Talán meg kellene ijesszen az, hogy igazából mondhatni túlságosan is könnyű volt az utam ezen szerep felé. Nem találkoztam még a munkatársammal, mondhatni az egész meglepetés lesz. Az első napon belefutni valakibe és megpróbálni úgy viselkedni, mintha kijönnénk egymással. Bár, ha minden igaz, akkor az első részekben úgy sem ismerjük egymást, szóval talán nem is baj, ha nem tudok sok mindent róla. Persze próbáltak az egészről lebeszélni, meg rágták a fülemet, hogy nem lesz egyszerű és lehet, hogy majd ki akarok hátrálni az egészből, de egyáltalán nem érzem, hogy bármi is lehetne olyan rossz. Tetszik a történet és ez az egy, ami igazán fontos a számomra. Ha nem képes együtt dolgozni velem, akkor azt kell mondanom, hogy így járt. Valahogy úgy is megoldjuk, mert én biztosan nem tágítok ebből a projektből.
Nem tudom, hogy azért nem tereltek minket össze még így sem, hogy hihetőbb legyen az első találkozás mindkettőnk részéről, vagy azért, mert nem akarják, hogy bármilyen interakciónk lehessen, ami miatt meggondolom majd magam és leáll minden, mert keresni kell egy új női főszereplőt. Mondjuk, ha ennyire nehéz vele együtt dolgozni, akkor nem értem, hogy mégis miért nem küldik el Őt, hogyha nem képes rá, akkor álljon tovább. Emiatt sem tudok teljesen hinni annak, hogy borzalmas, mert ha tényleg az lenne, akkor nem lenne már rég a szakmában, hiszen találnának helyére ezret. Bár lehet, hogy borzalmas ember, de közben meg jó a munkájában, jobb mint mások az már egy jó indok lenne arra, hogy megmaradjon.
A sminkelés közben még átolvasom a dolgokat, miszerint majd téves cím alapján megyek egy vakrandira, ahol találkozom vele és habár úgy indulok neki, mint az összes többinek, hogy egyik sem érdekel a végén mégis érdeklődést vált ki belőlem. Sosem értettem igazán, hogy mire jók a vakrandik, ez olyasmi, amivel nem tudtam azonosulni, de talán pont ezért is fogok tökéletes alakítást nyújtani.
A jelenet elindul, ahogy besétálok és helyet foglalok vele szemben. - Essünk túl rajta gyorsan. - Jelentem ki szárazon és egy picit talán ridegen is, mert hiába állapodik meg a tekintetem egy igen csak ínyemre lévő alakon, a helyzeten nem változtat, hogy a munkám fontosabb, mint egy házasság. A karakterem bőrében ragadva várom a karaktere válaszát.  

Na jó, lehet, hogy egy kicsit késtem. De amúgy nem is az én hibám volt, hanem a taxisé, mert nem ment gyorsabban. Mintha nem ismerné a new yorki forgalmat vagy valami. Tuti, hogy vannak mellékutcák meg mindenféle kerülők, amikkel meg lehetett volna oldani, de nem. Mi inkább ültünk a dugóban, mert az jó.
Persze, nem szólok egy szót sem, inkább reménykedek, hogy nem teszik szóvá, mert én ugyan fel nem hozom. Csak belibegek szépen, és leülök a sminkes székébe.
-De ne csinálj nekem megint olyan nagy orrot, mint a múltkor! - szólok rá, mert tuti nem fogok megint duda orral szerepelni. Semmi szükségem rá, hogy leégessenek. De hála a jó égnek, ezúttal normális marad az orrom, és még sikerül is behoznia időben azt a lemaradást, amit a taxis miatt én produkáltam, így még éppen időben penderülök be a kamera elé.
-De jó, süti! - vigyorodok el, mire a rendező még rámvillant egy ronda tekintetet és mutogat, hogy még ne zabáljak. Persze, a jelenethez kell. Akkor nyilván megvárom. De amikor a csapó lecsukódik, akkor azért látható élvezettel állok neki, nem nagyon kell megjátszanom a dolgot. Szeretem a sütit. Talán ezért is nem realizálom, hogy ki sétál be a színbe, csak akkor amikor már velem szemben ül, én meg döbbenten elejtem a villámat. Persze, ha ezt bárki kérdezi, teljesen direkt csináltam. De… Miyo?
Azért két pislogás közepette eszembe jut, hogy forgatáson vagyok, és ha nem akarom újravenni, akkor bizony improvizálnom kell valami menőt. Szóval improvizálok valami menőt.
-Hogy neked mekkora fejed van! - még grimaszolok is hozzá. Egyébként is az volt a forgatókönyvben, hogy nem vagyok tőle elájulva eleinte. Szóval ez még bele is illik, még ha ez a szöveg maga nem is szerepel. Művészi szabadság!
-Ahhoz képest, hogy te késtél, azért van bőr a képeden azt mondani, hogy essünk túl rajta. Én már majdnem meghaltam az unalomtól, ha nem mentenek meg ezek a sütik! - ripakodok rá, ahogy végre eszembe jut a szöveg is.
 

Lehet, hogy megállás nélkül rágják a fülemet, hogy nem lesz ez olyan jó, vagy egyszerű, de nem foglalkozom vele. Majd megtapasztalom én magam, hogy ez mégis, miként működik, de amúgy sincs semmi, ami eltántoríthatna engem ettől a szereptől. Az a nagy helyzet, hogy talán túlságosan is erre vágytam és nem hagynám egy pillanatra sem, hogy valami megzavarja ezt az egészet. Szóval, ha egy picit kemény dióval találom magam szembe sem fogok olyan könnyedén meghátrálni.
Semmit sem tudok róla ténylegesen, csak másoktól hallottam az Ő véleményüket, de az is igazából azon alapszik, hogy ki hallott-mit és kitől. Senki sem a személyes tapasztalatáról beszél, hanem azt, hogy ezt meg azt hallotta. Kész Voldemort, akinek a nevét is alig merik kimondani, de ha arról van szó, hogy lehúzzák, akkor azt rögtön megteszik pillanatok alatt, mit sem törődve a következményekkel. Mondjuk én nem bánom, hiszen így egyenesebb út volt számomra a szerep irányába.
Nem nehéz megjátszani, hogy tényleg vonzónak találom első ránézésre, hiszen igen csak jó partinak tűnik ahhoz, hogy egyszerű vakrandi alany legyen. Bár, ahogyan az lenni szokott minden jó adottsága a külsejébe szorult és legbelül egy seggfej veszett el. Ez most sincs másként, de amit mond az határozottan nem szerepel a forgatókönyvben és habár meglep, de hát ha így akarja csinálni, hogy eltér a forgatókönyvtől ettől még nem fogok visszariadni. Bár elsőre a meglepett reakcióját sem tudtam hova tenni, de mindenki mást lát bele egy-egy karakterbe és másként formálná meg így nem ítélkezem.
- Bagoly mondja verébnek. - Bár nem tudom, hogy honnan jött ez a sértés, hogy van igazságalapja, de nem most fogok önkép zavarral küszködni és nem olyasvalaki miatt, akivel most találkozom először.
- Hát, akkor miért nem egyezünk ki abban, hogy nem alakult túl jól ez az egész, te eszed tovább a sütiket én pedig itt sem vagyok. - Úgy is úgy tűnik, hogy jobban érdeklik a sütemények, mint maga a vakrandi ténye így nem is olyan túlzó ezután távozni. Bár legalább az a szerencséje tényleg, hogy nem látszik rajta, ha mindig tömi magába a süteményt sem. De a karakterem sem tud emiatt mozdulni, mert túlságosan is felkelti az érdeklődését, hiszen sokkal rosszabbra számított, amikor azt említették neki, hogy vakrandi.  

Nem igazán értem, miért nem találkozhattam a színésznpvel. És bevallom, amikor meglátom őt, akkor még az is átfut a fejemen, hogy netán valami beteg tréfának szánták és EZÉRT nem engedték, hogy akár csak 50 méteres távolságból is lássam. De hát nem kell félni, én igazi profi vagyok! És ezért vagyok itt! Hogy profiskodjak! Szóval amint sikerül összeszednem az államat, jobb híján improvizálok, mert a hatalmas döbbenetemmel már így is majdnem elrontottam a jelenetet. De hát mivel ugye profi vagyok, ezért én meg is tudom menteni a jelenetet.
-Kikérem magamnak! Én sas vagyok! - Oké, ez se volt a szövegkönyvben. De hát azért csak nem fogom hagyni magamat ugye! UGYE?
-Na! Na, na, na, na, na! Ha már idáig eljöttem. Meg te is. Akkor te is eszel sütit! - Lehet, hogy amúgy egyel kevesebb “na” volt. A fene tudja, de így sokkal ritmusosabban hangzott. Aztán elé tolok egy szelet sütit. -Egyébként se ehetek ennyi tortát, mert még a végén elhízok. - Ez azért megmosolyogtatott, amikor először olvastam. Ezen a fronton ugyanis megnyertem a genetikai lottót, szóval valójában pont annyi sütit ehetek, amennyit csak akarok. Nagyjából fél óráig lesz egy kis food babym, de aztán már nyoma sincs az egésznek.
-Amúgy is a halott bácsikámnak szülinapja van. - teszem hozzá. Amúgy egyáltalán ki írta ezt a párbeszédet? Ki érvel egyáltalán ilyesmivel, ha a randija le akar lépni? Erősen kétlem, hogy ez valaha is bevált bármelyik nőnél. Legalábbis, ha én nő lennék, akkor csak gyorsabban szedném a sátorfám. De hát mindegy, engem nem azért fizetnek, hogy írjam a szöveget, hanem azért, hogy mondjam. Persze az is lehet, hogy bennem van a hiba, elvégre szingli vagyok. De valahogy nekem még mindig szent meggyőződésem, hogy randira hívni valakit és virágot venni kicsit menőbb, mint azzal próbálni maradásra bírni, hogy a halott bácsikámnak szülinapja van. Mert ez poénnak is gyenge, marasztalónak meg pláne. De majd megkérdezem Miyot, ha vége a jelenetnek. Elvégre ő nő. Mondjuk az is igaz, hogy olyan nő, aki kikosarazott már egyszer, de… nőnek nő. Ő csak tudja.  
 

Valamennyire mégis csak muszáj igazodnom hozzá, hiszen nem ronthatom el a jelenetet már most rögtön, bár ha azt vesszük az felé leginkább Ő vezényel azzal, hogy nem igazán a forgatókönyvet követi, de hát ha neki ez a módja, akkor így folytatom, hiszen senki sem szólt rá, nem mondják, hogy kezdjük elölről, ahogyan az a nagy könyvben megvan írva, így hát gondolom sokszor a kedve szerint alakítja a dolgokat. Ez már azért probléma lehet bizonyos esetekben, de azért nem olyan rossz tekintve, hogy még könnyen igazodom hozzá, bár azért az improvizációért nem minden téren vagyok oda, főleg ha túlzottan sokszor fordul elő, hiszen olyan, mintha nem tisztelné az író munkáit. Persze beszélgetni és javasolni lehet, meg néha belefér egy kis improvizáció, de nem lehet mindig erre építkezni.
- Jó.. neked? - Nem igazán értem, hogy miért pont sas, nem akarom érteni és rá sem akarok kérdezni, mert azt hiszem még magyarázata is lenne és nem akarok madarakról társalogni. Bár az igazat megvallva talán senki sem szeretne róluk különösebben beszélgetni. Kivéve, ha valakinek ez a hobbija, de most koránt sem ezért vagyunk itt.
- Szóval a sütit tartod a legfontosabbnak, nem is az, hogy beszélgessünk? - A prioritás valahogy meg van csúszva, de közben talán még, ha valaki édesszájú, akkor meg is lehet érteni az egészet, viszont azért tényleg talán túl sok sütemény is van, ami nem egészséges és így kipakolni már majdnem pazarlásnak hat. - Akkor ne egyél? De mondjuk ez nem jelenti azt, hogy nekem ennem kellene. - Amúgy sem tortával kellene kezdeni a dolgot, de hát az már részletkérdés, hogy valamiért, mintha fordítva kezdenénk mindent és egy torta van jelenleg előttünk, amiből elém tol egy szeletet, de nem nyúlok hozzá csak egy apró pillantást vetek rá.
- Akkor nem egy megemlékezést kellene tartanod? - Bár ez igazából csak azt bizonyítja, hogy ez a vakrandi számára is kellemetlen időzítés mégsem értem, hogy miért ragaszkodik hozzá. Bár mindkét karakternek megvan a sajátos motivációja, ami talán visszavezethető lenne egyszerűen arra, hogy a kíváncsiság vezérli mindkettőjüket. De az biztos, hogy ez nem olyan beszélgetés, amit egy vakrandin le akarnék folytatni, de mondjuk vakrandira sem mennék és nem hiszem, hogy engem bárki is kényszerítene ilyesmire. Főleg, hogy tényleg nincs időm ilyesmire és nem is akarok időt szakítani rá.

Meg kell hagyni, meglep, hogy ilyen jól követi az improvizációmat, mert az még engem is meglepett, nemhogy őt. Vajon ő is annyira meglepődött, mint én? Mert ha igen, hát rajta ez egyáltalán nem látszik. Baromi jó színész, azt meg kell hagyni. De persze azért megtalálom a fejemben az eredeti szöveget is, még ha borzasztó bugyutának is találom az egészet.
-Miért, a süti felett nem lehet beszélgetni? - Mondom én, hogy bugyuta ez a szövegkönyv. Az egész vakrandis szitu egyetlen reális és értékelhető része a süti. Elvégre randizni általában úgy szokás, hogy két ember elmegy valahová, valamit csinálni együtt. Kávézni. vagy… sütit enni. Szerintem ez akkor is érvényes, ha az a randi vak vagy süket.
-Egy cukrászdában általában azt szokás. - grimaszolok, de legyintek egyet, hogy ráhagyom a dolgot. Nem erőszak a sütievés elvégre. Mondjuk elég szomorú szerep az, amibe még sütievést se írtak. Még jó, hogy nem én vagyok a lány!
-Á már rég nem tartok. Már vagy húsz éve meghalt. - Tulajdonképpen ezen a ponton realizálom, hogy a szerepemet amolyan régi, Jackie Chan módra írták meg. Ami elég sértő, mert nem vagyok kínai. Arról nem is beszélve, hogy ezek a viccek ma már annyira nem ütnek, mint akkoriban. Az emberek ingerküszöbe régen jóval alacsonyabb volt.
De mielőtt elmélyedhetnék ebben a gondolatban, a színésztársam szó szerint az ölembe hullik, én pedig kikerekedett szemekkel nézek rá.
-Béla? Te meg mit keresel itt?
-Követtelek. - nyögi, miközben igyekszik kikászálódni az ölemből… és remekül elbaltázza azzal, hogy beletenyerel a koronaékszereimbe, én pedig vörösödő fejjel kezdek integetni a stábnak, hogy álljunk le.
Leállunk, de a sérülésem láthatóan senkit nem zavar igazán, már a Bélát játszó srácot leszámítva, aki sűrű bocsánatkérésekkel bombáz le. De ezt hamar elnyomja a szélviharként berobogó menedzserem.
-MORZSA! Hát ez valami zseniális! Hogy is mondtad? Hogy neked mekkora fejed van! - Jól hátba is vág, hogy tovább fokozza a szenvedéseimet. De legalább a rögtönzött dumám jó volt. Hát… ez is valami. Végül is.
 

- Lehet, de egyszerűbb anélkül. - Persze néha jó lehetőséget tud nyújtani az, hogy mondjuk az ember egy picit a sütit kóstolgatja és addig is gondolkozhat egy-egy válaszon, de illetlen dolog teli szájjal beszélni azért mégis csak. Néha pedig, ha jó egy beszélgetés akaratlanul is ki-kívánkozik az emberből az, hogy válaszolni akarjon, de mondjuk egy picit sem aggódom, hogy itt más kimenetel lenne. Hiszen amúgy sem szerepel a sorok között, hogy túl jól passzolunk egymáshoz már az első alkalommal, bár ha sokat szeret improvizálni az is lehet, hogy még máshogy alakul majd minden. Bár így azért már valamennyire visszakerültünk az eredeti felállásra.
- Ennyi erővel, akkor két külön asztalhoz is ülhetünk, hogy a sütikkel foglalkozzunk. - De mondjuk most inkább nem is ennék, mert egy falatot sem tudnék lenyomni a torkomon, szóval csak örülök annak, hogy nem kell magamba erőltetnem úgy, mint akinek jól esik. Bár, ha megkívánja a helyzet megteszem, de mondjuk azzal lehet, hogy egész napra magamra haragítom majd a gyomromat.
- Akkor mégis miért hoztad fel? Ez a legfontosabb tény, amit el kell árulnod magadról? - Ami azért igen csak fura önmagában, hogy valaki ezzel indít, de mondjuk minden egyes darabban, szerepben van valami, ami valahogy nem illik bele, de azért mégsem kérdőjelezheti meg az ember az első napon az egészet akkor sem, ha már kialakított magának egy hírnevet, vagy nevet. Attól még nem kell átvennünk az írók szerepét, de mondjuk ha annyira szeret improvizálni lehet, hogy ez lett volna az, amit átugorhatott volna.
A jelenethez hamar csatlakozik a harmadik szereplő is, aki igen hamar az ölében köt ki, de ez még a legkisebb gond, hiszen ezzel együtt minden sínen megy csak ott kezdődik a probléma, hogy felállás során nagyon olyan helyen tapogatózik, ahol nem illene. A reakcióm pedig talán egyszerre karakterhű és sajátos, hiszen azért mégis csak igen kellemetlen érzés lehet így bennem van egy kis együttérzés és kicsi aggódalom is, de az egész valahogy lekopik az arcomról, ahogyan szünetet rendelnek el. Mintha nem is én lettem volna csak a szerep, amibe túlságosan is beleolvadtam.
Ahogy megérkezik a menedzsere inkább felállok a helyemről és visszasétálok a sminkes részleghez, ahol most így senki sincs, de azt hiszem kelleni fog neki pár perc, amíg újra képes lesz összeszedni magát, de addig sem akarok túlságosan sok időt vele tölteni. Biztos beszélni akar a menedzserével a hülye szövegéről, hogy nagy a fejem, ami miatt akaratlanul is nézni kezdem magam a tükörben. - Nem is olyan nagy a fejem.. - Motyogom inkább magamnak, hiszen nem tudom, hogy mennyi igazságalap volt az Ő szemszögéből a rögtönzött mondatában.

Megcsóválom a fejem egy drámai sóhaj közepette, de csak azért is eszem tovább a sütit. Elvégre azért van itt, nem? Tulajdonképpen nem is tudom, kinek jutna éppen két ilyen karaktert összehozni, mert amúgy meg borzasztóan nem passzolnak egymáshoz. Persze, tudom, hogy mi a sztori vége, de akkor is ostoba történetnek tartom. Na, hát talán ezért nem kedvelnek sokan. Mert ezt általában meg is mondom. Persze nem most, a jelenet közepén.
-Tök jó ötlet! - vágom rá nagy bólogatások közepette. Egyébként is ki szervez a Tinder korában vakrandit? Az is zsákbamacska, de legalább látod, hogy ki a másik és eldöntheted, hogy akarsz-e belőle még többet látni.
-Hát most ez jutott eszembe. - felelem egyszerűen a vállamat megvonva. Mielőtt még emberek hullanának az ölembe. Amivel nincs gond, annak tényleg így kell történnie. Csak annak nem, hogy ma itt keresztapát csinálnak belőlem, így fájdalmasan nyüszítve integetek, hogy némi szünetre volna szükségem. Ami senkit nem igazán foglalkoztat. Ez egy kicsit azért fáj a lelkivilágomnak, elismerem.
-Ne hívj Morzsának! - morgom a menedzserem felé, még mindig fájdalmasan összegörnyedve. Így aztán eleinte nem is nagyon veszem észre, hogy Miyo elhagyta a színt, jobban leköt a menedzseremmel való vitatkozás, meg a fájdalom, ami csak lassan kezd csillapodni. De legalább néhány pillanat múlva nem látok többé csillagokat, ami jelentős haladás.
Morcosan integetek a mellettem ülőnek, hogy fejezze már be ezt a heveny bocsánat-rohamot. Én is tudom, hogy nem direkt volt, de ettől még nem fog kevésbé fájni, szóval akár hagyhatjuk is ezt a hülyeséget, mert egyikünknek sem segít a dolog. Nekem legalábbis biztosan nem.
Beletelik egy kis időbe, mire feltápászkodom a fotelből, hogy szerezzek magamnak egy pohár vizet legalább, aztán ha megtaláltam, akkor azért követem Miyot. Milyen bunkó! Vajon mit követtem el, hogy először a leveleimre nem válaszolt, most meg csak úgy… tojik a fejemre? Tuti a Sárkány keze van ebben is…
-Ne haragudj a fejes poén miatt. Csak nagyon meglepődtem. Nem tudtam, hogy te is színészkedsz. - szólítom meg végül a hátát. -Csak hogy tudd, egyáltalán nincs nagy fejed. - teszem hozzá sietve. Mert hát nincs neki. Csak nekem valamivel indokolnom kellett azt a meglehetősen egyértelmű és látványos döbbenetet.
 

Elég érdekes helyzeteket tud szülni az, amikor egyszerre akar az ember távozni, de közben mégis van valami, ami azért valamennyire mégis csak visszatartja attól, hogy megtegye. Most is vezérel az egyfajta kíváncsiság, amit a meglepettség vezérel, de közben meg minden egyes múló pillanattal növekszik az igénye annak, hogy mihamarabb távozni akarjon. Hiszen már a kis improvizációja után sem akarna túl sok mindenki maradna.
- Látod? Akkor az sem zavar, ha én most elmegyek. - Mert nem hiszem, hogy egy asztal távolságból akar majd mégis csak kommunikálni mondjuk igen csak érdekes lenne az egész ebben biztos vagyok. Bár azt már megtapasztaltuk egy közös asztalnál, hogy nem igazán van miről beszélgetnünk így talán nem is kellene erőltetni, am nem megy.
- Ez? Pont ez? - Nem tudom, hogy ezzel most azt akarja igazából kifejezni, hogy ideges vagy zavarban van, de közben meg nem tűnik annak a típusnak, aki az lenne. Mármint kétlem, hogy az ő arcával pont ideges lehetne, hiszen a karakter is önmagában jóképű nem hiába kelti fel az érdeklődését az enyémnek, így talán tényleg nem illik bele a képbe az egész. De hát egyikünk sem akarja ezt az egészet, hogy sikeresen záruljon így talán ez a legjobb felvetés, amit ebben a helyzetben tehet.
A jelenet azonban több okból sem alakul úgy, ahogyan kellene, de amíg nincs panasz az improvizációra nem gond, de a kis beletenyerelés nem olyasmi, ami felett könnyű elgördülni így hamar egy kisebb szünetre lesz szüksége, Morzsának, ami szerintem inkább egy kutyának való név, de hát kinek-mi. Inkább ki is vonom magam a helyzetből, hogy teljes nyugalomban kezdjem el vizsgálgatni a fejem méretét, amit még így sem érzek túlságosan nagynak. Szóval nem tudom, hogy honnan jött ez az egész, de nem is engedhetem, hogy a bőröm alá férkőzzön, mert akkor elég hosszú és nehéz hónapoknak nézünk elébe.
Nem számítok arra, hogy csatlakozik hozzám így teljesen meglep a hangja, ahogy megfordulok. Úgy beszél hozzám elsőre, mint aki már ismer, de nem tudom, hogy honnan. Mármint, ha szakmai életből, akkor tudná, hogy színésznő vagyok nem lenne az meglepve, de a múltamban meg nem hiszem, hogy találkoztunk volna, mert hát akkor mégis csak mondott volna valamit. Mégis amúgy sem számít az egész, hiszen úgy sem emlékszem rá felesleges ezen rágódni. - Tudom, hogy nincs. - Nem, véletlenül sem csekkoltam az előbb, hogy biztosan nem túl nagy-e a fejem, kicsit sem. Szó sincs erről, de hát ezt neki amúgy sem kell tudnia.

Tulajdonképpen még ha bugyuta is ez a szkript, azt meg kell hagyni, hogy legalább NEKI reaális szövegeket írtak. Úgy tűnik, a szövegírónk arra volt kihegyezve, hogy belőlem csináljon bohócot mindenáron ezekkel. Mondjuk ezen valószínűleg az improvizációm se segített sokat, de legalább karakterhű.
-Tudom mi bajod van neked! - kiáltok fel úgy, hogy az egész cukrászda hallaná, ha ott lennénk. Így csak a fél stúdió hallja. -Te nem eszel elég csokit. - Mondjuk ezzel tényleg nem tudok vitatkozni, elég karótnyelt ez a szerep. Bár hozzáteszem ismét: ezen nem sokat segít az ütődött karakterem sem.
-Hát… ja. - vonom meg a vállam. Legalább őszinte. Az is valami, ha úgy vesszük. Szóval borzasztóan remélem, hogy nem kell az egészet újravenni a kolléga bénázása miatt, mert szerintem kihoztuk belőle a legtöbbet, amit lehetett, főleg ahhoz képest, hogy mekkora förtelem az egész. De egyelőre senki nem mond semmit, vagy legalábbis én nem hallom a saját nyöszörgésem közepette. Azért legalább egy kis jeget vagy valamit hozhattak volna. Örülök, hogy ennyire tetszett mindenkinek, de azért na. Mégiscsak a golyóimról van szó!
Nem mintha Miyot annyira meghatná a szenvedésem, de vele mondjuk legalább tényleg szóba is akarok állni. A többiekkel momentán nem igazán. Úgyhogy igyekszem azért viszonylag hamar összeszedni magamat, hogy utána trappolhassak. Nem mondom, azért kicsit meglep, hogy még a csapó után is ilyen rideg. A zavar átsuhan az arcomon is, még csak nem is próbálom igazán leplezni a dolgot. Először a levelek, most meg ez. Nem értem ezt a nőt…
-Tényleg. Tök arányos és normális fejed van. - lépek közelebb elkomolyodó arccal. -De most komolyan, mit keresel itt? Miért nem szóltál? - Persze, úgy nehéz szólni, ha nem áll velem szóba. Csak hát azt is szeretném tudni, hogy miért nem áll velem szóba. Amikor aznap elbúcsúztam tőle, még a lelkemre kötötte, hogy írjak neki és ne merészeljem elfelejteni. Aztán meg hiába írkáltam neki. Akkor sem tudtam hová tenni, most meg aztán végképp nem. Elvégre tudta, hogy itt lakom. Nem is akart látni?
 

Igyekszem valamennyire felvenni vele a lépést, hiszen ha nem is megy teljesen minden a forgatókönyv szerint azért annyira rosszul mégsem megy, szóval nem fogok emiatt felállni, vagy azt mondani, hogy álljunk le. Felesleges lenne, ha senki mást nem zavar engem sem fog.
- Aham... Tényleg a csokoládéhiány a legnagyobb probléma az életemben. - Még véletlenül sem az, hogy egyáltalán nem akarok itt lenni és az időmet pazarolni valami olyasmire, amit alapból nem akartam, nem szerepelt a kívánságlistámon. De van, amikor még nekem is tudják kényszeríteni a kezem, legalábbis a szerep szerint. Azt már nem mondom, hogy nekem is kifejezetten tudnánk, mert ahhoz azt hiszem, hogy túlságosan is makacs vagyok.
- Remek. - Nem is tudom, hogy bárki szeretne ezek után többet hallani tőle, hogy mégis milyen egyéb érdekes tényt tud közölni az emberrel, de nem is kell most túlságosan ezen rágódni, mert mielőtt még túl lehetnénk igazán az első jeleneten hamar balul sül el a harmadik szereplő érkezése, ami szünetet hirdet az egész helyzetben így inkább ki is vonom magam a helyzetből. Nem tudom miért, de úgy érzem, hogy nem leszünk a legjobb barátok legalábbis az improvizációját illetően. Már az is eléggé nevetséges, hogy tényleg elvonultam ellenőrizni, hogy nincs-e esetlegesen túl nagy fejem.
Arra meg végképp nem számítok, hogy csatlakozik hozzám, de hát nem leszek bunkó, sosem arról voltam híres. Legalábbis legtöbb esetben nem. Van, aki biztos azt mondaná, hogy igen is fennhordom az orromat. - Köszönöm? - Nem tudom, hogy ez most valami bók akar lenni, vagy bocsánatkérés, esetleg mindkettő, de nem is akarok túlságosan sokat belegondolni, mert a következő kérdései inkább jobban elkötnek. - Hát, dolgozom? Miről kellett volna szólnom? - Nem igazán értem, hogy mit vár tőlem igazából, vagy mit akar, de egyre inkább úgy érzem, hogy a sötét folthoz van köze a múltamban, amit ha szeretnék sem tudnék felidézni, de ennyi idő múltán már nem is igazán szeretnék. Nincs szükségem, hogy összerokkanjak az érzéseimtől, mert minden egyszerre töri át a gátat. Így is fáj, hogy jóformán nem maradt senkim sem, nem akarok még emlékeket és komolyabb érzéseket kötni ezekhez a tényekhez.

Tulajdonképpen annyiból nem bánom, hogy félbeszakad a jelenet, hogy egyébként az egész roppantul kínos. Már persze nem miattunk, hanem mert ilyennek is írták meg. Értem én persze, hogy vicces akar lenni, de borzasztóan erőltetett. Kezdem igazából azt gyanítani, hogy csak azért hívtak be rá, hogy legalább a képemmel el lehessen adni a dolgot, mert aligha hiszem, hogy ezt amúgy bárki is értékelné, legyen az szimpla néző vagy szakmabeli. De persze, az is lehet, hogy bennem van a hiba és nem vagyok elég vicces fiú.
De ahogy elnézem, Miyot sem annyira nyűgözi le, nem is tudom hibáztatni érte, bár rengeteg új kérdést is felsorakoztat a fejemben. Mi a nyavalya történt ezzel a lánnyal?
-Hát… hogy New Yorkban vagy… - felelem tétován. Mégis hogy érti, hogy miről kellett volna szólnia. De végül villámcsapásként ér a megvilágosodás. Értem én, hogy mi folyik itt!
-Áh! Method acting. Jól csinálod. - vigyorodom el feltartott hüvelykujjal. -Akkor magadra is hagylak inkább, nehogy kizökkenj. - tartom fel a kezeimet. Ez végül is legalább megmagyaráz néhány kérdést, még ha nem is az összeset. Persze, még van sok, de hát azokra úgysem válaszolna, ha szerepben marad. Meg kell hagyni, tényleg piszok jó benne. Nekem sose ment ez a módszer. Szeretek játszani persze, de azért bevallom, nekem jól esik ledobni a szerepet a nap végén és csak… Su-binnek lenni. Csak úgy simán.
Elkezdek integetni a rendezőnek, hogy jól vagyok, folytathatjuk. És a legnagyobb megkönnyebbülésemre nem vesszük előről az egészet, csak onnantól, hogy Béla beesik az ablakon. Fogcsikorgatva pillantok a munkatársamra, hogy ezúttal ne merészeljen megint bántalmazni. Mert másodszorra megeshet, hogy én is bántalmazni fogom őt.
Visszülök a sütikhez, majd ha mindenki visszakerült a helyére, úgy ezúttal azért az ölembe ejtem a kezemet, hogy ha netán bármiféle baleset történne, legalább meg tudjam védeni magamat.
-Béla? Te meg mit keresel itt?
-Követtelek. Nehogy elszúrd a randidat! - nyögi, miközben feltápászkodik az ölemből. Ezúttal hála a jó égnek mellőzi, hogy bármilyen formában is hozzám érjen.
-Tudod, ő nem olyan borzasztó ám, csak nagyon ügyetlen a lányokkal. Chul, tedd már le azt a sütit, hát nem látod, hogy hölgytársaságod van? - ripakodik rám végül, miközben kitépi a kezemből a villát. Nem kell megjátszanom a megrökönyödésemet, mert amúgy elég erősen rángatja ki a kezemből azt a fránya evőeszközt. Nem igazán értem, hogy erre mi szükség volt.
 

Elég sok mindent nem értek a múltammal kapcsolatosan, de már megszoktam. Nem feszegetem, hogy mégis mi lehet a zárt ajtó mögött, ami valahol az elmémben rejtőzik. Most azonban mégis megint csak nekimegyek a falnak, mert nem találom az ajtót. Nem gondoltam volna, hogy majd pont ebben a helyzetben fogok találkozni valakivel, aki még ismer a múltamból. Hiszen itt legalább nem kellett ezzel annyira szembesülni. Kivéve a családomat illetően, mert ők akarták eleinte, hogy mihamarabb emlékezzel, de mivel nem történt meg így feladták, ahogy jómagam is, hiszen így sokkal egyszerűbb.
- Már jó ideje itt vagyok.. - Nem igazán értem, hogy ezen meg végképp mit kellett volna mondanom, mert hát ha olyasvalaki volt, akivel tartottam volna ténylegesen a kapcsolatot szerintem szóltak volna neki, hogy mégis mi a helyzet, de ezek szerint nem volt a túl közeli listán, hogy bárki is értesítse, vagy nem tudom, hogy mi lehet az oka, de ha Ő sem tud rólam, akkor nem hiszem, hogy nekem nagyon tudnom kellene, hogy miért nem tudok róla, vagy ki is lenne Ő valójában.
Zavartan pislogok a method acting megjegyzésre, de nem javítom ki, meg sem fordul a fejemben, hiszen így talán majd elengedhető lesz bármilyen kommunikáció, ami a nem létező emlékeimet illeti. Amúgy sem azért vagyunk itt, hogy ezeket felhánytorgassuk sokkal inkább azért, hogy dolgozzunk.
Így viszont már folytatódhat is az egész helyzet egészen az ölbe eséstől, amihez hamar el is helyezkedünk, de látom rajta, hogy már előre fél a lehetőségtől, hogy az előző baleset megtörténik, amire nehezemre esik nem elmosolyodni. Mégis megállom az egészet, karakterben maradok, de még így is megvan a meglepettség, hiszen azért arra mégsem számít valaki egy vakrandi kellős közepén, hogy aztán beleesik valaki a randipartnere ölébe, akit méghozzá ismer is.
- Talán jobb lenne, ha kettesben folytatnátok ezt az egészet és én pedig távoznék. - Azzal a lendülettel pedig a vállamra is veszem a táskámat, majd fel is állok. - Nem is kérdés, hogy nem kell megismételnünk. - Hiszen még a nevét sem voltam hajlandó megkérdezni, ami már önmagában megmutathatja az érdeklődésem mértékét. Amennyi kezdetekben megvolt, az végképp szerteomlott így minden további nélkül sétálok el az asztaltól és ki a jelenetből is kettesben hagyva őket egy zökkenőmentes zárásért.
A jelenetek nagy része gond nélkül lepörög ott már sokkal kevesebb improvizáció születik, amit így már betudok annak, hogy felismert valahonnan és tényleg meglepődött. De talán pont ezért is sietek annyira, hogy a munka végeztével anélkül tudjak elslisszolni, hogy Ő megint megtalálhatna engem magának.  

Ráncolom a homlokomat, noha a menedzserem mindig azt mondja, hogy igazán nem kéne, különben idejekorán botoxoltatnom kell majd, hogy ne legyek ráncos. De most ez tűnik a legkisebb problémámnak. Persze rájövök én, hogy mi folyik itt. Ha szerepben van, akkor nem is értheti, miről beszélek, elvégre akkor tényleg nem ismerjük egymást. Én viszont biztos nem öltöm magamra a kelleténél tovább a bohóc-szerepet, csak hogy beszélni tudjak vele. Bőven elég az addig, amíg forog a kamera, még talán egy kicsit sok is.
Bár legalább amikor újra forogni kezd, akkor nem ér újabb baleset, ezt elkönyvelhetem pozitívnak is akár. Vagy valami olyasmi. De még mindig borzasztóan kínos ez az egész jelenet.
-Tudod mit? Igazad van. Örvendek a soha viszont nem látásnak! - szalutálok felé anélkül, hogy felállnék.
-Mi? Na de! De ne már! - kezd bele a tirádájába Béla, mire egész egyszerűen befogom a száját és integetek a távozó lánynak. Csoda, hogy ilyen idiótán viselkedik ez a karakter, amikor ilyen haverjai vannak, mint ez a Béla?
Hálás vagyok, hogy ma már legalább nem kell többet Bélával is szerepelni. Úgy érzem, belőle pont elég is volt mára. De most legalább néhány napig nyugtom lesz tőle, meg a közveszélyes kezeitől. Forgatás után meg főleg nem fogom vele lógni. Egyébként se szoktam részt venni ezeken az összeröffenéseken. Én nem barátkozni vagyok itt. De most ráadásul fontos dolgom is van.
Úgy szedem a lábaimat Miyo után, mintha legalábbis a maratonra készülnék. Hogy a fenébe tud ilyen gyorsan menni, mikor annyival kisebb nálam? Egész kimelegszem, mire sikerül utolérnem.
-Ne fussál már annyira! - lihegem, ahogy próbálok lépést tartani vele. Hova siet ennyire egyáltalán? -Hallod? Várjál már meg, légyszíves! - kérlelem. Tényleg szépen kérem, na. De hát olyan rég nem láttam, és végre igazán elmondhatná, hogy miért haragudott meg rám annyira egyik napról a másikra. -Azt hittem, a bácsikám meg anyukád jóban vannak. Hogyhogy nem mondtátok, hogy jöttök? - Kérdezem, amikor legalább sikerül mellé érnem. Bár meg se kéne lepődnöm, hogy nem szólt róla a Sárkány. Jobban utál engem annál, mint amennyire fontosak neki a barátai. Az is kész csoda, hogy vannak neki egyáltalán.
 

Akármennyire sem tudom hova tenni a beszélgetésünket, de annak azért örülök, hogy nem kifejezetten erőlteti a folytatását. Hiszen azt hiszi, hogy túlságosan is a szerepben ragadtam és, ha ez kell, akkor mondjuk megtarthatnám az egész forgatás idejére, hogy véletlenül se kelljen vele beszélgetnem. Lehet, hogy kellene valamiről, de ez nem jelenti azt, hogy akarok is. Nem tudok róla beszélgetni, hiszen nem emlékszem semmire. Meg aztán nem is akarok. Plusz, ha tényleg olyan fontos személy lett volna az életemben, akkor legalább szólnak neki, hogy mégis mi a helyzet. De nem úgy tűnik, hogy az lenne.
Szerencsére a forgatás maradandó részén nem kell ezen rágódnom, hiszen könnyedén a munkára tudok fókuszálni és Ő sem erőlteti a kommunikációt a jeleneteken kívül, amiért azért hálás vagyok. Lehet, hogy így is maradna a végén is, de nem kockáztatok ezért igyekszem igen csak sietősen távozni a nap végén.
Mégis úgy tűnik, hogy nem elég sietősen, hiszen hamar a nyomomban van, amire picit sietősebbek lesznek a lépteim talán még jobban is, de sajnos esélyem sincs lerázni mondhatni figyelmetlenség miatt, hiszen a magasságkülönbség igen csak hozzátesz ahhoz, hogy könnyedén utol tudjon érni engem. - Hm? - Mint, aki nem is hallotta az első kérését fordulok felé, miközben a táskámat szorongatva nézek fel rá. A kérdéséből megint csak az jön le, hogy talán közel álltunk egykoron egymáshoz, de nagyon régen lehetett, ha senki sem értesítette arról, hogy mi a helyzet. Bár közben meg nem is keresett. Mondjuk, ha keresett volna sem talált volna meg, de az is egy jel lett volna már, úgyhogy talán a sors akarta így, hogy semmi közünk ne legyen egymáshoz.
- Nem igazán értem, hogy mégis miről beszélsz. - Mert hát, ha tényleg annyira jóban lettek volna, akkor ha máshova nem, de a temetésére vagy eljön, vagy legalább hal róla. De mivel ez nem igaz így mindennel szemben is kételyeim vannak.   

Akár meg is sértődhetnék, hogy még két percre sem hajlandó megtörni a szerepét, elvégre annyi év után már csak megérdemelnék ennyit. De nem akarom így gondolni. Mert az azt jelenteni, hogy olyan rideg banyává vált, mint az anyja, és bár az mindent megmagyarázna, nem akarom elhinni. Így inkább ringatom magam az édes tévképzetbe, hogy ő csak egyszerűen szerepben marad a szünetben is - végül is sokan tesznek így.
Tőlem meg amúgy sem olyan fura, hogy nem maradok forgatás után, ami kapóra is jön, hogy rohanjak utána. Bár fogalmam sincs, hogy mégis hová siet ennyire. Mozijegye van, vagy mivan?
-Futóversenyre készülsz? - lihegem kissé, amikor végre megáll. De ahelyett, hogy valami… megkönnyebbülést hozó választ hallanék, ő csak hajtogatja tovább.
-Ez most komoly? - kérdezem fájdalommal a a hangomban. -Először nem válaszolsz a leveleimre évekig, most meg ez? Wow… Ha valakiről, hát pont rólad nem gondoltam, hogy valaha is ennyire szívtelen és gyáva leszel. - Pillantok rá komolyan. Mert tényleg nem. És nem akartam ezt gondolni a forgatáson, mert az már végképp azt jelentené, hogy senkim sincsen az egész világon. Annyi éven át hitegettem magam, hogy biztosan oka van annak, hogy nem válaszol. Arra is gondoltam, hogy talán a Szipirtyó eldugja a leveleimet. Elvégre kitelne tőle. De úgy tűnik, mégsem. Úgy tűnik, hogy csak én vagyok az, aki valójában nem is számított soha.
Ellépek tőle, majd hátat fordítva lassú léptekkel indulok el céltalanul a téren. Igazából nem tartok kifejezetten sehova. Csak nem akarom megadni neki az örömet, hogy lássa, ahogy szenvedek. Az nem tartozik senkire. Se rá, se senki másra. Ez az enyém.
Nehézkesen elballagok az egyik padig, ahol aztán az államat a kezemre támasztva bámulom az embereket. Persze, bőgni azért nem fogok elkezdeni. Még csak az kéne, hogy holnap azzal legyen tele az újság, hogy a Netflix sztárját egy padon látták zokogni. Utálom az újságírókat. Mindegyik úgy csinál, mintha ismerne, meg a haverod akarna lenni, pedig csak nagy sztorit akarnak, mert a nép imád mindenki magánügyeiben vájkálni, hogy betöltség az űrt a saját életükben. Csak én általában nem elégítem ki ezt a fajta éhséget. A magánéletemet nem véletlenül hívják magánnak. Rám tartozik.