Mindenkinek megvan a saját kis reggeli rutinja, amivel elindítja a napját, amivel életre kelti a lelkét, már ha van neki, és nem egy lelketlen p...a, mint amilyen én is vagyok, de még nekem is megvannak a saját kis bogaras szokásaim, minthogy próbák előtt minden reggel legalább másfél órát edzem, hogy mozgásba hozzam és formában tartsam az izmaim, lássuk be, ez az én egyetlen fegyverem a nagyvilág ellen. Ennek ellenére, természetesen én is pont úgy gyűlölöm az órát ami felébreszt reggelente, pedig alig három - négy órákat alszom, egyszerűen felesleges időpocsékolásnak tartom. Tudom, hogy fura vagyok, már párszor megkapta a röpke hét év alatt amióta itt élek, te jó ég de gyorsan telik az idő. Egyszerűen egy leggingset veszek fel, egy edzős pólót, kapucnis pulcsi ami eltakarja a fejem és egy nagy napszemüveg, sport táska, kávé a kezemben és már mehetek is edzeni, még hat óra sincs, így viszonylag csendes még a város, legalább is Brooklyn ezen része. Azért is szeretek ilyen korán menni, mert Mimin kívül nemigen van még ilyen fanatikus, így kevesebben bámulják meg a hajlékonyságunk és a kitartásunk, ami azért nem másodlagos ha húsz éve élsz a tánc eme nem mindennapi műfajának. Egy gyors reggeli után már rohanunk is be Manhattanbe, mert nyolckor már kezdődnek a próbák, szeretem Mimit, mert amennyire tehetséges, annyira haspók is, mindig tudja hol ehetünk és valljuk be, ha nem szólna rám lehet, hogy elfelejteném. - Nadia, te mit keresel itt? Csattan fel egy hang a hátam mögül. - Öhm, próbára jöttem? Egy pillanatra kihagyott a szívem, mert hát még sose kérdezték meg tőlem reggel, hogy mit keresek itt, és hát a vizumom és addig tart amíg munkám van, szóval nagyon vigyázok erre a törékeny egyensúlyra. - Tegnap kiküldtem emailben, hogy ma egy tárgyalásra kell menned. Fonta össze a karját szemforgatva. - Nekem? Pislogtam meglepetten, de nem volt mit tennem, kaptam a cuccaim és úgy ahogy voltam edző cuccban rohantam tovább, mert ahogy néztem idő amíg átérek a kávézóba. A pincér egy asztalra mutatott ahol már várt egy férfi. - Jó napot. Nadia Romanov vagyok, és nos, csörög a telefonja. Kissé feszülten húztam ki a széket, lehúztam a kapucnit és fel a szemüveget, én mit is keresek most itt?
Korareggel Jeff az asztalon végig terülve talált rám. Üdvözlésként rápaskolt egyet a tarkómra, én pedig felszisszenve felültem a széken, és úgy meredtem rá, mintha valami sokkal komolyabban kapott volna rajta. - Kész van már a – kezdte. - Biztosan – feleltem. - Nem hallgattál végig. Miért nem hallgatsz sohasem végig? – Ez persze költői kérdés volt. Ha az érdekelné, hogy már nyitás előtt órákkal megérkeztem, hogy a közösségi konyhából töltsem fel magam kávéval (megint), és valaki más pénteki vacsoráját reggelizzem (megint), mert nem egészen úgy sikerült a hétvégém, ahogy terveztem (megint), de eközben nem voltam rest, befejeztem annak a papírkupacnak a rendezgetését legalább félig, ami már hetek óta gyűlt az asztalom szélén, akkor azt kérdezi, nem pedig... á, mindegy. Azért nyomatékosította, hogy az irodában igenis van néhány illemszabály, amihez nem ártana, ha tartanám magam. Fölösleges lett volna azzal védekeznem, hogy ebben az irodában csak ketten dolgozunk, és ha élből úgy kezdi a hétfőket, hogy tarkón vág, akkor lehet, hogy nem nekem kéne kettőnk közül újragondolni, hogyan lehet és hogyan nem lehet viselkedni ilyen helyeken. Ha ilyenekbe próbálsz belemenni, annak a nyílegyenes következménye az, hogy te baszod el végérvényesen a hétfő reggelt. Kár a gőzért, nem igaz? Jeff is hamar megbékélt. Rövidesen csevegő hangnemben témát váltott. – Beszéltem a főnökkel. – Aki csak most csatlakozott, annak mondom, hogy Jeff nem a főnököm. Nem csak az irodánk, de a főnökünk is közös. – Tízre foglalt asztal a Black Whale-be, oda kéne érnem a Romanovához. - Ő rendezi idén a Diótörőt, ugye? - Hát, az túlzás, hogy rendezi. Azt hallottam, hogy valami táncos – Jeff amilyen jó a zenével, annyira pocsék az emberekkel. - De rendez is? - Mit tudom én – sóhajtotta gondterhelten. – Pont ezért akartam a segítségedet kérni. Lenne pár… khm, hogy is mondjam? Instrukciónk a számára a darab kapcsán. Egész hétvégén ezt rendezgettem – itt átnyújtott nekem egy kézzel írt, vaskos listát, szerencsére egyikünk sem hisz az e-mailekben –, de… - Mi a gond? - Hát, egész sok ponton változtatnunk kéne az eredeti terveken. - Ezt ő is tudja? - Még nem. Szóval, arra gondoltam, hogy elmehetnél te helyettem vele reggelizni. Úgyis jobb vagy az alkudozásban. - Oké. Mi a buktató? - Nincs buktató. Jössz eggyel, nem emlékszel? - Nem. - Pedig így van. – Az órájára nézett. – Ha fél órán belül elindulsz, még odaérsz. - Most viccelsz? - Más dolgod lenne? - Hát… – gondoltam, hogy csak túlélem a napot, anélkül, hogy bármit is ténylegesen megoldanék, mert eleve korábban jöttem be, és még nem loptam annyi potyakávét, hogy magabiztosan átverekedjem magamat a délelőttön, bár a lopott reggeli nem volt se jó, se kielégítő, de annyira mégsem lelkesedhetek a potya kaja gondolatára. Az már tényleg rangon aluli lenne. Inkább magam elé vettem a listáját, de rögtön az elején össze is szaladt tőle a szemöldököm. – Nem lesz cseleszta, csak csembaló? Át fogod tudni transzponálni a kottát? - Rögvest nekiállok – mosolyogta bizalmasan. – Amint elindulsz. - Aha. Jó. - Ja, és Brooks, figyelj, a főnöknek nem kell megtudnia, hogy te mentél el helyettem. - És ha keres? - Találj ki valamit.
Tíz óra tíz perckor már a Black Whale-ben ültem. Meghagytam a pincérnek, hogyha megérkezik Nadia, kísérje az asztalhoz. Épp a főnök telefonált, de mivel még nem álltam elő a megfelelő hazugsággal arról, hogy hol is vagyok, inkább csak úgy csináltam, mintha nem vettem volna észre. Mindig bejön.
Kezdőlap
