsem megy. Akármennyi erőt veszek magamhoz, továbbra sincs meg benne, az a lendület ami ennek a lelke.  Kecsesség ? Úgy nézz ki a mai napra el is felejthetem. Mozdulataim leginkább feszesek, és megerőltetőek . Mégis küzdök. Küzdök minden egyes forgásnál, és spiccnél. Az utolsó földet érésemnél újra megfeszülök, végül a tükörnek támasztom a homlokomat. Hagyom, hogy a hideg kicsit lehűtsön és összeszedjem magamat. De nem tudok koncentrálni, a gondolataim ugyanoda térnek vissza. Anyám telefonhívásához..
- Ma este velünk vacsorázol, apád és Én beszélni akarunk veled! - még csak eszébe jutott, hogy valami dolgom van, vagy éppen  nincs kedvem velük lenni. Egyszerűen kész tények elé állított, hisz az Ő akartuk szent, és sérthetetlen. Ridegen csengő szavai, egészen étteremig  kísérnek, ahová a találkozót megbeszéltük. És ahonnan én minden bizonnyal kilógok. Laza kontyommal, és az egyszerű kis ruhámmal biztosan.
- Hát itt vagy. - jegyzi meg anyám, míg apám fel sem nézz rám, hisz már megint a telefonján intézz valami fontos ügyet. Míg mielőtt anyám kelletlenül megölelne, elejét veszem a dolgoknak, és gyorsan leülök.  Körülnézek, keresve bármit amire összpontosíthatok, csak ne kelljen a rideg valósággal szembe néznem, ami a szüleim tekintetében ott ült mindig.
- Cash, jól van ? - teszi fel a kérdést anya, és egy nagyot kortyol az italából. Nos, igen a szörnyű valóság az, hogy a barátom kiléte jobban érdekelte a szüleimet, mint én saját magam. Sőt, egyesen rajongtak a barátomért, aminek örülnöm kellene. Mégsem tudok őszintén örülni, hisz a zúzódások és karcolások, amiket Cash ejtett rajtam másról mesélnek. Míg Ő a tökéletes minta barát képében tetszeleg, addig én gondosan takargatom a sebeimet. Mondhatnánk úgy is, hogy dédelgetem őket...
Az este folyamán semi olyasmiről nem esik szó, ami miatt olyan fontosnak láttam,hogy eljöjjek. Fancsali képpel tologatom az utolsó falatot a tányéromon, míg nem apa méltóztat rám nézni, sőt még meg is szólal..
- A balett ...- jegyzi meg első körben szűkszavúan, majd az asztalra teszi a kezeit, és össze kulcsolja az ujjait lazán. Ezt akkor teszi,amikor tárgyalni akar valamiről, de itt szó sem volt erről. Mert Ő már rég tudja, hogy mi lesz a vége. Előre kitervelte, meg van minden egyes lépés a fejében. Mindenre volt megoldása, pontosan ezért voltam ellene védtelen. Mert én vele ellentétben a szenvedélyemből merítettem, ami soha nem vezetett semmi jóra.
- Ideje, most már befejezned. Négy éves voltál amikor elkezdted, most már egyetemre jársz. Nem gondolod, hogy túl gyerekes már ez ? - teszi fel a kérdést színtiszta gúnnyal, az arca pedig nem tükrözz semmit.
- Az álmaim nem gyerekesek..akkor ezek szerint minden elismert balerina gyerekes? - teszem fel a kérdést, most már kihúzva magamat. Jelezvén, hogy én teljes mértékben készen állok felvenni a harcot.  De nem kapok mást, csak egy megvető mosolyt.
- Joyce, tudod hogy Mi anyáddal, mindenben támogatunk. Egészen addig, amg azt látjuk, hogy amit csinálsz értelmes. De legfőképp nem káros a család hírnevére. De már 19 éves vagy, és nem egy próbateremben kéne szökkenéseket próbálgatnod, hanem  az egyetemre koncentrálni.-  sóhajt, anya pedig szokásához híven egyetértően bólint.
- Először is nem szökkengetek apa. Hanem táncolok, ha az ugrásra gondolsz, akkor azt Nagy allegrónak nevezik. - jegyzem meg higgadtan, majd mielőtt a szüleim megszólalhatnának folytatom. - Most pedig ha megbocsájtotok, dolgom van.- határozottan állok fel. Apám tekintette megtelik dühvel, és csak egy nagyot nyel. Mintha csak azt akarná visszanyelni, hogy éppen nagy jelentett rendezzen...ami azt illeti nem sikerült neki...

Első lépések ..
Megkaptam a szerepet, a főszerepet. Az utolsó szó egyre harsányabban, cseng a fülemben. Ez egy elégtétel volt, a szüleimnek.  Bree és Ben ennek felbuzdulván, úgy gondolták, hogy ez ünneplésre add okot
- Joy....- rázza meg óvatosan a kezemet Ben, én pedig mosolyogva visszatérek a jelenbe.
- Jól vagy ?- zengik szinte egyszerre a kérdést, alaposan végigmérnek. Keresik a jeleket, amitől majd valamire felismeréshez jutnak. Esküszöm néha úgy méregetnek, mintha a vesémbe látnának. Ami azt illett, kicsit talán ijesztőek is néha. Úgy kiguvadnak a szemeik, mint egy új keletű aranyhalnak. Míg Ben az állát dörzsölgetve figyel....minden bizonnyal százalékot számít, hogy mi az esélyesebb nálam. Addig Bree a szemöldökét ráncolja, és az arcomat figyeli. Rosszabbak voltak akár két fémkereső detektor.
- Eszembe jutott egy vicc !- rikkantok vidáman.
- Ki kell mennem mosdóba . - szabadkozik Bree, míg az én zavart bátyámra nézek.
- Én pedig hozok még egy kávét! - szép mentés, de azt hiszik elfelejtem addigra a viccet hát nagyot tévednek.

...
Utolsó lépések...
Mindent egybevetve, úgy gondolom, hogy bizonyosságot tettem arról, hogy igenis higgyünk az álmainknak. Még ha az egészen az égig ér akkor is,