Március van és én annak ellenére, hogy ma szombat van, és nem kell dolgoznom mégis Manhattanbe metróztam Queensből, mert voltam olyan szerencsétlen, hogy nem vettem ki az ébresztőt, így végig csináltam a reggeli rituálémat és elindultam dolgozni. Erre persze csak akkor jöttem rá, amikor a kávézóban döbbenten fogadtak, hogy mit keresek itt ilyen korán, amikor ma (és holnap is) szabadnapom van. Így, ha már ott voltam ittam egy kávét és elindultam hazafelé, bár most egy hosszabb útvonalon, mert időm volt bőven és az idő sem volt olyan vészes (bár én a puerto ricoi időhöz vagyok szokva még ennyi idő után is, így számomra hűvös, de itt vékony dzsekikben mászkálnak).
Egy nagyobb kereszteződésnél állok a piros lámpánál, amikor hirtelen egy sofőr az autója felett elveszíti az uralmat és a szemben jövő sávba hajt az ottani kocsik közzé. Sok autós, ahogy félrekapja a kormányt a járdára is felhajt, egyenesen a gyalogosok közzé. A forgalom teljesen megbénul a kereszteződében és egy pillanat alatt káosz lesz.
Szerencsém van, hiszen pont az út másik oldalára hajt a kisteherautó. Pár pillanat, amíg magamhoz térek és felfogom, hogy ezt most szerencsésen megúsztam, legalább is ÉN szerencsésen megúsztam. De ahogy elnézem, ezt sokan ezt már nem mondhatják el magukról.
Mivel a forgalom áll, így első ránézésre gyalogosan könnyen meg lehet közelíteni az összefutott, torlódott autókat, amit meg is teszek miután még biztonságos helyen állva - a járda szélén - előkotrom a mobilom a táskámból, hogy felhívjam a 911-et és bejelentsem a balesetet. A bámészkodó nagytöbbségben nem bízom, hogy tesznek is valamit a segítséghívás érdekében, és amúgy is úgy vagyok vele, hogy inkább több hívás fusson be, mint egy sem. Egyedül viszont kevés vagyok, hogy átlássam a teljes helyzetet, így csak annyit mondok, hogy melyik kereszteződésben történt egy baleset, ahol egy kisteherautó áthajtott a szemben lévő sávba, és beleütközött egy személygépkocsiba, ami megprödülve még vitt magával egy másikat is. Továbbá, hogy a járókelők közzé is felhajtott néhány autó, és ezen kívül még néhány koccanás és összecsúszás is történt. A sérültek számáról és állapotáról nem tudtam tájékoztatást nyújtani, még nem sok mindent láttam, de jelzem nekik, hogy lehet, hogy több mentőre is szükség lesz.
Időbe telik mire - figyelve az esetlegesen mozgó kocsikra - átmegyek a túloldalra, ahol a baleset történt. A gyalogosok között is több sérült van, de az elsők, akiket meglátok, első ránézésre nem tűnnek úgy, hogy életveszélyben lennének. Odamegyek hozzájuk és megkérdezem, hogy hogy vannak, fáj-e valamijük, ha igen hol, de egyelőre csak a félre ugrások miatti enyhébb sérülések vannak, zúzódások, horzsolások ők gyorsan fel is állnak. Egy fiatal srác viszont annak ellenére, hogy feláll csak a mellette lévő épület oldalának támaszkodva tud arrébb menni, így oda is megyek hozzá, és visszaültetem a földre, hogy meg tudjam nézni a bokáját, de ahogy elnézem törése nincs, de ettől függetlenül szalagszakadása még lehet, így elmondom neki, hogy ne mozogjon, mert szalagszakadás esetén súlyos, maradandó károsodása is lehet, várja meg a mentőket.
Az egyik lámpaoszlopba viszont elég csúnyán belement egy autó, mert a motorház is elég szépen benyomódott. A sofőr viszont nincs a kormányra bukva, de biztos, hogy lefejelte azt, mert vérzik a feje, a sérülést viszont ilyen távolságból - a motorház, vezetőüléstől számított átellenes oldaláról, - nem tudom megmondani, mert a vérzés erőssége sem mérvadó; a fejsérülések mindig nagyon véreznek.
Minden esetre nem ártana megnézni, hogy mi van vele, így megszólítom a ránézésre negyven év körüli nőt. - Hölgyem! Jól van? Mije fáj? - kérdezem, bár tudom, hogy az első kérdés hülyeségnek hangozhat, de lehet, hogy a fejsérülésén kívül nincs baja.
- Igen, bár fáj a fejem és beszorult a lábam a pedálokhoz, de tudom mozgatni, csak így nem tudok kiszállni - tájékoztat.
- Rendben, mindjárt megnézem, hátha ki tudom szabadítani - de előbb a fejsérülésére vetek egy pillantást, és beülök az anyósülésre. Előveszek egy tiszta papír zsebkendőt - más nincs nálam -, és rányomom a sebre, ami igazán nem nagy, szerintem még varrni sem feltétlen szükséges, bár nem vagyok orvos. - Ezt nyomja rá egy kicsit - adom át neki a lehetőséget, amit meg is tesz. Ez után megnézem a lábát, amit egy kis kézi rásegítéssel, közös erővel ki is tudunk szabadítani, így lényegében egyedül száll ki a járműből, bár az látszik, hogy a bokája megzúzódott. Segítek neki egy biztonságosabb helyre menni, miután átmentem a kocsi ásik oldalára. Közben viszont kiszúrok egy körülbelül velem egyidős, szőke hajú lányt, aki egy másik, könnyebb sérültetnek segít lejutni az úttestről, így megvárom míg odaérnek, és megszólítom miután végez. - Szia! Én Flor vagyok. Mi a helyzet? Mit láttál? - kérdezem egy kicsit feszülten, hogy ő mit tapasztalt, hátha közösen többet tudunk segíteni. - Egyébként már felhívtam a 911-et - tájékoztatom mellesleg. Viszont a mentősök és katasztrófa védelmisek még egyelőre nem tűntek fel, de addig is segíteni kell a rászorulóknak. Bár ez nem egyszerű, hiszen - nálam legalább is - nincs semmi, amivel elláthatnánk a sérülteket, illetve a balesetet okozó kisteherautóhoz mi nem is biztos, hogy oda tudunk jutni, mert eléggé körbe van véve a többi autóval.

Flor & Syl

Harminchat óra után végre elindulhattam haza… Vagyis abba a házba, amit az otthonomnak kellene nevezni. Mégis egy dolog éltet jelenleg, mégpedig az, hogy ágyba kerüljek. Fáradt vagyok nem is kicsit, de tény nem első alkalommal dolgozom ennyit, sőt volt mikor több órát is lehúztam. Mondjuk akkor még gyakornok voltam. Most szerencsére sok munkát a jelenlegi gyakornokokra lehet bízni.
Az út hazafele elég nyugisnak indul, de aztán egy hangos dudálásra, fékezésre és végül csattanásra kapom fel a tekintetem. Valahol a közelben történhetett a dolog, de látni nem látom, viszont az előttem haladó kocsi hirtelen fékez le és hiába állok meg én is időben a mögöttem lévő autó nem tartotta be a távolságot, így végül megfejelem a kormányt. Az ütés fájdalmas tény, de semmi komolyabb bajom nem történik.
Telefonomat azonnal kezembe veszem és kiveszem az autóból az elsősegély dobozomat. Egy picit több minden van benne, mint kellene. Pont az ilyen esetekre tartogattam. Igaz így sem tudnék műtéteket elvégezni, de egy kis kötszer, fertőtlenítő és egyéb apróságok. Sietős léptékkel indulok meg a kocsik között a baleset központja felé, miközben felhívom a korházat és jelentem a balesetet. Azonnal küldenek mentőket, így el is teszem a telefont. Biztos vagyok benne, hogy más is beszólt már a központba, de láthatóan kelleni fognak a mentősök.
Ahogy körbe nézek kissé lesokkolódom. Sok a sérült. Így első ránézésre szerencsére viszont kevés a komoly sérült. A legközelebbihez hamar oda is sietek és segítek neki, majd haladok tovább. Hiába a fáradtság ilyen az adrenalin nagyon is mozog bennem.
Éppen leültetek egy enyhe fejsérüléseset egy biztonságos helyre mikor egy kedves hang szólít meg. Meglepetten pislogok felé, majd én is elmosolyodom.
-Szia! Én Sylvia. Öhm nos szerencsére nincsen túl sok komoly sérült. Azt hiszem most ahhoz az autóhoz kellene odamenni, a jelek szerint ő is beszorult.-Mutatok a furgonra, majd ismét a lányra.
-Jól tetted. Esetleg orvos vagy?-Teszem fel a jelenleg legfontosabb kérdést. Azt látom rajta, hogy segíteni akar, de tudni kell mennyire ért hozzá. Közben intek neki, hogy induljunk el megvizsgálni az említett autó tulajdonosát.

Néha még mindig, annyira furcsa számomra San Juan után, - pedig már érettségi előtt az USA-ba költöztem -, hogy itt is és Washingtonban is, még szombaton reggel is akkora a forgalom, hogy pár pillanat alatt ennyi autó egymásba tud rohanni. Ilyenkor azért sajnálom, hogy nem egy déli - mediterrán - országban vagyok, ott nincs ez a nagy hajtás, kapkodás, főleg meg nem hétvégén a reggeli órákban.
A „bámészkodók” közül nem sokan veszik a fáradságot, hogy segítsenek, de ez a szőke hajú hölgy, mint most megtudtam Sylvia, szerencsére nem közéjük tartozik.
- Én is ezt tapasztaltam, és bízzunk benne, hogy marad is ez a tendencia - mondom bizakodva, és a helyzet okozta stressztől sikerül spanyol kiejtéssel megkoronáznom a mondat végét, ami nekem már megint fel sem tűnik.
Egyetértő mondatára csak elmosolyodok, a feltételezésén viszont megdöbbenek, bár nem tudom miért. - Nem, nem vagyok orvos, de valamennyit mindig is értettem az elsősegélynyújtáshoz, mostanában pedig még jobban ki lettem okosítva, mert a lakótársam Queensben mentős - tájékoztatom, hogy tudja, nem kell feltétlen mindent szájbarágósan elmondania majd, így talán gyorsabban és hatékonyabban tudunk majd segíteni. - És te, orvos vagy? - kérdezek rá. Nem voltam még ilyen helyzetben, így jól jönne egy szakértő segítsége, aki szüksége esetén meg tudja mondani, hogy mindent jól csinálok, gondolok, mielőtt nagyobb kárt okoznék, mint hasznot.
- Te is részese voltál a balesetnek? - kérdezek rá, amikor meglátom a sérülést a homlokán, ami zúzódásnak látszik, mert vért nem látok. Ha nem érti miért is jutottam erre a következtetésre, akkor megválaszolom - A homlokodon van egy zúzódás, ami már most elkezdett belilulni.
Ez után viszont megindulok a furgon felé, ahogy javasolta. A mi felőlünk eső, a furgon körüli autókból már kiszálltak az utasok, így gyorsabban oda tudunk jutni. A könnyűség viszont egyáltalán nem adott, mert át kell mászni rajtuk. Gyorsan fel is mászok az előttem lévő személyautó motorháztetejére, és visszanézek Sylvia felé, hogy, ha szüksége van rá, akkor tudjak neki segíteni. Első ránézésre, úgy is szükségem lesz segítségre, mert a férfi a kormányra van borulva. A balesetet okozó furgon elég ramaty állapotban van az ütközést követően, a motorházának felgyűrődéséből ítélve, ami igazából meg is akadályozza, hogy ott másszunk át a sofőrhöz, a túloldalra, legalább is én így látom. Tanácstalanul oda is fordulok a Sylviához. - És most hogyan tovább? - bízom benne, hogy neki van valamilyen ötlete.

Flor & Syl

Meglepődöm kissé mikor a lány megszólal spanyolul. Nem értem, hogy mit mondott, de nem kérdezek vissza. Most van ennél sokkal fontosabb feladatunk is. Viszont annak nagyon is örülök, hogy van tapasztalata, némi fogalma az elsősegélynyújtásról. Így legalább hatékonyabban tudunk együtt dolgozni.
-Igen, bár ortopéd, de amiben tudok abban segítek és számítok rád is!-Mondom neki bíztatóan. Egyedül nem fog menni, így nagyon is reménykedem abban, hogy nem ijed meg és segíteni fog nekem. Az újabb kérdését nem tudom hova tenni, de hamar megmagyarázza azt. Kezemmel is meg érintem a homlokon és felszisszenek ahogy a sebhez érek. Eddig nem is figyeltem fel rá.
-Öhm igen. Nekem jött valaki hátulról. Nem is éreztem… Mindegy, túlélem.-Legyintek egyet. Nem foglalkozom vele, volt durvább sérülésem már. Most fontosabb, hogy a többieken segítsünk. Flort követve én is felmászok a kocsira, hogy minél hamarabb odaérhessek a sebesült sofőrhöz. Segítséget nem kérek tőle, megy egyedül is, de hálásan pillantok rá.
Mikor meglátom a fickót kissé megijedek, de reménykedem abban, hogy nincsen komolyabb baja.
-Muszály lesz valahogy észhez téríteni. Vakon nem nyúlhatunk hozzá. Tudod félő ilyenkor, hogy egy rossz mozdulat és lebénul, vagy ha megsérült valahol.-Próbálok minél közelebb menni a sofőrhöz, majd szépen elkezdek hozzá beszélni.
-Hé Uram! Hall engem? Sylvia vagyok, orvos és itt van Flor mellettem. Segíteni szeretnénk. Ébredjen fel! Uram! El kéne mondania, hogy milye fáj.-Nagyon bízom abban, hogy a hangomra felébred, vagy reagál valamit. Lehet a tűzoltóságot is fel kéne hívni. Ők tudnak segíteni a kiszabadításában, nekik vannak megfelelő felszereléseik hozzá.
-Flor kérlek hívd fel a tűzoltóságot. Kellene fognak a kiszabadításához.-Pillantok a lányra, majd vissza a betegre. Ha nem tért magához tovább szólítgatom.

Szerintem lényegtelen, hogy milyen orvosi végzettsége van, mert az alap anatómia és elsősegélynyújtás a fejében van. A legnagyobb gond itt a felszereltség hiánya lesz, hogy nem látok - nála sem - olyan eszközt, amit nagyon hasznosítani lehetne, bár én azért általában kreatív szoktam lenni, ha a helyzet úgy adódik, de azért korlátozottak a lehetőségek. - Én viszont átadnám a szakértőnek az irányítást a komolyabb sérüléseknél, de amiben csak tudok, segítek - mondom gyorsan, hogy ne érje meglepetésként, ha a sérült előtt előre engedem.
Amikor elmondja, hogy nem vette eddig észre az ütés okozta sebet egy kicsit furcsán nézek rá, hogy biztos jól van-e, de ő orvos, nem vonom kétségbe, ha azt mondja, jól van. Az akadályozó autó motorháztetejére egyedül lép fel, de utána látom az enyhe rémületet az arcán, amikor meglátja a sérültet. Próbálja magához téríteni a sofőrt, de nem tudunk elég közel kerülni hozzá, így viszont nem tűnik hatásosnak a kísérlete. Ekkor veszem észre, hogy az anyósülésnél lévő ablak jó tíz centire le van húzva, így eszembe jut egy lehetséges megoldás, hogy egyikünk még közelebb mehessen hozzá. Viszont közben meghallom, hogy Sylvia arra kér, hogy hívjam a tűzoltókat, de még mielőtt elő vehetném a telefonom, meghallom a szirénákat, és ahogy hallom pont azok érkeznek, akiket hívnom kellett volna, bár még messze vannak. - Szerintem már nem soká itt vannak, mert hallom a szirénájukat - tájékoztatom. Még régebben megtanultam megkülönböztetni a szirénákat, így ha nem több érkezik egyszerre, akkor gond nélkül megmondom, melyik egységtől érkeznek. - Viszont lehet addig is be tudok nyúlni az ablak felett és teljesen lehúzni, hogy oda tudjunk mászni mellé, csak segíts megtámaszkodni, hogy ne essek le - húzom egy kicsi hátrébb, hogy az ablakhoz férjek, közben letérdelek, és fél oldalasan benyúlok a résen, a másik kezemmel pedig a doki néni felé nyújtózom. Elérem az ablaknyitó gombot, és először persze, hogy felfelé húzom az ablakot, ha nem így lenne, akkor nem is én lennék, de gyorsan korrigálok és leengedem, amennyire csak lehet. Ezzel már elég hely van ahhoz, hogy egyikőnk bemásszon. Megtámaszkodok az ajtóban és Sylvia segítségével újra talpra állok. - Így már könnyebben meg lehet nézni, hogy mi van a sofőrrel - nézek rá. - Melyikünk másszon be hozzá? - kérdezem, bár én jobbnak látnám, ha orvos látná, és nem egy laikus. Amennyiben vállalja, segítek neki bejutni a férfihez. A tűzoltókat egyre közelebbről hallom, így lehetségesnek tartom, hogy esetleg megvárjuk őket, de ezt a döntést teljesen a mellettem álló lányra bízom. A gondot abban látom, hogy a mentőket még mindig nem hallom, lehet elakadtak valahol, és más elérhető, szabad mentő csak később ér ide, mert messzebbről jönnek. Az esetlegesen szükséges nyakmerevítő viszont csak náluk lesz.
Közben eszembe jut egy nagyon fontos dolog, a motor még mindig jár a furgonban, és ha másért nem is, de a leállítás miatt mindenképpen be kell mászni a járműbe. Ha már a társam bemászott, akkor szólok neki, ha nem, akkor én csusszanok az ülésre. - Sylvia, mindenkép le kell állítani a motort, hogy ne melegedjen tovább, mert innen nem látszik, hogy van-e olaj, vagy üzemanyag kifolyva, ami begyulladhat. - Közben bízom benne, hogy nem rémítem meg nagyon, de egy tűz hiányzik most a legkevésbé, még akkor is, ha nem soká itt vannak a szakértők.

Flor & Syl

Egy orvosnak mindig toppon kell lennie. Nem blokkolhat le, hisz minden másodperc számíthat. Sokan azt hiszik, hogy képesek a stresszt kezelni, de végül rá kell jönniük, hogy nem az ő szakmájuk. Voltak pillanatok mikor én is azt hittem, hogy leteszem a szikét és befejezem, de mindennél jobban végig akartam csinálni. Ha magamon nem is legalább másokon szeretnék segíteni.
Amint megemlíti a szirénákat én is felfigyelek rájuk. A mentősöket bárhol, bármikor felismerném. Igaz előbb a tűzoltóknak lesz nagy feladatuk, de jó lenne azt is tudni, hogy mennyire súlyos az állapota a sofőrnek.
-Ez remek ötlet!-Azzal természetesen segítek is neki. Akár be is lehetett volna törni az üveget, de akkor meg az üvegszilánkok hátráltattak volna minket. Természetesen segítek neki, hogy könnyebb legyen kinyitni azt az ablakot. Amint megvan nem is hezitálok sokat. Számomra nem kérdés, hogy én megyek be.
-Majd én! Az elsősegély dobozt kint hagyom, ha kell majd valami kérlek add majd be.-Egy kis segítséggel igaz, de végül csak bejutok az autóba. Első dolgom, hogy a pulzusát ellenőrizzem. Megnyugszom, mikor kitapintom. Utána elkezdem őt kelteni. Tudnom kell mije fáj neki. Persze óvatosan nyúlok hozzá és próbálom felmérni a sérüléseit.
-Úgy látom innen, hogy az egyik lába beszorult és talán vérzik is hasi tájékon…-Mondom hangosan, hogy Flor is képben legyen a dolgokkal. Mivel a fickó nem ébredezik így nem is erőltetem tovább. Lehet azzal csak rontanék a helyzeten. Igaz így nehezebb a dolgunk, de majd a tűzoltók segítéségével többet tudunk cselekedni.
Flor szavai zökkentenek ki gondolataimból. Először csak értetlenül pislogok rá, majd sikerül felfognom és már el is fordítom a kulcsot.
-Ez okos gondolat volt!-Én csak a fickóra figyeltem, az autóra nem is. Ilyenkor nagyon is jól jön a segítség.
-Az a baj, hogy amíg nem jönnek a tűzoltók nem igen férek hozzá.

Mázli, hogy az ablak nem szorult be, és működik az automatika, így nem kell megvárni a tűzoltókat, hogy betörjék azt. Kézzel nehezen ment volna, ezek nem sima ablaküvegek, meg, ha minket is el kell látni a vágások miatt, csak rosszabb lenne a helyzet. Sylvia segítségével gond nélkül megoldjuk, és örülök, hogy ő mászik be, velem nem sokra mentünk volna. Természetesen segítek neki bemászni, hogy nehogy ő is megsérüljön.
A doktornő szakszerűen ellenőrzi az életfunkcióit, valamint, hogy miről kell tájékoztatni majd a mentősöket és a tűzoltókat, hogy biztonságosan ki lehessen szedni onnan és kórházba vinni. Az elmondottak alapján eléggé rossz állapotban lehet, ráadásul az eszméletvesztése is hosszú ideje fennáll, így a fejsérülés is elég valószínű.
Tájékoztatását a férfi állapotát érintően sikerül félbe szakítanom, de nem volt szándékos. Eléggé kavarognak az én fejemben is a gondolatok, és egy kicsit megijedek egy lehetséges tűz gondolatától. Ez viszont nem következik be, mert Syl leállítja a motort. Látszik rajta, hogy tényleg nem jutott eszébe, hiszen ő elsősorban a sérülttel foglalkozott. - Ezért vagyunk ketten; több szem többet lát - mondom kedvesen. - Hmm, így akkor nem is tudunk rajta segíteni - szűröm le a konklúziót szomorúan. Megmozdítani a hasi sérülés miatt veszélyes lenne, mert lehet, hogy a vérzést valami tamponálja, ha meg hátra döntenénk, csak jobban vérezne, az esetleges nyak- és gerincsérülésről már nem is beszélve. Közben körül nézek, hogy hátha meglátom a tűzoltókat, és szerencsém van, mert éppen most fordulnak be a kereszteződésben. Megérkeztek! Végre!
Ahogy kiszállnak egyből elkezdek integetni feléjük - Ide! Erre, itt egy férfi beszorult a vezetőülésbe, és az eszméletét is elvesztette - tájékoztatom őket, ahogy közelebb jönnek.
- Jó Napot, Kisasszony! - köszön az egyik, aki a sofőr mellől szállt ki. - Jones hadnagy vagyok. Mi a helyzet? - kérdezi.
- Jó Napot! Flor vagyok. A kocsiban Ő - és a társamra mutatok - Sylvia Juel, ortopéd orvos, és segíteni próbáltunk a balesetet szenvedett sofőrnek. A férfi állapotáról inkább majd őt kérdezzék - intek Syl felé.
- Rendben! Jó napot Sylvia! - köszön be hozzájuk - Mi a helyzet ott a kocsiban? - kérdezi a hadnagy. Közben segít nekem lejönni a motorháztetőről. - Azonnal elhúzzuk az útból ezt a járművet - folytatja, amikor képet kap a helyzet komolyságáról. - Fiúk, hozzatok kampókat, és húzzátok innen ezt a kocsit. Maradjon még a járműben doktornő - fordul ismét Syl féle.
A tűzoltók gyorsan eltűntetik az útból az akadályt, így már könnyebben odaférnek. Az ajtót viszont még így se lehet kinyitni, mert az viszont beragadt. - Hozzatok feszítővágókat - utasítja az embereit ismét a hadnagy. - Azonnal kinyitjuk az ajtót - mondja Slynek. Na, ja, „kinyitják”, inkább kivették a helyéről az egészet, de ez részlet kérdés.
Én közben úgy helyezkedem, kicsit arrébb, hogy ne legyek útban. A mentőket viszont még mindig nem hallom, de nyakmerevítő nélkül nem lehet megmozdítani, így az ellátása sem lehetséges, mert ezekkel a tűzoltók nem rendelkeznek.

Flor & Syl

Szerencsére a tűzoltók hamar megérkeznek. Mondjuk jó lett volna, ha a mentők is ide érnek, de már ez is jobb a semminél. Hallom ahogy Flor beszél velük, majd hátra pillantok és jelentek a beteg állapotáról.
-A beteg elájult, has tájékon van egy sebe, ami vérzik. Úgy vélem veszélyes lenne merevítő nélkül megmozdítani.-Bólintok egyet a kérésére, majd csak figyelem ahogy eltűntetik az akadályokat. Az ajtó kinyitása viszont sokkal veszélyesebb, ha nagyon megrángatják a kocsit még megmozdulhat a betegünk. Figyelem a sofőrt, és ha úgy látom azonnal leállítom őket, de szerencsére minden a legnagyobb rendben. Továbbra sem ébred fel. Ez már kezd nagyon rossz jel lenni.
-És most mi legyen? Nem mozdíthatjuk meg, amíg nem jönnek a mentők!-Bár gondolom ezt ők is nagyon jól tudják. Talán fel kéne őket hívni, hogy mégis merre vannak.
-Flor! Kérlek segíts! Valahol az autó mellett hagytam az elsősegély dobozomat. Azt hiszem abban még maradt egy kis kötszer, meg fertőtlenítő. Oda tudnád adni? Szerintem most, hogy nincs ajtó be tudnánk kötni a sebét.-Ahhoz persze neki a másik oldalra kellene jönnie és elmondani, hogy mit lát. Lehet, hogy csak megvágta valamivel. Én mondjuk nem látom, hogy bármi kiállna belőle, de arról az oldalról lehet többet látni.
Közben előveszem a mobilom és próbálom elérni a kórházat. A mentősök már úton vannak. Percek kérdése és ide kellene érniük.

A hadnagy kérésére Syl a körülményekhez képest, szakszerű tájékoztatást ad a sérült állapotára vonatozóan. A tűzoltók mind a két ajtót kiveszik, és olyan tapasztalattal rendelkeznek, hogy az autó igazából alig mozdul meg. A doktornőn viszont aggodalmat látok, de nem igazán tudom mire vélni. Sok lehetőség van a dologra, hogy észrevett valamit a férfin, ami alapján arra következtet, hogy rosszabbodik az állapota, vagy csak még nem látott testközelből ilyen akciót. Mondjuk én se túl gyakran. Na, jó, oké, egyszer láttam, azt is még évekkel ezelőtt Washingtonban, de csak azért, mert pont előttünk zárták le a kereszteződést, így se előre se hátra nem tudtunk menni, amíg meg nem tisztították a helyszínt.
Ahogy meghallom Sylvia hangját, egyből közelebb megyek, hogy ne kelljen kiabálnia. A tűzoltók már arrébb mentek, így nincs akadály köztünk. - Persze, azonnal hozom - mondom és elindulok a táskáért, amit oda is adok neki. Én meg átmegyek gyorsan a túloldalra, a sofőr mellé. Amennyire csak lehet, óvatosan megmozdítom a légzsákot és a dzsekijét, hogy lássak valamit, de határozottan nem nyeri el a tetszésemet a dolog. - Sylvia! - szólítom meg idegesen - Ne mozgasd! - figyelmeztetem, még mielőtt bármit tehetne. - Nem tudom biztosan, hogy mi az, de valami kitartja a kabátját egy ponton. Én így elsőre egy tollra vagy valami ehhez hasonlóra gondolok, ami a belső zsebében lehetett. - Tényleg nem tudom, mi lehet az, de egyelőre ez a legjobb tippem. Elképzelhető, hogy az ütközéskor a kormány vagy valami belenyomta a férfi mellkasába azt a valamit, ami akár azzal is, hogy hátra döntjük, kiesik, és akkor lehet, hogy elvérzik. - Szerintem meg kellene várni a mentőket - osztom meg a véleményemet a többiekkel, mert közben a Jones hadnagy is közelebb jött. A baleset oka a másik oldalról viszont elég egyértelműnek tűnik; egy defekt miatt vált irányíthatatlanná a jármű.
A hadnagy egyből a rádiója után nyúl, és a központtól érdeklődik a mentők helyzetéről, a válasz pedig azonnal érkezik is, amit én is hallok, és így valószínűleg a doktornő is. - A mentők egy utcányira vannak, még körülbelül egy perc, amíg odaérnek - de még szinte ki sem mondja már hallani is lehet a szirénájukat.
- Köszönjük! Már halljuk is őket - válaszol a rádióba a vezető tűzoltó. Nem is telt egy percbe, és meg is érkeztek.
- Jó Napot! Helló Hadnagy! Elnézést a késedelemért, de meg kellett kerülnünk a tömböt - tájékoztat minket az egyik mentős.
- A lényeg, hogy már itt vagytok. Helló! - köszön a tűzoltó is.
- Jó Napot! - köszönök én is, amikor felém pillant.
- Na, mi a helyzet? - érdeklődik egyből a mentős. - Ön jól van? - néz rám kérdőn.
- Igen, nekem semmi bajom - válaszolok egyből.
- És Önnel mi a helyzet, Hölgyem? Megsérült, fáj valamije? - néz be a járműbe Syliva felől érdeklődve.

Flor & Syl

Mikor Flor rám szól azonnal elveszem a kezem. Pontosan ezért is kértem őt, hogy ő is nézze meg mit lát arról az oldalról. Cseppet sem örülök a hírnek. Jó lett volna, ha csak egy aprócska vágás, de annak viszont nagyon is örülök, hogy időben észre vette.
-A fenébe! Akkor viszont várnunk kell a mentőkre. Nélkülük nem merek semmit sem csinálni.-Hiányos a felszerelésem. Lehet, ha azt a valamit kihúzzuk ömleni fog a vér. Nincs mivel leállítanunk. Majd a mentősökkel kitaláljuk mi legyen.
Szerencsére már nem kell sokáig várnunk a mentősökre sem. Hallom ahogy kint beszélgetnek, majd hozzám fordulnak. A mentős felé pillantok és bólintok egyet a kérdésére.
-Minden rendben velem, de a férfi súlyosan megsérült. A pulzusa rendben van, de eszméletét vesztette. Valami belefúródhatott a hasába. Vérzik, de nem erős. Úgy gondoljuk az a tárgy tartja zárva a sebet. Minél előbb a műtőbe kéne vinni!-Nem sokat foglalkozom magammal. A férfi sokkal rosszabb állapotban van. Majd ha vele minden rendben lesz megnézetem valakivel a sebemet. De nem hiszem, hogy túl komoly lenne.
Amennyiben a mentősök úgy ítélik kimászok a kocsiból, de ha segítségemet kérik bent maradok és megpróbálom velük együtt ráadni a fickóra a nyakmerevítőt, hogy ezzel is csökkentsük a kockázatot a gerincsérülésre.

A doki néninek szerencsére nincs ideje megmozdítania a sérültet, mert hála az Égenk, időben tudtam szólni neki. Az, hogy ő is megijed a dologtól, nem segít az én helyzetemen sem, mert ez valahogy még jobban tudatosítja bennem a dolgot, hogy nagy baj van. Na, nem mintha eddig nem tudtam volna, de szakemberen látni a szakterületét érintő dologban az aggodalmat mégis csak másabb, mint kívülállóként valamiről azt feltételezni, hogy nagy baj van.
Teret adok a mentősöknek, hogy ki tudják emelni a férfit a járműből, és Sylviának megengedik is, hogy kiszálljon. Ahogy hordágyra teszik a sérültet, egyből feltűnik, hogy sajnos igazam volt, a kabátja belső zsebében hordott toll az ütközés hatására beléfúródott.
- Ahogy látom igazuk volt - méri fel a vezető mentős a helyzetet. - De nem lesz semmi baj, mert, ahogy látom nem ment nagyon mélyre, de azért rögzítjük, és a kórházban a fiúk - utal a baleseti sebészekre - majd elszórakoznak vele - jegyzi meg kicsit vicceskedve, hogy oldja a feszültséget, ami bennünk lehetett, mert én biztos, hogy az voltam, de Sylvián is azt láttam eddig.
- Velünk tart a kórházba a feje miatt vagy marad a helyszínen és segít a rendőröknek? - kérdezi a másik mentős a doktornőt. Bennem meg azonnal szöget üt az első kérdés: rendőrök? Mit keresnek itt? Ja, persze, baleseti helyszínelők, akik most érkeztek meg, fel kell venniük a szemtanúk vallomásait, meg személyes adatait. Remek, csak az én adataimat nem nagyon kellene szerepeltetni sehol, pláne meg nem rendőrségi adatbázisokban, a mostohabátyám miatt. Nem véletlen nem akartuk még tizenhét éves koromban sem, hogy védett tanú legyek, mert minél kevesebb adatbázisban vagyok benne, annál jobb. Fel kell hívnom Tíot, hogy segítsen a „névtelenségemben”.
Amikor Sylvia végez a mentősökkel, odamegyek hozzá. - Maradsz vagy mész a mentősökkel? - kérdezek rá kicsit aggódva, de azért kedvesen, mert lehet, hogy tényleg meg kellene nézetnie a fejét, de az is jó lenne, ha a rendőrök felvehetnék az ő vallomását is.
A válasza után viszont elnézést kérek tőle és felhívom az FBI-nál Tíot, hogy tájékoztassam, hogy már megint „mennyire ügyes voltam”, hogy „nem keveredtem bele semmilyen gázos dologba”. Persze azonnal segít, és biztosít, hogy telefonközelben lesz, de azért megdicsérni sem dicsér annyira, csak azt ismeri el, hogy szépen helyt álltam éles helyzetben. Sylviát viszont nem akarom beavatni a dologba, így spanyolul beszéljük meg a dolgot. Nem sokkal az után, hogy leteszem a telefont egyből meg is érkezik az egyik helyszínelő.
- Jó napot, Hölgyeim! Campbell őrnagy vagyok - köszön illedelmesen. - Szeretném felvenni néhány adatukat és, azt hogy mit láttak a balesetből - tájékoztat minket. - Hölgyem, - szólítja meg Sylviát - ha a mentősökkel tart, akkor a kórházban is felvehetjük, később a vallomását, ha gondolja, hogy a segítségünkre lehet az, amit látott - utal Syl fejsérülésére. A válaszát viszont mindenképpen megvárom, mert ha van rá mód, akkor a rendőrrel én is utánuk megyek, és közben akkor felhívom meg egyszer Tíot, hogy meggyőzhesse őket, hogy nem feltétlen egészséges Nekem, ha ragaszkodnak az adataimhoz.

Flor & Syl

Nagy örömünkre a mentősökre sem kell sokáig várni. Kissé megnyugszik mikor kimászom a kocsiból és az ájult sofőr is a hordágyra kerül. Innentől kezdve csak nem lesz gond vele. Mondjuk nagyon beverhette a fejét, remélem semmi komolyabb baja nem történt szegénynek. Szerencsére amilyen nagy volt a baleset olyan kevés a sérült ember. Senki nem halt meg, kisebb zúzódások, vérző sebek.
A mentős kérdésére először Florra pillantok, majd bólintok egyet a kollégának.
-Önökkel tartok!-Akkor tudnák teljes mértékben megnyugodni, ha már átadtuk a megfelelő orvosoknak. Ha jól tudom, ma pont Mr. Turner van bent. Az egyik legjobb baleseti sebészünk. Az ő kezei alatt biztonságban van. Talán rá kéne telefonálnom, hogy van-e ideje.
-Megyek velük! Nem venném a szívemre, ha útközben valami történne. Persze nagyon jól tudják a munkájukat, de nah.. Tudod hogy van ez!... Viszont te nem akarsz bejönni? Te jól vagy? Nem ütötted be valamidet?-Vele még nem is foglalkoztam, pedig lehet ő is szenvedett valami sérülést, csak nem látszódik, vagy nem tud róla.
-Ha akarod egy gyors kivizsgálást végezhetünk rajtad is!-Nem kell túl komoly dologra gondolni. Vérnyomás, itt-ott megnyomkodni és miegymás. De persze ezt rá bízom.-
Megvárom, hogy a rendőrség is ideérjen, hisz velük is egyeztetni kell. Mondjuk semmi kedvem nincs vallomást tenni, felelni a kérdéseire. Nagyon nem is tudnék mit mondani. Sokat nem láttam a balesetből, de tény nem ez az első alkalmam. Orvosként nem egyszer kellett konzultálnom a rendőrökkel. Sok érdekes esetem volt már az elmúlt évek alatt.
-Találkozzunk a kórházban. Elkísérem a beteget, de utána állok a rendelkezésükre.-Mosolyodom el halványan, majd Florra pillantok, hogy jön e vagy sem. Ha igen, akkor vele együtt mászok be az autóba, ha nem jön akkor egyedül.
Út közben felhívom a kollégámat, aki nagy örömömre tud foglalkozni a betegünkkel. Mire a kórházhoz érünk már vár is minket a gyakornokaival. Elmondok mindent neki, majd én is utánuk mennék, de az egyik gyakornok megállít azzal az indokkal, hogy megvizsgálná a fejsérülésemet. Először értetlenkedve pillantok rá, majd megadom magam. Igaza van…

A rendőrök említésre egy kicsit bepánikolok, de nem azért, mert bajom van a hatósággal, csak jobban szeretek azokkal beszélni, akiket személyesen is ismerek, tehát Tío munkatársaival. A munkájukat viszont semmi szín alatt nem akarom hátráltatni.
Sylvia egy kicsit tényleg stresszesnek látszik, de ez szerintem normális az ő részéről is, hiszen orvosilag ő próbálta ellátni sérültet, már emennyire a körülmények engedték. - Rendben, megértem persze - mosolyodom el, ahogy befejezi a mondandóját, és nagyon jól esik, hogy velem is törődik, de egyből meg is nyugtatom, mert miattam nem kell aggódnia. - Miattam ne aggódj, nekem nincs semmi bajom, messze voltam ahhoz, hogy megsérüljek - nézek rá kedvesen. - De utánad megyek majd, mert én is szeretném tudni, hogy hogyan is vagy - nézek ismét a sérülésére aggódva. - A kivizsgálásomra pedig nem lesz szükség, mert tényleg jól vagyok - nézek rá ismét kedvesen, mosolyogva az aggodalmán.
A Tíoval történt beszélgetést követően megnyugszom, hogy most már nagy eséllyel nem lesz itt semmi baj.
Látom Sylvia kérdő tekintetét, így gyorsan megszólítom a rendőrt. - Őrnagy, el tudnának vinni engem is abba a kórházba, ahova most mennek? Így menet közben is el tudnám mondani, hogy mi történt, és a mentőben sem zavarnék - teszek javaslatot, utalva arra, hogy azért plusz két fővel nagyon szűkösen lennénk már a mentőkocsi hátuljában, és igazából hasznom egyáltalán nem lenne.
- De jól van ugye? Nincs semmi baja? - kérdez rá azonnal.
- Nem, nincs semmi bajom. Teljesen jól vagyok - mondom őszintén. Megértem, mert, ha a rendőrautóban leszek rosszul, akkor nem sok mindent tudnak velem kezdeni.
- Akkor nincs semmi akadálya, hogy velünk jöjjön - mondja kedvesen.
- Akkor a kórházban találkozunk - fordulok a doktornő felé, majd elindulok Cambell őrnagy után. A járőrautóhoz érve kinyitják nekem a hátsó ajtót, és elég furán érzem magam ott, hiszen itt általában a bűnözők szoktak ülni, és a térelválasztó rács sem ad épp túl sok önbizalmat, de nyugtat, hogy bilincs azért nincs rajtam és önszántamból ültem be. Amikor a rendőrök is elfoglalják a helyüket, és elindulunk az őrnagy kicsit hátra fordulva elkezdené felvenni az adataimat.
- Ha lehet, akkor inkább nem mondanám meg a személyes adataimat - mondom egy kicsit félénken.
- Meg tudná ezt indokolni? - kérdez rá gyanakodva az okra.
- Igazából nem tenne jót, ha bekerülnék egy bűnmegelőző szerv rendszerébe - mondom nagyon őszintén. - És az FBI is ezen a véleményen van, de hátráltatni sem szeretném Önöket a munkájukban - mondom el őszintén.
- Tudná ezt valahogy igazolni? - kérdez tovább jogosan.
- Fel tudom hívni Harry Larsont, a Washingtoni központban dolgozik - mondom, miközben veszem elő a telefonomat.
- Azt megköszönném, ha megtenné. Ellenőriznünk kell, a dolgot, remélem, megérti - néz rám kicsit furcsállva a dolgokat.
- Persze - nézek rá megértően, de már hívom is Tíot. - Szia, akkor tudnál beszélni az egyik rendőrrel? - kérdezek rá, egyből a lényegre térve. Amikor megerősít, átadom a készüléket az őrnagynak, hogy biztosítsam, nem szórakozok. Tío bediktálja az azonosítóját, amit a rendőr egy kütyübe ír be, ahol ellenőrizni tudja az adatokat. Néhány perc múlva vissza is adja a készüléket és látom, hogy a személyes részt áthúzza és ráírja, hogy „Anonim”. Majd elmondom, hogy mit láttam és hallottam. Ahogy megérkezünk a kórházhoz, ki akarok szállni, de rájövök, hogy itt nincs hátul kilincs, hogy a bűnözők ne tudjanak megszökni, így kénytelen vagyok megvárni, amíg kívülről nyitják ki előttem az ajtót.
- Köszönjük a segítséget - nyújtja felém a kezét az őrnagy.
- Igazán nincs mit - fogadom el a felém nyújtott jobbot. Majd a rendőrök előtt haladva lépek be a kórházba. Mivel közvetlenül a mentősök mögött haladtunk, még ők sem jutottak messzire, így meg is látom Sylviát, oda sietek én is, és ha észrevesz,- nem akarom nagyon kizökkenteni - jelzem neki, hogy itt fogom várni, intézze nyugodtan, amit kell.

Flor & Syl

Végre mitán a mentősök is megérkeztek sikerült kiszabadítaniuk az ájult sofőrt a kormány mögül. Egy nagy kő esik le a szívemről, miután a mentőautóba kerül a betegünk, de még nem nyugszom meg teljesen. Még egy komoly műtét vár rá és ki tudja, hogy mit találnak még odabent. Lehet, hogy belső sérülése van, vagy az agyában nincs minden rendben. Még lehet érte izgulni nem is keveset, de reménykedem a legjobban. Bízom abban, hogy túléli és felépül.
-Rendben!-Bólintok egyet Flor szavaira. Örülök annak, hogy legalább vele nem történt semmi és csak szemlélője volt a balesetnek, nem átélője. Mondjuk a fejsérülésemet leszámítva úgy érzem én is rendben vagyok, de biztos vagyok benne, hogy az egyik nővér engem is ki akar majd vizsgálni, teljes joggal. Miután meggyőződöm arról, hogy Florral is minden rendben lesz én magam is beülök a mentőautóba, hogy végre a kórházba szállíthassuk a betegünket.
Szerencsére az úton semmi rossz nem történik. A betegünk állapota végig stabil maradt, így mi is tudunk pihenni egy keveset.
Megérkezve a kórházhoz megpillantom Flort is. Bólintok egyet neki, hogy jelezzem észre vettem őt, majd a nővérekkel együtt sétálok be az épületbe miközben felvázolom a sofőrünk állapotát. Hamar átveszi tőlem az egyik kolléga, aki már kezelésbe is veszi őt. Sokat nem hezitál azonnal kér magának egy üres műtőszobát.
Kissé megnyugodva indulok el a kávé automatához, hogy két kávét is vegyek magunknak, mikor az egyik gyakornok odalép hozzám és már szól is, hogy elvégezne pár vizsgálatot rajtam, hogy megbizonyosodjon róla, nincs semmi bajom. Úgy tíz percet vesz igénybe a dolog. Megkönnyebbült arccal jelenti ki, hogy a kis karcoláson kívül nincs komoly sérülésem. El is látja a sebem, letapasztja, majd el is enged. Egy mosoly kíséretében köszönök el tőle és indulok el megvenni a kávékat, hogy utána azokkal a kezembe keressem meg Flort.
-Az egyik műtőbe vitte az egyik legjobb orvosunk, szóval jó kezekben van. Stabilak az életjelei, így szerintem semmi gond nem lesz majd. Túléli!-Mosolyodom el, ahogy felé nyújtom a kávémat.
-Kösznöm szépen a sok segítséget! Egyedül nem ment volna!-

Nagyon jól esik, hogy így aggódik értem, pedig nem is ismer és még csak a betege sem vagyok. Viszont aggodalma teljesen felesleges, még csak egy karcolás sincs rajtam, így örülök, hogy végül megnyugodott annyira, hogy el tudjanak indulni.
A járőr-kocsiban egy kicsit feszült lesz a helyzet, amikor kiderül, hogy nem szeretném elárulni a kilétemet, amit az FBI is megerősít, de ettől függetlenül fel tudják venni a vallomásomat is. Abban pedig csak bízni tudok, hogy a Tío azonosítójának a bediktálása nem lesz nyomon követhető, mert akkor lehet, hogy baj lesz, de ha szerencsém van, akkor a kollégái hallották, és gondoskodnak arról, hogy még véletlenül se lehessen visszakeresni vagy lenyomozni. Ilyenekben bízom bennük vakon, főleg, hogy tudom, nekik ez nem csak feladat, hanem hobbi, amit már csak a kihívás miatt is megoldanak.
A kórházban miután Sylvia észrevett leülök nem messze a pulttól eső egyik székre, hogy meg tudjam várni a doktornőt. Közben felhívom még egyszer Tíot, csak, hogy tájékoztassam, minden rendben ment, nem kérték el az adataimat, és megnyugtassam még egyszer, hogy teljesen ép bőrrel megúsztam ezt a kis kalandot. Az már más kérdés, hogy közben lenyomozták a telefonomat, amiben olyan nyomkövető van, amit csak ők tudnak lekövetni, és kikérdeztek, hogy akkor miért is vagyok egy kórházban, de megnyugtattam őket, hogy csak egy olyan lány miatt vagyok bent, akit a baleset közben ismertem meg, és akivel együtt láttuk el a sérülteket a mentők érkezéséig. A teljesség kedvéért kiszedték belőlem, hogy mivel ő beverte a fejét, így mindenki jobbnak látta, ha őt is megvizsgálják, hogy biztosan nem lett semmi baja, és most őt várom. Na, igen, ilyen, ha valakinek olyan rokona van, aki rendvédelmi szervnél dolgozik, és a beosztottai kishúgként kezelik az illetőt.
A rendőrök közben kicsit arrébb mennek, és ott végzik tovább a munkájuk, vagy az is lehet, hogy csak szimplán beszélgetnek. Majd az egyik elmegy és nem sokkal később két kávéval tér vissza, amiből egyet átnyújt a kollégájának.
A telefonbeszélgetés végeztével lassan Sylvia is befut két kávéval, amiből az egyiket felém nyújtja, közben tájékoztat a sérült állapotáról. - Köszönöm! - veszem el tőle a feketét, és bele is kortyolok. Most nem tiltakozok a cukor ellen, bár nagyon érzem rajta, de egy ilyen kaland után nem árt, ha van egy kis plusz szénhidrát az ember szervezetében. - Ez jó hír, akkor azt hiszem, hogy kijelenthetjük, hogy mindenki szerencsésen túlélte ezt a balesetet - mosolygok rá megkönnyebbülten. - Igazán nincs mit. Inkább én vagyok hálás a sorsnak, hogy jöttél, és nem nekem kellett egyedül megoldani a helyzetet, akkor lehet, hogy sokkal nagyobb baj lett volna - mondom őszinte mosollyal az arcomon. - Te egyébként hogy vagy? Mit mondtak a vizsgálat után? - kérdezek rá aggódva, hiszen Ő is megsérült.
Közben pedig Cambell őrnagy is mellék lép a társával, hogy felvegyék a doktornő vallomását.
Amikor végeznek, akkor végre ketten maradunk és van alkalmunk beszélgetni egy kicsit, már csak azért is, hogy eltereljük egymás figyelmét erről a traumatikus helyzetről, amit nemrég éltünk át.
- Mondtad, hogy ortopéd orvos vagy; hol dolgozol? - kérdezek rá az első dologra, ami az eszembe jut. - És miért éppen az ortopédia? Mi vonzott benne? - tudom, hogy valószínűleg mindenki ezt kérdezi tőle, meg az összes orvostól, de akkor is kíváncsi vagyok. Engem érdekel a személyes motiváció, hiszen az sok mindent elárul az emberről, néha még többet is, mint az egyesek képzelik.
Egyelőre viszont nem mozdultunk sehova, és engem valahogy kezd feszélyezni ez a kórházi hangulat a jellegzetes szagokkal, így rá is kérdezek a dologra. - Most mi a terved? Maradunk itt, vagy menjünk valahova. Ha gondolod, szívesen hazakísérlek, mert jelenleg nincs semmi dolgom, de szívesen beszélgetek még veled, akár másol is. Persze csak, ha nem zavarok - nézek rá kedvesen, de úgy, hogy érezze, akkor sem sértődök meg, ha most elválnak útjaink. Bár szívesen összebarátkoznék vele, mert nem sok ismerősöm van itt New Yorkban, ő meg nagyon kedvesnek és aranyosnak tűnik.

Flor & Syl

Miután engem is kivizsgáltak végre elengednek és felsóhajthatok. Mozgalmas egy napunk volt. Ez a baleset nagyon nem hiányzott nekem, de nézzük a dolgok jó oldalát. Mindenki túlélte.
-Oh biztosan nem. Elég jól helyt áltál. Sokan ilyenkor bepánikolnak, de te nem tetted!... Velem minden rendben. Azt mondták, hogy semmi komolyabb, csak egy karcolás. Megmaradok!-Mosolyodom el, majd már meg is jelenik az őrnagy is, aki felteszi a kérdéseit nekem. Próbálok válaszolni mindegyik kérdésre olyan pontosan, ahogy csak tudok. Szerintem én sem tudok túl sok mindenben segíteni nekik. Látni nem láttam, hogy pontosan mi is történt. Én inkább csak az utána lévő eseményekről tudok pontosabb információt adni. Mindenesetre megköszönik az együttműködésemet és el köszönnek tőlünk. Most már tényleg magunk mögött tudhatjuk ezt a balesetet.
-Ebben a kórházban!-Mutatok körbe. Ezért jártam olyan otthonosan a folyosókon. A következő kérdésére szintén elmosolyodom. Sokan kérdezték ezt már tőlem. Eleinte nem tudtam mit válaszolni, de az évek alatt ezt tökélyre fejlesztettem.
-Nos több oka is van neki. Elsősorban az, hogy a legtöbben kardiológusnak, idegsebésznek akarnak menni. Tudod úgymond az a felkapottabb. Az ortopédiát nem sokan választják… Nah meg mindenki ledöbben, mikor elárulom, hogy milyen orvos vagyok. Nem igen tudják elképzelni, hogy egy ilyen pici nő, hogy lehet ortopéd sebész… De persze izgalmasnak is tartom.-Persze fordítva kellett volna mondanom a sorrendet, de tényleg ezek voltak az okok, amiért e mellett döntöttem.
-És te mivel is foglalkozol? Ne haragudj, ha már mondtad, de mikor „dolgozom” nem igen tudok másra koncentrálni.-Mondom bocsánatkérően, miután belekortyoltam a kávémban. Most még nyugi van a kórházban. Alig vannak a folyosókon. Az ilyen csend néha jól jön, de mindig ijesztő, mert sosem lehet tudni, hogy mi jön utána. Mint egy nagy vihar előtti csend.
-Oh! Persze elmehetünk innen. Nem messze van egy elég kellemes kávézó, ha gondolod. Max negyedóra séta.-Mi orvosok sokat járunk oda, mikor szeretnénk egy igazán jó kávé inni és van egy fél óra pihenőnk… Szóval igazából nem sokat járunk oda, de tény elég sok orvossal lehet ott összefutni.

Izgulva hallgatom Sly beszámolóját és meglátásait a történtekkel kapcsolatban, és mit ne mondjak, jól esik azt hallani, hogy jól helytálltam egy orvos szájából. Bár, ha nagyon őszinte akarok lenni, ettől azért sokkal durvább, húzósabb helyzeteket is láttam és tapasztaltam már életem során. Pánikrohamaim vannak, tudok róluk, de azok nem egy „ennyire enyhe” helyzettől törnek elő. Ilyenkor inkább a későbbiekben szokott feltörni enyhe rémálmok során, de azokat egész jól tudom kezelni. Minden esetre küldök felé egy kedves, félszeg mosolyt, mert ez a tényeken nem változtat, hogy elismerést kaptam. - Köszönöm, igyekeztem - jegyzem meg halkan. Megkönnyebbülve hallom, hogy annak a fejesnek, amit a baleset során művelt, nem lett semmi komoly következménye, csak amit kívülről lehet látni, azaz egy kis horzsolás meg egy kis véraláfutás. - Örülök, hogy jól vagy - mondom szívből. Annak ellenére, hogy nem vagyok orvos, minden bizonnyal ostoroztam volna magam egy jó darabig, ha baja történik, hogy miért hagytam, hogy aktívan segítsen a többi sérültnek. amikor sérült.
Sylvia egész gyorsan végez a rendőrökkel, így miután ők is megkaptak minden fontos információt, egy köszönés után távoznak.
Kérdésemre meglepő választ kapok; itt dolgozik. Bár mondjuk, ha belegondolok tényleg elég otthonosan mozgott itt, és így már az őt vizsgáló orvos aggodalma is érthető, hiszen személyesen ismerik egymást, és legyen bármennyire profi is valaki (legyen az rendőr, orvos, tűzoltó, bárki), azokért mindig sokkal többet próbál meg megtenni, akik közel állnak hozzá. Ennek a ténynek a fényében ismét egy kedves mosolyt küldök felé, csak most úgy, hogy le tudja rólam olvasni: ez sok mindent megmagyaráz.
Figyelmesen hallgatom, ahogy arról beszél, hogy miért ezt a hivatást választotta, és el kell ismernem, hogy tisztelem ezért, mert olyat akart választani, amit lehetőleg kevesen, és amit nem néznek ki belőle. Ez viszont számomra azt jelenti, hogy valakinek, vagy többeknek, bizonyítani akarta, hogy márpedig ő erre is képes. Egy dolog viszont csak most tűnik fel vele kapcsolatban, hogy egy kicsit, mintha alacsonyabb lenne nálam, ami meglep, hiszen én sem vagyok valami magas a magam 161 centiméterével. - Minden tiszteletem a tiéd - mondom neki őszintén. - Ami meg a magasságot illeti, tudod mit szoktak mondani? - kérdezek rá kíváncsian, és ha azt látom rajta, hogy érdekli, és nem tudja, mire gondolok, meg is válaszolom. - Mindig a jó dolgokból adnak keveset. Illetve, hogy kicsi a bors, de erős - toldok még hozzá egy gondolatot, hogy érezze, ez a nem szabad, hogy meghatározza az életét.
- Nem, nem hiszem, hogy mondtam volna, - gondolkodok el egy kicsit a dolgon - de mint látod, én sem emlékszek rá pontosan - mondom szinte nevetve a saját bénázásomon, hiszen már nem is emlékszem, hogy mit mondtam magamról. - Volt bőven más dolgunk - utalok a stresszes helyzetre. Teljesen normális, hogy ilyenkor az annak ellenére, hogy befogad az agy egy csomó infót az adrenalin miatt, a fölösleges dolgokat kiszórja, és később, már nem lehet visszaidézni rendesen a részleteket. - Jelenleg pincérnő vagyok egy kávézóban, de ma nem is lett volna műszakom, csak benéztem a hetet és potyára bementem dolgozni, csak közölték, hogy ma menjek szépen haza, vagy a dolgomra, mert csak hétfőn várnak vissza - idézem fel a reggelemet nevetősen.
- Jaj, de jó - pattanok is fel hevesen a helyemről. - Rendben, akkor menjünk oda - egyezek bele egyből. - Tudod, én általában, mint beteg jövök ilyen helyekre, így egy kicsit feszélyeznek a kórházak, meg az orvosi rendelők - vallok színt, mert ő biztos, hogy nem így érzi, hiszen neki ez a munkahelye, ő pont az ellenkezője miatt jön be ide időről-időre.
- Milyen esetekkel szoktál a leggyakrabban találkozni? Vagy pontosabban, mik a leggyakoribb betegségek, amikkel találkozni szoktál a szakterületeden? - javítok egy kicsit a kérdésen, mert érdekel a téma, mármint az egészségügyi rész, de tudom, hogy ott van az orvosi titoktartás, amit nem szeretnék, ha véletlenül megszegne.
Közben már az utcán haladunk, és én egy fél lépéssel le vagyok tőle maradva, hogy tudja mutatni az utat, hogy merre is van a kávézó, amiről beszélt. Kíváncsi vagyok hova is megyünk, és az milyen hely. Lyn, a főnököm, szerintem elég magasra tette a lécet a kávézójával, de kell is, ha jövedelmezően akarja működtetni az Upper East Side-on, de kínácsi vagyok, hogy itt, hogy működnek a dolgok.

Flor & Syl

-Nekem semmi bajim nincs a magasságommal. Jól elvagyok. Persze néha idegesítő, mikor a boltban nem érem el a dolgokat, de sose akartam nagyobb lenni.-Már megszoktam a méretem. Megtanultam vele élni. Talán gyerekkoromban néha szerettem volna nagyobb lenni.
-Hu ez bosszantó lehet. Mondjuk ilyen velem még nem történt. Én piros betűs ünnepekként tartom számon a szabadnapjaimat. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem állok készenlétbe, de az biztos, hogy én próbálom ilyenkor minél messzebbről kerülni a kórházat.-Mondjuk tény kevés szabadnapom van, de azért próbálom azokat kihasználni.
-Amúgy azt hittem hogy esetleg valami orvosi-, nővérszakon tanulsz. Olyan jól helyt álltál a balesetnél. Tudtad mire kell odafigyelni… Simán el tudnálak képzelni a sürgősségi osztályon. Mindvégig nyugodt maradtál, nem pánikoltál be. Ez nagyon nagy kincs!-Mondom neki őszintén. Hátha ezzel tudom kicsi motiválni, ha esetleg elgondolkozott már a dolgon. Én örömmel látnám gyakornokként a csapatomban. Már bebizonyította, hogy jól tudnánk együtt dolgozni.
-Oh nyugi! Nem te vagy az egyetlen, aki így áll hozzájuk. Ha nem lennék orvos lehet én sem szívlelném. De szerintem ez a normális. A Kórház egyenlő a betegségekkel, esetleg az elvesztéssel. Én csak azért szeretem, mert nekem ez egy olyan hely, ahol megpróbálhatok másoknak segíteni. Sokszor sikeresen, de néha nem.-Szerencsére azért több boldog esetem van, mint szomorú, de gondolom nem is dolgoznék már itt, ha nem így lenne.
A kérdésén egy pillanatra elgondolkozom. Nem akarok elhamarkodott választ adni rá. Pár perc csend után végül válaszolok neki.
-Nos leggyakrabban kisebb zúzódások, ficamok miatt szoktak jönni. Sokan megijednek ilyenkor és azt hiszik, hogy valami komolyabb történt. A komolyabbak közül meg a törések. Van visszatérő betegem is. Szeret izgalmasan élni. Azt hiszem már hét csontja törött talán négy év alatt. Volt mikor az egyik lába és az egyik keze is eltörött két különböző időben…-Mesélem neki vidáman. Igen, ha rá gondolok igazából csak kellemes emlékek jutnak az eszembe Igen bolondos egy fickó, de tetszik benne ez az energia, még ha picit talán túl sok is.
Közben megérkezünk az említett helyre. Nem egy túl elegáns hely, de szerintem a célnak pont megfelelő.

Szavai ellenére valahol mégis úgy érzem, hogy valamiért nagyon bizonyítani akar, de ezek szerint más áll a háttérben. A magasságon nem lehet változtatni, csak vagy nagyon drasztikus, fájdalmas és torzító beavatkozással, vagy magas sarkú és talpú cipőkkel, ami szintén nem biztos, hogy hosszú távon jót tesz a lábnak, bár ezt én is előszeretettel alkalmazom. Azt viszont átérzem milyen, amikor nem ér el valamit, én sem vagyok sokkal magasabb nála, de hozzá hasonló módon én is megszoktam. - Akkor tartsunk össze mi kicsik, akiket nem zavar az alacsony termet - nézek rá kedvesen, viccelődve. Sajnos láttam már olyat, akit annyira zavart az alacsony termete, hogy képes volt műtéti úton megváltoztatni, pedig nem volt olyan, „hű de nagyon alacsony”.
- Annyira azért nem volt vészes - mosolygok a dolgon még mindig. - Legalább segítettem néhány embernek - próbálom pozitívan felfogni ezt a mai napot, hátha később sem lesz rám drasztikusan negatív hatással. - Mondjuk, az azért nem lehet egyszerű, mert akkor igazából sosem tudsz kikapcsolni rendesen - gondolkozok el a hallottakon. - Vagy én gondolom rosszul? - bizonytalanodok el. Ha a szabadnapjaimon is azzal kellene számolnom, hogy bármikor behívhatnak, akkor nem hiszem, hogy tudnék nyugodtan pihenni vagy programot szervezni, de korántsem biztos, hogy ezzel mindenki így van.
Amikor elárulja, hogy kinézte belőlem, hogy valamilyen orvosi vagy nővéri szakmám van, meglepődök, és majdnem ki is szalad a számon, hogy „én már túl sok mindent láttam, hogy egy ideig ne tudjam kizárni az ilyen sokkhatást”. Viszont ezt nem akarom megosztani vele, mert az talán túl sok kényes kérdést vetne fel, amire nem akarok válaszolni, de lehet még gondolni sem. - Jó ezt hallani, de csak arról van szó, hogy a fősulin az átlagtól magasabb szinten tanultuk a biológiát, meg alapvetően érdekel is ez a téma, illetve a lakótársam mentős, és voltam már az általuk tartott bemutatón. De orvos sosem akartam lenni - mosolyodok el kedvesen - valahogy nem tudnám magam ebben a szakmában elképzelni - tűnődök el a dolgon. Azon kívül lehetőségem se nagyon lett volna, az orvosi piszok drága, és Tíotól nem várhattam el, hogy azt finanszírozza, suli mellett meg olyan munkát találni, amivel annyit lehet keresni, csak tisztességtelen és/vagy megalázó munkával lehetett volna. Meg tényleg sosem érdekelt ez a pálya.
- Most megnyugtattál, hogy nem vagyok elfuserálva, és mások sem szívesen jönnek kórházakba - viccelem el a dolgot. - Tényleg nagy kincs az a tudás, ami a Ti kezetekben van - utalok most arra, amit nem régen mondott. Tudom, hogy vannak olyan esetek, ahol hiába a legjobb felszerelés, a legjobb tudás, a legnagyobb kitartás és tenni akarás, a beteg menthetetlen, és most meg sem fordul a fejemben, hogy vannak műhibák is. Itt Amerikában, az orvosoknak olyan eszközök állnak a rendelkezésükre, amikről sok helyen még csak nem is hallottak, valamint az itteni általános felfogás és magabiztosság olyan plusz löketet ad nekik, amit más országokban lehetetlennek hisznek. Itt vannak akár több órás műtétek is, amit más, akár fejlett országban sem próbálnak meg kivitelezni, amit valahol szánalmasnak tartok.
A következő kérdésemmel úgy látom egy kicsit megfogtam, bár tényleg nem állt szándékomban, de türelmesen megvárom, amíg végig gondolja. De meglepődök a hallottakon, főleg a „visszatérő betegén”, és el is kerekedik a szemem. - ¡Dio mío! (Istenem!) Extrém sportol vagy élő ütközési próbababa? - csúszik ki gondolkodás nélkül az első eszembe jutó dolog a számon, miközben még mindig hatalmas szemekkel meredek rá. Tényleg érdekel, ki lehet ily elvetemülten megszállott, hogy négy év alatt képes hét csonttörést is elszenvedni.
Slyvia közben már be is nyit a közeli kávézóba ahova tartunk, tényleg nem volt messze. A hely és hangulat is kellemes, bár ez egy teljesen más jellegű kávézó, mint ahol én dolgozok. Ráadásul kellemes emlékeket is ébreszt bennem, annak ellenére, hogy még nem jártam itt, de a főiskola alatt én is dolgoztam ilyen helyen, meg ehhez nagyon hasonló volt, ahova akkoriban a barátokkal jártunk egy hosszabb óraközi szünetben. - Nagyon kellemes és hangulatos hely - jegyzem meg hangosan is, ahogy körbenézek. Mivel ő jobban ismeri a helyet, így hagyom, hogy ő mutassa, hogy merre is menjünk, a pulthoz vagy egy szabad asztalhoz.

Flor & Syl

-Az elején valóban nehéz, de egy idő után hozzászokik az ember. Nah meg általában az megy orvosnak, aki egész életében ezt akarja csinálni. Orvosnak lenni egy elkötelezettség. Nehéz megválni tőle. Sok idős orvos van, aki egyszerűen képtelen nyugdíjba menni, pedig már nem dolgozik úgy, mint régen. –Ismertem is egyet, akit végül rá kellett kényszeríteni, hogy vonuljon vissza, mert hatalmas hibákat követett el, egyre gyakrabban. Nem csak a saját, de a kórház hírnevét is rontotta.
-Oh értem! Akkor tényleg több tapasztalatod van hozzá, mint egy átlagos embernek. Ez sosem baj. Mindig jó, ha egy ilyen balesetben van olyan talpraesett személy, mint te. Sokszor percek, másodpercek döntenek egy ember életéről.-Kár, hogy nem érdekli ez a szakma, pedig a sürgősségin , pont ilyen emberekre van szükség.
-Nos én gyerekként utáltam az orvosokat. Ha injekciót kellett beadniuk egyszerre ketten is lefogtak. Nem szívleltek az orvosok, mert nem voltam valami könnyű eset. Végül mégis itt kötöttem ki.-Mosolyodom el. Az élet néha kifürkészhetetlen.
A meglepődésén jóízűen felnevetek. Nah igen a második törésnél én is ennyire meglepődtem, de mára már hozzászoktam sőt elkezd hiányozni, ha egy hónapig nem látom.
-Egyik sem. Egyszerűen csak ennyire peches. Ő képes a saját lábában is megbotlani ülő helyzetben. A történetei komédiába illő. De ő már csak nevet az egészen. Egyszer még a kisujját is sikerült eltörnie.-Mesélem vidáman neki. Mivel nevet nem említek, így nem szegek meg semmilyen szabályt.
-Igen én is szeretem. Néha jó ide jönni kikapcsolódni pár órára.-Az egyik kedvenc asztalomhoz vezetem őt. Mivel van itt felszolgálás, így nem kell a pultnál tolonganunk.
-A csokis sütijüket nagyon ajánlom. Mennyei!-Mutatom meg neki az étlapon, majd ha jön a pincér le is adom a saját rendelésemet, majd Florra pillantok.

Ahogy hallgatom Sylt el kell ismernem, hogy igaza van. Az ember nagyon sok mindenhez hozzá tud szokni, akár ahhoz is, hogy szinte egész nap mozgásban van, hiszen már én is ezt csinálom évek óta, csak a körülmények változnak. Bár azért, ha valaki ilyen feszített tempóban él, akkor elengedhetetlen néha egy hosszabb kikapcsolódás, pihenés. - Való igaz. Az orvosok hivatást választanak, de nekik, - majd javítok egy kicsit rajta - neked is szükséged van arra, hogy néha kikapcsolj, és akár utazz is egyet elfelejtve a napi stresszt. Csak én magamról nem tudom elképzelni, hogy akár egy másik országban ki tudnék úgy kapcsolni, ha tudnám, egy betegem még nem gyógyult meg teljesen, vagy ne gondolnék arra, hogy éppen akkor kerül kórházba egy régebbi páciensem, amikor én szórakozok - mérlegelek olyan dolgokat most, amit én a beteg oldaláról élek meg néha. Viszonylag ritkán járok dokihoz, és az is általában olyan, mint a fogorvos. A fog nem gyógyul meg magától, és nagyon kétségbe tudok esni, ha a dokim nem tud fogadni valamiért. A nyugdíjas korú orvosokról meg igazából meg van a saját véleményem, amit nem biztos, hogy Sylvia orrára akarok kötni, mert a végén még magára veszi, így nem is kívánok rá reagálni.
Elmosolyodok, hogy egy orvos ismeri el azt a tudásomat, ami meg sem közelítheti az övét. - Igen, néha tényleg másodperceken múlnak életek, és én ezért tartanám fontosnak, hogy nagyobb hangsúlyt kapjon ezeknek a megtanulása már az iskolákban is, akár már általánostól kezdve. - Persze még az sem garantálja, hogy az, aki tudja elméletben, hogy mit és hogyan kell tenni, képes is megtenni a szükséges lépéseket, de legalább a lehetősége nagyobb, mint, ha nem lenne ilyen tudása.
- És mi hozta az áttörést? - érdeklődök, arra pedig nem akarok még csak gondolni sem, hogy az árvaházban milyen dokit kaptunk. Oda igazából csak akkor mentünk, ha vittek minket, mert magunktól semmi pénzért nem mentünk volna.
Ahogy tovább hallgatom az állandóan pórul járó betegének a történetét elgondolkozok azon, hogy nincs-e itt a háttérben több mint a szerencsétlen véletlenek tömkelege. Az érettségi évében volt egy osztálytársam, akinek mozgáskoordinációs gondjai voltak, mert későn vették észre, hogy nem lát rendesen, így korábban rengeteg sérülést szenvedett. - Nem lehet, hogy több van a háttérben, mint egyszerű ügyetlenség? - érdeklődök a lehető legártatlanabb hangon, hogy nehogy azt higgye, az ő szaktudásában nem bízom, hiszen tényleg nem erről van szó. Sajnos az orvosok, ahogy specializálódnak egy-egy területre, úgy kezdenek máshogy gondolkozni. Egy átlagos fejfájás mögött is ahány szakorvos, annyi háttérgondot lát, és talán éppen ért van az, hogy egy diagnosztikai csapatban a lehető legtöbb szakterületről érkezett dokit foglalkoztatnak.
A kávézóban nem igazán van még csak elképzelésem sem, hogy milyen sütit szeretnék, így miután Sylvi egy asztalhoz vezet és leülünk, hagyom is magam elcsábítani. - Akkor azt hiszem meg is van, hogy mit szeretnék - mosolygok rá kedvesen. - Ugyan azt szeretném én is kérni - fordulok a pincérlány felé én is, miután a doktornő leadta a rendelését. Ahogy ismét kettesben maradunk, érdeklődve fordulok, hogy az érkezésünk előtt félbemaradt beszélgetésünket folytassa a betegéről, aki annyi törést szenvedett.