Sosem utaztam még repülőn, rohadtul ideges vagyok a felszállás előtt. Folyamatosan az jár a fejemben, hogy hányni fogok. Legjobb lett volna el se indulni, le kellene szállnom még most, amíg lehet. Érzem, hogy ennek az útnak nem lesz jó vége. Érzem a csontjaimban, hogy valami szörnyű és mégis mesés vár Amerikában, amitől talán jobb volna távol tartanom magam. Mama szerint meg fog rontani a város. Hát szerintem a gép lezuhanása fog megrontani az óceán közepén.
Arra gondolok, hogy ez egy óriási lehetőség. Bartlett professzor látott fantáziát a munkámban azon a római kiállításon, ahová egy ismerősöm unszolására vittem el néhány művemet. Ösztöndíjat ajánlott, lehetőséget, hogy kortárs művészektől tanuljak egy évet a... mi is az akadémia neve? Mindig elfelejtem. A gondolataimat nagyon hatékonyan eltereli az, hogy próbálom felidézni az iskola nevét, egészen addig, amíg meg nem érzem a rándulást.
Mozgásba lendül a hatalmas gépezet, gurulni kezdünk a kifutón. Percenként többször is ellenőrzöm, hogy jól van-e bekötve a biztonsági övem. Megmarkolom az ülés karfáját, ahogy gyorsulni kezdünk, és hiába tartom magam erős, életerős férfinak, mégis az ülésbe présel a nyomás. Elemelkedünk a talajtól, én pedig Jézus nevét ismételgetem magamban pánikolva.
Aztán oldalra fordítom a fejem, és meglátom Rómát, amint távolodunk tőle. Látom a tengert, csillog, mint a zafír, én pedig azt is elfelejtem, hogy egy perccel ezelőtt még mennyire rettegtem.
...
Végül túléltem az utazást. A gép gond nélkül landolt a JFK reptéren. Hosszas várakozás és sorbanállás után átléptem az Egyesült Államok határát.
Te pedig ott vártál a túloldalon.