Sebastian & Kazimir

What's your favorite animal?

Dany már hosszú ideje nézegeti a könyvtárból hozott állatos könyveket. Még nem tudja teljesen elolvasni őket és inkább a képekre hagyatkozik, de mostanában csak úgy hajlandó elaludni, ha felolvasom neki a könyvet. Így hát elhatároztam, hogy elviszem a múzeumba. Úgy is szabadságom van. Reggel szépen megreggeliztünk, felöltöztettem a kedvenc ruhájába és a kocsiba ültettem. Ahogy a biztonsági öv kattant rámosolyogtam és adtam neki egy puszit. Oda adtam neki az almás dobozát és a narancslevét. Nem szereti a hosszú utakat, főleg, ha elkezd unatkozni. Míg én vezettem, addig ő az alma szeleteket rágcsálta az ablakon kibámulva. Nem vagyok annak a híve, hogy tabletet, meg minden mást adjak a gyerek kezébe, hiába van rá pénzem. Majd, ha nagy iskolás lesz akkor megfontolom. De addig marad a szabad levegő és a játék. Tudom, hogy iskolásként nehéz lesz, hiszen a legtöbb gyerek a gép előtt ül és játszik, talán keresek neki egy hobbit, vagy szakkört....akkor viszont olyan iskolába kell íratnom, ahol van is több szakkör. New York-ban van egyáltalán akkora iskola, ahol több, mint 3 szakkör van?  Nehéz szülőnek lenni....
A múzeumtól 2 utcára álltam meg, hogy legen parkoló. Dany kezét fogva sétáltunk az utcán. A lépteim lassúak, majdnem csoszogás, hiszen Dany lábai még kicsik és én általában gyorsan sétálok. Szeretném, ha egyre önálóbb lenne és a suliban helyt tudjon állni. Tudom, hogy nem szereti, ha valaki hozzáér és csak nekem engedi egyelőre, de ezt majd kiküszöböljük.
A múzeumban viszont felveszem a kezeimbe, hiszen nagy a tömeg és nem akarom elveszíteni őt. Lehet, hogy 6 éves és elvileg tudna vigyázni magára, de nem kockáztatok. A jegyeket megvéve kezdek el mászkálni a saját tempómban. Persze hagyok elég időt Dany-nek, hogy rendesen körbe nézzen. A plafon, a falak, még a padló is időnként meg van csinálva. Mikor Dany rámutat azokra, amik érdeklik akkor oda lépek és ha kéri felolvasom neki a szöveget, ami ott van.
Jelenleg az elefántoknál vagyunk és lelkesen válaszolok Dany minden kérdésére az elefántokról. Felolvasom neki az elméjükről szóló szövegeket, elmagyarázom neki, hogy az elefánt agyara miben különbözik például a szarvas agancsához képest, a kecskéjéhez. És hogy a legtöbb állathoz képest a szarvasok évente elhullajtják az agancsukat és vissza növesztik.  

   

To: Kaz.

   
   
   

Sebastian & Kazimir

What's your favorite animal?

Meghallva egy férfi hangját mögöttem, a hideg végig szalad a hátamon és felé fordulok, még mindig Dany-t a kezeimben tartva. Egy kicsit talán meglepődtem, főleg mikor elkezdett a sejtekről beszélni. Nem vagyok jártas az ilyen dolgokban, csak egy kis minimális tudásom van az emberi testről, ami a munkámhoz kell. Egyáltalán ki ez a férfi?! És mit akar tőlünk?!
Míg én csak úgy néztem a férfira, mint egy szarvas a fényszóróra, addig Dany érdeklődve bámulta a férfit. Őt mindig is érdekelték a tudományok és a nem túl hétköznapi dolgok, amiket általában a gyerekeket érdekli. Nem egy anatómiás könyvet kért tőlem, amit fel kellett olvasnom neki. Persze kezdő nyelvezeten volt megfogalmazva könyv és talán néhány szót nem ért Dany a férfi magyarázatából, de lelkes az biztos.
Mikor végre bemutatkozik a férfi és a kezét nyújtja habozok egy kicsit. Az idegeim szinte üvöltenek, hogy fussak inkább és vigyem el Dany-t. De nem akarom elrontani a napját. Annyira jól érzi magát, még ha nem is mutatja ki és fapofával néz mindent. De én ismerem őt és látom, hogy végig akarja hallgatni az orvost. De az is tény, hogy hallgatnom kéne az ösztöneimre. Vadászként nem válhatok prédává, ez volt apám egyik legfontosabb tanítása. Hogy mindig én legyek a vadász.
Mielőtt eltudtam volna dönteni, hogy kezet fogok e vele, Dany kinyújtotta a kezét és megfogta az orvosét. Meglepődve néztem rá, hiszen sose csinált még ilyet, főleg egy idegennel. Egy apró mosoly jelent meg az arcomon.
- Áh....elnézést miatta. Én Kazimir vagyok. És ő itt Dany. - mutatkozom be végül. - Úgy tűnik a kisöcsémet eléggé érdekli a téma. Ha nem bánja, szerintem szívesen végig hallgatná. - mosolygok enyhén a férfira. Nem fogom ráerőltetni, hogy egy 6 évesnek kezdjen el magyarázni a genetikáról. A legtöbb felnőt komolyan se venné Dany-t a kora miatt. Tényleg keresnem kell neki egy jó iskolát, ami foglalkozni fog vele...

   

To: Kaz.

   
   
   

Sebastian & Kazimir

What's your favorite animal?

A kérdésére kicsit elbizonytalanodtam.
- Áh....N-Nem...tudom... - tényleg nem tudtam miért kértem elnézést, vagy hogy egyáltalán mi is történik. Normális esetben nem így reagálnék. Sőt! Legtöbbször nem is tudnak meglepni úgy, mint most. Lehet csak Dany miatt voltam elkalandozva, de nem kellett volna, ennyire meglepjen a férfi.
- Nos....a legtöbb felnőtt ritkán hajlandó egy csendes gyerekkel foglalkozni és mesélni neki a dolgokról. - vallottam be őszintén, hiszen a legtöbb felnőtt ignorálja a csendes gyerekeket, azt gondolván el vannak magukban és nem kell rájuk figyelni. Dany, bár ritkán szólal meg és eddig csak hozzám szólt nagyrészt, azért igen is frusztrált lesz, ha ignorálják. Sokszor nem is viselkedik úgy, mint egy gyerek. Inkább, mint egy felnőtt egy gyerek testében. De ettől függetlenül nem fogom másképp kezelni és felelősségeket rázúdítani, mert “érett”.
Ahogy az orvos megint magyarázni kezd Dany türelmesen hallgatja végig, őt nézve, a figyelmét jelezve. Bár őt ismerve nem fog kérdezni, vagy kérni az orvost, hogy magyarázzon el pár dolgot. Nem szeretném, ha Dany rám támaszkodna egyfolytában különben sosem lesz önálló. Meg kell tanulnia kérdezni és nyitni mások felé. Bár tudom ez nehéz lesz. De meg kell próbálnia.
- Oh? Mire specializálódott? - kérdezek rá, mikor megemlíti, hogy pszichiáter. Sosem voltam mentális orvosnál, pedig lehet kellett volna. Főleg azok után, amit az a nő tett. Annyi örömöm van, hogy Dany nem emlékszik semmire belőle. Így, ha lehet nem is akarom elmondani neki. Ez az én kis titkom marad.
Mikor felhozta, hogy nem fogtam kezet vele ránéztem.
- M-Mi? N-Nem! Dehogy is! - vörösödik el a fejem. - C-Csak meglepődtem, hogy valaki megközelített. Ritka, hogy bárki egyáltalán észrevesz. - próbálom elmagyarázni, bár nem is értem miért. Szinte érzem, hogy a fülem ég a zavartságomtól. Habár a férfit nézem, még ha időnként a földre is tekintek, mint egy megszidott kis gyerek, érzem, hogy Dany a karomban megmozdul és rám néz értetlenül. Lehet, hogy Dany okos, de az érzelmek, nem az ő világa.

   

To: Kaz.

   
   
   

Sebastian & Kazimir

What's your favorite animal?

Nem értem ezt a férfit. Ahogy rám néz. Ahogy szinte érzem, hogy minden egyes szavamat és mozdulatomat kielemzi. Szinte nyitott könyvnek érzem magam. Fura... Vagy talán csak szakmai ártalom? Lehet minden pszichiáter ilyen? Akkor lehet jobban jártam, hogy nem mentem terápiára.
- Oh.... - jön ki a számon, mikor felsorolja, mire specializálódott. Biztos, hogy én nem akarok csak úgy....elsétálni? Az ösztöneim már szinte kiégtek, hogy még nem léptem le, de nem tudok... Mintha földbe gyökerezett volna a lábam. A kezem megszorul Dany körül, ahogy egyre kisebbnek érzem magam. Mintha csak most realizálódna bennem mennyire apró vagyok a földhöz képest. Mintha mit se érne az életem. És persze helyettesíthető vagyok. Mindig van, aki átvenné a szakmámat. De ez.... ez most más... mintha nem is tudnám, hogy kéne lélegeznem.
Hirtelen kizökkenek, mikor megint meghallom a férfi hangját. Szavaira megint elvörösödők, ahogy megemlíti, hogy jól nézek ki. Nők már mondták nekem ezt, de az ő szavaikat mindig lesöpörtem magamról. Más, amikor egy férfi mondja, hogy jóképű vagyok.
- Sok a munka... - mondom kicsit halkabban, a kezeim ismét megszorulnak Dany ruháin. És még csak nem is hazudtam. Tényleg sok munkát szoktam elvállalni csak, hogy ne legyen időm a saját dolgaimmal foglalkozni, miközben nem ignorálni Dany igényeit. Mindig csak Dany és a munkám volt. Semmi más.  
- Nem vagyok magányos... - mondom eltekintve oldalra, mintha próbálnám a tekintetét kerülni. Igazság szerint nem tudom, hogy az vagyok e, vagy sem. Bár belegondolva másképp is kezeltem Lambert-et, mint ahogy gondoltam. Mintha kicsit...jól is eset volna, hogy beszélhettem valakivel, aki nem ítélt volna el a munkám miatt.
Mikor megemlíti kicsit meglepetten nézek rá, pislogva, hogy még mindig arra vár, hogy a kezét megfogjam. Ránézek, majd a kezére és vissza rá. Hezitálok egy kicsit, de végül kicsit jobban megemelem Dany-t, hogy egy kézzel is tudjam tartani és kezet fogok vele. Nem olyan, mint szoktam, kicsit gyengébb, de így is elég férfiasan szorító. Nem mintha az lenne a célom, hogy eltörjem a kezét.

   

To: Kaz.

   
   
   

Sebastian & Kazimir

What's your favorite animal?

Ahogy kezet fogok vele tekintetem a kezére esik. Kicsit fura volt az érintése. Egy átlagos kéznek tűnik, de mégis...volt valami mögöttes érzése, mintha valami lapulna a felszín alatt. Nem tudom mi, vagy miért érzem ezt. De nem tudom mit gondoljak. Mintha....valami ép körém akarna csavarodni és elzárni minden vészjósló jelet...
Mikor elengedi a kezem a tekintetem lent marad, míg a kezem visszamegy Dany-hez és megtámasszam vele. Egyedül akkor nézek vissza fel, mikor látom, hogy emeli a kezét. Nem borzongok meg, hiszen a férfiak nem váltanak ki belőlem, olyan ingereket és görcsöket, mint a nők, hiába a legtöbb ember, akivel mostanában verekedni szoktam, azok férfiak.
A szemeim kitágulnak, ahogy földbe gyökerezik a lábam. Annyira váratlan volt az érintés, szinte el is felejtettem lélegezni. Szavaitól végig futott a hideg a hátamon. El kellett volna futnom. A pillanatban, ahogy megláttam ki kellett volna találnom valamit és elmenni. De Dany miatt leengedtem a falaimat, az ő érdekében. És most itt vagyok ebben a szituációban, szinte a boncasztalra kifeszítve, várva, hogy valaki felnyisson.
Végül eszembe jut, hogy lélegeznem is kell és egy halk, mély lélegzettel összekaparom bármi is maradt meg bennem.
- Nem félek. - mondom halkan és valamennyire igaz is. Lehet nem szeretem a szituációkat, amit még nem tapasztaltam és fogalmam sincs, hogy reagáljak. - És nincs szükségem segítségre. - mondom egy kicsit határozottabban, jobban felépítve a falaimat.
Mikor Dany-re pillant a kezeim összeszorulnak a ruháin, nem őt szorítva direkten. Tizennégy éves korom óta nevelem Dany-t teljesen egyedül. Nem kell segítség. Eddig megoldottam egyedül, ezután is menni fog. Betegség ide vagy oda, biztosra fogok menni, hogy Dany-nek jó élete lesz. Egy olyan, amit én sem kaphattam meg.
Nem is reagáltam, mikor az ujja hozzá ért az ajkamhoz. Nem érintése lep meg, hanem mennyire nem triggerel. Eddig bárki ennyire intim módon hozzám ért elkezdtem lihegni, fuldokolni, a szívem majdnem kiugrott a mellkasomból, ahogy szemeim előtt újra leforogtak az emlékek azokról az estékről.
Az eszem emlékeztet, hogy egy publikus helyen vagyunk, emberekkel körül véve, és én jelenleg egy hat évest tartok a kezemben, aki elbambult és fél álomban van. Egy határozott mozdulattal lépek hátra, megszakítva minden fizikai kontaktust, ami volt köztünk.
- Nem kell a sajnálata. - mondom, majd oldalra fordulva elsétáltam, Dany-vel a kezeimben. Magamhoz szorítva a testemmel takartam, ahogy egy kis kerülő úttal a kijárat felé vettem az irányt. Elég volt a múzeumból egyenlőre...