Bevallom, hogy kezd kicsinálni, hogy mi lehet a testvéremmel. Mi van, ha mondjuk egy olyan ember kezére került, aki nekem akar keresztbe tenni? Wyatt vajon kinek hódolt be, és miért kellett arról hazudnia, hogy meghalt? Milyen őrült gépezet indult be a háttérben, amiért nem sikerült szólnia nekem? Összevesztünk az utolsó találkozás alkalmával, ezt nem tagadom, de miatta majdnem meghalt az a nő. Már akkor tudta, hogy este autóbalesetet fognak szenvedni? Mi van, ha Cherryt is el akarták tenni láb alól? Tudott a babáról, vagy rólunk? Mi van Taylorral? Ó, istenem annyi elvarratlan szál, hogy ennek az ügynek sosem fogunk pontot tenni a végére. Zsong a fejem, már megittam egy üveg sört, és a gatyámban matatok. Ez lett a mostani felállás, mióta nem tudom, hogy miképpen felkutatnom a tesómat. Lelőttek, és majdnem ott maradtam. Owen természetesen meg van kattanva, az eset után…kivett szabadságot. Sosem tett eddig ilyet, de állítólag otthon is áll a bál, vagyis Ella és közte nem minden kóser. A barátom, de néha olyan, mintha egy másik bolygón lakna. Az orromat vakarom meg, mikor megcsörren a telefon, vagyis rezeg, de már összekeverem ezeket a dolgokat. Ki a franc keres? Az anyám, mert halálra aggódta magát…öt adag húsleves fekszik a hűtőmben, az apám napjában kétszer jön át, aztán azzal az őrült ötlettel álltak elő, hogy fogadnak mellém egy testőrt. Mellém?! A kíváncsiság győz, és fogva magam emelem az arcomhoz a készüléket. Az egyik ujjammal elhúzom a képernyőt, és meglátom Owen üzenetét.

„Kaptam egy szimatot. Ne gőzölj be, és frissítsd fel magad. Tíz perc múlva ott vagyok érted.”

Nem félreérthető az írásos formátum. Talán tudja, hogy merre van a kis Bennett? Eleinte felvonom a szemöldökömet, hátha valaki szórakozik velem, de aztán úgy döntök, hogy Cavanaugh nem vetemedne ilyesmire, ezért felállok, és a fürdő felé veszem az irányt, de előtte még bekapom azt a chips darabot a pólómról. Nagyszerű, hogy ennyire elhagytam magam. A fürdőben még a tükör előtt megállok, és felrántom a felsőmet.
- Ezek már nem is kockák. – oldalra nézek, egyet fordulok a tengelyem körül.
- Kellene egy kis edzés. – a hasamat kocogtatom meg, mikor megszólal az ajtócsengő. Letelt volna a várakozási idő? Végül kilibbenek, és beletúrva a barna üstökömbe tárom ki az ajtót.
- Te hova készültél? – nézek rá meglepődve Owenre.
- A fekete az új divat, vagy temetésről jössz haver? – pislantok kettőt, de már be is tolakszik az intim szférámba.
- Heej… - tartom fel mindkét kezemet, miközben egy rózsaszín villanásra leszek figyelmes a nagy feketeségben.
- Romantikáztál Ellával, vagy mi? – mutatok a kétes ruhadarabra, de azonnal egy bárgyú vigyor költözik az ajkaimra. Az a sör mennyei volt…

Tartalmas idő telt már el azóta, hogy a kihallgatáson túlestünk és Aaron mellett a családja is szembesült azzal, hogy a kisebbik Bennett még közel sem szagolja alulról az ibolyát. Morbid egy csavar az eddigi történéseket nézve, de még közel sem jártunk az ügy végére, és mivel valami burkolt ígéretet tettem a partnerem hozzátartozóinak, így tartom magamat is ehhez. Meg amúgy sem tudnék nyugodtan lenni, hogyha egy lezáratlannal ügyet csak úgy félredobnék. Aaront ugyan kivontam a képletből azzal a lendülettel, és miután megtudtam, hogy milyen fejlemények történnek a saját házam tájékán is, magam sem tudtam tovább a munkára koncentrálni. Noha ez nem jelentette azt, hogy ne mélyedtem volna bele jobban a részletekbe vagy jutottam volna közelebb a megoldáshoz, egyszerűen nem akartam ezt a főépületben gubbasztva megtenni, amikor egészen más dolgok vannak kialakulóban. Még mindig nem fogtam fel a baba hírét, és biztos vagyok benne, hogy egy jó darabig nem is fogom, így amíg kitaláltam hogyan fogom megbékíteni Ellát, muszáj volt a munkába feledkeznem és félretennem minden haragomat vagy egyéb negatív érzésemet.
Az akták szétheverve feküdnek az asztalon, én pedig közöttük kutatok és egyik szálat igyekszem a másikhoz kötni. Annyi minden fordult már meg a fejemben, de mindegyik verzió zsákutcának bizonyult. Kamerás felvételek, utolsó lelőhelyük helyszíne, dátumok. Mindegyik olyan, mintha újabb és újabb rejtvénybe vezetne, melyeknek megoldása még jócskán várat magára. A fejemet támasztom és egy pohárral legurítok a torkomon, hogy jobban menjen a gondolkozás. Mostanában szükségem volt erre, noha erősen kerültem az italt, de egy-egy nem ártott meg úgy háromnaponta. Épp elég volt arra, hogy ne őrüljek bele a saját gondolataimba, ugyanakkor nem éreztem magamat tőle ramatyul sem aznap, sem pedig másnap. Sóhajtva vágom félre az ismét átfutott nyomokat, hogy helyükre egy azutánit vegyek, amely fél órával később sem vezet megoldásra. Már éppen azon vagyok, hogy tűzre vágom az egészet, amikor valami felkelti a figyelmemet. Egy raktárhelyiség címe rajzolódik ki a lapon, így ezen az úton indulok el. Mire már észbe kapok, totálisan felpörögve és valamennyire bizakodóbban veszem a kezembe ismételten a telefont, hogy Aaronnek egy sms-t küldjek. Tudom jól, hogy azt mondtam neki nem vehet részt ebben az egészben, és ha meg is próbálkozik kikerülni engem, valószínű hűvösre vágom az izgága seggét, de mivel erre nem került sor, így úgy éreztem egy kis jutalom neki is jár. Meg amúgy is, magamon is tapasztalom, hogy minél több módszert vetek be a figyelmem elterelésére, annál jobban járok. Összepakolva a cuccaimat hagyok egy üzenetet Ellának, végül elhagyom a házat és szállok a kocsiba. A fejem zsong a kimondatlan gondolatoktól, és mire az ismerős épület előtt leállítom az autót, már képtelen vagyok a türelmemnek parancsolni, hogy a végére járjak a dolgoknak. Pár ütemes kopogás után nyílik az ajtó, és akivel szembe állok, az jócskán az árnyéka Bennettnek.
- Mit ne mondjak, jó szarul festesz. - jegyzem meg körbetekintve a helységen, de az idő sürget és úgy érzem, hogyha nem csapunk le egyből az épületre, akkor ezek a bizonyítékok eltűnnek. Tüzetesebben végigmérem Aaront és fintorba torzul az ajkam. - Lehet rossz ötlet volt, de talán ez kirángat ebből az állapotból. - tartom fel jelzésértékűen a kezembe nyugvó aktát, végül valami magyarázattal is szolgálok számára.
- Újabb nyomra bukkantam az öcséddel kapcsolatban. Emlékszel arra a használaton kívül lévő raktárépületre ahol már jártunk korábban? Most újra átkutatták, mert az egyik nyom oda vezetett, és valami nem állt össze. Az első leírás alapján úgy tűnik, hogy a fele helyet már kipucolták. - vázolom fel neki miket tapasztaltam. - Szemtanúk szerint két fiatal srác ólálkodik folyamatosan a környéken, akik közül az egyikre illik Wyatt leírása, szóval megérné ránézni. - folytatom. - A két eset közötti dátumot elnézve úgy tűnik ma újra visszamennek majd, szóval hagyd abba ezt a viselkedést, és induljunk. - legyintem meg a tarkóját ellépve mellette, de már a kezemmel mutatom, hogy lendüljön meg a kocsi felé vagy a lábammal segítek rá, abban viszont nem lesz köszönet..

A kis Bennett…avagy az öcsém. Nem gondolná az ember, hogy a gyásznak hány fázisa van, kár, hogy tulajdonképpen a végére oda jutottunk el, hogy megsiratnom sem kell, mert életben van. Dühös vagyok, miközben szánalmas is, mert Wyatt-et űzöm, mint valami szellemet, és az sem biztos, hogy látni akar. A vérembe ivódott az igazság megismerése, de itt és most életek múlhatnak azon, hogy mi áll a háttérben. Az anyám kiborult, a világát sem tudja, mióta kiderült, hogy életben van a legkisebb fia. Az apám nem szólt sokat, de látom rajtuk, hogy mennyire szenvednek. Az én érzéseimet már nem is akarom belekeverni, de ott van még Cherry is. Egy harmadik fél, akinek már mindkettőnkhöz volt köze. Az elmúlt napokban sokat töprengtem azon, hogy mit is érzek iránta. Nem kedvelem egy részről, mert sok mindenben hazudott, és azt állította, hogy nem is tud róla. A gyerektéma bennem elvágott valamit, de mikor ott álltunk a zuhany alatt egymásnak esve…feléledt bennem egy régen elfeledett érzelem. Kívántam őt, és annak ellenére is megtettem volna, hogy régen az öcsém kufircolt vele. A bűntudat, vagy éppen más mozgat? Magam sem tudom, de kezdek szemben állni a saját elképzeléseimmel, mikor megkapom az sms-t Owentől. Mi a faszt jelent ez? A kanapén ülve hezitálok, mire döntés születik belőle, és felállok az ülőalkalmatosságról. A fürdő felé venném az irányt, de a csengő állít meg, így odasétálok, és kitárom. Owen talpig feketében időzik a küszöbömön, és úgy néz rám, mint aki életében nem látott még.
- Igazán köszönöm a bókot, de nem kell benyalnod. A tíz perc még nem telt el, ami azt jelenti, hogy már a kocsiban ültél, mikor rám írtál. Még mindig nem szoktál le erről? – támaszkodom neki az ajtónak, és úgy mérem végig, de a rózsaszín kis anyag még nekem is sok.
- Aktákkal rohangálsz? – vonom fel kérdőn a szemöldökömet, és habár nyugodtan cseng a hangom, nagyon is kíváncsi vagyok, hogy mit talált az öcsémmel kapcsolatban.
- Hogyne emlékeznék. – elállok az ajtóból, és beengedem, hogy nehogy gyanút keltsek a szomszéd néniben, aki előszeretettel terjeszt rólam pletykákat, miszerint díler vagyok, vagy macskaevő séf. Harcos csak egy suhanás…nem is értem.
- Gyűlöl a macskám, de nyugodtan folytasd. – bólintok neki, és a kipucolt résznél megakadok, de az új hírmorzsa már fekszik nekem is.
- Most komolyan Cavanaugh? Fel sem öltöztem még. Higgadj le, és helyezd magad kényelembe, amíg átöltözöm, ha már fürdésre nincs idő. – megszagolom a hónom alját, de még egészen vállalható ez az illat. A hálómban kikapok én is egy fekete szettet, és abba bújok bele, és mikor kijövök az előtérbe…Owen ugyanott áll, ahol hagytam.
- Elegem van a tisztaságmániádból. – sóhajtok, és felkapva a kabátomat, meg a fegyveremet lódulunk neki. A kocsiban mellőzöm az érzelgős dumát, és az ablaknak dőlve hallgatom a rádiót.
- Tudod…nem gondoltam volna, hogy életben van. Megölt valakit Owen…így van, tudom, hogy ezt gondolod róla, mert én is. Ki volt abban a nyamvadt kocsiban, ha nem ő? Kiderült már a vizsgálatokból? – kérdezek vissza, de odaérünk a raktárépülethez.
- Ezért kellett a fekete? – nézek rá, aztán csendben kimászunk, és a hátsó kijárat felé vesszük az irányt.

Nem állítom, hogy könnyű velem és őszintén azt se mondom, hogy érdekelne kinek könnyítem meg a dolgát vagy sem. Elég nehezen szoktam meg azt is, hogy van egy partnerem, de mindig azzal nyugtatom magamat, hogy lehetett volna Bennettnél is rosszabb, így talán nem is annyira humoros a sors, mint amennyire annak vallják. Nem kizárt, hogy az agyra ment ez az ügy és a részleteinek felderítése, de amíg a józan eszemnél vagyok, addig szeretnék minél előbb a végére járni. Nehéz időszakot tudhatunk magunk mögött, bár ez Aaronnek sokkal keményebb volt, de én sem repestem az örömtől, hogy ki kellett vonnom a képletből az egyik legjobb emberemet. Bármennyire is nem akartam utánfutót magam mellé, annyira elkezdtem ragaszkodni ahhoz, hogy ott van. A megszokás nagy úr, de tudom, hogy ez több annál. Elviselem Bennettet, ami nálam nagy szó. Nem sokan tartoznak ebbe a kategóriába..
Mihelyst új nyomra bukkanok, az első dolgom az, hogy sms-t írjak neki. Nem különösen hat meg, ha éppenséggel más dolga van, mert mindent félre lehet tenni, ezt viszont egyáltalán nem. Könnyedén el is jutok hozzá, de a látványa nem éppen az, amire az ember vágyik, ha éppenséggel szembetalálja magát valakivel. Meg is jegyzem neki, mire ő felhozza az egyik hibámat, amit ő annak tart, én meg kevésbé.
- Nem és nem is fogok. Kapkodd magad mert az idő sürget, és nincs időm hallgatni a nyavalygásodat. Erre az ábrázatra képeztek ki? - mérem végig jelentőségteljesen, majd beavatom őt a talált részletekbe, a kérdését viszont figyelmen kívül hagyom. Ő is látja, hogy azzal, így nem fogom még megerősíteni is, mintha az oviban lennénk.
- Felőlem így is jöhetsz. A kutyát nem érdekli ha nem estélyiben jelensz meg a rajtaütésen. - fura kifejezés uralja arcom vonásait, mert nem értem mit kell ennyit szöszmötölni. - Előre szóltam. Már rég az ajtóban állva kellett volna várnod. - teszem csak úgy mellékesen hozzá, de nem élek a helyfoglalással, helyette ugyanabban a helyzetben várom meg, hogy végre elkészüljön, ahova elsőre is érkeztem. Türelmetlenül méregetem az órámat vagy éppen dobolgatok a cipőmmel, mire végre kikászálódik emberi kinézetével együtt, és szinte lökdösöm őt a kocsi felé, hogy minél előbb a helyszínre érhessünk.
- Nekem is sok mindenből elegem van Bennett, mégsem vágom magam földhöz miatta. - jegyzem meg ha már felhozta az egészet, de a kocsiban ülve leginkább az utat figyelem, mégis érzem, hogy valami válaszra kellene méltatnom.
- Nem fogom szépíteni a dolgot, elég szar helyzetben van. Ha megtaláljuk, egy könnyen nem fog kimászni belőle, de legalább él. - utálok én lenni az aki a dolgok szebb oldalát látja, de most valamiért így érzem helyesnek a dolgot. - A héten fog. Szinte alig hagyott nyomot a baleset, így eléggé nehéz megszerezni azokat a bizonyítékokat. - válaszolok a kérdésére, de nem megyek bele a részletekbe.
Lassan el is érünk a raktárhoz, én pedig kikapcsolom a lámpát, hogy ne keltsünk feltűnést. Az egyik távolabbi helyen állunk meg, de a kérdése helyett inkább a terv részleteibe avatom bele. - Nem okozhatunk nagy feltűnést, mert ha megneszelik, hogy bárki is figyeli őket, egyből elhúzzák a csíkot. Egy bejárata van az egész helyiségnek, így nem válhatunk külön. Menj előre, én meg fedezlek. - utasítom őt, és ebben a tempóban vágunk is neki az utunknak. A raktár ajtaja résnyire nyitva van, és az egyik doboz mögött lapulunk meg, mert két férfi hang tölti be a teret, akikre ha most lecsapunk, egyből lövöldözés alakulhat ki. Nem lenne szerencsés most kinyírni, ha már egyszer túlélte az egészet..

 
Nem vagyok nyugodt, sőt hetek óta nem aludtam normálisan, mert az a tudat, hogy odakint kószál az öcsém minden mást felborított. Ki hitte volna, hogy pár hónappal később nem azon fogok siránkozni, hogy továbblépjek, hanem azon az estén ragadok, mikor állítólag meghalt a kocsiban. Most már nemcsak az volt a kérdés, hogy miért tette ezt, hanem, hogy bűnrészességgel vádolható-e egy gyilkosságban. A büntetése életfogytiglan is lehet, ha kiderül, hogy megölte a másik fiút, akit az egész családunk siratott. Meg vagyok rökönyödve, még mindig nem tértem napirendre a történtek felett, még akkor sem, mikor itt ülök az autóban a főnökömmel, és az egyetlen bizalmasommal.  Owen nekem talán olyan, mint egy testvér, vagy hasonló. Sok mindenen mentünk együtt keresztül, és a tűzbe tenném érte a kezemet. A tekintetem rávezetem, és az átmeneti kábultságomból az ránt ki, hogy közli…szinte egy épület választ el attól, hogy lássam a kisebb felemet. Wyatt él, ez már nem kérdés, az viszont igen, hogy miképpen fog alakulni ez a találkozás, ha ma rajtuk ütünk. Csendben hallgatom végig a felvezetőjét a mellettem ülő szőke hercegnek, és abba is beleegyezek, hogy lekapcsolja a világítást.
- Ez remek, és mi van, ha ők is figyeltetik az egész helyet, hmm? – kérdezek vissza, de nem akadékoskodok, hanem teszem a dolgomat, és kiszállva lapulok neki az autó oldalának, miközben a fegyveremet előveszem, és a csípőmhöz tartva biztosítom ki. A tekintetem cikázik a raktár, és a kocsi között, de időben találunk menedéket egy nagy doboz mögött. Owen árnyékként követ, mint egy kismajom, jól mozgunk együtt, ez már szinte rutin, hogy egymás seggét megvédjük. A két alak beszélgetése idáig hallatszik el, nem nagyon értem az üzlet lényegét, de Wyatt hangját ezer kilométerről is felismerném. Kiráz a hideg, a tekintetem őt kutatja. Kiszárad a torkom, mert az eddig elképzelt dolgok valósággá válnak, és megláthatom a halottnak hitt öcsémet. Első hullámban a méreg önti el az agyamat, a tudatlanság, hogy elhitette velünk, hogy nem él. Milyen ember képes erre, hogy hagyja szenvedni a családtagjait? Aztán értetlenség vegyül ebbe a szövevényes érzelem kavalkádba. Valami másik szerről beszélnek, nem ismerem, de felreppent a hír, hogy a piacon megjelent egy erősebb drog. Mindenki azt akarja, ez nem kérdés, de mi van, ha emiatt haltak meg annyian? Mennyi köze van ehhez az öcsémnek, és ki az, aki megbízta, hogy terjessze? Mélyeket lélegzek, nem tudom sokáig türtőztetni magam. Izzad a tenyerem, és lefelé tartom a pisztolyt, mikor ránézek Owenre.
- Meddig várjunk, míg megkötik az üzletet? – suttogom el neki, de ekkor kinyújtom az elgémberedett lábamat, belerúgok valami szarságba, és ekkor a két fél elhallgat.
- Van még itt valaki Wyatt? – érdeklődik az idegen, én meg a társamat figyelem. Owen nem teketóriázok, nem fog kérdezni, ha úgy van, hanem lő.

 

Aligha tűröm el az embereknek az állandó rinyálást, Aaron viszont kezd túlmenni ezen a határon is, mégsem vágom pofán, hogy ébredjen már fel. Az öccse életben van és megfogjuk találni. Noha a helyzet nem éppen rózsás és valószínű egymásra borulás sem lesz az újratalálkozásból, azért valahol reménykedem, hogy nem kell börtönbe zárni a kis Bennet hátsóját és kimagyarázza magát ebből a szituból is. Nem mintha nekem ne lenne mindegy, de a partneremnek kevésbé sem az és ha neki nem az, akkor nekem sem. Szóval megint a helyzet magaslatán vagyok.
Egy túl sokat nem mondó üzenet után állítok be hozzá és maradok is egy helyben, mert nem szándékozom teapartit tartani, ha éppen az idő sürget. Ki tudja mire készül a két jómadár, és hogyha bármilyen információ is a fülükbe jut, hogy tudunk a hollétükről, akkor kezdhetünk mindent elölről. Abban viszont biztos vagyok, hogy nem azon lesznek, hogy megkönnyítsék a dolgainkat. A helyzeten viszont nem igazán segít, hogy Aaron azt sem tudja milyen napszak éri őt az esetek többségében és a kinézete is hagy maga után kivetnivalót. Nem sokat pörgök ezen, azért egy-két megjegyzést odaszúrok és sürgetem őt a készülődésre, mert szívesen maradnék le egy ekkora fogásról. Jómagam is szeretném lezárni az ügyet és úgy, hogy folyamatosan körbe-körbe rohangálunk, egyáltalán nem jutunk semmire sem.
Szinte megváltásként élem meg, ahogy betuszkolja hátsóját a kocsi ülésére és neki is vágunk az utunknak. Nem sok információt osztok meg vele, éppen annyit, amennyit tudnia kell a dolgokról. Megígértem neki, hogy ezt már én fejezem be, de nem fogom teljesen kizárni, mint ahogyan azt az elején tettem. Mindketten tudjuk, hogy ez a kis szünet csak ártott neki, az pedig főleg, hogy nem dolgozhatott egyik ügyön sem, amíg nem kapja össze magát. Most viszont ezen tettein múlik, hogy melyik irányba terelődik ez a szünete. A kocsiban ülve tekintünk körbe a helyen és közben igyekszem stratégiákról magyarázni vagy, hogy miképpen fogunk lecsapni rájuk. A kérdése kapcsán felé terelődik figyelmem, majd veszek egy mély levegőt.
- Akkor megpróbálunk ehhez alkalmazkodni. – nincs ötletem, őszintén üres járat az egész, hogyha ellenkező esetben is megfigyelés alatt állunk, de kétlem. Túl régóta ragaszkodnak ehhez a helyhez ahhoz, hogy bármilyen óvintézkedést is tegyenek. Tudták, hogyha eddig nem érték őket utol, akkor ezután sem fogják.
Az épületbe óvatosan merészkedünk csak be és foglaljuk el a pozícióinkat. A két srác nagyban üzletel és eleget hallunk ahhoz, hogy esélyük se legyen ezt megúszni. Kezem jelzésével mutatom, hogy még egy kicsit várjunk, de a történtek nem nekünk dolgoznak, mert amikor Aaron belerúg valamibe, már nincs több választásunk.
- Most! – suttogom, majd a fegyveremet a Wyatt mellett álló idegenre szegezem. – Ne mozduljatok és tegyétek le a fegyvert. – kiabálom tisztes távolságba állva tőlük, de a számunkra ismeretlen srác lead egy lövést, ami ugyan nem talál el senkit, de elég figyelemelterelőnek számít ahhoz, hogy futásnak eredjen.
- Én utána megyek, te addig tartsd fel az öcsédet. – szólok oda Aaronnek és futásnak eredek a srác után, hogy ilyen könnyen ne szabaduljon meg tőlünk..

 
Hát álmomban sem számoltam vele, hogy most kerülök oda, hogy szembesüljek a testvéremmel. Megannyi rémkép, álmatlan éjszaka sűrűsödik össze ebben a kis raktárban. Hallom a hangját, az üzletelés részleteit, mégsem fogom fel igazán, hogy mi történik. Szívesen megkérném rá Owent, hogy csípjen meg, mert az ő jóvoltából vagyok itt. A legjobb barátom göngyölítette fel az ügyet, és vezetett el hozzá. A magánakcióm során nem jártam sikerrel, és kaptam még egy golyót is a vállamba a kis haverjától. Nekilapulok a falnak, és mélyeket lélegzek, de a tudatom még mindig nem fogta fel, hogy életben van. Én bizonygattam Cherrynek, hogy ez az igazság, de mi van, akkor ha hirtelen kell szembesülnöm vele? A részletekbe most nem mennék bele, és totálisan le is zsibbadok, miközben várakozunk. A drogkartell tagja, ez már nem hazugság, és valószínű ők is közrejátszottak abban, hogy eljátssza a halálát. Ideges vagyok, a dühöm méretei kiismerhetetlenek, ami nem is csoda, mert a saját véremről van szó. Még annyi vér sem volt a pucájában, hogy az egyik este meglátogasson? A lábam véletlenül hozzáér egy másik dobozhoz, és ezzel kisebb hangzavart okozok. Owen tekintete elárulja, hogy nem tettem jól, amit tettem, de hát bassza meg, túl szűkös a terület. A másik tag menekülőre fogná, de nem számolt egy rendőrrel. Lassan emelkedem fel a rejtekemből, és a testem mellett tartom a fegyveremet is. Meg kellene lepődnöm azon, hogy rám fogja a pisztolyát. Nem félek tőle, pedig tudom, hogy kellene, mert azt is eljátszotta, hogy meghalt.
- Mondj újat öcskös. – tekintetem le sem veszem róla. Az elmúlt hónapokban kicsit megnyúlt az arca, és valószínű fogyott is, de a szemei tiszták. Talán most az egyszer nincs belőve, és tudja, hogy amit tesz, az nem normális, sőt törvénybe ütközik?
- Na, csak nem felcserélődtek a szerepek? Hol voltál az előző alkalommal, amikor a drága barátod meglőtt, talán ott lapultál a sötétben Wyatt? De tudod mit, kezdjünk az elején…örülök, hogy nem alulról szagolod az ibolyát, de még annyi sem volt benned, hogy életjelet adj. Gratulálok…szép munka volt. A munkaadóid büszkék lehetnek rád, hogy idáig süllyedtél. Ez lenne a nagy jövőd? – mutatok körbe a raktárban, és teszek egy lépést közelebb hozzá. – Ne remegjen a kezed Wyatt. Most csak mi vagyunk. – mérhetetlen méreg folyik át az ereimen. Elárult. A tulajdon testvérem.

 

 
Én sosem kívántam, hogy ellenségekké váljunk, mert senki nem érdemelte meg, hogy ilyen módon forduljon ellene a családja. Wyatt a legnagyobb és a legdurvább módszerrel árult el. Mit ér a drog, mit ér majd az élete, ha mi nem leszünk ott, vagy én nem leszek ott? Az öcsém is, az istenért! Legszívesebben felrúgnék valakit, már az a doboz sem érdekel, ami közöttünk állt. Talán szerencse kérdése volt, hogy Owen a másik után eredt, és időt hagyott nekem arra, hogy szembesüljek a testvéremmel, és az elmúlt hónapok mocskát a szemére olvassam. A vérem, én fociztam vele, én tanítottam meg, hogy miben különböznek a nők és a férfiak, én vittem el az első bulijára is. Én láttam a fenekét még pólyás korában, fedeztem a szüleink előtt, ha rossz fát tett a tűzre. Több, mint húsz éve vagyunk egy család, és ő eldobta másért, egy olyan dologért, ami keserűséget, és fájdalmat hoz a fejünkre.
- Mire öcskös? – hetykén biccentek felé, és az sem érdekel, hogy a pisztolya csövét felém irányítja. – Hogy megsirassunk, hogy anya éjszakánként telesírja a párnádat, vagy hogy apa szótlanul barangoljon a temetőben, vagy én, hogy egyetlen nyugodt éjszakám se legyen, mert úgy mentél el, hogy esélyünk se volt elbúcsúzni? Ezek neked a kórságok? Képes voltál a szemünkbe hazudni. – emelem fel a végén a hangomat, de még nem mozdulok felé. Érezze a belőlem áradó dühöt, a tehetetlenség érzetét, hogy magamat hibáztattam a haláláért…hogy bárcsak ne úgy beszéltem volna vele a halála előtt…erre tessék. Itt áll, és úgy tesz, mintha ez nem lett volna nagy dolog, pedig az volt.
- Soha nem lehet kiheverni, ha elmegy egy gyerek…de azt sem, ha kiderül, hogy egy gyilkost dédelgettek évekig a karjaik között… - elszáll belőlem az együttérzés, a testvéri összetartás, amikor teszek egy lépést felé.
- Nem is azért vagyok itt, hogy elkapjalak…öcsém. Válaszokat akarok. – legyintem meg a kezemben lévő fegyvert. – Owen nem egy cirkáló…neki köszönheted, hogy még nem csuktak le. – morranok rá, de valóban esztelenség, amit teszek. – Nem hiszek én már a szerencsémben. Nemrég intézett el a haverod, ha Cherry nincs ott, akkor ma nem beszélgetnénk Wyatt. – közlöm vele szárazon. – Ó, édes öcsém…terv az sok millió lenne, mondd csak nem tartozol nekem valamivel? – érdeklődök a szemei közé nézve.

 

 
Elkeserít a tény, hogy így látom az öcsémet. A fegyver úgy simul a tenyerébe, mintha azzal együtt született volna. Még emlékszem, mikor anyáék hazahozták a kórházból. Kis görcs volt, nem szép…mármint nekem nem volt az, de anya a legszebbnek látta. Már számtalanszor el lett mondva előtte, hogy nekem kell vigyáznom rá, mert ő az én kis testvérem, én meg a nagy leszek mellette. Milyen szerepleosztás ez? Én csak játszani akartam a barátaimmal, meg az autóimmal, és nem egy kis sírócsomagot dédelgetni, aki állítólag már most szeret. Aha…azóta eltelt néhány év, amit nem bántam meg, és most már valóban másképpen látom. A felelősségem abban a pillanatban élt, mikor megismerkedtünk, és egy család lettünk. Nehéz lenne most másnak magyarázni, hogy mit érzek, mert nem értené meg. Összetört a hír, hogy hazudott nekünk, hogy annyira se méltatta a szüleit, hogy szóljon…vagy segítséget kérjen. Egy másik famíliát választott a drogkartellel együtt. Ebben a minutumban nem testvérek vagyunk, hanem ellenségek, és mégis, ha a szemébe nézek, akkor azt a kisfiút látom, aki engem istenített, akinek én jelentettem a mindent. Most pisztolyt fog rám, és azzal fenyegetőzik, hogy le fog lőni. Az időnk fogytán, Owen bármelyik percben visszajöhet, és akkor már nem tehetem fel nyíltan a kérdéseimet neki. Mit gondolt, hogy csak úgy elszaladhat, ha majd ráakadok? A találkozás nem szívből jövő, de ettől függetlenül igen is vártam. A hangom erőteljesebben zengi be a kihalt raktárépületet, mint normális esetben kellene, de már nem bírom türtőztetni az indulataimat. Közelebb lépek egy szemernyi félelem nélkül, mert azon már túljutottam, hogy megrettenjek a haláltól. Alig néhány hete lőtt rám a barátja, és az is lehet, hogy Wyatt utasítására.
- Igen, azokat. Mit gondoltál? – bökök felé, és széttárom a karomat is, hogy jobb felületet biztosítsak a lövéshez, ha tényleg szándékában áll meghúzni a ravaszt.
- Már annak is hívtak Wyatt, de most egyáltalán nem vagyok az. – rázom meg a fejemet, hogy vegye a lapot. Egyikünk sincs biztonságban, és ha azt hiszi, hogy én nem fogom használni a fegyveremet, akkor nagyon téved.
- Ez volt a személyes ajándékod nekem? Majdnem belehaltam, de mit is számít? – döntöm oldalra a nyakamat, de azért most már én is résen vagyok.
- Milyen hírek Wyatt? Világosíts fel kérlek arról, hogy miket hallottál a talpnyalóidtól, hmm? Cherryt is becsaptad, nemcsak engem. – tudom, hogy mire céloz, van bennem egy kis ösztön, hiszen a hangsúlya is sokatmondó már.
- Mi a faszt akarhatnék tőled? Az igazságot…MEGÖLTÉL KÉT EMBERT. A srác, aki a te sírodban feküdt, a barátod, aki a kocsiban volt. Gyilkos lett az öcsémből. Nézz magadra, hogy hova süllyedtél. Nem érdekelt egy percig sem, hogy Connor nem ezt érdemelte? A szülei nem tudták, hogy eltűnt, vagy éppen merre jár….miközben mindvégig helyetted feküdt a sírban. Mit vétett szegény pára…útban volt? Mit csináltatok azon az estén, amikor árokban hajtottatok eszeveszettül? Mire volt ez jó? – tartom fel a fegyvert, és ellövök a füle mellett, pontosan eltalálva egy dobozt. – Válaszolj öcskös. – parancsolok rá, és most már idegenen cseng a saját hangom is.

 
Ideges vagyok, most már nem kicsit, hanem nagyon. Mérhetetlen düh gyülemlett fel bennem az elmúlt hónapokban, és bármennyire is a gyász számlájára írnám azaz igazság, hogy ez már előtte kezdődött. A testvérem is köztem valamikor nem volt ennyire rossz a kapcsolat, és én valóban rajongtam az öcsémért, mert hittem abban, hogy mi ketten a világot is legyőzhetnénk ketten. A nagyobbként akadtak kötelezettségeim, de valahogyan az évek eltávolodást eredményeztek közöttünk. Én nem akartam, hogy idáig jussunk, ahol már az életünk is a tét lehet, mert abban nem vagyok biztos, hogy Wyatt nem élne vissza a mostani helyzetével. Alig telt el pár nap…mióta konkrétan a legjobb barátja rám lőtt, és ez sem hatotta meg. Mikor vált ennyire szívtelenné, vagy mindig is ilyen volt, csak félreismertem volna? A szemei tisztán csillognak, van benne egy kis szomorúság is, de most nem tudok ezzel foglalkozni, mikor támad, és félvállról veszi a felhozott bűneit.
- Nem nyúltam hozzá a nődhöz…nem feküdtem le Cherryvel, ha ez érdekel öcsém. Nem történt volna semmi…ha nem mész el, és nem rendezed meg a saját halálodat. – nem bírom türtőztetni magam, pedig kellene, mert ebben én is hibás vagyok. Wyatt tényleg szerette Cherryt, de annyi mindenről nem tud, és valóban nem áll szándékomban elvenni tőle…még ha az a csók el is csattant közöttünk. A zuhany…elborít hirtelen a bűntudat, amint a testvéremre nézek.
- Mit vagyok úgy oda? Hallod magad? – kidagad az ér a homlokomon, és legszívesebben most addig verném, amíg van benne szikra, és élet, mert lehetetlenség, hogy ezt ő mondja.
- Connor ült helyetted a kocsiban, ő nem a haverod volt, hanem az, akit helyetted temettünk el, és akiről a családja nem tudott, de szerinted ez jófejség? - akadok már ki ezen.
- Elkapni Wyatt? Tudod te mit hagytál hátra? Beszéljünk akkor Cherryről, és a meg nem született gyerekedről, akinek ott voltam a halálánál. Mondj valamit öcskös…most legyen nagy a szád…az nem számított, hogy majdnem megölted a saját gyerekedet is, hmm? Már akkor ott volt, mikor eldöntötted, hogy árokba hajtasz. Van benned emberség, maradt még esély, hogy ne a pokolban égj el? A gyerekedet is megölted…felfogtad? – kiáltom el magam a végére, mert talán ez az a pont, ami még rosszabb, mint a másik kettő…de nem, mert ember életek felett nem dönthet egy huszonéves fiú. Nem vagyok ám buta, a fegyverem most már én is felemelem, és egyenesen a szeme közé célzok vele.
- Meg akarsz ölni? Itt vagyok…Wyatt….most itt. – szólalok meg most már inkább halkabban.

 
Sosem hittem volna, hogy ilyen kapcsolatban leszek az öcsémmel. Wyatt az a srác, aki tőlem kért tanácsot, és a legrosszabb napjain is engem hívott fel. Hol csúszott el ez a képlet, és váltunk szinte idegenekké két perc leforgása alatt? A fegyverem ráfogom, üvöltök, mint egy ketrecbe zárt tigris, de egy cseppet sem érzem magam jobban attól, hogy így találkoztunk. Könnyelműen dobálóztam Owennek azzal, hogy tartóztassa majd le, ha eljön az ideje, de azt sem tudnám végignézni, hogy elítélik gyilkosságért, és aztán a büntetése könyörtelenül a halál lesz. Még kisfiú, látom a szemében az ijedtséget, és bármennyire is el akarja adni magát, én tudom, hogy van még benne némi jóság.
- A kanosság még nem egyenlő azzal, hogy meg is fogom dugni. Közelebb kerültünk ezt nem tagadom, de akkor is tudtam….vagyis tudta, hogy hol a határ. Azt hittük meghaltál, talán nem mentség, de te rendezted meg, és kergetted a karjaimba. – övön aluli ütést mérek rá, és terelem a témát. Elszáll velünk a ló, köpködjük a másikat, nem állunk le, és ott feszül annak a ki nem mondott súlya is, hogy előbb vagy utóbb, de az egyik fegyver el fog dördülni, és nem biztos, hogy ez szerencsésen alakul. A gyerektémát nem ilyen körülmények között kellett volna felhoznom, de megtettem, hogy lássa nem csak ő sérült ebben, hanem mi is. Cherry totálisan maga alatt van, és nem találja a helyét. Elveszített valamit, de nem tulajdonított neki nagy jelentőséget, pedig egy gyermeket hordott a szíve alatt. A pisztolyt is lejjebb rakja, és farkasszemet nézünk egymással. Én tudom, hogy ez nem jó hír neki, sőt mi több az egyik legrosszabb.
- Miért akarnálak összezavarni, de komolyan? – kérdezek vissza őszintén, mert az nem segít, ha rátartom a fegyverem, mégis felbassza az idegeimet azzal, hogy semmibe veszi az emberi életeket, mint Connoré.
- Most már nem oltanád ki az életem, de a legjobb barátoddal simán elintéztetsz, hogy működik ez Wyatt? – biccentek felé, de én nem eresztem le a saját pisztolyomat.
- Érdekelnie kellene az istenit….mert a tiéd volt, mert miattad haltak meg. Sirattunk, és nem számít neked semmit? Mondd meg… - nem bírom türtőztetni magam, és ellövök mellé.
- Ez még csak figyelmeztetés volt. Emberséget várok tőled, egy kis megbánást, egy rohadt bocsánatkérést. – fújtatok, és feltűnik egy árny az egyik doboz mögül.
- Van itt még valaki öcsém? Megint mással végezteted el a piszkos munkát? – most már a dobozra irányítom át a fegyveremet.

 
Az egész pályafutásom értelmetlenné válik, amikor Wyatt lesz az ellenség, az akire lőnöm kellene, akit rács mögött kellene tudnom, mégis a testvérem. A jókat védelmezem, és a rosszakat büntetem, de hol van az egyensúly, ha személyes üggyé válik a történet? Szeretem őt, még akkor is, ha vér tapad a kezéhez, mert velem nőtt fel, én takartam be, ha félt, vagy éppen berúgott. Nincs még egy öcsém, csak ő…akiről ez idáig azt hittem, hogy a föld alatt van, és a lelke már régen máshol jár. Nem tudom, hogy a düh, vagy a mély csalódottság, mely nagyobb bennem jelenleg, de már attól sem tántorodom vissza, hogy felé irányítsam a fegyveremet, és bemérjem a célpontot. A legjobb barátját használta, hogy kiiktasson engem, tehát már nem tudok bízni benne. Az a hajó már elúszott, és talán az emberséges oldala is a kisebb Bennettnek. Az anyám összeroppanna, az apám már régen elengedte volna, így én állok közöttük, mint az aranyközépút. Nem tudok elszakadni a kötelékünktől, de az igazságérzetem nagyobb, és ha a megfelelően cselekedetet kell bevetnem, akkor itt és most véget fogok vetni annak, hogy elmehessen. Börtönbe fog kerülni, elítélik, és talán megízlelheti a halál szelét is. A szívem facsarodik meg, kívülről nem láthatja, hogy mennyire tombolok legbelül. A hadakozásunk nem ér véget, kerülgetem, ő is engem, és ez így folytatódik mióta lelépett Owen, és a másik tag nyomába eredt. A légzésem lelassul, mikor egy újabb hangforrás tereli el a figyelmemet róla. Odafent egy másik tag lesz a nézőközönségünk, és bennem elszakad valami.
- Nem egyedül vagy? Ez volt a kelepce…tehát öcsém így játszunk? Cherry a gyenge pontod, vagy én? – teszem fel a kérdést, de választ már nem is várok rá, mert ebben a minutumban kapja ő is oda a fejét, és szemügyre veszi a másik srácot. A felismerés ott ül a tekintete mélyén, én nem értem, hogy miről beszélgetnek, de nem ismeretlenek egymás számára. Nem vagyok rest a fegyverem még mindig ott tartani, ahol kell, de már izzadok. Hol van már Owen? Mit fogok csinálni, ha kettő fordul ellenem?
- Igazán? – kérdezek vissza, és mikor mellém kerül az öcsém, hirtelen megváltoznak az erőviszonyok, és a nyomás, vagy éppen felső utasítás miatt, de rám szegezi a pisztolyát, és az idő megáll. Meg fogok halni. Nincs mit szépíteni ezen, és nem is akarok, mert tisztában vagyok a határaimmal.
- Így állunk. Ez a vég. Nem félek, és talán egyszer te is… - szavalnám végig, de ekkor meglepődöm. Wyatt a másik felé irányítja a fegyver csövét, és sorozatlövést ad le, de ez még korántsem biztosíték arra, hogy eltalálja a fenti emberkét. Egy halálszünetnyi csend következik, mikor meglátom a mozgolódást, és automatikusan kapok az öcsém után. Lelököm a földre, és most én lövök felfelé, de nem látom tisztán a vendégünket.
- Indulj meg…ne kelljen kétszer szólnom. – leguggolok, és a legelső fedezékként szolgáló konténer mögé vetődöm be, és húzom a testem alá az öcsémet.
- Ki ez? Ne kertelj. – suttogok, és mélyen nézek a szemébe. Összezavartak. Most kinek az oldalán áll Wyatt?

 
Számtalan fura helyzetben voltam már, de ez az első, ahol tényleg nem tudom, hogy mi lenne a helyes. Hónapok óta sirattam egy fiút, aki nem tartozott hozzám, szerettem egy nőt, vagyis kezdtem beleszeretni, aki nem tartozott hozzám. Mindenki hazudott nekem, és most kell okosnak lennem, hogy kitaláljam, hogy mi is történt, mert ennek sosem lesz vége. A harmadik tag becsatlakozása nem könnyíti meg a dolgomat, ha lehet még bonyolultabbá varázsolja azzal, hogy ránk lő, és bármennyire is bizalmatlan legyek mostanság a kisebb Bennettel, azért a halálát nem óhajtom. Automatikusan húzom magammal, és rántom el az ordas sortűz elől, hogy még időben vetődjünk el, és magam alá tornázhassam a vézna testét. Egy kicsit mintha edzettebb lett volna, de erre nem tenném a voksomat, mert pár nappal ezelőtt még azt hittem róla, hogy halott. A tekintetét figyelem, mely annyira hasonlít az enyémre, és az értelmet, a válaszokat kutatom, de nincs időnk most arra, hogy ezen gondolkodjam. A nyomunkban vannak, azt se tudom, hogy merre van Owen, talán már lelőtte a másik férfit, akinek a nyomába eredt, de az is lehet, hogy ő sérült meg. A társam sosem szokott késlekedni, és egyre idegesebb vagyok ebben a kilátástalan helyzetben. A legjobb lett volna, ha otthon maradok, de így legalább láthatom az öcsémet. A kérdésem tök egyértelmű, hogy mire megy ki, de megint csak hantázik, és jön azzal, hogy nem csípik egymást.
- Ez most azt jelenti, hogy több ellenlábasod is van öcsém? Nem hiszem el, hogy… - képtelenség, hogy ennyire a mélyén legyen valaminek, és nekünk a vakság jusson. Már nem tudom lassan, hogy ki ez a srác, vajon még mindig a testvérem, vagy már kellően átmosták az agyát, és nincs menekvés? A lövések elhalnak, és viszonylag biztonságos helyen vagyunk, de egy percre se tévesztem szem elől Wyattet, de azon kicsit lesokkolok, hogy újratölti a fegyverét, aztán rám szegezi.
- Erre ment ki a játék? A végén csak egy maradhat Wyatt? Mennyit ér neked, ha megölsz…egy kis kokaint, vagy LSD…mi a menő most? Ó, vagy megkapod a fele királyságot, és boldogan élhetsz, amíg meg nem halsz. Nem vagy normális, ha így méred az emberi életeket. Nem volt elég még az öldöklés? – nyelek egy nagyot, kiszárad a szám is, ha arra gondolok, hogy az öcsém fog végezni velem. Mi a lófasz történt vele? Ő már nem az, akit én ismertem.
- Hogy értsem meg a helyzetet, ha nem adsz válaszokat? Most sem én köptem a te levesedbe, hanem te az enyémbe… - közlöm vele szárazon, és nem ijeszt meg, hogy a homlokomhoz nyomja a stukkert. Na hajrá, tedd meg! Hátrafelé szambázik, hiába nézünk farkasszemet, bennem meghal valami ebben a minutumban.
- Bennett…vigyázz magadra, mert legközelebb már nem fogok kérdezni, hanem rács mögé juttatlak. Vedd ígéretnek Wyatt. Bűnhődni fogsz… - kiáltok még utána, és megmasszírozom a halántékomat, miután kihal a raktárépület. Milyen kicseszett univerzum ez, ahol a testvéremmel kell harcolnom?

/Köszönöm a játékot öcskös! /