Most egyébként miért is viszem magamhoz? Hja, tudom az esernyő, hát persze… Mert egyébként nem tudtam volna elkérni a számát és visszaadni neki bármikor máshol, nekem magamhoz kellett invitálni. Tisztára nem is hangzik úgy, mint mikor egy sorozatgyilkos megpróbálja becsalogatni az áldozatát az otthonába. Vagy mint egy őrült zaklató, aki aztán lekötözi és élete végégi a pofiját hozzá fogja dörgölni a másikéhoz. Lehet túl sok krimit néztem.

Nem mintha panaszkodni szeretnék azért, mert csak úgy igent mond nekem, s végül eljön hozzám. Nem, nagyon is örülök, hogy nem tart bolondnak, vagy furának, amiért egy nyomorult esernyővel jövök, hogy azt akarom visszaadni. Amúgy tényleg szeretném! Mert mégiscsak az övé. Aranyos volt, hogy kölcsön adta, és hát nem az enyém, nem akarom megtartani, de így legalább még esélyem is lenne, hogy… Kicsit közelebb kerüljek hozzá? Tudom, hülyén hangzik, hiszen most találkozunk másodszor, de létezik olyasmi, mint szerelem első látásra, pláne olyan esetben, ahol annyira romantikus valaki, hogy esőben másnak adja az ernyőjét. Szóval rossz ember már nem lehet, így pedig semmi gond sincs azzal, hogy kicsit közvetlenebb legyek vele.

Pláne ha már úgy ettünk, hogy random rendeltünk egy csomó mindent és végül osztozkodtunk. Komolyan, mint két jó barát, vagy hasonló. Vagy hát… El fog velem szaladni a ló! Pedig nem kéne, nem akarok ebbe többet képzelni, mint amiről szó van, bár baromira nem tudom, hogy egyébként miről van szó. Mármint neki is szimpinek kell lennem, ha már így együtt ettünk, meg most tényleg jön velem, itt sétál mellettem, miközben hazafelé tartunk, nekem meg talán kettővel többet is ver egyszerre a szívem, mint kéne neki. Önkontroll nulla… Vagyis azért valamennyi van, hiszen még nem máztam rá, inkább csak ugratom, meg itt becézgetem – nem mondom, ez amúgy kifejezetten tetszik – de azért lehet több is, ha mást nem olyan téren, hogy ne akarjak már megint valami romantikus jelenetet megélni.

Nem, inkább elterelem a gondolataimat, ha úgy van hozzászólok, tök random témákat hozok fel, mint az időjárás, meg a nyuszikat, ha már a becenév, s úgy beszélek róluk, mint valami szakértő, hogy amúgy ők is tudnak dorombolni, csak az valójában fogkocogtatás, meg édes mód hemperegnek, pedig amúgy nekem nyulam nincs, csak láttam róluk videókat az instan, mert felhozta őket. Nem, senki nem akarja tudni, miket nézegetek én ott.

Lassacskán persze vége a kínos sétának, s már nálam vagyunk, így kinyitva az ajtót engedem is beljebb. – A cipőt azért vedd le, kérlek. – Mert hol máshol lenne az a fránya esernyő, mint a szobámban? Sok normális ember esetleg az előszobában tartja, hogy tényleg csak felkapja, mikor indul. Én a hálóban, hogy sose felejtsem el eltenni… Nem mintha ez az enyém lenne, de a megszokás nagy úr. – Na elég az ernyőért felugranunk, vagy szeretnél körbevezetést? – kérdezem vigyorogva, pedig sejtem, ő is menne már el, de én… Én szeretném, ha maradna egy kicsit még.