Már egy hete feleségként tündöklök a Gleeson oldalán és egyre biztosabb vagyok abban, hogy nagyon jó döntést hoztam, még akkor is, voltak bennem kétségek vele kapcsolatban. Tényleg látom rajta, hogy értem és a hasamban lévő gyerekek miatt képes a tisztességes életre, ami valahol büszkeséggel tölt el. Nem akarom persze Őt megváltoztatni, olyannak szeretem, amilyen, de egyértelműen nem lennék most itt, ha továbbra is az az ember lenne, aki képes szemrebbenés nélkül el venni bárki életét. Ami történt azt már mind a hátunk mögött hagytunk, és én hiszek abban, hogy egy csodálatos jövő elé nézünk. Azt hiszem, hogy most jutottam el arra a pontra, amikor bátran ki merem jelenteni, hogy mindenem meg van. Egy szeretett férj, mesébe illő élet, és a hasamban ott növekedik két aprócska lélek is, akik megszületésével teljes családdá válhatunk. Megsimogatom az egyre jobban növekedő hasam - nem kevés fáradtsággal jár az iker terhesség -, majd a tükör elé állok, hogy vessek magamra egy pillantást. Egy gyönyörű fehér terhes ruhára esett a választásom, ami tökéletesen feszül rá a testemre, van egy kisebb dekoltázsa, a pocakomnak mégis kényelmes. A hajamat kontyba fogtam, tettem magamra egy kis, szolíd sminket, és egy mély levegőt véve, elégedetten könyvelem el, hogy most már készen állok. Csupán a gyönyörű zöld nyakékem, ami ki emeli a szemem színét, nem sikerült egymagam fel raknom, de talán majd Gleeson a segítségemre lesz benne. Igaz, hogy a tegnap megbeszéltük, hogy a ma estét inkább ki hagyom, nem találkozok a barátnőimmel, inkább közösen csinálunk valamit, de mivel ma egésznap hívtak és üzeneteket írogattak, végül rá bólintottam, Gleesonnak meg szándékosan nem szóltam, hogy ne tudjon le beszélni róla. Ha látja, hogy már indulásra kész vagyok, akkor úgyis bele törődik. Valami musical előadás lesz az egyik színházban, amin a társaságom mindegyik tagja részt vesz, képtelen vagyok én kimaradni belőle. Amíg a gyerekek meg nem születnek, még szeretném egy kicsit ki élvezni azt, hogy mindenféle aggodalom nélkül hagyhatom el a házat. Gleeson meg majd megkap holnap este, meg azután. Igazából még rengeteg időnk van együtt. Mosolyogva, magassarkú cípőmmel a padlózatot kopogtatva, óvatos léptekkel megyek le a lépcsőn, a nyakéket a kezemben szorongatva, de amint megpillantom Gleesont odalent a nappaliban, egy kicsit érzem, hogy feszültté válok. A lépcsőkről leérve állok meg egy pillanatra, veszek egy mély levegőt, kifújom azt, majd megigazítom a ruhámat, és egy bájos mosollyal lépek végül oda a férjemhez egy puszit nyomva az arcára.
- Segítesz ezt fel tenni? Nekem nem sikerült. - nyújtom felé a nyakláncot még mindig mosolyogva, mintha nem az ellenkezőjét csinálnám épp annak, amit megbeszéltünk. - Tudom, hogy azt beszéltük, hogy ma együtt leszünk, de meggondoltam magam. Mégis csak szeretnék inkább ki menni egy kicsit a lányokkal. Szükségem van egy kis kikapcsolódásra. - magyarázkodok végül magabiztosságot mutatva, és szinte biztos vagyok abban, hogy megértő lesz. Mindig az velem. Meg hát nincs is szükségem az engedélyére, magam is tudok döntéseket hozni, ezzel szerintem Ő is tisztában van.         

   

To my Wife.

   
   
   

Egyáltalán nem bántam meg, hogy hivatalossá tettük az egész kapcsolatunk, sőt, úgy érzem, hogy végre beteljesült egy nagy álmom, viszont szükségem van néha arra, hogy érezzem a szabadságom is. Nem csak feleség és anya akarok lenni, de egy olyan nő is, akinek a magánéletén kívül is van élete. Úgy érzem, hogy az, hogy folyamatosan együtt vagyunk a férjemmel, engem megfojt, ezért muszáj olyanokat csinálnom, amik kimozdítanak egy kicsit a megszokott kerékvágásból. Ez pedig egyáltalán nem azt jelenti, hogy ne élvezném a Gleesonnal együtt töltött időnk minden pillanatát. Kicsit szégyellem magam az miatt, hogy megbeszéltünk valamit és én mégsem azt teszem, kicsit olyan, mintha épp én lennék aki át veri Őt, pedig semmi ilyesmi tervem nem volt. Csak muszáj egy kicsit kimozdulnom, és a munkahelyeimen kívül máshová is eljárnom, amig tehetem. Mivel a terhesség egyre több kellemetlenséggel jár együtt, így a reggeltől estig dolgozás is kezd kimaradni, igyekszem lerövíditeni a munkaprogramom, de a négy fal közötti ücsörgés nem igazán nekem való. Ha valaki, akkor ezt Gleeson pontosan kell, hogy tudja. Ezek a gondolatok, meg a barátnőim bíztatása volt az, amik rá vettek végül arra, hogy kicsinosítsam magam és a legkevesebb bűntudattal menjek le a lépcsőn, hogy csak egyszerűen közöljem a tényeket a férjemmel. Elvégre is attól, hogy ki mondtuk a boldogító igent, még hozhatunk önálló döntéseket. Sóhajtok egyet azért, mert sikerül ismét kiforgatnia a szavaimat, majd hátat fordítok neki, hogy fel tudja tenni rám a nyakláncot.
- Nem. Én nem úgy értettem. De veled máshogyan kapcsolódok ki, mint a lányokkal. Ne csináld ezt... - ha valamiben nagyon jó akkor az az, hogy hogyan keltsen bennem bűntudatot, bár még mindig nem tudtam arra rá jönni, hogy ez részéről szándékos-e vagy csak amolyan férfi hiszti. De ezúttal nem fogok kihátrálni, mert nagyon akarok menni. Vissza fordulok, amint a nyakláncom a helyére került és az arcát fürkészve próbálom kitalálni, hogy vajon mi járhat a fejében, meg azt is tervezem, hogy mit mondok, ha akadékoskodni kezd. Hisz én egyáltalán nem érzem magam rossznak azért, mert el akarok menni egy kicsit itthonról...nélküle. Annyi időnk van egymásra, a barátnőimmel pedig így is eléggé lecsökknetettem a találkozóink számát. Nagy megkönnyebbülésemre azonban nem próbál lebeszélni, sőt, még mindig az a megértő férfi, mint akibe beleszerettem. Elmosolyodok, majd az arcát megérintve, hálásan pillantok rá.
- Megígérem. Csupán két-három óra, és már jövök is, aztán a tied leszek. - mosolygok rá, és a nyakamra kapott puszik hatására egy vágyakozó sóhaj jön ki a torkomon. A hasam miatt egyre nehezebb megoldanunk az együttléteinket, de azért még mindig igyekszem azon lenni, hogy ne érezze mellettem soha azt, hogy más nőt akar. - Mennem kell, mert nemsokára itt a taxi. - egy rövid csókot lehelek az ajkára, majd eltávolodok tőle, amint meghallom a kocsi dudálását odakintről. - Szeretlek. - teszem azért még hozzá, majd az ajtóból vissza fordulva intek egyet felé, hogy szapora léptekkel ülhessek be az utánam érkező járműbe, mielőtt hangot adna annak, hogy esetleg meggondolta magát. Én tudom mit akarok. És az egy kis kikapcsolódás. Az a fajta, amit a barátnőim mellett érzek.         

   

To my Wife.

   
   
   

Nem teljesen tudom, hogy mi ez a hírtelen ellenszegülés Gleeson ellen, talán csak a hormonok dolgoznak bennem. Meg hát tulajdonképpen nem is az a célom, hogy megbántsam Őt, vagy össze vesszünk, csak egyszerűen átgondoltam a tegnap megbeszélt témánkat, és mégis inkább a barátnőimmel való találkozást választom. Arra van ritkábban időm, és szeretnék minden lehetőséget megragadni, hogy velük is lehessek. Habár látom a Gleeson szemében a sértődöttséget, de most az egyszer próbálom azt figyelmen kívül hagyni, mert tényleg azt érzem, hogy szükségem van egy kis kikapcsolódásra. Bocsánatkérően nézek rá, mert szeretném, ha tudná, hogy ez az egész nem ellene szól, csak egyszerűen most így érzek. Nagy szerencsémre azonban nem kezd velem vitázni, sőt próbálja a lehető legmegértőbben kezelni a helyzetet, amivel újból sikerül levennie a lábamról. Épp azért szeretem ennyire, mert olyan jó hozzám. Aprókat sóhajtva élvezem, ahogyan a nyakamat cirogatja az ajkával, és bár nagyon szeretném, ha mehetnénk ennél egy kicsit tovább is, de túl sok időm nincs hozzá. Talán majd ha vissza érek, innen folytathatjuk... Ahogyan a félbe hagyott csókunkat is, amit a dudaszó ront el.
- Tudom, de nekem most sokkal jobb így. - válaszolok mosolyogva és még mindig bízok abban, hogy nem ért félre. Egyszerűen csak arról van szó, hogy a barátnőim szerint már így is túlságosan hozzá szoktam a Gleeson által teremtett luxushoz. Persze amig nem ismertem Őt sem volt rossz életem, de minden mégis megváltozott amióta együtt élünk. Külön alkalmazottak vannak a ház körül, akiket igaz, hogy elfogadtam, de még mindig nem egészen szoktam meg őket. Néha azt érzem, hogy semmi dolgom nincs csak annyi, hgy a férjemet kényeztessem. Ez persze nem baj, de hiányzik azért, hogy valamit magam is csináljak. Úgy, hogy ne ugrálja körbe senki a kívánságaimat.
Körülbelül egy fél órába tel mire a színház elé értünk, ahol már várt rám két barátnőm is. Kifizetve a fuvart, barátságosan köszönöm is azt meg, majd a barátnőimmel karöltve lépünk is be a jegyeinket felmutatva, hogy aztán a helyünket elfoglalhassuk és várjuk az előadást. A kezdés helyett azonban egy hírtelen lövésre leszünk figyelmesek, ami több emberből is pánikolt vált ki, és addig nem is értjük meg igazán, hogy mi történik, amig 4 arcukat eltakaró férfi meg nem jelenik ismét lövöldözve. Rémülten állok be én is a sikoltozók körébe és semmi másra nem tudok gondolni, csak a méhemben lévő gyerekeimre, akiknek ha bármi bajuk esik, akkor azt sosem bocsájtanám meg magamnak. A két barátnőm középre véve engem megyünk mi is a fal mellé engedelmesen, miközben figyelem, hogy három férfi szerre véve mindenkit kezdenek kutakodni az emberek zsebében és táskájukban, egy egy fegyverrel a kezükben, és mindent magukhoz vesznek, ami számukra értékes lehet. Mélyeket lélegezve próbálok nyugodt maradni, de az egyikőjük amint közelebb ér hozzánk, érzem, hogy elfogy az erőm. A falnak lapulva, remegve minden tiltakozás nélkül hagyom, hogy el vegyék a táskámat, de a fickó nem elégszik meg annyival, még a nyakamban lévő nyakláncot is letépi és végig néz rajtam mielőtt tovább áll. Levegő után kapkodva a pánik miatt a falnak dőlve csúszok le a földre, a füleimet eltakarva, és úgy érzem, hogy ennek sosem lesz vége.

Órák teltek el mire a rendőrség mindenkit sorba kihallgatott, csak én nem tudtam semmit mondani, mert az a pánik ami körülvett egyszerűen belém fojtotta a szót. A barátnőim mondták el a rendőröknek, hogy hol lakom, így ők egy takarót rám terítve ültettek is be a rendőrautóba és egyenesen hazáig vittek. Ki segítenek az autóból, és két felőlről tartva vezetnek el az ajtóig, amit egy rövid csengetés után a bejárónő ki is nyit. Én pedig amint megpillantom Gleesont, a takarót ledobva magamról bújok el az ölelésében, már ha nem haragszik rám annyira, hogy elutasítson.
- Mr. Byrne. A színházat, ahol a felesége is tartózkodott kirabolták. Mrs. Byrne sokkot kapott az esetet követően, így jobbnak láttuk, ha mi magunk hozzuk haza. - reszketve fúrom a fejem még mindig a Gleeson nyakához, halkan sírdogálva, és átkozom a percet, amikor ki léptem a házból.
- Annyira féltem. Elvették a táskámat és... több embert is lelőttek. Elmenkültek. - zokogom elcsukló hangon és az jut eszembe, hogy mi lesz majd akkor, ha el jönnek a házunkhoz is, és mindenkit megölnek majd, aki bármit is látott. Nem fogok semmit beszélni a rendőrökkel. A gyerekeimet nem teszem ki soha többet ilyen veszélynek.          

   

To my Wife.

   
   
   

Soha nem igazán szerettem az erőszak semmilyen formáját, igyekeztem mindig kerülni a konfliktus helyzeteket is, de a színházban történt esemény sokkal durvább volt, mint amit eddig az életem során tapasztaltam. Utoljára talán akkor éreztem ilyent, amikor Gleesont a szemem láttára lőtték le. Ez a helyzet mégis másabb volt, mert egy rablás kellős közepébe csöppenni sokkal ijesztőbb, mint ahogy azt a tévéből látni lehet. A férfi tekintete és ahogyan ki tépte a kezemből a táskát, majd a nyakláncomat, azt hiszem, hogy egy életre a retinámba vésődött. Mi lett volna ha bánt? Vagy ha valami történik a gyerekeinkkel? Kétségbeesetten szaladok oda a férjemhez és bújok hozzá, hisz jelenleg az egyedüli Ő, aki képes biztonságot nyújtani a számomra. Úgy tűnik, hogy annak ellenére, hogy mást tettem, mint, amit megbeszéltünk, Ő nem haragszik rám, pedig megérdemelném. Ő megkért, hogy maradjak itthon, mintha csak érezte volna, hogy valami baj fog történni.
- Én csak megijedtem. Soha többé ne hagyj magamra. - szipogom még mindig szorosan bújva hozzá, és ismét megszégyellem magam, hiszen én voltam az, aki el mentem itthonról nélküle. Valószínűleg most is csak a félelem beszél belőlem, egy pár napig biztosan nem fogok még dolgozni sem bemenni, de gondolom előbb utóbb sikerülni fog túl lépnem ezen. Hallgatom ahogyan Gleeson köszönetet mond a rendőröknek, de én még csak arra sem veszem a fáradságot, hogy legalább elköszönjek tőlük, mert egyszerűen félek, hogy ha megfordulok, akkor kérdezősködni fognak. Nem akarom, hogy faggatózzanak. Megtörlöm könnyes szemeimet, miközben szipogva ülök le a kanapéra, majd remegő kezeimmel nyúlok a felém nyújtott pohár után. A víz tényleg jól esik, de nem elég ahhoz, hogy megnyugodjak. Meg is halhattunk volna... a gyerekekkel együtt.
- De mindenem a táskába volt... az irataim, a telefonom, a kocsim kulcsa... minden. A nyakláncom... - a nyakamhoz nyúlok, és újabb zokogásba kezdek, miközben az üres poharat vissza nyújtom a szobalánynak és üveges tekintettel nézek Gleesonra, akin látszik az aggódás mindn formája. - Tőled kaptam... és el vették tőlem. - nem a nyaklánc értéke számít, sokkal fontosabb az, hogy a szerelmem ajándéka volt, én pedig nem tudtam vigyázni rá. De annyira féltem... hogy mondhattam volna azt, hogy adják vissza? - A lányok is jól vannak... kicsit megrémültek, de nem esett bántódásuk. Azt tettük amire kértek minket... - panaszkodok még mindig, majd megrázom a fejem az újabb kijelentése miatt.- Nem akarok testőrt. - még akkor sem ha biztonságosabb lenne. Úgy érezném miatta magam, mintha valaki betörne a magánszférámba. Az elkövetkező napokban amúgy sem szeretnék ki menni a házból. Érzem, hogy próbál a viccelődésével felvidítani, de valahogy most nincs kedvem nevetni, így csak fintorgok egyet, és legbelül imádkozok, hogy több ilyen balszerencsébe ne legyen részünk. Az újabb kérdéseire ismét megrázom a fejem, miközben hozzá bújok. - Szeretnék pihenni egy kicsit. Az majd jót fog tenni. - óvatosan állok fel, mert úgy érzem, hogy forog velem a világ, majd Gleesonba kapaszkodva indulok a hálószobánk felé. Bárcsak itthon maradtam volna, hogy mindez ne történhessen meg. Miért pont akkor amikor én is ott voltam?  
- Ugye nem hagysz itt egyedül? - le ülök az ágy szélére és a Gleeson kezét fogva szeretném megakadályozni, hogy akár csak eszébe is jusson az, hogy ki menjen a szobából. Nem merek egyedül lenni. - Egy pár napig megtennéd, hogy te sem mész be dolgozni? Én nagyon félek. - kérlelő tekintettel nézek rá, miközben ismét megtörlöm a szemeimet, amelyek már fájnak a sok sírástól. - Sajnálom... itthon kellett volna inkább maradnom. - sütöm le a szemeimet, hisz megérdemelnék most egy alapos fejmosást is.          

   

To my Wife.

   
   
   

A szavai azt éreztetik velem, hogy mélyen legbelül meg van sértődve, amiért átlépve mindazon, amit megbeszéltünk mégis a barátnőimet választottam helyett, most már belátom, hogy sokkal jobb lett volna itthon maradnom, de már nem tudom vissza forgatni az időt. Én sem szerettem volna egy ilyen helyzetbe keveredni, főleg mert mindig rosszul érint, ha azt kell látnom, hogy valaki erőszakosabban lép fel bárkivel szemben is. A szemem láttára lőttek rá emberekre, és az volt a legrosszabb, hogy teljesen kiszolgáltatottnak éreztem magam abban a helyzetben.
- Ne haragudj rám. - szipogok, miközben kézfejemmel megtörlöm a könnyes szemeimet. Igaza van... én hagytam Őt magára, és nem fordítva. De most mégis annyira szükségem van rá és az ölelésére, mert valahogy biztonságban érzem magam mellette. Már egyáltalán nincs bennem az a félelem az irányába, amit egy rövid ideig éreztem, amikor megtudtam, hogy emberek életét vette el csak azért, mert úgy gondolta, hogy azok az útjába állnak. Megváltozott, ez nem is lehet másképp. Azért is mondtam ki büszkén a boldogító igent egy héttel korábban. Mert bízok benne és az irántam érzett szerelmében is. Örülök, hogy a rendőrök nem időznek túl sokat és nem tesznek fel mindenféle kérdéseket, mert még egyáltalán nem érzem magam elég felkészültnek a velük való beszélgetéshez. Annyi embert ki kérdeztek egyébként is, hogy szerintem felesleges is lenne.
- Rengeteg idő, amig mindezt elintézzük. Na és ha nem kapják el a tetteseket? Mi lesz ha majd hozzánk is be tör valaki? - ez eddig nem is jutott még eszembe, de a színházban történtek miatt elgondolkodok azon is, hogy tulajdonképpen egy olyan elvadult világban élünk, nap, mint nap lehet hallani arról, hogy emberekhez törnek be, hogy igazából talán még itthon sem lehetünk biztonságban. Mindegy, hogy mennyi kamera van, ha már megcsinálják a bajt. Így pedig, hogy tapasztaltam is azt, hogy milyen egy ilyen betörés áldozatának lenni... kicsit félek. De lehet, hogy csak a sokk hatása miatt. Talán holnapra sikerülni fog valamennyire túl tennem magam rajta. A nyaklánc elvesztése viszont nagyon rosszul esik. Jobban kellett volna vigyáznom rá.
- Tudom, hogy te meg fogod nekem találni. És akor soha többé nem hagyom, hogy bárki is hozzá érjen. Tényleg nagyon sajnálom... - szipogom csalódottan, mert én rontottam el ezt az egészet azzal, hogy nem hallgattam rá. - Többet nem csinálok ilyent. Mármint, ha megbeszélünk valamit, akkor tartani fogom magam hozzá. - hozzá bújva már érzem, hogy sokkal nyugodtabb vagyok, tényleg jól esik az, hogy támogat, és annak ellenére, hogy valószínűleg megbántottam, mégsem érezteti velem, hanem gondoskodó férjként megpróbál a vígaszom lenni. Egyre biztosabb vagyok abban, hogy jó döntést hoztam vele kapcsolatban, és már nem is igazán számít, hogy mi történt a múltban. Csakis a jelenünkre akarok koncentrálni és arra, hogy a jövőben is majd minden ennyire tökéletes legyen köztünk. Soha senkit nem szerettem még ennyire, és azt hiszem, hogy azon szerencsések közé tartozom, aki azzal az emberrel élheti le az életét, aki a világot jelenti, és aki hasonlóan érez, ha rám néz.
Az ágyon ülve a kezeit fogva bólintok a szavaira, és elhiszem mindazt, amit mond. Tudom, hogy valóban nem fog magamra hagyni, és abban is biztos vagyok, hogy segíeni fog feldolgozni az átélt traumámat. Viszonzom a csókot az arcát simogatva, és érzem, hogy a szívverésem egyre szaporábban ver, amint hátra dönt az ágyon. Mindig tudja, hogy mivel a legkönnyebb elterelnie a figyelmem. A jelenléte önmagában elég ahhoz, hogy csakis rá tudjak gondolni. Egy kicsit rosszul esik, ahogy elhúzódik tőlem, de azért mégis egy elégedett mosollyal bújok hozzá, amint mindketten megkapjuk a helyünket a takaró alatt. Ma miért is ne lustálkodhatnánk egy kicsit?
- Nem akarlak zavarni a munkádban. Majd el leszek itthon arra a rövid időre. Köszönöm, hogy ilyen megértő vagy velem. - szorosan ölelem át és csukom le egy pillanatra szemeimet, egyszerűen jól esik az, hogy semmit sem csinálunk csak itt vagyunk egymásnak. Ekkor azonban megérzem, hogy a babák ficánkloni kezdenek, és örömteli mosollyal az arcomon ülök fel az ágyban. - Azt hiszem, hogy Ők is érzik, hogy mennyire boldogok vagyunk együtt. - a Gleeson kezéért nyúlok, amit a hasamra vezetek, hogy érezhesse Ő is azt, amit én. - gondolkodtál már azon, hogy milyen neveket adjunk nekik? - mindenképp szeretnék erről vele közösen dönteni, ésegyre jobban várom már azt is, hogy velünk legyenek.           

   

To my Wife.

   
   
   

Gleeson mellett biztonságban érzem magam, szükségem van a jelenlétére ahhoz, hogy el tudjam felejteni, ami néhány órával ezelőtt történt. Egyszerűen nem értem, hogy fényes nappal, hogy történhet ilyesmi, és, hogy miért épp akkor, amikor én is ott voltam. Talán nem is magamat féltettem annyira, sokkal inkább a hasamban növekvő gyerekeket, mert bár túl vagyok a terhességemnek azon a szakaszán, amikor fent állhat a vetélés kockázata, de azért én még mindig épp annyira óvatos vagyok, mint a legelején is. Már olyan kicsi van hátra addig, amig a kezemben tarthhatom Őket, nem szeretném, ha bármi olyasmi is történne, ami veszélyezteti a fejlődésüket, vagy azt, hogy megszülethessenek. Sokkal jobb lenne, ha addig amig meg nem születnek, ki maradok az ilyesfajta találkákból, mert bármennyire is szeretném egy kicsit még élvezni azt, hogy bármikor el mehetek gyerekek nélkül, azért az Ők biztonságuk sokkal fontosabb. Majd ha megszülettek Gleeson úgyis fel fog néha váltani, hogy kicsit kiszellőztessem a fejem, ha épp úgy érzem, hogy az ikreink kimerítettek.
- Tudom, hogy Te sosem hagynád, hogy bajunk essen. Amig meg nem születnek a gyerekek, sehová sem megyek nélküled. - bizonygatom még mindig bánva, hogy nem hallgattam rá, pedig mennyivel jobban jártam volna. Nem kellett volna megtapasztalnom egy ekkora traumát, mert bizony borzasztóan féltem. Ez volt az első, hogy ilyen veszélyes helyzetbe kerültem, és nagyon remélem is, hogy ezt soha többé nem kell majd megtapasztalnunk. Csak rosszkor voltam rossz helyen. Elhiszem neki azt is, hogy megtalálja majd a nyakláncomat, amit becses kincsként őriztem egészen eddig, mégsem tudtam megakadályozni, hogy elvegyék tőlem. Mégis mit tehettem volna fegyveres férfiakkal szemben?
- Ne mondd ezt. Kicsit furcsa ember az igaz, de azért ilyent senki sem kéne megtapasztaljon soha senki. Hogy lehet ennyire elvadult ez a világ? Téged is majdnem megöltek az út kellős közepén... - szipogom hozzá bújva. Még mindig élénken előttem van az a kép, amikor Gleeson a szemeim láttára, magatehetetlenül esett össze. Annyira rettegtem, hogy el fogom Őt veszíteni. Talán épp az a pillanat volt az, amikor rádöbbentem, hogy mennyire nagyon szükségem van rá, hogy milyen elviselhetetlen lenne a hiánya, és, hogy sokkal erősebb az iránta érzett szerelmem, mint a haragom, amit akkor éreztem.
A szobánkban már sikerül valamennyire megnyugodnom, nagyon jól esik az ágyban hozzá bújva nem agyalni tovább azon, ami történt. Nem csak biztonságban érzem magam, de elképesztően szerelmesnek is. Még mindig ugyanúgy érzek Gleeson iránt, mint az elején, sőt azt hiszem, hogy egyre jobban kezdek a függőjévé válni.
- Én is nagyon szeretlek. Örülök, hogy vagy nekem. - mosolygok rá, majd a hasamat simogató kezét figyelem, közben pedig rájövök újból arra, hogy az ilyen pillanatokért érdemes élni. Nem tudok elég hálás lenni azért az égieknek, hogy éppen Őt sodorták az utamba.
- Kenneth? Ez nagyon tetszik. Kenneth Byrne. - széles mosolyra húzódik a szám, majd ismét mellé fészelődök a takaró alá és lányan érintem ajkam az övéhez, majd a rövid csókunk után ismét hozzá bújva szívom magamba az illatát. Nem tudok betelni vele soha. - Akkor a kislány legyen Inés. - szólalok meg végül kicsit felemelve a fejem, hogy á tudjak nézni. - Lassan ideje lenne beszereznünk ezt-azt nekik. Arra gondoltam, hogy amig olyan nagyon kicsik, lehetnének velünk egy szobába... Bár lehet, hogy szükség lesz ahhoz egy kicsi átrendezéshez. - természetesen semmilyen döntést nem szeretnék nélküle meghozni, hisz a bennem lévő pocaklakók mindkettőnké, én meg egyre izgatottabb leszek, ha arra gondolok, hogy már csak egy kicsi a születésükig.