Az éjszaka álmomban megint Manderleyben jártam. Csakhogy az elhagyatott ház és a kísértet helyett egy szigetet látogattam meg. Most egyedül voltam, de emlékeimben még él a pillanat, amikor a szüleimmel együtt először megpillantottuk. A felborult hajó is ott volt, a part mellett, egyik fele a homokba fúródva, a másik a víz alatt. A látható részét megtöltötték fémből eszkábált épületek, házak, jobb szó híján. Emberek laktak ezen a helyen.
Most lehagyatottan állt, mintha mindenki csak elsétált volna tőle, kivéve egyetlen embert. Ahogy a csónak közeledett, jobban láttam, ki ő. Nem mintha szükségem lett volna rá. Tudtam, ki az, aki felé megállíthatatlanul visz a robogó motor. A hatalmas, ápolatlan szakáll, a törött orr, és a fölötte égető, értelmes tekintet sosem hagyott nyugodni, azóta nem, hogy megpillantottam életemben először. Ő volt a sziget királya, a matróz, aki kegyetlenebb és okosabb volt az összes társánál. Aki az uralma alá hajtotta őket.
Láttam a húst, ahogy a nyárson sült, mögötte. A valóságban ezt a hajó belsejében csinálták, de az elmém sosem hagyta, hogy elfeledjem, miből is állt az étrendjük. Láttam a csontokat és a koponyákat halomba állítva a nyársak mellett.
Megébredtem, mielőtt elértem volna a hajót, mint minden éjjel. Feküdtem a sötétségben, és hallgattam a saját, lassuló, megnyugvó lélegzetem. Egyedül voltam, szobatársam leszámítva, de ő elég távol volt ahhoz, hogy ne hallja. És elég mély alvó ahhoz, hogy ne érdekelje.
Kilenc év – ennyi idő telt el azóta, hogy megtaláltuk a szigetet, és a hajótörött matrózokat. Segíteni akartunk, de nem kértek belőle. nem akartam hazajönni. Az ő világuk a sziget volt, és a helyi törzs, akiket lassan elfogyasztottak, más húsforrás hiányában. Amikor a mentőhajó mégis megérkezett, mesélték nekem később, egytől egyig vízbefojtották magukat. Még a Király is – a szakállas, végtelenségig intelligens férfi.
Sokáig nem értettem, miért, aztán rájöttem. Nem tudtak volna élni a valódi, civilizált világban. Már nem nekik való volt. Lehetőséget kaptak, hogy a sötétség kiszökjön belőlük, és már képtelenek voltak visszagyömöszölni oda, ahonnan jött. Számukra nem volt más, mint a saját szigetük, és a horror, amit elszabadítottak ott.
és én sosem tudtam elfelejteni. Minden nap, minden éjjel ott van, a fejem hátuljában. Mintha én sem jöttem volna el a szigetről – megrekedtem ott, a Sötétség Szívében.